2018. augusztus 15., szerda

Veres Attila: Éjféli iskolák


„A fejezeteket kezdő fiktív vendégszövegek olyan tökéletes összképet adnak, hogy szépíróink jó része is a fél karját adná érte: kulturális reflexiók, dalszövegek, regényrészletek, tudományos eszmefuttatások, kabaréjelenetek és húsz évvel ezelőtti prominens politikusaink túlságosan is ismerős sárdobálásai keretezik Gábor útját. A cukin ijesztő cellofoidák (komolyan, kérek egy ilyet háziállatnak) és a kiváló misztikus sztori nélkül is, már ezért a földönkívüliek érkezését szokott ostobasággal és korlátoltsággal lereagáló fiktív (?) Magyarország-képért is érdemes lenne elolvasni.

Tavaly írtam a fenti sorokat Veres Attila bemutatkozó regénye, az Odakint sötétebb kapcsán – maradéktalanul érvényesnek érzem őket most, az Éjféli iskolák novellái olvastán is. Felerészben lovecrafti rettenet, felerészben egy átlagos hétfői reggel – írja a szerző a „Közöttetek” című novellához fűzött kommentárjában és valahol itt keresendő a kötet leglényege: félig iszonytató, ősi, belénk kódolt félelmekre, beteges vágyakra, durva, állatias ösztönökre ható horror amit olvasunk, félig pedig azoknak az álmatag, nyúlós, reménytelen szürke hétköznapoknak a leképezése, amiben élünk. Ahol fel sem tűnik már, hogy a „Vérvörös gépezet” napról napra darálja be állampolgárait, először csak a kóbor kutyákat, aztán a hajléktalanokat, aztán a nemtetszőket, aztán mindenkit, aki nem hajlandó ölni érte – megszokjuk, ahogy eddig is. Mindent. Ahogy megszoknánk a közénk csöppenő földönkívülieket, a megvakított kannibál gyerekeket nevelő egyházat, a nem egészen emberi lényekkel forgatott pornót is. Hisz valamiből ki kell fizetni a lakbért.

Hogy Attila jól ír, azt már az Odakint sötétebb olvastakor is nyilvánvaló volt – az viszont csak most, ennyi különböző réteget bontó, mégis ugyanoda mutató novella után ennyire egyértelmű, hogy rendkívül erős saját hangja van. Hasonlítgatják Stephen Kinghez (naná…) – mivel egyetlen kísérletem Kinggel csúfos kudarccal ért véget, ezt inkább hagynám a csudába. Mondják, hogy Lovecraft remek megidézője – mivel Lovecraftot egyáltalán nem olvastam, erről nem tudok nyilatkozni. Az általam olvasottak közül leginkább a Jeff VanderMeer-féle weird fictiont idézi – annál inkább, mert még mindig bajban vagyok a horror címkével. Valahogy a horror az én sekélyes kis elmémben összefonódott az ijesztgetéssel – Attila pedig nem ijesztget. Annál sokkal mélyebbre nyúl.

Érdekes a felütés – vajon van-e ennél szokványosabb kamaszfiú-félelem? El is gondolkodtam rajta, hogy biztos lesz, kell legyen itt még valami csavar, nem lehet hogy ennyi az egész… ennyi, de nem baj. Pont ettől lesz „félig egy átlagos hétfő” – hogy néha tényleg csak ennyi a rettenet. Triviális, undorító, kamaszos rémálom. Ettől még baromira tudunk rettegni tőle, amikor felriadunk az éjszaka közepén. És baromira jót tudunk nevetni saját rettegésünkön is – megfelelő távolságból. A horror és a közéleti reflexiók mellett a kötet legnagyobb erénye a humora. Nem hittem volna, hogy ennyit fogok nevetni, miközben épp földeken termesztett és feldolgozott emberekről, zombiként visszatérő és a rokonság által rituálisan feldarabolt hullákról, emberáldozatról és gyilkos wellness-szállókról olvasok. Azt pedig sehol nem állítja semmilyen írás, hogy az Antikrisztus ne lehetne egy házisertés. Bárki, akinek gyerekként megfordult a fejében, hogy a frissen leölt disznó visszajön és bosszút áll a falun, amiért lemészárolták, ismerősként üdvözli „Kisgömböc”-öt.

Ugyan az Éjféli iskolák nem akar novellafüzérként viselkedni, nincs direkt összefüggés, vannak visszatérő szereplők, helyek, helyzetek. A legerősebbek épp a visszaköszönések – láthatóan ezek a témák foglalkoztatták leginkább a szerzőt. A kötet tán legkiforrottabb darabja, „A Borostyán komplex” borásza, akit szinte vártam megjelenni ott, ahol. A pornóoldal, ami több kisiklott életnek ad keretet – és ami tán legjobban eltalált hordozója a horrorba hajló hétköznapoknak, vagy épp a hétköznapiba hajló horrornak: hisz a pornó maga is a reménytelen hétköznapiság és az állatias ösztönök elegye. A komplexeken keresztül életeket ízleltető borkóstolás mellett kedvencem a „Ködváros” ál-dokumentarista novellája, melyben visszakacsint ránk az Odakint sötétebb világa is. Bár sosem voltam rocker, sem fél-legális iskolai koncertekre járó, hajnalban beszívottan hazaténfergő kamasz, sem semmilyen zene függője, olyan tapinthatóan, harapni-szagolni-ízlelnivalóan idéz meg egy, a kollektív tudatunkba mélyen beivódott életérzést, hogy ott érzem magam az apám generációjával a hetvenes-nyolcvanas évek amatőr rockkoncertjein, kannás borral a kezemben, várva a megváltásra. Komolyan zseniális darab!

Van egy különös szerkezete a kötetnek – a tizenöt novella három jól elkülönülő részben kapott helyet, melyek ugyan markánsan más alaptémákat járnak körül, mégis, az áthallásoknak, átruccanó szereplőknek, visszatérő motívumoknak köszönhetően együtt adnak ki egy egészet. Az első vezérfonala a testiségtől való rettenet – a szex, a szaporodás(i kényszer), a kihasználás és kihasználtság mindennapi undora. A másodiké a rendszerbe tagozódástól való félelem – a minket körülvevő gépezettel, a minket kitermelő gyárral, a létünket felülről (tárgyként, komplexként, műalkotásként vagy sorozatgyártott széklábként) szemlélőkkel szembeni ellenállás vágya. A harmadiké a természetfelettitől való rettegés – ahol az intézményesült vallásba tagozódók vakhite és félelme e hit feleslegességétől (vajon valóban van miben hinnem vagy már csak a parancs tart itt) épp úgy helyet kap, mint a túloldalra (mindig csak a másik partra) vágyók szenvedélye és természetszerű kudarca. A három blokk együtt térképezi rettegéseink összképét – úgy fonódnak össze, ahogy legzavarosabb rémálmaink. A legérdekesebb mégis az, hogy bár nyomasztó és olykor undorító szövegek ezek, nem hagynak maguk után semmi erőltetett rémséget. Nem félünk a sötéttől. Inkább segítenek. Feldolgozni félelmeket, kidolgozni undorokat, megbarátkozni értelmetlen, ösztönös rettegésekkel. El tudom képzelni, hogy némelyik terápiás hatással volt az íróra is. Még sok ilyet kérek!


Kiadó: Agave

2018. augusztus 13., hétfő

András László: Rasszista utazások


Figyelmezzünk a kötet címére - amit először nem értettem; az első olvasás lendülete fogytán, újra kézbe véve nyílt csak az értelme. Rasszista utazások. Nos, először is a rasszista nem utazik - hiszen miért érdekelné az "alacsonyabb rendű" élet egzotikuma. Hacsak nincs egy ájult tisztelettel emlegetett, másolt mintaképe - de ha van, valójában oda is "haza megy", oda is (a maga biztos küldetéstudatában) otthon érezni magát. Tehát a rasszista valójában csak úgy "utazik", ha hódít. Helyben járó, maradni akaró, makacs (kozmopolita?) szíveket - ahogy a borító sugallja a vasúti alagút végén a keresztbe sötétülő kereszttel. Vagy akár irodalmi formákat, ahogy András László foglalja el a novellát, markánsan a maga szája (feltűnően, széttartóan sokféle) íze szerint. Olykor használva a medvekutatás közben tőle már megszokott hangot (azt a fogalmakat értelmezve szálazó, komótos macitempót); olykor stílusban is több lábon elindulva, mint a Származástechnikai felmérések során (miközben mintha régi fotókat nézegetnél vele); olykor elbújva a Serpenyő sörpince homályában a többi szereplő mögé (Utolsó út, bazdmeg. És: testvéred neked a Káin); olykor az etnográfus távolságtartásával (a Sen-kise népét, de magunkat is...); olykor a próféta (mű)haragjával (Krisztusban szeretett, khm, testvéreim!). Ez a kötet egy megszólalás határvidéke a belakott irodalmi otthon-érzet körül, utazás dokumentarizmustól a legendaépítésig - hangfoglalások egy amúgy mindig felismerhető alaphangú szerző által.

