Ukijo-e - Az elillanó világ képei

Az a megtiszteltetés ért, hogy a Magyar–Japán Baráti Társaság Haiku Klubja által 2016. április 16-án szombaton megrendezett III. Magyar Haikunapon (amely eseményt a szervezők a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum Gendzsi herceg nyomában c. kiállításának finisszázsával kötötték egybe) díjazták az egyik versenyre beküldött versem. A díj nagy örömömre e kötet volt – nem figyeltem oda eléggé, hiszen érdekel a téma, írtam is róla ide a blogra Hirosige megjelent kötete kapcsán; s lám, mégis meglepetésként ért, hogy egy ilyen sokrétűen informatív könyv pár éve elérhető (kétnyelvű verzióban, magyarul és japánul) a témában itthon. Az „elillanó világ képeinek” hazai megismerés-történetét összefoglaló, remek tanulmányokkal bevezetett, gazdag képanyagú, igényesen tálalt kötet tényleg megérdemli ugyanis a szót.

Nem ismertem Vay Péter gróf életét és tevékenységét, holott az egyik legfontosabb magyarországi japán képzőművészeti gyűjtemény, a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum japán anyagának java részét ő válogatta össze. (A magam részéről e tekintetben nagyra becsültem Déri Frigyest például, akinek japán iparművészeti gyűjteményét a debreceni Déri Múzeumban órákon át csodáltuk.)  Vay Péter második japáni útja alkalmával 1907-ben több mint 1000 fametszetet, 180 fametszetes könyvet, és bőven több mint 1000 apróbb, de jelentős iparművészeti remeket vásárolt össze hallatlan ízléssel és figyelemmel, a Szépművészeti Múzeum számára. Pápai protonotáriusként, missziós úton járt ott, a japán keresztény közösségeket járta végig – sajátságos, hogy eközben mennyire nyitott szemmel látott bele (mondhatnám: érezte bele magát) egy teljesen más szerkezetű kulturális miliőbe. A pozíciójából fakadóan nemcsak régóta japánban tartózkodó európai katolikus misszionáriusokkal, japán keresztény vallási vezetőkkel találkozott – bejáratos volt a korabeli politikai-társadalmi vezetés termeibe, még első útja alkalmával (mint pápai missziós követet) maga Meidzsi császár is fogadta a magánlakosztályában, és Sóken császárné is – ez alkalommal különös kegyként végigkalauzolták a császári lakosztályokon és a kerten.

A kapcsolatait remekül használta ki a gyűjtemény gyarapítása érdekében is. Személyesen ismerte a kor legfontosabb japán esztétáit és történészeit, egyetemi kurzusokat látogatott, múzeumokat, kiállításokat tekintett végig, kereste a kapcsolatot az élő hagyomány művész-céheivel. Eleinte a saját örömére kezdett tárgyakat gyűjteni – végül az egyik legalaposabban dokumentált gyűjteményt küldte haza Európába, igénybe véve minden forrást, kapcsolatot és szakértelmet, amit csak kint tartózkodása alatt megismert. Úgy, hogy gyakorlatilag semmit nem fogadott el ezért a köszöneten kívül. Japán élményeit két megjelent kötetében (Kelet császárai és császárságai, 1906; Kelet művészete és műízlése, 1908) foglalta össze, forrásértékű kötetek, hiszen Vay keresztény misszionárius létére meglepően elfogulatlan szemlélőként méri fel és mutatja be bennük a más kultúra minden idegenségét is.

Az egykori gyűjtő elszánt és alázatos munkájához méltó e kötet, amely túl azon, hogy a gyűjtemény jelentősebb darabjaiból igényes formában átnyújt egy komoly válogatást, hasznos és informatív tanulmányokat is tartalmaz. A Vay Péter életét és tevékenységét alaposan körüljáró tanulmányon, Gáspár Annamária munkáján túl Unemura Yuko válogatásában megismerkedhetünk a korabeli japán-magyar kulturális kapcsolatok rövid történetével és irodalmával, a kezdetektől 1943-ig, huszonegy kiadvány bibliográfiai mélységű ismertetésén át. Pusztán ez a részletes, japánnal kapcsolatos útleírásokat, ismertetőket, általános igényű bemutató köteteket tartalmazó tanulmány okán kötelező volna minden Japán kultúrájába szerelmes honfitársunknak megismernie ezt a kötetet – a legfontosabb korai forrásainkat ismertető mini-bibliográfia okán, ahol e könyvek erényeit és hiányosságait is minden tekintetben autentikus személy tárja fel. És akkor még nem ejtettem szót a kétnyelvűségről – szerintem nincs olyan japánul tanuló olvasó, aki ne örülne egy ekkora lehetőségnek az olvasás képességének fejlesztésére.

