Donna Tartt: A kis barát

„Később, amikor Harriet erre a napra gondolt, úgy érezte, ez volt az egyértelműen meghatározható, kikristályosodott, tudományosan megjelölhető pont, ahol élete nyomorúságosra fordult. Sohasem volt éppenséggel boldog vagy elégedett, de az előtte álló különös sötétségre nem készült fel. Egész életében fájdalmasan összerezzen majd a gondolatra, hogy nem volt mersze ott maradni az utolsó délutánra (a legutolsóra!), amikor Ida székének lábánál, fejét az ölébe hajtva ülhetne. Vajon miről beszélnének? Már soha nem tudja meg. Örökre bánni fogja, hogy gyáván megfutamodott, mielőtt Ida utolsó munkanapja véget ért; bánni fogja, hogy furcsa módon valamiképp az egész félreértés az ő hibája volt; örökre bánni fogja, iszonyúan bánni, hogy nem búcsúzott el Idától. De főképp azt fogja bánni, hogy gőgjében nem mondta meg Idának, mennyire szereti. Mérgében és büszkeségében nem fogta fel, hogy soha többé nem látja. Egészen új, ronda élet telepedett Harrietre ott a sötét hallban a telefonasztalnál; és bár akkor újnak érezte, az előtte álló hetekben szörnyűségesen ismerős lett neki.”

Donna Tartt a világirodalom egyik legérdekesebb rejtőzködője – három nagyregényt publikált eddig, átlag tízévente egyet, az első, A titkos történet nem csupán világhírt hozott, de manapság egyre ritkább kultstátusszal ajándékozta, főleg az amerikai bölcsész-egyetemisták körében (nem véletlenül); a harmadik, Az Aranypinty pedig Pulitzer-díjat hozott és a Time magazin listáján a 2014-es év legbefolyásosabbjai közé lőtte szerzőjét (és még a félresikerült hollywoodi adaptáció sem tudott ártani a hírének). A kettő között mondhatni észrevétlenül bújik meg A kis barát – s bár valóban, e mindössze három kötettel is határtalanul gazdag életműben e regény a legkevésbé emlékezetes, borzasztó nagy kár lenne fajsúlyosabb testvérei árnyékában elmenni mellette.

Három kötet után kijelenthető: Donna Tartt életművének középpontjában a felnövés áll. Az a meghatározhatatlan, rejtélyes pont - olykor egy nyár, olykor egy egyetemi kurzus, olykor szó szerint egy pillanat - amelynek során a gyermekből, aki azt hitte, övé lehet a mindenség, felnőtt lesz, aki élethosszig vonszolja maga után elveszett illúziói árnyékát. Az Aranypinty Theo Deckerének életében ez a pont egy robbanás, melyben elveszti édesanyját; A titkos történet Richardja számára az ógörög szak Dionüszosz-kultuszának gyilkosságba forduló rituáléi; A kis barát Harrietjének az a nyár, amikor elhatározza, megkeresi testvére gyilkosát, és bosszút áll rajta.

Illúzióvesztés és bűntudat lesznek Harriet leghűségesebb társai a felnőtté válás útján – a tizenkét éves kislány, aki a végeérhetetlen, forró, poros, unalmas nyári szünetet bosszúhadjárattal töltené ki, hamar rájön: azzal, hogy mindent feláldoz vélt vagy valós sérelmek megtorlásáért, csak saját gyermekkorát teszi tönkre. Már azt, ami még maradt belőle. Amit még nem emésztett fel a körülötte élő felnőttek menekülése saját traumáik elől, félrenézése, ostobasága, mániái. Egy lecsúszott déli család, négy idős hölgy, akik körömszakadtig kapaszkodnak családjuk egykorvolt dicsőségébe; egy tizenkét évvel korábbi tragédia, mely megrengette a család életét; egy anya, aki beleőrült a kilencéves fia meggyilkolása feletti bánatba és képtelen nevelni másik két gyermekét; egy apa, aki inkább elmenekült a tragédia elől és egy másik városban kezdett titkon új életet – ők veszik körül Harriettet.

