2018. október 15., hétfő

Nathan Hill: NIX


„(…) magadban hordozod, egy üregben, ami minden igazságot tartalmaz rólad, úgyhogy semmi igazság nem marad ezen kívül. Az a reggel, amikor az anyád eltűnt, különösen mélyre le van fojtva benned, az, amikor az anyád megkérdezte, mi szeretnél lenni, ha felnősz. És azt felelted, regényíró, erre ő elmosolyodott, és megcsókolta a homlokod, és azt mondta, mindent el fog olvasni, amit írsz. Úgyhogy az írói lét maradt az egyetlen kommunikáció az anyáddal, egyirányú kommunikáció, mint az imádkozás. És arra gondoltál, ha valami igazán nagyszerűt írsz, akkor ő elolvassa, és az a valami furcsa számítás szerint be fogja neki bizonyítani, hogy nem lett volna szabad elhagynia.”

Samuel Andresen-Anderson tizenegy éves volt, amikor egy reggelen az anyja kisétált az életéből, és soha nem tért vissza. Ez önmagában is elég lenne ahhoz, hogy Samuelünk megrekedjen és önmagát hibáztató, önsajnálatba fúló kamasz, majd divatosan pszichologizálós módon elszúrt életű fiatal felnőtt legyen – hát még, ha hozzávesszük, hogy ugyanazon a nyáron magára hagyta a legendás legjobb barát, kinek rovott múltja és katonás törekvései nagyobb tragédiát rejtenek, mint a kiskamasz Samuel sejtené, és legjobb barát ikertestvére, az első szerelem is. Samuel e három, egymásra rakódó veszteség terhe alatt, örök lelkifurdalással és pszichológiai tankönyvek lapjaira illő önhibáztatás-tömeggel nő fel – hogy ígéretes írópalántává, az több mint meglepő. Naná, hogy nem tudja kihasználni a kínálkozó lehetőségeket. Néhány év elteltével egy középszerű főiskola népszerűtlen irodalomtanáraként találkozunk vele, aki napra nap egy elfes-orkos online szerepjátékba fojtja afeletti bánatát, hogy mindenki, aki fontos, elhagyta; írói pályája dugába dőlt; kiadója, melytől busás előleget vett fel egy soha meg nem írt regényre, a nyakára jár; diákjai utálják; és már maga sem tudja, mi értelme van egyáltalán kísérletezni azzal, hogy Hamlet dilemmáit csepegtesse a jövő online manipulációra szakosodott marketing menedzsereinek fejébe.

Ebbe a bénult állapotba hajít követ (nem csupán képletesen) az egykor dobbantó anya – akit fia a híradóban lát viszont, mint radikális balos terroristát, aki megtámadott egy republikánus elnökjelöltet. Faye Andresen hirtelen az ország leghírhedtebb bűnözőjévé avanzsál, akinek rovott múltja - ’68-as diáklázadásokkal, prostitúcióért való letartóztatással, tiltott abortusszal - egyenesen vezetett oda, hogy meg akart gyilkolni egy konzervatív politikust, ezáltal nyilván képletesen meggyilkolni az amerikai társadalom gerincét alkotó értékeket, úgy mint család, hit, fegyverviselés, saját felsőbbrendűségbe vetett hit. Hogy Faye valójában csak egy marék sódert hajított - igen messziről - az elnökjelölt felé, hogy rovott múltjában több a félreértés és a spekuláció, mint egy kortárs sci-fi sorozatban; hogy elnökjelöltünk népszerűségének igencsak jót tett az a pár kavics, az persze senkit sem érdekel. Samuelt sem. Ő eléggé érthető módon leragadt annál a kérdésnél, hogy hova a fenébe tűnt anyja pár évtizeddel korábban. Aztán megjelenik kiadója, és hamar adja magát a mentőkötél: ha a fiú megírná a nagy leleplező művet a „Packer-packázó” terrorista anyáról, tele szívszaggató részletekkel elhagyásról, múltbeli bűnökről, vaskos családi sztorikról, akkor megmenthetné magát attól, hogy valami harmadik világbeli államba kelljen költöznie az adóhatóság elől és tán még a katedrát is otthagyhatná, gyűlölt diákjaival egyetemben, akik épp valamiféle önfelszabadítási mozgalmat szerveznek a „mérgező hangulatú” irodalomórák ellen.

Ahogy Samuel elmélyed az anya múltjában, úgy mélyedünk el mi is – a hatvanas évekbeli iowai kisváros képmutató, elsőbálozókkal és tiltott abortuszokkal, háztartástannal és lefojtott szexualitással terhes világában; a forrongó ’68-as Chicago egyetemi életében, ahol egy vidéki lány csak csapódhat: leszbikus világmegváltó aktivistáktól hatalommániás rendőrökön át a forradalomban kitörési lehetőséget látó megélhetési radikálisokig; a nyolcvanas évek forró kamasznyaraiban, amikor az első szerelem csókja, a legjobb barátnak való megfelelés vágya, az otthon dermedt csendje könnyedén elmossa a határt jó és rossz között.

És közben folyvást ott kísértenek a norvég kísértethistóriák szellemei, akik, mint a legendabéli Nix, nem hagyják, hogy leszálljunk a hátukról, csak visznek, egyre mélyebbre a zavaros vízben, míg bele nem fulladunk az emlékek és a megbánás tengerébe. A Nix egyszerre a mérgező kapcsolatok metaforája („az emberek néha egymás számára is lehetnek Nixek”), kulturális identitásképző és kulcs a feloldáshoz. Hisz a Nixet le is lehet pakolni. Még akkor is, ha maga az anyánk. Samuelnek fel kell nőnie – klassz kis meseterápiás könyvet lehetne ebből írni.

Nathan Hill nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor elhatározta, hogy ő lesz a következő Jonathan Franzen – és bár a csapásain lenne még mit csiszolni, végül csak sikerült szilánkokra hasogatnia azt a fát, hogy aztán módszeresen beszurkodja őket a bőrünk alá. (Amúgy vajon hogy történik ez? Egy nap írópalántánk felkel, belenéz a tükörbe és azt mondja magának: mától én vagyok az új Jonathan? Nyilván nem: az elmúlt pár évtizedben minden generáció kitermelt pár feltörekvő zsenipalántát, aki megpróbálta megírni a Nagy Amerikai Regényt – Franzen kivételes kitartással próbálkozott és lett állócsillag, Hill még messze nem tart itt; a NIX nem lesz a következő Nagy Amerikai Regény, de megvan benne a potenciál, hogy egy későbbi műve az legyen.)

Ahogy az a hasonszőrű regényektől lassan el is várható, maró kritikával illeti napjaink (és az elmúlt pár évtized) amerikai társadalmát, egyetemi élettől politikai képmutatáson át a médiamanipuláció burjánzásáig. Megkapja itt a magáét a konzervatív oldal, a liberálisok, a hívők, a megélhetési bűnözők, a játékfüggők, a környezetvédők, a könyvkiadók és a magukat minimum a következő elnökjelöltnek képzelő önjelölt diákköri aktivisták. A stílus velejéig cinikus, néhol kifejezetten rosszindulatú – néhol túl is tolja a ’68-as lázadó diákok ütlegelését koktélt szopogatva mélán bámuló ügynökök, vagy a mai, közösségimédia- és népszerűségfüggő, valódi érzelmekre képtelen diákok ábrázolását. Mert persze értjük mi: a politikusok és az őket kiszolgáló rendfenntartó, hírszerző, katonai erők pont úgy kódoltan vakok az emberi életre, mint a ma közösségimédia-függő fiataljai az emotikonokon túlmutató emberi érzelmekre; a tömegtájékoztatás manipulációra épül; az önmagunkról sugárzott kép pedig kilencvenkilenc százalékban hamis. Mégis: több empátiával és kevesebb szájbarágással lehet többre mentünk volna. Sajnos túl sokszor lóg ki a lóláb, vagyis: mit is akart itt mondani a szerző. A már-már Franzen-védjegynek számító, a főcsapással legfeljebb laza összefüggésben álló, a szövegtestből inkább kilógó természetbúvár szál beemelése a kányazsombor nevű gyomnövény kiirtására életfeladatként tekintő mellékszereplővel pedig kifejezetten kínos.

Szerencsére ezek a túlkapások nem tudják elnyomni a NIX erényeit: a remek, sok szálon futó, össze-összegabalyodó történetet, melyet Hill remekül kezel – sokszor követhetetlennek tűnik, épp mikor, ki, hol folytat egy gondolatmenetet, a végére mégis mindig összeáll; a sokrétű és számos esetben valóban roppant szellemes társadalom- és médiakritikát; a pszichológiai ábrázolások sokszínűségét. No és Hill különböző szövegstílusokkal való kísérletezéseit: egy betétfejezetet Kaland-Játék-Kockázat regények stílusában visz végig; egy gigantikus tizenegy oldalas mondatszörnyben pedig Thomas Pynchont idéző stílusban tárja elénk egy valóságtól és valóságos kommunikációs formáktól teljességgel elszakadt, leépülőben lévő online szerepjáték-függő online és offline haláltusáját. Ezek a formai játékok győznek meg végképp arról, hogy Nathan Hill óriási lehetőség: ha leveti az elődöknek való megfelelés kényszerét, és ha nem akar ennyire mindent beleírni az ő privát Nagy Amerikai Regényébe, akkor még nagyon erős darabokat tehet le az asztalra.