Én András Lászlót az Egy medvekutató feljegyzései miatt szerettem meg - az a könyv egyszer nagyot repül még (ha ebben a fonnyadozó kultúrában lesz még erre ideje). Mindenesetre az egyik méltatlanul alulismert kincsnek tartom abban a ránk áradó gazdagságban, ami a kortárs magyar irodalom. Egy igen hamar gunyorba hurkolt alaphelyzet ihletett kifeslése volt, társadalomba való be- és kiilleszkedések rajza - laza szálakkal szőtt, de szépen összefüggő egész. A Rasszista utazások viszont novellák, azaz: n_v_ll_k; kis külön világok - még ha akad két-három történetre terjedő ciklikus kohézió közöttük, akkor is; még ha egyébként a kötet szépen húz ívet származástól (végső) elszármazásig, akkor is. A magánhangzók kivétele egyrészt tovább erősíti a "mással hangzás" műfaji játékát, másrészt idézőjelbe helyezi magát a műfajt (az én így csinálom önkényébe - mondanám, ha amúgy nem volnának ezek a történetek annyira jók), harmadrészt jelzi: a fókusz itt gyakrabban esik a köz-hangzás, s ritkábban a magánhangzás szituációira.

Azoknak kellene írni, akiknek már semmijük nincsen, akik meghalnak. Hogy nekik legyen mit - nem is az, hogy olvasniuk, hanem legyen valamijük egyáltalán. Persze, tudom, oda nem vihet magával semmit az ember, de nem is átvinni, hanem hogy átmenni, hogyan menni át. Nemcsak úgy általában és filozofikusan vagy éppen hisztérikusan, hanem nagyon is konkrétan. Mindenki más ellesz valahogy. Addig. Én is elleszek valahogy addig, de nem árt elkezdeni gyakorolni...

Mindazonáltal szolid, ironikus bemutatkozással indul (a maga módján ez is amolyan rasszista utazás - a származás körül), érintve a gyerekkort (s a gyermek korát - nagyon fimoman megtartva, mennyi  látszott a gyereknek, s a belenövő kamasznak belőle). Innen nyílik aztán a már említett kocsmaajtó (Az örök visszatérés); a fogalmakkal (igen kedvemre) való játék (A mindegy); a jelentőségteljesnek érzett találkozások jelenség-vizsgálata (Az ebéd); az ismeretlent közel vonni akaró "oknyomozás" (Remény, szeretet) - amolyan suta, szelíd, látszólag 'közöm nincs hozzá történetek - pedig másból sem állnak ezek a mesék, mint a "mással hangzásból", adott esetben a "velem-hangzásból" - ahogy felismerem András László, s a saját (nagyjából azonos korban) megélt élményeim össz-közhangzattanát. Miközben érzem: ez amúgy az azonos idejű élmények mankója nélkül is vígan menne - ez a mással-hangzás szerintem egy fiatalnak nyilván más visszhangokkal, de lényegében ugyanúgy intenzív kor- és kórtükör lehet.

Amikor férfivá értem, elhagytam a gyermek szokásait és megtanultam büntetni azokat. Sokan avval vádoltok, Blaszfémiából származom, noha római polgár vagyok, vízzel és Szentlélekkel keresztelkedtem. De aki énutánam jön, az kétszer is meggondolja, hogy bármit mondjon nektek, ha így fogadjátok. Mert nem én vagyok a világosság, én csak azt mondom, sötét van.

Szeretem az ilyen szövétnek alkatú szófonatokat, minél lassabban olvasod őket (s minél több elolvasott szó után) annál inkább nyílik: mennyi mindennel játszik ez a szűkszavúság a kultúránk ismert (vagy ismerni vélt) erősen gyúlékony kincseiből. Tény, a humorához sokszor kell némi kultúra - viszont ha megvan, mire és miért (kire és kiért) szól ki a szerző egy-két meglehetősen találó módon illesztett szóval a jól ismert (vagy ismerni vélt) szövegből, akkor időnként harsány nevetésre is ingerel. E tekintetben olyan, mint egy bő lére eresztett, több részletben elmesélt székely sírvers. Más tekintetben meg nem - mert teljes komolysággal aggódik értünk. És sajnos nem mondhatom, hogy ne volna aggódni valója.

2018. augusztus 6., hétfő

Howard Jacobson: Shylock a nevem


„- Számomra, személy szerint - mondja Shylock, megterhelve a szót annak hosszú, szemtelen és gyalázatos történelmével -, nincsen most. Akkor élek, amikor éltem. Megmondtam: ahol a történet véget ért, ott véget érek én is. De bevallom, néhanapján, csak a pokoli kéj kedvéért, egy másik szerencsétlen balek végszavát ízlelgetem a nyelvemen. Bizonyára nem nehéz elképzelni, mennyire vágyom egy zengzetes végszóra.
Strulovitch úgy tesz, mintha fejben végig venné a szóba jöhető végszókat. De túl késő van a sötétben tapogatózáshoz.
- „Majd bosszút állok én ezen a csürhén” – mondja Shylock türelmetlenül. Vajon mennyi ideig tart Strulovitchnak?
- Mindig is a puritánok voltak a gyengéim - magyarázza. - Ez tulajdonképpen nem meglepő, annak fényében, hogy nekik meg mi vagyunk a gyengéik. Viszonozzuk egymás kedvességét. Tetszik a gondolat, hogy én, a szívtelen zsidó, egy puritán által erősödöm meg könyörtelenségemben.
- Meglep - mondja Strulovitch kissé megbántva -, hogy pokoli kéjjel töltenek el ezek a szavak. Számomra inkább erőtlennek hangzanak, mintha egy öregember rázná az öklét kisgyerekek felé.
- Azért, mert tudod, hogy a szavakat nem követheti tett. Malvolio is véget ér ott, ahol a történet véget ér. De a szándék tovább visszhangzik az időben. Végre megízlelte a vért. Addig csak játszotta a moralistát, puritanizmusa nem volt több puszta pantomimjátéknál. Mindannyian csak pantomimjátékot játszunk addig a pillanatig, amíg a valóság közbe nem szól. Most már ő is tudja, milyen fából faragták a nők és férfiak tréfálkozó világát.”

Ahol a történet véget ér ott véget érek én is… De vajon tényleg így van? Vajon Shakespeare drámáinak (anti)hősei valóban véget érnek a történetük végével? Vagy tovább élnek, nem csupán a drámák újra- meg újrafeldolgozásaiban, hanem bennünk, erkölcsi- és hitvitáinkban, viselkedésmintáinkban, gyakran rájuk hivatkozó hibáinkban? Shylock tovább él Simon Strulovitchban – Howard Jacobson regényének lapjain mindenképpen. Amikor a lánya felnövésével és szerelmi kalandjaival megbékélni képtelen zsidó műkereskedő az észak-angliai Cheshire temetőjében összefut a felesége sírja mellett ácsorgó Shylock-kal, mintegy „élő” lelkiismereteként hazaviszi a négyszáz éve élt drámahőst, hogy választ adjon mindazon kérdésekre, miket saját magának is alig mer feltenni.

Mit jelent zsidónak lenni a huszonegyedik század Angliájában? Mit jelent hitehagyott zsidónak lenni, akit saját apja is halottnak nyilvánított már egyszer, mert goj nőt vett el? Mit jelent visszatérni, nem a hitbe, nem a közösségbe, hanem ahhoz a megfoghatatlan kulturális képződményhez, ami a zsidó identitás? Mit jelent lányunkat óva inteni egy náci focista karjaitól? Szembeszállni a környék antiszemita gazdagjaival, akik tűzön-vízen át akadályozzák egy zsidó képzőművészeti múzeum megalapítását? Vajon mit tenne Shylock?

A kérdésfeltevés idézi meg a drámahőst – avagy a drámahős idézi elő a kérdésfeltevést? Strulovitch magányát és elszigeteltségét - lánya épp szökőben a náci focistával, felesége magatehetetlen egy agyvérzés után - ki más oldhatná végzetszerűbben, mint a hírhedett zsidó, a lányuk által faképnél hagyott apák évszázados mintaképe, a vérzálogra szomjazó velencei? Shylock és Strulovitch vég nélküli beszélgetései zsidóságról, hitről, erkölcsről, pénzről, műkereskedelemről, drámaértelmezésről és gyereknevelésről a legszebb Shakespeare-i hagyományokat idézik.  Úgy aktualizálják a művet, hogy közben nem próbálják sem izzadságszagúan „maivá” tenni, sem porosan „korhűvé” formálni.