Harriettet, aki kisbaba volt, amikor bátyját, Robint felakasztva találták a család kertjében és aki egész életében meg akarta ismerni a báty életét és halálát – de senki nem beszél róla. A felderítetlen gyilkosság és a feldolgozatlan trauma elől a Cleve család a hallgatásba menekül – az egyébként mindent erős kézzel irányító, zsarnoki nagymama inkább nem megy lánya házába, csak hogy ne kelljen szembesülnie azzal, hogy az asszony beleőrült a veszteségbe és képtelen ellátni másik két gyermekét; a nővér, aki négyévesen talán látta a tragédiát, talán nem, úgy tesz, mintha sosem lett volna bátyja, de mániásan ragaszkodik Robin egykori macskájához; a városka lakói csavargókra terelik a gyanút, nehogy szembesülni kelljen azzal: esetleg közülük került ki a gyilkos.

Harriet pedig addig unatkozik (hisz mi mást is tehetne egy kislány, akivel senki nem foglalkozik, egy végeérhetetlen nyáron?), amíg el nem határozza: majd ő felderíti a rejtélyt és véres bosszút áll a gyilkoson. A kalandregények és Houdini bűvöletében élő, örökké bajba keveredő kis vakarcs talál is magának ideális gyanúsítottat, és megkezdődik a hajsza – melynek végére Harriet kényszerűen rájön: az élet nem kalandregény, a gyilkosság nem játék és azért elég ritkán fordul elő, hogy tizenkét évesek sikerrel álljanak bosszút droggal kereskedő, fegyverrel hadonászó rosszfiúkon. Kegyetlen felnövéstörténet ez, néhány iszonytató pofonnal és megbocsáthatatlan bűnökkel – épp olyan kegyetlen, mint a gyerekgyilkosság, ami a lavinát elindította, vagy mint az őrületbe kergető forró déli nyár egy lerobbant lakókocsiparkban, melynek mocskát nem könnyen feledjük.

Tartt legnagyobb erőssége e felnőtté válásról szóló gonosz mesékben az atmoszféra: úgy húz be saját világába, hogy olykor szinte erővel kell kiszakadni belőle és folytatni saját, huszonegyedik századi városi életünket. Minden lépéssel tovább süllyedünk Mississippi kígyóktól hemzsegő mocsaraiba, szánkban érezzük a víztározó poshadt vizének gyomorforgató szagát, látomásaink támadnak a szereplők által fogyasztott metamfetamintól, vándorprédikátorok kígyóit látjuk a szobánk sarkában tekeregni. Undorít ez a világ, a nagymúltú családoknál éhbérért dolgozó fekete szolgákkal, kik tán az egyetlenek, akik törődnek e család gyermekeivel, s akiket mégis egy szó nélkül dobnak utcára; a városszéli lakókocsiparkokban tengődő, kocsmázó, börtönből ki-be mászkáló, kilátástalanságukat drogba és kegyetlenkedésbe fojtó, polgárháborús gyűlölködéseket dédelgető fehérszegényekkel; a bibliatábor képmutatásával és a tizenkét éves gyerekek egymást kínzásaival; a békés egymás mellett élést ellehetetlenítő társadalmi feszültséggel, álságossággal, a félig múltban rekedt, félig jövőbe tekintő, a mában élni képtelen közösségével. Undorít, mégis falom minden sorát, képtelen vagyok elszakadni tőle, minden apró információmorzsáért odaadnám a fél karom, a végtelenségig olvasnék az Istencsapásról (micsoda név egy déli udvarháznak!), Cleve bíró négy lányának mindennapjairól, Allison első szerelméről, mely tán képes lesz kibillenteni őt a fivére meggyilkolása óta tartó letargiából.

