Simon Márton: Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni

Ezt a könyvet is úgy olvastam, ahogy egy regényt. Szépen kinyitva az első oldalon elmerengve rajta, mi vár rám, ha a kötet Sylvia Plath Elmjéből vett idézettel kezdődik, a sorral, a naplementék atrocitásáról. Aztán versről versre, szép lassan – lehet ezt a könyvet lapozgatni egy könyvesboltban, mielőtt a kosaradba teszed (ha lapozgatod, a kosaradba teszed), de nekem a Rókák esküvője óta a versről versre sorban az adekvát olvasás, ha Simon Márton új könyvvel jelentkezik. Nem lehet regénytempóban. Nem hagyja a felépített képek embertelen sűrűsége. Megállít, hogy a fölöslegességem is funkció, akár / a drapp drapériák előterében / döbbenten bámulva álló kitömött, / fiktív létezőké egy helyhatározó körül. Tényleg. Ha már itt tartunk, fölösleges vagyok, mint olvasó, ezek a versek nélkülem is elléteznek, én nem tudok létezni nélkülük, és akkor már ilyet olvassak, ahol ez az embertelen sűrűség nem attrakció, mert az élmény mögötte legalább ennyire sűrű, mégis, követhető. Követhető a séta, merre tart, és kinyílik, miért és mi van köztünk – milyen Leszállóegység hova érkezik. 

Miközben kismillió dolgot másképp látunk. De ezek a másképp látások elsősorban máshonnan nézések, ez is helyhatározás, az olvasó magamé: ami kering, nem megy sehova, írod, de az én látványaimban nemcsak kering, zuhan is minden keringő, a keringetőjével együtt. Nap körül a bolygója és holdja körülötte zuhan is – de jó egy pillanatra mégis belakni ezt a veszteséges egyensúlyt, amit megragadtál, mert tényleg ami fölösleges, csak az a szabad. Másképp látjuk az emlékek összefogdosását (betonon kiömlött tejjé – hogy teljes látvánnyá rántson egyet a Polaroidokból), tudom, hogy a kiélesedésük is konstrukció. Tényleg összefogdosom, ahogy sztorivá mesélem a rokon élményt, amikor hajnalban, mámorban egy bezárt bútorboltba hallucináltam ünneplő, szép embereket (nem engedtek be...). De ez a kézbe vétellel jár. Mint amikor az ember tényleg a tenyerében tartja a hiányt, és tényleg tudja, hogy halhatatlan (és ennek semmi értelme), mégis, ilyenkor az ember ez a tudás, és dadogni akar róla. Mert tényleg nemcsak zsibbadt séta voltál a boltig, élet, ha ennyi mindent merészelsz érezni és ebből ennyi mindent szavakba rántasz. Vitázom, naná – miközben kacarászom a Szabadságaink potyogtatásán; nézd, lehet igazad, ha elpotyog az összes, tényleg csak zsibbadt séta. 

Amit viszont teljesen másképp gondolok (zsigerileg), a Mítosz. Számomra nem a múlt kinyomozhatatlan színű, ízű, szagú fosszíliája, kőzetbe szorult csont, és pláne nem kizárólag emlékből konstruált hazugság. Élő, lélegző, csak most műveletlen terület, mint a Hold. Ironizálhatnék, hogy te is mítoszt teremtesz, a magadét. Hiszen a mítoszhoz nem kell más, csak hiteles művelők, mint te, aki kiérlelt egy sűrített nyelven (neked nyilván konkrét) tartalmakat éneklő formát, ami nekünk sosem úgy és sosem ott konkrét (pedig tényleg követhető), mert az olvasásunk olyan, mint egy fekete szemetes-zsák, csak a mintázatában azonos, a tartalma szintjén teljesen soha. Analógiáink vannak a szavaidra, és az analógiáink mitologémákat gyártanak. Mint nekem a Ciklonban: más hasznos fikció, másik épített rendszer (kilátástalanság-érzete), de ugyanúgy sötét mocorgás a konklúziója, sötét helyeken. Hogy aztán egy teljesen más szinten még egyszer visszaköszönjön mindez (neked is, nekem is) a Tundrában, hogy legyen mit érezni. Igen, a mítosz elsősorban érzés és érzésem szerint ettől még nem nettó fikció marta manipuláció (avagy csak úgy és annyira, amennyire magunkat manipuláltuk, egy lakótárs előtt és kedvéért, vagy magunkat magunknak, például a karanténban). Persze lehet, mindez benne van a versben, úgy, hogy nemcsak ez – a gondolat, és releváns kritikája is. 

