2018. december 30., vasárnap

Ez (is) volt 2018 - évösszegzésféle Ilweran tollából


Változások éve volt 2017írtam majd egy évvel ezelőtt, hát most nyugodtan leírhatom, hogy 2018 még sokkal inkább az lett J Ami tavaly elkezdődött, az idén nem hogy nem állt meg, de sokszoros fokozatra kapcsolt. Csak ismételni tudom magam: néha kapkodom a fejem, hogy ki vagyok én és mit is művelek, és mi történt a régi Ilwerannal… Furcsa, nem mindig kellemes, de tagadhatatlanul hasznos folyamatok ezek. Csak hát… Túl kell élni őket. Az év összességében is így írható le: eredményeit tekintve szuper, életem egyik legjobb éve, de eljutni idáig finoman szólva nem volt egyszerű. A tavaly év végi munkahelyváltás korábban (számomra) elképzelhetetlen elismeréseket és elégtételeket hozott, de elképesztően sok befektetett munkám van benne és biza év közben volt feszültség meg szorongani való jócskán. Soha még ilyen kihívások nem értek munkafronton, de soha ennyi eredménnyel sem jártak. (Mindezt úgy, hogy ugyanabban az iparágban maradtam és ugyanolyan munkakörben, szóval semmi romantikus, filmbe illő pályamódosítást ne tessék ideképzelni – egyszerűen tényleg ideje volt otthagyni azt a szituációt…) A munkahelyi kihívások mellett idén az ideálisnál megint jóval többet jártam kórházba, megint egy családtaghoz – hál’istennek már túl vagyunk rajta, minden jól sikerült, az eredmény itt is várakozáson felüli, de azért ez sem volt egyszerű, nyilván.

Mindezek után nem csoda, hogy a kultúra megint háttérbe szorult. Visszaolvasva az egy éve írtakat, irigylem akkori önmagam az optimizmusáért: sajnos egyáltalán nem sikerült megtalálni a munka és kikapcsolódás közti egyensúlyt. Az elmúlt tíz évben nem olvastam ilyen keveset, és a blog sem frissült ennyire ritkán az elmúlt hét évben, mint idén. Ez is nagyobbrészt Zolinak köszönhető, ha ő nem ír, én szerintem bezártam volna ezt a felületet év közben. Persze aztán nagyon bánnám, hisz ahogy tavaly is írtam: bár vannak hullámvölgyek, amikor épp elég kipihent vagyok, és visszakapom a lendületet, akkor vissza tud jönni a blogolás öröme is. Hát, nem adom fel – hátha majd jövőre meglesz újra J A mennyiségi csökkenésnél megint csak jobban fáj, hogy a minőség is hagy bőven kívánnivalót maga után: túl sok a középszer, túl sok az olyan könyv, amin csak átrágtam magam, ha már elkezdtem, mert épp az volt nálam, mert utálok félbehagyni, mert várólistacsökkentős, mert… Kevés a kiemelkedő, igazán jó olvasmányom, és még kevesebb az olyan, ami igazán ki tudott rántani a saját hangulataimból. Apropó, várólista! Sajnos a várólista-csökkentő játékot épp egy könyvvel a vége előtt buktam el: utolsó előttinek elkezdtem egy évek óta tologatott féltéglát, amiből aztán az év diszkrét csalódása lett, és eléggé elvette a kedvem az élettől is, nemhogy a tizenkettedik várólistás könyvtől. Sebaj, játék, elengedtem, jövőre nem is indulok, most spontaneitás kell, még a legjátékosabb listázás is csak nyomaszt.

Kezdjük is ezzel: az év csalódása cím büszke tulajdonosa Mariam Petroszjan Abban a házban című nagyregénye, ami egyébként egyáltalán nem rossz, sőt, baromi jól van megírva, csak épp a hosszú évek során, amíg kerülgettem, akkora várakozások épültek bennem vele szemben, amiknek nem tudott megfelelni, plusz roppant fáradt és nyűgös időszakban olvastam – kár volt, tipikusan az a könyv, amihez tiszta fej és pihent lélek kell. Mondjuk az sem lenne hátrány, ha a fülszöveg nem akarna átverni – jó eséllyel kézbe se vettem volna, ha tudom, hogy az „egymás zárt közösségében élő különleges fiatalok” eufemizmusa egy sérült gyerekeket nevelő internátust takar. Kár érte. Írok majd róla hosszabban, mert amúgy megérdemli. Sajnos erős trónkövetelőkkel is meg kell küzdenie az év csalódása címért: Orson Scott Card szintén évek óta halogatott Bűvölete iszonyúan irritált; Matthew Thomas amerikai álmot leleplező nagyregénye, a Nem vagyunk magunk szimplán elment mellettem (de olyannyira, hogy felmerült bennem, hogy már nem is nekem valók az amerikai álmot leleplező nagyregények – szerencsére aztán Nathan Hill bizonyította az ellenkezőjét); Orhan Pamuktól a előtt meg azóta is értetlenül állok – vajon a török romantika TV forgatókönyv-pályázatára szánta?

Voltak pozitív meglepetései is az évnek, azt például sokáig nem gondoltam volna, hogy ennyire elringatnak a divatos életmódkönyvek – a Hygge, a Lykke és a Régi házból új otthon az év legkellemesebb olvasmányélményei közé tartoznak. Magamhoz képest sok képeskönyvet is forgattam, köszönhetően a Harry Potterhez kapcsolódó illusztrált és kiállítási köteteknek, és hosszú évek után ismét kézbe vettem egy képregényt, amit imádtam! Itt említeném meg az év számomra legfontosabb könyvpiaci híreit: egyrészt a FUMAX ismét teljes erőbedobással belevetette magát a képregénykiadásba és az idei nagy dobás, a DEATH – Halál gyűjtemény után jövőre hozzák Sandmant (!!!), másrészt végre-végre-végre, mintegy tíz év várakozás után megjelent a Középfölde históriája sorozat harmadik része, a Beleriand dalai, és ha minden jól megy, heteken belül boltokban a negyedik rész, a Középfölde formálása – remélem, a Helikon lelkesedése kitart a tizenkettedik részig!

Jöjjön a szokásos top 10 lista – először azt hittem, nem is sikerül összevadászni tíz kiemelkedő könyvet, aztán épp csak befértek a listára. Szóval mégiscsak voltak jó könyvek idén, csak valahogy… egy igazán jóra jutott három közepes vagy rosszabb. Ami eléggé nem jó arány L

10 – Ken Liu: A papírsereglet és más történetek – Reneszánszát éli a magyar nyelvű fantasztikus novella kiadás, aminek a rövid műfaj rajongójaként csak örülhetek (nyilván nem véletlen, hogy a top 10-be három novelláskötet került). Ken Liu spekulatív fikció és szépirodalom határán mozgó írásai nem csak az európai olvasó számára kétségkívül meglévő egzotikumuk miatt különlegesek – sokszor eszembe jutnak, sajnos épp a legbrutálisabb írásai, de nincs mit tagadni: rólunk, emberekről, a mi brutalitásunkról mesél. Fáj.

9 – Eleanor Catton: A próba – A szerzőnek világhírt hozó A fényességek után igazi meglepetés volt e korai mű – légies, könnyed, kamaszos erotikával és nagyon nem kamaszos játszmázással teli regény zenéről, szerelmekről, szerepekről. A nyári időszak egyik legjobbja volt.

8 – Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van – Az egyik legfájóbb regény arról, milyen szörnyűségeket képesek elkövetni emberek egymás ellen – olykor még a legközelebb állók is. Eleanor Oliphant története úgy lesz igazi feelgood fröccs, hogy előtte jó alaposan megmerít minket a pokolban és közben egy percre sem szépeleg és nem tagadja el: vannak jóvátehetetlen bűnök, vannak soha be nem gyógyuló sebek és bizony nem mindenki menthető meg saját magától. Olykor a legtöbb, amit tehetünk, hogy istenesen rávágjuk a múltra az ajtót.