Kiadó: Jelenkor
Fordító: Mesterházi Mónika

2018. október 11., csütörtök

Búzás Huba: Égi Kupolánk - esszé a Napúton


Búzás Huba 1935-ben született Medgyesegyházán (a Viharsarokban) szegény sorsú szülők gyermekeként. Keszthelyen érettségizett. A Pécsi Tudományegyetem Jogi Karán szerzett diplomát. Ezt követően irodalmi folyóiratokban (Jelenkor, Életünk, rádió) verseket közölt. 1972-ben költőként elnémult. Huszonhárom évi hallgatás után 1995-től kezd újra publikálni. Verseit azóta számos folyóirat (Mozgó Világ, Árgus, Lyukasóra, VárUcca Műhely, Tempevölgy, Új Balaton, Somogy, Pannon Tükör, Magyar Jövő, Hévíz, Új Forrás, Napút, Agria, Kelet felől, Közös Út, stb.), valamint több antológia (Arcok és Énekek; Vérrel virágzó 1956; „Oh, Füred, drága Helikon, stb.) közölte és közli. Immár két évtized óta irodalmi életünk jelenvalója. Esztétikai nézeteit a költő „Egy forma fejlődéstörténete” című esszéjében foglalta össze (naputonline.hu).

Nagyon szeretek a teljes ismeretlenség és fogalomtalanság olykor igen felzaklató helyzetében magamra engedni művet – hogy minden előzetes várakozás lehetőségétől elzárva maga a szöveg hasson. Főleg mások értelmező meglátásait, vezérfonalait kerülöm, ha tehetem – mert alapjában meghatározhatja a helyet, ahonnan a műre tekintek. Nem egyszer tapasztaltam, hogy (akár minden kifinomult, helyesnek bizonyuló észrevétel ellenére) ez az értelmezői pozíció ritkán egyezik a hellyel, ahol a szöveg a maga természetes módján engem, mint olvasót beenged, jobb esetben behúz, még jobb esetben magába ránt. Bizonyos mértékig magam ellen beszélek – hiszen most és itt épp értelmezni készülök Búzás Huba Égi kupolánk című lírai eposzát; s e bevezetőben látszólag épp lebeszélném az olvasóm a tovább-olvasásról. Látszólag – hiszen csak arra kérném: előbb a művet engedje hatni. Előbb építse fel a saját kalandtúráját a műben, s csak utána engedje, hogy bármilyen értelmezés további, gondolatban végigjárható ösvények lehetőségét tárja fel. Ma határozott kényszer alatt állunk, hogy ebben a megjelenés-tengerben, annyi csilló hullám közül az olvasói partra érkezéskor, a kiadás gesztusában habosra verjük a tárgyalt mű hullámtaraját, csábítóra és figyelemfelkeltőre – hisz másképp talán nem is esik rá figyelem. Holott fontosabb, a homokban az adott hullám milyen mintázatot hagy, hoz-e, sodor-e kagylót, miegyebet magával a partra – s ezt leginkább akkor tudom megmutatni, ha megmutatom a magam olvasatát.

Nehéz dolgom volt e téren Búzás Huba művével – hiszen maga a szerző, s jeles pályatársak, költők és kritikusok is elöl jártak az értelmezéseikkel, a mű beharangozásakor, s a megjelent mű utószavában. Valójában nem is egy régi fogalmak szerinti eposz, elbeszélő költemény, és nem a régi értelemben vett eredetmítosz a mű, hanem önálló alfaja a kultúrhérosz történetének: ún. lírai eposz. Tartalmában képzettársítás-líra, a szubjektum személyes megnyilvánulásaival telített gondolat-áramlatok, a tudat legbelsőbb szférájában lezajló indulati élet egzaltált, rapszodikus lüktetésének elbeszélése. Mint például Saint-John Perse Bóják című alkotása. A mű elemzői szerint a történet főhőse a szerző saját tudata, benne az emberiség: én, te, ő, mi, ti, ők. Cselekménye pedig a ma emberére jellemző autós társaság utazása alkonyattól az éjszakában – talán Bosznia-Hercegovina hegyei között, vagy bárhol. Bontja ki a maga módján a szerző a mondhatót, az alapszituációt, helyezi el művét műfajban, minden apró részletre ügyelve. Magát az utószót, ahol ez a kifinomult, végletekig pontosított olvasói eligazítás található, a szerző egyfajta pezsgőspalacknak tekinti, vízre bocsátott (az olvasói figyelem óceánjára engedett) művét megkeresztelő pezsgőspalacknak… Óceánjárókat szokás vízre bocsátani akként, hogy első útjuk előtt pezsgőspalackot hajítanak a hajótesthez. A palack üvegszilánkjai szerte röpködnek, szóródnak, szétfröccsennek, a hajómonstrum pedig kecsesen siklik a vízre.

A folytatásért kattintsatok: 



2018. október 8., hétfő

Budapest Ritmo 2018. - Akvárium


Ezt ha lehet, eztán soha nem hagyom ki... fogadkoztam tavaly, s a kedves révén, aki megajándékozott a bérlettel, idén sikerült is tartani ezt a fogadalmat. Immár ez a harmadik Budapest Ritmo, amelyiken ott vagyok, és bár most sokkal árnyaltabb volt a kirajzolódó összkép (az ámulat meg a lenyűgözés mellé jutott egyéb is), ha tehetem, jövöre ugyanígy szeretnék részt venni a Hangvető által meglehetősen profin szervezett fesztiválon. Borzasztóan tömény tud lenni estéről estére az öt-hat (minimum órás) koncert, még ha az esemény jellegéből kifolyólag az ember kénytelen is időről időre választani: marad-e a megkóstolt zenében, vagy vált (hiszen a másik helyszínen szintén valami érdekes ismeretlen kezdődik). Ekkora bőségben tényleg azt jelenti: magával ragadott, ha valakit ennek ellenére elejétől a végéig meghallgatsz. Én szerettem a MÜPA környezetében rendezett első Ritmót is (közvetlenül a Womex után evidens volt az a helyszín), de tény, az Akváriumba sokkal több szórakozni vágyó érkezik, a kíváncsi szakmai közönség mellé (a csütörtöki showcase idén is kimaradt...), igazából kezdem megszeretni ezt a helyszínt

Péntek

A Coladerával kezdtük a KisHallban, Tamással (szokás szerint) aki az Ekultura nevében hallgatózott, figyelt és nyüzsgött ezer mód (amúgy a kulturális ajánló oldalon régóta fut egy remek világzenei rovat, és nem azért ajánlom, mert néhány cikkét én követtem el...). A Coladera nagyon bájos kísérlet: három zenész, brazil, portugál és zöldfoki-szigeteki, első benyomásra könnyed és élvezetes zenét játszottak; aztán az első három szelíd szamba után azért belenyúltak annak az életérzésnek a mélységeibe is kicsit... Vicces, mennyire alapvetően másképp nyúl a két gitáros, Victor Santana és Joao Pires a hangszeréhez egy alapjaiban hasonló megfogásban is, de nagyon jól egészítik ki egymást.


Annyira üdítőek voltak még a szomorúbb hangulataikban is - maradnom kellett volna, de egyszerűen szerettem volna hallani a dél-afrikai Ladysmith Black Mambazo-t. Férfikórus, azok a szólista által előénekelt munkadalok, szerelmes évődések, ünnepi dalok, amiket aztán a felelgetősben a kórus ellenpontoz. Mindezt mozgással, olykor kifejezetten akrobatikus tánccal; az a'capella alaphelyzet ellenére egyfajta sűrű, olykor szinte kivagyi előadás... miközben lenyűgözött, valójában a szelíd, Atlanti Óceánon keresztülhúzott zenehíd után nem találtam benne a helyem. A beleélést nem segítette, hogy lelkes honfitársaik bekiabáló, felszabadultan ünneplő csoportja mellett hallgattuk őket - érdekes volt látni a fellépők reakcióiből, hogy ez nekik egyszerre lehetett kínos, és örömteli... Bántam volna, ha kihagyom, csak a két koncert valahogy nem tudott úgy egymásra feküdni, ahogy a tavalyi rendezvényen szinte mindegyik.

Volt egy kis kontraszt a következő koncerttel is... Redred, Sena Dagadu meg a ghanai vendég Wanlow The Kubolor együtt egyszerre teljesen elszállt, és patent kis műsort nyomtak, az igen felszabadult (jobbára kizárólag az ő kedvükért érkezett) közönségnek. Valahol a legjobb a dologban a három MC együttműködése volt - az nagyon komoly, amit Wanlow tud, hogy milyen beatekre pakolja, és hogyan a szöveget, és nagyon jó volt látni Sena Dagadut ugyanebben a szerepkörben (a szokásos női szerep: a refrének kiéneklése helyett). Mindazonáltal nem ragadtam le náluk - Senát és Élő Márton Mensát elég gyakran el lehet kapni itthon, viszont nem tudom, a Sabor de Gráciát lesz-e alkalmam valaha hallani még élőben. Na, ezt viszont úgy ittam be, mint a sivatag a monszunt. Erre a latin fürdetésre időnként valahogy szükségem van, azt nagyon jó volt tapasztalni, a budapesti közönségnek is mennyire...  Tamás szerint egyfajta Gipsy King-klón a társulat, a két flamenco-táncoslány ellenére, egy határral odébbról, Katalóniából. Van benne valami, de rengeteg apróságot másképp csinálnak ebben az életvidám katalán rumbában, mint a műfaj kétségtelen királyai. Egyáltalán ez a zenei oda-vissza injekciózás, ahogy a karibi visszatalál Európába, önmagában izgalmas...

