Recirquel: Solus Amor, Paradisum; Compagnia Finzi Pasca: TITIZÉ - A velencei álom

Ez a néhány előadás rendkívül feszült élethelyzetben lehetett örömforrásunkká – arra mindhárom esetben volt energiánk, hogy befogadjuk az élményt, de arra nem, hogy dokumentáljuk is, nektek. Pedig lenyűgözőnek találom ezt az új formanyelvet, amit Vági Bence, az egész magyarországi újcirkusz-forradalom motorja immár Cirque Danse néven mutat be. Valóban minden könnyítést, mentséget nélkülöző művészet, amit látunk; a sokadik előadás óta töretlen, ihletett színvonalon. Bármit bármikor hajlandó vagyok újranézni abból, amit a Recirquel csinált és csinál, és nagyon szurkolok, hogy a Walk My World, a Millenárison készülő immerzív előadás is így lehessen teljes, létformáló élménnyé mindenkinek. Két általunk látott előadásukról emlékszem itt meg, röviden. A harmadik előadás, amiről itt (nemcsak a műfaj-rokonság okán) mesélek, az egykor elsők közt határokat feszegető Daniele Finzi Pasca társulatának legutóbbi budapesti vendégszereplése – elfogultan szeretem őket, megpróbálom megfogalmazni egyetlen bekezdésben, miért.
 

Recirquel - Solus Amor
 
Ez a darab önállóan is gyönyörű test-beszéd a szeretethez, hogy miért s miképp a legnagyobb (ahogy Pál megfogalmazta a korinthusiaknak – meg nekünk). De valami eszméletlen többlet, ha megpróbálod elé idézni a Non Solus testről és lélekről elemien mesélő élményét, s a My Land „hol éled mindez – hol s miképp éled meg mindezt” varázslatát. Mert ez a három előadás valójában együtt egy teljes értékű, három tagmondatos mondat egy himnuszból, amely nem szavakat, hanem mozdulatokat érez nyelvnek. Ahol teljesen mindegy, hogy egy hullámzó kéz búcsúzása, vagy tényleg egy világszám minőségű cirkuszprodukció a követező, testtel „kimondott” szó – mert azonos értéken világít az egész. Volt, hogy előadás közben úgy éreztem: ennyire kivételes érzékenységet szintúgy csak megfelelően csiszolt érzékenység fogadhat be; hogy az egyszeri halandót valahol az ennyire koncentrált figyelem követelése menet közben elejti. De tévedtem. Elég volt együtt sodródni az előadásról kifelé áradó közönségben, az ahány, annyiféle ember között hogy ráébredjek: ennek az elénk tárt érzékeny fegyelemnek mi magunk váltunk a csiszolatává. Mindenkit befogadóvá csiszol, miközben hitről, szeretetről, természetről és univerzumról mesél.

Recirquel – Paradisum
 
És lám: mégis csiszolatlanul, mégis éretlenül... Amit a korábbi darabok reménybe göngyöltek, (s amit az általunk még nem látott Ima fohászába göngyöl) azt erősen kíméletlen figyelmeztetéssé formálta a Paradisum. Ez a címben egészen mást sejtető, kegyetlenül őszinte mese feltárta, mennyire éretlenül próbálunk a „pontosan tudjuk, hogyan kéne” világának gyümölcsévé válni. Mi van a teljes pusztulás után? Mit hozna a túlélés? Keserű választ: a kétségbeesetten kapaszkodó magányok egymásra leléséből újraszülető vágyak és dominanciaharcok jönnének megint, ahogy rítussá és kiválasztottság-tudattá (s hogy, hogy nem) kivételessé lenne megint az együtt megélni tiszta kényszere, s újratermelődő botránnyá a nem tanulunk. Márpedig ha nem tanulunk; ha úgy tűnik, még az apokalipszisből sem (hiszen a hétköznapibb változata lassan ködbe vonja a távlataink), ugyanazzal a keserves elvakultsággal menetelünk majd együtt ritmusra lépve a fény-sötét örök, duális poklába. Komolyan nagyon megtisztelő, hogy egy ilyen látomásos ember kortársa lehetek, mint amilyen Vági Bence, és komolyan csoda, ahogy megtalálja a hittel vele játszókat, akik át képesek adni ezeket a látomásokat. Várom a következő találkozást veletek!
 

