Sjón: CoDex 1962

Ez a harmadik alkalom, ami mindenért megfizet (szokták volt mondani...). Harmadszor vettem a kezembe Sjón lejegyzett gondolatait. A könyvet, ami maga is a hármas tagozású, három zsáner boncasztala egyszerre: szerelmi történet, krimi és sci-fi. Harmadszor kellett látnom (s ezen belül is háromszor), hogyan fürkész a mondandójához teljesen új színeket, hogyan fröccsen a mondandójához a kavalkád. A macskaróka északra hangolt, ősi, prózaköltészeti ballada-szájízzel elegy, történetszálakat indás keltamintába fonó, mégis modern nyelvezetű saga volt. A cethal gyomrában egy huszonegyedik századi kortárs által újraálmodott variáció arra a középkor-végi hangra, amit úgy-amennyire őriznek kódexek, kéziratok, első nyomtatványok és azok később született másolatai. Ez itt viszont hármas játék-voltában iszonyatosan széttartó, sehol meg nem pihenő látomásosságtól a naturális, erőszakos végletekig nyújtózó paletta, nem az ecsetvonások, hanem ahova a színekért az ecsettel nyúlnál - ez itt a posztmodern regény, mágikus realizmussal és szürrealitással pecsételve.

Valaki elmeséli benne valaki életét. És a valaki élete egy odapacázott nézetben tényleg szerelmi történet: elmeséli, hogy mit kezd(het) egy kapcsolatokra képtelen kelet-európai származék a szerelemmel, és ezt a mit (sem) kezdést hogyan meséli (hogy mesélné) el. Egy nézetben az elmesélt élet valóban krimi: keressük a mesében a hatást, ami lebilincsel; a bűnt, ami idebilincsel; megy a nyomozás benne a magunk mi a fenét keresünk ittjei után. Miért ez a paca amellett a paca mellett... És persze hogy fantasztikum - hiszen soha nem úgy meséljük, nem azt a végtelenül hétköznapi botrányt. Különlegesek akarnánk - legalább a képzeletünkben. Mert milyen elégtétel egy székhez kötött nyomoréknak, ha az életét úgy foghatja fel, mint a kiválasztottság egy különösen beteg változatát, ahol azért beteg, mert homunculus mivolta túl sokat várt egy köztes állapotban. Mert az őt létre pecsételő gyűrű szentelt aranya egy darabig egy bélyeggyűjtő vérfarkas fogában szolgált tömésként ki tudja milyen bűnöket, mert a titok (észak-fok, idegenség) lengi körül a világban, amely épp elszabadítani készül a maga teremtette gólemet - ezúttal testetlen szörnyeteg-elme formájában.

A valaki nem a maga életét meséli. Ez minden visszaemlékezés egyetemes paródiája. Hiszen a megvénült fiú mesél, de az elmesélt történet nem a saját története, ez az Atya története. A teremtőé. Aki lágerek rabja volt (vagy nem), egy végképp elpusztult német kisváros fogadójában szerelembe esett (vagy nem), aki csaknem az óceánba fulladt (vajon milyenbe), de kimentették, elvetődött a szigetre, a városba, amely csintalan csillaggyermek körme alól készült piszokból gyúródott a világ kezdetén. Nem egy elmesélt élet ez - hanem a legendája. Ennek a műnek a legerősebb rétege, hogy legenda. A legendás múltból, ami magán-múlt, egy az 1962-ben született sokak magán-legendáiból. Ami fennmaradt, mert elmesélték annak, aki tovább mesélte.

Ebben a történetben a mesélő 1944-ben fogant, de csak 1962-ben született meg - így alakult a fogantatása alkímiája. Lágerek és lágerépítők közös gyermeke. Az odafordított és elfordított fejeké. Azaz ki tudja kié - mert lehet, hogy csak egy otthagyott csecsemő, a buliba fulladt Brünhilda (Wagner képzeletéből a kíméletlen valóságba pottyant) kisfia. Vagy tényleg egy nagyon különleges születés következménye, akiért (a meghallgatott történetéért) egy nagyon gazdag, de céltalan ember genetikai kutatást szervez. Valaki, akinek ABC rendben sorakoznak a feleségei, a földön, ahol hisznek a mesében, valahol még mindig valóságnak érzik a hableányt és az alakváltót, a trollt és a tollpihén partjaikhoz sodort idegen legendákat. Ahol mindenki idegen volt először, mert a föld eredetileg nem velünk volt tele, üres papír volt, amire a képzelet írhatott. 

