Hilary Mantel: Tükör és fény

„Morust mostanában mártírként emlegetik, nem pedig olyan személyként, aki rosszul becsülte fel az esélyeit. Azt hitte, képes lesz befolyásolni Henriket, mondta Cromwell Chapuysnek, és talán igaza is volt; de aztán olyasvalamivel találta magát szemben, amire nem számított: Boleyn Annával. Mi, tanácsosok, jövőbe látó, bölcs embernek hisszük magunkat, komoly ábrázattal vázoljuk a pozíciónkat, előteregetjük terveinket, az éjszakába nyúlóan érvelünk álláspontunk mellett. Aztán beront egy kislány, felborítja a gyertyát, és lángra lobbantja ruhánk ujját, hogy a bőrünket mentve, őrjöngve csapkodjuk magunkat. Meggyötör, hogy egy alamuszi tolvaj, mint Riche, felülkerekedjen rajtam; hogy egy bolond, mint Pole, meglékelje a hajómat; hogy egy idióta, mint Lisle, vízbe fojtson. Talán lesznek, akik azt állítják, hogy az evangéliumért haltam meg, ahogy Morus a pápáért. A legtöbben azonban nem fognak mártírnak tekinteni, legfeljebb olyan személynek, aki feláldozta magát az életben való előrelépés nagy ügyéért.”
 
Tizenegy évvel és majd’ háromezer oldallal azután, hogy a Farkasbőrben lapjain megismerkedtünk az egykori konyhalegénnyel, az iszákos apja mellől a legkülönbözőbb európai hadseregekbe menekülő, Firenzét és Antwerpent végigkémkedő, onnan Angliába visszatérve a kor legnagyobb formátumú politikusává és VIII. Henrik államminiszterévé érő Thomas Cromwellel, Hilary Mantel gigantikus Tudor-trilógiája elért a végére. A maga nemében páratlan irodalmi vállalkozásnak már az első két kötete is többszörösen nehezített pályát jelentett az olvasó számára: Cromwell szemszögéből nézve, a bőrébe bújva, olykor csapongó gondolatfolyamait, máskor hidegfejű racionalitását, megint máskor embertelen kegyetlenségét belülről - mintegy belső monológként - hallgatva Henrik vérgőzbe burkolt Angliája még a történelemkönyvekből ismertnél is rémületesebb helynek tetszik. Nem egyszer olyan érzésem volt, mintha valami pokolbéli bűzös mocsáron gázolnék át, fejemben a környező poklot tervező démon gondolataival. Közel egy hónapig tartó, itt-ott küzdelmes olvasás volt, olykor meg kellett szakítanom valami könnyed kis semmiséggel, annyira lehúzott – miközben egyébként sokszor roppant szórakoztató szöveg, és tagadhatatlanul sodornak magukkal végeérhetetlen intrikái.
 
„Amint a királyné feje elválik a testétől, Cromwell már indul is.”
 
Azt hiszem, e felütés méltán kerül be a legjobb első mondatok közé. Mantel szokásához híven pontosan ott folytatja, ahol az előző rész végén abbahagyta: Boleyn Anna nyakára épp lesújtott a francia hóhér kardja, Cromwell pedig siet a királyhoz jelenteni, immáron minden akadály elhárult a Jane Seymourral kötendő frigy elől. Henrik boldog, Cromwell boldog: a szelíd, halkszavú, kedves, bárminemű ambíciótól mentes Jane épp az ellentéte Annának, aki a királyi nászágy mellett az egész birodalom feletti irányítást is magáénak akarta. Mindenki megnyugodhat, hamarosan megszületik a várva várt trónörökös, béke van. Ám ez nem az a sorozat. Királydráma helyett tizenhatodik századi Kártyavár, amit kapunk: a vallási reform ugyan végigsöpört Anglián, Cromwell terveinek megfelelően szépen csorog az államkincstárba (s a baráti főurak főkönyveibe) a felszámolt apátságok, elkobzott egyházi vagyonok jövedelme, ugyanakkor a skót határvidék lázong, a Rómához hű főurak szervezkednek, a Boleynek bukása ellenére pozícióban maradt Howard-pereputty pedig mindent megtenne, hogy kigolyózzák a Boleyn Annát felemelő, majd elveszejtő Cromwellt a hatalomból.
 
Mindemellé a franciák és a spanyolok hol megújuló, hol megrekedő szövetsége folyvást veszélyezteti Henrik trónját, Róma az apja által fattyúnak bélyegzett Mária hercegnőt támogatja, a németalföldi fejedelmek Luther tanai miatt nem szimpatizálnak a legfőbb egyházi hatalmat magához ragadó, ám nagyrészt a római katolikus dogmákat követő Henrikkel. Királyunk, aki egy kislány libbenő ruhaujja miatt szembement a fél világgal, hirtelen ott találja magát, hogy mindenhonnan ellenségek veszik körül, saját országát pedig szétszaggatják az acsarkodó nemesek. Akik, miközben friss kiscsibéikkel próbálják felkelteni Henrik érdeklődését (mert Anna példája megmutatta: a király kegyeibe az ágyékán keresztül vezet a legbiztosabb út), egy dologban egyetértenek: mind gyűlölik Cromwellt. A kötet ezer oldalát végig belengi a minden oldalról való fenyegetettség érzése – Cromwell oly magasra emelkedett, amit már nem tűrhetnek ezek a családfáikba szédült bárók és grófok. Nem elég, hogy lényegében az összes fontos politikai pozíció az övé, hogy vagyona vetekszik a királyéval, még ráadásul nemesi rangot is kap.
 
Cromwell a legjobb tudása szerint (no persze a számára legnagyobb politikai hasznot hajtó módon) próbálja megőrizni a békét, pávatáncot jár a külföldi követek között, királynőket végeztet ki és újabb házasságokat szervez, megbékíti Henriket a lányával, Máriával (s ezzel megóvja attól, hogy Angliát lerohanja a spanyol armada a hercegnő esetleges kivégzése miatt) – mindeközben nem veszi észre (valóban nem?), hogy ellenfelei minden lépését módszeresen ki fogják játszani ellene. Ha fegyvereseket gyűjt maga mellé, hogy mint minden nemes, kiállíthasson egy sereget az északi lázadók ellen – Henriket akarja támadni. Ha a franciákkal, a spanyolokkal, a német fejedelmekkel tárgyal – saját pártjára akarja állítani őket. Ha Mária érdekeit védi – el akarja venni a hercegnőt, hogy Henrik után ő uralkodhasson felesége jogán. A főurak szemében Cromwell maga az Antikrisztus – Mantel legnagyobb erőssége épp az, hogy az olvasó tarkóját is bizsergeti az érzés: nem lehetséges-e, hogy tényleg az?
 
Cromwell mindig mások előtt jár egy lépéssel. Már azelőtt készült Anna bukására, hogy Henrikben felmerült bárminemű gyanú – ne feledjük, ő vezette a Wolf Hallba, a Seymourok otthonába a királyt azon a végzetes nyáron. Hidegvérrel állított fel és állított félre sakkbábukat – kezében mindenki csupán eszköz saját céljai elérése érdekében. Ugyan miért is ne feltételeznénk, hogy a beteges, magányos, mindenki által elárult Máriához sem csupán a szánalom vezeti? Miért hinnénk el, hogy a király érdekeit tartja szem előtt, amikor megbékélést sürget elsőszülött lányával? A Putney-i patkolókovács fiáról, aki miniszterré és főpecsétőrré emelkedett, s grófi rangig vitte, miért is ne tudnánk elképzelni, hogy Henrik koronájára pályázik? El tudjuk. Ez a legszebb ebben a könyvben – hogy Cromwellről mindent és mindennek az ellenkezőjét is el tudjuk képzelni. Háromezer oldalt töltünk ennek a zseniális szörnyetegnek a fejében, és a végén semmivel sem vagyunk közelebb ahhoz, hogy ismerjük. Adott egyfelől egy pragmatista manipulátor, aki Macchiavellit tekinti példaképnek; aki ha kifogy a kincstár a tartalékból, kidolgozza a Rómától való elszakadást, hogy rátegye kezét az egyházi vagyonra; aki laza kézzel állít félre királynékat, hercegeket, püspököket; aki minden Henriknek szerzett font után magának is félretesz egyet. Másfelől egy szerető apa, aki bármit megtenne, hogy fiát minél magasabbra tolja (el is veteti vele Jane Seymour testvérét); a lehető legkisebb rosszra törekvő államférfi, aki próbálja visszafogni az ekkorra már az elmebetegség jeleit mutató király vérengzését; diplomáciai zsonglőr, aki a békét tartja szem előtt.
 
