Parti Nagy Lajos: Létbüfé

Kedves Dumpf létiparos, drága Endre! Az első, amit le kell szögeznem, ahogy a lepke árnyékát, hogy ön dilettánsnak tényleg kiváló. A nap mint napi versfosás a kórtermi környezetben teljes egészében megidézi, ahogy a versigézetbe szédült, odaperzselődött amatőrök keresik a fogást mindenen, de tényleg mindenen, amiből líra lehet (amolyan visszavont pénznem, amivel fizetni nem lehet, de emlékül megőrzi a rokonság). Külön örömmel vettem észre, hogy a közben mégis megszülető teljesebb igényű sorok hogyan lesznek reflex-szerűen lebunkózva valami egyetemes oda nem illéssel, frissen és üdén hervasztott szóalakkal, amit a szent rímkényszer köpet a sorvégre, vagy csak úgy a játékos elme, aki épp két kézzel, oda se nézve (avagy nagyon is oda nézve dekoltázsokra, meg lábközökre) költ. Büfében, sorban meg-megállva. Mindazonáltal a lepke árnyékát csak a testén keresztül lehet gombostűre tűzni. A lenyúzott rókabőr semmilyen perspektívában nem lesz kutyabőr. A dilettáns nem érdemel ekkora pofont, mert ő a valóságos Parnasszus-mászók folyamatosan lenézhető, síksárba ragadt hátországa. Ön, kedves Dumpf alteregó, egy über-egó játéka, aki anno a Szódalovaglásban a töredéket, a resztlit költői alapegységgé tette, s így, beleőszülve az ön bőrét szegezi ki mintegy elrettentő példa gyanánt a gyülekező rókahadaknak.

Magánál tényleg ősz van, a kultúra szakadatlan és teljes ősze. Ez az őszológia minden elvetemült pillanatában idéz is, kontextusba is hív, és megfürdeti a dilettái sarában az egész irodalmi hagyományt. Csokonaitól, Berzsenyitől a kihagyhatatlan Adyn, meg a Nyugatosokon át Simon Marciig beletördelve mindent a maga lázas ágy-melegébe, amolyan szúrós szalma-törek ez a hagyomány, enyhe, előre vizionált hullabűzben - szúrhat, ha ön két vizit között, két büfényi kólaséta közt csak úgy fektében forgolódik. De hát alkony van, és tényleg a hagyományos írott kultúra ősze; ki olvas, ugye, ki érti, ki látja a parafrazeált, rommá vegzált múltat ebben a gyülekező sötétben, amikor úgyis mindenki a saját lázlapjával van elfoglalva. Lázlap-szelfivel, kenőpénzzel a borítékban, a bornírt nővérek közt lámpával keresve azt, aki legalább egy injekciót a megfelelő grandezzával helyez a farpofába. Tény, hervad már ligetünk, s díszei hullanak, ráadásul ezek a tavalyi díszek, némi üres szaloncukorpapírral a hiába zörgő, elszáradt tűlevelek közt. Ez a második, amit hangsúlyoznom kell, kedves Dumpf, drága Endre! Ön nem lát lehetőséget tavaszra - de egyszerűen nem tudom eldönteni, a borúlátása az über-egója érzékelt tavasztalanságából, vagy tényleg nemzőképtelenné vénült, idézetekké redukálódott műfenyő-kultúránk rügyképtelenségéből következik.

Mindazonáltal hadd gratuláljak! Az ön Őszológiája ezzel együtt egyetemes, a kultúránk tényleg így elmebomlik ágytállá és kacsává, kanüllé és branüllé, infúzióvá a befektetés soha meg nem térülő kórházi ágyain. A kiejtett, devalválódó szavak tényleg lebomlanak. Ez Weöres szerint eltarthat uszkve háromezer évig, vagy a kutyavásár egyszer volt napjáig - a lényeg ugye a foszlás, az egyetemes feledés, az örökbecs illúzió-volta. Ennek jegyében azt hiszem irodalmunkban még senki nem jutott ilyen messzire. Gratulálok, hogy sikerült írni egy könyvet, ami már az olvasása közben lebontja önmagát - azt hiszem ez tényleg a posztmodern dekonstrukciós szorongásvers-irály non plus ultrája. Az üres borítót markolva utána az olvasója is nyúlüregnek érzi magát, anélkül, hogy tudná, milyen mély. Csak néz maga elé, ahogy a nagyvizit után P. úr, a művelt européer, az elharaptukban elcsípett orvosi latin kifejezések jelentés- és következményvilágán rágódva, amíg meg nem érkezik a madártej, vagy a spenót, vagy a testre kötözött egyéb büfévágyak helyett az utolsó ingyombingyom.