Compagnia Finzi Pasca – TITIZÉ – A velencei álom.
 
Elfogultan szeretem, de higgyétek el, van miért. Az általam látott Újcirkusz-varázslatok közül messze az övék a legkönnyedebb világ, ahol a játék a legnagyobb tiszteletet élvezi. Tradicionális bohócművészet – de Velence a szerelem és a halál, a legkomolyabb kérdések és zsigerig pontos válaszok városa lett a szemünk előtt ebben a könnyedségben. A karneváli álarcok alatt valódi arcok mutatják, minden gyermeki játékosság ellenére az álomutazás valódi stációit. Szépelgés és csalás nélkül, de azzal a kortalan eleganciával, amit a Comedia dell Arte pontosan kitöltött kerete a játszóknak térbe nyit. Másféle nyelv ez, másmilyen érintés, mint a fentiekben bemutatott előadásoké – de legalább annyiszor eszembe jut. Talán tényleg nem véletlen, hogy ha eljönnek ide, látni szeretnénk Timivel, mit álmodik épp ez a kedves, szeretni való gyerek, aki számomra a cirkuszművészet egyetemes nyelvének Weöres Sándora. Mit tár elénk a tanítványaival és játszótársaival Daniele Finzi Pasca, aki amúgy Vági Bence egyik atyai inspirátora, példaképe is. Legyen ennyi elég - ha eljönnének újra, szerintem akarjátok látni ti is.

Compagnia Finzi Pasca: Per te. (Neked) - Művészetek Palotája

Nagyon vártam. Minden porcikámmal kívántam ezt az előadást. Rettenetesen önző és furcsa leírni ezt: hogy nagyon vártam Daniele Finzi Pasca színre vitt gyászát, búcsúját a kedvestől, az alkotótárstól, Julie Hamelin Finzitől. Hogy nagyon vágytam látni az előadást, aminek a címe is ennyi: Per te. Neked. Nem csak egy általam elmondhatatlanul sokra becsült alkotó művét, csak azért, mert ő találta ki – hanem ezt az előadást. Ezt az elköszönést. Mondhatnám: elköszönésekben gazdag korszakba értem, kor szerint mindenképpen, mondhatnám, önző módon várnám a bálványaimtól, hogy segítsenek. Segítsenek megérinteni ezt a megfoghatatlant. Mondhatnám: szaporodik bennem és körülöttem is a baj, az érzet, hogy baj van. Segítsenek megérteni ami bennem is történik – még ha el is vonul a vetülő árnyék, örömömre még el, segítsenek megküzdeni vele. Segítsenek szembenézni a megfogalmazódó hiánnyal.

Tudjátok meg: soha ennyire helyén valónak nem éreztem a „színpad a színpadon” játékát. Ahogy behúznak a kulisszák mögé, az előadáson, ami Julie-nek készült. Mert valójában nem neki készült volna, hanem természetesen vele. Mindig vele – és nélküle soha nem készülhet el, nem egészülhet ki, az előadás nem játszhatja el nekünk, hogy elkészült. „Tetszett volna neki” mondja többször valaki a színpadon, a kosaras lány, a tenyeres-talpas angyal, a páncélos lovag – valaki. Julie mindvégig jelen van. Nemcsak a páncél alatt, amikor élesztené (a karika játékszerében) fejetlen, döglött lovát; nemcsak akkor, amikor együtt repül a fiúval az extázis páros kötelékén fenn; nemcsak akkor, amikor az ugrálókötél elengedhetetlen betegségszimbólumával birkózik a szemünk láttára a vigasztalanságig. Minden mozdulatban, minden tréfában ő van – hiszen neki szól. Mindenből ő szól. Egy titkos kertben, ahol meg kellene őrizni belőle, belőlünk mindazt, ami valóban egész.

Daniele Finzi Pasca a szemünk láttára Julie életét ünnepli. El meri mesélni a boldogságot a mind tehetetlenebb küzdelemben – hiszen tart. És amíg tart: élet. El meri mesélni a humort. A keserűen ironikustól a harsányig. Nem szégyell nevetni. Magán sem. A betegségen. A botok erdején fenntartott mindenségtányérok pörgésőrzésének lehetetlenségét: valami leesik úgyis. Nem szégyelli elmesélni az álmok meztelenségét, az egymással való szelíd és kevésbé szelíd (olykor kifejezetten otromba) tréfákon át az álmok kíméletlenségét – és a felébredést, amely ebből az álmodásból szükségképpen fájdalmas. Mert visszavonhatatlan.