Hogy mibe bukik bele? Épp abba, ami felemelte: a király szerelmi szeszélyeibe. Amikor a német fejedelmekkel kötendő szövetséget megpecsételendő megszervezi a király házasságát Cleves-i Annával, mellélő. Henriknek nem tetszik az ara. Ugyanekkor meglebbenti a ruhaujját egy újabb kislány, Howard Katalin, aki ugyan sem észben, sem ambícióban nem mérhető egykori unokanővéréhez, az idősödő, kéjvágyó királynak épp elég: egy újabb házasság, amit meg kell semmisíteni, egy újabb bűnbak, akit fel kell áldozni, egy újabb hatalmi vákuum, amit be kell tölteni. Az addig vádmorzsákat gyűjtögető főuraknak pedig más se kell: Cromwell lesz a bűnbak, aki a kudarcos házasságszerzés mellett lassan minden balszerencséért felel, ami Henrik udvarát meglegyintette. Mantel mestere a keretes szerkezeteknek. Egy kivégzéssel s a vele egy napon megtartott királyi esküvővel indítunk, s egy kivégzéssel és a vele egy napon megtartott királyi esküvővel búcsúzunk. Cromwellnek éppúgy egy „gyertyát feldöntő kislány” lesz a végzete, mint Morus Tamásnak. S ugyanúgy végzi, mint a nő, akit bár felemelt, majd szemrebbenés nélkül megbuktatott, titkon mindig is csodált: „Anna egyetlen célt tűzött ki maga elé az evilági életben: megszerezni Henriket és megtartani. Most elvesztette (…) és nem létezik bíróság, amely keményebben ítélné meg őt, mint saját maga teszi. Amióta csak Henrik tegnap ellovagolt tőle, ő, Anna, nem egyéb imposztornál, csalónál, gyermeknél vagy egy udvari bolondnál, aki beöltözött egy királyné ruháiba, s akit egy királyné termeiben szállásoltak el. Anna tudja, hogy a házasságtörés vétek, felségsértés és bűn, de ezeknél jóval nagyobb hiba, hogy vereséget szenvedett”. Hilary Mantel Cromwellje számára sem a hóhér bárdja a legnagyobb csapás. Hanem a kudarc. Hogy hiába emelkedett elképzelhetetlenül magasra, nála sokkal ostobábbak győzték le. Hogy nem királyként, nem is fűúrként, nem Britannia legnagyobb politikusaként halt meg, hanem senkiként. Ahogy született. Sovány vigasz: a történelemkönyvek szerint Henrik később semmit sem bánt meg annyira, mint Cromwell kivégzését. Sajnos, hogy ehhez mit szólt volna, már nem tudhatjuk meg.

A sorozat korábbi kötetei: 

Farkasbőrben

Holtaknak menete 

Kiadó: Libri

Fordító: Gázsity Mila 
 

Bernardine Evaristo: A lány, a nő, a többiek

    „az emberek már nem csak fehér nőként fognak rád nézni, hanem olyan fehér nőként, aki színes bőrűekkel lóg, és kicsit kevésbé leszel privilegizált, azért így is reflektálnod kell a privilégiumaidra, ezt a kifejezést hallottad már, csajszi?
    Courtney erre azt felelte, hogy Yazz egy professzor és egy nagyon befutott színházrendező lányaként kevéssé van hátrányos helyzetben, míg ő, Courtney, egy elég szegény közösségből jön, ahol teljesen természetes, hogy az emberek tizenhat évesen elmennek a gyárba dolgozni és tizenhét évesen egyedülálló anyaként megszülik az első gyereküket, Courtney apjának farmja pedig valójában egy bank tulajdona
    igen, de én fekete vagyok, Courts, ami engem elnyomottabbá tesz, mint bárkit, aki nem, kivéve Warist, aki mindannyiunk közül a legelnyomottabb (de ezt ne mondd el neki)
    öt kategóriában elnyomott: fekete, muszlim, nő, szegény, hidzsábot hord
    ő az egyetlen, akinek Yazz nem mondhatja, hogy reflektáljon a privilégiumaira
    Roxane Gay figyelmeztet minket a „privilégium Olimpia” veszélyeire – kezdte válaszát Courtney – és azt írta A rossz feminista című könyvében, hogy a kiváltságok viszonylagosak és a körülmények függvényei, és bár egyetértek, Yazz, de hol ér véget az összehasonlítás? Obama elnyomottabb, mint egy fehér vidéki srác, aki lakókocsiparkban nő fel egy egyedülálló, drogfüggő anyával és a börtöntöltelék apával? egy mentálisan súlyosan sérült személy kiváltságosabb egy szíriai menedékkérőnél, aki kínzás áldozata volt? Roxane amellett érvel, hogy újfajta beszédmódot kell találnunk, ha egyenlőtlenségekről akarunk beszélni”
 
A leghalványabb fogalmam sem volt, mire számíthatok, amikor belekezdtem Bernardine Evaristo regényébe, amiről én korábban azt hittem, nem is regény, hanem feminista szociológiai mű – ennyit a felületes könyvajánló-olvasásokról, valószínűleg több másik művel egy cikkben ajánlották, ezért néztem félre. Már csak amikor elkezdtem lapozgatni, jöttem rá, hogy ez szépirodalom (vagy valami olyasmi), sőt, Bookert is nyert (Margaret Atwood Testamentumokjával megosztva, amit Evaristo és az „első fekete női Booker-díjazottat” ünneplők igencsak zokon vettek, leginkább azért, mert nagyobb nyomatékot adna egy efféle „első” díjnak, ha nem megosztott lenne – ez egyébként remekül rímel magára a műre, mondhatnám, Evaristo se tudott volna nagyobb fricskát írni saját könyvének [Atwood mondjuk igen, de ő mindent tud]).
 
Szóval feminista szépirodalom, a huszonegyedik század multikulti Londonjából, vaskos társadalomkritikával, a színesbőrű- és LMBTQ-közösségek érvényesülési nehézségeivel, kitörési kísérletekkel és a kitörésért hozott áldozatokkal, generációkon átívelő traumákkal, apró jóvátételekkel. Színes, szagos, szélesvásznú tabló, áthatja egy nagy adag megmondáskényszer, ami itt nem feltétlenül kritika, egyszerűen mintha Evaristo elhatározta volna, hogy elénk tár egy halom olyan életutat, amelyek általában nem kerülnek regények lapjaira. Hétköznapi kis drámák, elnyomások, félresiklott, aztán valahogy csak sínre pakolt életek, egymásra hatások. Tizenkét elbeszélésének tizenkét főszereplője egytől egyik cipel terheket, hol súlyosabbakat, hol mondvacsináltakat (lásd az idézet privilégium Olimpiáját), de közös bennük, hogy néha siránkozva, néha túlságosan megkeményedve, néha meg élethosszig tartó munkával, de boldogulnak. Olvasás közben ez az egy zavart, hogy végső soron itt csupa olyan emberről olvashatunk, aki megcsinálta, akit nem temettek maguk alá a nehézségek, aki kitört a nyomorból, a megalázottságból, a determináltságból. Aztán felmerült bennem, hogy tán épp ez a koncepció lényege: hisz általában azoknak a nagyszabású drámáiról olvasunk, akik tönkrementek. Nyomorba, üldöztetésbe, megalázásba. Vagy gigászi szabadságharc során kiharapták maguknak, ami jár. A hétköznapok „kis” győzelmeiről, a látszólag átlagos középosztálybeli életek „kis” harcairól kevesebbet olvasunk. A húszévesen már háromgyerekes lányanyáról, aki mégsem fetreng bedrogozva lepukkant albérletében, hanem esti iskolába jár és évről évre lépked feljebb a ranglétrán béna szupermarketbeli állásában, abban a hitben, hogy egyszer majd áruházvezető lesz, nem szoktunk olvasni. Az ő történetének vége vagy a túladagolás, vagy a herceg fehér lovon. A középút, a „csak” átlagos megküzdött élet senkit nem érdekel. Ugyanígy a „kis” mindennapi előítéletek, félrenézések, vegzálások sem. Olykor egy tragédia kiveri a biztosítékot és mozgalmakat indít el, de az, hogy még ma is félreállítanak a reptéri sorban egy átlagosan kinéző, ápolt, láthatóan nem hátrányos helyzetű, üzleti úton lévő angol állampolgárt, csak mert fekete bőrű, arra mindenki vállat von. Ahogy arra is, hogy egy nőnek, ha fekete, és még a haja is göndör, de érvényesülni szeretne az üzleti világban, akkor hajat kell egyenesítenie, különben csórónak nézik. Az meg már teljesen nyilvánvaló, hogy ha egy szupermarketben lopnak a dolgozók, akkor először mindig a kisebbségieket rúgják ki. Mert náluk kódolva van, ugyebár (e ponton nyugodtan helyettesítsük be az itthoni viszonyokat). Evaristo mintha ezek ellen a hétköznapi előítéletek ellen írna. Amiket már annyira megszoktuk, hogy oda se pillantunk. Amikben óhatatlanul mi is bűnösek vagyunk, hisz jobban megmarkoljuk a táskánkat a villamoson, ha egy olyan száll fel, nem igaz?
 
