Úgyhogy végül sorsára hagytam azt a sokat tapogatott könyvet. Jó nagy marha voltam, hiszen így ki kellett várni, míg újra kiadják. Mert újra kiadták, és most is keresett, sikeres könyv – ez verseskötettel nem gyakran történik. Itthon van, végigolvastam, mint egy regényt, de ezzel nem tevődött le. Nézegetem. Már irigységek nélkül. A „hogyan csinálja” távolítása nélkül. Miközben persze látom, akaratlanul is, ezt a hogyant. Mást és máshogy, mint a többiek (vagy mint ahogy én), de egy olyan alapállás jegyében, amely továbbra sem veszi ki magát a világból, rokon az enyémmel, ahonnan nézni szeretem az életünket, nagyon sok tekintetben rokon. Van egy ön-nézete, ami folyton egészek részeként tekint önmagára.
A felnőttkor: megbékélni a vággyal,
nem birkózni a szellemmel a testért
a vaksötétben, nem kárhozni el,
elfogadni a kígyó igazát –
jó, ami nem bánt, és ami nekünk jó,
és a tudásért cserébe gyümölcsöt
teremni, aki újra enni kér
és enni ad, és nem bánni, hogy így van.
Magán-mitológia ez is – de ül a hagyományok egykori közösén. Elfogadni a kígyó igazát, az almaevés dobta kiűzetést, a tudásért cserébe gyümölcsöt teremni: ez a gondolat elfogadja azt a távlatot, amit a kultúra akar mögé. A dekonstrukció korában, a visszabontás és bomlás korában, ahol az alapeszme a „sosem volt paradicsom, mindig hazugság volt, az elme önvigasztaló konstrukciója” vállalja és érvényesnek tekinti a maga (pillanatokra, de) érzett éden-tapasztalatát.
Miközben azért korunk keserű öntudatánál van. Hiszen. Elhagy. Tudja, hogy elhagy. Minden megélhető ’egész’-ség, minden egészben részként megélhető érzet elhagy. A számunkra elérhető egyetlen „egész” állapot, befejezettség csak az elhagyatottság és elhagyás teljes elegye, amikor elhagyunk mindent, és mindentől elhagyatottá leszünk: a halálban. Ez a kötet a ciklusai rendjében nemcsak az anyaság többszörösen réteges (és elhagyásokkal többszörösen terhelt) szerepét kérné szavakba, nemcsak a szerelem mézes (és elhagyással persze, hogy többszörösen terhelt) tényeit. Az elhagyás stációiban fokozatosan jutunk el odáig, amikor a világot, és a világ bennünket, amikor a forma, amikor a tartalmak – ez a kötet nemcsak forró vibrálásban lenni a mindent, de siralom háza és vízpróba is.
De nézd a kezem. Hogy kapaszkodik,
milyen görcsösen markolja a földet.
Pedig ha soha nem állok fel innen,
ha belekövülök a ragyogásba,
akkor is csúszni fogok lefele.
De addig is. Mindezek tudatában. Valójában csak akkor van magára hagyva, kozmikus magányra ítélve, ha ezt a nézetét választja – az elhagyottság nézőpontját. Egy másikból nézve (ami legalább ennyire adekvát, mint nézőpont) viszont nem hagyja el magát. Magát sem. Hiszen ha visszanézek a címadó versre. Sokan nem szeretik a kódáját, mesterkéltnek érzik; mi ez az ujjongás, mi ez a pontos szó-szöghasználatot visszamenőleg kihúzgáló keresztről levétel. Az elhagyottak nézik ezt a versvéget, hogyan hagyja el magát, hogyan hagyja el őket elhagyottságukban. Holott csak fel kellene ismerni, van olyan elhagyás, ami kötelező. Nemcsak a szülő, a szerető, a támasz. A gyerek is elhagyja az anyját, és ez így helyes. Ha ezt nem hagyja az (annyi verssoron keresztül vádolt) elhagyó, ha nem éli a maga elhagyottságát boldog boldogtalanságnak, ha nem hagyja, hogy elhagyják, mérgezővé válik. Ez a felszólítás a versvégben szinte kiűzés a gyermekkor és anyaság paradicsomából. Kötelező minden anyának, aki nem akarja magára venni a gyermekkorban tartott felnőtt gyermek pesztrálásával együtt járó iszonyú felelősséget: nem hagyta elhagyni magát és így bukott el. Hiszen elhagy. Egyszer elhagy. Úgyis. Ez a rendje.
Nézegettem ennek a kötetnek a kritikai visszhangját, és komolyan fáj. Komolyan fáj, hogy a könyvről nem, csak a kulturális állóháborúról tudtam meg mértéken felül többet általuk. Vád és intés, sőt, végletes ítélet (a kötet egy szebb reményű költői pálya kiutak nélküli mélypontja) is kísérte ezt a megjelenést. A filozófiai értelemben egyetlen megalapozottnak, hiteles megszólalásnak tekintett szorongásvers elhagyottság-fokát számon kérők a dezertáló kiskatonát siratják benne, aki úgy tűnik, átállt a hazugság-oldalra, az illúzió-oldalra; tökéletes léthiábavalóság-érzetek tolmácsolása, a világűr-hideg érzetektől való félelem és reszketés helyett akármiben is hinni merészel. Azóta is ott látom a költőt, azon a kritikai szögesdrótokkal össze-vissza kerített-szabdalt senkiföldjén, ahova az elefántcsonttorony-őrök taszították, ahol a férje, Dragomán György is lakik a maga kelet-európai mágikus realizmusával – akkor is, ha egy másik nézetben ez a senkiföldje csak egy másik elefántcsonttorony akár... Még jó, hogy az olvasó nem így választ (én sem így választok, mint olvasó), még jó, hogy hagyja érezni magát, még jó, hogy a legtöbb könyvet szerető ember ma is fütyül az oldalakra és elefántcsonttornyokra. Mert a „rendet rakni az értelemmel (csak abban bízhatunk) – bár úgysem megyünk vele semmire” papjaként életművet építő Nádas Péternek, az irály hazai atyjának a maga módján igaza van. De ebből az igazságból ízlésdiktatúrát építeni ugyanúgy ostobaság, mint mellkast verdeső hitekből, vagy hagyományokból, amelyeknek ma művelői nem, csak papjai akadnak, és megfelelő szögből nézve a művelésük tényleg halottvirrasztási szertartásnak tűnik. Nincs királyi út az irodalomban sem. Sose volt egyetlen, üdvözítő megközelítés.
Persze, a végén majd ez is elhagy. Hiszen az irodalom is elhagy. Nem hiszem, hogy érdekelni fog – addigra én is elhagyom magam. Ilyen a természete – ilyen a természetünk. De addig is...