Mégis: ami a legnagyobb hatást tette rám, az a körítés. Jacobson lehántotta A velencei kalmárról a cukros szerelmi történetet, Portia és a kérői egész más színben tűnnek fel és bizony a szökevény Jessica is hamar rájön tévedésére; helyette iróniával alaposan nyakon öntve tűzi tollhegyre az észak-angliai celebvilágot. A plasztikai műtétek és ostoba tévéshow-k bűvöletében élő unatkozó milliomoslány, Plurabelle és ölebe, az Ámor szerepében tetszelgő műkereskedő d’Anton puszta szórakozásból és némi médiamanipuláció céljával keresnek botrányba keveredő focista barátjuknak egy „helyes kis zsidó lányt” akivel kiköszörülheti a karrierjén esett csorbát. Hogy milyen eseményeket indítanak el ártatlannak a legkevésbé sem szánt tréfájukkal, azt még ők sem gondolták volna – ahogy azt sem, hogy az egyetlen férfi, aki valódi érdeklődést képes kiváltani a körülötte legyeskedő szépfiúkat rendre sportkocsigyűjteményével próbára tevő Plurabelle-ből, egy titokzatos fekete ruhás szellem lesz.

Atwood és a Boszorkánymagzat után nem hittem volna, hogy ezt írom, de Jacobson Shylock-ja a Shakespeare újra sorozat eddigi legjobban sikerült darabja. Okos, nagyon mai és nagyon Shakespeare egyszerre, úgy posztmodern, hogy egy percre sem téveszti szem elől az eredeti mű szellemiségét. Ráadásul meri komolyan venni Shakespeare humorát – a legnagyobb fájdalmam a színművek általános értelmezésével kapcsolatban tán épp az, hogy hajlamosak figyelmen kívül hagyni, hogy írójuk még a legdrámaibb műveiben is teret engedett vaskos humorának. Nagyon várom a sorozat többi darabját. És nagyon kíváncsi lettem, mit írt még Howard Jacobson…

„- Elmagyaráznád – kéri Strulovitch – hogy hogyan jutottunk el a metaforától idáig? Hogy mindent szó szerint veszünk? Az egész úgy kezdődött, hogy megkértem egy gojt, aki a lányommal hál, hogy bizonyítsa szándékai tisztaságát. Most meg, a te értelmezésed szerint, már a péniszét szeletelem.
- Legalább tudod, milyen az én bőrömben lenni – mondja Shylock.
- Azt akarod mondani, az elején te is metaforikusan értetted az egy font húsodat?
Shylock fáradt undorral ereszti le szemhéjait.
- Már megint itt tartunk.”


Kiadó: Kossuth
Fordító: Karetka Zsófia

2018. augusztus 3., péntek

Ready Player One - Film


Nem is olyan régen a könyvön igen jól szórakoztam - bár valójában sosem voltam igazi kocka, azért ültem olyan mellett órákon át, aki az életeit fogyasztotta a szemem láttára a Doom, a Quake, vagy a (szerinte legtöbbet érő) Thief játékmeneteiben. Sőt, gyerekként alkalmam volt kipróbálni néhány klasszikus elektronikus játékgépet, és a dolgok másik végletében egy picit belekóstoltam a szerepjátékok labirintus módjára burjánzó világába is. Úgyhogy az alapréteg és a belőle kamaszálom-mintára kibontott esetleges jövő könnyen vált otthonossá. Persze élvezetessé a popkulturális utalások tették, a hatvanastól kilencvenes évekig sokak rajongása tárgyává lett filmekkel, zenékkel, számítógépes játékokkal való játék. A könyv savát-borsát az ötlet adta, hogy a történet szerint az OASIS virtuális világában megejtett "húsvéti tojásvadászat" a játékot készítő James Halliday egykor rajongott kedvenceinek mind mélyebb megismerése által fejthető meg. Komolyan esélyes volna Ernest Cline könyve a legsűrűbben és legszellemesebben belepotyogtatott utalások díjára (ha lenne ilyen...) - s ebbe a tobzódásba klasszul csomagolta a szokásost: lúzer geek jön, nincs élete, csak álomvilága, de abban legkisebb fiú módjára ügyes és szerencsés. Így aztán hamar barátokat és bátorságot gyűjt a geekfarok-méregetésben, ő lesz a number one és bónuszként ölébe hull a csaj (meg az élet).

Persze, hogy evidens volt: film lesz belőle. Steven Spielberg-film ráadásul. Érzelmes és akció-dús látványmozi. Vagy az egykori rajongó könyvhöz kapcsolt, erős víziója (azzal a bociszemű szeretettel, ahogy csak ő tudja irritáció nélkül vászonról csurgatni a nyálat), vagy leckefelmondás azzal a rutinnal, amivel az öreg álmából ébresztve is elnyomja az ilyen alapanyagot. Inkább az utóbbi lett - bár azért gyorsan megnéztem egymás után kétszer, hogy lubickoljak a képkockára fröcsögő utalásokban, hogy legyen módom felfedezni a számos bájosan butított elem közt azt a néhány fordulatot, ami nyomokban azért a könyv legjobb pillanataira emlékeztetett. Inkább az utóbbi lett sajnos: iskolapéldája megint a mai hollywwod-i adaptációs technikának, összes rákfenéjének: a hiteles motivációk közérthetőre cserélésétől az elszánt, gyilkos tekintetű, nincs veszíteni-valója jellegű figurák kulcspillanatban való hiteltelen ellágyulásáig. Sajnos azt a monológot, amit fülébe dugott szakértő távsegítő súgásával nyom le a film-főgonosz Nolan Sorrento (a popkultúra iránti rajongásról) Spielberg ugyanakkora joggal előadhatná - mert ebben a munkában ő is üzletember volt, nem invenciózus látnok.

Persze hogy áthangszerelődött ez a játék, alaposan átrajzolták a cselekménye kottáját a film másként alapozható közegébe. Voltak ennek az átfogalmazásnak komoly pozitívumai, a verseny az első kulcsért (főleg a megoldása) illetve a Ragyogásban tett túra úgy volt telitalálat, ahogy - még ha jelentősen egyszerűbb és nem "geekek álma: tojásvadászat"-jellegű, hanem meztelen akció volt, akkor is. De voltak erős közepes momentumai is: a Tökös Ötös két japán tagja, Daito és Shoto körülbelül statisztaként várta a néhány mondatát (súlytalanná válva Daito drámája nélkül) - H techno-troll avatárja, mint ötlet legalább annyi lehetőséget be is csukott, ahányat kinyitott és kicsorbította az egyik társadalmi élt, amit az OASIS világába eléggé húsba vágó, mégsem tolakodó módon komponált az írója. Néhány logikátlanság is sikerrel becsúszott, például amikor Parsifal/Wade helyett a IOI főhadiszállásán megejtett rabszolgamunka és összes következménye Art3mis/Samantha nyakába pottyan - s ő a skacok segítségével ügyesen bemászik Sorrento haptikus székébe (Oasis fiókjába) kémkedni kicsit... mivel láttuk, hogy az azonosítás folyamatához arcszkennelés is tartozott, ügyes kis kémnőnk úgy repült volna ki a székből, hogy a szemközti fal adja a másikat...

Mindazonáltal ha csak úgy filmként tekintem, ha elfelejtem, hogy adaptáció, megkapom a pénzemért azt a kergetődző, látványos, bájos és vértelen marhaságot, azt a két órára szemet remekül gyönyörködtető CGI parádét, amiért fizettem. Korántsem annyi kibontott utalással, amennyi beférhetett volna, (vizuálisan azért fért bele néhány) korántsem olyan szépen felépített álomlogikával, hasonlíthatatlanul vértelenebb szereplőkkel és gyermetegebb történettel. Az úgy tűnik, kortükör, hogy a rajzolt szereplők, a hősök OASIS-beli avatárjai és a velük eső kalandok (a mesében a vállaltan mese) mennyivel élőbbek, elevenebbek voltak, mint a "disztópia-valóság" papírvékony alakjai; szép (avagy karakteres), de színészkedni alig képes fiatalok által eljátszva. Ha csak úgy filmnek tekintem, akkor ez egy vállalható (sikerre ítélt) popcorn-mozi, amit a rendezője rutinból kirázott a kisujjából, de valójában fele annyira sem invenciózus és ötletgazdag tálalásban, mint ahogy anno például Scott Pilgrim kalandjait filmre rántotta O'Malley képregényéből Edgar Wright.

Ha valóban rajongó volnék, kigyógyult játékfüggő, film- és zenebuzi, őszölő halántékú egykori szerepjátékos, aki nemcsak ült olyan mellett, aki hajnalig nyomta a Thiefet, a Quake-et, vagy a Doomot, hanem aki valóban aktív részese volt mindennek - s aki kívülről tudja a Gyalog galoppot ugyanúgy, ahogyan az ikonikus képregényes a-Ha-klip, a Take on me dalszövegét, akkor most igen mérges volnék, hogy egy ilyen remek alapanyagból csak ez a tucat fért ki. Ha rajongó volnék, baszná a csőröm, hogy a játék komolyságát egy deklaráltan rajongó-alkatú rendező ennyire nem vette észre - holott a hivatkozási alapok egy részét ő maga teremtette. Hogy akármilyen sikerek és elért szintek birtokában itt tényleg egy korszak gyerekkorának lehetett volna ennél életpontokkal méltóbb emlékművet állítani. Ha valóban rajongó volnék, olyan, akinek tényleg szívügye mindez (mint azok, akik a filmre várva elkészítették ezeket a remek plakát-parafrázisokat, amikkel ezt a bejegyzést illusztráltam), most állnék neki Kickstarteren gyűjteni az ellenfilmre. Illene az egykori ellenkultúrához - még akkor is, ha időközben mainstream lett belőle, s akkor is, ha egyre több jele van: lehet, hogy (nem Spielberg rendezte verzióban) tényleg ilyesmi lesz a jövő.