7 – China Miéville: A város és a város közöttMiéville azon szerzők közé tartozik, akiktől mindig olvasnék, de igen nehezen veszem rá magam – A város és a város között pont jókor talált meg, egy kisebbfajta olvasási válságból rántott ki és nagyon szép emlékeim fűződnek hozzá, ahogy a hajnali nyirkos parkban lévő buszmegállóban olvastam a hajnali nyirkos parkban megtalált hulláról J Viccet félretéve: bár nem egy Kraken, baromi jó bűnügyi fantasy (van ilyen?) arról, milyen könnyedén hajítjuk oda magunkat mesterséges vallási vagy politikai konstrukcióknak ahelyett, hogy a józan eszünkre hallgatnánk…

6 – Veres Attila: Éjféli iskolák – …amiben nem is különbözik tőle oly nagyon Veres Attila kiváló novelláskötete. Nem tartozom azok közé, akiknek megdobban a szíve, ha leírhatják hogy „ahhoz képest hogy magyar, világszínvonalú”, ahogy azok közé sem, akik kerülik a „csak hazai” szerzőket – annak örülnék legjobban, ha ez kurvára nem számítana. De nincsenek illúzióim, számít, üzletileg is, meg más szempontból is L szóval írjuk le: végre van egy világszínvonalú fantasy szerzőnk! Az Éjféli iskolák „közéleti fantasztikuma” az év legmeglepőbb olvasmánya volt – a szerző közzétette belőle a „Vérvörös gépezet” című novellát, olvassátok és jusson eszetekbe, ha legközelebb egy frissen „megtisztított” aluljárón masíroztok át.

5 – Nathan Hill: NIX – A könyv, ami bebizonyította, hogy de, még mindig nekem valók az amerikai álmot leleplező nagyregények J Nathan Hill nem kevés Franzen áthallással írja meg az elmúlt pár évtized Amerika-kritikáját, kicsit ugyan sokat markol, kicsit szájba rág itt-ott, de baromira tehetséges és már csak azért a trombózisos összeomlást taglaló, tizenegy oldalas pynchoni mondatszörnyért is megérdemelne egy helyet a listán…

4 – Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve – Még egy kis Amerika-kritika, ezúttal a romantikától fosztott déli államok fülledt, érzéki, nyomorba fulladó, elfeledett életeinek ábrázolásával. Illegális abortuszklinikák, hajléktalanszállón halálra szeretett csecsemők, alkoholizmus, családon belüli erőszak, börtönviselt apák-férjek-fiúk, és közben innen elképzelhetetlen, kiolthatatlan életszeretet – hiába, nekik is kell valami drog, amivel elviselik a saját valóságukat.

3 – Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei – Évek óta tologattam magam előtt, de ő legalább nem okozott csalódást, sőt! Imádtam az első mágikus születéstől az utolsó történelemformáló kasztrálásig. Ezeregy mágikus képességekkel rendelkező gyermek és a független, szabad India siratódala – Rushdie remekműve egészen más, de nem kevésbé mániás életszeretetről tanúskodik. Na, nekik aztán tényleg nem kevés drogra lehet szükségük, hogy elviseljék a nekik adottat.

2 – Dan Simmons: Terror – Idén se az Ílion, se a Hyperion folytatásai nem fértek be a táncrendembe – pedig egyébként mindig úgy járok Simmons-szal, hogy azt hiszem, fáradtan nem jó nekem, mert túl nehéz, aztán kiderül: pont ő kell ahhoz, hogy akármilyen fáradt vagyok, visszaadja az olvasásba vetett hitem. Szóval jövőre lehet bele kéne vetnem magam újra a nagyszabású sci-fi-jeibe. Idénre maradt a Terror (meg a Káli dala, ami amúgy simán itt lehetne a listán is…). A Franklin-expedíció misztikus szörnnyel megtámogatott tragikus története egyszerre horror, történelmi regény, természetvédő vádirat és az emberi hiszékenységről és gonoszságról szőtt pszichológiai tanulmány. Azért a misztikumba fúló kisregényért a végén külön járna a dobogó… (Ugyanitt: a sorozat az év mozgóképes csalódásai közé tartozik. Soha ne adaptáljatok Simmonst! Soha!)

1 – Margaret Atwood: A vak bérgyilkos – Csak hálásak lehetünk Hollywoodnak, amiért felfedezte magának Atwoodot és A szolgálólány meséje körüli hype-nak köszönhetően végre a könyvesboltok polcaira került a szerző legjobb regénye, A vak bérgyilkos új kiadása. Egy halálra készülő öregasszony naplójába rejtett, hazug patinával bevont múltidézés, mely magába foglal egy titokzatos szerelmes regényt, a főszereplő húga által írt A vak bérgyilkost, mely regényben elrejtve egy bájosan társadalomkritikus sci-fi szüzséjét is olvashatjuk. Atwood bravúrosan szövi egybe a különböző síkokat – rétegről rétegre bomlik ki előttünk a történet, és ami szokványos-tragikus családi históriának indul, az kegyetlen árulássá, borzalmas erőszakká és masszív társadalomkritikává válik. A teljes történet (már amit mi annak gondolunk…) csak akkor bomlik ki, ha mind a négy síkon egyszerre mozgunk, ha mind a négy elbeszélést azonos érvényűnek tekintjük és egymás kiegészítőiként olvassuk. Zseniálisan megkomponált, igazi bölcsészálom! Már tavaly is azt írtam, nem hittem volna, hogy A szolgálólány meséjét felül tudja múlni, de az Alias Grace-szel sikerült… Most azt kell mondjam, A vak bérgyilkos köröket ver mindkettőre! Remélem, az életműkiadás lendülete kitart még egy darabig…

Ami az egyéb kulturális élményeket illeti, ha az olvasás ennyire kevéssé fért bele, képzelhetitek, hogy minden más mennyire kevéssé… Sajnos bejött amire számítottam: a munka és a sorozatnézés például számomra nem összeegyeztethető J az év folyamán nagyjából két sorozatot néztem végig, az egyik a már említett Terror, ami óriási csalódás volt, a másik a Gillian Flynn regényéből a Hatalmas kis hazugságok rendezője, Jean-Marc Vallée által adaptált Éles tárgyak, ami viszont baromi jó (miért is nem írtam róla?!). Kicsit mintha a True Detective találkozása lenne a Hatalmas kis hazugságokkal – forró, fülledt, zavarba ejtő trip, erős atmoszférával, rengeteg alkohollal, a hozzánk legközelebb állók okozta gyógyíthatatlan sérülésekkel és arcul csapó végkifejlettel. Filmek terén a kedvencek újrázása dominált, kevés újdonságot néztünk, mondjuk azok legalább jók voltak – a Három óriásplakát Ebbing határában, a Testről és lélekről, az Én,Tonya a maguk módján mind emlékezetesek maradnak, de ami legtöbbször eszembe jut, az Armando Iannucci hatalmasokat gátlástalanul képen röhögő fekete komédiája, a Sztálin halála. Vannak a történelemnek olyan vadhajtásai, amikről jószerivel csak a groteszk kifacsarás alapállapotából lehet beszélni, ha az ember nem akar beleőrülni a megmagyarázhatatlanba. Az a mocskosul, undorítóan vicces helyezkedés a hatalomért, ami a Generalisszimusz gutaütését követi, pont ilyen. Addig jó, amíg még röhöghetünk rajta… Ja, jut eszembe, bár valamiért nem sorolom a klasszikus sorozatok közé, nagyon élveztem a Cormoran Strike kalandjait megelevenítő szériát – bár akadtak kritikus pontok, amiket nem sikerült jól képernyőre vinni, és itt-ott elcsúsztak hangsúlyok, a BBC adaptációira még mindig lehet számítani!

A zene nekem idén nem játszott annyira hangsúlyos szerepet, mint Zolinak, bár életem első esőben táncolós Góbé koncertjét a Budapest Folk Festen jó ideig nem feledem, ahogy az év végi hajtásban kellemesen lazító Budapest Jazz Clubos éjszakába nyúló jazzkoncerteket sem… No meg azt az ihletett pillanatot, amikor a postás meghozta Kris Defoort lemezét, a Diving Poet Society-t… Életem egyik legjobban sikerült meglepetése volt férjecskémnek, mondjuk tény: ennyire elborult absztrakt jazzt én még nem hallottam…

Mit is kívánhatnék 2019-re? Ennél kevesebb változást, ha lehet, kis nyugalmat, több szabadidőt és kikapcsolódásra fordítható energiát J meg kevesebb középszerű, és jóval több remek kulturális élményt! Fogadalmak, kihívások, listák, kötelezők nem lesznek – éljen a spontán olvasás és blogolás!

Mindenkinek boldog és nyugodt új esztendőt kívánok, és ne szokjatok le az olvasásról!