Legalábbis egy író képzeletében (s egy rétegében nyilván a valóságában). Sjón, az író meséli.  Az elképzelt életet, amely ugyanúgy elmesélhetetlen, mint akármelyik valódi. Ez a legszemélyesebb könyve, amit olvastam, mégis, elsősorban azt mutatja meg: mindig a legendát meséljük. Mindenki legendát mesél. Az írója saját magát is belemeséli mesehőse legendájába (sok szempontból hasonlóan, ahogy Vonnegut vett részt a maga bajnokainak reggelijén). A szájába adja az egykor (más által? általa?) kiejtett szavakat. Ez az elegáns, kinézetére, megjelenésére kényes északfia pacáz itt egy palettát, akit meghallgathattunk egy könyvfesztiválon (élmény volt hallgatni, mert kísértetiesen azonos volt azzal az emberrel, akinek a könyve íróját képzeltem). Ezt a könyvét időnként a hangján olvastam a fejemben (üti a ritmust a láb...), ami elég (posztmodern? mágikus-realisztikus? szürreális? maradjunk abban, hogy) furcsa élmény volt. A felsorolásokat például, az utolsó harmadban, ahol egy elképzelt színpadon gyülekeznek a búcsúelőadásra az elhalt 1962-ben születettek. A CoDex alkotóelemei. Először elsodort a szemem, átfutottam az egymás alá sorakoztatott dátumokon, mint az olvasó, aki akarja, hogy vigye a sztori, akinek nincs ideje ilyen (alapvetően sagákra jellemző), izlandiakon kívül bárkinek alig jelentő, hitelesítő felsorolásokra. Aztán megértettem.

Alázattal, lassan (mint egy verset) kell olvasni azokat a felsorolt halálokat. Életeket képzelni mögéjük. A fiú mögé, aki tengerbe fulladt, a lány száraz, tényközlő adata mögé, aki közlekedési balesetben hunyt el - a szobafestő, az egyetemi docens, a boltos - az egyszavas jelzők mögé mindig életet kellene képzelni. Mert tényleg a képzeletünk az egyetlen, ami valóban túlnőhet rajtunk. Ahogy ez az artisztikus, öncélú szöveg nő túl a maga pacákból palettára hullott önmagán. Minden más olyan, mint a lábméreted: adott. A képzeleted, amivel megtöltöd a lapokat, túlél téged. Túléli a halálodat. Akkor is, ha nem igaz, ha nem is akar igaznak látszani - nem úgy, ahogy Sjón honfitársa, az általam személyesen szintén csodált és megcsodált Jón Kalman Stefánsson trilógiája, az írott szó erejével vert könyv, amely tényleg újrateremtene egy sűrű valóság-illúziót -; ha nem is akar igaznak látszani, ha megmarad legendának. Mert legalább megpróbálja. Megpróbál életeket képzelni, úgy, ahogy az életünk gondol saját magára. Mert például abban a felsorolásban mindenki valaki volt, bármelyiknek ugyanígy elmesélhetné a legendáját az isten kegyelméből való író. Elgondolkozva közben az írás mibenlétén, a kiválasztottság tudatán, hétköznapi borzalmainkon, amilyen például az abúzus, a hétköznapi előítélet, a közöny, s még sorolhatnám. Elmereng a velünk élő meséken és rémmeséken, a képzelet mibenlétén. Sjón ereje számomra abban van, hogy lemond a valóság illúziójáról a megragadása kedvéért. Mert mindenen túl, amikor már csak emlékeznek ránk, a megragadható valóságunk csak ez a legenda lesz. Ami talán tényleg ott vár valahol a jövő személytelen (vagy tán már magára is ébredt) elméjében, hogy egyszer valaki elolvassa.