Persze van itt is látványos felemelkedés, kamaszként csoportos nemi erőszakon átesett, kis híján elkallódó matekzseni lány, aki huszonévesen egy bank alelnöke lett – de egy ilyen tűzijátékra jut két visszafogottabb parázs: a bevándorló anya, aki takarítónőként alapított vállalkozást, és bár önálló életet teremtett, még mindig mások fürdőjét pucolja, és a kiégett tanárnő, aki mentorként kirugdossa tanítványaiból a banki karriert, de ő maga sosem lép tovább a lepukkant külvárosi állami iskolán. Ugyanígy akad húsbavágó bántalmazás és a legkülönbözőbb indítékokkal elkövetett erőszak, de akad szép számmal nettó vergődés is. Ahogy a fenti idézet mutatja, Evaristo nem kíméletes saját sorstársaival sem: már-már túl éleslátóan is ábrázolja, hogy a kisebbségek köréből kikerült középosztálybeliek, felkapott művészek, agyonajnározott influenszerek hogyan lovagolják meg saját kisebbségi mivoltukat – ennek legékesebb példája Yazz, aki beleszületett a tutiba, egy feminista sztárrendező és egy egyetemi professzor gyerekeként, aztán huszonévesen úgy fedezi fel saját identitását, mint fekete feminista, mintha minimum ő találta volna fel a mozgalmat is. Az összeset. Közben meg csak egy átlagos középosztálybeli egyetemista, aki leginkább saját szülei ellen lázad. Csak hát, ezt beismerni eléggé fájó, kell hát mögé ideológia. Hogy ez mennyit árt a valóban elnyomásban élőknek, az távolról sem karcolgatja sértett öntudatát.
 
Evaristo tán legbátrabb húzása ez a kíméletlen őszinteség: miközben érzékletesen tárja elénk a különböző kisebbségek megpróbáltatásait, egy percig sem tesz úgy, mintha csak mert valaki valamely kisebbség tagja lenne, máris hibátlannak kéne ábrázolnunk. Ma, amikor egyik oldalról a parttalan mocskolódás, másik oldalról a cancel culture-ba forduló politikai korrektség ömlik ránk, az számít forradalmi tettnek, ha valaki be meri vállalni, hogy attól, hogy egy szereplő elnyomott, még lehet szimplán mocsok. Számomra a legemlékezetesebb történet Dominique-é, aki belegabalyodik egy radikális férfigyűlölő leszbikus feminista hálójába, fülig szerelmesen utánamegy Amerikába, ahol a legrosszabb szektavezéreket idéző módon kezd el rajta uralkodni a párja, elszigeteli a társaságtól, régi barátaitól, ellopja a leveleit, az útlevelét, megszabja mit olvashat, ehet, gondolhat. Konkrétan kimondja, hogy át akarja nevelni a saját képére. Hisz oly sokáig tűrtük, hogy a férfiak olyanná formáljanak minket, amilyennek ők látni akarnak, most itt az ideje, hogy olyanná formáljuk magunkat, amilyennek a radikális feminizmus nézőpontjából lennünk kell. De ha egyik sincs köszönő viszonyban saját énünkkkel, akkor mi különbözteti meg a két ideológiát egymástól?
 
Az, hogy egy nő is lehet bántalmazó, hogy egy anya is elárulhatja a gyermekét, hogy egy akármilyen okból kisebbségbe szoruló is lehet szimplán rossz ember, nem kéne forradalmi gondolat legyen – mégis az. Annyira megszoktuk, hogy kétpólusú világban gondolkodunk, jó-rossz, fekete-fehér, férfi-nő, gazdag-szegény, hogy baromi nehéz differenciáltan látni az egyes embert és életútját. Hisz valójában egyikünk sem írható le egyetlen kategóriával, mindannyian küzdünk nehézségekkel, hurcolunk sérüléseket, követünk el hibákat, sértünk meg másokat. Próbálunk boldogulni. Ahogy Evaristo szereplői is. Pont olyanok, mint te meg én. Nem kategóriák. Emberek.

Kiadó: Európa

Fordító: Kállay Eszter 

Margaret Atwood: Testamentumok

„Itt, a saját jelen időmben legenda vagyok, élő, de több mint élő, halott, de több mint halott. Egy bekeretezett fej, aki a hátsó falon lóg azoknak a lányoknak az osztálytermében, akik elég magas rangúak ahhoz, hogy osztálytermük legyen: komoran mosolygó, némán feddő alak. Én vagyok a mumus, akivel a Márta-nővérek a kisgyerekeket ijesztgetik […].

Felfuvalkodtam a hatalomtól, ez igaz, de ugyanakkor köddé is váltam tőle – formátlan lettem, alakváltó. Egyszerre vagyok ott mindenütt és sehol: még a Parancsnokok képzeletében is nyugtalanító árnyékot vetek. Hogyan kaphatnám vissza önmagamat? Hogyan zsugorodhatok vissza normális méretre, egy hétköznapi nő méretére?

De az is lehet, hogy ehhez már késő. Az ember megteszi az első lépést, és hogy megóvja magát a következményektől, megteszi a következőt is. Az ilyen időkben, mint amilyeneket most élünk, csak két irány létezik: a felfelé vagy a zuhanás.”

Harmincnégy év telt el A Szolgálólány meséje megjelenése óta, és ha azt mondjuk, a regény aktuálisabb, mint valaha, nem mondtunk semmit – Margaret Atwoodról sokan sok helyütt leírták már, hogy látnoki erővel képes megjeleníteni korunk legdermesztőbb tendenciáit és megjósolni a vesztünket, ami felé rohanunk, miközben ő következetesen tartja magát ahhoz, hogy csak olyasmit ír le, ami vagy megtörtént már valahol, valamikor a történelem során, vagy megvannak a technikai alapjai annak, hogy megtörténhessen. Manapság, amikor jól megszokott hétköznapjainkat épp egy pandémia forgatja fel, túlzás nélkül vérfagyasztó ezt olvasni a MaddAddam-trilógia szerzőjétől. Ahogy vérfagyasztó kézbe venni A szolgálólány meséjét és folytatását, vagy megnézni az eredeti regényből készült sorozatot s közben szembesülni a nők testükkel kapcsolatos önrendelkezési jogának csorbítására irányuló törvénytervezetekkel a nagy vízen innen és túl. Nem kell messzire menni, hogy közel érezhessük magunkhoz Gileád szellemét, óriásplakátokról vigyorog ránk a propaganda. Látnok? Krónikás? Filozófus? Vagy csupán az emberi lélek fáradhatatlan kutatója? Az Atwood-rejtély még sokáig foglalkoztatni fogja az írott szó szerelmeseit.