2018. augusztus 1., szerda

Nagyatádi Horváth Tamás: Szürkület versei - esszé a Napúton

Az idei év két Prágai Tamás-díjasa közül az egyik Nagyatádi Horváth Tamás, a kötetét egy hosszabb lélegzetű esszében elemeztem a Napút Online számára - és sok szeretettel ajánlom minden versszerető ismerősömnek. Komoly lélegzetvétel ez a kötet, érett és értékes gyűjtemény - semmilyen első-kötet íze nincs, egy kifejezéskészletét nagy biztonsággal használó költő biztos kézzel szerkesztett munkája.

"Szürkület ​’74-ben, talán velem egy napon született. Életünk során folyamatosan kerülgettük egymást, habár volt, amikor már majdnem beszélgetésbe elegyedtünk. Kicsit bánom, hogy másfelé fordultam, amikor olykor tétován felém nézve várta, hogy szóljak neki. Valamit…
Aztán vége lett. Immár több éve, hogy elment, szinte észrevétlenül. Nem gyötörte betegség, azt hiszem, csak a soha ki nem tört viharok és a soha fel nem ragyogó Nap hiánya. Távoztát igazán nem is lehet dátumhoz kötni. Mert nem hagyott űrt maga után, csak alig értelmezhető nyomokat. A havas, sáros erdőben körbe-körbe loholó vad nyomait.
Hagyatékát, ezeket a verseket néha előveszem, egyiket-másikat elolvasom. Egyszer a hősöm, másszor a szégyenem. Egyszer hitetlenkedek, hogy nagyszerű sorai hogyan merülhetnek feledésbe. Másszor meg épp azon csodálkozom, hogy miért nem semmisített meg mindent. Ha valaha beszélgettünk volna, ezt biztos szóba hoztam volna…
Tudom, hogy részvétlenségemmel, makacsságommal és gőgömmel együtt is én álltam hozzá legközelebb. Tudom, hogy jól megértettük volna egymást. Mégis, viselkedésemmel én voltam az, aki utóbb siettette a távozását. Egyébként biztos vagyok benne, hogy ezért hálás volt nekem. Mégha ezt nem is mondta ki sosem…

Így távolítja e versek szerzőségét magától e figyelemre méltó verseskötet beharangozójában Nagyatádi Horváth Tamás – bizony első olvasatra nem volt szimpatikus gesztus a különítés: adja magát, hogy a felelősség áthárításának olvassa a felületesség, a kapkodva kézbe vétel információáradás ránk telepedő kényszere. Holott lakik a mondatokban pont elég szelíd gyász és szeretet; holott csak annyi kellene értelmeződjön: a verseket egykor világon innen s túli terekből kiharapó figyelem gőgjét, makacsságát és részvétlenségét a kötetet nevével jegyző szerzőben felülírta egy erősebb, tisztább viszonyulás – amely Szürkület produktumait a maguk minden szépséges hiábavalóság-érzetével együtt értelemszerűen idézőjelbe helyezte.
Pedig bizony mondom néktek, az utóbbi idők egyik legkiérleltebb szembenézése a Szürkületé – de tény: a kétely keserítő sarának, kitörni készülő viharok előérzeteinek emel szópalotát, szinte mindvégig a kétségbeesést is elejtő hideg reménytelenségben lát bennünket, még ha látja is az igazság eloldó, részegítő fényét is, amely szépségével átsüt millió romlott napon (Aiszthétisz). Ez a költészet a kiűzetés jelében/tudatában keresné az erre élt szentek csontmaradványait, amit mint rábízott gondolatokat szórt el egy harcos angyal (Renovatio).  Ez a megközelítés felismerte a langyos hitek gesztusaiban a szokást, s ráébredt, hogy ennyi hiábavaló gesztus közt tényleg el kell döntse, mit is akar feledni végül…(Üresedik). Erős, gondolatritmussal formált, szuggesztív sorokban árad a meglehetősen keserű hang, olykor a vádak csatarendbe állításától sem riadva vissza: …Ki az a tébolyult, aki hiszi, hogy vezet valahova minden dolgok összetörése (Nigredo); olykor fanyar humort csillantva a legváratlanabb helyeken is: …arcán a mosoly mégis, mintha másképp állna, mint a próbababákén (Apatheia). Derűt, vagy akárcsak vigaszt nemigen enged magából, hiszen odakint fagy (Appendix)..."

A folytatásért kattintsatok: 

2018. július 30., hétfő

Sztálin halála - film


Kicsit mindig félek, amikor az Óperencián túl nyúlnak művészkedő kezekkel az oroszokhoz, hogy milyen sztereotípiaömlésben milyen illúziók mázolnak milyen, csak a nyugat félreértéseire mutató hamis ikonosztázt; kicsit mindig elnéző lelkiállapotba ringatom magam előre - nos, Armando Iannucci csapatának produktuma nem szorult rá erre. Egyáltalán nem csodálom, hogy a Kreml jelenlegi cárjánál és hold-udvari népénél kiverte a biztosítékot - mert az egykori vezér, és udvara tényleg meztelen benne, sőt: megtörténik a legmegalázóbb, amit hatalmas átélhet. Kiröhögheted őket. Keserű röhögés ez, egy mélyfekete komédia fejlövés-pecsételt humora keltette - de röhögés. Azt hiszem erre a filmre tényleg illik: pokoli vicces.

Persze a rendezőnek, és a szerepeikben boldog gátlástalansággal ripacskodó színészeknek az alaphang megteremtése tekintetében nem volt különösebben nehéz dolga - alig csavartak a Fabien Nury-Thiery Robin páros által 2010-ben indított képregénysorozaton (ami amúgy a francia képregény legjobb hagyományait - invenció, csavaros történet, rajzi gazdagság - viszi tovább ihletetten, és számos díj birtokosa). Néhány beállítás egy az egyben visszaköszön a filmből, a forgatókönyv pedig elegánsan adaptál a más médiumra - annak ellenére, hogy az alapjában azért komorabb alapanyagot átitatja a maga gyakran mezítelenül helyzetkomikumon alapuló gegjeivel.

Már a nyitó jelenet. Koncertközvetítés a rádióban, amit a Generalisszimusz is hallgat (miközben amúgy halállistákról tárgyal az NKVD teljhatalmú urával, Berijával). Generalisszimusz visszahívást kér, és az összecsuklásig ideges rádióigazgatót (Paddy Considine) utasítja: az adásról juttassanak neki el egy felvételt. Csakhogy nem készült róla felvétel... Amit eztán látunk, az minden hosszas magyarázat nélkül tökéletesen közli, milyen a világ, ahova a néző csöppent: ahogy a koncertlátógatókat visszaterelik a helyükre, ahogy karmestert szereznek a beájult maestro helyett, ahogy az egész nyavalyás lemez elkészül... miközben az udvar mulat, a vezér ízlése és óhaja szerint; a maga nyers és pucér, altesti kisszerűségében.

Aztán a Generalisszimuszt megüti a guta. És elindul az a mocskosul, undorítóan kacagtató helyezkedés a hatalomért. Ahogy "feláll" a bizottság (lehetőlen nem térdelve a pisába) a magatehetetlen, szőnyegén saját húgyában fekvő test felett, hogy megszavazzák: hívjanak orvost. Ahogy a szemünk előtt feláll a mélyen gátlástalan Berija (Simon Russell Beale), az "evidens örökös" figurája; a "gyönge gerincű", befolyásolható helyettes: Malenkov (Jeffrey Tambor) a különböző pozíciókban terpeszkedő, lakájalkatú "egyhangú többséggel" szavazó bólogatójánosok: Molotov (Michael Palin), Kaganovics (Dermot Crowley), Mikojan (Paul Whitehouse); s persze Nyikita Hruscsov (Steve Buscemi), a "reformer elvtárs", a kicsit lenézett, a másra se jó "temetésszervező".