Ennyi gazdagságból a lényeget hagytam a végére. Hiszen ez a kötet valójában azért egy remekül tálalt kis album. A nyomatokkal, amelyek sajátos kifinomultságukkal ugyanúgy lenyűgöznek, mint a néhol remekül felismerhető korabeli aktualitásokkal. Ott a gésák viseleteit bemutató sorozat ahol észrevehetem az eszményítés egyformasága mellett azokat az európai szemnek szinte jelentéktelenül apró különbségeket. A színészeket szerepeikben bemutató nyomatot -  játékot, ahogy az ukijo-e megvalósítja és mégsem valósítja meg az európai értelemben vett portrét. Kuniszada kabuki-színházát, az öltöző színészekkel, Hirosige eső vonalkázta tájait. A képeket, amelyek valamiért nem mennek ki a fejemből…

Érdemes figyelni erre a múzeumra, a kiállításaira, a kiadványaira… és nagyon örülök neki, hogy ilyen ajándékkal honorálta a magyar haikuírók klubja a kiejtett szavakat.

Andrea Kettenmann: Kahlo

Vannak művészek, akiknek művészetét és személyes történetét lehetetlen külön választani – Frida Kahlo kétségkívül ilyen. Jó néhány éve már, hogy egy kedves ismerősöm egy Kahlo-albumot lapozgatva értetlenül állt a festőnő elsőre borzalmasnak tűnő látomásai előtt, aztán ahogy hosszan beszélgettünk arról, milyen események váltották ki ezeket a látomásokat, a végén azt mondta: nem csoda, hogy ilyeneket festett.

Frida Kahlo 1907-ben született Mexikóvárosban, egy magyar származású, Németországból kivándorolt festő, Guillermo Kahlo és a spanyol-indián származású Matilde Calderón y González harmadik lányaként. Hat évesen gyermekbénulásban megbetegedett, és egyik lába deformálódott – ennek köszönhetően hordott egész életében hosszú szoknyát vagy férfiruhát és soha nem tudott bicegés nélkül járni. Az igazi trauma azonban tizennyolc évesen érte: a busz, amin Frida utazott, egy villamossal ütközött, a fiatal lány pedig szó szerint teljesen összetörve, számos maradandó sérüléssel élte túl a balesetet.

Ez a baleset, és az azt követő hosszas kórházi lábadozás vezetett ahhoz, hogy Kahlo festeni kezdett – a kórházi ágyon fekve, unalmában ragadott ecsetet, és eleinte csak saját magát és rokonait festette. Később a baleset és a betegségek váltak állandó témáivá – rengeteg önarcképe (melyekről szólva azt mondta, azért festi többnyire önmagát, mert gyakran magányos, és saját magát ismeri legjobban) közül a legtöbb a balesetre reflektál, a sérülések és betegségek feldolgozását (vagy fel nem dolgozhatóságát) örökíti meg. Kahlo sosem épült fel teljesen, gerincsérüléseit nem vették időben észre, így később műtétek sorát kellett végrehajtani rajta, egész életében fűzőt kellett hordania, és nagy fájdalmai voltak.

A baleset előtt aktívan politizáló, orvosnak készülő fiatal nő a kórházat elhagyva a mexikói művészvilágba került, ahol megismerkedett későbbi férjével, a Mexikó legnagyobb festőjének tartott Diego Riverával. Viharos házasságuk és összetett, ellentmondásos érzéseik adják Frida festészetének másik központi témáját – és vezetnek el a festőnő tán legnagyobb traumájához, hogy a sérülései miatt nem szülhetett gyereket. Orvosai tiltakozása ellenére többször próbálkozott, ám újra meg újra elvetélt, az egyik ilyen alkalom megörökítése, a Henry Ford Kórház vagy A repülő ágy című kép a huszadik század legfelkavaróbb festményei közé tartozik.