E rejtélyhez ad újabb árnyalatot a Testamentumok. A regény megjelenése a tavalyi év egyik legnagyobb irodalmi szenzációjának számított, gyakorlatilag megjelenés előtt bezsebelte a Booker-díjat, a tavaly épp harmadik évadánál járó sorozatnak hála pedig jóval nagyobb tömegérdeklődésre tarthatott számot, mint a legtöbb szépirodalmi mű. Ugyanakkor időzített bombaként ketyegett szerzőjének kezében – hisz kultuszkönyvnek folytatást írni mindig óriási kockázat, nem beszélve egy olyan kultuszkönyvről, melyhez egy csapat forgatókönyvíró már megírta a maga folytatását egy másik médiumra. Adta magát a kérdés: mit lép a szerző? Gyökeresen más utat szán a szolgálólánynak, mint a filmesek? Esetleg ugyanazt, csak másképp, jobban megírva, máshova helyezve hangsúlyokat? Követi-e a filmesek útját vagy úgy tesz, mintha a három évad nem is létezne? Atwood gesztusából és választásából popkulturális kérdés lett, ráadásul szépen párhuzamba lehetett állítani egy másik zsáner másképp kultuszsorozatával, melynek szintén előbb adtak folytatást (s befejezést) filmesek, mint az eredeti szerző. Mit lép Atwood?

Természetesen azt, amit a legkevesebben jósoltunk, de tán a legtöbben vártunk tőle: folytatás helyett kvázi-kiegészítést ír, úgy, hogy az érvényes lehet a sorozat mellett is (hisz simán belesimulhat June sorozatbéli útja, legalábbis eddig), de olvasható és érvényes a sorozat ismerete nélkül is. A szolgálólány (ki az eredeti regényben névtelen) meg is jelenik, meg nem is. Meséje (mely az eredeti regény zárásában megjelenített történelmi konferencia résztvevői előtt még kétes hitelességű) folytatódik is meg nem is. Szerzőnk fókuszt vált, új elbeszélőket választ és más kontextusba helyezi Gileád kétes tündöklését és bukását. June meséje még „mese” volt – a Testamentumok három elbeszélőjénének vallomásán már ott a hitelességi pecsét. Egy másik történelmi konferencia már úgy döntött, e tanúvallomások híven beszélik el Gileád bukásának előkészítését. Igenám, de kik ők? Kik e sötétben bujkáló krónikások, akik az egykori szolgálólány nyomdokaiba lépnek? Hol kezdődik és hol ér véget a történetük?

A háromból két elbeszélő (a 369A és 369B tanúvallomás alanyai) kamaszlány. Egymás komplementerei ők, egyikük már a megszilárdult Gileádban nőtt fel, kiváltságosként, egy Parancsnok lányaként, kit épp hozzá akarnak adni egy másik Parancsnokhoz. Becses virág ő, kinek kezében (s méhében) Gileád jövője rejlik – egy széltől is óvott mimóza, aki nem ismert más világot, csak Gileádot, aki már kisgyerekként olyan babaházzal játszott, melyben Parancsnokok, kék ruhás egyenfeleségek és pocakos-főkötős szolgálólányok laktak. Nem kérdőjelezi a rendszert, hisz sosem ismert mást. Azt sem tudja, mit kéne kérdőjeleznie – olvasni nem tanították, könyveket nem ismerhet, pennát csak rajzolásra foghat kézbe. Ám amikor szembesül azzal, mily kegyetlen is tud lenni a nőket „féltő” gileádi rendszer, hűsége megbicsaklik, értelme nyiladozni kezd – és rögtön ott terem egy bábjátékos, aki kihasználja és saját céljainak rendeli alá. A másik lány a Gileáddal szomszédos Kanadában él – a diktatúráról csak annyit tud, amennyit az iskolában tanultak róla és amennyit a szüleihez időnként betérő, menekült szolgálólányokat segítő szervezetnek dolgozó ismerőstől felcsipeget. Gileád neki mese, távoli szörnyűség, mely ellen buli tüntetni, de hétköznapjaiba nem ér el. Átlagos, nemtörődöm kamasz, kinek élete egy csapásra felfordul, amikor szüleit meggyilkolják és fény derül származására. Hogy aztán hirtelen Gileádban találja magát, ugyanannak a bábjátékosnak a kezében.

S hogy ki ő, ki a bábjátékos, a mumus, az élőholt legenda, ki nyugtalanító árnyékot képes vetni még a Parancsnokok képzeletére is? A leghatalmasabb Néni, az egykorvolt bírónő, aki az elsők között ismerte fel, hogy ha nem akar meghalni aznap, amikor a nők jogait egy tollvonással megszüntették, bankszámláikat befagyasztották, munkavállalásukat megtiltották, önálló személyiségüket kiradírozták, akkor kézbe kell vennie az irányítást, le kell győznie zsarnokait, meg kell győznie őket arról, hogy szükségük van rá. Annak a szolgálólánynak a meséjében ő a megtestesült kegyetlenség – itt ő a pók, aki addig szövi hálóját, míg mindenkit, kicsit, nagyot, szolgát és hatalmast, őrzőt és parancsnokot magával nem ránt. A fáradhatatlanul írt Ardua Hall-i holográf Gileád legnagyobb befolyású asszonyának krónikája – aki az első naptól segített kiépíteni a rendszert, aki Gileád női szférájának gyomorforgató rendjét megalkotta, aki szolgálólányok százait nyomorította meg, majd temette el álszent módon, aki kamaszlányokat szolgált fel tálcán perverz parancsnokoknak – miközben gyűjtötte az információkat, mellyel egyszer megbuktathatja őket. Felmenthető? Akarjuk, hogy felmentse a szerző? Mi képesek lennénk megbocsátani vétkeit? S vajon ő akarná, hogy felmentsük?

Ó, dehogy. Ő a megtestesült pragmatizmus. Felette (alatta) áll minden erkölcsi kérdésnek – megbocsátásról, helyes vagy helytelen eszközökről, emberségről és kegyetlenségről szó se essék. Gyilkolj vagy téged gyilkolnak. Gyűjts bizonyítékot s tudd, hogy valahol, valaki ellened is gyűjti őket. Tartsd közel magadhoz legádázabb ellenségeid és érd el, hogy te légy az egyetlen, kiben megbízhatnak. Söpörd az asztal alá a járulékos károkat a cél érdekében. De mi a cél? Gileád fenntartása vagy Gileád elpusztítása? A pragmatizmus papnőjének nincs célja – az egyetlen, ami hajtja, a bosszú. Azokon, akik kifordították önmagából, akik alapító anyát csináltak belőle, akik mumussá tették, kegyetlen, embertelen szörnyeteggé. Akik éppúgy megfosztották őt is identitásától, mint a szolgálólányokat, feleségeket, Mártákat. Hisz Néninek lenni is csak egy konstruált szerep. Még a leghatalmasabb Nénié is. Ő sem lehet már soha önmaga, nem lehet az a nő, aki még nem fogott fegyvert nőtársaira, nem zsugorodhat hétköznapi méretre.

Atwood legizgalmasabb húzása e Néni vallomása – egy percre sem merül fel a felmentés, a megváltás lehetősége, a leggyűlöletesebb szereplők egyike marad, még ha birodalmat buktat is, de testamentumán át láthatjuk, hogyan fordítja ki a kiépülő diktatúra, a hatalom legyintése, a tanult vaslogika, az életben maradásért vívott harc önmagából az embert. Lydia valaha ember volt. Már nem az. És pontosan tudja, hogy sosem lehet újra az. De vajon ki ő? Mintha a holográf és a benne leírtak is azt a célt szolgálnák, hogy arcot adjon önmagának, hogy visszanyerjen valamit feloldott személyiségéből, hogy keretet adjon a számos szerepnek, melyet magára erőltetett – ily módon e szörny is beáll Atwood identitásukat kereső hősnőinek sorába: ahogy maga a szolgálólány, ahogy Grace Marks, ahogy Iris Chase, úgy Lydia Néni is meséjével ad formát önmagának. S formát nekünk, az olvasóinak.

„Miután ilyen mélyre ástam Gileád alapjai alá a lőporos ládámmal a hónom alatt, lehetséges volna meginognom? Mivel én is ember vagyok, ez abszolút lehetséges.

Abban az esetben megsemmisíteném ezeket a szorgos munkával teleírt oldalakat – és velük együtt téged is, leendő olvasóm. Elég a gyufaláng egyetlen lobbanása, és véged – nyomod sem marad, mintha soha nem is léteztél volna, mintha a jövőben sem léteznél. Micsoda isteni érzés! Bár ez az isten a pusztítás istene.”

