2009. január 4., vasárnap

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Margaret Atwood valamiért Magyarországon nem túl ismert, pedig világszerte nagyon népszerű és elismert írónak számít, jócskán megpakolták mindenféle díjakkal, az egyik legjelentősebb élő feminista írónak tartják (ez leginkább The Edible Woman – Az ehető nő című regényének köszönhető, aminek híre-hamva sincs kis hazánkban). Egyik leghíresebb regénye A szolgálólány meséje, amelyből film is készült, állítólag egész jó lett, de a regény annyira szuggesztív volt, hogy én most esélyt sem adnék az adaptációnak.

A szolgálólány meséje egy elképzelt jövőben játszódó disztópia, hőse, Fredé egyike azon kevés nőnek, akinek még működőképes a méhe, képes gyereket szülni, ezért kiszakítva saját családjából, megfosztva életétől arra kényszerítik, hogy gazdag és befolyásos férfiak „szolgálója” legyen, akinek egyetlen funkciója a gyerekszülés. Hogy pontosan hol ás mikor járunk, az nincs leírva, de valahol Észak-Amerikában, a jövőbeli Gileád Köztársaságban. A polgárháborúk után kialakuló vallási fanatikus állam az élet minden területére kiterjeszti a tökéletes diktatúrát, a magánélet megszűnik, a nőket megfosztják vagyonuktól, önállóságuktól, csak mint egy férfi háztartásának tagjai létezhetnek, a gyermekeket elszakítják vér szerinti szüleiktől, és arra alkalmas pártbeli nevelőszülőkhöz helyezik őket. Az ország folyamatosan háborúban áll szomszédaival, ez folyamatos katonai jelenlétet és üldözéseket indokol.

A regény 1985-ben íródott, az írónő egyáltalán nem titkolja, nem rejti a sorok közé a társadalomkritikus mondanivalót, egyenesen a képünkbe tolja. Nem nehéz párhuzamot találni a vallási fanatikus diktatúra és a ’80-as évek Amerikájának erősen konzervatív jobboldali kormányzása között, de megjelennek a regényben a nők kizsákmányolása elleni feminista tüntetések és pornólap-égetések is. Hogy pontosan mi vezetett a fanatikus Gileád Köztársaság kialakulásához, azt Atwood nem részletezi, a regényben csak azt látjuk, amint szinte egyik napról a másikra a demokrácia intézményei megszűnnek, és megalakul az új, rendpárti kormányzat. Mindezzel párhuzamosan a környezeti ártalmak, a sugárszennyezés, a nukleáris balesetek hatására a nők nagy része terméketlenné vált. Innen egyenes út vezet odáig, hogy azt a néhány „szerencsést”, aki még képes gyereket szülni, átnevelőtáborokba gyűjtik, és onnantól kezdve csak egy értelme van a létezésüknek, hogy a kiváltságos osztály házaiban élve, a terméketlen feleségek helyett gyereket szüljenek.

A történetet végig Fredé szemszögéből látjuk, épp ezért a női nézőpont az uralkodó. A mű egyik rétege a csak szaporodási céllal „tartott” nő léte. Direkt nem írom, hogy élete, mert nem gondolom, hogy élet lenne, amit velük végigcsináltatnak. Saját életüktől, családjuktól, nevüktől megfosztva egy idegen családhoz kerülnek, ahol, mint egy börtönben, szinte sosem lehetnek egyedül, szobájukból száműznek minden olyan felesleges berendezési tárgyat, amivel kárt tehetnének magukban. Előírásos vörös csuhát kell viselniük, kinézetükre nem adhatnak, hiszen nem számít, kik ők, mik ők, hogy néznek ki, csak egy dolog számít, a méhük. Simone de Beauvoir klasszikusában, A második nemben szociológiai módszerességgel járja körül a női test „használatának” témakörét, a női test és a női személyiség, a női létezés anakronizmusát, én ennek irodalmi megjelenését látom Atwoodnál. Hihetetlenül erős és húsbamarkoló élmény, végiggondolni, hogy ez akár meg is történhet. Kevés könyv van, amitől napokig-hetekig nem tudtam szabadulni, ez ilyen volt.

