Kleinheincz Csilla: Ezüstkéz

Mint az ide-oda guruló gesztenye a tálban, úgy zörögnek bennem a leírhatatlan mondatok - mert ti itt vagytok, én meg ott: ti itt, olvasáson innen, míg mi, akik már olvastuk, könnyeket nyelő Óperenciáján messze túl. Nem vehetek, nem vehetünk el tőletek egy érzést sem, ami ebben a mesében bolyongva elfoghat, azzal, hogy világba kiabálom, ami rabul ejtett benne. Immár harmadszor... Nincs szívem, elvenni tőled az élményt, kedves olvasó, hogy így kapd, ebben a Csilla által megálmodott, annyi elhallgatás, óvás, félrecsúszó szeretet vezérelte, fájóan ismerős rendben - így írtam először az Ólomerdő után. Nem mutatom be, csak morfondírozok körülötte, azt remélve, hogy ennyi elég. Hogyha látod, mennyi (mennyiféle) gondolat ébredt belőle, tán elég lesz, hogy te is gondolni vágyj általa. Hogyha látod az elragadtatásom, te is hagyod elragadni magad - mantráztam az Üveghegy meghasadt, éles törmelékén való átbotorkálás után. Nem mesélhetem el, egy porcikáját se, egy fikarcát, sörtéjét, sárkányfark-végi pikkelyét se - így mondom most. Ugye, háromszor kell kimondani? Hogy a tündevilág szíve, lelke, szabályai szerint teljesüljön?

Pedig idézni akartam. Mondatok sorsrejtő szövetét bogozni a szemetek láttára, de nem tehetem. Legszívesebben csak annyit írnék, hogy ezzel a három könyvvel lett a szememben a fantázia magyar irodalma végleg nagykorú. Nem lebecsülve az egykori magyar szerepjáték-birodalom környékén dolgozó imádott nagymestereket, nem kicsinyelve senki korábbi, vagy jelenlegi mesélőt - nem nyúzva ezzel a magasztalással irhát és bőrt, hogy mást ne mondjak -, de ez a történet, ez az írójából annyira nehezen, évtized alatt kiszakadó Mese tényleg másik liga. Peter S. Beagle, Le Guin, Robert Holstock mélysége s világot láttatása, fantasy varjútollaiba bújó hattyú szépirodalom. Nincs benne csalás, és miközben Tündérország mélységeit is belakja, odafújja a szelek, a felhők, a sötétülni hajlamos horizont távlatát így a végére, közben rezzenéstelen kézzel tartja az első kötet kamarai felvezetésének közel hozó optikáját a hősein. Morfondíroztam rajta, hogy ez nem filmesíthető meg. Mert a java belső történés.

Belső történés a kiválasztottságról. A bizonytalanság lelket satuba fogó érzését pengetve az elrendelt sors hajszálakból font húrjain. Hiszen melyikünk tudja valóban, teljes szívvel kijelenteni: erre születtem? S vajon tényleg jó volna-e, ha tudnánk? Ezt a Mesét az elbukó kiválasztottak szinte soha se mesélt, kegyetlen, halottra hűlt történeteinek szele fújja. Miközben élteti a mesélést, és megtiszteli a hagyományozott népmesét. Azt a kincset, amit talán még megszokásból olvas este a szülő az ovisának, amit a kisiskolás kezébe nyom: ez való neked. Így kell újramesélni, hogy látsszon: Szépország történetei mindenkinek valók - mert azok a könnyen átélhető mesei nehézségek ilyen mélységes szakadékok fölé vertek képzelet-hidat. Hogy attól volt népmese, mert egymásnak mesélték, mindig mást, mindig kicsit másképp, nyomot hagyott rajta a mesélője (kinek-kinek mástól keserű) szája íze. Csilla története felnőtt, s ahogy az eltüntetett erdők helyén partot mosó Óperenciás tenger hullámai csobogják, azt én se szánnám az aprónépnek. Pedig ez butaság. Hiszen a mese tükör, és akkor mutat sorsot, ha az élet látszik benne, apró-cseprő kis örömek és csalódások, és azok a nagy pillanatok, amiket mindannyian mesélni vágynánk - ha lenne bennünk elég varázserő hozzá. Mi az aprónépet az örömre készítenénk - a boldogan éltek, míg biztonsági játékára. Ez a Mese nem ér véget ott.