2018. december 28., péntek

2018 - könyvekben, évösszegzésféle, shizoo-módra

Egy történet, egy életmód vége :) 

Szeretem ezt a hagyományt, hogy megpróbáljuk elsősorban az olvasmányaink tükrében egyben látni az évet - akkor is szeretem, ha egyébként megint leírhatnám: olvasás szempontjából nem volt egy bőséggel teli rakott esztendő (megint nem) amitől búcsúzunk; azaz a helyzet ennél bonyolultabb, hiszen olvastam (és írtam is) eleget, csak végképp nem ide. Úgy esett ugyanis, hogy júliustól decemberig életemben először hivatásszerűen szerkeszthettem a Napút Online rovatait, írhattam e körnek méltatást és kritikát, házigazdája lehettem néhány könyvbemutatónak - szóval csinálhattam fő-műsoridőben azt, amit a legjobban szeretek csinálni. Ennek leglényegesebb produktumait még nem tudom megmutatni nektek itt, a Napút folyóirat 7. és 10. számában jelent meg két nagyobb lélegzetű esszé (csak azért nem tanulmányok, mert amatőr révén, végzettség - mondjuk ki: szakmaiság - híján nem is törekedtem lábjegyzetek és hivatkozások erdejével támogatni a vélekedéseim...). Végre sikerült elolvasnom s összefoglalnom nemcsak a magam számára Babics Imre hexameterben írt regényét, "énekét", a Gnózist. Ez a könyv az év legfontosabb olvasása - nemcsak azért, mert egy csaknem három éves lassú-olvasódás végén két hónap intenzív benne lakása (vele fekvés, vele kelés...) árán ez az elhanyagolt recepciójú kötet kapott egy (nemcsak szerintem) méltó értékelést - az valahol a kortárs irodalomtudomány szégyene, hogy egy ilyen mélységű látomás csak így elsikkadhatott. Iszonyat mód megosztó könyv lehetne! Legalább annyira, mint a frissen kiadott Wallace, vagy Bolano agylövése, vagy pl. Bartók Imre dekonstruált, beteg trilógiája (A patkány éve, A nyúl éve, A kecske éve..) - hiszen legalább annyi rétege van, mint ezeknek, csak ez a könyv teljesen más alapokról, szemszögből látja a nem egészen ugyanazt... 


A másik hosszabb lélegzetű írásban végre számot adhattam róla, miért tartom korszakos jelentőségeken messze túl mutató csodának Hamvas Béla életművét. Ez a szöveg nagyban támaszkodik néhány itt is közzé tett, régebbi bejegyzésre (mit például a Karneválról szóló...) de teljesen átdolgoztam őket, hogy megfeleljenek annak a teljesen más követelmény-világnak - hogy beférjenek a Hamvas Bélának szentelt lapszámba. Ebben a boldog fél évben a Cédrus Művészeti Alapítvány jó pár könyvéről írtam - ezeknek jobbára csaptam hírverést itt is (mint például Báthori Csaba Melankólia című kötetéről szóló, vagy Babics Imre Hármashatár-heg című versgyűjteményéről írt szövegeknek), formálódik ott egy új rovatom, a Műhelynapló... szóval lett egy kis irodalmi életem. Ezt most majd munka mellett nyilván nem tudom ugyanolyan intenzitással folytatni, de teljesen nem marad abba...

könyv, jelölők, jegyzetfüzet...

Úgyhogy megint elég vegyes a listám - megint számos újraolvasás, megidézés szerepel benne, és nagyon kevéssé tükrözi a friss megjelenéseket. Mondjuk ezt egyre kevésbé akarom szabályozni, egyre többször érzem úgy, fontosabb, hogy az utamon jókor érkezzen (vagy jókor jusson eszembe újra) egy-egy formáló erejű olvasmány, minthogy napra kész legyek... Persze az ideális az, ha a kettő egybe esik, mint Kotász barátom haiku-kötetei esetében, vagy Györgyi Csaba nolla-kötete esetében (így hívja ezeket a lírai, rövid írásokat); mint András László novellásköteténél, vagy ahogy Závada Péter tavaly olvasott, de csak idén összefoglalt Roncsával esett a szélárnyékban (bődületes mennyiségű verset olvastam tavaly, szenvedélyből és munkaköri kötelességből - listára is került kötet, és nem is emelek ki itt se mindenkit...). Nagyon szerettem a Trollok alkonyát, a Dunajcsik Mátyás által szerkesztett kis saga-kötetet - tovább színesítette az összképet az izlandi irodalomról. Mindegyiket nagyon szerettem - de mégsem annyira lényegesek a saját érték-világomban, mint például a listára került újraolvasások. Így maradt ki Fredrik Backman új könyve is - pedig biztosan lesz olyan nap jövőre, amikor úgy gondolom majd, elfért volna valahol a listán. Az idei a végletek éve volt - összefoglaltam végre, miért szerettem bele Lázár Ervinbe, megpróbáltam egymásról mit se tudó költő-világokat rávenni, vegyék észre egymást, s közben lubickoltam az új könyvpiaci képregényes reneszánszban (a Fumax utolsó karácsonyi bejelentése után alig várom a jövő évet... csak annyit mondok: Sandman!). Mondható, ha mennyiségre nem is, az olvasmányaim műfaját tekintve igen színes évet zárok...

Lássuk hát, melyik az a tíz könyv, amit viszont listázok is, mit rakok (mélyen önkényesen) sorba, 2018 top olvasásai gyanánt...


10. - Fa Nándor: Magad uramAki régebb óta követ bennünket, az tudja, gyerekkorom idejében teljes szerelemmel csüngtem a tengerésztörténeteken - olyannyira, hogy hajózási szakközépiskolába írattattam magam, én, a duci könyvmoly... Nem hajóztam a kötelező nyári gyakorlatokon túl - de tény, egész életemben óriási nosztalgiával figyeltem mindent, ami hajózási vonatkozásban csak történt ebben az álomtalanul tengermentes kis hazában. Hogyne lettem volna szívből szerelmes az első kósza hírektől Fa Nándor, meg Gál József tervébe - az ötletükbe, hogy nekivágnak egy kis (világkerülésre éppen alkalmas) tökhéjjal, egy kilenc méteres balatoni túrahajóval az óceánoknak! Azóta is (amennyire csak időm engedte) követtem a történetüket... Nekem ő az egyik példaképem - a magam szenvedélyeit az övére emlékeztető odaadással szeretném művelni...

9. - Douglas Adams: Galaxis Útikalauz stopposoknak - Számomra ez egy könyv - a világ leghosszabb öt és fél kötetes trilógiájából önkényesen az első négy kötet... Egy rettenetesen keserű, önpusztító időszakba pukizott bele annak idején – máig igen hálás vagyok érte Douglas Adamsnak, hogy a vak véletlen, avagy másik nevén a következetes sors a kezem ügyébe sodorta. Épp mélyen meg voltam győződve róla, hogy amit élek, az belső Szibériába száműzött orosz nagyrealizmus, csipetnyi görög sorstragédiával, egy rettenetesen tehetségtelen Tom Stoppard klón tollával elmesélve – amikor is az albérletben, ahol laktam, reménytelenül turkálva az előző lakók által otthagyott holmiban, felfedeztem a spájzban egy doboz könyvet, legfelül az Útikalauz egy igen gyűrött példányát. Úgy másfél napra kiestem az időből...

8. - Alan Moore - David Lloyd: V for Vendetta - Vannak napok, amikor ezt tekintem az év örömének, hogy kézbe vehettem magyarul; külön összefoglaltam miatta a bosszúról, mint alapvető toposzunkról itt-ott szétszórt gondolataim... Látom, mennyi mindent nem vesz figyelembe hozzá, hogy kifordított hősköltemény maradhasson. De olykor tényleg úgy érzem: a látomás, amit elém tár, ebben a formájában is lenyűgöző. Szerelmes vagyok a Watchmenbe, Moore másik elementáris agylövésébe, az egy ennél sokkal durvábban hangolt párhuzamos múlt/jelen/jövő, tágabb levegőjű, agyasabb darab - de (mint már mondtam...) a V for Vendetta képbe és szavakba göngyölt költészet.

7. - Ian McDonald: Luna - Újhold - ...Adta magát, hogy eszembe jussanak a kíméletlenebb aranyásó-történetek - határvidék ez a javából, csak őslakosok nélkül, és morbid laboratóriumi körülmények között, kémcsőszerű, zárt terekben; ahol a szemedbe ültetett csiben lesed, mennyi levegőt, vizet, adatforgalmat és teret használtál hitelbe. Mégis határvidék: annyira törvényen kívül áll és annyira szerencsevadászat, amennyire csak lehet; határvidék, ahova a szükség hajt, a kényszer, vagy a kalandvágy - de ahol ott ragadhatsz egyszer s mindenkorra, ha a gyengébb gravitációban annyit csökken a csontsűrűséged, hogy a Föld megölne a visszatéréskor... Eszelős és nagyon racionális vízió egyszerre... egyre jobban szeretem ezt a pasit.