Kahlo jelentősége leginkább abban rejlik, hogy olyan témákat festett döbbenetes őszinteséggel, amiket előtte senki. Az első festőnő volt, aki nyíltan – olykor taszító naturalizmussal – festette meg a női test működését: a szülés, vetélés, vérzés képi ábrázolása korában sokkolta a nézőket. Ám a legsokkolóbb talán az a szimbolista ábrázolásmód, ahogy Kahlo a saját testi gyötrelmeiből kiindulva átértékeli az anyasághoz, a teremtéshez, a tápláláshoz való viszonyt – kezdve a saját anyjával és szoptatós dajkájával, kibontva a képet egészen a mindenkit tápláló Földanyáig. Képeit korában sokan szürrealistának tartották, ám ő maga ezt mindig tagadta: festményeit saját érzései, kínjai szimbólumainak tartotta.

 

 Még életében hatalmas sikert aratott, ikon lett belőle, az első latin-amerikai festő volt, akitől képet vásárolt a Louvre, magát mégsem tartotta soha olyan jelentős festőnek, mint férjét. Élete vége felé a festészetnél is fontosabb helyett foglalt el életében a politika, úgy tartotta, a marxizmus gyógyír a világ – és az ő – összes bajára. Miután egyre súlyosbodott az állapota, egyik lábát amputálni kellett, és kiújuló gerincproblémái miatt az ágyból sem tudott felkelni, 1954-ben halt meg otthonában – hivatalosan tüdőgyulladásban, ám utolsó naplóbejegyzései alapján az öngyilkosság sem zárható ki.

A huszadik század második felében Kahlo nem csupán a feminista mozgalmak egyik legnagyobb példaképe lett, hanem stílusikon is: egész életében hordott tehuana népviselete és prekolumbián ékszerei a hetvenes években meghódították a kifutókat, Jean Paul Gaultier pedig egész kollekciót szentelt a festőnőnek. A Frida-kultusz betetőzése volt 2002-ben a Salma Hayek főszereplésével készült, Julie Taymor rendezte Frida című film, ami méltó emléket állított a művésznek.

Ekkoriban vált hazánkban is ismertté és népszerűvé a mexikói festő, akinek munkásságáról 2004-ben jelent meg az első magyar nyelvű album Andrea Kettenmann szerkesztésében, a Taschen közönségkedvenc „kis fekete” sorozatában. Most ez az album került újra kiadásra, immáron reprezentatívabb külsővel, nagyobb alakban, keményborítóval – ami viszont nem változott, az a minőség: a kiadótól megszokott kiváló minőségű képekből (végre nagy alakban!) és a részletes, átfogó ismeretterjesztő anyagból teljes képet alkothatunk a festő munkásságáról és életéről. Ráadásul mindezt a piacon szokatlanul vásárlóbarát áron – az album kevesebbe kerül, mint a legtöbb frissen megjelenő regény. A festészet iránt érdeklődőknek kihagyhatatlan!

Kiadó: Tashcen/Vince

Fordította: Molnár Magda

Melanie Trede – Lorenz Bichler: Hirosige – Edo száz nevezetes látképe

A középkori japán szemléletet mélyen áthatotta az a buddhista felfogás, miszerint a látható világ illúzió, látványai csak annyira állandók, mint a füst a tűz felett. Mégis, szemlélésük által, a belénk ivódó látvány befogadásával ragadható meg leginkább valamiféle időtlen. Egy teaház futonján ülve gyönyörködni a panoráma szépségében, a mulandóságában is állandó látványban kedvelt szórakozása volt a korabeli japán embernek. És itt a szórakozás a kulcsszó, mert az időtöltés harsányabb formái, a kabuki, a nó előadások, a teaházi mulatozás, a szerelem házaiba tett látogatások e szemléletben a látnivalóban való gyönyörködéshez képest lényegi különbséget nem hordoztak – a mulandó, a múlékony világhoz tartozott mindegyik. Ettől elképesztően gazdag műfaj a japán fametszeté: az ukijo-e, az „eltűnő világ képei” fogalmilag elég tág „keret”, szinte az egész korabeli japán életmód beleképiesülhet, s a mód, ahogyan mindez történik sokat elárul a korabeli szemléletről is.