A szín, ahol mindez történik, befelé fordul. Örvénylő légoszlopot fújnak középre a ventillátorok – ahol a sárkányok vörös selyemlélegzete foroghat, legyek felzavart raja, az ősz levelei, a tél hava, a tavasz lélegzete. Jelent az is, amikor valaki belép a szélbe és kilép belőle. Az előtér és a centrum mást jelent – az egyikről kiszólnak hozzánk, a másikról belénk beszél a testek kiejtett hangok nélküli, szelek fútta őszintesége. Középen a mutatvány, az attrakció teljesen belesimul ebbe a beszédbe – elvesztve mindazt magából, ami rendkívüli benne, és kiteljesítve mindazt, ami „jelent”. A kert szélét jelző, a felénk eső padon, az előtér nekünk jelentő terében viszont a testbeszéd is harsányabb, olykor provokáló, és nagyon gyakran vicces. Egyszerre jelenik meg a két térben, ahogy megéljük és ahogy felmutatjuk ami történik, amikor cserben hagy a saját egészségünk.

Tudjátok meg: sajnos nem láttam a végét. Hogyan oldja fel, avagy hogyan látja be minden feloldási kísérlet hiábavaló kudarcát az alkotótársak segítségével Daniele Finzi Pasca. Sajnos a saját testi állapotomban túl korán és túl messzire merészkedtem, amikor szerettem volna látni ezt az előadást. Épp amikor a „költő” szavait forgatták a padon ülve, panírozták méltó gúnyba a játszótársak (micsoda irónia… ugye?), rosszul lettem, ki kellett jönnöm. Ezúton kérek elnézést az előadóktól, nézőtársaimtól, hogy megzavartam ezt a remek előadást, s ezúton köszönném meg a kedvesnek, minden kedves nézőtársamnak, s a MÜPA hallatlanul profi és szakszerű személyzetének a segítséget. Remélem soha többé nem hozok senkit ilyen helyzetbe. Rettenetesen önző és furcsa leírni ezt, ezek után: köszönöm. Attól tartok, nekem így volt teljes ez az üzenet. 

Compagnia Finzi Pasca: Donka – Levél Csehovnak, Művészetek Palotája, 2014. november 6.

„Nem olyannak kell ábrázolni az életet, amilyen, nem is olyannak, amilyennek lennie kellene, hanem olyannak, ahogy álmainkban megjelenik.” 

Mi írhatná le jobban Daniele Finzi Pasca munkásságát, mint eme Csehov Sirályából kölcsönzött – s az orosz szerző előtt tisztelgő Donka című előadásba is beépített – idézet? Finzi Pasca az életet ábrázolja – hol szürreális álomképekben, hol repülésfantáziákba mártva, hol költői, repedezett jégfüggönyön keresztül. Az életet, annak minden álomszerű túlzásával, őrültségével, örömével, bánatával. Porba sújtó melankólia és felhevült örömtánc adják egymásnak a stafétát, az elmúlás és az újjászületés folyamatos körforgásában csak egy biztos: ha van értelme ennek az egész álomszerű, gyönyörűséges és borzalmas létezésnek, akkor az a lélek. Az emberi lélek, melyet keresünk, kutatunk, évszázadokon át, kutatjuk a testben, kutatjuk a művészetben, kutatjuk az álmokban – de nem találjuk.

Mert a lélek: csend.

Gyönyörű, egyszerre fájdalmas és felemelő csend telepszik a Fesztivál Színház nézőterére – csend, amely a lélekig hatol. Csend, amely maga a lélek. Ott volt Dalí groteszk vászna mögött, a szürreálisabbnál szürreálisabb színpadképek közepette, az értetlenség, a szájtátiság csendjében is; ott volt Ikarusz megidézésének döbbent csendjében, amikor önmaguk börtönébe zárt hőseink kivetették magukat a képzelt kórházi szoba ablakán; és ott van Csehov melankolikus, elmúlásszagú, széttört emlékképek és vércseppekként hulló cseresznyevirágok által tarkított jeleneteinek nosztalgikus csendjében is.