Ez a mese teljesebb cseperedés. Világfa-ültetés. Az egykor Ártány által felszaggatott rend hiány-tömése. Mert ott hagy el, veszteségek után, mégis, a reményben. Hogy gyökeréből új fája ered. A Halál gyökeréből sarjadzó élet új Világfája. Ennek a szónak minden aktuálisan használt, zászlón lobogó rém-ízét elfelejtetheti ez a megtisztelt mese. Bonyolult, szép irodalmi szerkezetben, kisregénnyel a nagyregény előtt, akárcsak az előző kötetében. A nézőpontváltás világot teljesítő gesztusával újfent. Borzongató volt, amikor megértettem, hogy Rabonbán elbeszélését igazából hol, milyen lépcsőn mélybe ereszkedés közben hallgatom. Mert bevillant a kötetet nyitó kisregény - de nem a részletek, nem is a lényeg, hanem mint egy gyönyörűen rajzolt iralás: az érzés, amit bennem keltett. Az összes rezonancia, amit az olvasásakor éreztem. És ettől tágult égbe nyitott barlangcsarnok-nagyra az a pár, jól megválasztott szavú mondat, ott, ahol eszembe jutott. Ahol az is hallotta, akinek ez a címlapon szégyenbe hajtott fejű hős elmeséli. Ahol hallotta a Mese a saját sorsának szívet tépő rezonanciáját. Hogy hőssé válni annyit tesz: lemondani róla.

Mindezt úgy, hogy egészében maradtak benne hibák, apró repedések simára csiszolt kavicsán, amibe belekapaszkodhatna a kritika. Ez a három könyv egyetlen történet, s akkor jársz a legjobban, ha egy lélegzettel olvasod. Hogy úgy fogyjon el a levegőd, ahogy a hőseinek nem egyszer - s hogy érezd, hányszor akart volna másképp lekerekülni. Hogy igazán értékelni tudd az írója magát is tépő kíméletlenségét. Nekem a hibáitól válik valódivá. Valahol azt remélem, Kleinheincz Csilla mesél még - nem ezt (jaj, nehogy ezt!), de ugyanilyen kérlelhetetlenséggel. Holott érzem, tudom, ami ennyire nehezen nyert formát, az megismételhetetlen, és nem is szorul ismétlésre. Hogy hálás lehetek akkor is, ha eztán ez a tündérlelkű lány megmarad a mások meséi hiteles tolmácsolójának, mások meséi kertészének - s hogy hálás lehetek, hogy ezt a könyvét legalább elolvashattam. Talán magammal viszem, ezt is, oda is, ahol majd rólam csiszol le minden sallangot a létünk elnyelő, mindenkire váró ezüst tó.  

Kiadó: Gabo

Kleinheincz Csilla: Üveghegy

Régen fájt ennyire szó. Úgy féltem ezt! Hogy az a kíméletlenség, ami csattogó kerekek pályáira űzött, ami fogat azért képzel, hogy harapjon, ami ha köt, egy életre, s ha old, akkor az életet – ez a saját szívét kitépő meseszó belém is harap majd, így harap belém is; az olvasóba. Kiszakít egy részt - jobb részt - hogy a hiánya tanítson. Féltem ezt, és nem hiába... Ez a történet miránk épül. A csalásra. A bele nem nyugvás kerülőútjaira, a juszt-is poklára, ami csak a célt látja, a körülményt alig, és a következményt soha. Miattunk pusztuló gyönyörű bolygónk minden fűszála ismeri lassan ezt a mélyen emberit. S most egy mesélő megmutatja – maga a mese sem ment tőlünk. Nem mentes, és meg se ment. Nem rajzolja át mélységesen valódinak érzett korlátaink. Az Üveghegy: valódi határ. Héterdő csak a vidéke – aki ide kötődik, azt maga az Üveghegy köti. A sors. Hiszen itt ered. S ezen a határon lépne át folyvást az ember.