Az ukijo-e nyomatai szinte mindig hordoztak valamilyen praktikus réteget is, például reklámhordozói lehettek egy-egy színész következő nagy szerepének, a következő szúmóversenynek, amiről tudjuk, vallási esemény is - a fesztivál-jelleg szinte minden japán vallási esemény sajátja: megjelennek hát a nyomatokon a felvonulások, a nagy szakrális ünnepek képei is. Gésaábrázolásokon terjedt az aktuális ruhaminta- vagy legyeződivat; de nyomatok készültek az ismertebb legendák helyszíneiről, a történelmi hősökről és csatákról; népszerű versek illusztrációiként ugyanúgy készült ukijo-e, mint ahogyan a földrengés pusztításairól is tudósíthatott képben – mintegy újságként is funkcionálva. Ez a praktikus réteg a tájábrázolások esetében is tettenérhető – mintegy korabeli bédekkerként is szolgáltak a nyomatok, a „mit érdemes megnézni” örök turistakérdésére adva egyfajta választ, és persze annak, aki nem engedhette meg magának az utazást, mintegy pótolta is a nevezetes látványt. Az ilyen látványok, az „elillanó világ képeinek” megragadására tett legszebb kísérletek közé tartozik Utagava Hirosige 1856-tól 1858-ig készült Edo száz nevezetes látképe című fametszetsorozata.

30. tábla: Szilvafakert Kameidóban

Ha felidézzük Hirosige mondhatni karrier-elindító sorozatát, az 1832-34-ben rajzolt A Tókaidó ötvenhárom postaállomása c. metszetegyüttest, fel kell tűnjön: ott a képek fókuszában sokkal inkább az utazók állnak, semmint az út vagy az állomások. Minden metszet a mögötte lakó történettől kapja meg a látványi többletet – s a jelenetek közt éppúgy szerepel baljós hangulatú, mint szelíden ironikus, vagy akár harsány humorú. A Misima állomás metszetén nemcsak az állomás maga, s a mögötte sejlő lakóházak „vesznek ködbe”, a kép fókuszában látható csoportosulás: a szamuráj és kísérete is mintha szándékosan rejtené el arcát a kalapok mögé, a néző kíváncsi tekintete elől – minden képi megoldás sejtelmességet sugall, ködbe vesző titkokat. Ezzel szemben harsány, szinte vásári humorú a Goju állomás teaháza előtt huzakodó részegekről készült, vagy a Jokkaicsi állomás képén középpontba helyezett, a szélfútta szalmakalapot kergető utazóról szóló jelenet. A sorozaton a fókuszban az ember van, nem a nevezetes környezet: mintha a különböző postaállomások környéke csak helyszínül-apropóul szolgálna az életből ellesett számtalan emberi történet elmeséléséhez.

A Tókaidó ötvenhárom postaállomása

44. tábla: Jokkaicsi

Ezzel szemben az Edóról készült, a „nevezetes helyeket” bemutató sorozaton a metszeteken szereplő alakok szinte kivétel nélkül a tájkép alárendelt elemei. Mintha a sógunátus székhelye alig tűrné a baljós, vagy a humoros hangulatokat – a képek emelkedett jelleget hordoznak, akkor is, ha az adott látkép a kereskedők teljesen hétköznapi utcája, egy valaha emberektől nyüzsgő, de törvény-szóval kopárrá tett homokpadnyi sziget, vagy akár egy szeméttel, dinnyehéjjal, kutyarágta szakadt szandállal mocskos móló. Maga Edo „személyesül meg”, a város egésze lesz „nevezetes hellyé”. Képek tehát nemcsak szentélyekről, vallási ünnepek, felvonulások, „felmutatások” helyszíneiről, híres kilátóhelyek, hidak „látványairól” készülnek, vagy olyan nevezetes helyekről, amikhez valamilyen monda, költemény társul. A város bármelyik környéke nevezetes hellyé lehet egy sóguni látogatás okán, amikor a művész konkrétan a „napi politika” változásaira reagálva választ kép-helyszínt, de akár egy jellegzetes fa megörökítése okán is:  Hirosige nemcsak megörökíti, de úgymond a metszetsorozattal „teremti” is a nevezetes helyeket.