6. - Umberto Eco: A Foucault-inga - Ez is egy súlyos tartozás volt, hogy beszéljek róla végre. Szeretem a szerkezetét. Hogy eljátszik a szefirák rendjével, hogy szerepelnek benne rituálék, alkimista utalások, wudu és druida rítusok. Nagyon nehéz olyan szkeptikus könyvet találni, amely ennyire pontosan tudja a maga szkepticizmusáról is: csak egy remekül használható szerep. Nem tud mit kezdeni a félelemmel, amikor az felébred. Mégis, az életem egyik legszebb revelációja volt, amikor ráébredtem: az írója az utolsó mondataiban is mosolyog...

5. - Michael Ende: Momo - ...Momo veszít. Az ilyen hatalom ellenében csak veszíteni lehet. De az ilyen vereségnek, ha jól csinálják, óriási az ereje. A kis csavargó lúzer vesztes, és a társadalmi rabigába hajtott barátai is mind veszítenek - csak a csoda segíthet rajtuk. Viszont azt, hogy a csoda miképp, milyen tündéri logikával érkezik, azt nem mesélem el. Olvasd el! Igazán rövid. Alig kell időt szánni rá... Ezt a könyvet olykor magamnak is váratlanul leveszem a polcról és újraolvasom. Az egyik horgonyom. Olvasd el, ha nem ismered!

4. - Dan Simmons: Olümposz - Fogom még úgy érezni, hogy a 2018. év legszebb könyves ajándéka, az Ílionnal együtt. ...ez a könyv egy csavaros, ezer szinten a már elmesélt kincseink testén Setebos módjára élősködő harag-attrakció - a felejtés ellen. Dan Simmons szerintem felmérte, ebben a rémületes sebességű száguldásban immár egyre több morzsolódik le belőlünk; az ember felismeréseiből egyre több pazarul megfogalmazott vízió fakul elmosódott, egy pillantásnál többet nem is érdemlő óriásplakáttá az információs sztráda mentén... Simmons Őrző, a szó legnemesebb értelmében, mert nem a klasszikusok szobrát piszkálja defibrillátorral, hanem a szellemüket élteti.

3. - Nagyatádi Horváth Tamás: Szürkület versei - Az idei két Prágai Tamás-díjas közül (Györgyi Csaba a másik...) Tamás kötete kérte magát ide: a dobogóra. ...távolítja e versek szerzőségét magától e figyelemre méltó verseskötet beharangozójában Nagyatádi Horváth Tamás – bizony első olvasatra nem volt szimpatikus gesztus a különítés: adja magát, hogy a felelősség áthárításának olvassa a felületesség, a kapkodva kézbe vétel információáradásban ránk telepedő kényszere. Holott lakik a mondatokban pont elég szelíd gyász és szeretet; holott csak annyi kellene értelmeződjön: a verseket egykor világon innen s túli terekből kiharapó figyelem gőgjét, makacsságát és részvétlenségét a kötetet nevével jegyző szerzőben felülírta egy erősebb, tisztább viszonyulás... ami amúgy kézzel fogható így is - nagy ajándék, ha láthatom valaki ragyogó, kiküzdött hitét...

2. - Simon Márton: Rókák esküvője - ez a két könyv, Szürkület és a rókák egymás mellett, egymás komplementereként lüktet a fejemben. A szürrealitás nem ment - ha megérzed a mondottat, akkor nem menti. Olykor úgy érzem, tényleg ez a reális költő-nyelv ma, hogy nincs másik (persze - miért ne lenne). Legyen világos: ez itt egy teljesen önálló hangon verseket síró líra. Nagy ajándék ha valaki megmutatja nekem a megküzdött kiábrándultságát. Miközben látom, ahogy lehetetlennek véli a harmóniát, s nem értek egyet vele, aközben láttatja: miért, s hogyan gondolja így. Epigoni ihletésű verseket provokált...

1. - Neil Gaiman: Death - Teljes gyűjtemény - Lehet, tényleg mélyen elfogult vagyok vele. Vagy csak mivel olvastam, amit Neiltől lehetett, értem az utalásait. Lehet, az eseménytelenség, a hiányzó akciók mögé is azért érzem oda a feszültséget, mert tudom, mi történik. A képregény-gátszakadás legszebb ajándéka nekem ez a könyv... Irtózatos többletet jelent, ha kibomlik bennetek az összes utalás - mert úgy mesél a kapcsolatainkról, ahogy négyszáz oldalas, lélektanilag megalapozott, sztárírók tollából született nagyregények - háromszor huszonnégy oldalon írtam a legkedvesebb mesém, a Halál - egy teljes élet kapcsán... (az meg az év legbájosabb gesztusa volt a feleségemtől, hogy megszerezte nekem ajándékba azt a bejegyzés-végi cukiságot... van itthon egy saját Halálom).

Hozzákötődve a híd-szerephez

Ide szoktuk még fűzni a "kulturális mindenfélét" - ahogy Timi egy alkalommal megfogalmazta... Filmben pokoli erősre sikerült az év - nagyon sokszor szellőztettem a fejem mókával, sokszor mostam tisztára a feladat körül önpörgő elmém súlyos képekkel... Komolyan összemarkolt a Három óriásplakát Ebbing határában, még vers is született általa, miatta; kétszer már újranéztük a Sztálin halálát, érik a harmadik alkalom; Ujj Mészáros Károlyék bűnfilmjét itthon akarom tudni a polcon, hogy legalább ennyiszer újravehessük ezt a leckét is; de ha megkérdezitek, mi volt "a" film idén, az nekem a Testről és lélekről. Ne kérdezd, ne akard tudni miért, de nekem ez a filmem. És ennek  a filmnek köszönhettük ráadásul a Simon mágust, közös élményként, Timivel...

Zenében is erős évet zártunk... két olyan végigmulatott rendezvénnyel, mint a Budapest Folk Fest, meg a Ritmo... Még mindig odavagyok ezekért a túladagolásokért... Az év talán legerősebb önálló estje, amiről írtam a Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint Quartet koncertje volt az Opusban - nem lehetek elég hálás, hogy látom ezt a párost érni, minden produkciójukkal egyre ízesebben szólnak... S talán a legerősebb, amiről nem írtam, az a Borbély-Dresch Quartet estje - egyszerűen kevés vagyok hozzá, hogy a magyar etno-jazz két istenének egymással incselkedését szavakba próbáljam tördelni.

Van, ami nem változik, van, ami igen - jövőre elég sok változás várható az életemben. De erről a játékról, hogy itt olvasmány- és egyéb élményeket osztok meg veletek, továbbra sincs szándékomban lemondani.

Minden kedves olvasónknak Boldog Új Évet kívánok!

2018. december 24., hétfő

Karácsony





Minden kedves olvasónknak boldog karácsonyt kívánunk! 
Legyen épp olyan, amilyennek szeretnétek :)

Timi & Zoli






2018. december 20., csütörtök

Pirosszka - A jó, a rossz, a farkas, Meganagyi - film


Azt nem tudom, hogy maradhatott ki, miért nem írtunk róla; hiszen elég régóta velünk van ez a súlyos kis meseparafrázis... gyakorlatilag a bemutatója környékén vettük meg, s a napokban csodálkoztunk rá egy leharapott, agyleszívó nap után, mintegy pihenésképp. Rémlik, először mennyire meghökkentően durva élmény volt az ennyire másképp mesélt mese - azóta azért elég sok aktualizálást, facsarást és csavarást láttunk már, Shrek hóna alól előbukkanó klónokat... egy időben kifejezetten divat volt. Rémlik, először mennyire térdcsapkodásig, fuldoklásig röhögtető volt... nos, ezt a tulajdonságát viszont csaknem maradék nélkül megőrizte.

Gebasz van az erdőn: valaki rabolja a recepteket. A pékek, sütödések, és egyéb rágcsálók egymás után húzzák le a rolót - receptje senkinek sincs biztonságban. Piroska, aki a legendás Pocket Nagyinak biciklis futárkodik, a sütemények kontyos, fehér hajú istennőjének unokája ezt pontosan tudja... s meg is kísérli biztonságba helyezni az értékes családi örökséget. Ámde... Összefut egy agresszívan nyomuló farkassal, akit érthetetlen módon egy hiperaktív mókus kísér, Pocket Nagyi házában szörnyű meglepetés várja, s vadász helyett egy ponton egy fanatikus bőr térdnadrágos favágó is a konfliktusba zuhan a lengetett fejszéjével... Grizzly rendőrfőnök szerint világos a kép, de Rongyláb felügyelő, a ceruzabajuszos béka figyelmezteti: három történet van, s ki tudja, mi az igazság...