Vékony jégen egyensúlyoz A kis barát, akárcsak Az Aranypinty: könnyű túlírtnak érezni, a cselekmény feszessége olykor hagy maga után kívánnivalót, előfordul, hogy úgy érezzük, kétszáz oldalon át nem történik semmi – valójában megtörténik minden. Ami csak egy gyerekkel megtörténhet. Minden egyes kígyó vájta ösvény, minden ránc az ágytakarón, melyet az imádott házvezető utoljára vetett be, minden víz alatt töltött másodperc, mellyel Houdini rekordjára törünk megkapja azt a jelentőséget, amit egy tizenkét éves fejében betölt. Donna Tartt az apró részletek királynője – ezúttal e részleteket csak még inkább felértékeli a gyermeki szemszög. Gyönyörű, aprólékos, zsigerekig ható műalkotás A kis barát – lassan, aprólékosan kell befogadni is, ízlelgetve minden tökéletesre csiszolt mondatát, hagyni, hogy minden részlet megkapja azt a jelentőséget az olvasóban is, amit betöltött Harriet kis fejében. S hogy végső soron nem is a bosszúról szól, ahogy a borító állítja? Dehogyisnem… Minden egyes sora a bosszú hiábavalóságáról regél. És arról, hogy csak magunknak ártunk, ha hagyjuk, hogy életünket a traumáink, tragédiáink, bosszúvágyunk határozza meg.

Kiadó: Park

Fordító: Kada Júlia

Donna Tartt: Az Aranypinty

„A festmény miatt kevésbé halandónak, kevésbé hétköznapinak éreztem magam. Támaszt és védelmet jelentett; fenntartott és tartalmassá tett. Ez volt a katedrális talpköve. És amikor hirtelen eltűnt alólam, lesújtott a felismerés, hogy felnőtt életem során valójában mindvégig ez a hatalmas, rejtett, vad öröm éltetett: a tudat, hogy egész életem egy olyan titok fölött egyensúlyoz, amely bármelyik pillanatban szétrobbanthatja.”

Theo Decker tizenhárom éves, amikor az élete egy valós robbanás során kettészakad: a manhattani Frick Gyűjteményben elkövetett bombamerénylet során elveszíti rajongva szeretett édesanyját, hogy aztán előbb egy gazdag barát neurózisok sorával sújtott családjához, majd korábban cseppet sem elegánsan lelépő apjához és új asszonykájához, végül egy sors által nekirendelt jóbaráthoz csapódva áttébláboljon a felnőtté válásnak nevezett kalandparki sétányon. Amúgy nagyon mai, nagyon amerikai, nagyon sérült módra – eltévelyedésekkel, mellékvágányokkal, tudatmódosításokkal, csalásokkal és megcsalatásokkal, átverésekkel és bűnözéssel való kacérkodással tarkítva. Puttonyában az anya halála miatt érzett félig-meddig jogos bűntudat, a soha véget nem érő önmarcangolás, valós bánat és kamaszkorban megrekedt szenvelgés mellett egy, a robbanásból kimentett  (no ne szépítsük: ellopott) festménnyel. Az Aranypinttyel.

„A művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba” – idézi a regény egy fejezetnyitányában Donna Tartt Nietzsche-t. Monumentális regénye pedig nem más, mint e tézis illusztrációja: a fiú története, aki egy elveszettnek hitt remekműbe kapaszkodva éli túl a túlélhetetlent. Az Aranypinty, a tragikus sorsú Carel Fabritius igéző műve lesz a horgony, ami megtartja, amikor irdatlan mennyiségű droggal és piával töltené be azt a múzeum lépcsőjén ballonkabátban felszaladó anya alakú lyukat a bensőjében, amit soha semmi nem tölthet be. Az Aranypinty lesz a túlélés, az értelem, a szépség egy világban, ahol az apa alkoholfüggésről szerencsejáték-függésre váltva rohan a vesztébe; ahol a kifinomult felszín alatt a jóbarát családja több elfojtással terhelt, mint egy pszichiátria-tankönyv; ahol a művészettörténész anya melletti elegánsan bolondos New York-i létet felváltja a Las Vegas-i szellem-külváros fojtogató forrósága, kihalt házai, lecsúszott házfoglalói, a kaszinók kirakatcsillogása és a Juicy Fruit-illatú „mostohaanya” közönségessége.