Kicsit sarkított ez a bohózati alapállás persze, azt már akkor is lehetett tudni, hogy Hruscsov remek viszonyt ápol a hadsereg teljhatalmú urával, vezérkari főnökével, Zsukovval (Jason Isaacs); lehetett sejteni, hogy ez nyomhat a latban - mégis, az elcsúsztatott optika ellenére a bemutatott helyzetek alakulása (amennyire ma tudjuk) csaknem történelem-hű (a WC-jelenetet is beleértve). A kulisszák mögötti teljes helyezkedésre, ocsmány és evidens játszmákra még ma se látunk rá maradéktalanul tisztán, el lehet képzelni, mennyit látott belőle a kortárs... Nem gondoltam, hogy maga jön... mondja a filmben Sztálin lánya, Szvetlana (Andrea Riseborough) Hruscsovnak - ez a film egyik legtalálóbb korfestő mondata, sokan nem gondolták amúgy akkor, hogy ő jön...

Szóval ez a fekete komédia valójában egészen jól elkapott és kellően tiszteletlen történelem-lecke is. Attól tartok persze, hogy ez is túlságosan megengedő. Hogy valójában ez se merte látni-láttatni, igazából mennyire emberbőrt húzó diabolikus szörnyek álltak ott és akkor emberbőrt nyúzni az élre; hogy kevés így megmutatni a csengőfrászt, s például az apját eláruló fiú tekintetét (s a fiúra vetett atyai pillantást a Generalisszimusz halála utáni amnesztiakor); hogy kevés, ahogy a vakhitre látunk a ravatal körül. Mindazonáltal a Putyini kultúrpolitika reakciója felér egy hitelesítő pecséttel - és nagy ajándék, hogy nevethetünk az egykor diktátorain. Higgyétek el, tényleg ez fáj nekik a legjobban.

2018. július 27., péntek

Kállay Kotász Zoltán: Félig szelídített istenek


Tanulságos dolog volt az Egy buddhista csődgondnok jegyzeteiből után kitárulkozóbb versi terekben létezni - a Térzene kertjében megélni másfélszer négy évszakot; mert számomra ez a kötet állt a legközelebb a szemlélethez, amelynek (mondjuk így) van "telihold- vagy szélcsend-lelkiállapota". Tanulságos volt kifelé nézni - a felszámolhatatlan tudomásul vételéből, de a megélhetőbe való kapaszkodás helyett a beleolvadás vágyával-ígéretével. Érdekelt, milyen látványi többlettel kínál mindehhez a Félig szelídített istenek - érdekelt, kiderül-e, milyen istenek és miért félig...

Végülis: igen. A nyitófejezetben, a Lelkiismereti tüsszentéseim ál-haikuiban a kert befogadói pozícióból kitáruló látványát felülszínezi a kert egyensúlyát fenntartó, a növényi özönlésbe a maga önkényével beavatkozó emberi kéznyomok feltárulása. Ezek a tizenhét szótagos érintődések a látványba vonják magát a kertészt:

Rügyező ágat
dobtam a tűzbe - a szél
hamut szór fejemre.

Így látszunk, a beavatkozás különböző gesztusaiban - abban a sajátos félisteni pozícióban, amely tájat: szántót, telepített erdőt, legelőt és kertet teremt. Ez az első: a magunk megistenülésének tisztán felmért kudarca nyitja bennünk az ajtót bármilyen egyéb isten-tapasztalatra. Hizen Zoli értelemszerűen lép tovább az Ember fia és a Bűnrészegség fejezetében a keresztre feszített isten árnyékába, miközben nem felejti, nem ejti el a megtett út tanulságait sem:

A fa zavaráról
is szólni kéne, melyhez
odaszögelték a testet.

a látószöge nem változik, hanem szükség által feszítve tágul. A bűntudat addig tart, amíg fel nem tárul a végtelen szégyen - s vele az önmegvalósítás- és egyensúly-kísérletek szépséges nyomorúsága. Amelyek persze mégis annyi lépésünk indikálói egyfajta megélhető teljesség eszméletünk és vágyaink vetítette, rajzolta magasába, az emberi emberfelettibe. Helyre, tétre, létra - a Weöres által bennünk támaszkodó egyetlen igazság ( Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra) viszonyrendszerét a cikluscím ironikusan a lóverseny szöveg-közegébe helyezi. Hiszen bármennyire is tagadnánk, hajlamunk van ebbe is, az érésbe is belekomponálni a vetélkedést - miközben hogyne látnánk, a célszalag szakadása után elveszik minden vonatkozási pont:

Legfelső fokán
is ugyanúgy csak létra,
hiába hágsz rá.

Mint ahogyan bármilyen megteremthető egyensúlyunk is a folyamatos elborulás állapotában tartható csak fenn - az egyensúly a maga teljesében az időtlen tulajdonsága, s olykor a fókuszt idők teléséből kihelyezők akarata a legnagyobb akadálya a megélésének. A Kannamosófű és társai  alátekintésében egy sokkal ösztönösebb út lehetőségét veszi észre:

Fénylő, színarany
gyantát csorgat levéből
alkimista fám.

S persze, hogy ez az akaratlanságig gyönyörűen ösztönös jelenlét kételyt ébreszt, s űrt teremt a kérdezőben. A Kétségek koktélban megzavarodása - ahol a magunkra fordított tükrök árulásában (hiszen a világ, lám, magától jobban csinálja) jobbára csak kérdésekre, mozdulatokra vetett kötőfékre telik, hiszen

Mint föld testére -
sebet ütnek rád. Csak így
fogadsz be magot.

Félig szelídített isteneink kutatásába így vonódik a kelet, a mítosz, a sámáni is - a tethetetlenségig feszítő dilemmák és a nem-cselekvés csábítása; avagy az ösztönös cselekvés tudomásul vétele. Mintha megistenülésünk gyermeteg tévutait néztük volna itt végig, azt a sikertelenséget, amit csak a pontosan kellő alázat, a Szelíd erővonalak tudomásul vétele old fel (hiszen nem mi vagyunk a mesélők, hiszen benne lélegzünk a mesében):

A nyíló virág
is szippant feléd - össze-
lélegezhettek.

Az első kötet zaklatott szerkezete, a második szelíden organikus felépülése után talán ez a harmadik a leginkább tudatos, ahol valóban bejárható úttá görbül a szemünk előtt a teljesség-vágy. Én következetesen trilógiaként gondolok e könyvekre - holott Zoli a minap lezajlott hármas könyvbemutatóján utalt rá: további haiku-köteteken dolgozik. Kíváncsi vagyok. Valóban egy kompozíció három tételének látom ezt a három könyvet - az egymásra utalások játékaival: ahol az első kötet hangsúlyos helyén elhelyezett haikuból a másodikban egész ciklus bomlik - s a ciklus által felvetett kérdésekre a harmadik kötetben mottó gyanánt elhelyezett vers ad választ. Kíváncsi vagyok, fűződik-e tovább az egymásba fonódó kötetek szőttese, avagy új utakat keres az alkotó, akinek az utóbbi évek számomra legszebb, olykor klasszikus mesterek munkáihoz odamérhető érzékenységgel formált (a szememben egyáltalán nem ál-) haikuit köszönhetjük.

2018. július 25., szerda

Orhan Pamuk: Hó


„…biztosan tudta, hogy minden emberélet olyan, mint a hópehely: messziről nézve egyformának látszik a sok millió egyed léte, de kinek-kinek csak fel kell derítenie saját hópelyhe titkát, hogy megértse, miért páratlan teremtmény ő a maga nemében…”

Ka, a tizenéve Németországban élő költő édesanyja temetésére érkezik haza Isztambulba, ahol elfogadja egy ismerős lapkiadó felkérését, és az észak-törökországi Karsz városába utazik, hogy tudósítson a helyi választásokról, valamint egy rejtélyes öngyilkosság-hullámról, mely felforgatja a kisváros életét. Persze önös érdek is mozgatja: fülébe jut, hogy fiatalkori szívszerelme, a világszép Ipek is a kisvárosban él – immáron elvált asszonyként. A költő, aki négy éve egy árva verssort sem vetett papírra, románcot, izgalmat, egy rejtély felfejtését és mágikus újjászületést vár az úttól – meg is kapja mind, jócskán. Bár nem egészen úgy, ahogy eltervezte.

Orhan Pamuk lassú, hömpölygő, romantikus nagyregényt írt, amelyben van minden: szerelem, intrika, rajongás, misztikum, természeti csodák, izgalmak, politikai machinációk, színpadi(as) és színpadon kívüli halálok, számos elmélkedés a művészet mibenlétéről, a versek születéséről, istenhitről, meggyőződésekről, Nyugat és Kelet feloldhatatlan szembenállásáról, a két ember közötti áthidalhatatlan szakadékról. Ha ez soknak tűnik elsőre, hát megnyugtatok mindenkit: az is. Pamuk írt már ennél jobbat, az biztos. A túl sokat akar és közben túl keveset fog: a ripacspuccsba bonyolódó költő romantikus vekengése már nagyjából a háromszázadik oldal táján iszonyú fárasztó lesz, és akkor még hátravan négyszáz. Tekinthetném akár szelíd öniróniának is, ahogy beleszövi a mesébe a Marianna című mexikói szappanoperát, mely öngyilkos lányoktól, színpadi puccstól, halott terroristáktól függetlenül egy emberként ülteti le a tévé elé egész Karsz lakosságát: hisz Pamuk regénye is egy hosszúra nyújtott szappanopera, hasonlóan velős érzelmi hullámzással.