Ami igazán briliáns Atwoodnál, az, hogy mennyire egyszerűen, látszólag magától értetődően tudja kiforgatni, mi a jó, és mi a rossz, mi erény és mi bűn. A szolgálólányok és gazdáik ritualizált együttléte például az egyik legnyomasztóbb és leggyomorforgatóbb része a könyvnek. Mert nem egyszerű szeretők, vagy szajhák ők, hanem a bibliai szolgálólány megfelelői. Szabályozott, a feleség részvételével és kontrollálásával történő, minden intimitást nélkülöző megtermékenyítési procedúráik az elidegenítés mesterfokát jelentik. És felvetődik a kérdés, vajon megéri-e? Az egyik legnagyobb morális dilemma a könyvben, és nőként azt hiszem, nem lehet úgy olvasni, hogy az ember ne gondolja végig, hasonló helyzetben mit választana? A biztos halált, a száműzetést a sugárfertőzött telepekre, vagy a látszatbiztonságot, megfosztva a nőiség minden maradékától, pusztán gépként használva?

A regény másik olvasata a diktatúra kialakulása. A káoszban, betegségekben, természeti és technikai katasztrófákban vergődő nemzet (Amerika?) belenyugvással és mondhatni, megkönnyebbüléssel fogadja a rendpárti kormányzást, az emberek a biztonság és a rend kis morzsáiért önként mondanak le szabadságuk egy részéről egészen addig, amíg a folyamat már nem fordítható vissza. Ismerős? Atwood nagyon jól ragadja meg a hétköznapi emberek agymosását, az átnevelő táborokat megjárt nők betagozódását, a nehezen kivívott szabadságjogok megtagadását. Nagyon jól eltalált kritika a régi rendszerben abortuszt végző orvosok nyilvános kivégzése. Hisz tény, a világméretű meddőségért részben a születésszabályozás nehezen kivívott teljes liberalizációja tehető felelőssé. Újabb és újabb morális dilemmákkal találjuk szembe magunkat, hisz évtizedekig küzdöttünk a születésszabályozásért, s most kiderül, hogy ennek is köszönhető, ha nem születik több gyerek? Akkor hogy választjuk szét a bűnt a szabadságjogtól?

Az időben ide-oda ugráló cselekményben párhuzamosan látjuk Fredé normális életét, még a diktatúra előtti időkből, a hatalomátvétel napjait, még korábbról ifjúságát, és a jelenbeli mindennapjait. Az időben való ugrálás újra meg újra ráébreszt arra, mit vesztett az ember. Mint ahogy Fredé is kénytelen újra meg újra emlékeztetni magát, felidézni kislánya képét, mert egyébként túl hamar megszokná. Mert az ember ilyen. Beletörődik, betagozódik a diktatúrába, biztonságáért cserébe lemond emberi méltóságáról.

Van persze ellenpont, Fredé kollégiumi barátnője, Moira, a mindig, minden ellen lázadó anarchista prototípusa. Ő az, aki soha nem tagozódik be, minden ellen lázad, demokráciában éppúgy, mint a diktatúrában, ezért is nem tudják megtörni. Ő megtalálja azt az utat, amelyen ugyan folyamatos életveszélyben, és megalázottan, de a saját választásnak legalább az illúzióját megtartva létezhet.

Az írónő nyitva hagyja a kérdést, hogy Fredé élete hogy végződik, azonban kapunk egy furcsa, nyugtalanító, de szerintem frappáns epilógust. Kétszáz évvel a történet után egy történészkonferencia szereplői értekeznek Fredé naplójáról és feltételezett életéről. Az a tárgyilagosság, a történelmi érdekességekkel szemben tanúsított távolságtartó érdeklődés mintegy idézőjelbe teszi az egész regényt. Hiszen bármilyen tragikus hősnőnk sorsa, bármilyen kegyetlen és zsigerig undorító a diktatúra, amiben él, mint minden a történelemben, ez is elmúlik egyszer, s kétszáz év múlva már csak a régmúlt korok kutatói foglalkoznak vele. Újabb gondolkodnivaló Atwoodtól. Vajon a mi kis életünk, a világ, amiben élünk, vagy ami holnap történik, az kétszáz év múlva jelent még valamit? Vagy csak elvetemült tudósok kutatják majd a konferenciáikon, mint érdekességet?


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...