Törékeny ez a szépség, és törjük is – mi magunk, éppúgy, mint a színészek a színpadon: mert nem tudunk mit kezdeni vele, ezzel a törékeny kis világgal, amit ránk bíztak. Elvágyódunk, mindig valami másba, valaki máshoz, valahova máshova – nem látjuk a minket körülvevő tökéletességet, a szépséget, nem látjuk a másik álmát, mely oly hasonlatos a miénkhez. Nem halljuk egymás csendjét – ezért törjük össze folyton-folyvást zajos csörömpöléssel. Tán félünk tőle? Ahogy félünk az elmúlástól, a feledéstől, az egymást követő napok megállíthatatlan áradatától – csak egy percre, egy percre állíthatnánk meg, merevíthetnénk ki a pillanatot, tanulmányozhatnánk, nagyíthatnánk ki minden részletét, élhetnénk meg a csendjeit, a mozdulatait, a varázsát… Akkor talán elcsíphetnénk. Mielőtt végleg elmúlik. 

Levél Csehovnak – mondja az előadás alcíme; és valóban, mintha az egész darab egy furcsa, hol kötözködő, hol szemberöhögő, hol alélt ámulattal tisztelgő üzenet lenne Csehovnak: nézd, értjük-érezzük, amit te, amit hőseid, és még mindig nem tudjuk, hogyan csináljuk… Remekül idézi az orosz mestert az előadás, azzal együtt, hogy – néhány nagyon is könnyen egyértelműsíthető képtől eltekintve – nem képezi le egy az egyben Csehov szereplőit, jeleneteit. Ha a La Verità kapcsán azt írtam: megragadta a szürrealizmus leglényegét; a Donka kapcsán leírhatom: megragadott valamit abból a nagyon orosz, nagyon nagyszabású, nagyon nagylelkű nosztalgiából, amit – valljuk be – kevés nem-orosz művésznek sikerült az évek során.

Bátor előadás.

Bátor, mert mer lassú lenni, mer hosszan kitartani jeleneteket, mer bőven túlmenni azon a határon, amikor a nézőnek „leesik” a jelentés – mert azt mondja, nem az a lényeg, hogy megértsd, mit akarok kifejezni, hanem hogy átérezd, amit én. Hogy belemerülj. Hogy a színpadot beterítő törött jégszilánkok ne csupán az értelmed felszínét karcolják, hanem igenis, addig törjenek és hulljanak és fájjon neked is, ahogy a táncosok mezítláb pörögnek-forognak az elmúlás szilánkjai közepette, amíg bele nem veszel. Amíg össze nem szorítja a mellkasod az érzés, hogy ne hagyjuk, hogy elmúljon a pillanat, fogjuk meg, amíg lehet… Még mielőtt az egész szilánkosra törik, és nem marad más, csak a hiábavaló nosztalgia.

Bátor, mert mer „nem-cirkusz” lenni. Színházibb élmény, mint bármi, amit eddig újcirkusz címen elénk pakoltak, színházibb a La Veritànál is – mintha a cirkusz, az „attrakció” csak ráaggatott függöny lenne, amit ha elhúzunk, mögötte ott egy filozófus bohóc, aki a látomását álmodná színpadra újra meg újra, de a világ csak az „attrakciójára” kíváncsi. Nem baj, mondja, ha attrakció kell, kaptok attrakciót, olyat, hogy a szátok is tátva marad. De mögötte akkor is ott vagyok én, a bohóc, aki színészetről álmodik.

Bátor, mert mer káoszba fulladni. A komponálatlanság érzetét keltő tűélesre komponáltság mesteriskolája: amikor a néző csak mereszti a szemét, zavarban van, nem ért – míg be nem szippantja a jelenet, és megérzi, miért futkos össze-vissza a színpadon egy kórházi ágy, miért kaszál el mindenkit, aki az útjába kerül, miért kelnek és fekszenek alá újra meg újra a szereplők, és miért szorítja el a torkunkat a tudat, hogy egyszer minket is utolér.