Kiadó: Gondolat

Fordította: Patat Bence

Sjón: A cethal gyomrában

Előreléptem, hogy jobban szemügyre vegyelek. Ökölbe szorított kezeddel megvakartad az orrodat, aranyosat tüsszentettél, aztán önimádó szemeiddel rám bámultál, szádat kitátva. Én pedig láttam, hogy ez a száj mindig többet akar majd, hogy az őrlőfogai soha nem szűnnek meg rágni, hogy ez a nyelv folyton más élőlények vérében akar majd fürdeni. Ekkor megmozdult az ajkad. Megpróbáltad kimondani az első szót. És a szó ez volt: „ÉN”. De az atya félbeszakított, és barátságos, de parancsoló hangon így szólt hozzám:

- Lucifer, íme az Ember, hajolj meg előtte, mint a fivéreid…

És amikor ismét rád néztem, fekete, nyálkás bélsár ürült belőled. Te pedig villámgyorsan a feneked alá nyújtottad a kezed, felfogtál belőle egy maroknyit, és a szádhoz emelted.

Mint az közismert, én nem hajtottam térdet atyám ezen új házi kedvence előtt, és ezért ledobattam a mennyből azokkal együtt, akik velem tartottak. De neked, Ember, búcsúajándékul adom a saját képedet; úgy, ahogy én látlak téged.

Ezzel a pár sorral, az előjáték néhány utolsó mondatával érdemes megismerkedni, mielőtt rátérnénk „Tudós” Jónas Pálmason szenvedéseinek történetére a cethal gyomrában. Mielőtt elmerülnénk kultúránk gyermekkorának hallatlanul játékos és érzékletes leírásában. Ezt a pár sort az olvasás közben egyszer csak elfelejted, olvasó. Én legalábbis megfeledkeztem róla, ahogy a kíváncsiság, a nyitott és tévedni is bátran hajlandó lélek e tükrébe pillanthattam. Jónas Pálmason a tapasztalat és a mítoszok-legendák szélén imbolygó lépteinek fájdalomtükrébe, a cethal gyomrában. Megbomló világmagyarázatok és reformáció idejébe, a sokadik pillanatba az ember szellemtörténetében, amikor a tapasztalat lenyűgöző távlatai megnyílnak a hiedelmek vakfoltjai mögött – de amikor a hiedelmek egykori varázslatos teljessége is látszott még, a maga hallatlanul bonyolult rendszerével: amikor a mítoszról, a legendáról még nem foszlott le a számos réteg, amely valójában világnézetté tette.

Ez az egyik varázslat, amit Sjón elkövet, ebben a könyvben, amely annyira más a Macskaróka zenekari-hangszerelt, ősi prózaköltészeti ballada-szájízzel elegy, történetszálakat indás keltamintába fonó nyelvezetéhez képest, amennyire kötet csak eltérhet. Hiszen a nyelv, amelyen megszólal, egy huszonegyedik századi kortárs által újraálmodott variáció arra a középkor-végi hangra, amit úgy-amennyire őriznek kódexek, kéziratok, első nyomtatványok és azok később született másolatai – amely távol van tőlünk, és mégis érthető: hiszen kultúránk gyermekkorának nyelve. A ráció korának gügyögése. Amely mesét és mítoszt, hittételt és hiedelmet, tapasztalatot és tévedést még gátlás nélkül vegyít – egyszerűen élvezve a felszabadulás lehetőségét, a világról való gondolkodás szabadságát. „Tudós” Jónas a reformációból meríti a dogmák megkérdőjelezésének szabadságát, a katolicizmusból támasz gyanánt a közvetítők megbecsülését, a Mária- és szenttiszteletet; Ticho Brahe, a kor legnagyobb észlelő csillagásza könyveiből a megfigyelést és leíró rendszerezést, az ősi rúnákból és legendákból a szörnyek, a trollok, a természetfeletti ellenpontjaként egyfajta „természet-alatti” félénk, de kíváncsi tiszteletét - óriási katyvasz épít (a mi szemünkkel nézve) sose látott rendszert a fejében - azaz épít a szemünk láttára az egykor valóban élt modell: Tudós Jón Gudmundsson fennmaradt írásaira támaszkodva Sjón. Ez az egyik varázslat, amit elkövet: hogy teljesen egyedi módon, de szerkezetében teljesen hihető és hitető középkor-végi nyelvezetet alkot. (Minden tiszteletem Egyed Veronikáé! Ez a fordítás bizonyos momentumaiban a poklok pokla lehetett…)

A világról való gondolkodás szabadságfoka… Amely értelemszerűen töri a tabukat, hozhatja hírbe, keverheti bajba a hordozóját. A Tudásfa tiltott virágai… Hogy aztán száműzzék irigyei és rosszakarói, kétszer is, egy kopár sziklára, a cethal gyomrába. Ahol a fejébe láthatunk, amint éppen számot vet az életével, ahol látomások kínozzák… Ahonnan elkísérjük arra a valószínűtlenül kezdődő és mélyvalóban végződő utazásra Koppenhágába. Elmesélhetem a könyvet, a valóságát úgysem tudnám – csak legalább ugyanakkora terjedelemben. Hiszen a babona, a félelem, a boszorkányt kiáltó korlátoltság - akárcsak ma, akárcsak bármely időben - itt is a hatalmasok ocsmány és törvénytelen üzelmeinek sújtó eszköze. „Tudós” Jónast és szeretteit a bármilyen taktikára, helyezkedésre, egyáltalán a másik érdekeinek figyelembevételére  való képtelenség mellett az elöljárók kénye-kedve ítéli földönfutásra, menekülésre, száműzetésre. Meg persze Jónas saját élhetetlensége, a szellem fantasztájának adóssághalmozó hurráoptimizmusa (ó, mennyire ismerős); a tény, hogy a költőé (a keserű bohócé) régen se volt túl jól fizető foglalkozás – pláne ha egy deka üzleti érzékkel se párosult.

A szellem embere vergődik hát a saját gondolatainak cethal-gyomrában e könyvben – bájos kultúra-gyerekidejében is egyetemesen: ez tényleg ilyen lehet, minden korban és időben. Felségárulással, vallásgyalázással, nemzetietlenséggel (s még mi mindennel) vádolt szellem-emberei laktak így a saját bezárt elméjük kilátástalan cethal-gyomrában, időről időre más kulisszák közt – de lényegében ugyanígy. A legjobbjaink… S most, e fennkölt és felismerésekkel oly gazdagon terhes pillanatban jusson eszünkbe az idézet ott fenn, e bejegyzés elején, a felütés, amivel Sjón e könyvét kezdi – az a gigantikus idézőjel, amibe mindezt belehelyezi. És amikor ismét rád néztem, fekete, nyálkás bélsár ürült belőled. Te pedig villámgyorsan a feneked alá nyújtottad a kezed, felfogtál belőle egy maroknyit, és a szádhoz emelted. Nézzétek – mondja Sjón szájával kultúránk legnagyobbra formált lázadója, a Fényhozó. Ezek vagytok. A legkiválóbb közületek, aki csak létezik, ez: …felfogtál belőle egy maroknyit, és a szádhoz emelted.

Ecce Homo – mondja a szerző. És nevet közben. Együtt hősével, aki (akárcsak egykor élt mintaadója) végül csodás megmenekülését követően könyvbe önthette, amit felfogott a világból és az ajkához emelt. Krónikása: Sjón, teljes  nevén Sigurjón Birgir Sigurdtsson egy istenverte zseni. Csak azt mondhatom, amit az első könyve után: bármit adjanak ki tőle, el fogom olvasni.