Szóval olykor vitázom, de közben kész vagyok attól, hogy akkora sárga pillangók, mint az önutálat! Meg a szakítóversért: Araki Nobujosi képeire, önmegsemmisítő üzemmódban született elbocsátó, csúf üzenet, Ady versének (Akarva? Akaratlanul?) pontos komplementere. Meg hogy visszafelé olvasva mennyi minden mekkora happy end. Amit szó szerint mondok, azonnal elkezd mást jelenteni, mondod, én meg remekül illusztrálom itt, miközben feltárom az olvasatom, hogy mennyire mást is jelenthetnek a szavaid, ha így használom a dőlt betűs részeket. Mondom, ahogy te mondod, és tényleg elragadóan, az őzek és az árnyékuk viszonyát a mennyire jobb lenne lenni másholban. A hazavers, az anyavers, szóval ezek a nagyon nehéz esetek gombócot raktak a torkomba (tényleg nagyon nehéz beszélni róluk így, hogy tényleg ne gondoljak közben, és ne rezonáljon bennem az össze-vissza fogalmazott magamé, csak egy érzés, amit keltettek, ami tényleg a magamé), tessék elolvasni őket, olvasók. Meg a Vers című verseket, főleg az elsőt, a direkt másképp tördelt rímelést – amit magamban úgy mondok, hogy kijöjjön, és gyönyörű. Van itt minden amúgy, ami bennünk lakhat és körülvehet. A hang a fejemben, és aki hallgatja odabent, meg a hatodik hullám odakint (ez mondjuk még nincs, de lesz, ezt megnyertük). Vidámság is van, minden látszat ellenére, még ha a legtöbbször kínjában röhög, akkor is. Akkor is, ha kifejezetten várok egy vidám könyvet Simon Mártontól, olyat, ahol nem ül ekkora súllyal rá az emberség. 

Ahogy munkát ad a Hat módszer, hogy medvévé változva ébredjünk hisz ki lehet olvasni belőle tényleg, csak nekem az utolsóval folyton hét jött ki. (A hetedik te magad légy?) Lehet, egyszerűen másképp számolunk. És ahogy azonosulok, bár még nem találtam ki, hogy mekkora kővel (kőzetbolygó-mérettől folyó mosta kavicsig tart minimum a skála), de magával a verssel vita nélkül. És azonosulok vele, bár ezen a blogon a látszólagos cáfolata látszik, hogy én az voltam, aki hátul áll, egy elmesélhetetlen történet tenyerével a száján. És ha valaha szerelmes antológiát szerkesztenék kortárs művekből, a címadó vers benne lenne, ez a tétova értelmiségi férfióda, a maga mérhetetlenül őszinte dadogásával. Ezekkel irigység nélkül azonosulok, és köszönöm; nemcsak nekem, helyettem (is) írtad őket. 

Szóval ezt a könyvet is úgy olvastam, mint egy regényt, s végül úgy is írtam róla (még ha közben a költőnek címzett levéllé is alakult félig). Össze-vissza csapongva, az olvasat összefüggései mentén. Megpróbáltam nem elspoilerezni a csattanóját. A megszégyenítő késztetést, / hogy beszéljek, föloldottam / abban, hogy minden szavam / lecseréltem egy ugyanolyanra. Örülök, hogy ebben a közös világban ennyi közös élményünk van – legalábbis olyasmit feltételez, hogy tényleg létezik például valamiféle közös. Olyan, amilyen, de van. Meg léteznek helyek például. Örülök, kedves Marci, ha a japánkert neked is legalább annyira fontos (ha már ott akarod megcsinálni azt a rossz fényképet), mint nekünk, Timivel. Neked nem hiányzik onnan a járvány hullámai által elmosott pavilon? Szerettem ülni ott. Folytatnám még. Milyen kár, hogy ebben a dalban / nincs hozzá elegendő tárhely.