Viszont Tcha Limbergerre és a Kalotaszeg Trióra nem maradt időm miattuk... meg azért se, mert az első pillanatától hallani akartam, mit művel a Tuuletar és vendégük, Maija Kauhanen. Az a'capellát szájdobbal és Kalevala-rappel bolondító finn csajok két éve beleégették magukat a fülembe, Kauhanen pedig egyedül is elég lett volna, hogy hallani akarjam (volt is néhány dal erejéig lehetőségem rá szombaton...). Ilyen előzményekkel bizony vicces ilyet mondani, de ez az előadásmódot, színpadképet, kosztümöt, mindent egyfajta gyönyörű, hideg, északi misztikába göngyölő előadás lett nekem az est igazi fénypontja. Fura ilyet mondani, hogy én a Sabor de Gráciával érkeztem meg igazán az idei fesztiválra de a Tuuletarral rendezkedtem be otthonosan. Teljesen mást és máshogy ragadnak magukkal... ám amíg így teszik, vigyék. Vigyenek.


Szombat

Amikor megláttam a székeket a KisHallban, meg a szokatlan hagszerek tucatjait a színpadon, úgy helyezkedtem el Tamás mellett az első sorban, hogy valahol előre belesimultam valamiféle enyhén meditatív alaphangulatba. Amit aztán hol erősített, hol megtört a Sirom formáció három zenésze... Ők a zenéjük úgy nevezik, hogy folk egy másik univerzumból. Én úgy hívom, hogy Kassák Lajos hangszerekkel és eszelős zenei tudással a kezében. Az avantgard erős, képzettársításokra épülő szabadszerkezetei ömlöttek le ránk a hangszerek alkalmanként igen alternatív használatával kinyert hangjain át - az ipari monotonitástól a szakadatlan növényi növekedésig eszméletlenül sokféle hangulatot megjelenítve. Az indusztriálistól a sevdalinkáig - elképesztő a paletta szélessége, ahonnan ebbe a zenébe Iztok Koren, Ana Kravanja és Samo Kutin színeket kever. Kell hozzá egy befogadói érzékenység és türelem, de például az este ez volt az egyik koncert, amelynek közönsége nemhogy nem fogyatkozott, de gyarapodott a végéig. Holott a NagyHallban közben már megkezdte műsorát a Muzsikás és a Muzykanci...


Ahova épp csak odaszagoltam. Imádom őket (mindkét formációt), így hallottam-hallom is őket viszonylag sokat. Azt most vettem észre, hogy a mezőségi sorzárlata nekem szavakban így hangzik: ki a legény, ha én nem?... Tény, a megelőző meditáció után kicsit erős váltás volt  a legényes... Inkább besurrantam hát az első kisterembe, hogy hallgassam kicsit szólóban is Maija Kauhanent. Olyan komoly lecke, ha felméred, mit is hallasz! Ez az igazi női mágia zenében: a kantele, az ének, a teljesen átélt szenvedés- és örömteli hangok... Maija nem takart ebből a nagyon más északból egy szemernyit sem el: kapu volt ez a zene, lélekkapu. A VoltLokál intimebb, foteles, padlószőnyeges (ennek megfelelően padlón is ülős) légkörében nagyon otthonosan érezte magát zenész és közönsége, nehéz is volt kiszakadni ebből. De kezdődött a Trio Da Kali, és abból egy percet sem lett volna szívem kihagyni. Ez volt az egyik koncert, amiről tudtam, hogy elejétől a végéig hallani akarom. Hawa Diabaté, a legenda, Mady Diabaté lánya, Lassana Diabaté, Mali talán legjobb balafon-játékosa, és Mamadu Kouyaté (a másik nagy zenészdinasztiából...) basszus ngonival a kézben. Egyrészt valami hihetetlen, mennyire nyilvánvalóvá teszik: ezeken a látszólag behatárolt lehetőségekkel bíró ősi hangszereken bármilyen játékmód megidézhető - s hogy mennyire afrikai gyökerű a népszerű zenéink egy igen jelentős része. Anno a Womexen a Sarabi, tíz tündérien energikus fiatal előadásában hallhattam az egyik határoktól függetlenül ismert és ismerős afrikai dalt, amit most a Trio Da Kali is előadott - nem akármilyen iskolázás volt: hárman legalább annyira energikusan, bevonva a közönséget, példaszerűen...

Jó volt, hogy ez a koncert ilyen dinamikusan ért véget, mert egyébként nagyon megüthetett volna Ekrem Mamutovic bandája. Na ez a balkáni trombitazene, amit szerintem csak mozogva lehet átélni, ez aztán tényleg ki a legény... zene; de az este ezen stádiumában pokolira jól esett. A családfő trombitával a kezében konkrétan zseni. Ők aztán tényleg semmit nem a fülünknek szokott ösvényen vezetnek! Nagyon ügyesen keverték a dalokon belül a többi balkáni rézfúvós zenekar által fülünkbe ültetett ritmikai variációkat - újak voltak az eddig hallotthoz képest. Komolyan veszélyezteti ez a szerb zenekar az umtaumta számomra eddigi királyainak tekintett román Fanfare Ciocarlia pozícióját. Kíméletlen műsort adtak, jó volna hallani őket még...


Aztán jött a Parasztok atmoszférában. A név zseniális. A hozzáállás bátor - még soha nem fogalmazta meg a szemem láttára ennyire kíméletlenül senki, színpadon állva, bele a képembe: a jelenlegi népzenei hagyományőrzés (minden gyönyörű erénye ellenére) a múltjából él. A táncházmozgalom keltette hullámverés utóéletében - mert mára a bemutatott hagyomány nem az együttműködés jegyében közösségi élmény, ugyanúgy zenész és hallgató egyszerű viszonya, ugyanúgy produktum és fogyasztó üzleties kapcsolata, mint akármilyen egyéb termék. Ezeknek a fiataloknak igazuk van: amit általában népzene gyanánt nézünk-hallgatunk, az halottvirrasztási szertartás. Ezt tolták minden könnyítés nélkül a képünkbe, iszonyatosan vontatott, keserves előadásban (mintegy sírva vigadva). Olyan fiatal zenészek, akik amúgy például a Góbéban mindent megtesznek érte, hogy élő, lélegezhető dolog maradjon ez a hagyomány. Csakhogy néha ők maguk sem találtak kapcsolatot az előadásban a tradíció és formabontás közt. Csakhogy a dekonstrukció színpadon eszelősen kockázatos móka, ha nincs ellenpontozva. Csakhogy úgy tűnik, nemcsak a kretént, az iróniát se lehet fullba' tolni - a kilátástalanság légköre elerodálta a közönséget. Bevallom, én sem vártam meg a végét - csillantanak-e valamit a sírásólapát élén futkosó fényen túl is, valamilyen reménysugarat...

Lementem még Gili Yalo etióp funkyjára - azt hiszem, ha ez az egy koncert lett volna az este, hálásan megköszönöm, de abban a földbe döngölt állapotban, amennyit meghagyott belőlem az atmoszféra, egyszerűen elment mellettem a muzsikájuk. A közönség nagyon élvezte, volt is mit; tehetséges fiatal zenészek és egy energiabomba frontember - eszméletlen, mit dolgozott ez a srác a színpadon, alaposan megtáncoltatta a fogékonyakat. Valamennyire kirázott a sokkból - de nem tudott a bőröm alá hatolni. Meg el is fáradtam ennyi hatástól addigra.

Vasárnap

"Vasárnap a fesztivál egy csak a Ritmo-n hallható műsorral tiszteleg a térség és hazánk roma zenészei előtt. Ebben a gálaprodukcióban a sokféle hagyomány kiemelkedő művészei lépnek színpadra, a közismert előadóktól az amatőr zenészekig és újra hallhatóak lesznek legendás hangok. A vokális zenét fókuszba helyező koncerten a popzenétől a tradicionális zenéig jól ismert nevek mellett a nagyközönség számára ismeretlen, de a közösségen belül nagyra tartott muzsikusok játszanak együtt és olyan áttekintést adnak az ezerarcú hagyományból, amely mindenki számára tartogat felfedezni való új élményt. Az együttlét, a közös zenélés élménye, a közös hagyományon való osztozás megsokszorozza az élmény erejét" irják a rendezvény programajánlójában...

A fellépők névsora:

Várkonyi csibészek
Balogh Andrea / Lakatos Mónika és a Cigány Hangok
Balogh Dániel / Lindri Együttes
Balogh József “Anirosz” / Romano Drom
Balogh Krisztina / Lakatos Mónika és a Cigány Hangok
Balogh Tibor / Romengo
Farkas István / Ternipe
Frigur Róber “Bobi” / Khamoro Budapest Band
Horváth Mária / ex-Lindri Együttes
Horváth Zoltán / Kanizsa Csillagai
Horváth Zoltánné / Kanizsa Csillagai
Király Pál (Szolnoki Pali)
Kovács A. Máté / Romano Drom ( Tycoon Endorser )
Lakatos János – Stefánó
Lakatos János Guszti / Romengo
Lakatos Mónika / Romengo
Miczoura Mónika
Novák Csaba
Rostás Csaba /ex-Ando Drom
Rostás Mária / Kék Láng
Rostás Mihály Mazsi / Romengo
Rostás Mónika / ex-Ando Drom
Rostás Tünde


Igazából ez volt az igazi népzene, amikor a Várkonyi csibészek belakták a színpadot. Nyersek, csiszolatlanok, válogatás nélkül hozzányúlnak ahhoz, ami a hallhatóból megmozdítja őket (legyen az József Attila vers, vagy sláger), de mélységesen önazonosan, egy hangütéshez hűen, mindent a maguk képére formálva - s mégsem egy lébe verve. Érdekes volt hallani ezektől az ózdi gyerekektől ezeket a nagyon felnőtt dalokat - dolgokról, amiket még nem éltek át; mert ennek ellenére volt hitelük. A színpadi jelenlétük már most ott van a szeren. Nagyon szeretném, ha egy áldozatkész, fantasztikus tanár odaadásából modell lehetne... pénz kellene hozzá, piszok sok, meg nagyon sok türelem.