Szóval ennek az agymenésnek, Cory és Todd Edwards ütődött mesegyerekének alig van gyerekrétege. Szokták mondani, hogy ez az a családi mozi, amit 1-től 99 évesig - de ez valójában szinte kizárólag a gyereklelkű felnőtteknek bűnös élvezet. Nem a rejtély, a mesei játszma - az egy frissen túlhasznált panel a legédibédibb főgonosszal, s ha valakinek van egy lazább mozis rutinja, a tizenötödik percben rájön, hova fut ki a nyomozás. Bűnös élvezetté az egymásra zuhanó rétegek teszik, ahogy az összes kézügybe eső mozis vonatkozást bevonva mindet szétröhögi, ahol kényszeresen ki kell derüljön a szereplőkről, hogy nem azok, akiknek látszanak, ahol Piroska fekete öves karatés, a Nagyi extrémsportoló, a Farkas oknyomozó újságíró, a Favágó pedig reklámfilmszínész, akit végre visszahívtak egy szerepre... És ez ráadásul egy olyan film, hogy semmit nem ártottam vele, hogy mindezt tudod...

Ez egy olyan film, ahol egy ponton dalra fakadnak a szereplők, megúszhatatlanul - hogy aztán ezt a filmes megoldást is szétröhöghesd a fergetegesen felkészült hegyikecske countryja alatt, akit "...elátkozott egy boszorkány, hogy csak dalban mondjam el...". A rajzban némileg elavultnak ható képek mindegyike karikatúra, végül kiderül: az egész film egy karikatúra, amit csak ér, karikíroz a klasszikus Walt Disney feldolgozásoktól az XXX-ig, meg James Bondig bezárólag. Valójában egy kacagtató, de súlyos filmipari kritika. Egyáltalán nem csoda, hogy olyan hangok adták magukat ehhez a szerelemprojekthez, mint Glenn Close, Jim Belushi, Anne Hathaway, vagy éppen Xzibit. Lett egy háromdés folytatása is, azt nem láttam - de lehet, hogy most, az újranézés után megkeresem. 

A kedvenc szereplőm a túlpörgött mókus, a kedvenc szcénám Pocket Nagyi a lesiklóversenyen (holtversenyben Piroska és a Kecske barlangvasutazásával), és imádtam a főgonoszt. Hiszen jellegében mind ilyen: a maga jelentőségét minden-veszésig kereső jelentéktelenség. Édes kis nyuszi-muszi... Keressétek meg ezt a filmet, bármilyen bambulásig fáradt estét képes a maga morbid módján vigyorba öltöztetni.

2018. december 17., hétfő

Popper Péter: Istenek órája


Az Istenek órája egy 12 részes valláspszichológiai tévésorozat volt a kilencvenes években; olyan üdítő jelenség volt a képernyőn, mint Kapitány Gábor és Kapitány Ágnes Rejtjelekje - érdemes volt várni rá, számon tartani, mikor ismétlik, VHS-en is terjedt... A klasszikus televíziós (internetes megosztó-kor előtti) gesztusok összesét szülte, pedig egy "beszélő fejek" jellegű műsor volt a rövid, képpel gazdagon támogatott, szellemes bevezetőt követően. Amelyeket aztán, Popper Péter bevezetőit a népszerűségre való tekintettel gazdagon illusztrált könyvben is kiadták. Érdekes ez - hosszú évek óta őrizgetem ezt a kötetet, de teljes mélységében csak a napokban nyílt; amikor valahogy a kezembe keveredve kinyitottam és ott ragadtam vele a fotelomban.

Igazából nem hiányoznak a beszélgetőtársak, ami meglepett, mert nagyon szeretem a Mesterkurzus sorozatot, ahol ott vannak, ahol Popper Péter tovább próbálta nem középiskolás fokon tanítani az embertársait. A kétezres években könyv alakban is napvilágot látó beszélgetés-sorozatnak (ahol a tematikus beszélgetéscsokor csorbítatlanul az olvasók elé került) egyfajta előképe és alapja volt az Istenek órája. Ezért csodálkoztam, hogy nem hiányzik Beke Kata, Bodor Pál, Jelenits István atya, vagy Sári László - de ez a könyv a maga vállalását nélkülük is tökéletesen teljesíti. A bevezetőkből kibomlik egy érdekes megközelítés, amely a maga tudományos módszertani alaposságával nem rajzolható ki ekkora terjedelemben, viszont Poppernek megint sikerül úgy ismeretterjesztést egyszerűsíteni belőle, hogy megőrzi a tágasabb, levegősebb egész érzetét. Szerintem amúgy tényleg ehhez értett a legjobban...

Az más kérdés, hogy a "vallás, mint pszichológiai igény", ha meg is magyarázható, korrekten és következetesen felépült struktúrában láttatva a tudomány szempontjából legkényesebb téma, a hiedelem lehetséges aspektusait, valójában az egyik általam ismert legszebb fából vaskarika. Most épp mélyen elcsodálkozhatunk, egy jól felépített profán hiedelemrendszer milyen erővel települhet az emberek életére, ha pénz, paripa, fegyver támogatja - hogy a jó propaganda valójában hiteket épít, nem meggyőződéseket. Popper Péter nem csodálkozna, ebben az általa megszeretett, megtartott és gyakran, közérthetően ismertetett nézetrendben is pontosan látta, hogyan és miért fordul erre a szekerünk - mondom ezt annak ellenére, hogy már sok mindent másképp látok. Lehet, ez a kései rácsodálkozás is azért ragadott el így, mert felépült közben a magam nézete is minderről - amit itt nem fejtegetnék (máshol igen...), mert szétfeszítené ennek a blognak a kereteit.

Tényleg ez az ereje: hogy közérthető. Pont a kellő mennyiségű szóval - nehezen is kivonatolható tovább, lévén maga is egy árnyalat-gazdagabb gondolatmenet kivonata. Amit aztán a beszélgetésekben a vendégekkel alaposan körüljártak. Emlékszem, az egyik varázsa azoknak a beszélgetéseknek a gyakran nyitva maradó dilemmákra való rácsodálkozást jelentette, amikor például egy hívő és egy ateista a saját szemléletéből a fülem hallatára megfogalmazta a maga (gyakorlatilag egymásét kizáró) véleményét szentről és profánról - s a moderátor Poppernek esze ágában nem volt lekerekíteni a jól látszó, sarkos ellentmondásokat: gyönyörűen megmutatta, az érettség egyik arca, ha magadban végiggörgetve ezt a kérdést (szent idő - profán idő, szent terek - profán terek... s mindaz, ami e szétválasztással együtt jár) a magad számára érthetően állást foglalsz; avagy belátod, hogy erre képtelen lévén a dilemmát hagyod meg érvényesnek a magad számára (mélyen megtisztelve közben bárki szabad választásának lehetőségét).

Abban a légkörben szeretnék létezni - ma is. Miközben egyre több véleménykülönbségre ébredek rá a nézeteit illetően, egyre több kérdésére adok az övétől eltérő választ, Popper Pétert ma is nagyra becsülöm. Mert érdeklődéssel hallgatta volna, mit látunk másképp - s mert soha nem ítélt volna meg azért, mert nem követem (őt, avagy bárkit). Neki a pszichológia volt az anyanyelve - amelynek megközelítés- és fogalomkészletével nagy bátorsággal és kíváncsisággal megérteni próbálta a körülötte elterülő, rohamos léptekkel változó világot. Még ha nagyon sokszor nem is tudom eldönteni, pontosan mit is gondol bizonyos dolgokról (sokak szerint túl sok dilemmát tartott életben), de mindig arra provokált, én is gondoljam ezeket a kérdéseket végig. Nem tudom, milyen pszichológus volt - csak azt tudom: remek tanár. Hagyjátok, hogy provokáljanak a gondolatai.

2018. december 13., csütörtök

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék


Van aki ahhoz ért, hogy újrakezdje. Van aki meg ahhoz, hogy nem hagyja abba... Ez az ő (az író) „ahogy lehet”-je: szükség van azokra, akik hordoznak még valamiféle értékrendet. Mert a válság, amiben vagyunk, nem elsősorban gazdasági, nem az elidegenedés, és az erre adott kollektív őrületválaszok, nem a politikus pragmatizmusa és az üzletember természetes korrupciója, nem a széthulló családok, közösségek, és mesterségesen összefércelt pótközösségeink teszik – ez itt elsősorban az értékek válsága. Ezért tűnik időszerűtlennek az, akinek még van egyfajta értékrendje. Ezt az Itt járt Britt-Marie kapcsán írtam le, és most a medvék kapcsán többször is eszembe jutott. Fredrik Backman szereplőinek derűje-borúja alatt az a makacs értékrendekhez-ragaszkodás. A másik arcában: az a kapaszkodás, ami a körülmények romlása közben kényszerből lesz erénnyé. Ahogy egy község kapaszkodik az erdőben az egyetlen lehetséges kiútba, a sportba, ami majd visszahozza a befektetőket, újra térképre helyezi Björnstadot, megtermi a jövőképet, ami nélkül csak a sorvadás van. Meg a kapaszkodás a nem abbahagyásba.