Nem árt tudni persze, hogy a sorozat címében ígért, a kiadó, Szakajana Eicsi által megrendelt száz (valójában 120) kép a kor metszetsorozatait tekintve hatalmas vállalás, harminc-ötven fametszetből álltak akkoriban a híres tervezők sorozatai. Maga Hirosige az élete folyamán több mint 10.000 metszethez készített tusrajzot, nem véletlen, hogy olyan sokat rajzolt látványelemek, mint a Nihonbasi híd, vagy a szentélykörzet Kameidóban jó pár sorozatában szerepel, a legváltozatosabb nézőpontokból. Hiroshige előszeretettel hangoztatta, hogy ő a látvány minél pontosabb megragadására törekszik, szemben a klasszikus ukijo-e felfogással, amely mintegy „az idea megjelenítését” tűzte ki célul. A művész nem fejezhette be sorozatát, az utolsó, 119. nyomatot és talán még egyet tanítványa és utóda, Sigenobu alkotta, mint ahogy a 120. metszet: a tartalomjegyzék sem Hirosige munkája. A Meiso Edo hjakkei az alkotó pályájának utolsó állomása, mégsem összegzés. Sőt, talán a legbátrabb nézőpontválasztások, mint például az előtérbe tolt, gyakran töredékesen ábrázolt tárgyak által keretezett távoli látvány, a kettős perspektívával való játék épp ebben a sorozatában teljesedik ki. Hirosigét utolsó munkáiban is hallatlan formai bátorság és kísérletező kedv jellemezte.

81. tábla: Usimacsi Takanavában

 

 

Az széles körben ismert tény, hogy nem egy impresszionistára hatott revelatív erővel a japán fametszetek világa (hogy mást ne említsek: Van Gogh konkrétan olajba másolt két Hirosige-kompozíciót), az talán kevéssé ismert, hogyan hatott az európai ábrázolás szemléletmódja a fametszetek készítőire. Hirosige előszeretettel alkalmazta az európai lineáris perspektívát, főleg a város utcasorainak ábrázolásakor, nem egyszer a hagyományos japán madártávlattal keverve a kompozíciót. Sőt, az egyik első alkotó, aki nemcsak vízfelületeken való tükröződésekkel, de árnyékolással, emberalakok árnyékaival teremt hangulatot japán fametszeteken. A tradicionális fametszeteken ugyanis nem szerepelnek árnyékok. Meglehetősen szuverén, európai szem számára önkényes módon használja ezt az eszközt, szokatlant teremtve a kortársi japán szemnek is. Mintha keresné a lehetőségét, hogy valamilyen vizuális tréfával meglephesse nézőjét.

90. tábla: A Szaruvaka-macsi negyed este

Mindazonáltal az európai felfogás szerinti képi naturalizmus távol állt Hirosigétől. Ha eszközeiben formabontónak tűnhetett is, a képi tartalmak terén kifejezetten konzervatív. A béke és a gyarapodás látványait látjuk, nem sokkal az Edo jelentős részét romba döntő földrengés után - aminek a nyomát hiába keressük a képeken. Mint ahogy hiába keressük a sógunátusi épületeket, a város központját elfoglaló több négyzetkilométernyi palotaegyüttest. Fel-feltűnik sematikus elnagyoltságával a távolban, egy-egy vizesárka vagy bástyája felfedezhető a metszetek némelyikén, de a Sógun székhelye a korban ábrázolhatatlan, a várost jellegzetesen keleti módon (akárcsak a pekingi Tiltott Város esetében) egy „üres közép” uralja. Mennyire eltér ettől az európai uralkodói felfogás – ahol a székhely ábrázolása a reprezentáció elengedhetetlen kelléke!