Aztán eljött a pillanat, amikor az összes fellépő felsorakozott a színpadon, hogy két órán át szakadatlanul dalokba fürdessenek. Megkapó volt, hogy mennyire mélyen megélt bánattól mennyire szinte önfeladásig felszabadult örömig terjed az érzelmi terjedelem széle a roma muzsikában. Elgondolkodtató volt, hogy ez a muzsika mennyiféle - hallgatósok, pergetősök... Rostás Mihály "Mazsi" még felsorolt vagy háromfélét... Elgondolkodtató a gondolkodásmód, hogy ezek a féleségek hangulatokat jeleznek. És akkor még nem ejtettünk szót a tájegységekről, merthogy ennek a hagyománynak is vannak helyi sajátosságai, bőven vannak színei. És talán még nagyobb veszélyben van, mint a mi népzenénk - még ha örömmel láttam is, van fiatalabb generáció, aki játszani fogja, táncol rá... mert a nagyvárosi fiatalt beszippantja a hiphop, a rap, ami éppen világszinten jön. 

Nagyon szép lezárása volt a három napos fesztiválnak a Roma Ritmo. Így kell. Fel kell mutatni ezt a sok színt. Jó volna, ha minél többen észrevennék...

2018. október 5., péntek

Gyémánt Bálint Trió: True Listener - Budapest Jazz Club, 2018 szept. 29.


Gyémánt Bálintot én a Harcsa Veronika Quartet Lámpafény koncertjén hallottam először élőben játszani, Timi pedig Juhász Gáborral duóban - felvételről persze nyilván korábban és sokszor, ha nem is tudtunk (ha nem is mindig tudtunk) róla. Azt azért elmondhatjuk, régóta látjuk, ahogy játszik, régóta halljuk mindenféle formációkban, Bin Jiptől a Veronikával alkotott, folyamatosan megújulni képes - általam a projektjei közül talán a legizgalmasabbnak tekintett - duóban, amelyet épp mostanában nyitottak két rendkívül tehetséges belga zenésszel quartetté. Nagyon sok dalt hallottunk, amelyen rajta hagyta a keze nyomát - de mondhatni, most először hallottuk, milyen zenéket álmodik (elsősorban mint dalszerző) saját magának.

Persze megint a játszótársak nyilvánvaló és nyilván befolyásoló jelenlétével. Bálint elmondta, hogy Fonay Tiborral és Csízi Lászlóval valószínűleg akkor is barátok volnának, ha nem játszanának együtt - mindkét játékostárs kvázi Bálinttal egyívású, és nem akármilyen formációkban edzett. Fonay Tibor a bőgőjén olyan társakkal állt és áll rendszeresen színpadon mint Binder Károly, vagy Sárik Péter; Csízi László pedig a Modern Art Orchestra dobosa. Volt hát kikkel kiteljesült kompozícióvá formálni a dalokat... Ráadásul a tavaly megjelent CD felvételeibe négy dal erejéig Shai Maestro is bekapcsolódott - ahogy Bálint fogalmazta: nem volt nehéz dolguk, vagy túlságosan sok megbeszélni valójuk, hiszen a jazz nyelvét mindannyian beszélik...

Azt hiszem igen szerencsésnek érezhetem magam, amiért követhetem ezt a pályafutást! Gyémán Bálint folyamatosan fejleszti magát, állandóan tanul, járt a Norvég Zeneakadémiára, 2008-ban szerzett diplomát a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz tanszékén - magára alapvetően trendalakító karakterként tekint. Mesterien bánik a looperrel, és megdöbbentően sokféle zenei attitűdöt képes teljes szível a magáénak érezni - amiről talán legeklatánsabban a Veronikával közös, mások inspiráló dalait feldolgozó estje árult el a legtöbbet. Számomra mégis két dolog vált a legfontosabbá a szombat esti előadásból, két olyan dolog, amivel megint nyugodtan pályázhat a pályatársak által is talán legígéretesebb tehetségnek tekintett Bálint a "szerintem a legjobb" címére (holott azért ismerve a hazai gitárosfelhozatalt, eszelősen erős a mezőny...).

Egyfelől az a rettenetesen finom érzék, ahogy Bálint olykor másodhegedűsként beletercelt Fonay Tibor amúgy eszelősen jól megérzett és kipengetett bőgőszólóiba - a vékony sávon maradva, ahol nem veszi el a szólózó zenésztől a figyelmet, sőt, úgy tesz hozzá, hogy a szóló valami hihetetlen tág térben kezd el, sokkal nagyobb szárnyfesztávon kezd repülni. Alázat és precizitás, a néhány megtalált hang ritmusba helyezett bravúrja és egyszerre a tér szelíd továbbnyitása a másiknak... valahol ez a közös zenélés egyik kulcsa szerintem, nem csodálkoznék, ha egyre többen szeretnének együtt muzsikálni vele.

Másfelől (ahogy már igen régóta, talán a kezdetek óta) továbbra is szakadatlan igénnyel keresi a legjobb hangszínt, a legjobb beállítást, effektet, dal közben, helyzetben, valójában soha nem elégedve avval, ami kijöhet, egyfajta hangzásbéli tökéletesség örök kutatásában - de ebben a feszesre húzott követelésben immár kibillenthetetlenül, teljes lélekkel játszva. Nekem a mestere, Juhász Gábor azért hallatlanul kedves mindmáig, mert amit csinál, annak folyvást szíve volt és van. Azt hiszem, ő sem sértődne meg, ha azt mondanám, az egykori tanítvány immár sok szempontból, immár ebből a szempontból is meghaladta a mesterét...

Tavaly szeptemberben jelent meg a True Listener hanghordozón, érdemes megkeresni... Bálint jót mókázott a koncerten ezen a kvázi elavult formátumon (amúgy is tanítanivalóan laza és felszabadult az utóbbi időben a közönséggel való összes kapcsolatfelvétele)... Tény ami tény; ám sokat veszít, aki nem szánja rá az időt az egész albumra. A dalok jól komponált egymásutánja hihetetlen többleteket tehet az amúgy sem unalmas futamokhoz. Szerintem még többet ér, ha megkeresitek őket élőben, a trió hamarosan fellép az Opusban - mert ez a zene élőben azért hatvánnyal gazdagabb, mint a felvételen: a hangszerrel egymásra kacsintásoktól a meglepetés-dalokon át (mint az Óz, a csodák csodája világslágere) az olyan pajkos odanyúlásokig, mint amikor az Indigo című dalba pár futam erejéig egy népdal is bekéretőzik. Nem is beszélve róla, mikor a saját trió instrumentális "szövegkörnyezetében" Bálint gitárral a kezében végre felszabadultan rávetheti magát a Veronikával közös duónak írt egyik legizgalmasabb dal énekszólamára...

Más dalokat kell hallgatni - zárta Timi Dan Simmons kult-horrorjának ismertetőjét a minap; más dalokat, nem az erőszakét. Bálint dalai más dalok. A legjobb fajtából.

2018. október 3., szerda

Colfer-Donkin-Rigano: Illegál


Nagyon nehéz távolságot tartani ettől a történettől - ami apró árnyalatnyi különbségekkel ma is folyamatosan történik. Főleg nehéz, ha rádöbbensz: ezek az apró, árnyalatnyi különbségek teszik az életet. Abból a távolságból, ahonnan Ebo története indul, a "gazdag európai" ugyanígy, apró, árnyalatnyi különbségekkel bármelyikünk lehet. Számukra az európai ugyanúgy csak típus, ahogyan számunkra a migráns, a menekült. Még nehezebb, ha rádöbbensz: mind így gondolkodunk. Ha megérzed a távolítás egyéb gesztusait. Háromszáz áldozat: felborult egy amúgy is selejtezésre érett, túlterhelt halászhajó Európa partjai előtt. Átlag háromezer élet, amit havonta elnyel a sivatag (becslések szerint nagyságrenddel többet, mint a Földközi-tenger). A Száhel-övezetben (Szomáliától Mauritániáig) évente mintegy százezer életet követelnek a polgárháborúk, a Boko Haram... Számok. A számunkra ezek nem sorsok. Csak számok.

Ebo története tipikus - nagyon sok Ebót, Kwamét, Sissit, Nurut és Razakot zötyköl teherautóban a félelem a harcoktól, vagy pusztán a jobb élet reménye (s a csempészek pénzéhsége) keresztül a sivatagon, Agadez most is teli van délről papírok nélkül érkezett emberekkel, akik neki akarnak vágni a sivatagnak, majd a tengernek - ide akarnak jönni, mert látják a médián át, milyen gazdagságban élünk a kiszolgáltatottságukhoz képest. Újabban már tényleg csak olcsó, kínai gumicsónakokra zsúfolják őket - eljutottunk odáig, hogy a csempészek a segélyszolgálatok mentőakcióit is bekalkulálják az üzletbe... S hogy emiatt a partmenti államok egyre inkább ferde szemmel nézik a mentőakcióikat. Ebo és útitársai története tipikus, és az első, amit meg kell köszönni Eoin Colfernek és Andrew Donkinnak, hogy képesek voltak túlnézni ezen, s a sok megismert (nagyon hasonló) történetet személyessé tudták tenni a mesélés által.