Simon Márton: Rókák esküvője

Rókák esküvője. Először is itt megint a rókák, a rókák mitológiája - világszerte, fókuszban a szigetekkel, Japánnal főleg, hiszen Simon Márton odakötöttsége nemcsak azokból az alkalmanként csorduló fordításokból világít; szóval a kicune, a rókaszellem, a segítő zenko, vagy többször az olykor pusztán létével ártó jako... Kuzunoha, a rókaasszony, amint lelepleződés után elhagyja a férjét és fiát, valami félresikerülten teljesedő tehát - de idehallatszik nekem Izland rókameséje, ahogy Sjón meséli... Szigetek és rókák, Rókák esküvője,

"amikor azt a furcsa gyerekdalt dúdolod

fogmosás közben, amiben egy róka úgy siratja

a kedvesét, hogy ajtó voltál,

megettelek, most nincs hová mennem, na az az;"

a rókák esküvője, ami mindig a veszteségé. Legalábbis Marcinak. Van ebben a szigetségben valami Marcis, a magyar irodalom saját törvények szerint saját maga által egyre jobban térképezett szigete ő - persze rokon mód, mint Závada Péter a maga szigetelődésében, de ugyanúgy szorongáslíra, intermisszió, ahogy én hívom, kihagyásokból épülő beleérezhető többlettartalmakkal a partján. Mossa ezt a partot az irodalmi múlt - nekem sok szempontból Kemény István lírájának köpönyegéből bújt elő e sziget ilyetén látványa, de a költő egy teljes oldalon át sorolja, ki mindenkinek a szavait sodorta a partjára szó szerinti vagy torzított formában hordaléknak a víz, Ajukava Nobuótól Vladimir Holanon át Kurt Vonnegutig. Posztmodern eszmebevonó szorongáslíra - de ahogy a partjai mentén sodródtam, lábaltam a partjára, zuhantam bele és másztam ki a perspektíváiból egy-két helyen könyökölt csak belém idézetként a megidézett tavaszi zápor, fűszere a földnek; a vendég szavak nekem jobbára a szigete anyagává szervesültek.

Rókák esküvője, a kötethez írt nyitó felhasználói feltételekkel. A Terms & Conditions az, ami a neve - a versek olvasásához, kikódolódásához elemi módon szükséges és lényeges, és tény: megint bele kellett egyeznem abba is, hogy tényleg adatokat gyűjtsön rólam; s miután itt leírom, evidens, hogy legalább megközelítőleg tudni fogja e versek szerzője, mit gondolok. Nemcsak róla, a versekről, a megélt és elhazudott egymásba játszott pillanatokról, a szétesés közben való tükörbe nézésről. Aki nagyrészt a tükörbe nézéstől esik amúgy szét, azt a mi kultúránkban Nárcisznak hívják - de tény, ezek a szétesések itt, ez a folyvást veszteségrajzba fordulás, ahol a megélt öröm megidézése e veszteségnek ad nem pillangó-szárnycsapásnyi súlyt, nem egy narcizmus összetört tükörcserepeiként rajzolódnak. Az elhagyottság korának gyermeke verset sír. A halott anyának - nem nevethető ki. A kedvesnek, egy attitűdnek, ami kinevethető, de csak keserűen. Az elhazudott helyzeteknek: költő nincs e nélkül, hogy ne teremtené meg a helyzetbe illesztett helyén való hazugságot az élményből, hogy jól hangozzék - nem nevethető ki. Avagy csak keserűen, ahogy fáradt ettől az egésztől, és mégis, hideg fejjel megugorja az attrakciót (is). Ahogy egy interjúban fejtegeti, hogyan kereste a szétfeszülésig lebontó sorokat a versekbe. Ennyi iróniától (hogy ne mondjam, cinizmustól) a szövege tényleg szét kéne essen - ehelyett pontosan megragad egy általános értékveszteség-érzetet és szétesettséget.