Nem véletlen, hogy feljött, hogy folyamatosan eszembe jutott a korábbi regény - ott is az elfogyó vidék lakói kapaszkodtak, s ott is a sportba. Komoly különbség, hogy a hokit a focival ellentétben ismerem és szeretem. Tényleg kérlelhetetlenül indulatos és durva - nyíltabban, felvállaltabban az, mint a gyepen labdakergetés. De iszonyat sűrű, teli szemmel alig követhető csodákkal, sokkal bonyolultabb csapatjáték, nézőként is a koncentráció őrületes fokát feltételezi. Gondoltál már rá valaha is Ramona, hogy milyen furcsa játék ez a hoki? Szabályok, jégpálya... ki talál ki ilyesmit?... Valaki, aki fegyverrel rendelkező, részeges emberek kezébe olyan hobbit akar adni, ami nem közveszélyes? - találgat az idős kocsmárosnő. Nyilván igaza van - a játék jelenére rávetül ez a sűrű, sajátos múlt. Aki tud korcsolyázni, érti, miért kell annyira gyakran cserélni a játékosokat: csak addig vagy a koncentráció és fizikum maximumán, amíg ezerrel pörög benned az adrenalin. Így aztán ez a játék zabálja a szervezetet - 30 éves korára a hokis tényleg veterán. Ez azt is jelenti: nem adódik túl sok esélye, hogy a legjobb lehessen a posztján, a csapatában, a világon - ha elszalasztja, annyi volt. Nemcsak egy sérülés - egy elkövetett hiba a mérkőzés utolsó perceiben véget vethet a karriernek. Tény, aki ennyire sűrű pillanatok bűvöletében nő fel, az könnyen máshol húz határt, máshogy éli meg a gátlásait - például annak tényleg nehéz bizonyos, felfokozott helyzetekben nemet mondani. Ami persze (ha tény, ha nem) nem mentség. Semmire nem mentség.

Mert a mese egy pontján egy a közösség minden reményét vállán hordozó kamasz nem bír a vérével. Mert akit bántott, abból a lehető legrosszabb pillanatban szakad ki a története. Mert az erőszak összes aspektusát megkapod ebben a regényben a szinte szikével pontosra metszett indokoktól, a "hogyan jutottunk idáig"-tól az áldozathibáztatásig. Ami itt egy közösség önvédelmi reakciója is - hiszen saját magukat is áldozatnak tekintik. Backman gyönyörű, sokszereplős (sok-főszereplős) pókszövetet mozgat, úgy, hogy szinte alig csal - a legütnivalóbb szereplője is kap legalább egy emberi pillanatot az összetört családi kép szilánkjai felett. Rengeteg megfigyelt és megértett emberi reakció kell hozzá, hogy valaki így meséljen - hogy ne lógjon ki a tanmesei lóláb. Vannak, akik úgy vélik, még így sem elég szigorú velünk - nos, egyfelől ez nem skandináv krimi, másfelől viszont tény: aki ennyi empátiával lesi az embertársait, annak a részvétlenségben lakhat a vakfoltja. Mindenesetre az eddig olvasott könyveit figyelembe véve szerintem a Mi vagyunk a medvékben jutott a legközelebb a felszámolásához - a kérlelhetetlen kényszerek felmérésével, amik a részvétlenséget, mint önvédelmi reakciót megszülik.

Nem szívesen fejtegetném itt a cselekményt, mert gyönyörű, ahogy felépül. Példaszerű, ahogy az író a főbb hőseit vezeti, bele az elmesélhetetlenbe - amit aztán megint azokkal a magányosan, külön tördelt, koppanó mondatokkal mesél el mégis, amiket az Ovéban, meg a Nagymamám azt üzeni, bocsban megszerettem. Példaszerű, ahogy a környezet, a közösség tagjai megélik a történteket - személyenként is az összes megélhető reakciót, elutasítástól a szégyenig. Backman tud valamit: szörnyű dolgok történnek velünk időnként, ha akarjuk, ha nem, veszteségek és védhetetlenségek - de akkor lesznek tragédiává, ha nem változunk tőlük.

Egy márciusi késő este egy tinédzser fogott egy dupla csövű sörétes puskát, kisétált az erdőbe, odanyomta a fegyvert egy másik ember homlokához, és meghúzta a ravaszt. Az ilyen kezdőmondat után nagyon komoly tehetség kell, hogy az olvasás minden pillanatában ott lüktessen benned ez a szinte balladai várakozás, hogy egy pillanatig se felejtsd el: ide tartunk. Backmannak sikerül: aprólékos, olykor gonosz, kíméletlen, reális, de szeretettel és emberismerettel megrajzolt, dilemmákkal teli-hagyott úton vezet. Következzék hát a történet, hogyan jutottunk el idáig. Olvassátok el!

Kiadó: Animus
Fordította: Bándi Eszter

2018. december 10., hétfő

Harry Potter – A mágia története


Már szinte hagyomány, hogy év vége felé túlteng a Harry Potter kontent a blogon – nincs ez másként most sem, de ígérem, idénre ez lesz az utolsó. Tavaly, a Harry Potter és a Bölcsek köve megjelenésének huszadik évfordulójára a British Library nagyszabású kiállítással készült: A mágia története című tárlat igazi csemege lehetett nem csupán a Rowling művei iránt rajongók, de a kultúrtörténet iránt érdeklődők számára is, hiszen a kötelező jellegű HP-történeti érdekességek, korai kéziratok, a szerző rajzai, az illusztrátor vázlatai mellett a múzeum gazdag gyűjteményének számos érdekessége is kiállításra került a HP-világhoz jól illeszkedő témákban. Hogy mennyire gazdag anyagból válogathattak, arról kapunk egy röpke ízelítőt a kiállítás anyagát bemutató albumból – meg kell mondjam, bár a sorozat történetének bemutatása is érdekesre sikeredett, és valóban bekerült az albumba néhány eddig nem látott kézirat-darabka, engem sokkal jobban lekötött a nem szorosan a HP-hoz kapcsolódó rengeteg különlegesség, és szívem szerint bevetném magam a British Library raktárába, hogy csemegézzek még egy kicsit mindenféle tekercsek, többszáz éves herbáriumok, kínai csillagtérképek és jóskövek között.


Mivel erre sok esély nincs, be kell érnem az albummal. Pontosabban albumokkal, mert a kiadványból kétféle kiadás is megjelent: a teljes, keményborítós, gyönyörű kivitelezésű, majd háromszáz oldalra rúgó díszes kiadás mellett kézbe vehettünk egy rövidített, könnyebben forgatható „gyerekkiadást” is, amiből kimaradtak a „korhatáros” vagy épp komolyabb részek és belekerült néhány aranyos kvázi-bűvésztrükk, amiket kipróbálva a lurkók varázslónövendéknek érezhetik magukat. Nyilván felesleges puffogni a dupla kiadáson, a gyerekverziót megvenni nem kötelező, de tény, a kisebbek tán szívesebben forgatják mint egy ijesztő méretű, komolyabb albumot.


A kötet koncepciója a Roxfortban tanított alaptantárgyak köré épül: hét fejezeten át mutatja be a különböző tantárgyakhoz (Bájitaltan és Alkímia, Bűbájtan, Gyógynövénytan, Sötét varázslatok kivédése, Jóslástan, Asztronómia, Legendás lények gondozása) kapcsolódó „mágiatörténeti” érdekességeket és ezzel párhuzamosan kapunk némi ínycsiklandozó fanservice-t a sorozat létrejöttéről. Így miközben az elmúlt századok alkimistáiról olvasunk, kik fáradhatatlanul keresték a bölcsek kövét, nézegethetjük Rowling kéziratait a szerkesztő javításaival vagy megcsodálhatjuk a szerző rajzait a Drusley-családról, és miközben elmerülünk a kartomancia hagyományaiban egy többszáz éves jóskártya-pakli mellett, jót derülhetünk a roxforti beosztási folyamat első ötletmorzsáin. Szerencsés egyensúly – sikerrel kielégítheti azokat is, akik kizárólag a Potter-regények születési körülményeire kíváncsiak és azokat is, akiket hozzám hasonlóan inkább a kultúrtörténet érdekel.


Ami igazán érdekes és tanulságos a sorozat olvasóinak és a kibiceknek egyaránt, az, ami a kiállítás fő koncepciója is lehetett, hogy Harry Potter világa mennyi mindenben kapcsolódik a miénkhez. Noha egyértelműen fantasy, seprűn lovagló varázslókkal és sóbálvány-átkokkal, szinte minden tantárgya rendkívül erősen gyökerezik a „mugli” történelemben. Hisz alkimisták valóban léteztek, valóban tettek hajmeresztő kísérleteket a bölcsek köve létrehozására, ahogy a „bájitalok” és a gyógynövények használata is elválaszthatatlan a mágia nélkül élők mindennapjaitól. Végülis, ha megiszunk egy kamillateát, akkor is Bimba professzor tudományának adózunk. Nem is beszélve a csillagok tanulmányozásáról, aminek évezredes hagyományai vannak (a kiállítás egyik legrégebbi darabja egy több mint ezer éves kínai csillagtérkép!) vagy a jóslástanról, aminek hatékonysága ugyan megkérdőjelezhető, ám elválaszthatatlan a múltunktól (és jelenünktől).


Roppant szimpatikus módon minden fejezetet (azaz minden tantárgyat) egy-egy személyes hangvételű bevezető előz meg – kurátoroké, irodalmároké, rajongóké. Mindőjüknek van valamiféle kötődése a választott tárgyához – tovább színesítve a Harry Potter rajongók világát. Őszintén örültem például, amikor a Sötét varázslatok kivédését egy lelkész vezette be – ki más ismerhetné jobban az ember babonás félelmét a sötét átkoktól és varázslatoktól? Ugyanakkor szívmelengető olvasni, hogy egy sokak szerint még ma is „ördögtől való” fantasy legalább azon a vidéken nem vált ki ellenállást az egyház képviselőiből. Ami még különösen tetszett, hogy bár a Harry Potter sorozat minden ízében nagyon angol, ezer szállal kapaszkodik az angol hagyományokba és szülőanyja maga is igen büszke hazájára, a kiállítás nem rekedt meg az angolszász világban: a világ legkülönbözőbb területeiről való tárgyi emlékeken keresztül vezet utazásunk a mágia történetében – akad itt thai jóskönyvtől etiópiai amuletteken és kínai orákulumcsontokon át japán talizmán-szobrokig sok minden.

Rajongóknak kötelező vétel A mágia története, gyönyörű kivitelű, informatív, valódi kultúrtörténeti érdekességeket bemutató összeállítás. Én nagyon élveztem lapozgatni és biztos vagyok benne, hogy sokszor előkerül még. Így karácsony előtt pedig az egyik legjobb ajándékötlet!



2018. december 6., csütörtök

Kim Stanley Robinson: Vörös Hold


„A látóhatáron lévő kék pötty terjedni kezdett jobbra és balra, és eközben kifehéredett: felhők takarták a lenti óceánt.
- Láttad valaha is tiszta kéknek? - kérdezte Ta Su.
- Ó, igen. Nagyon szép volt. A Csendes-óceán majdnem a felét borítja a Földnek, és néha eltűnnek róla a felhők, és az emelkedik fel először.
- Olyankor gyönyörű lehet.
- Igen - mutatott előre Csou. - Mindig. Látszik, hogy az egy otthon. Érződik.
- Igen - tette a kezét a szívére Ta Su. – Mintha éhség lenne. Vagy félelem.
- Nosztalgia - vetette fel Csou. - Vagy fennköltség.”

Éhség. Félelem. Nosztalgia. Fennköltség. Otthon.

Egyre inkább az az érzésem, hogy Kim Stanley Robinson írjon bármiről - csillagközi utazásokról, napjárásról a Merkúron, többgenerációs csillaghajókról, reinkarnációról, partvidékeket letaroló áradáshullámokról vagy a világgazdaság romba döntéséről - valójában egy témája van: az aggodalommal vegyes rajongás a Földért. Az élőhelyünkért, a szülőbolygónkért, az otthonunkért, melyet módszeresen próbálunk megfojtani. Mintha nem lennénk tökéletesen tudatában annak, hogy őt magát nem, de a saját életterünket elég gyorsan kivégezhetjük.

Legújabb könyvének középpontjában látszólag a Hold áll – valójában a Hold itt is csupán a Föld elválaszthatatlan kísérője. A lehetőség, ami a Földön nem valósulhat meg. A kémcső, amiben talán sikerül kikísérletezni valamit, amit aztán odalent is meghonosíthatunk. Élettér-kísérlet, ami talán elvezet oda, hogy jobban csináljuk. Vagy pusztán egy kilövőállomás, ahonnan meghódíthatjuk a világűrt – nézőpont (és politikai érdek) függvénye.

Nem véletlen a címadás: Vörös Hold. Ez a Hold jórészt a kínaiaké. Noha hivatalosan a Hold nem gyarmatosítható, a hallgatólagos nemzetközi megállapodás az, hogy aki először kutatásba kezd egy adott területén, azé lesz. Nagy része kínai fennhatóság alatt áll: állami- és magánépítkezések, a Földön soha meg nem valósuló édenek, gigászi bányakomplexumok szabdalják keresztül-kasul a Hold mélyét. Persze akadnak itt amerikai telepek is, de jószerivel csak az illem kedvéért – ne mondhassa senki, hogy Amerikát nem érdekli a világűr. A Hold egy külön kis világ, saját szabályrendszerrel, saját hatósággal, saját játszmákkal. Távol a Földtől. Senki által nem háborgatva.

Egy ideig. Mert aztán megérkezik a jelentéktelen futár, Fred Fredericks, aki egy svájci cég megbízásából kéne átadjon egy szupertitkos kvantumkommunikációs eszközt a Hold kínai helytartójának – aki az átadás közepette furcsa körülmények közt elhalálozik. Fred a kórházból hamarost börtönben találja magát. A vád: gyilkosság. Az indíték: kitérdekel. Amerikai állampolgár, svájci megbízóval, meggyilkolt egy kínai pártfunkcionárust. A nemzetközi válság borítékolható. Hogy emberünket csőbe húzták, az első perctől nyilvánvaló, az Asperger-gyanús, kizárólag a kvantumvilágban otthon lévő Fred a létező legalkalmatlanabb figura a politikai játszmákhoz, ebből kifolyólag a legjobb balek-alapanyag. Még jó, hogy kéznél van a Hold felé vezető úton megismert befolyásos kínai felhő-sztár és alkalmi költő, Ta Su, aki szívességből visszajuttatja őt a Földre, a Holdat hirtelen elhagyni kényszerülő bajkeverő kínai hercegnőcskével, Csan Csi-vel egyetemben.

Robinson láthatóan szerelmes a Földbe, láthatóan nagyon érdekli a kínai politika, láthatóan érzékeny a jelenkori társadalmi és politikai változásokra, nem beszélve a közgazdasági folyamatokról és a kvantumtechnika fejlődéséről, és mindezt bele is írta a regényébe, de azt láthatóan maga sem tudta, mit is akart ezzel az egésszel. Száz gyönyörűséges oldal a Holdon, a legkülönbözőbb nemzetiségű, párt- és hozzáállású, motivációjú diplomaták körében, pezsgő társasági életben, a 2312 fantáziadús világát idéző magánbirodalmakban – majd a kiábrándító valóság a Földön: nyomasztó bujkálás, konspirációk, megfigyelés, bezártság, szánalmasan amatőr menekülés hegyen-völgyön át. Egy terhes, elkényeztetett, magát minimum az új Mao-nak képzelő forradalmár hercegnőcske és egy kapcsolatteremtési- és kommunikációs nehézségekkel küzdő, ügyetlen, a politika iránt tökéletességgel érdektelen kocka egymásra utaltságban születő, egyoldalú románcfélesége. Forradalom Kínában, pénzügyi összeomlás Amerikában, újjáalakuló világrend és szülés egy holdi bunkerban, miközben rakétákat lőnek hőseinkre a Földről. Mert persze visszatérünk a Holdra – ám a kínai reform hatása oda lassabban ér el, mint ahogy néhány szakadár csoport lőni kezdené égi kísérőnket. S mindeközben egy, a Nagy Szemgolyóba rejtett MI elemzője letartóztatása után önálló cselekvésre kényszerül – és szép lassan öntudatára ébred, és emberi következtetésekre vetemedik.

Robinson megint sokat markol, ahogy eddig minden általam olvasott regényében, és sokat is fog, de korántsem fogja olyan biztos kézzel, ahogy tőle megszoktuk. A számtalan szál inkább széttart, mint össze – még a szándékoltan megannyi különálló szállal operáló New York 2140 is összefogottabbnak tűnt. A rengeteg jövés-menés, konspirálás, politikai játszma és hiszti közepette épp a Holdon megvalósuló földi álom jelentősége vész el. Forradalom és kvantumkommunikáció ide vagy oda, sokkal szívesebben olvastam volna többet a szabad kráterről, közösségi légibalett-előadásokról, üvegházakról, melyekben a különböző nemzetiségű kémek dolgoznak együtt növénytársításokon, Fang Fej ősi Kínát majmoló gigantikus álmáról… Inkább, mint arról, hogyan ugráltat egy hisztériás politikai aktivista csaj egy szerencsétlen amerikai balekot, aki véletlenül a horgára akadt. Bocs, kedves KSR, ez most csak félig jött be. Viszont az önmagára ébredő MI végtelenül szeretnivaló volt – nem tudtam nem arra a másik, végtelenül szeretnivaló MI-re gondolni, ami (aki) továbbra is a szerző egyik legzseniálisabb találata! Na, ilyesmit szeretnék még!


Kiadó: Agave
Fordító: Farkas Veronika

2018. december 3., hétfő

Simon Márton: Rókák esküvője


Rókák esküvője. Először is itt megint a rókák, a rókák mitológiája - világszerte, fókuszban a szigetekkel, Japánnal főleg, hiszen Simon Márton odakötöttsége nemcsak azokból az alkalmanként csorduló fordításokból világít; szóval a kicune, a rókaszellem, a segítő zenko, vagy többször az olykor pusztán létével ártó jako... Kuzunoha, a rókaasszony, amint lelepleződés után elhagyja a férjét és fiát, valami félresikerülten teljesedő tehát - de idehallatszik nekem Izland rókameséje, ahogy Sjón meséli... Szigetek és rókák, Rókák esküvője,

"amikor azt a furcsa gyerekdalt dúdolod
fogmosás közben, amiben egy róka úgy siratja
a kedvesét, hogy ajtó voltál,
megettelek, most nincs hová mennem, na az az;"

a rókák esküvője, ami mindig a veszteségé. Legalábbis Marcinak. Van ebben a szigetségben valami Marcis, a magyar irodalom saját törvények szerint saját maga által egyre jobban térképezett szigete ő - persze rokon mód, mint Závada Péter a maga szigetelődésében, de ugyanúgy szorongáslíra, intermisszió, ahogy én hívom, kihagyásokból épülő beleérezhető többlettartalmakkal a partján. Mossa ezt a partot az irodalmi múlt - nekem sok szempontból Kemény István lírájának köpönyegéből bújt elő e sziget ilyetén látványa, de a költő egy teljes oldalon át sorolja, ki mindenkinek a szavait sodorta a partjára szó szerinti vagy torzított formában hordaléknak a víz, Ajukava Nobuótól Vladimir Holanon át Kurt Vonnegutig. Posztmodern eszmebevonó szorongáslíra - de ahogy a partjai mentén sodródtam, lábaltam a partjára, zuhantam bele és másztam ki a perspektíváiból egy-két helyen könyökölt csak belém idézetként a megidézett tavaszi zápor, fűszere a földnek; a vendég szavak nekem jobbára a szigete anyagává szervesültek.

Rókák esküvője, a kötethez írt nyitó felhasználói feltételekkel. A Terms & Conditions az, ami a neve - a versek olvasásához, kikódolódásához elemi módon szükséges és lényeges, és tény: megint bele kellett egyeznem abba is, hogy tényleg adatokat gyűjtsön rólam; s miután itt leírom, evidens, hogy legalább megközelítőleg tudni fogja e versek szerzője, mit gondolok. Nemcsak róla, a versekről, a megélt és elhazudott egymásba játszott pillanatokról, a szétesés közben való tükörbe nézésről. Aki nagyrészt a tükörbe nézéstől esik amúgy szét, azt a mi kultúránkban Nárcisznak hívják - de tény, ezek a szétesések itt, ez a folyvást veszteségrajzba fordulás, ahol a megélt öröm megidézése e veszteségnek ad nem pillangó-szárnycsapásnyi súlyt, nem egy narcizmus összetört tükörcserepeiként rajzolódnak. Az elhagyottság korának gyermeke verset sír. A halott anyának - nem nevethető ki. A kedvesnek, egy attitűdnek, ami kinevethető, de csak keserűen. Az elhazudott helyzeteknek: költő nincs e nélkül, hogy ne teremtené meg a helyzetbe illesztett helyén való hazugságot az élményből, hogy jól hangozzék - nem nevethető ki. Avagy csak keserűen, ahogy fáradt ettől az egésztől, és mégis, hideg fejjel megugorja az attrakciót (is). Ahogy egy interjúban fejtegeti, hogyan kereste a szétfeszülésig lebontó sorokat a versekbe. Ennyi iróniától (hogy ne mondjam, cinizmustól) a szövege tényleg szét kéne essen - ehelyett pontosan megragad egy általános értékveszteség-érzetet és szétesettséget.

Mert amúgy ezek a szétcsúszó ciklusok szigorú szerkezetben ülnek. A Hívása fontos számunkra, a türelmét kérjük megszenvedett szakítástörténetté áll össze - avagy pontosabban: esik szét. Tényleg használ, ha az olvasása közben nem felejted el a Terms... tanácsát:

"...amiben vér van, azt
úgy nevezzük, hogy te. Ezt a fehér, szöveggel teli
téglalapot pedig úgy, hogy én."

...tudni fogod, hogy ki kicsoda a Kúton, a Nyárban, a Boldogságban, az Idillben... egészen amíg Ámor elindul. Ha nem engeded ezt a fókuszt, akkor a szétesés folyamatában helyére kerül egy szinte filmszerű történet. Szétesés folyamatában: ez a ciklus (a többi még inkább) olyan mint a széthulló Dzsenga-torony, ahogy szavakat húzol ki belőle, vagy egy kártyavár, amire a lapozással fújsz rá - az elolvasás gesztusa ez a pillanat, amikor éppen szétesik. Gyönyörű, szürreális képekkel az EGYEDÜL VAGYUNK (bár valaki megkínálna egy eltévedt golyóval, téged, akiben vér van). Ezek a szégyentelenségig vállalt szégyenek csinálják a szétesést.

"Ezek szerint ha szeretnék maradandó nyomot
hagyni benned, feküdjek le veled, aztán
haljak meg holnap? - ezt nagyjából két óra
beszélgetés után kérdezi meg.
Majdnem kiköpöd a sört a röhögéstől, de aztán
gondolkodás nélkül rávágod, hogy igen."

meg ez, hogy...

"És szavam sincs már, csak az az egy,
a gyomromban,

a csomagolópapírral együtt lenyelt,
bontatlan
szerencsesüteményben."

...ahogy szépen és gonoszul berakja Tej, meg az Elalvó, meg még idézhetném egy halom helyen (ahol berakja) a saját kreatív káoszába, a Polaroidok dobozaiba a rokon élményt; persze, hogy összefügg, persze, hogy beleszövődik, visszamenőleg rámutat és magyaráz - azaz csak én érzem így, az olvasó, ahogy egy akkor (észre se vettem, de) fenn hagyott fél sor most a kibontásától (szét-ejtésétől) leesik. Miközben a költő dekonstruál, aközben saját szövegbirodalmat is épít. Anya-gyászvers-ciklust, amit sorrendben érdemes olvasni, A sivatag olyan terület amelynek a vízháztartása állandóan veszteséges; kegyetlen fantáziákat a másikról, vagy kegyetlen szembenézést a széteséssel, rengeteg következő versre mutogatással a sorok között, Sok hektárnyi napraforgó ég a sínek között; sorban kell olvasni, mint egy regényt. Önarcképeket kilátással.

"Attól még nem leszel táj, hogy egy kéklevelű,
szomorkás erdő ég benned nagy lánggal.
Viola nyílik. Győzd meg a kertet. Hadd higgye el
- könnyekig meghatódva - kitalált történeteid,
amiket valódi átéléssel mesélsz..."

A szürrealitás nem ment - ha megérzed a mondottat, akkor nem menti. Olykor úgy érzem, tényleg ez a reális költő-nyelv ma, hogy nincs másik (persze - miért ne lenne). Legyen világos: ez itt egy teljesen önálló hangon verseket síró líra. Minimum díjakat érdemel, és remélem, hogy még messze a maximuma. Mondom ezt úgy, hogy érzem: Marci ezt kimaxolta. (Persze: cáfoljon rám...) Idáig jutott pár óra alatt az automatikus lejátszás egy versfelolvasástól - azt remélem, jó darabig még nem kérdezi a megosztó, hogy "Tovább hallgatja az automatikus lejátszást? Igen. Nem." Igen. Ha kérhetem.

(A kötet olvasása három recenziós epigon-verset is ihletett: A koszorúsfiú nyakkendőt igazít, Eget mér és..., Erdő esőben, zuhanóban)
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...