Hogy lesz-e belőle kultuszkönyv, mint A szolgálólány meséjéből? Nem hinném. Mivel elődje nélkül nem is érvényes, nem is lehetne. De annyit és oly okosan tesz hozzá ahhoz, hogy kár lenne nem olvasni. Míg a szolgálólány rémmeséje az elnyomottak meséje, egyértelmű erkölcsi iránytűvel, jó és rossz szereplőkkel, olyan hőssel, kit lehet szánni és kinek lehet szurkolni, addig Lydia Néni meséje az egyik legkegyetlenebb tükör, mellyel szembekényszerít minket Guvat kegyetlen megalkotója: egy szituációban, ahol csak két út létezik, a felfelé, vagy a zuhanás, te vajon meddig mennél el, hogy elkerüld a zuhanást?

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes

Margeret Atwood: A Szolgálólány meséje (2019)

„…fáj, hogy újra el kell mondanom. Bőven elég volt egyszer is átélni. De nem adom fel, folytatom ezt a szomorú, vágyódással és aljassággal teli vontatott és csonka történetet, mert azt akarom, hogy halljátok, ahogy én is hallom majd a tiéteket, ha valaha találkozunk, akár menekülés közben, a jövőben, vagy a mennyben, vagy börtönben, vagy a föld alatt; valahol máshol. Mert ezekben az a közös, hogy nem itt vannak. Azzal, hogy felfedek bármit is, tudatom veletek, hogy hiszek bennetek, hiszem, hogy ott vagytok, hiszem, hogy léteztek. Azért mesélek el mindent, mert azt akarom, hogy valóságosak legyetek. Elmondom, tehát vagytok.”

Nobel-díj ide vagy oda (megint nem ő…), az idei vitathatatlanul Margaret Atwood éve lesz nálam. Tavasszal végre teljessé vált a MaddAddam-trilógia magyar kiadása, ami felejthetetlen élményt adott, ősszel pedig megjelenik (illetve már meg is jelent, a magyar kiadásra kell még várni picit) a világ egyik leghíres(-hírhedt)ebb sorozatának alapanyagot adó A Szolgálólány meséje folytatása, a Testamentumok. Ennek örömére kerek tíz év után rászántam magam, hogy újraolvassam, hol is kezdődött Fredé világhódító története – hisz a folytatást úgyse hagyom ki, s akkor már lássuk, mit is ad az eredeti ennyi idő elteltével. Roppant érdekes a viszonyom ezzel a történettel. Amikor először olvastam, nagyon érzékeny időszakomban talált meg, és talán (bár a tíz évvel ezelőtti énem nyilván zokon venné, hogy most ezt írom) éretlen voltam hozzá. Bár lehet, hogy nem – egyszerűen minden életszakaszban mást ad (ám mindig ad valamit – ahogy az igazán nagy könyvek általában). Akkortájt életem egyik központi kérdése a gyerekvállalás / nem vállalás volt, friss élmény volt a szociológia szak és az ismerkedés a huszadik század eleji feministákkal, épp halálosan szerelmes voltam Simone de Beauvoir életművébe – nem meglepő, hogy leginkább az önrendelkezésüktől megfosztott nők „szolgálólány” státuszba kényszerítése és a női test szülőgéppé silányítása fogott meg és háborított fel. De annyira, hogy utána évekig nemhogy a könyvet, a róla írott posztom sem tudtam elolvasni – úgy maradt meg bennem Atwood és Fredé meséje, mint valami mérgező gázokkal és nukleáris hulladékkal teli mocsár, amibe ha egyszer beledugom az ujjam hegyét, csak húz-húz lefelé, és soha nem szabadulok. Az emlékétől is fuldokolni kezdtem. Nem véletlen, hogy a sorozattól is tudatosan távol tartottam magam – a gondolatát sem bírtam elviselni, hogy én ezt vásznon lássam.

Az igazán érdekes az, hogy maga az elbeszélés is úgy élt emlékeimben, mint egy roppant nehéz és bonyolult, olvasópróbáló teljesítménytúra – ami már csak azért is érdekes, mert az azóta kedvenccé vált Atwood legtöbb regénye esetében épp az okozott meglepetést, hogy súlyos témái és posztmodern elbeszéléstechnikája ellenére is mennyire olvasóbarát módon ír, mennyire könnyen olvasható, a szépirodalomban szokatlan mód szórakoztató a prózája. E tekintetben az újraolvasás valóban tanulságos volt – mocsárnak és teljesítménytúrának nyoma sincs, csak úgy száguldottam át Fredé történetén, ami ezúttal, minden borzalma ellenére éppoly szórakoztatónak és olvasmányosnak bizonyult, mint társai. Újrafordításról tudtommal nincs szó, tehát igen, azt kell mondjam, ennyit számít az a plusz tíz év és az a néhány száz plusz olvasmány.

De vajon ugyanazt jelentette-e nekem most Fredé meséje? Visszaolvasva a posztom, egy dolog tűnik fel újra meg újra: kényszer. Bizonyos szempontból Fredét és társait persze valóban belekényszerítették a vörös csuhába – de! És ez itt egy elég nagy DE! Mind dönthettek volna másképp. Választhatták volna a biztos halált, lehettek volna háztartási alkalmazottak egy ideig, vagy akár kurvák az erre szakosodott intézményben – mindenki által megvetve, de tán egy fokkal szabadabban. Szolgálólánynak lenni undorító, mocskos, megalázó, identitást lebontó szerep – mégis: jó páran választják ezt a szerepet. Gyávaságból? Pillanatnyi biztonságérzetért? A jövőbe vetett hitért? Az előnyért, ami egy sikeres szülés után kijár? Ki tudhatja…

Ami ezúttal a legmélyebben belém mart, az Fredé folyamatos próbálkozása önmaga újradefiniálására, arra, hogy megtalálja a helyét, a szerepét, saját identitását ebben az új világrendben – ahogy a személyiségfosztásra való állandó törekvések ellenére megpróbál önmaga maradni. Valamiféle önmaga – ami köszönő viszonyban sincs egykori önmagával, mégis: a legfontosabb. Hogy meg tudja őrizni az önmagába, mint önálló személyiségbe vetett hitet. Hisz mindannyiunknak erre van a legnagyobb szükségünk – hogy el tudjuk helyezni magunkat valahol a kis világunkban, hogy tudjuk, kik vagyunk mi, függetlenül mindenféle külső tényezőtől, társadalom által ránk ütött hasznossági pecséttől, anyagi és egyéb javaktól. Hogy ha lenne tükrünk, tudjuk, ki néz szembe velünk.

Persze Fredé meséje csak mese – utólag elmesélt, megbízhatatlan történet. Atwood különösen vonzódik a megbízhatatlan narrátorokhoz – ahogy Grace Marks, az Alias Grace hírhedett gyilkosnője, vagy Iris Chase, A vak bérgyilkos idős narrátor-írónője, vagy a Guvatkáknak teremtéstörténetet mesélő Hóember, úgy Fredé is mesél, ahogy kedve tartja. Hisz nincs történet, nincs abszolút igazság, nincsenek kordokumentumok – csak a személyes emlékezet van. Ami csalfa, részrehajló, szépítő és vádaskodó. Értelmet pedig legtöbbször csak utólag nyer…

„Amikor az ember egy történet közepén jár, az még nem is történet, hanem csak zűrzavar, sötét morajlás, vakság, törött üveg és széthasadt fa roncsa – akár egy ház a forgószélben, vagy egy jéghegyek közt összetört, zúgókon sodródó hajó, amit a fedélzeten senkinek nincs hatalma megállítani. Csak később lesz belőle valami történethez hasonlatos. Amikor az ember elmeséli, saját magának vagy valaki másnak” – írja Atwood az Alias Grace-ben. Véletlennél sokkal többnek tekintem, hogy a nemrégiben itt vesézett Apáim története című dokumentumfilm mottójául épp ezt az idézete választotta a rendező Sarah Polley – így érnek össze kulturális élmények. Nyilván az sem véletlen, hogy most épp Fredé identitáskeresése, önigazolása, az általunk választott és a külvilág által ránk kényszerített szerepek (és a kettő közötti különbség) rétege érint meg A Szolgálólány meséjéből – no meg az, hogyan meséljük történeteinket a körülöttünk élőknek és hogyan mesélnénk az utánunk következőknek. Egyáltalán, miféle hit kell ahhoz, hogy úgy gondoljuk, lesznek még utánunk következők, akiknek érdemes mesélni?