Mert amúgy ezek a szétcsúszó ciklusok szigorú szerkezetben ülnek. A Hívása fontos számunkra, a türelmét kérjük megszenvedett szakítástörténetté áll össze - avagy pontosabban: esik szét. Tényleg használ, ha az olvasása közben nem felejted el a Terms... tanácsát:

"...amiben vér van, azt

úgy nevezzük, hogy te. Ezt a fehér, szöveggel teli

téglalapot pedig úgy, hogy én."

...tudni fogod, hogy ki kicsoda a Kúton, a Nyárban, a Boldogságban, az Idillben... egészen amíg Ámor elindul. Ha nem engeded ezt a fókuszt, akkor a szétesés folyamatában helyére kerül egy szinte filmszerű történet. Szétesés folyamatában: ez a ciklus (a többi még inkább) olyan mint a széthulló Dzsenga-torony, ahogy szavakat húzol ki belőle, vagy egy kártyavár, amire a lapozással fújsz rá - az elolvasás gesztusa ez a pillanat, amikor éppen szétesik. Gyönyörű, szürreális képekkel az EGYEDÜL VAGYUNK (bár valaki megkínálna egy eltévedt golyóval, téged, akiben vér van). Ezek a szégyentelenségig vállalt szégyenek csinálják a szétesést.

"Ezek szerint ha szeretnék maradandó nyomot

hagyni benned, feküdjek le veled, aztán

haljak meg holnap? - ezt nagyjából két óra

beszélgetés után kérdezi meg.

Majdnem kiköpöd a sört a röhögéstől, de aztán

gondolkodás nélkül rávágod, hogy igen."

meg ez, hogy...

"És szavam sincs már, csak az az egy,

a gyomromban,

a csomagolópapírral együtt lenyelt,

bontatlan

szerencsesüteményben."

...ahogy szépen és gonoszul berakja Tej, meg az Elalvó, meg még idézhetném egy halom helyen (ahol berakja) a saját kreatív káoszába, a Polaroidok dobozaiba a rokon élményt; persze, hogy összefügg, persze, hogy beleszövődik, visszamenőleg rámutat és magyaráz - azaz csak én érzem így, az olvasó, ahogy egy akkor (észre se vettem, de) fenn hagyott fél sor most a kibontásától (szét-ejtésétől) leesik. Miközben a költő dekonstruál, aközben saját szövegbirodalmat is épít. Anya-gyászvers-ciklust, amit sorrendben érdemes olvasni, A sivatag olyan terület amelynek a vízháztartása állandóan veszteséges; kegyetlen fantáziákat a másikról, vagy kegyetlen szembenézést a széteséssel, rengeteg következő versre mutogatással a sorok között, Sok hektárnyi napraforgó ég a sínek között; sorban kell olvasni, mint egy regényt. Önarcképeket kilátással.

"Attól még nem leszel táj, hogy egy kéklevelű,

szomorkás erdő ég benned nagy lánggal.

Viola nyílik. Győzd meg a kertet. Hadd higgye el

- könnyekig meghatódva - kitalált történeteid,

amiket valódi átéléssel mesélsz..."

A szürrealitás nem ment - ha megérzed a mondottat, akkor nem menti. Olykor úgy érzem, tényleg ez a reális költő-nyelv ma, hogy nincs másik (persze - miért ne lenne). Legyen világos: ez itt egy teljesen önálló hangon verseket síró líra. Minimum díjakat érdemel, és remélem, hogy még messze a maximuma. Mondom ezt úgy, hogy érzem: Marci ezt kimaxolta. (Persze: cáfoljon rám...) Idáig jutott pár óra alatt az automatikus lejátszás egy versfelolvasástól - azt remélem, jó darabig még nem kérdezi a megosztó, hogy "Tovább hallgatja az automatikus lejátszást? Igen. Nem." Igen. Ha kérhetem.