Nehéz nem odamérni Az Aranypintyet a szerzőjének világhírt hozó, remek A titkos történethez – és bizony lesznek, akik szemében ez a regény nem állja az összehasonlítást. Míg az előző már-már tökéletesen feszes, lélektani thrillerként is olvasható fejlődéstörténet volt, ez sok helyen túlírtnak ható és a végére némiképp széteső, szószátyár nagyregény. Ami nem feltétlen negatívum. Tartt vállaltan idézi a klasszikusok, Dickens, Proust, Dosztojevszkij szellemét – ami a ma olvasójához nehezen ér el. A kortárs (poszt-posztmodern) szépirodalom rajongóinak túlságosan kevéssé mai, túl hagyományos; a szórakozásra vágyóknak pedig unalmasan túlírt lesz.

Pedig ez valójában egy rém szórakoztató regény, amellett hogy veszettül okos és egész egyszerűen szép. Tartt nagyon tud írni, minden során érzik a végletekig csiszoltság (nem véletlen, hogy átlag tízévente publikál egy regényt), minden leírása egy-egy lírai remekmű, mely olvastán könnyen beleszerelmesedünk sosem látott festményekbe, bútorokba, ezerszínű sálakba, antik ékszerekbe. Az aprólékos részletek királynője, akinél egy szereplő, egy helyszín, egyetlen kósza használati tárgy sem marad karakter nélkül – valahol félelmetes ez az aprólékosság, egyúttal tiszteletre méltó, mert azt jelzi: mindennek jelentősége van. Az anya utolsó félredobott könyvének éppúgy, mint a szerelem vörös hajának vagy a terápiaként restaurált bútorok apró sérüléseinek. Érdekes ilyen szép és melankolikus szerelmi vallomást olvasni a tárgyakhoz manapság, amikor világunkat minimum kettős viszony fűzi hozzájuk: egyfelől iszonyú tárgykultusz és fogyasztási kényszer van körülöttünk, másfelől mindennek szélsőségekbe hajló elutasítása, mely oda bomlik ki, hogy minden tárgy csak megköt és szabadulnunk kell tőle. Tartt egyfelől végtelenül leegyszerűsített, másfelől valamiféle szentséggel megáldott módon vágja át ezt a gordiuszi csomót (az olvasói fejben): ami szép és igazi és képes megszólítani azt, aki kézbe veszi, az sérülései és látszólagos feleslegessége ellenére is hordozhat értéket. (Persze látjuk ennek groteszkül vicces ellenpontját is a nászajándéklista-összeállítás során kézbe vett bántóan tökéletes porcelánok jellemzésében – mert igen, Tartt néha groteszkül vicces is tud lenni.)

Valahol ez a részletekbe szerelmesedő, aprólékos tárgy-, helyszín-, szereplőleírásokkal bíbelődő; érzelmeket, vágyakat, félelmeket, önmarcangolást költői finomsággal, mégis sebészi pontossággal boncolgató írói attitűd az, amely hitelt ad annak a valószínűtlen sztorinak, hogy itt egy tizenhárom éves kis hülyegyerek meglovasít egy felbecsülhetetlen értékű festményt, mert a robbanás előtt megismert és kamaszos beleszerelmesedést kiváltó vörös hajú tünemény kísérője, egy haldokló öregember rábízza. Hogy aztán ez a festmény lesz a halott anya emlékének életben tartója, a szalmaszál, amibe kapaszkodva elhisszük mi is: amíg a pinty a miénk, addig az anya sem veszett el, addig még őrizünk valamit az idilli gyermekkorból. Elhisszük, hogy a gyász belecsordulhat az éjszakákon át csodált ecsetvonásokba. Hogy megtarthat egy tárgy, ami a mindenkinél jobban szeretettre emlékeztet.

Persze mi, olvasók tudjuk azt is, amit Theo nem, sem tizenhárom, sem huszonhét évesen, amikor a karácsonyra készülő Amszterdamban üldözi a pintyét, groteszk alvilági kalandokba csöppenve az évek óta nem látott Las Vegas-i jóbarát oldalán: hogy amíg el nem engedi a pintyet, addig nem is szabadulhat ki a bűntudat, bánat, önsorsrontás köreiből. Addig ott fog állni, megrekedve abban a pillanatban, amikor a múzeum felrobbant és egész addigi élete összeomlott.

Őszintén? Fogalmam sincs hogy Donna Tartt regénye valójában hibátlan-e vagy sem. Nem tudom, hogy jobb-e mint A titkos történet, vagy sem. Nem tudom, húsz év múlva fogják-e ezt is kortárs klasszikusként olvasni, mint azt. De azt tudom, hogy számomra letaglózó erejű remekmű. Hiába a majd’ nyolcszáz oldal, ha dupla ennyi lenne azt sem bántam volna. Mert minden egyes sora szépséggel ajándékoz. Mert lehet, hogy a történet szövése nem hibátlan, hogy akadnak felesleges mellékvágányok, hogy nem áll jól neki az akció; lehet, hogy az élet értelméről filozofáló esszé nem illik tökéletesen a regénybe (DE!), az viszont biztos, hogy a szöveg, az hibátlan. Patikamérlegen kimért, tökéletes mondatok nyolcszáz oldalon. Na ez az, ami manapság nagyon ritka.

Kiadó: Park

Fordító: Kada Júlia

Donna Tartt: A titkos történet

Donna Tartt regénye 19 évvel első magyar megjelenése után, immáron új kiadó gondozásában röpült vissza idén tavasszal a boltok polcaira – mi tagadás, nagyon ideje volt! Hogy az első kiadás hogy sikkadt el és került viszonylag hamar az antikváriumok és könyvtárak elfeledett hátsó soraiba, örök rejtély marad – már csak azért is, mert egy világszerte több millió példányban eladott, számos nyelvre lefordított, a kritika és a közönség által egyaránt elismert kortárs remekműről van szó. Szerencse, hogy az amúgy híresen rejtőzködő, visszavonult életet élő, a közösségi médiától és az internettől ódzkodó, tíz évente publikáló szerző harmadik regénye, az Aranypinty tavaly Pulitzer-díjat nyert – ráirányítva ezzel a figyelmet Tartt korábbi műveire is. Csak remélhetjük, hogy a közeljövőben az Aranypinty és A kis barát is ott landol nagytestvére mellett a hazai boltok polcain.

Öt évvel első olvasása után A titkos történet azzal okozza az első sokkot, hogy ugyanúgy, ha nem még intenzívebben hat. Behúz a világába, kiszorítja belőlünk a levegőt, nem hagyja magát eltenni (direkt fogalmazok így – ha le is teszed fizikailag a könyvet, veled marad). Nem könnyű olvasmány, minél több rétegét bontjuk ki, annál kevésbé. Mikor először olvastam, „csupán” egy remekbeszabott pszichothrillernek gondoltam, hangulatos amerikai főiskolai környezettel, saját ideáik fogságában vergődő, mániás főszereplőkkel. Valójában sokkal több ennél. A szépség, az élet, a gyönyör, az intenzív, mindent átható vágy dicsérete – még úgy is, hogy lépten-nyomon halottak és tragédiák szegélyezik.