Hirosige képein a metszők és nyomdászok tudásának köszönhetően a 120, szinte festményi minőségű nyomat egy sokféle szórakozási lehetőséget kínáló nagyváros látképeit tárja elénk. Valószínűleg a kiadó, Szakajana Eicsi döntött úgy, hogy a szokásokkal ellentétben a nevük nem szerepel a nyomatokon – a kiadóé sem a szokott helyen -, a szignójuk csak két nyomaton látható. Holott a színátmenetes nyomás, a bokasi finom játékai (persze Hirosige utasításainak megfelelően) a metszők és nyomdászok keze munkáját dícséri. Az első levonatok árnyalatgazdag ábrázolásmódja sajnos a számtalan, jóval gyengébb utánnyomás során már nem tapasztalható; a kevesebb, árnyalataiban pontatlan színnel és szinte színátmenetek nélkül készült másolatok (az atozuri) sokat romboltak Hirosige és a japán fametszet ninbuszán, hiszen jóval több került belőlük Európába, mint a drágább sozuri sorozatokból.

Egy jellegzetes atozuri: a 81. tábla kései utánnyomása

A Meiso Edo hjakkei, Edo száz nevezetes látképe a Taschen Kiadó jóvoltából egy eredeti levonat (sozuri) felhasználásával készült, az eredeti kiadást jól imitáló japán kötéssel, védődobozzal – mondhatni, méltó keretbe foglalva a nem avuló tartalmat. Csodaszámba megy, hogy a Vince Kiadó (alig szerényebb kivitelben) megjelentette ezt a csodálatos minőségű albumot magyarul! A kiadó minden köszönetet megérdemel, azzal együtt, hogy két apróságot csak észrevehet a vizsla szem: egyrészt a védődoboz lehetne egy milliméterrel hosszabb, hogy a borítólap ne pöndörödhessen fel, és – nyilván nyomdatechnikai okokból – a képsorozat elé kötött térképen a japán nevek angol átirata maradt olvasható, szemben az egész kötetben helyesen használt magyar (fonetikus) átirattal.

Beszéltünk a felfogásról, ami szerint csak a változás állandó. Edo már akkor a világ egyik legnagyobb városa, a maga másfél-kétmillió lakosával. Története során a számos tűzvész és földrengés mellett a sógunátusi intézkedések egész sora is formálta, aminek következtében egész negyedek helyeződtek át, vagy tűntek el akár. A könnyű faszerkezetes japán építészet épületei egyébként sem az európai értelemben vett örökké-állás jegyében épültek. Ma is áll egy szentély Kiotóban, a tizedik század óta változatlanul, azaz formailag ugyanaz – de nincs benne húsz évnél idősebb épület. Másképp keresi a japán szem az örökkévalót, mint az európai. És ne feledkezzünk meg arról sem: az Edo száz nevezetes látképén ábrázolt időszak után alig több mint tíz évvel beköszöntő Meidzsi-restauráció magát a sógunátusi berendezkedést törli el – végérvényesen egy elillanó világ ábrázolásává téve Hirosige képeit.

99. tábla: A Kinrjuzan templom Aszakuszában

 

Kiadó: Taschen / Vince

Fordította: Hessky Orsolya

Eszéki Erzsébet: Így látunk mi

37 kép, 37 történet… és 37 néző, egészíthetnénk ki az alcímet, ahhoz ugyanis, hogy létrejöjjön a „történet”, a képek mellé kellenek az emberek, akik mesélnek róluk. Eszéki Erzsébet 37 közismert embert – színészeket, rendezőket, festőket, művészettörténészeket – meséltet a kedvenc műalkotásukról. Az ötlet egyszerűségében zseniális, fel is merül az olvasóban, hogy miért nem születtek eddig hasonló kötetek. Hisz van-e jobb módja annak, hogy megismerjünk egy műalkotást, egy képet, egy irodalmi művet, vagy egy zeneművet, mint az, ha meghallgatjuk, másokra milyen hatással van? És ugyanezen gondolatmenettel, van-e jobb módja annak, hogy megismerjünk egy embert annál, hogy meghallgatjuk, milyen hatással van rá egy adott mű, milyen gondolatokat indít el benne, milyen történetet sző köré?