Simon Márton: Polaroidok

Összeborult fióknyi pillanatfelvétel. Sorba kell rakni. De ha a véletlen adott egy sorrendet, ahogyan látod, akkor két autentikus sorrend van, a rögzítés sorrendje, és a tárolásé. Meg még az értelemé, ahogyan egymást pontozzák a rögzített pillanatok, az emberélet értelmének olvasási sorrendje – mondanám, de ez tényleg mindenkinek más. Egy, kettő, sok sorrend, a pillanatfelvételekből.

Akár a fotók. Van, amelyik banális, van, amelyik még banálisabb, van, amelyik egészen az. Van, amelyik torkon markol, van, amelyik gyomron, van, amelyik szíven. Egymással folyamatosan viszonyban lévő, egymást gyengítve és erősítve sorakozó, ellenpontozva és lapozást abbahagyón kegyetlenül könyvet becsukni késztető, találó mondatokban. Élettávlat, mint a címlapon, idilli törpebárányok a buszmegállóban, eltévedt barik, mérethiányos létezés, törpenívó. Kisebbek vagyunk, mint a nekünk szabott keret? Ez is lehet.

Néha csak ez a bajom: túl sok a lehet. Sokat melózom vele, sorba akarom rakni, keresem az összefüggést, a történetet. Ezek vagyunk, mi itt, nyugaton – szeretnénk történetben és összefüggésben gondolkodni. Szeretnénk epigrammának kezelni a haikut. Igen, ha valaki mottóul Baso haikut választ, az ezzel is jelez egyfajta formai és attitűd-irányt, és számon fogom kérni rajta, mert ez nekem (is) szívügyem. Néha ez a bajom: a pontos pillanatképek önmagukban hol megállnak, hol nem. Olykor az egymást támogatás nélkül nem érik el azt az ingerküszöböt, amelyet átlépve a pár szóba belelátszódik a világ. Mert a haiku igénye ez: pár szóban az egész világ. A pár szó összefüggésében, és a körülöttestől való függetlenségben. Ez itt nincs meg. Túl sok hozzá az összefüggés. Túl sok az oldalankénti polaroid-kép.

Nem baj, ami megvan az is ébreszt. Gondolatot, indulatot, ihletet. Ez a véglet irodalma. A szűkszavúság kísértése. Megvolt, lépjünk tovább? Kétlem, hogy Simon Márton eztán megmarad a slam bőbeszédű pontosságánál. Vissza fog térni ide, a pár szavak kísértésének első pillantásra kopár, másodikra túlságosan vegetatív földjére. Én alig várom, hogy visszatérjen… 

Simon Márton: Polaroidok
                                    recenziós epigonvers 

(3) 

Úgy érzem, kaptam valamit. 

(1)

Minek minősülünk? Megtartott

csomagolásnak?

(12) 

Sikolykatalógus.

(7) 

Lement alfába a sár.

(5) 

Emlékező bronzszobrok,

átforrósodó belső sötét.

(8) 

Elfogyó szavak igézete:

súlya lesz, amiért kevesebb.

(2) 

Átforrósodik a beltartalom,

mint a napon felejtett kasztniban

a levegő.

(10) 

Kacsamamaszámtan.

Egy, kettő, sok.

(4) 

Most személyesen

nekem blöffölj!

(6) 

Mélyen alattunk is kiterjedünk.

(9) 

Két sorrend: a véletlené,

meg amit összeraksz.

(11) 

Ha türelmes vagy, egyszerre kinyílik

a pár mondatos szoba.

(13) 

Legyél türelmes

a többi tárggyal -

a többi: csend.

...és ellenpontnak a végén, a dekázás után a folyam: Simon Márton és a slam (van fenn bőven a megosztón, szemezgessetek):