Kár érte, mert megannyi vonatkozásában érdekes és a kötelező egzotikumnál jóval többet mutat a kilencvenes évek Törökországának számunkra jószerivel ismeretlen mindennapjaiból. A kurd nacionalisták és iszlám szélsőségesek által szétcincált városban - a városvezetés távollétében - kitörő köztársaságpárti puccs, melyet a színpadról irányít egy vándorszínésztársulat magát következetesen Atatürknek képzelő vezetője tele van abszurd helyzetkomikummal, miközben remekül reflektál arra, ahogyan a Nyugat hajlamos elképzelni a térség politikai játszmáit: számunkra színház az egész. Mert valójában mit értünk mi a vallási és politikai megosztottságból, ami Törökországot jellemzi? Értjük és érezzük-e a saját évszázados gendervitáinkon átszűrve azt, hogy mit jelent egy hívő iszlám lánynak, ha eltiltják a fejkendő viselésétől; vagy csak az elnyomás szimbólumát látjuk benne, ahogy belénk nevelték és eszünkbe sem jut a másik oldalra helyezkedni és elképzelni mit láthatnak ők a mi kényszerű magamutogatásunkban (ami pont egy ugyanolyan elnyomás leképezése)? Felfogjuk-e hogy kerül egy platformra egy börtönviselt volt kommunista, egy csapat kurd nacionalista és az imámképző diákjai a nyugatbarát kormány ellenében?

Ka - és vele az olvasó - végig kívülállóként bolyong Karszban és valóban úgy tekint a várost szanaszéjjel szakító eseménysorra, mint a mexikói szappanopera újabb részeire: izgulunk, hogy ma épp melyik szerelmesről derül ki, hogy eltitkolt féltestvér, melyik halottnak hitt szereplő éled fel évados álmából, melyik intrikus nyeri el méltó büntetését; miközben tudjuk: tét nélküli az egész. Tán ez a legbosszantóbb a regényben: ez a tétnélküliség. Mert fejkendős kamaszlányok öngyilkossága, színpadról éles lövedékkel agyonlőtt imámképzősök halála, terroristák kivégzése mit sem számít, ameddig a szépséges Ipek Ka karjaiba omlik a Hópalota szálló eldugott ki szobáiban, és amíg költőnk minden sarkon érzi egy újabb vers eljövetelét. Bájosan naiv és romantikus regény ez: csak a művészet számít és a szerelem.

Persze fricska is, hisz a titokzatos „zöld füzet”, melybe Ka lejegyezte a karszi verseket, elvész. Egy Orhan nevű író indul a nyomába, hogy felderítse Ka útját, álmait, verseit, szerelmét és hírt adjon arról a néhány napról, amely felforgatta Karsz életét. Ám sajnos a jelek szerint ő is belevész Ipek szép szemeibe, mert miközben vallási- és társadalomkritikus nagyregényt próbál írni, inkább csak felváltva okoskodik és viccelődik velünk. Néha úgy tesz, mintha posztmodern lenne, olykor kiszól hozzánk, gyakran előre lelövi a poént. Máskor meg lényeges elemeket hallgat el – ki tudja, lehet, azok is elvesztek a zöld füzettel. Mindenestere egyvalamiben biztosak lehetünk: Ka barátja, Orhan ritka ügyetlen író és még ügyetlenebb nyomozó. Azok a tragikus karszi napok méltóbb megéneklőt érdemeltek volna. Még jó, hogy ez az Orhan nem az az Orhan. Ugye?


Kiadó: Ulpius
Fordító: Ladányi Katalin

2018. július 23., hétfő

Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint Quartet: Lemezbemutató koncert - Opus Jazz Club, 2018.07.17.



Nagy várakozással ültünk be az Opus Jazz Club sajátosan érdekes terébe - Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint duója a kezdetektől a szívügyünk. Én ahol és ahányszor csak lehet, hallani szeretném, mert a duó minden koncertjén kísérletezik, újabb és újabb értelmezésekkel nyúlva a saját dalokhoz - olykor akkorát távolodva a várakozástól, hogy szinte feldolgozásnak hat az előadás. Hogyne vártuk volna azzal a szeretetteljes aggodalommal, ahogy a rajongó szurkol - amit a harmadik lemezről (aminek a bemutatójára vártunk), előzetesen hallani lehetett, csak fokozta a várakozás izgalmát: hogy ritmusszekcióval kiegészülve, quartetként lépnek fel, hogy a csatlakozó zenészek Belgiumból érkeznek. Antoine Pierre-t, a dobost Veronika brüsszeli tanulmányai folyamán ismerte meg,  Nicolas Thys, a nagybőgős pedig Kris Defoort együttesében lépett fel együtt vele (amúgy a Defoorttal való közös munka eredményét Timi megrendelte nekem kintről - hamarosan írunk róla itt... mélyvíz, csak annyit mondanék...).

Áprilisban, a Tavaszi Fesztiválon már felléptek együtt négyesben (azt sajnos nem hallottuk, sürgős betegeskedni valóm volt...), s két dalt, a Shapeshiftert és a Tilláromot fel is vették - a ritmusokkal való jóízű játszadozás igézetében. Szeretem, hogy ennyire tudatosan építkeznek, Veronika és Bálint, élnek az adott lehetőségekkel... tudatos és bátor döntés volt, amikor a Lifelover kedvéért ketten maradtak, amikor a két gazdagon elkötelezett játszótárs egyre több, egyébként szintén izgalmas köteléket engedett el és bontott fel a duó kiteljesedése okán; ahogy lubickoltak a kettős által belakható hely kitöltésében a koncerteken, a loopban, az egymásra játszott sajátban - hogy aztán a Tell Her bemutatásakor megtalálják ebből is a (szerintem) optimálisat, ami persze megint csak egyfajta alap, ugródeszka, ahonnan elrugaszkodhat a "mindig picit másképp" élő előadásban születő csodája.

Szóval nagy várakozással ültünk be az Opus Jazz Club sajátosan érdekes terébe - van bája, hogy ha nem felülről, a galériáról akarod nézni, akkor fogyasztanod kell (főleg mert jó a konyha; olyan jó, hogy ha étteremkritikákat is írnánk, erről a rákos spagettiről, meg mustáros tarjáról biztosan nagy szeretettel emlékeznénk meg...). Jó volt észrevenni az állványon az elektromos gitárt. Bálint a megszokott (ám soha nem szokásosan használt) akusztikus gitárjába is bőven pakolja a dögöt, de nyilván a quartet jobban telített közegéből ez a vaskosabb hangzás szól ki jobban - azaz: Jézusom, mi lesz itt...


Hát kérem, varázslat lett! Valami elképesztően vékony mezsgyén járkálnak, hatalmas biztonsággal, szinte kötéltánc - mert senki nem a szokványosat lépi a másik által kifeszített zenei kötélen, és mégse esik le soha egyik játszótárs se. Ez a zene repít. Pierre Antoine a doboknál azokkal a kis kiszámíthatatlan beleszínezésekkel, a többiekre figyelés szuperintelligenciájával, Nicolas Thys (egy másik generáció, de azt hiszem, ezt szívből kikérné magának) a neki szabott hely tökéletes kitöltésével - ahogy a ritmus két tartója figyeli Bálint és Veronika rezdüléseit, szóval ez a virtuozitás profizmusa, ami mégsem válik tchnikai bemutatóvá, öncéllá - csak ennyire természetesen "itt tartanak" a játszók. A dalok Veronika és Bálint eddigi legjobb zenei invenciói - érzékeny elengedettséggel előadva. Timinek eszébe jutott róla Veronika Márkos Alberttel közös Kassák-lemeze, a formáltság mélységéről és az előadás személyességéről - és van igaza benne, ez is mélyvíz, de gyönyörűen tartják meg benne a figyelmed.

Mert valójában ezt volt a legjobb látni: mennyire gátlás és görcsök nélküli az este, ez a sajátos lemezbemutató - hiszen egész nap stúdióztak, sőt, azóta örömmel hírelte Veronika: a felvételek elkészültek, az utómunkák fázisa jön. Mondta is: a koncert energiáit szeretnék elvinni magukkal a stúdióba, mert csak az interakcióval együtt teljes az élmény nekik is. Elhiszem neki - és nagyon megtisztelt ezzel, mint minden nézőt: hogy a világ elé táruló új albumban részünk van, hallgatóságként egy egész kis szeletéről mi tehetünk. Például segíthetünk eldönteni a reakcióinkkal, hogy a rengeteg bennük élő variációból mi rögzüljön. Mi rögzüljön az anyagból, ahol teljesen magára szabva Veronika bluest énekel, ahol Bálint olyan virgát nyom az elektromos gitáron, hogy elfelejtettem közben levegőt venni - egy rendkívül érett, mégis friss alapon, amit a két vérprofi közreműködő tesz mindehhez hozzá.