Mindazonáltal hadd gratuláljak! Mert persze hogy belemásznak a sorok a fejembe, és akarva-akaratlan emlékszem. A de háthákra. A visszfénylő malachullámokra. A szívszagú urakra. A kulcslukandó néma éjekre. A tirolizakóban rímjáróra. Undok bélmosás után. Az emberiség gumilepedőjére. A holdragyogtára. A szélsípolta kabátra. A büfésnénire. Az iránta érzett szerelemre, ami elkenődő cigánymeggy a nyár bőrtalpán. Vagy ott vannak a haikuk, paródiának és haikunak egyaránt kiválók. Ez is egy gúny levébe áztatott sikerülés, de akkor is. Szóval a dekonstrukció valójában sikertelen, mert közben a fejben konstruálódik valamiféle látvány, és meglehetősen öntörvényűen, tehát koránt sem a maga akarata szerint, kedves Endre! És ebben nemcsak a kórházlakásban rutinos kortárs romtest-tapasztalatára támaszkodom, szerintem a flastromklastrom ismeretének hiányában is teljesen látomásos ez a mikro-miliő; ami a versek kegyetlenül esetlegesnek ható egymásutánjából (a megírásuk egymásutánjából?) összeáll, az mindenkinek a saját őszológiája, saját látomása lehet. Ámbár szerintem tényleg nem árt hozzá némi ütöttség. Vagy talán akkor könnyebben összeáll, ahogy az ottfelejtett gipszes vödörben a trutymó. Mert a saját olvasatom persze a dilettánsé, aki épp próbál nem vérig sértődni. 

Két állítást fogalmaztam meg, amelyek kizárják egymást. Vagy talán többet is, amelyek kizárják egymást. Azt hiszem, egyikünk sem tudja, ebből az emberségnek nevezett kórteremből hogy néz ki a kint. A kizárt. De úgyis kitolnak oda. Meglátjuk, Endre! De addig is...

Parti Nagy Lajos: Fülkefor és vidéke

Különös mutatványra készülök itt, az önök szeme láttára: egy politikai pamfletről alkotnék véleményt a lehető legkevesebb politikummal, az állásfoglalás (valamely lövészárokba fejest) helyett kétségtelen irodalmi értékeit számba veendő. Hiszen Parti Nagy Lajos könyve, a könyvhétre megjelent Fülkefor és vidéke állásfoglalás a javából, az író nemcsak hogy nem fogá be pörös száját, amikor „írói, állampolgári köz-érzetét” mesékbe reagálta hétről hétre az Élet és Irodalom hasábjain, de állást is foglalt egy szót szó után köpő nehéz gyalogsági fegyver, csattogtatott elme-gépkarabély mögött kapásból. Nem kárhoztatom ezért, neki most borult ki ez a kárpát-medencei tulipántos polbili, de emiatt készülök itt e különös mutatványra. Még ha tudom is, nem artista leszek, hanem bohóc úgyis: egy ilyen könyvről egy deklarált belga se tudna úgy beszélni, hogy ne sorolják be - ki ide, ki oda.

Ami elsőre megfog: a konzervatív politikai médianyelv kap itt csárdás pofont az író által. Valljuk meg, van mi pofozható: a „söralátét” amin elfér ezmegaz, a Nemzeti Együttműködés megálmodott Rendszere, az „unortodox” hazagazdaság, a Széll Kálmán és egyéb tervek, az „elmultnyócév”, az Alaptörvény asztala, az ország „átszervezésére kapott megbízatás”. Nehéz, vajúdó míting-éjszakákon megszült, gyakran előre a majdani történelemkönyvekbe álmodott programfrázisok, nyilatkozatok, de szóvivői dacreakciók is, a keresetlenebbek elszólásai. Nemcsak balról nézve van egy retorikája a konzervatív oldalnak, amely a maga pikírten magabiztos, felülről észt osztó, kioktató hangnemével meglehetősen irritáló – viszont remek paródiaalap.   

Korántsem igaz már maradéktalanul, hogy a konzervatív retorika múltba réved, míg a baloldali a jövőbe (akarna) – de tény: jobbról jobban tele a puttony a múlt szépre fésült hagyományaival, több a szívet dobogtató hivatkozási alap; ha csak a nyelvezetet nézzük, akkor is, ha a mögöttes tartalmakat, akkor meg főleg. A hagyományt őrizni kell, ápolni, épülni belőle – nos, Parti Nagy megmutatja: ápolás, őrzés ürügyén hogy épül maradi módi, hogy könyökölnek a mondatokból ki az úrhatnám reflexek; a kegyelmesék világának  gondolkodásmódja hogyan üli meg az elit jelentős részének agyát, a demokratikus kötelező minimum ruhája alól hogy kacsint ki a király meztelensége. Az író a maga paródiájához e hagyományból ezért választ ál-középkorias nyelvezetet. Heltai Gáspár és Pesti Gábor fabuláinak mintájára szőtt, bizonytalan nyelvtanú, de az írótól megszokott-elvárt nyelvfacsaró, kifordultában jellemző szóalkotások tömegét kapjuk, sokrétegűen humoros szöveget.

Viszont nehezen gördülőt, olvasni igen munkás szöveget is, amely az áthallásaiban mélyen korba ágyazott - nemhogy ötven, de öt év múlva is szinte követhetetlen lesz ez az utalás-tömeg magyarázó lábjegyzetek nélkül. Olyan szöveget olvasunk, amelynek kikódolása bizonyos kulturális alapok nélkül már most súrolja a lehetetlent. Sajátos nyelvi elitizmus posztmodern terméke ez a könyv, annyi távolító nyelvi gesztussal terhelve – s ha gyökeresen más alapokon áll is, jellegében rokon az általa pellengérre állított visszásságokkal. Mert e távolságból – a könyv indíttatása és hangütése közé vont „senkiföldje” átlőhető, de át nem kiáltható távolságából – ugyanúgy lehetetlen párbeszédet kezdeményezni közös dolgainkról, mint a szerző által nehezményezett, „udvari beszédet” untig használó „kétharmad által meghatalmazottság” ugródeszkáján két éve toporgó, médiát eluraló hivatalos politikum magasából.

Ráutalások tömegét kapjuk, jellemzőt dögivel – az író tehetsége nem kopott az idővel, s nem koptatja a pamflet-jelleg sem. Épp ezért merült fel bennem: ha itt lesz az ideje, hasonló ordas szigorral üsse a másik oldalt is. Nem a politikai korrektség nevében! Hanem mert az a nagyobb kihívás. Az a nehezebb munka, mivel a „ballib” nyelvileg annyira nem ágyazódik, mint a „konzerv”, annyira nem nyilvánvaló és azonnal kivehető a retorikája. Mondjuk úgy: íróilag az a nehezebb munka. És talán hatása is több volna, mint ennek a könyvnek itt – most csak rápillant a pártos hun a névre, és tudja, ki fia borja szid éppen kicsodát. A másik oldal kritikája emez-oldali alattvalónak jelentőségtelen. Háború van (vagy mi), az oldalak összezárnak, sorainkból senki se szidja a „mi kutyánk kölkét”.

Magyarországon jelenleg nincs „nemzeti párbeszéd”, csak nemzeti levelezés, meg üzengetés, meg pamfletek. Olvasom ezt a minőségi alapanyagokból műgonddal és - úgy képzelem - kaján vigyorral elém szórt szöveget, s azt látom, a szavakat egymásba szövő indulat nem beszélgetni akar, hanem megsemmisíteni. Azt, amit. Ostobaságot, kártékony reflexeket, múltárnyékból előmászó előítéleteket, félelemre okot adó, talán soha le nem küzdhető gyűlöleteket. És közben sért, megaláz; nem (csak) karikatúrát, de torzulatot rajzol a látványból. Lehet, hogy tényleg feloldhatatlan a számtalan ruhában, Istvántól és Koppánytól Tiszáig és Károlyiig, kortárs konzervekig és libsikig elénk feccölt dilemma? Lehet, hogy minden látszat ellenére tényleg nem egy nyelvet beszélnek a felek? Magyarországon jelenleg nincs nemzeti párbeszéd, s a legnagyobb fájdalmam e könyv kapcsán, hogy talán nem is lesz soha. Karinthyval szólva: álmomban két macska voltam. S nem álltam szóba magammal.

Kiadó: Magvető

Parti Nagy Lajos: Az étkezés ártalmasságáról

Vannak folyamatosan zárójelbe zárva írt könyveink. Olyanok, mint amikor a celeb nyilatkozik: feleannyira sem érdekes, mint amennyire kínos. Olyanok, mint a csillagválogató a kertévén, azért ülsz elé, hogy röhögj, borzadj, titkon örülj, hogy épp nem te csinálsz bohócot magadból, itt a fotel kényelmes sörös-nasis otthonszagában mintegy biztonságban – a dolog nem rólad szól. Vannak íróink, akik gátlástalan kíméletlenséggel tobzódnak a jelen-pocsolyában, és nem mellesleg az orrod alá dörgölik: dehogynem. Rólad is szól: a vállalhatatlan megszólalások, a zárójelbe kívánkozó személyeskedések világának mindannyian közös lakói vagyunk. A zárójel mindannyiunk körül ott vigyorog. És van, aki mindezt leírja nekünk – okulásul.

Parti Nagy Lajos ilyen. Van egy stílusa. Életből lesett elrontott nyelven ír – mondanám, pedig ez nem is „írás”, nem írt stílus, hanem életből ellesett „beszéd”, szóbeszéd a papíron. A konzumkori közbeszédi, üzlet-beszédi, szappanopera-beszédi, nyilatkozó celeb-beszédi fordulatok, a nyilvánosan elkövetett beszéd-bűnök ijesztően jellemző továbbcsavarása, szófacsarás, akár ha nagyon szigorú akarok lenni: rögzített nyelvgyalázás. Amit mi követünk el. Az író csak rögzít és parodizál. Példát ad: a rossz példát. A nem-követendőt, a nyelvi eltévelyedést irodalmiasítja a korai verseitől fogva, és nincs ez másképp most sem, amikor Az étkezés ártalmasságáról szóló előadás rögzül a papíron. Amit a tömpemizséri kultúrház fénytelen színháztermében ad elő Fibinger, a bálnaméretű fitneszguru, a termékbemutatón, hű élet- és bűntársa: Ilike „közre nem működésével”. Az ő monológja rögzül itt, középpontban az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyíróval, a termékkel, amit bemutat, amely „az örök magyar fiatalság gyógyanyja, a méregtelenítés istennője”, kétféle kiszerelésben, utánvéttel, két héten belüli szállítással, fényképes programfüzettel az egészségért áll a kedves tömpemizsériek rendelkezésére. „Ha még nem mondtam volna, jobb ma, mint holnap, vegyék kezükbe a saját gyomrukat”.

Mélyléböjtkúrás összetevőivel együtt, stílusa mellett-felett „A magyarság táplálkozása” előadásának savát-borsát Fibinger kiszólásai adják. A zárójeles részek. A profizmus – vagy ami hatásában ugyanaz: a profi csalás – belefáradása. Ahogy már mindegy, milyen nyilvánosság előtt, de kijön a szónokló ügynökből a „maga sem érti miért alakult így, kudarcba az élet” keserve által az a nem kevés, ami valójában ő maga. A profizmus fáradásából a bohóc-én, aki pontosan tudja, mennyire nevetséges. Épp itt és most veszít végképp, az életét szervező illúziót veszti el. Nagyon szomorú könyv ez valójában, még ha sokat kacarászunk is rajta. Már a Hullámzó Balaton történetei is nagyon szomorúak voltak, és az író annak morbid csavart valóságát facsarja tovább, mikor Az étkezés ártalmasságáról értekezik.

Személy szerint jobban szeretem Parti Nagy esszéit – ott a forma korlátok közé szorítja a kegyetlenséget. Jó kis szóalkotások fészkei azok is, de nem mennek el ebbe a – mondjuk ki – szövegőrületbe. Próbaképp felolvastam belőle, hát ezt szinte végig emelt, panaszos, számonkérő hangon kell deklamálni. És érdemes kis adagokban olvasni, mert egy lélegzetre megfeküdheti a gyomrot. Nehéz, zsíros irodalmi étek, amibe az író most elég kevés humori kovászos uborkát elegyített – valójában inkább kínjában röhög az olvasója, mintsem jókedvében.

Szellemi méregtelenítés, rögvaló-zsírtalanítás, nyelvi salaktalanító kúra tehát a könyv – nézzünk szembe vele, egy gondolkodásmód hogyan épít itt trágyavárakat. Őszintébb pillanatainkban: hogyan építünk. Lehet röhögni. „Egészségünkre! Jobb ma, mint holnap, a rút salak nem vár, ne várjon ön sem!”

Kiadó: Magvető