Vágy a szépségre – tán ez a vezérfonal, a mágikus fénynyaláb, mely a főhős-elbeszélőt, a kisvárosi Kalifornia forró, korlátolt poklából az eldugott vermonti főiskolára zarándokoló Richardot az intézmény legelzártabb, legtitokzatosabb társaságához, az ógörög szak hallgatóihoz vezeti. Öten vannak – négy fiú, egy lány. Gyönyörűek, okosak, éterien tiszták. Kiválasztottak, akikhez nem érhetnek fel a campus hippijei, drogdílerei, művészpalántái és álentellektüeljei. Egy más minőséget képviselnek, más síkon léteznek, más szabályok szerint tanulnak, vizsgáznak – élnek. Éppúgy, mint mentoruk, a földre szállt istenség képében jóízűen tetszelgő Julian, ők is úgy tesznek, mintha nem vonatkoznának rájuk e föld korlátai. Végzetszerű már az is, ahogy a korlátoltság és ostobaság elől földrésznyi távolságra futó Richard épp a klasszika-filológia világában találja otthon magát – hát még hogy annak is legelvarázsoltabb, mindenféle korlátot borzongató, ámulatba ejtő könnyedséggel ledöntő kompániájában lel társakra.

Társakra, akik elképzelhetetlen mélységekbe és magasságokba röpítik – ők ugyanis nem csupán tanulmányozzák az ógörög nyelvet és művészeteket, őt megélik szenvedélyük tárgyát. Ógörögül beszélnek, ógörögül gondolkodnak, ógörög eszményeket vallanak – szerelemben, testiségben, mámorban egyaránt. A patakokban folyó bor és szabadon kezelt drogok mellett elsőre semmi meglepő nincs abban, hogy a maga valójában hódolnának a Dionüszosz-kultusznak; ám kísérletük még számukra is beláthatatlan, tán nem is e világi borzalmakba fordul. Gyilkosság követ gyilkosságot, álarcok hullnak a porba, az eszmények és földöntúli szépség birodalmából a nagyon is földhözragadt bűnök ragacsos valóságába csöppenünk. Ahol rögvest kiderül: sosem a tett a legnagyobb próbatétel, hanem hogy tovább éljünk. Eltitkolt vágyak, gyűlöletek, féltékenységek, mindennapi játszmák kapnak önmagukon messze túlmutató jelentést, démonok uralkodnak el a fiatal és könnyelmű bűnösök felett, fáradhatatlanul járjuk haláltáncunkat valami elkerülhetetlen, mocskos vég felé. Egyszerre magasztos és borzasztóan alpári, ahogy a gyilkosság terhét viselni képtelen főiskolások belesüllyednek az önsajnálat, drog, alkohol, önpusztítás mocsarába. Ahol már nincs más, csak a bűn és a gyűlölet – önmagunk és a másik iránt. Ahol a valaha volt eszmények mind sárba hullnak és megmutatják igaz valójukat: csak áltatások, menekülési kísérletek, nagyzási hóbortok voltak, semmi több. Ahol az angyali makacssággal ideologizált játék sírhalomba hulló földgöröngyök képében ránt le a földre.

Tartt a lélek sötétjébe ránt – alattomosan, kifinomultan, sorról sorra mélyebbre hatolva az illúzióink világába. Ott karcol, ahol a legkevésbé számítanánk rá: ifjúkori ideáinkat veszi célba. Mert mindannyian voltunk álmodozó fiatalok, mind hittünk a szépségben, a tisztaságban, saját kivételességünkben és egy tökéletes világban, ahol mindez megvalósulhat. Tartt leránt minket is a mocsokba – ahol édes emlékeket sejtettünk, ott sincs más, csak hazug illúziók és pusztító vágyak. Hajszoljuk az intenzíven megélt, értékes, szépséggel teli élet ideáját, ahelyett, hogy élnénk – a hajsza a tökéletes után öl meg minket. Leggonoszabb csavarja, hogy ezeknek a fiataloknak egytől egyig lett volna lehetőségük minderre – az egy Richard, az örök kívülálló kivételével nem akadályozta őket sem anyagi korlát, sem család, sem az intellektus hiánya. Meglehetett volna mindenük – percekre meg is volt. Miért dobták el a valós idillt holmi zavaros szépségeszményért? Gyönyörű bukástörténet ez, tanulságos, fájdalmas, magával ragadó – olyasfajta regény, ami az olvasás után fejti ki valódi, letaglózó hatását és utána sokáig, nagyon sokáig velünk marad…

Kiadó: Park

Fordító: Greskovits Endre

Donna Tartt: A titkos történet

Vannak könyvek, amik érthetetlen okoknál fogva egyszerűen nem találják meg a közönségüket, amik megjelennek, elkel belőlük pár ezer darab, aztán szép lassan elsüllyednek a feledésben, és a könyvtárak legalsó polcain várják a leselejtezést anélkül, hogy bárki feléjük nézne. Pedig többet érdemelnének. Nyilván ezer meg ezer oka van annak, hogy miért lesz ez meg az a könyv világsiker, bestseller, mindenféle sikerlisták éllovasa, és miért felejtődnek el mások. De amikor az ember rátalál egy ilyen észrevétlen gyöngyszemre, mint A titkos történet, akkor legszívesebben a falba verné a fejét, hogy miért, könyörgöm, egy ennyire jó könyv miért nem lett sokkal nagyobb siker nálunk, miért nem kapta meg az őt megillető figyelmet?

Én először Nimánál olvastam róla, azt hiszem, az Urak és játékosok kapcsán, aztán több blogon is megjelent, szinte mindenki lelkesen írt róla, nagyon örültem hát, amikor végre megtaláltam a könyvtárban, és hatalmas várakozással vágtam bele. Cseppet sem csalódtam.

A titkos történet egy kis vermonti egyetemen játszódik, egy kis, zárt közösségben, amelynek tagjai egyszer elkövetnek egy bűnt, amivel aztán együtt kell élniük, fel kell dolgozniuk, meg kell magyarázniuk maguknak. Egyfajta modernkori Bűn és bűnhődés. Nem szokványos krimi, hiszen maga a bűn és az elkövetők személye egy percig sem kérdéses számunkra, ami a sokszáz oldalt kitölti, az annak a boncolgatása, hogy hogyan jutottak idáig és hogyan mennek tovább. Pszichológiai thriller, antifejlődésregény, filozófikus eszmefuttatás. Mindez egyszerre, és egyik sem igazán.

Főhősünk, ha lehet egyáltalán annak nevezni, a történet narrátora, Richard Papen egy csóró munkásosztályból származó kaliforniai srác, aki a családjából való kiemelkedés, a menekülés, az önfejűség, az önteltség valami sajátos keverékének köszönhetően az USA másik végéig, Vermontig fut bölcsészetet tanulni. Sajátos amerikai főiskolai közegbe csöpen, egy kis létszámú főiskolán, végenincs diákbulikkal, lerészegedésekkel, klikkekkel, számtalan fő-, al- és mellékszakkal, órák közti szabad átjárással. Mindig is bírtam ezt az amcsi főiskolai rendszert, ahol az ember gyakorlatilag a fősuli teljes kínálatát végigkóstolhatja, ide-oda váltogathatja a szakokat, aztán a végén kap egy tök ugyanolyan diplomát, mintha végigunt volna egy szakot. Nagyon kényelmes megoldás szerencsétlen egyfolytában önmagukat kereső húszéveseknek. Richard addig keresi önmagát, amíg rá nem lel a főiskola legzártabb, legtitokzatosabb, legelitebb klubjára, az ógörögöt tanuló kis körre. Az ógörög szak öt diákból áll, tanáruk, a félve tisztelt Julian nem egykönnyen enged magához közel újabb diákot, Richardot mégis befogadják maguk közé. Olyan körbe kerül, amiről addig nem is álmodott. Nem egyszerű diákok ők, akik a hétvégi maratoni lerészegedések és kúrások közti szüneteket töltik ki némi tanulással, hanem igazi megszállottak, akiknél az ógörög nyelv és az ókori kultúra egyfajta életformává vált. Képtelenek is beilleszkedni a hétköznapi diákok közé.

Megszállottságuk juttatja el őket a szakadék szélére, oda, ahol egy gyilkosságot már csak egy újabb gyilkossággal lehet leplezni. Mire Richard megismeri a titkaikat, mire valóban befogadják maguk közé, addigra már nincs visszaút, ő is bűntársukká válik, és egy orgiákkal, bacchanáliákkal, önkívülettel, vérfertőzésekkel teli játszmába keveredik. Mégis úgy tűnik, nem csak nem tud, de nem is akar kiszállni. Nagy kérdés, hogy meddig vihet egy embert a kiemelkedés, a különbözés vágya? Tudjuk már sok példából, hogy gyakorlatilag bármeddig. Azt hiszem, nincs erősebb hajtóerő a sértett hiúságnál, és az elnyomásnál. Richard annyira szeretne különbözni családjától, gyerekkori környezetétől, annyira szeretne kiemelkedni, maga mögött hagyni régi életét, az új „barátaihoz” hasonlítani, kivételesnek, okosnak, gazdagnak érezni magát, hogy mindent elnéz nekik, mindenben bűntársuk lesz, hagyja, hogy úgy irányítsák, ahogy akarják. És nem veszi észre, hogy nála sokkal okosabb és ravaszabb emberek kezébe adta magát, akik ha kell, játszi könnyedséggel feláldoznák őt is. Mindvégig sajnáltam Richardot, mert értettem, milyen kétségbeesetten vágyik arra, hogy olyannak érezze magát, mint Henry, mégsem tudtam szeretni. Ahogy igazából senkit nem lehet szeretni ebben a regényben. Mindenki a maga módján szerencsétlen, szánalmas, kudarcokkal, elfojtásokkal teli, tehetetlen figura. A kivétel Henry, aki az érzelemmentes zseni a történetben, ő a valóban kivételes elme, aki ugyanakkor, ha nem is velejéig gonosz, de annyira eltöltötte a saját valós kivételességének tudata, hogy nem törődik senkivel és semmivel, nem ér neki semmit az élet és a hétköznapi értékek. A Henry-félékből lesznek a zseniális katonai stratégák, épp, mert érzelmek nélkül képesek bárkit feláldozni saját céljaik érdekében. Néha az volt az érzésem, hogy a többiek – a kőgazdag úrifiú Francis, a buta, ám gyönyörű ikrek, Camilla és Charles, a közönséges, alkoholista Bunny – mind csak statiszták Henry kísérleteihez.

Egy hatszáz oldalas kriminél, aminek már az elején tudjuk a „megoldását”, hisz tudjuk, ki követte el a gyilkosságot, sokáig várjuk, hogy legyen valami csavar, derüljön ki még valami, helyeződjön egészen új megvilágításba a történet. Aztán ahogy peregnek az oldalak, már nem várunk semmit,  csak azért drukkolunk, hogy ne bántsák már egymást túl sokat a szereplők, hogy érjenek már véget a megpróbáltatások, a legvégén pedig már azért szorítunk, hogy ússzák meg, és menjen mindenki a maga útjára, mert épp elég büntetés nekik megbékélni saját magukkal.

Fantasztikusan megírt thriller, igazi lelki borzongatás, magával ragadó atmoszférával, nagyon jól megfestett közegben, tele feszültséggel, izgalommal, és jó nagy adag gondolkodnivalóval. Szeretnék még sok ilyet olvasni!