És bátor, mert mindennek ellenére mer derűs lenni. Mintha azt mondaná, oly mindegy, saját cinikus korunkban élünk, vagy Csehov elmúlásszagú, saját valaha volt nagyságának romjain dorbézoló világában, a lényeg változatlan. Derű kell és szeretet és egy kis meghitt csend. És akkor tán rátalálunk arra az elveszettnek hitt lélekre is.

Compagnia Finzi Pasca: Icaro - Művészetek Palotája, 2014. október 14.

Daniele Finzi Pasca – fotográfuscsaládból származó író, színész, rendező, koreográfus, a Teatro Sunil és a Compagnia Finzi Pasca alapítója, a Cirque du Soleil eddigi legsikeresebb műsorának (Corteo) alkotója, a Cirque Éloize több előadásának, valamint a 2006-os torinói és a 2014-es szocsi téli olimpia záróünnepségének rendezője, színházi- és operafesztiválok meghívottja, számos színházi díj birtokosa. Jelenleg az újcirkusz műfajának egyik legjelentősebb alakja… Ám amikor kopottas bohócruhájában kisomfordál elénk a színpadra és zsebre vágott kézzel mesélni kezd a Fesztivál Színház foghíjas közönségének, mindez lefoszlik – aki előttünk áll, egy kedves, deresedő halántékú, ám huncut szemű, bölcs bohóc-tanító. Egy barát, aki segédkezet nyújt, hogy kitaláljunk börtönünkből; egy apa, aki fiát-lányát tanítja szárnyalni a szárnyakat törő világ ellenében. Egy művész, aki nekünk adja magát egy estére testestül-lelkestül, s mi elhisszük.

Elhisszük, mert sugárzóan őszinte – ilyen gáttalan önfeltárást, mint amivel Finzi Pasca megajándékozott minket, nem látni mindennap színpadon. Megajándékozott, írom – mert ez valóban ajándék. Amikor egy művész mindenről megfeledkezve mesél nekünk – mesél börtönben töltött napokról (katonai szolgálat megtagadásáért töltött némi időt egy svájci intézményben), melyek során mi másról is szőhetnének mesét a rabok, mint a szabadságról; mesél a repülésről, mellyel kiszakíthatjuk önmagunkat börtöneinkből; mesél a szárnyakról, melyek tán ott fityegnek a hátunkon, csak nem tanultuk meg használni őket. Magából ad – abból a mély és megélt szabadságból, amiből ez a hihetetlen kreativitás is fakad.

Valahol nagyon intim ez az este – s nem csupán azért, mert bohócunk egy nézőnek dedikálja monodrámáját. A közönség soraiból kiválasztott fiatalember az új szobatárs, akit az immáron három éve a kórházban raboskodó Daniele mellé vet a sors. Neki, a mozgásképtelen – hisz egy balesetben mindkét lábát eltörte – új szobatársnak kezd el mesélni a bohóc a falak közé zárt élet magányáról és a régi barát, Augusto haláláról. Augustóról, akit véletlenül sodort mellé a sors, akivel együtt tervezték a szökést, akivel megtanultak repülni – míg Augustót el nem ragadta a halál, megfosztva ezzel barátját a szökés esélyétől. Mert szökni csak ketten lehet, egyedül sosem. Aztán jön az új beteg és újraéled a remény.

Mert már van kit tanítani a repülésre, van kinek átadni a szabadságvágyat, van kiért magunk mögött hagyni a pókháló módjára ránk tapadó, fojtogató, visszahúzó betegséget. Van kiért élni. Van kinek elmondani, hogy az ablaktalan-ajtótlan szoba, melyből nem tudunk elmenekülni, valójában bennünk lakik, a mi teremtményünk – s ahogy magunk köré pakoltuk, úgy magunk mögött is hagyhatjuk. Csak rajtunk áll, hogy tovább raboskodunk-e a hátunk mögött ólálkodó árnyakkal teli szobában, vagy lyukat vágunk a falán és elrepülünk. Daniele és új barátja repülnek, bele a napba, mint Ikarusz, szabadon, diadalmasan – hogy aztán újra a kórházban találják magukat: mert nem elég ám megtanulni repülni, tudni kell megérkezni is. Nem elég, ha valaki maga mögött hagyja az árnyait, meg kell tanulni – újra kell tanulni – árnyak nélkül élni. Tán ez a nehezebb ügy. De ha egyszer sikerült, sikerülhet újra – ha egyszer megtanultunk repülni, megtanulhatunk járni is, és kisétálhatunk azon az ajtón. Az ajtón, ami végig a szemünk előtt illegette magát, csak nem láttuk. Mert sosem látjuk. Amíg valaki fel nem nyitja a szemünk és ki nem tessékel rajta.