Mert ők személyek. Mert valójában ebben a tömegben érkezésben is külön sorsok, vágyak, külön ízlések és pofonok. Nevük van, szenvedélyeik vannak, rejtegetett titkaik, bűneik akár, mint bármelyikünknek. Ezt sikerült Donkinnak és Colfernek elkapnia - Ebo, a jó torkú kis énekes, meg a dolgos bátyja által, a Chelsea-rajongó Razak által, akinek az álma, hogy bemondó lehessen, aki a kedvenc csapata mérkőzését közvetíti... sikerült arcokat adniuk a szereplőknek, a mellékalakoknak, sikerült emberi jelleget a tömegnek. A kultúránk meséi az ilyen reménytelen helyzetekben jobbára a megmenekülő kevesekről szólnak, a kivételről... így és ehhez vagyunk szoktatva. Az írók itt sem járnak el másképp - s mégis, mélységet ad a megmenekülésnek a megélt veszteség, amit színről színre látsz. Mélységet ad a nem kockázatmentes szerkezet, ami az út végső szakaszát: az átkelést meséli, s abban emlékszik vissza a jóval hosszabb, sokkal tovább tartó utazásra a nem kevésbé kegyetlen szárazföldön, Afrikán át - ahol tényleg egyre több a hazátlan ember, akinek nincs veszíteni valója.

Eoin Colfer amúgy sokkal ismertebb is lehetne, nálunk is. Sokat merengtem rajta, hogy a rendkívül szórakoztató Artemis Flow-sorozat miért nem durrant nálunk nagyobbat - a maga igen szókimondó jól elkapott tündevilágával, s nem kevésbé jól felépített maffia-trónörökös főhőssel... Félek, az a prüdéria és hamis gyermek-megóvás gáncsolta el, ami a mangát, az animét is - nem szerették a könyvtáros nénik a könyveket, amikben például egy törpe a maga alagútjaiban finghajtással csinál önmagából csőposta-üzenetet... Amit azokban a ifjúsági fantasykban szerettem, a szerző fantáziájának pofátlan gazdagsága itt nem csillanhat. De az ott megismert bátorsága nélkül nem szólhatna ennyire pontosan ez a mese.


Giovanni Rigano, a rajzoló viszont nagyon vékony mezsgyén kénytelen járni itt, a rajzaihoz rendelt történetben. Miközben a tömegjelenetei, az egész oldalas totáljai tanítani valóak (órákig nézhető az aprólékosság, ahogy személyessé tenne egy-egy rajzi gesztussal a tömegből lehetőleg mindenkit), a karakterei némileg sematikusak. Amíg a történet azon van, hogy minél inkább közel hozza a hőseink, a rajz e távolító gesztusa pont ez ellen dolgozik. Persze, valójában ez az ellentmondás talán éppen a teljesebb megértést szolgálja.

Mert sajnos valójában nagyon könnyű távolságot tartani ettől a történettől. Csak el kell sétálni mellette a könyvesboltban. Csak ragaszkodni kell a felkínált sémákhoz. Csak hinni kell azoknak, akik arctalan tömegnek akarják láttatni a menekülőt; csak el kell hinni, amit a rettegtetők sugallnak - hogy ezektől az emberektől kizárólag félni lehet. Vagy csak egyáltalán nem kell figyelni rá: hiszen távol és messze történik - semmi közünk hozzá... Tisztelet az alkotóknak, a fordítóknak, s a kiadónak, amiért mindezt közel szeretnék hozni, amiért tenni szeretnének a közöny és a teljes elutasítás ellen!

Kiadó: Teknős könyvek
Fordította: Leányvári Enikő

2018. október 1., hétfő

Dan Simmons: Káli dala


„A Sudder úton egy szajha megölte a szeretőjét, és mohón felfalta a testét a szerelem nevében.
Káli kora most vette kezdetét.
A modern korunkban lemészárolt milliók halott gyomrából sikolyok törnek fel; a századunkat trágyázó tömegsírokból dühödt kórus harsog.
Káli énekét zengik mindenütt.
A játszó gyerekek körvonalai örökre ráégtek egy leomlott falra, amikor a bomba villanása egy pillanat alatt feketére pörkölte a betont.
Káli kora most vette kezdetét.
Az apa türelmesen megvárta, hogy négy lánya közül az utolsó is hazaérjen az iskolából. Szelíden a lány halántékához illesztette a revolvert, kétszer lőtt, majd az anyja és testvérei holtteste mellé fektette a meleg testet. Amikor a rendőrök rátaláltak, egy altatódalt dúdolt halkan a néma tetemeknek.
Káli énekét zengik mindenütt.”

Dan Simmons sajnálatos körülmények okán került a könyves diskurzus középpontjába a napokban – furcsa véletlen, hogy pont akkor vettem végre kézbe a szerző korai horrorját, amikor kiderült: a minőségi magyar Simmons-kiadásoknak jó eséllyel búcsút inthetünk (ne legyen így…). Ilyenkor kicsit mindig megörülük, amiért nem habzsoltam be az eddig megjelenteket és lesz, ami lesz, vár még rám pár felfedezni való remekmű. A Káli dalát például évek óta kerülgettem. Többször leírtam már ezen az oldalon, hogy tőlem nagyon-nagyon távol áll az írott horror: most már biztos vagyok benne, hogy rossz szerzőivel, rossz alzsánereivel próbálkoztam eddig, mert Simmons rövid idő alatt másodszor cáfol rá erre (és mennyire jólesik leírni, hogy van még valaki, akit mellé sorolhatok [legalábbis horrortéren] egy fiatal magyar szerző: Veres Attila).

A Káli dala megjelenésekor elnyerte a World Fantasy-díjat, szerzőjét elindította a világhír felé vezető úton, a modern horror klasszikusának számít: de azért legyünk őszinték, a Hyperion-ciklus és az Ílion-Olümposz duológia után az olvasót bizony érhetik meglepetések. Így, a történelemmel-filozófiával-lételmélettel-intertextualitással bőven telepakolt sci-fi féltéglák után könnyen lehet egyfajta „miből lesz a cserebogár” érzetünk olvasáskor. Bizony, Simmons is volt kezdő író (és tudott hatszáz oldal alatt gondolkodni…). A Káli dalában persze már ott van jó pár a később kibontott központi témák közül, és naná, hogy már ekkor mindenről Yeats és a betlehemi szörnyeteg jutott szerzőnk eszébe, de ez még egy jóval egyenes vonalúbb, hagyományosabb regény.

Egy horror-regény, irodalomról, hitről, erőszakról, vérben fürdő istenekről, mélyen átitatva humanizmussal. Na, méghogy egyszerű… Robert Luczak költő és irodalomkritikus a Harper’s Bazaar felkérésére utazik Kalkuttába, hogy felkutasson egy rég halottnak hitt indiai költőt, akitől új versek bukkantak fel itt-ott, s megszerezze a versek kiadási jogát. Luczak indiai származású feleségével és csecsemő lánygyermekével kel útnak a mesés India képére minden pillanatban rácáfoló, tapasztalt utazók szerint leginkább a világ végbele tájékán elhelyezkedő Kalkutta felé, hogy ott Káli kultuszának imádói mellett sok éve meghalt és újra meg újra rituálisan feltámasztott, majd újra meggyilkolt költőkbe, gyerekrablókba, furcsa játékokat űző egyetemistákba, életre kelt istennőkbe botoljon. S közben megelevenedik egy szörnyű költemény, mely az erőszak, a félelem, a halál korát jövendöli.

Káli dala a borzalom dala. Nagyon nem az az India ez, amelyről annyira szeretünk olvasni, mi, kényelmes kuckónkból ki-kipillantó európai olvasók: nem a Travel Channel egzotikus útifilmjeinek világa, még csak nem is a valósághűbb képet festő, de alapvetően a nyugati szemnek is szánt, reményt is adó szépirodalmi regényeké (mint az India, India vagy a Sántárám). Ez maga a megtestesült pokol. Az utcákon hömpölyög a nyomor, a koldusseregek agyonnyomják a véletlenül arra tévedt utazót, a gazdátlan holttesteket épphogycsak elföldelik a parkokban hogy aztán girhes kóbor dögök kaparják ki az oszló testrészeket, miközben köztük félpucér gyerekek játszanak a koldusmaffiára várva, mely megcsonkítva dobja újra utcára őket. És közben mindenki imádja az erőszak és a halál istennőjét. Káli kultuszának központja ez, a város, melyet olyan mélyen átitat a borzalom, hogy akadnak, akik szerint az se lenne elég, ha sóval hintenék be a nyomát, mint Karthágóét – egyszerűen ki kéne törölni a létezésből. Érdekes, hogy Kalkutta létező városának leírása egy nem is olyan rég olvasott fantasy-várost juttatott eszembe: Robert Jackson Bennett Vúrtyavasztánját. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a Lépcsők városa trilógia szerzőjére inspirálólag hatott a Káli dala.

Kalkutta elnyel. Nincs menekvés előle. Luczak is mélyre merül, túl mélyre – olyan mélyre, ahonnan már úgy néz ki, nincs visszaút. Az indiai költő utáni vadászat az elképzelhető legnagyobb borzalomba torkollik. És itt most nem a hús-vér testet öltő Káli szoborral lezajló horrorpornóra gondolok, ami legalább annyira tipikus kamaszfantázia, amennyire jellegzetesen amerikai tökösfickó-paródia a „Megyek és megölöm a kurvát!” felkiáltás amellyel hősünk elindul leszámolni az istennővel. Simmons nem rest kiszolgálni az olvasói igényeket, miközben azért nyilvánvalóvá teszi, hogy a kép, melyet a tehénszarban heverő holttestek felett taposó isteneket imádó Indiáról fest, a hely kultúrájáról, hiedelemvilágáról, történelméről mit sem tudó amerikai utazó által elénk festett kép. Többszörösen önmagába csavart, illuzórikus kép ez, a borzalom viszont valós: Luczakkal valóban megtörténik a legrosszabb, ami történhet. Ami után bármelyikünk beállna Káli kórusába. Simmons nem kertel és nem kegyes a hőseivel, humanizmusa most sem abban nyilvánul meg, hogy bárkit megóvna a tragédiától (hogy elfedné, hogy létezik a tragédia a világban), hanem abban hogy kimondja: bármi történik, miénk a döntés hogy átengedjük-e a gyeplőt az erőszak kultuszának. A könyv megjelenése óta eltelt időben Káli dala csak egyre hangosabb lett. Lehet, nincs remény a megfékezésére. Kórusa egyre csak nő, nő, nő. Ám más hangokat is lehet hallani. Más dalokat is lehet énekelni.


Kiadó: Delta Vision
Fordító: Békési József

2018. szeptember 24., hétfő

Jason Matthews: Vörös veréb


A hidegháború nem ért véget… Hangzik el többször is a Vörös veréb című regényben és a belőle készült filmben, és olvasóként mi csak dörzsölhetjük a kezünket – kevés hálásabb téma van egy kémregényírónak, mint az amerikai-(poszt)szovjet szembenállás. Még akkor is, ha ezerszer lerágott csont, és még akkor is, ha le Carré után nehéz a zsánerben újat nyújtani, hát még megugrani az immáron élő klasszikusnak számító egykori brit kém művei szabta elvárásokat. Hogy Jason Matthewsnak majdnem sikerült, az önmagában elég nagy fegyvertény.

Verebünk ez esetben nem más, mint a féltékeny társai által kettévágott színpadi pályafutása után kémnek álló egykori prímabalerina, Dominyika Jegorova, aki nagybátyja, az SZVR (poszt-KGB, persze roppant mód leegyszerűsítve) aligazgatójának gondoskodó kezei alatt az orosz hírszerzés csábításra kiképzett ügynökeként egy amerikai CIA-tiszt behálózását kapja feladatul. A Verébiskola növendékeként pszichológiai és szexuális manipulációkra kiképzett lány számára kapóra jön szinesztéziája, mellyel könnyű szerrel dekódolja az emberek vágyait, ambícióit, rejtett érzelmeit – hamar ki is emelkedik a verebek közül, bizonyíthatna, csak épp mindig rosszkor van rossz helyen. Mondjuk, nem kéne épp egy oligarcha karjaiban feküdnie amikor a Kreml kivégezteti. Még jó, hogy a „jóságos” nagybácsi segít és kész a saját céljaira felhasználni unokahúga testét. A törött szárnyú balerina fegyver lesz, akiben csak nő a harag és alig várja, hogy az őt bábként mozgatók ellen forduljon.

De előbb még le kell lepleznie az orosz hírszerzés egy magas rangú tagját, aki feltehetően évek óta az amerikaiaknak kémkedik. Márvány leleplezése bárkinek megdobná a karrierjét. És Dominyika nem is tétlenkedik. Aztán persze minden másképp alakul, amikor megismerkedik a kiszemelt CIA ügynökkel, a Márványt futtató Nate Nash-el, kiszagol a hanyatló Nyugatra és megtapasztalja, hogy lehet másképp is élni, mint bábként, aki akár táncol, akár fekszik, akár gyilkol, az állam tulajdona, és szert tesz egy barátra az SZVR vezetésében, aki megmutatja, hogy létezhet ember az embertelenségben is.

Matthews kémthrillere okos és csavaros, többkörös átveréseivel még úgy is képes meglepetést okozni, hogy a kötet felére leleplezi előttünk mind Márványt, mind Dominyika átállását. Ami lehetne taktikai hiba is, mégsem az: egyrészt, mert aki nem képes úgy olvasni, hogy nem kizárólag a „nagy durranást” várja el egy kémregénytől, hanem az apró finomságokat, annak tán nem való ez a zsáner; másrészt mert az igazi izgalmat az okozza, hogyan tudja megtalálni a helyét egy veréb a kettősügynök szerepben és hogyan tud életben maradni a folyamatos gyanakvás, kínvallatás, megfigyelés, gyilkossági kísérletek közepette. Ahogy Dominyika fokozatosan keményedik és erősödik meg elhatározásában, úgy vedli le a verébtollait és növeszt páncélt: a némiképp ostoba „kötelező jellegű” szerelmi szálat is az menti, hogy ahogy keményebbre fordul a játszma, úgy hal hamvába. Mert ebben a játszmában a legkisebb érzelmi hullámzásba is bele lehet halni.

Ahhoz képest, hogy a könyv mennyire okos és csavaros, az adaptáció borzasztóan bosszantó és unalmas lett. Az amúgy remek Jennifer Lawrence ide, gyönyörű Budapestünk oda, ebből kihozták a lehető legkevesebbet amit csak ki lehetett. Nem fér a fejembe, hogy egy ennyire összetett cselekménnyel bíró regényt hogy sikerült úgy megvágni, hogy akciódúsnak ható, mégis unalomba fúló film legyen belőle. Minden karakterét megnyesték, minden motivációt lebutítottak, minden konfliktust leegyszerűsítettek. A könyvben hosszú, vívódásokkal teli folyamat vezet Dominyika átállásához, a filmben a második találkozás után mindenféle előzmény nélkül közli Nate-el, hogy kémkedni akar neki. Alig tudunk meg valamit Márványról, aki a könyvben kulcsszereplő. A kiválasztás, a verébképző, a váratlan helyen felbukkanó barátnő alakja is bántóan sematikus lett. Nem beszélve az oroszoknak kémkedő amerikai ügynök száláról, aminél nevetségesebbet keveset láttam kémfilmben (bár Mary-Louise Parker legalább szórakoztató). Ha már a színészeknél tartunk: ha hirdetnének ilyet filmeknek, a Vörös veréb komoly esélyekkel indulhatna a „ki nem használt tehetségek” versenyében – Jennifer Lawrence mellett Jeremy Irons, Ciarán Hinds és Charlotte Rampling is láthatóan vergődik rosszul megírt szerepében.

Egy változtatást vittek végbe a filmesek, amire viszont felkaptam a fejem: teljesen más véget írtak Dominyika és Márvány történetének. És azt kell mondjam, nem fantáziátlanul csavarták ki a sztorit. Amellett, hogy egész más folytatást tesz lehetővé, átrendezi a karakterek közti viszonyokat és szép kis elégtételt ad, még jól is illeszkedik a regénybeli Dominyika alakjához. Sajátos helyzet: a film megannyi ostoba változtatása közül épp a legdrasztikusabb tetszik legjobban. Nem is értem, ez Jason Mathewsnak miért nem jutott eszébe. Azt hiszem, el kell olvasnom a folytatásokat, hogy megtudjam, ő milyen jövővel ajándékozza meg szárnyaszegett verebét.


Kiadó: Agave
Fordító: Fazekas László

2018. szeptember 20., csütörtök

Frank Miller - Lynn Varley: 300


A történelmi egykor-volt faékig egyszerűsítésének egyik legmagasabb kúlfaktorral előállított terméke. Az egykor ismereteink szerint valóban megesett csata önmagában elég lehetőséget hordoz a nézet szűkítésére - a tömeghadsereg elé kiálló elit kevesek, a szoros, ahol gátat szabhatnak, az árulás legendája... Amikor Miller látomását lapoztam róla még nem tudtam, hogy kedvenc bűnvárosom sajátos szemléletű megálmodója ráadásul egy 1962-ben bemutatott film, a 300 spártai gyermekkorában tekintetbe gyűjtött hatása alól kacsint ki, amikor a maga tesztoszteronnal túladagolt himnuszát komponálja. (Aminek fényében a Miller-képregényből Gerald Butlerrel leforgatott Snyder-film is kap egy vajszínű árnyalatot, a vérpiros mellé...) A történetről, amit mi magunk is Hérodotosz által alapjaiban komponálva ismerünk - hiszen a "történetírás atyja" legalább annyira a történelmi regény antik időkből olvasókra kacsintó őspapája is... azt megtanulhatod általa, mesélni vágyó, hogyan kell egy vereséget megdicsőülésig mesélni.

Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a Spártaiaknak, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. Ez a történet úgymond máig érvényes példát ad a reménytelen helyzetben hazájukért harcolóknak; a legtöbb feldolgozás - így Milleré is - ezen a zengzetes ösvényen engedi végig a történetet az önfeláldozásig. Átszerkeszt és kihagy - itt a hősök válogatott csapata (csak akinek fia van - hogy ne száradjon ki a családfája) eleve halni indul, reménytelen küzdelembe a felfoghatatlan túlerővel szemben, a becsületért. Hiszen az alku lehetőségéről a követek halálba hajigálásával lemondtak. Az egész ellentmondásos viszonyról a városállamok közt, Athén és Spárta ekkoriban már javában tartó vetélkedéséről szó se - csak a legerősebb momentumok, a pár árnyalatlan színnel felkenhető toposzok. Valójában Frank Miller ezzel a képregénnyel akaratlanul is a mítosz születését mutatja fel - hogyan lett az így esett-ből másképp nem is eshetett volna.

A mítosz jól tűri az ellentmondást: bár a hősök halni indulnak, mégis el kell árulni őket a vereségért. Ephialtész Millernél kitaszított, szülei által kegyelemből életben hagyott spártai torzszülött - aki csatlakozni szeretne a kiválasztottakhoz. Egy ilyen sűrítményben, a kontrasztok élesen kontúros világában evidens, hogy Leonidasz és Ephialtész találkozik, hogy maga a vezér adja ki a leendő áruló útját. Méltósággal, minden megalázás nélkül, pusztán azért, mert nem tudja a pajzsát olyan magasra emelni, mint a többiek - s így nem lehet helye a nehézgyalogság pajzsfalában, a falanxban. Az elit kevesek soraiba nem fér a torzszülött - nem fér a gyenge láncszem. Ahogy Leonidas árulóval való duettje, ugyanúgy kontúros a perzsák istenkirályával, Xerxszésszel való találkozás - rajzban azonnal érzékelhető különbségtételekkel, az első az egyenlők között és az isten a rabszolgái felett néz szembe egymással. Ahogy aztán a fináléban is - ennyire széles gesztusok kikövetelik, hogy a két vezér egyfajta párviadalával záruljon a mese, ahol az egyik megőrzi, a másik elveszíti a becsületét.

Annyira szélesek voltak e gesztusok, hogy nem is fértek a szokványos elrendezés és méret kereteibe. Más kérdés, hogy az oldalak duplára növelt szélességével Miller példaszerűen él; elképesztő nézőpontokból láttat, teljesen filmszerűen vezeti a tekintetet (Snyder nem is tett mást, mint ezeket a beállításokat, kontrasztokat és hangulatokat szolgaian másolt cselekményelemekkel, ha lehet, még szélesebb gesztusokkal vászonra rendezte). Lynn Varley színhasználata gyakorlatilag Miller erős, fekete-fehér látomásainak nyomvonalán jár - azt hiszem elég komoly kontroll alatt színezhetett. Eredetileg a Dark Horse öt füzetben hozta ki a képregényt. Az egyes kötetek a Honor (becsület), Duty (kötelesség), Glory (dicsőség), Combat (küzdelem) és Victory (győzelem) címet viselték. Magyarul a kartonált egykötetes jött ki - gyönyörű nívón, a Képes kiadótól.

Mégis kinek a győzelme... ha ebben a mesekeretben maradok, ezt a csatát Ephialtész nyeri meg, a perzsáknak. Az egész történet kulcsmomentuma ez az árulás - így a tanulság is rajta nyugszik. S ez a tanulság nem a közkeletű (a Tajgetosz-szemlélettel mélyen átitatott) ne kegyelmezz a gyengének, mert ha teheti, elárul, hanem ez: meg kell találnod a magad társadalmi víziójában a gyengeség megbecsült helyét. Hogy várhatod, hogy legyen becsülete, ha tőled semmilyen megbecsülést nem kap? Egy társadalom érettségének elemi fokmérője, hogyan bánik a megváltozott munkaképességűekkel, a mentális zavarban szenvedőkkel, a betegeket hogyan kezeli, és (ha nagyon élesen akarok fogalmazni) a különböző politikák s vallások elvakult híveit hogyan kezeli. Leonidas Ephialtészt szerephez juttathatta volna, avagy legalább  engedhette volna, hogy velük haljon. Akinek a szemedben nincs becsülete, az miért legyen veled szemben becsületes? Ez a történet Frank Miller megfogalmazásában egy hősmítosz. Most épp hősmítoszok korát éljük megint, és az árulások korát. És a becstelenségét. Pedig olyan kevésen múlik olykor... nekem ezt tanítja ez a mese.

Kiadó: Képes kiadó
Fordította: Bayer Antal

2018. szeptember 17., hétfő

Laputa - Az égi palota


Úgy csöppensz a mesébe, hogy igazából nincs időd kételkedni. Egy kislányt látsz, egy hatalmas, steampunk beütésű léghajó kabinablakában, kívülről, aztán légikalózokat, amint megtámadják ezt a léghajót - a történtek közben kapcsolódik benned össze: a kislány a vörös hajú úriember és kísérőinek foglya volt, s a kalózok sem kiszabadítani akarták, hanem elragadni a nyakában lógó tárgyat... elvesztettük az ékkövet, kiabál a kalóz-boszorka a csapatával, amikor a kislány kizuhan a semmibe - nem csoda, ha nem ébred bennünk szimpátia iránta (se)... Vált a kép: egy hegylábon kapaszkodó, szegény bányászvidékre érkezünk, ahol egy kisfiú, Pazu épp a főnöke vacsoráját veszi át egy kifőzdében, aztán rohan vele a bányába - és meglát egy égből aláereszkedő sajátos tüneményt... az ájult kislányt, amint lassan a föld felé lebeg, a nyakában a világító amulettel. Egyenesen az öreg tárna felé, ahol a fiú, a főnöke és a bányászok megpróbálják a lehetetlent: folytatni ezt a nem veszélytelen mesterséget egy kimerülő, kincseit veszített környezetben.

Ilyen kimerült, poszt-apokaliptikus környezet a filmé - a még kapaszkodó emberség világa. Nem annyira végletes és végzetes környezet, mint a Nauszika királyságát fenyegető mérgező dzsungel, de egy sokkal fejlettebb egykori létezés árnya ez is. A repülés gyönyörű álma e világban már elveszítette Kiki, a boszifutárlány szelíd világában megrajzolt ártatlanságát -  az egykori teljesség helyett megint a motorok dübörgő erőszaka erőlködik, hogy égbe emelje a szállni vágyót. A nagy, lebegő égi városok birodalmai lezuhantak - az élet az egykori nagyság romjain kapaszkodik, sok szempontból még mindig a múltba. Hírlik, a bányakörnyezet, s az ott élők, Pazu és barátai Mijazaki egy angliai utazásának emlékeiből formálódtak: a film apukája épp az utolsó walesi bányászsztrájkok idején járt azon a vidéken, s mélyen megragadta ennek a makacs, életformájához végsőkig ragaszkodó, de pont az életforma időszerűtlensége okán vereségre ítélt közösségnek az erkölcsi tartása, a tagjainak egymás felé megtartott embersége, szolidaritása.

Úgy csöppensz a mesébe, hogy azonnal megkapod az összes fontos viszonyt: az amulett tulajdonosa, Sheeta, az őt segítő Pazu menekülnek a nyitány néhány képével kontúrosra rajzolt Muska ezredes és emberei (mint később kiderül, egy egész hadsereg); és Dola mama égben garázdálkodó kalózklánja elől. Ők mindannyian az ékkövet akarják, amely a legenda szerint a még égben lebegő egyetlen város: Laputa megtalálásának kulcsa. A helyzetet aztán bonyolítja, hogy mint kiderül: ez a kulcs kizárólag Sheeta kezében működik, aki a felhőbe rejtett égi birodalom egykori királyi családjának leszármazottja - a női ág, akik rettegve őrizték az ékkövet, s emlékezetükben a leglényegesebb formáló igéket. Persze egy bizonyos ponton kiderül: Muska a férfiág sarja, aki a kislánynál sokkal többet tud a városról, ismeri a szerkezetét s hogy micsoda félelmetes fejlettségű fegyvereket rejt - aki a hadsereget is a saját uralkodói álma kedvéért csábítja a város utáni hajszába... Két pólus... a női ág a legendát, a férfiág a praktikumot őrizgette.

Sajátos, Mijazakira igen jellemző mesei helyzet - de talán a leginkább tanmesei történettel elmesélve. Mankónak használja Swift Laputa-történetét, valóban szelíden tiszteleg a bányászok világa felé, rengeteg szeretni való képsora, és jó pár rendkívül ügyesen képre varázsolt akciójelenete eszembe jut, ha felidézem - de tipikusan annak a japán anime-vonalnak a Ghibli-stúdió által elkészített terméke, ami nem is törekszik a maga mesevilágában egy szinten túl a koherenciára. Egyfelől a stúdió egyik legmeseibb története, másfelől az egyik (ha nem a) legerőszakosabb. A Góliát léghajó (s vele egy egész hadsereg) elpusztítása valahol nincs is a filmben a helyén - milyen érdekes, hogy Mijazaki ügyelt rá: a katonáknak egyetlen empatikus gesztusa se legyen. Ahogy a film vezeti a nézőt, egy pillanatot sem enged ebből az egynézetűségből. Valahol azt sugallja: nem kell részvét ébredjen a nézőben irántuk. Mint ahogy Muska mélyen egydimenziós, gátlástalan "főgonoszsága" sem jellemző amúgy a rendező negatív karaktereire - ennél mindig sokkal árnyaltabban fogalmaz. Mentségükre szóljon: a film a stúdióalapítás utáni első termék, ha nagyon durván egyszerűsítek: a pénz igen gyors visszaforgatására szolgált.

Ami a számomra mégis dédelgetett kedvenccé avatta: Dola mama, meg az ő kalózklánja. Miljazaki öccse tanúsága szerint a rendező az édesanyjukról formázta e figurát, hogy aztán jó néhány filmjébe átemelje - a Kiki boszirajongó házvezetőnője, sőt a Szél támad idegene a szanatóriumban: Castorp úr is valójában ugyanő... A számos esetben érzelem-vezetett, de ennek megfelelően nagyszívű, humorforrás karakter a nyitó képsorok mélyen haszonelvű rablójából ezer mód árnyalt, szeretnivaló főszereplővé lesz, akiért (s fiaiból álló igénytelen kalóz-kompániájáért) a végén joggal aggódhatsz te is teljes szívvel. Mint ahogy a végül kimondott igék veszélyeztette városért, Laputáért is teljes joggal aggódhatsz - ahol a pusztítás eszköze, a hatalmas robot egy madárfiókák védelmét elsődlegesnek tekintő kertész egy festményre való, lebegő, áttetsző falú házakból "világfa" körül összeálló arborétumban...

Ami a számomra mégis dédelgetett kedvenccé avatja: a belátás, hogy kizárólag rajtunk múlik. Kizárólag rajtunk múlik, mire használjuk a fejlettség nyújtotta hatalmat - csak rajtunk múlik, felmérjük-e az árat, amit fizetünk érte. Nem a repülés gyönyörű, évezredes álma a bűnös, hanem az ember, ha azért repül, hogy felülről uralkodjék. A belátás, hogy van olyan tudásunk, amit még nem kellene feltétlenül gyártószalagon sokszorosítva dobozba-zacskóba rakni és tömegcikként árusítani - amit tényleg az elérhetetlenben kellene tartani, hogy felnőhessünk hozzá. S kizárólag rajtunk múlik, hogy mit kezdünk a körülöttünk ezer színével mindennap felragyogó, organikus, űrben lebegő csodával. Ami az otthonunk.

2018. szeptember 14., péntek

Tisza Kata terápiás írásai

„A férfi maga volt a magány. A nőben is volt egy ilyen darab magány. A magányok összenéztek, egymásra ismertek, beszélgetni kezdtek. Később hazamentek: a nő is haza, a férfi is haza. De a magányok ott maradtak, a teraszon ülnek, virágot locsolnak, s a barátság szóra definíciót keresnek.”

Nehéz megfogalmazni az érzéseket Tisza Kata két könyve kapcsán – nehéz, mert nehezen is indult az (újbóli) egymásra találás. Kata feladta a leckét nekünk, olvasóknak. Annak idején (bő tíz éve) olvastam első két regényét, a Revanst és a Pesti kínálatot – emlékszem, először eléggé kedveltem őket, aztán egyre inkább nem, amiről legkevésbé sem a könyvek tehettek, sokkal inkább a szerző köré húzott hype (aminek - ezt szerintem Kata ismerné el először - nem sok köze volt az írásokhoz). Azzal a lendülettel, ahogy TK médiaszemélyiség lett, aki mellesleg könyveket ír, én ejtettem mint írót. Fel sem tűnt, hogy eltűnt, aztán amikor három éve egészen új hanggal, új témákkal, új platformon szembejött, hát… finoman szólva előítéletekkel nézegettem a munkásságát. Aztán rákattantam. Először csak a facebookon, amit egyébként irigylésre méltó tudatossággal használ jól és jóra (bizonyságát adva, hogy szivárványpóni- és álhírözön ellenére is lehet létjogosultsága a közösségi oldalaknak); aztán egyre több ismerős olvasta és méltatta az új korszak első könyvét; majd jött a második, immáron nyíltan sajátélményekből táplálkozó, válást feldolgozó verseskötet és még több ajánlás. És rám talált:

„Régóta akart beszélni az apjával a lány. Még időben, mindenképpen. De a konyhában, ahol dolgozott, nem volt térerő. A nappaliban volt ugyan, de ott meg mindig elaludt. Nehezen jött össze a hívás. Ébrenlét és térerő.
Amikor találkoztak végre, évszakokkal később, az apja önmaga szélén ült. A lába lógott már, a keze még nem. A lány majdnem kifordult a képből, amikor meglátta, de az apja utánanyúlt. Nézték egymást, és nézték magukat egymásban. Hasonlít rám, gondolta az egyik. Nem is hasonlítok, gondolta a másik. Csönd volt és szél és magány. Ahogyan az apa élt: beszáradt samponok a vitrinben. Megszokta már a dobozokat. Takarított volna neki a lány, de félt, hogy az kötődés lenne. Hagyta volna az apa, de félt, hogy akkor elveszítené újra a lányt. Minden maradt, ahogyan addig volt, tovább: nem kötődtek, nem is vesztek el.”

Elementáris erővel kaparja saját legmélyebb fájdalmam – ahogy a többi szöveg is így kapargat kollektív fájdalmakat, berögződéseket, rossz mintákat, társadalmi kényszerek hajtotta élethazugságokat. Mélyen személyes szövegek, de itt még nem direkt mesélnek saját történetet – inkább csak átfuttatják a saját tapasztalaton a mindannyiunk által ismert, hétköznapi kis görcsöket. Megcsalásokat. Elhidegülést. El nem gyászolt veszteségeket. Megalkuvásokat. Terápiás írások – ilyesformán irodalmi értéket keresni rajtuk egyszerre félrevezető és balgaság. Prózaversek, történetmagocskák, novellakezdemények, versek vegyesen. Bizonyos szögből nézve masszívan közhelyesek. Mint az élet.

De vajon a társadalmi elhallgatás gesztusa erősebbé teszi, vagy épp gyengíti a közhelyeket? Ha nem mondod ki, hogy a férjed a szomszédasszonnyal csal, mert az közhelyes, akkor már nem is csal? Nem lenne jobb mégis a világba ordítani – fájdalmat, dühöt, csalódást? A folyvást szőnyeg alá söpört közhelyek helyét miért ne vehetné át a kimondás? A közösségi fátyolborításét a párbeszéd? A megalkuvásét a méltóság? Miért ne mondhatnánk ki, hogy a gyász fáj, az elgyászolhatatlan veszteség ütötte seb nem gyógyul be az idővel, a megalázás kidolgozást kíván (ellenkező esetben vagy belenyomorodunk, vagy bosszúért lihegő megalázók leszünk magunk is…)? Miért ne követelhetnénk, hogy hallgassák meg a fájdalmunkat?

Öt éve küzdök az el nem gyászolt gyásszal. Öt éve dolgozok azon, hogy ki tudjam mondani: soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy hagytam meghalni az apámat anélkül, hogy még egyszer utoljára, tíz év után látott volna. Öt éve próbálom megfogalmazni, miért hogy ez a veszteség egy csapásra lerombolta a magamról kialakított, sziklaszilárdnak hitt képemet. Öt éve üvölt bennem belül egy óvodás kislány az apja után, aki akkor magára hagyta. Öt év, egy terápia és számos gyászfeldolgozásról olvasott regény és pszichológiai mű után Kata könyve felszínre kaparta az összes elnyomott érzést. Kikaparta belőlem a lekötözött gyászt, a bűntudatot, az éntudat-vesztést. Maradtak érzések. A szeretet. A veszteség. A jó emlékek. Az elgyászolható gyász.

„amikor már ismertem
az összes hazugságod
az összes tagadásod
az anyád lettem aki ápol
a terapeutád aki gondoz
a papod akinek gyónsz
a nőt kezdtem melletted
hiányolni magamból”

Terápiás versek – áll már vállaltan a második, a verses kötet borítóján. Egy szerelem, egy házasság, egy válás, egy újrakezdés története, versekben, olykor csak fel-felsíró egy-két mondatokban elbeszélve. Kata nem kertel és nem szépeleg. Elbeszél megcsalást és megcsalatást, elnyomást és tollfosztottságot, könnyeket és dühöt, magányt és lassú rehabilitációt. Mélyre megy, minden kérdéssel egyre mélyebbre – valódi terápiás munka az írás és az olvasás is. Nem titkol sem indulatot, sem fájdalmat. Elénk tárja a saját poklát, hogy aztán megerősödve jöjjön felszínre belőle.

Érdekes a viszonyulásom e versekhez. Boldog házasságban élek – mit is kezdhetnék egy elválás poklával? Nincs olyan erős kötődésem e terápiás versekhez, mint a másik kötet terápiás írásaihoz. Hálistennek. Mégis… Nem is a versek, hanem Kata facebook-posztjai ébresztettek rá, hogy mennyire van kötődésem – ott fogalmazódott meg bennem, a napról napra születő, bántalmazó-elnyomó kapcsolatokat analizáló posztok olvastán, hogy magam is túl vagyok egy elváláson, egy újjászületésen, ami maga volt a pokol, újra kellett fogalmaznom magam egy megalázó helyzet után, és megerősödve jöttem ki belőle. Mert nem csak egy párkapcsolat lehet bántalmazó. Nem csak egy szerelmi viszony lehet elnyomó. Nem csak a szeretteinktől kaphatunk olyan pofonokat, amik után munka felállni. Hanem például egy munkahelyen is. Ahol elhitetik velünk, hogy nem vagyunk jók semmire. Hogy úgyse kellünk senki másnak. Hogy mindaz a megalázás, amit kapunk, a mi hibánk. Hogy megérdemeljük.

Kata közösségi oldalán indított mozgalma a „közösség a méltóságért” nevet kapta – nem is lehetne találóbb. A méltóság az, ami nagyon hiányzik a mindennapjainkból – abból, ahogy egymással bánunk, a (nem csak pár-)kapcsolatainkból, a munkahelyi viszonyainkból, a hivatalainkból, a közbeszédből. Ebben a naftalinszagú, patriarchális, elnyomásra és elhallgatásra épülő társadalmi közegben mint egy falat kenyér, úgy kell minden hang, ami azt mondja: ideje lenne, hogy emberként bánjunk egymással. Ugyanakkor: itt az ideje, hogy emberként bánjunk magunkkal is. Hogy ne maradjunk benne méltatlan helyzetekben, kapcsolatokban, munkahelyeken. Hogy merjünk változtatni és változni. Hogy ki tudjuk mondani: hibáztam. Nem keveset. Van, amit már nem tudok jóvátenni. Van, amiben ott követtem el a legnagyobb hibát, hogy hagytam másoknak, hogy rongyként bánjanak velem. Tanultam belőle. És merek továbblépni.

forrás
„újratanulom
szeretni a testem
az elvett hitet
újraélesztem
újralátom
a nőt akit elvesztettem
újrahallom
a szavakat amik annyit késtek
újrajönnek
az elmulasztott érintések
önmagam létezését
újraérzem
itt volt az ideje
hogy újban a régit megkeressem”

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...