Mert valójában azt volt a legjobb látni, milyen evidensen van a helyén a kedvenc - immár quartetté kiegészült - duómban a büszkeség és szakmai alázat, hogy mennyire a helyükön vannak a színpadon. Nagyon várom ezt az anyagot! És nagyon várom, hogy hallhassam majd újra élőben - miután már a fülembe ültek a dallamok meg a szavak - megint egy kicsit másképp, de legalább ennyire szabadon. Csípjétek el őket Kapolcson!


2018. július 18., szerda

Eleanor Catton: A próba


Ritka az, hogy egy szerző két könyvével ennyire meglepjen, mint Eleanor Catton. A fiatal új-zélandi szerzőnek világhírt és Booker-díjat hozó A fényességek játszi könnyedséggel vált kedvenccé – hömpölygő nagyregénye, amely egyszerre idéz Dickens-i hagyományokat és játszadozik romantikus klisékkel és ezotériával, minden hibája ellenére olyan bájos és játékos olvasmányélménnyel ajándékozott, mint hosszú évek óta kevés könyv. Bár a regény hangyányit tán túlértékelt, ez mit sem von le a bájából – viszont megnehezíti a szerző korábbi (esetünkben pályakezdő) regényének befogadását. Nehéz eldönteni ilyenkor, mit is várjunk…

Szerencsénkre Catton fifikás szerző, aki egy huszárvágással eldönti a kérdést: A próba annyira más, mind hangnemében, mind írástechnikájában, mind történetvezetésében, hogy ha nincs a szerző neve a címlapra nyomva, én meg nem mondtam volna, hogy ugyanaz írta. Ez önmagában érdekes helyzetet teremt: nem lehet A fényességekhez való viszonyulásunkból kiindulni. Megkockáztatom, ez a könyv azon posztmodern szépirodalom rajongóknak tetszene legjobban, akik a másikat épp túlságosan is hagyományos mivolta miatt kritizálták. A próba igazi posztmodern kísérletező próza, tele fiatalos túlzásokkal, valóság és játék összemosásával, fantáziarétegekkel, idősík- és nézőpontváltásokkal, gátlástalan olvasómegvezetéssel. És egy roppant félrevezető fülszöveggel. Ugyan a kiindulópont valóban egy leányiskolában történt zaklatási ügy, azonban nagyon hamar nyilvánvalóvá válik: ez még csak nem is a kezdet. Csupán egy epizód, amely köré fel lehet építeni kötetet-darabot-életet, de jobb nem feledni: mintha forgatókönyvből olvasnák a szereplők a zaklatást is. Vagy mégsem?

Egy leányiskola. Egy alternatív módszereket követő színiakadémia. Egy kiégett, keserű szaxofontanárnő, aki a lányiskola hozzá különórára járó növendékein keresztül éli ki elfojtásait, bosszulja meg kudarcait, szövi a láthatatlan szálakat, melyeket nyíltan nem szőhet… Oly nagyon kapóra jön itt minden. A szaxofontanárnőnek a kamasz Victoria és Mr. Saladin románca, amellyel kapcsolatos zavarait, felháborodásait, félelmeit tanítvány és szülő is nála sírja el, mintegy a jazz leple alá rejtve a bűnt, mellyel nem tudnak mit kezdeni. A színiakadémia diákjainak a botrány, melyet feldolgozhatnak meggondolatlan kis darabjukban, mellyel reflektálnának, miközben a kamaszkorból épp kinőve nem veszik észre, hogy tanáraik hogyan használják fel és játsszák ki ellenük zavaraikat, elfojtásaikat, mániáikat. Victoria éles szemű iskolatársainak a szaxofontanárnő túlzott érdeklődése a botrány és a lányokban keltett visszhang iránt.

Mindenki játszik. Szerepet, darabot, zenét, életet. És mindenki rejteget valamit. Elfojtott vágyakat, múlt ködébe rejtett vonzalmakat, éledező identitásokat, lázadásokat, megfelelési kényszereket. Ahogy a szaxofontanárnő játszadozik a hozzá járó lányok és szüleik szerepeivel és behelyettesíthetőségével, úgy játszadozik a színiakadémia a sztorival, az iskolapszichológus a gyerekek érzéseivel, a kamasz lányok egymással és a nagybetűs botránnyal. Mindenki a saját fejében lévő színdarabot játszatja le a többiekkel. Csoda hogy a végére nem tudjuk, mi játék és mi valóság, ki játszik érzelmeket és ki érez, ki kit csábít? És közben szól a jazz, a szaxofon pedig csak hever a kanapén, mint egy lusta szerető.

Néha szinte fullasztó az édeskés érzékiség, ami a regényből árad. A kamaszlányok éledező szexualitásával, saját vonzerejükkel való félig még gyermeteg, félig már nagyon is tudatos játékaival sok szempontból Jeffrey Eugenides Öngyilkos szüzek-jének hangulatát idézi; miközben olykor Joyce Carol Oates tollára illő kegyetlenségbe és hideg, érzelemtelen játszmázásba csap át. Zavarba ejtő könyv. Óhatatlanul elgondolkodtat: vajon mi hányféle szerepet játszunk, és hányféle szerepet játszatunk másokkal? Hány színdarab pereg egyszerre a fejünkben miközben látszólag normális, unalmas, szokványos kis életünket éljük? Első könyvnek több mint remek, és hatalmas meglepetés, hogy ez előzte meg A fényességeket. Ezek után nagyon kíváncsi vagyok, mivel ajándékoz még minket Eleanor Catton…


Kiadó: Európa
Fordító: Dudik Annamária Éva

2018. július 16., hétfő

Meik Wiking: Hygge


A dán életérzés, amely boldoggá tesz…

Ha jól emlékszem, nálunk Meik Wiking, a dán boldogságkutató könyvével kezdődött el a legújabb életmódkönyves divat, ami hamar feliratkozott a színezők, szakácskönyvek, utazáspótló útikönyvek és mindfullness-kalauzok mellé a „csak megveszem ezt a könyvet és rögtön megváltozik az életem” listára. Ki kell ábrándítsak mindenkit, ez azért nem ilyen egyszerű… A Hygge nem fogja megváltoztatni senki életét, azonban nem is feltétlenül haszontalan, tűzre való jóléti hóbort, ahogy sokan megjelenésekor kárhoztatták. Az már más kérdés, hogy egy Hygge bőven elég ahhoz, hogy képet kapjunk erről a műfajról (ahogy egy színező is bőven elég hogy belekóstoljunk az őrületbe), az hogy lassan kéttucatnyi „életérzés”-kötet díszeleg a boltok polcain, valóban túlzás. Pláne mert néhány nemzeti sajátosságtól, esetleg filozófiai-vallási alaptól eltekintve a lényeg minden esetben ugyanaz.

Tanuljuk meg élvezni és értékelni az élet apró örömeit.

Ha egy mondatban kéne összefoglalnom, mi a Hygge, az valahogy így nézne ki. Persze lehet ógni-mógni azon, hogy nem véletlenül a dán a világ legboldogabb nemzete, hisz van ingyen társadalombiztosítás, rugalmas munkaidő, virágzó kerékpároskultúra, jóléti állam, sok szalonna meg habos-babos édesség, ésatöbbi… De nincs fény, például. A sok elégetett gyertyától meg szinte annyi károsanyag kerül a levegőbe, mintha autóznának. És még a fekete ruhákat is imádják, pedig köztudott, hogy nem tesz jót a lelki egészségnek, ha valaki állandóan feketében jár. Szóval lehet itt szórni a sztereotípiákat, csak felesleges. Mert való igaz, hogy a mai magyar hétköznapokból a dán partvidékre tekintve adja magát a siránkozhatnék: persze, könnyű nektek, legnagyobb gondotok hogy nem iratkoztatok fel időben egy limitált dizájnlámpára; de akár el is lehetne gondolkodni azon, hogy olykor milyen kevés kell ahhoz, hogy jól érezzük magunkat és mégis: mennyire nem hagyjuk.

Mert elborítanak a napi gondok. A hülye főnök. A szar egészségügy. Az emelkedő hitelkockázat. Az idióta szomszéd, aki vasárnap fúr a panelban. De tényleg, lehetetlen ezektől egy kicsit függetleníteni magunkat és élvezni az életet? Elvégre van gyertyánk, szalonnánk (hohó, egy komoly közös pont a dán-magyar barátságban!), könyvünk dögivel, és most például még hétvége is van, nyugodtan szakíthatunk magunknak időt a meghittségre (jó, amikor ezt olvasod, jó eséllyel hétköznap ülsz a munkában, de majd lesz hétvége megint). Mert mi is a Hygge? Lefordíthatatlan dán kifejezés, amit ki-ki saját szája íze szerint tehet magáévá. Nekem a Hygge leginkább meghittség, elmélyülés, kikapcsolódás. A pillanat élvezete. Az hogy át tudd magad adni az örömnek, akkor is, ha hülye a főnök, magas a hitel és kevés a szabadidő. A körülményektől független képesség az örömre.