A bölcs bohóc, a nevetséges bohóc, a bátor bohóc – aki nem lép át azon az ajtón. Tréfa, fricska a sorsnak, fricska nekünk, saját szerencsétlenségünkben dagonyázó nézőknek? A bohóc, aki megtanítja repülni az estéről estére mellé vetődőket, maga nem tud szabadulni önnön rabságából. Ott marad a négy fal között, hogy várja a következő szobatársat… Vagy tán a legszebb és legigazabb gesztus: csak az lehet igazán szabad, aki másoknak ad? Daniele Finzi Pasca magából ad egy darabot – talán ezért lehet az övé a leginkább megélt színpadi szabadság, amit valaha láttam. Szárnyal előttünk, szárnyal nekünk, és mi azt érezzük: szeret minket, hisz bennünk, tudja, hogy mi is meg tudjuk csinálni. Hogy tudunk repülni. És tudják mit? Az este végére mi is kicsit jobban hiszünk magunkban. Azt hiszem, ez a legnagyobb ajándék, amit a művészet adhat.

Finzi Pasca Társulat - La Verità, Művészetek Palotája, 2013. november 15.

Amikor először hallottam a Finzi Pasca Társulat La Verità című előadásáról, őszintén szólva elképzelni sem tudtam, pontosan mit is fogok látni – az előzetesek kivételes cirkuszi és színházi élményt, artistákat, tánc- és mozgásszínházi produkciót, élőzenét, álmokról szőtt történetet ígértek, és ráadásképp egy óriásvásznat, melyet maga a mester, Salvador Dalí festett. Ami bár önmagában lenyűgöző tény, kételyekre is adhat okot: mert az még csak hagyján, hogy hogyan lehet a beígért attrakciókat egy estébe sűríteni és koherens egésszé szervezni, de vajon nem fog egy színpadi produkción teljesen idegenül „lógni” egy Dalí-vászon? Vagy épp ellenkezőleg: nem fogja-e elnyomni egy ilyen felbecsülhetetlen értékű remekmű magát a „produkciót”? És akkor a neten fellehető képeken látott groteszk jelmezekről és maszkokról még nem is szóltunk...

Kételyek ide vagy oda, hogy látni kellett, ahhoz nem fért kétség – már csak azért is, mert a két hónappal ezelőtt látott Recirquel produkció pont annyira varázsolt el, hogy ezután bármit sodor elém a Művészetek Palotája tavaly indult „Új cirkusz” sorozata, én azt megnézem. Ráadásul a Finzi Pasca Társulat és alapítója-vezetője, Daniele Finzi Pasca személyében igazi világsztárt üdvözölhettünk a MÜPA falai között: az alapító, mielőtt feleségével és régi harcostársaival megalapította volna saját együttesét, olyan társulatoknak dolgozott, mint a Cirque du Soleil vagy a Cirque Éloize, két turné között megrendezte a torinói téli olimpia záróünnepségét, és most is épp a jövő évi Szocsi-i téli játékok záróeseményén dolgozik. S ha ez sem lenne elég, hogy becsalogassa a nézőket, habnak a tortán ott van az előadás valóban mesébe illő háttérsztorija, mely Dalí évtizedekig elveszettnek hitt (eredetileg a Metropolitan Opera Mad Tristan című balettje díszletének szánt) óriásvásznának megtalálásával kezdődött, majd inkognitójukat féltve őrző svájci műgyűjtőkkel folytatódott, akik felajánlották – úgymond „használatra” – a vásznat Finzi Pascának, azzal a megkötéssel, hogy a Dalí-kép köré alkosson előadást. Ami újabb kérdést vet fel: mert hát ugyan hogy lehet egy festményt „színpadra állítani”, s főleg, hogy lehet épp egy Dalí-képet? Hát, így…

Daniele Finzi Pascának sikerült az, ami soha nem hittem volna, hogy sikerülhet: elénk pakolni egy színpadra a szürrealizmus leglényegét.