Az elejtett fonalat most más gombolyítja fel – ezúttal Lóna. Gyönyörű hangja van a fejemben. Kortalan, mély zengésű magas hang, mintha énekelne akkor is, amikor csak kimond. Lóna hattyú-léte a beszédében lakik. Vannak csőrrel odavágó, csendet vérző mondatai. Vannak tollal simogató szavai. Verdeső, szállni képtelen törései a beszédben. Eddig ő a legtágabb regiszterű mesélő-hang. A nézőpontja pedig… mindent kiforgat. A másik szemszög riasztó átértelmezés-kényszerében egyszer csak azon kaptam magam, hogy újraolvasok, helyeket keresek, hagyom, hogy összevagdosson leveleivel újfent az Ólomerdő. Az egyik történet kézbe veteti újra a másikat – hogy megdöbbentsen, mennyi mindent nem vettem észre, vagy másként, nem élve bele magam mégse elég mélyen az ígéret kötelezvény-jellegébe. Lóna hangja kell hozzá, hogy az Ólomerdő sokrajzú álmodozásába beleiralódjon az egy ösvény, amin a lánya járni fog – az egyetlen maradéktalanul hiteles út, ami mégis választásnak tűnik. A varázslat választásának. Hiszen mi értelme a varázslatnak, ha nem a Csoda tétele?

Ahogy túljutok az Üveghegyen – a határ átlépésének sokkján – végre kinyílik a világ. A Kősárkány világa végre tágul. Ahova bennem is tágul a mese: a birodalomba, amely maga a hagyomány. Amely elsősorban megőrizne. Apró közösségek hálózatában, s a ritmusban, amely a változást így hívja: ciklus. Csakhogy a változásnak van egy másik arca is. Ha ezt az arcot fordítod a mese világa felé, akkor a mese világa stagnálni látszik. Rugalmatlanná váló világnak látszik, amely így pusztulhat akár. A megőrzés gesztusa így lehet gátja magának a megőrzésnek – aki-ami mindenhonnan kiszorult, kipotyogott, előlünk odamenekült (mert nem akar változni), az előbb vagy utóbb a saját kiszorultságában, Széphonában is veszélybe kerül. Hiszen a mesét újra meg újra elmesélik az Üveghegyből eredő sorsok. S az ezernyi változatban ugyanaz valójában a változataival önmaga ellen ágál.

Észreveheted, nem mesélem a könyvet. Nem mutatom be – csak morfondírozok körülötte, azt remélve, hogy ennyi elég. Hogyha látod, mennyi (mennyiféle) gondolat ébredt belőle, tán elég lesz, hogy te is gondolni vágyj általa. Hogyha látod az elragadtatásom, te is hagyod elragadni magad. S kezdd el elölről – mert ez valójában egyetlen történet. Nem akarom mesélni az Üveghegy szívszaggatását. Sem a feloldás nélkül hagyott lépésről-lépésre kalandot, amit az Üveghegyen is túl élnek a Kősárkány meséjében a hősök.

Csak örülök, hogy Csilla megtalálta ezt a történetet. Ahol a mesék, a saját világ belső logikája, a megteremtett keret egyszer csak szabad folyást enged - mégis - a szereplők döntéseinek. Már nem látom – nem veszem észre az egymásba tükrözött meséinket. Azokat látom, akik mozognak ebben a keretben, akik megélnék benne gyönyörű illúziónk: a választás szabadságát. Mert lám: megvan a kerülőút. Amire a szabály nem gondol. A mese szabálya – a vállalt sors. Hiszen ezzel mindig szemben álltak gyönyörű, választott tévelygéseink, az emberi szív kerülőútjai. A hiteles különbség rajzolódik az emberi és tündevilág közé, mert mi azok a mesélők vagyunk, akik nem nyugszunk bele. Sorsba, gátba, elhamarkodott, megkerülhetetlen ígéretek béklyójába. Ez töltsön el reménnyel – még ha másfelől ugyanez bukásunk záloga is: hiszen a szabály, amelyen kifognánk miránk is vonatkozik. Az a része is, a kivétel, amit mi alkotunk, a szegése által.

A legszebb: amikor Szépország útjait a vállalt lépések súlyát hordozva járja az élő – amit létezésével így, vagy úgy, de betölt. Ha Szépország változni akar, egy félvérre van szüksége, akiben benne lakik az emberi dac: egyszerre a jóság és jóra való restség, egyszerre a mindent átölelni akarás és (a szeretet rohamában akár) a másik megtaposása. Ha tündérhon változni szeretne, egy „két világban hontalanra” van szüksége. Aki létével pusztít – s csinál helyet az engesztelésnek. Simogat, hogy Kleinheincz Csilla csillagszemű tinije úgy lép a határokon át, ahogyan Ende hőse a Végtelen történetben, ahogy Tamsin Beagle történetében – s ha ez a hallatlanul következetesen magához hű, várakozásokra és olvasói óhajokra magasról tevő bátorság vezeti a folytatásba is, hát olyasmi történik a fantáziában, amit az egész világnak meg kell majd mutatni!

Kiadó: Gabo

Kleinheincz Csilla: Ólomerdő

...sírás halk hangja verődött ide-oda a házban, akár egy benn rekedt rigó. Elolvastam egyszer, régen ezt a fél mondatot, és tudtam, hogy ezt a könyvet szeretni fogom. Onnantól, hogy elolvastam ezt, szeretni akartam Emese történetét – és Lóna, az anyja, s az apja, István történetét. Az Ólomerdőt, a rézfényű fák hidegen csillanó leveleit, amelyek nem engednek be, s mindazt a mesét, amit az erdő rejtene… aztán úgy jártam ezekkel az egymásba fonódó mesékkel, ahogy az ember a családja történeteivel szokott – nem tudtam őket egyformán szeretni. Értsétek ezt úgy, ahogy szeretném: némelyik annyira fájt, annyira ismerősen közeli volt, hogy nem tudtam megbocsátani neki. Ez a hitelesség. Amikor érzem az olvasásban azt a másik lelket, aki szintén nem tud megbocsátani (magának se) múltakat és sérelmeket.

Ez a mese elvisz Tündérországba – vagy legalábbis a határvidékére el. Ahogy kibomlott a sokféle, személyre szabott titok kisvilága ott, a várak udvarán motozó elveszésben. Sok egymás mellett mesélt, egymásba fonódó, egymás szálait rángató mese. Ez volt az igazi varázslata elsőre. Ahogy rácsodálkoztam, Kleinheincz Csilla miként meséli őket. A csodaszarvast. Rabonbán meséjét. Hogyan máshogy – és hogy lesz ebből a máshogyból egyszer csak igazán. Mert a mese régen nem a cukros édesség volt, ártatlanra fércelt hazugság a gyereknek. Ezek a mesék születésükkor mindenkinek szóltak. Kegyetlenek voltak, kíméletlenek – amilyen úgy egyébként valójában a világ. Talán elgondolkodhatnánk ezen is – a kamasz mostanság annyit vizsgált kifordulása önmagából valójában mennyit mélyül ettől a gyermekkorban megejtett réteges pitétől, az álszentség, avagy a féltés csomagolta kímélettől… amit itt ebben a könyvben szinte pontról pontra megél Emese. Még ha a mesébe csábítja is a pokla. A Mese (ettől is) kegyetlen becenév.  

Nem hülye vagy, csak tudatlan. Erről nem te tehetsz. Az, hogy nem tanultál semmit, a szüleid mulasztása. Nem a tied. Mondja Rabonbán egy ponton Emese/Mesének. S most nekem is hallgass a nevem, mert ezt a könyvet ennél mélyebben nem mutathatom meg neked, kedves olvasó, ha még nem ismered. Azon ritka alkalmak egyike volt, amikor én, a folyvást előre lapozó, könyv végét elolvasó csaló (valójában gyáva – mondaná e könyv egyik gyűlölve szeretett karaktere, az Özvegy) nem lapoztam előre, nem csaltam. Hagytam, hogy Csilla kézen fogva vezessen a maga meséjébe. S most nincs szívem, elvenni tőled sem az élményt, kedves olvasó – hogy így kapd, ebben az általa megálmodott, annyi elhallgatás, óvás, félrecsúszó szeretet vezérelte, fájóan ismerős rendben, ami minden mesei elragadtatása ellenére pont olyan, mint az életünk. Úgyhogy ha nem olvastad a könyvet, kérlek, ezt az ismertetőt se olvasd tovább…