Az év egyik legtanulságosabb olvasmányélménye lett ez a mostani újraolvasás – nem is annyira Atwoodot és A Szolgálólány meséjét, hanem saját magamat illetően. Ritka, hogy ennyire jól rímel egy olvasás arra, ami a mindennapokban foglalkoztat, és még ritkább, hogy két ennyire különböző életszakaszban sikerül így elkapnia (az meg pláne ritka, hogy ennyire szorosan követik egymást azok az élmények, amik ily módon rezonálnak bennem). Kíváncsi vagyok, újabb tíz év múlva mit váltana ki, mire világítana rá – ha jelenkori világunk létezik még akkor, s lesznek benne könyvek, elolvasom; s ha lesz még internet, és rajta nekem blogom, megírom. Most pedig jöjjön a sorozat – bár még mindig tartok kissé az élménytől, az Atwood által írt folytatás előtt mindenképpen meg akarom nézni, milyen irányba vitték el a történetet a filmesek: már csak azért is, hogy összevethessem az írónő által megálmodott utótörténettel és lássam, Atwood mennyiben reflektál és mennyiben mutat fricskát a másik médiumnak. Nagyjából biztos vagyok benne, hogy roppant érdekes popkulturális jelenséggel állunk szemben – már csak a két különböző folytatás befogadása és a „melyik az igazi” kérdésköre miatt is. De erre visszatérünk még, hamarosan…

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Mohácsi Enikő

Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

„Mint az szégyenszemre szokásommá vált, egy talk show-t néztem, azt a fajtát, amelyikben az emberek kiborítják a bilit. Manapság ez a divat, a biliborítás: az emberek kiborítják a maguk bilijét, meg a másokét is, kiborítják azt is, ami benne van, meg azt is, ami nincs. Mindezt bűntudatból és gyötrődésből és kedvtelésből is, de legfőképpen azért, mert mutogatni akarják magukat, mások meg nézni akarják közben őket. Én sem vagyok kivétel: imádom ezeket a mocskos kis bűnöket, ezeket az ocsmány családi szövevényeket, ezeket a dédelgetett traumákat. Élvezem a várakozást, mellyel mint egy fantasztikus születésnapi ajándékról letépik a fedelet a férgekkel teli konzervdobozról, és élvezem a csúcspont utáni leeresztést a kukkoló arcokon: az erőltetett könnyeket, a kicsinyes, kárörvendő sajnálatot meg a beintésre felhangzó, kötelességszerű tapsot. Hát csak ennyi volt? – gondolják. Hát nem kéne, hogy ennél kevésbé közönséges és sokkal brutálisabb, sokkal hősiesebb, sokkal szívszaggatóbb legyen ez a seb a te húsodban? Halljuk a többit! Nem lehetne még egy kicsit kurblizni azon a fájdalmon?”

Hogyne lehetne. Mindig lehet. A szolgálólány meséje és az Alias Grace után végre kezünkbe vehettük Margaret Atwood tán legjelentősebb regényének újrakiadását a Jelenkor életmű sorozatában – csak remélni tudjuk, hogy lesz folytatás. A vak bérgyilkos már-már akkora hírnévnek örvendett a magyar könyvpiacon, mint fiktív névrokona, a regénybeli regény a fiktív rajongók körében: első kiadását évek óta alig lehetett beszerezni, A szolgálólány meséjéből készült sorozat sikere után pedig az antikváriumok egyik legkeresettebb -  jócskán túlárazott - címévé vált. Ilyenkor persze mindig felmerül, hogy a sorozatok sikere és a szerző körüli világméretű felhajtás keltette túlzott várakozás vajon nem bizonyul-e indokolatlannak – szerencsénkre Atwood még nem okozott csalódást.

A vak bérgyilkos trükkös narratívával, többszintű elbeszéléssel mesél női sorsokról – tragikus, összetett, titkokkal terhelt életekről. Elbeszélője az idős Iris Chase, aki nyolcvanon túl, a halál közeledtét érezve írja le családja történetét – reményei szerint unokájának, a tőle elhidegült Sabrinának. Iris elbeszélésébe ékelve elolvashatjuk húga, a tragikusan fiatalon elhunyt Laura Chase posztumusz kiadott regényét, A vak bérgyilkost – mely regény egy fiatal nő és egy folyvást tilosban járó ponyvaíró szerelmi légyottjait írja meg a forrongó harmincas-negyvenes években. Laura regényében pedig kibontakozik a ponyvaíró egyik fantasztikus műve, A xenori gyíkemberek szüzséje – idegen bolygóval, társadalmi elnyomással, emberáldozatokkal, vak bérgyilkosokkal és feláldozandó néma szüzekkel.

Iris Chase, akárcsak Grace Marks, az Alias Grace főszereplője, megbízhatatlan narrátor. Miközben a gyáros nagyapa és a társasági hölgy nagymama történetétől kezdve részletekbe bonyolódóan beszéli el családja históriáját, az anya halálát, az apa lassú összeomlását a gazdasági világválság közepette, a húg kezelhetetlenségét és a nevelők sorának elüldözését; üzleti alapon szervezett házasságát a tönkrement családi gyárak „megmentőjével”, kirakatfeleséggé válását és lassú öntudatra ébredését, aközben a lényegről egy szót sem ejt. Azt a regénybeli regényből kell kihámoznunk. De vajon mi igaz abból, amit ez a zavarodott, tizenévesen elmegyógyintézetbe zárt, majd onnan megszökő és évekre eltűnő fiatal lány papírra vetett? Ki volt a rejtélyes ponyvaíró, aki megrontotta ezt a szende szüzet? Egyáltalán léteztek? Vagy a fantázia szüleménye az egész? Netán nem is Laura a főszereplője? Netán nem is ő írta A vak bérgyilkost?

Rutinos olvasóként nem nehéz felfejteni a szálakat – Atwood / Iris bőven ejt utalást, hagy fogódzót. Ám egy idő után nem is érdekes: ki és mit írt, ki kivel járt fülledt légyottokra, ki mikor viselte a hermelines keppet. Sokkal fontosabb amit Atwood ezekről a nőkről elmesél. Iris és Laura egyaránt a rájuk erőszakolt társadalmi szerepek rabja – míg Laura látszólag sikerrel hagyja maga mögött egy ponton e szerepeket és vonul ki a társaságból, épp ő lesz az, aki egy ábránd összeomlásakor maga is összeroppan és a folyóba hajt kocsijával. Iris ezzel szemben félig-meddig tudatosan burkolózik az elkényeztetett társasági feleség szerepébe: ó igen, ha egy kicsit is megtanulna olvasni a sorok között, sokkal korábban rájöhetne maga is az igazi tragédiára – de vajon akar-e? Iris, aki tizennyolc évesen zokszó nélkül megy hozzá az apja által rákényszerített üzleti partnerhez, hogy megmentsen gyárat, családot, kishúgot – végül egyiket sem tudja megmenteni. Iris, a nővér, akinek egész kisgyerekkorától elsődleges feladata, hogy gondoskodjon a húgáról – mert Laura kicsi, érzékeny, elvarázsolt, élhetetlen. Akit mindenki megró, majd megvet, amiért nem volt ott, nem vette észre, nem akarta tudni… Senkiben nem merül fel a kérdés, hogy vajon ki vigyáz rá, Irisra, amikor éjszakáról éjszakára gyötrődik erőszakos férje alatt egy kirakatházasságban? Ki törődik az ő érzéseivel, vágyaival, a vagyont érő selyem fedte foltjaival?