Már maga a kerettörténet is – mely szerint mi, nézők egy árverésen vagyunk, ahol a színpad elé eresztett Dalí-vászonra licitálhatunk, hogy aztán az árverés bevételéből a megrokkant artisták szeretetotthonát támogassák – groteszk, mégis valahol bájosan (ön)ironikus; hát még, amikor fellibben a függöny (képletesen és konkrétan is) és elénk tárul eme „roncs” művészek valódi világa. Valódi? Vagy mégsem? Mi a valóság és mi az álom? Mi rejlik e furcsán nyugtalanító, mégis lenyűgöző festmény mögött? Hol vagyunk? Kik a szereplők? Mi a jelentősége árnyéknak, fénynek, burjánzó növénynek és semmibe vezető létrának? Megannyi kérdés, melyeket egy Dalí-képet csodálva milliók tehettek már fel maguknak. S ugyan miért ne egy tucatnyi artista adja meg rá a választ, akik maguk is valóság és álom, nyugtalanító és lenyűgöző, olykor életveszélyes produkciók, árny- és fényjátékok közepette léteznek?

Látunk itt balerinának öltözött, Dalí-maszkos férfiakat, talicskába oltott bikát, mely orrából gőzt eregetve holtig kergeti a nőnek öltözött férfi matadort, marionett-bábuvá átlényegülő gumiembert, érzékeny-érzéki, a képre gyönyörűen reflektáló táncosokat, festményre kívánkozóan szomorú zongoristalányt és görkorcsolyázó artistákat. És a háttérben időről időre átvonul egy rinocérosz. Dalí pedig, a színpadon megelevenedő Dalí csak játszik, mint egy elvarázsolt gyermek, miközben szó szerint a fejére omlani látszik az egész építmény.

Mert van történet is, amúgy szürreálisan: egy álmodó gyermek története, aki juszt sem törődött a „valósággal”, inkább megfestette magának a saját valóságait – vagy tán, aki jobban látta, mi is van a leplek mögött, mint a legtöbb ember? Álom és valóság, éjszaka és nappal, férfi és nő, egészséges és roncs rendre összemosódik az előadásban, hogy aztán együtt valami elképesztő egyveleget alkossanak. Melynek minden egyes eleme a maga tökéletlen tökéletességében lenyűgöző – a szándékolt rontások, a félresikerült jelmezek, a groteszk testek egytől egyig kivételes teljesítményt rejtenek. Az a könnyedség, elegancia, amivel mintegy „mellékesen” hazudtolják meg a fizika törvényeit és ejtenek ámulatba, mellőzve minden „attrakció”-jelleget, egyszerűen elképesztő. Sokkal inkább színház ez, mint cirkusz, az artistaszámok oly szépen simulnak bele az előadás szövetébe, hogy olykor észre sem vesszük az előtérben zajló tánc, élőzene, miegymás közben, hogy a háttérben mellesleg „világszámot” láthatunk. 

Hozzátartozik egyébként ehhez a szürreális bájhoz, hogy egy megtekintés alkalmával gyakorlatilag befogadhatatlan az egész előadás: annyi minden történik egyszerre a színpadon, annyi minden vonja el a figyelmünket, hogy képtelenség mindent „meglátni”. Épp, mint egy Dalí-kép esetében. S ha már itt tartunk, pont annyira jellemzőek az előadásra a túlzások is, mint a képekre. Gyakran érezhetjük soknak, túlhegyezettnek, amit látunk – mintha az előadók nem csak a saját teljesítőképességük, hanem a néző befogadóképességének határait is feszegetnék. Itt bizony nyitottnak kell lenni a gúnyra, az élcre, az alpáriságra, a hétköznapi mércéhez képesti rondaságra – mert ez is viszonylagos. Hogy mi a szép és mi a ronda, mi az elbűvölő és mi a nevetséges. A társulat tagjai amellett, hogy valóban elképesztő produkcióval ajándékoznak minket, újra meg újra átértelmezik ezen fogalmainkat az est folyamán. Na, erre mondom én, hogy maga a színpadra álmodott szürrealizmus...