Épp ez az, amiért kár kárhoztatni a Hyggét: nem kell kolbászból legyen a kerítés ahhoz, hogy megtaláljuk az apró örömöket – egy jó filmben, amit kézenfogva nézünk végig, egy könyvben, ami elvarázsol, egy közös főzésben, egy csendes borozós estében a csillagok alatt vagy a takarók alá bekucorodva és hallgatva az eső dobolását az ablakon (persze azért nem utasítanám vissza a kolbász-kerítést sem, nyilván). Dán boldogságkutatóinkkal együtt én is hiszek benne, hogy mindenkinek megvan a saját, különbejáratú Hyggéje – csak éppen sokan, fájdalmasan sokan nem veszik észre, vagy nem hagyják maguknak észrevenni, hogy akár bele is burkolózhatnának. Mert a Hygge elsősorban tán mégis ezen múlik: a képességen, hogy észrevedd hogy akár boldog is lehetnél.

Valahol itt bicsaklik meg egyébként a Hygge-típusú életmódkönyvek divatja is: aki megtalálja életében a Hyggét, aki képes megélni a hétköznapi boldogságot, annak ezek a kötetek sok újat nem mondanak. Akiknek viszont szükségük lenne rá, hogy megtanulják megélni a mindennapok hyggelig pillanatait, jó eséllyel kézbe sem veszik, nem engedik be az egyébként faékegyszerűségű mondanivalóját, vagy sértődötten sarokba hajítják. Kár lenne érte, mert egyébként szépséges kis könyvecske: ugyan rövid terjedelme ellenére jócskán túlírt, de ezért kárpótol a sok hangulatos kép (borzasztóan skandináv persze – ha némi történelmi adalékkal kiegészítenék, az IKEA-katalógus is lenne olyan, mint Wiking könyve); a dán történelembe tett kirándulások és a kulturális sajátosságok érdekesek, és még pár klassz receptet is találhatunk benne. Imádtam lapozgatni és igazán hyggelig élmény volt pár órára belemerülni – de azért kár lenne tagadni, hogy színes-szagos lufi az egész, némi csillámporral. Ha épp morcos kedvemben leszek, jó eséllyel előveszem még és hagyom, hogy kirántson belőle. De azért jó szívvel csak olyan olvasóknak ajánlanám, akik Meik Wikingtől és társaitól függetlenül is találnak örömet a hétköznapokban. Mert ha önsegítő könyvként akarod olvasni, maximum akkor lesz hatásos, ha valaki a könyvesboltban belecsempész egy Dániába szóló repjegyet is...


Kiadó: Kossuth
Fordító: Vágó Nándor

2018. július 12., csütörtök

J.R.R. Tolkien - A hobbit művészete


Timi nézegette a gyűjteményt a minap - ez amúgy időnként egyfajta szükségletként ránk tör - s meglepve fedezte fel: erről a könyvről bíz nem írtunk, amikor annak idején nagy boldogan hazahurcoltuk. Pedig több szempontból is figyelemre méltó munka, annak ellenére, hogy elsősorban a magunkfajta mániások számára készült - a rajongóknak, a gyűjtőknek, a Professzor világába szerelmes álmodozóknak, akik A hobbit, A Gyűrűk Ura, netalán A Szilmarilok világába úgy járnak haza, ahogyan egy csaknem elveszített otthonba kéretőznek vissza a meséink tékozló fiai.

J.R.R. Tolkien annyi színnel álmodott mitológiája (persze hogy) töméntelen igényes, ihletett látomást csalt ki tehetséges művészekből, elég ha Ted Nasmith-ra, vagy a filmes feldolgozások előkészítésén és megvalósításán is dolgozó Alan Lee-re és John Howe-ra gondolunk. Nem titok az sem, hogy Tolkien a maga bájosan amatőr módján szintén elég sok térképet, vázlatot, grafikát és vízfestményt készített a műveihez. Ebbe a könyvbe pár térképen kívül nem kellenek illusztrációk, jó könyv, és minden 5–9 éves gyereknek tetszeni fog - írta a 9 éves Rayner Unwin, a könyvkiadó Stanley Unwin fia A hobbitról szóló recenzióba - persze Tolkien ezt azért alapjában másképp gondolta. Milyen remek ötlet egy kiadó apától amúgy, hogy a gyerekek számára érdekes könyveket a fiával olvastatta (jelképes díjazás fejében; ahogy az idősebb Unwin fogalmazott: Lehet, hogy ez volt a könyvkiadás történetében legjobban befektetett egy shilling...), de az is teljesen rendjén való, ahogy engedett a szerzőnek, aki maga szerette volna meghatározni a könyve küllemét is.


Ahogy az összeállítók az előszóban fogalmaznak: ...Generációja számára a rajzolás és festés általános kikapcsolódási formák voltak – olcsó szórakozás a gyerekek, elfogadott társadalmi tevékenység a felnőttek számára... Tolkien - mint kora annyi művelt elméje - szívesen és sokat rajzolt, festett, a maga, s később egyre inkább a gyerekei örömére is. Érdekelte a tipográfia, a gyerekeinek írt Karácsonyi levelek minden kis porcikáját nagy élvezettel tervezte és rajzolta meg, a vénséges Télapó reszketeg kézírásától a festett képeken át egészen a borítékra ragasztott bélyegekig. Szeretettel körülrajzolta a cseperedő gyerekek számára írt Kóborló és a varázsló meséjét, Kürtő úr kacagtató kalandjait szinte képregényszerűen el is uralják a képek. Nem kell hát csodálkozni rajta, hogy A hobbit úgynevezett "házi kézirata" is tartalmazta Thrór térképének egy változatát, egy térképet Vadonföldről és Bakacsinerdőről, és néhány korai illusztrációt (a "házi kézirat" csaknem végleges változat volt, amely a barátok-ismerősök közt kézről kézre járt - így jutott el Susan Dagnallhoz is, a Stanley & Unwin egyik szerkesztőjéhez, aki aztán rábeszélte Tolkient a kiadásra).


Nem egyedi tehát e korban, ahol bizonyos rajzolni, festeni tudás szinte az általános műveltség része volt, hogy egy szerző maga illusztrálja az írását (így tett a Doktor Doolittle esetében Hugh Lofting is, vagy például az általam sokra becsült Arthur Ransome is a maga sorozatával). Az viszont nem volt szokványos, amennyire a kötet szerkesztői, a műszaki vezető Charles Furth és Dagnall kisasszony bevonták a Professzort készülő könyve munkálataiba. Tolkien több változatban beküldött térképei közül az első kiadásba végül kettő került be, Thrór térképe, s egy "nagyobbra nyitott" Vadonfölde - és összesen kilenc illusztráció, melyeket Tolkien egyébként nagy szabadkozások közepette bocsátott a kiadó rendelkezésére, ahol (minden jól látható, amatőr mivoltuk ellenére) egyöntetű tetszést arattak. Furth visszaemlékezései szerint: "...aki csak látta, el volt bűvölve, maradéktalanul illettek ugyanis a szöveghez."


Végül a kötés küllemétől a védőborítóig ezt a sajátosan egységes rajzi látásmódot engedték érvényesülni, felkérve ezekre a munkálatokra is a szerzőt - ami sokak szerint a kor egyik legszebb kiadott kötetét eredményezte. Hamarosan sor került az amerikai kiadásra, s a Houghton Mifflin Company színes illusztrációkat szeretett volna a kötetbe - Tolkien így öt vízfestményt készített, (ahogy e kötet előszavában az összeállítók értékelik) élete tán legérettebb munkáit. E színes illusztrációk aztán bekerültek az angol második kiadásba is - s azóta számos új kiadásba világszerte. Jó így együtt látni az általam is ismert rajzok, festmények első variációit, a vázlatokat, ahogy egy-egy szóba forgatott és fejben hordozott képért megküzd az alkotójuk... ahogy kézbe veszem ezt a könyvet, ahogy látom, a véglegesült illusztrációkig egy-egy rajzi ötlet hogyan alakul-változik; mintha a Professzor mesét termő fantáziájára látnék rá - arra a folyamatra, ahogy elmesélődött végül az általunk is ismert mese...


Wayne G. Hammond és Christina Scull munkája igényesség tekintetében, az összefüggések és háttér-információk feltárásában, s ezek tálalásában is etalon. Árad belőle a szerző iránti szeretet - az előszót és a kísérőszövegeket böngészve szinte elénk tárul J.R.R. Tolkien egyfajta szeretetteljesen odaskiccelt portréja is. A magyar kiadás, A hobbit művészete kivitele is etalon-értékű: védőtokban, igényes kivitelben; minőségi munka az Európa kiadótól. Rajongóknak kötelező - de szerintem az érdeklődés felkeltésére is tökéletes.


Kiadó: Európa
Fordította: Bonácz Ágnes
Szakmai lektor: Füzessy Tamás



Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...