Mindig is a gondoskodó nővér az, aki a rövidebbet húzza. A húgnak megadatik a látványos tragédia. A csalódás, az öngyilkosság, a posztumusz glória. De ki volt valójában Laura Chase? Ki volt ez a zavart kislány, akit gyerekként szakítanak ki megszokott világából, aki anya nélkül, egy alkalmatlan nővér szárnyai alatt, romantikus ábrándképek és erőszak között hányódva kell felnőjön? Sosem tudjuk meg. Az igazi Laura Chase rejtve marad előttünk. Hisz jóformán Iris sem ismerte. És vajon ki a rejtélyes idegen, a ponyvaíró, aki köré az egész szövevény szövődik, aki elrabolja mindkét nővér szívét, aki a lapokon leginkább csak a hiányával tüntet, a regénybeli A vak bérgyilkos főszereplője? Ahogy Iris írja, ő a lyuk a fánk közepén – a semmi, ami azáltal lesz valami, ami körülveszi. Kétszer találkozunk vele az elbeszélés valós idejében – Alex Thomas, a kommunista agitátor, aki tragikus halált hal a spanyol hadszíntéren, a legnagyobb rejtélye mindkét regénynek. S léteztek-e vajon ponyvaregényei? Ha igen, hogyhogy nem találtak rájuk a Laura Chase után kutató irodalmárok és rajongók? Ha nem, vajon ki írta A xenori gyíkemberek áthallásos történeteit? Laura? Iris? Vagy?

Mindig eggyel mélyebbre süllyedünk a fájdalomban. Rétegről rétegre bomlik ki előttünk a történet, és ami szokványos-tragikus családi históriának indult, a korszellemnek megfelelő megalkuvásokkal, kis csalásokkal itt, kis csalódásokkal ott, az kegyetlen árulássá válik az egyik, borzalmas erőszakká a másik oldalon. A rétegzettséget követi le az elbeszélésmód változása is. Iris jelenidejű elbeszélése szikár, tárgyilagos, egy mindennel leszámolni készülő öregasszony listába szedése. A múlt megelevenítése már jóval stilizáltabb, dramatizáltabb – egyfajta hazug patinával vonja be saját múltját, nem is titkolt szándékkal, így távolítva tőlünk azt, amit saját valóságaként ad el. Hisz a valóság, mint kiderül, sokkal inkább a Chase-féle A vak bérgyilkos lapjain olvasható. A regénybeli regény stílusa romantikus, épp annyi szenvedéllyel, amit a kor még megengedett, libbenő szövetek mögött elsuttogott hazug ígéretekkel. És ott vannak a ponyvaregények, melyeket Alex alteregója ír: ezek stílusa durva, darabos, lényegretörő. A fantázia a szépelgés előtt. Mindezt színesítik korabeli újságcikkek, társasági beszámolók és politikai helyzetjelentések vegyesen – jóval többet, mint csupán hátteret adva az elbeszélés(ek)nek.

Atwood bravúrosan szövi egybe a különböző síkokat – a teljes történet (már amit mi annak gondolunk…) csak akkor bomlik ki, ha mind a négy síkon egyszerre mozgunk, ha mind a négy elbeszélést azonos érvényűnek tekintjük és egymás kiegészítőiként olvassuk. A végére persze helyrekerül ez-az: mégis, megnyugvás helyett csak hiányt hagy maga után – mint a fénykép, melynek más-más verzióban mindkét nővér birtokában volt. Amely képről hiába vágta le Laura akár nővérét, akár saját magát, mindig ott maradt a másik oldalon egy kéz. Egyik testvér sem létezhet a másik nélkül. Egyikük története sem érvényes a másik nélkül. Egyikük regénye sem működik a másiké nélkül.

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Siklós Márta

Eleanor Catton: A fényességek

Kardigános kalandregény – ez volt az első gondolatom, amikor nekikezdtem Eleanor Catton Booker-díjjal jutalmazott, grandiózus, hömpölygő regényének. Aki a díj és a hozzá kapcsolódó felhajtás (legfiatalabb díjazott, az első új-zélandi díjazott, a leghosszabb díjazott mű…) után valami töményen posztmodern és/vagy érfelvágós kortárs szépirodalom-ömlést vár, könnyen csalódhat. És még jó páran, attól tartok. Ez a regény leginkább a tizenkilencedik századi lassú, ráérősen építkező, ma már a szószátyár jelzővel illetett nagyregények megidézése. Kortárs trendek helyett egy jó évszázada elfeledett modor felelevenítése. Hogy önmagában ez a gesztus ér-e bármilyen díjat, azt nem én fogom megállapítani – a szöveg megformálásáért én nem biztos, hogy odaítéltem volna, de nem látok a díjat odaítélők fejébe. Ellenben baromi jól szórakoztam, és bár nagyon tudom értékelni a posztmodern játékokat és veszettül odavagyok egynémely szívet kiskanállal kikaparó kortárs szépirodalmi vadhajtásért, meg kell mondjam, olvasóként ez most épp elég volt.

Mert nem csak egy irodalmi divatot és kort idéz meg, bennem is megidéz egy olvasási módot, amit manapság már nem nagyon szeretünk (?) művelni. Felidéz nyarakat, amikor a fűben hasalva az egész nyári szünetet odaajándékoztam egy ezeroldalas monstrumnak, jólesően beleveszve a lassan hömpölygő mondatokba, a megannyi szereplő jellemzésébe, kockás füzetbe rajzolva a szerteágazó szereplőgárda kapcsolathálóját. Mondják, rohan a világ, mi meg - könyvmolyok, bloggerek - mondjuk, hogy egyre rohanóbban olvasunk. Nehéz is lenne tagadni. Épp ezért tud nagyon jólesni, amikor egy könyv megállásra késztet, lelassít, elgondolkodtat. Hozzálassulunk.

Kalandregény, írtam fentebb – nem tudok másként nézni rá. Új-Zéland, aranyláz, a viktoriánus erkölcsiség elől a Föld másik végére menekültek szabadossága, örömlányok, spiritiszták, rejtélyes holtak és egy megmagyarázatlan eltűnés (gyilkosság?) utáni nyomozás adják a regény gerincét, miközben a bolygók szüntelen járják táncukat a szereplőink körül. (Ad egyfajta pikantériát a megvalósításnak a horoszkópokkal való játszadozás – ugyanakkor némi misztikus színezeten kívül nem tesz hozzá annyit a cselekményhez, amit talán várnánk. Persze lehet, aki ért valamicskét a bolygóállásokhoz, többet olvas ki belőle, számomra ez eléggé mellékes maradt.)

Szóval kalandregény… Amely úgy kezdődik, mint valami Tarantino-western (nem is tudjuk eldönteni sokáig, hogy vérfürdőbe vagy szópárbajba torkollik-e): Walter Moody, az Angliából egy családi tragédia után az arany nyomába eredő ügyvédjelölt belecsöppen a Korona szálló ivójában gyanúsan összeesküvés-hangulatot árasztó tizenkettek gyűrűjébe. A bankár, a szerkesztő, a szállodaigazgató, a pénzmágnás, az ötvös, a bizományos, a patikus, a hajóügynök, a bírósági írnok, a lelkész, az ópiumbarlang-tulajdonos és a bennszülött (igen, ez így olyan mint egy rossz vicc, de ne riasszon el senkit a szereplők tömege – Catton igen elegánsan és kreatívan oldja meg, hogy mindenki markánsan egyedi és megkülönböztethető legyen, csak egy-két alkalommal éreztem, hogy a kockás füzet jól jönne…) azt kívánják felderíteni, mi történhetett az éjszakán, mikor a város közkedvelt prostituáltja a lehető legfurcsább körülmények között kísérelt meg öngyilkosságot, egy ismert és gazdag vállalkozó eltűnt, egy lecsúszott alkoholista meghalt, kunyhójában hatalmas mennyiségű aranyat hagyva maga után, egy kívülálló politikus a városba érkezett, egy hajó sietve felhúzta a horgonyt, egy utazóláda pedig eltűnt majd feltűnt… Így vagy úgy mindannyiuknak közük van a bűnügyhöz (vagy bűnügyekhez) – ám nagyrészt sem maguk, sem a többiek nem tudják, miképp.

A klasszikus „kívülálló csöppen nagyszabású titkos összeesküvésbe” helyzetből egyértelmű, hogy Moody lesz az, akinek ki kell deríteni az összefüggéseket – persze maga sem tudja (hát még a többiek) hogy már érkezése előtt belekeveredett a rejtélybe. Minden mindennel összefügg – de hogy ki kicsoda ebben a grandiózus játszmában, honnan származik és hova tűnt az arany, ki adta ki magát másnak és ki játszik kettős játékot, mi lett az ópium sorsa és mi érte az örömlányt, honnan ismeri egymást az ópiumkereskedő, a börtönőr és a felesége és milyen titkok húzódnak még a régmúltban, ahhoz bizony végig kell utaznunk ezen a lassú, megannyi kitérővel tarkított utazáson. Megéri, mert a majd’ ötszáz oldalas felvezetés után (könnyen lehet, hogy a leghosszabb felvezetéssel bíró regény címére is pályázhat A fényességek) mintegy visszafelé megismerhetjük a tizenkettek által elbeszélt történetet a maga valójában. No nem mintha ez sokkal tisztább képet adna mint a spekulációk és gyanúsítgatások halmaza, amivel az elején megajándékoznak minket, de a két történet már sikerrel kiad egy teljes képet. Egy képet árulásról, kapzsiságról, bosszúról, függőségről, évtizedes titkokról, vezeklésekről és szerelemről. Van, ami nem változik.

Azt hiszem, mindig ehhez a hangulathoz
fogom társítani :) 

Catton mintha jóízűen fricskát mutatna napjaink regényirodalmának: részben a formai játékkal, egy elbeszélésmód megidézésével (és visszaemelésével a fősodorba), részben a témaválasztással – hisz akármibe csomagoljuk, valójában nincs történet szerelem és bosszú nélkül. A bátorság díjazandó, amivel ez a nagyon fiatal új-zélandi írónő mer ennyire nem divatos regényt kiadni a kezei közül és gátlástalanul ostromolni vele irodalmi csúcsokat. Persze lesz, aki unni fogja (aki már most berzenkedik a tizenkilencedik századi regények hangulatától, bele se kezdjen), lesz, aki hiányolja belőle a truvájt (aki a modern regény minimumát Pynchonnál húzza meg, az se), lesz, aki még így is túlságosan eseménytelennek tartja majd (mert azért ez szépirodalom, még ha kalandos és nyomozós is, nem követik egymást oldalanként az akciók) – én mégis remélem, hogy megtalálja az értő közönségét itthon is. Számomra eddig az év legkellemesebb olvasmánya, és ha egész őszinte akarok lenni, legszívesebben most azonnal újrakezdeném. Iszonyúan hiányzik már most az az elringató, békebeli hangulat, amibe belecsöppentem általa.

Kiadó: Európa

Fordító: Rakovszky Zsuzsa

Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Vajon ha visszanézek hatvan évesen a hátam mögött lévő évtizedekre, mit gondolok saját életemről? Elégedett leszek-e, vagy csalódott? Győztesként tekintek magamra, aki sikerrel szállt szembe a huszonegyedik század embere elé állított kihívásokkal, vagy vesztesként, aki hiába küzdött az elemekkel? Eszembe jut-e, hogy utam során hány életet kereszteztem, s azokra milyen hatással voltam – ad absurdum, gondolok-e arra, hogy akár önkéntelenül hány embernek árthattam? Olyan kérdések ezek, amikkel előbb-utóbb mindannyian szembesülünk – valószínűleg nekem most jött el az idő, legalábbis erre utal, hogy sorra olyan olvasmány- és filmélményekben van részem, amik valamiképpen ehhez a kérdéskörhöz vezetnek vissza… Azt hinném, elég jól ismerem magam ahhoz, hogy tudjam, milyen következtetéseket kéne levonnom, s mégis – újra meg újra szembesülök velük. Lehet, hogy át kéne gondolnom valamit?

Tony Websternek biztosan át kell, ám félő, kicsit későn. Tony hatvanas éveit tapossa, elvált, magányos, de nem annyira, hogy változtatni akarjon rajta, volt feleségével jól kijön, lányához nem túl közeli, de kiegyensúlyozott kapcsolat fűzi, egyetlen bánata, hogy nem látja többet unokáit. A nyilvánvalóan jólszituált, ám nem túlságosan sikeres, nyugdíjas férfi összességében meg van elégedve a mögötte álló évtizedekkel – nem ért el semmi rendkívülit, nem lett belőle sem hős, sem híresség, ám békében átvezette hajóját az élet viharos tengerén, és győztesként került ki belőle. De vajon mit gondolna róla saját tizenéves önmaga?

Julian Barnes Booker-díjas regényének első részében ez a „semmikülönös” londoni nyugdíjas emlékezik vissza diák- és fiatalkorára, az évekre, melyek meghatározták személyiségét, az álmokra, eszmékre, melyek ott lángoltak tizenéves lelkében. S melyekben nagy szerepe volt a rendkívüli barátnak, Adrian Finn-nek. Annak az Adriannak, aki elvált szüleivel, flegmaságával, intelligenciájával, filozofikus hajlamával új színt visz a magániskolába járó jólfésült, jólnevelt, sajátos (sajátosan angol és sajátosan gyerekes) rítusok szerint élő kamaszfiúk világába. Adrian lesz Tony és két legjobb barátja világának középpontja, a legokosabb, legszellemesebb, legtöbbre hivatott közülük. Akiről mindenki tudja, győztes lesz – nem is lehet másként. Akinek még fájdalmasan fiatalon bekövetkező öngyilkossága is kivételességét, „filozófiai értelemben” való felsőbbrendűségét bizonyítja. Adrian, aki legyőzte az életet…

Akire a hatvanas Tony persze egész másképp emlékszik, már ha egyáltalán – egészen addig, amíg egy különös örökség fel nem kavarja kiszámítható mindennapjait: egykori szerelmének édesanyja ráhagyta Adrian fiatalkori naplóját. Ami önmagában rejtély – vajon hogyan került a napló Veronica édesanyjához? S ha már hozzákerült, mi okból hagyta Tony-ra? S vajon mit tartalmaz a napló, ami oly fontos volt, hogy évtizedekig megőrizték? A kérdések persze egy helyre vezetnek: a volt szerelemhez, Adrian későbbi barátnőjéhez, Veronicához, aki azonban – újabb rejtély – megtagadja, hogy átadja a naplót.

Veronica és Tony sajátos párharca a napló körül adja a regény második felét, melynek során szép lassan visszacsúszunk évtizedekkel korábbra, és Tony-val együtt felfejthetjük az események egy másik vetületét. Amire ő már nem is emlékezett, ami tán meg sem történt – de mégis. Ahogy lehull a lepel a múltbeli történésekről, Tony-nak szembe kell néznie azzal, milyen szerepe volt az események alakulásában, milyen felelősségek terhelik, milyen hatással volt a körülötte élők életére. Szembe kell néznie azokkal a dolgokkal, amik átírhatják a fiatalkorát, bántó fénnyel vonhatják be az emlékeit, és megkérdőjelezhetik saját „győzelmébe” vetett hitét. Hatvan fölött, belepunnyadva egy sikeres élet végébe, szembesül azzal, hogy a legnagyobb győztes az idő – hiszen amit egyszer megtettünk, nem biztos, hogy jóvátehetjük. Egy idő után nem létezik újrakezdés, hiába minden bűnbánat, „bezárul annak valószínűsége, hogy ebben az életben bármi változhat még”.

Látszólagos egyszerűsége ellenére (hisz valljuk be, az „életút végén visszatekintve múltunkat újraértékelő, bűneinket megbánó, tanulságokat levonó” regény önmagában nem hordoz semmi újdonságot) remek könyv ez – önmagunkba nézésre késztető, zavarba ejtő, felzaklató mű, mely válaszokat nem ad, csak megannyi kérdést. Sűrű, de nem fullasztó, könnyen olvasható, de nem könnyen emészthető szépirodalom – egyszerre kimért és csodaszép nyelvezettel, Tony rendezettségre törekvésével összecsengő konstruáltsággal, melyet olykor megtör egy-egy hullámzó gondolatfolyam. Sok tekintetben emlékeztet Virginia Woolfra – aminél nagyobb dicséret az én billentyűzetemet nem nagyon hagyhatja el. Ha akarom, persze van végső tanulság is, de nem biztos, hogy jól járunk vele… 

„Van halmozódás. Van felelősség. És azok mélyén zűrzavar. Nagyon nagy zűrzavar.”

Kiadó: Partvonal

Fordító: Karáth Tamás