Kiadó: Magvető

Fordította: Egyed Veronika, Dunajcsik Mátyás (versbetétek)

Sjón a könyvfesztiválon

Szombaton kimentünk a könyvfesztiválra, és elsősorban Sjón miatt mentünk ki, aki a Macskarókával a tavalyi év egyik legösszemarkoltabb meglepetését dugta az orrom alá – csempészte az álmaimba. Nem szoktam dedikáltatni, valahol mástól személyes nekem egy ilyen könyv: ha a gondolataimba fészkeli magát, akkor személyes, a kérdései személyessé lesznek, mondhatni az enyémek, akkor nem szabadulok tőle, ha akarok se. Csak kíváncsi voltam, milyen ember az író. Miket felel, ha kérdezik, hogyan felel, ha kérdezik.

Első benyomás: meglehetősen őszintén. Holott Szegő János kérdéseire nehéz. Olykor nem is kérdések: szájba rágatnak, esetlenül személyesek, bizalmaskodók - a kérdező nem találja a hangot, egészen a második etapig, amikor végre érdemit kérdez, a könyvről. Kezdhette volna ezzel. Vagy hagyhatta volna kötetlenül magáról mesélni Sigurjón Birgir Sigurdtsson író-költőt (tán a mélypont: mikor kimondatta vele a saját nevét, és gratulált hozzá…) Sjónt, akinek biztosan van magáról mesélnivalója, a Björkkel egy közegben töltött ifjúkorról, a közös munkáról Lars von Trierrel, a Medúza csoportról, ifjú költőkről és zenészekről. A nevéről, a „maszkról, ami valójában megmutat”. A név, a keresztnév becézett alakja izlandiul látást is jelent, de látomást is, belső és külső látást egyszerre: „a költő a világ szeme”, az a dolga, hogy lásson, a költészet egyszerre látomás és látvány.

Nem nehéz rá figyelni – gyönyörűen beszéli az angolt, mondja Timi, látszik, hogy nem az anyanyelve, azok mind rondán beszélnek, kásásan nyeldeklik a szót. És jó a fordító hölgy is (sajnos nem jegyeztem meg a nevét) Timi szerint, jó ritmusban, Sjón beszédritmusa szerint ülteti át a hallottakat magyarra. Van beszédritmusa az írónak, zenei ritmusa; amikor beszél, a lábával üti hozzá az ütemet. Nem nehéz rá figyelni, holott ez a „kettes terem”, a közös skandináv „sarok” valójában csak néhány könyvespolccal határolódik a stand-utcák zajos tömeget hömpölygető közös terétől. Nem nehéz rá figyelni, mert a megcsináltság és a természetesség egészséges elegyében létezik az egész figura – és nem vállalható kompromisszumként, hanem az elérhető egyensúly állapotában. Még a kérdések sem zökkentik ki…

Jó hallani, hogyan hatnak egymásra a hőseim. Sjón szerint von Trier beszélő rókája az Antikrisztusban a könyvéből érkező inspirációból született – a kérdésre, akarná-e filmen látni a dolgot, ezzel válaszol. Mintha a történet egészét nem is akarná filmen. Jó hallani, milyen jámbor véletleneken múlt, hogy olvashattam ezt a könyvet: Kemény Lili meséli berlini megismerkedésük történetét, hogyan csöppent a Kemény- és a Sjón-család egy épületbe egy irodalmi ösztöndíj okán, hogyan ismerkedtek össze – előbb a lányok, aztán a két költő-író, az különösen tetszik, hogy „biciklivel kezdődött minden”… Lili szerint a könyv „állatian emberi”, horrorisztikus, rosszakat álmodott tőle – jaj, hát én is, ha nem is rosszakat, de ambivalens, olykor igen beteg álmokat: volt, hogy magam kergettem önmagam, állat és vadász; volt, hogy tudtam, hogy más rémálmát álmodom, de nem tudtam felébredni belőle e tudás által mégse…  Vágyja a hatást az író, így Sjón, játszadozna az olvasói aggyal – zenei hatások ezek, a könyv zenei alapú (üti a ritmust a láb…), és nem nagyzenekari, hanem kamara, leginkább talán vonósnégyes. És inkább zene, mint filozófia, inkább dallam, mint gondolat.

S hogy melyik dallam volt előbb? A vadászaté. A vadászok történetei mítoszi sztorik arrafelé, az állatok olykor „a valóság határaiig menekülnek a vadász elől”. Aztán egy teljesen más munka kapcsán hirtelen meglett a vadász neve: Baldur Skuggasson – s az író tudta egyből, ez egy lelketlen lelkész neve, s a névből kibomlott a történet. Ez tetszik: ahogyan kell, a balladákban, a történet a névből… a mítosz egyébként valóság az írónak, aki a „mindent elhiszek” jegyében áll, nincs realitás, babona, a fogalmi kategóriák bármely szeletkéje hordozhat hitelt. S az író felolvas, végre eredeti nyelven: karcosabb, mint a finn, nem annyira dallamos; földibb nyelv, sarasabb, de ezzel együtt hihetetlenül zenei! Balladai hatás: a szavak ömlésére szinte rá lehet feküdni. Csak most mérődik értékén igazán Egyed Veronika fordítása: hogy át tudta hozni magyarra ezt a folyó-mély sodratást!

Persze azért „mesterség” is az írás, nemcsak ösztön (üti a ritmust a láb…) a tizenkilencedik század mítikus versi nyelvezet kortárs irodalmi minimalizmussal elegyedik – e nyelven szólal a rövidre fogott mondanivaló, a „költői, de takarékos nyelv”. A könyv főhőse voltaképp Abba, a down-kóros lány, a két férfi az ő viszonylatában kap teret és szerepet. S igen, a történeti Izland és a mai valamilyen szinten fedésben van ma is: a down szindróma kezelése gyökereiben ugyanolyan, csak manapság magzat-korban döntenek életről-halálról. De a könyv nem kortükör, nem régi, vagy mai Izland, hanem ha tükör, hát a morális kérdésé: tudunk-e mit kezdeni vele, tudjuk-e értékén kezelni a másmilyent?

Mivel nem hoztunk könyvet, csak néztük, hogyan állnak sorba dedikáltatni a népek. Láttuk, köszöntünk a távolból Pável blogger úrnak, oda is akartam menni hozzá, de a végére elszivárgott valamerre, pedig. Járkáltunk még, könyveket gyűjtöttünk, csodáltuk a kínálatot, vágytunk (na persze…), ismerősöknek köszöntünk, néztük, hogy kígyózik a sor Csaba testvér irányába, türelmesen; de a magam részéről a legfontosabb, amit haza hoztam e szombatról, az a nem-csalódás. Hogy nem bántotta semmi a fülem. Hogy az író számomra lehet, valóban lehet Bariccóval felérő fontosságú kortárs. Hogy van ilyen. Van még ilyen. Köszönet érte.

Korábbi kommentek:

Sjón: A macskaróka

Mintha a hely követelné, hogy a költészet és a próza ne váljon el; hogy egymástól különültében saját gazdagságot ne teremtsen, de őrizze azt az egységet, aminek mélységeit csak a mítosz méri. Mintha a változásaiban, vulkáni viharaiban, hegyet koptató szeleiben is változatlan táj, Izland még mindig az ősi nyelven beszéltetne – beszélteti az arra fogékony írót –; az ősi nyelven, amely természetesen szemérmes és szókimondó, választékos és alpári, egyszerre kimódolt és ösztönös; úgy sokszólamú hang és sokdallamú mese, hogy közben a szövege első pillantásra a gyámoltalanságig egyszerű.

A macskaróka így indul, s ahogy indul: igazi ballada-ömlés. Szügyig ellep, mint a szereplőket a hó. Aztán már ki se látszom belőle. Annyira nem, hogy kizökkenteni se képes semmi – jó, hogy nem „tömegközlekedve” kezdtem olvasni, mert keringtem volna végállomástól végállomásig, azaz dehogy: az elsőtől az utolsó betűig, a sorsok vég-állomásáig utazva a könyvben, másról alig is tudva. Holott „csak” egy vadászatról olvasok így, először: a barna bundás sarki róka utáni hajszáról, és az emberről, a férfiról, aki nem kap nevet addig, míg zsákmányt nem ejt. A vadász és a vadászat a történet egyik pólusa.

Aztán a részekre szabdalt könyvben tovább utazva megmarad végig ez a ballada-szájíz, holott valójában egy író-mester játszik velem-velünk szépséges irodalom-főzőcskét: forralva ezt a „tiszta patakvíz” felütést a posztmodern kiérlelt „teafüvével” lélek-itallá. Feltárul egy nyomorában és esettségében is teljes otthon, temettetésre váró holttal, az izlandi keserves múlt sok elfogadhatatlant elfogadó gyászaival – egy otthon, ahol az író minden ízében gyökeres. Mintha a maga pitvarába vezetne be, úgy lépünk másik hőse, Fűvész-Fridrik otthonába, látunk egy első pillantásra táj-rokon, kopár lelkű sorsközösség pillanatába épp a gyász napján, a temetés napján – hogy aztán az írói rafinéria úgy bontsa ki a szemünk előtt a sorsokat, a közösségeket, a tájakat, akár egy soha nem látott, kifinomult virág a maga bimbójából a szirmokat.

Holott ez az otthon-lét látszólag otthonidegen. Kíméletlen világba nyílik ez a regény-virág, titkait lassan bontva ki. Mit kezd a szegénységbe és kopárságba szorult népség a mássággal? Elpusztítja, ha teheti – szinte önkéntelen „bölcsességgel” védve a maga szűklátókörűségét, hiszen a tágabb látókörrel együtt járna a maga helyzetének kimondott ismerete is. És Fridrik a maga dániai diákéveivel, a „minek ülteted, úgyis kipusztul” földhöz ragadtságát megtagadó erdőcskéjével a Dombi-tanya feletti lejtőn, a fűvészséggel voltaképp ugyanúgy más, ugyanúgy idegen, ahogyan down kóros szolgálója, Abba, kinek a temetésére érkezünk. A racionális világában mind a ketten páriák. Ők ketten a másik pólus.

Az északi mítosz, a ballada nyelvén viszont ez a másság „otthon van”, ez a másság a vajákosé, a sámáné, aki állatot bűvöl, bőrevált, álomutazik – s aki  a maga elégtételeit a maga mítoszi „módszereivel” éri el. Mert a mítosz nem ismeri se a megbocsátást, se a bűnbánatot. A holtak tiszteletét, s a bosszút viszont igen. A két pólus, Fridrik és a vadász közt fokozatosan szövődő kapcsolat balladai, a kifejlése mindenképp, akkor is, ha a kifejtése nem követi a rege formai hagyományát, ha másképp író-bravúr. Ahogy az író összeismertet Fridrikkel, ahogy az ő történetére térünk, a más ritmusú szöveg alatt is ott lüktet a vadászat szövegritmusa – nem kérdés, hogy a két szál közt erős a kapcsolat. Minden egymásra utalással egyfajta jólesően szusszanó „na végre-érzet” fogott el, a szálak fonódását mindig szinte vártam. Hogy aztán visszatérve a magányos vadászhoz és zsákmányához már egy teljesen más minőségű szöveg sodorjon tovább. Egészen a holtak valódi megtiszteléséig, és a könyörtelen bosszúig. Többet erről a történetről vétek lenne elárulni.

Egyed Veronika fordítása gyönyörű munka, hitelesen őriz magyarul táj-idegen szövegi ízeket; az általa hozzáfűzött utószóért külön köszönet illeti – arányos, informatív, a szöveghez méltó stílusú. A könyv a Magvető gondozásában jött ki, s a gondozás ez esetben nem puszta szófordulat – a könyv az idei kínálat legjobbjai közt van külcsín és belbecs tekintetében is. Az író, Sigurjón Birgir Sigurdtsson 1962-ben született Reykjavikban. Művészneve a keresztneve rövidítése, de a sjón azt is jelenti: látás. Pályafutását költőként kezdte, prózát, drámát, és dalszövegeket is ír, többször dolgozott Björkkel, díjak birtokosa. Bármit adjanak ki tőle magyarul, el fogom olvasni.

Kiadó: Magvető

Fordította: Egyed Veronika