Minden műalkotás – legyen az festmény, fotó, regény, vers, zene vagy akár film – befogadása mélyen bensőséges és egyéni élmény. Nem függetleníthető persze a tanult, belénk nevelt vagy az évek során tapasztalt élményektől, a szépségeszményektől, a közízléstől, mégis, mindenki másként tekint egy képre. Átszűri saját magán, a csak rá jellemző gondolkodásán, tapasztalatain, a saját élményeit meséli bele az adott műalkotásba, és még ha ezek az értelmezések olykor megmosolyogtatóak vagy épp szöges ellentétben állnak azzal, amit mi magunk gondolunk egy-egy alkotásról, érdekes látni, hogy „ez is benne van” a képben. Tanítani kéne ebből a könyvből, hasznosabb lenne, mintha a kanonizált művészettörténeti tankönyvekből akarnánk beleverni az ifjúság fejébe hogy „mit akart kifejezni a festő”. Rányitja  a szemünket újra meg újra a képekre, arra sarkall, hogy nézzük meg őket alaposan, hogy szőjünk köréjük mi is történetet, hogy figyeljük a fényeket, a  színeket, helyezkedjünk bele az elmúlt századok életképeibe. Érdeklődést kelt, szórakoztat, olykor meghat és szívet melenget. Jó olvasni, jó lapozgatni, jó eljátszadozni vele.

Például azzal, hogy megpróbáljuk kitalálni, ki mit választott. Még mielőtt megnéztem volna  a tartalomjegyzéket, nyílt ki véletlenül a könyv Vermeer Lány piros kalappal című képénél, és az első gondolatom az volt, hogy ezt biztos Koltai Lajos választotta. A fények játéka a fiatal női arcon kísértetiesen előrevetíti a világhírű operatőr munkáit, aki el is ismeri, hogy Vermeer hatással volt rá. Ugyanígy könnyűszerrel felfedezhető Otto Dix Kártyázók című képének hatása a Taxidermiát rendező Pálfi György munkásságára.

A megszólaltatottak legtöbbje így vagy úgy, de kapcsolatban áll a művészettel, írók, zenészek, színészek, rendezők, operatőrök, festők vagy épp múzeumi szakemberek, nyilván ez ad egy pluszt a képek értelmezéséhez, de a sajátos művészi nézőpont szerencsére sosem csap át szakmai értekezésbe, a szerzői alapelv – miszerint személyes történetek kerülnek a könyvbe – végig érvényesül. Két látszólagos „kakukktojás” van a megkérdezettek között, Csányi Vilmos etológus és Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát, azonban épp az ő történeteik tartoznak a kötet legerősebbjei közé. Csányi Vilmos a tőle megszokott játékossággal elmélkedik azon, vajon van-e valami Rene Magritte arc nélküli emberének (Le Paysage de Baucis) fejében, Várszegi Asztrik pedig úgy mesél eltévelyedésről, hazatalálásról és farizeusságról Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című képe kapcsán, ahogy én bevallom, sosem gondoltam volna, hogy egy bencés szerzetestől fogom olvasni.

A mély és személyes vallomásokon kívül – amilyen például Fullajtár Andrea története a hitről és a transzcendenciáról El Greco Krisztus az olajfák hegyén című műve kapcsán – vannak a kötetben játékos és könnyed történetek – mint Gryllus Dorkáé a Berlinből hazahozott „lakótársról”, Bartos András képéről – és torokszorító írások – mint Kincses Károly írása Gaál István fotójáról.

Ahogy mindenki mást olvas ki a képekből, mindenki mást olvashat ki ezekből a történetekből is, a megkérdezettek személye azonban garancia arra, hogy minden olvasó talál benne olyan írást, ami elgondolkodtatja, legalább egy kicsit megállítja, és ráveszi, hogy merengjen el a kép fölött. Ha érheti kritika az egyébként szép kiállítású és jól szerkesztett kötetet, az a mérete. Jó lenne ezeket a képeket nagy méretben csodálni, tanulmányozni azokat a kis nüanszokat, amiket kiemelnek a megkérdezettek, de sajnos nyilvánvaló, hogy egy ilyen kötetet nem lehetett volna albumnyi terjedelemben – albumnyi áron – eladni. Így hát fel kell túrni a házikönyvtárat, vagy jobb híján rákeresni a képekre a neten, és titokban irigykedni arra a maréknyi mesélőre, aki a saját szobájában csodálhatja a kedvenc képét.

Kiadó: Corvina

Korábbi kommentek: