Benedek Szabolcs: A vértanú

Benedek Szabolcs Vértrilógiájának első kötete, A vérgróf egy évvel ezelőtti megjelenésekor üdítően hatott a vámpírtémát új megvilágításba helyező, szórakoztató történetével; vállaltan „poros”, hangulatos miliőjével; múlt századi kalandregénybe illő stílusával – kellemes meglepetésként emlékszem rá. Épp ezért okozott csalódást az ősszel megjelent folytatás, A vérgrófnő, melynek legnagyobb hibája nem is a széteső történetvezetés és a szereplők súlytalansága volt, hanem a – némiképp kényszeredetten – behozott vámpírrománc, ami a műfaj legidegesítőbb kliséit sorakoztatta fel egy annál sokkal többet érdemlő kötetben. Ilyen előzmények után kíváncsian vártam, mit hoz a befejező rész, A vértanú. Vajon visszatérünk a nyitány eredetiségéhez vagy folytatjuk a megkezdett utat a vámpírklisék irányába?

Nos, egyik sem – A vértanú ismét meglepetést okozott, nem hasonlít egyik előzménykötethez sem, egészen új és nagyon nyugtalanító mind a stílusa, mind a története, a végkifejletről nem is beszélve. Ráadásul a szerző ismét csak ad néhány pofont a műfajnak – sajnos ezeket itt nem részletezhetem, hiszen sok szempontból érintik a végkifejletet.

Az előző kötet baljós eseményei után az újságíró Szállási Titusz és szerelme, Ágnes, a vámpírvadász dinasztia sarja Drakula és a Vérgrófnő nyomába erednek a háború sújtotta Pesten – illetve csak erednének, hisz a sötétség fejedelmét és kedvesét mintha a föld nyelte volna el. Még Ágnes kifinomult vámpírvadász-ösztönével sem lelni nyomukat. Hőseink bejárják a főváros minden zegét-zugát, Drakula nyomában ellátogatnak Visegrádra és Pécsre, miközben egy rejtélyes könyvet keresnek, mely talán magában rejti a halhatatlanság minden titkát. És közben ismét felbukkan az első kötetben megismert Saint-Germain gróf és famulusa, Mihály.

Míg Titusz és Ágnes az első világháború kilátástalansága közepette folytatják vadászatukat, a szerző beemel a könyvbe egy párhuzamos szálat: Sárkány László, Havasalföld fejedelmének történetét, melyet Mátyás király kancelláriájának egyik kishivatalnoka, a fejdelem mellé rendelt János beszél el nekünk. A titokzatos János leírásában ismerhetjük meg Vlad Dracul fiának, a trónjától megfosztott vajdának harcát, melyet Mátyás támogatásával vívott trónja visszaszerzéséért, majd elárulásának és újbóli bukásának históriáját. S miközben elénk tárul a nagyhatalmak között többszörösen kudarcra ítélt vajda kanosszajárása, megláthatjuk őt magát, a sötétség fejedelmét: a középkori Drakulát.

A két párhuzamosan futó szál eleinte furcsa és kissé zavaró olvasmányélményt ad, ám amint hozzászokunk az évszázados ugráláshoz és a két elbeszélő markánsan eltérő stílusához, egyre jobban élvezhetjük a két történetszál közt kibontakozó párhuzamokat és áthallásokat. Ahogy a jelenbéli nyomozás egyre közelebb viszi Tituszt és Ágnest céljához, úgy haladunk előre a középkori szálon, Drakula megismerése és motivációinak feltárása felé. S a végén a szálak annak rendje és módja szerint összeérnek – az olvasó pedig csodálkozhat és foghatja a fejét, hogy nem jött rá a turpisságra.

Mindez azonban – a narratíva „trükközése”, a vámpírvadászat és Drakula története – eltörpül a világháború sújtotta Magyarország lassú haláltáncának leírása mellett. Döbbenetesen erős és mélységesen nyugtalanító volt olvasni, ahogy „a lélekharangok szünet nélkül zúgnak a kivérzett ország felett”, miközben Pesten tombol a spanyolnátha, forradalmak jönnek és mennek, minden sarkon szélsőséges eszmék kapnak lángra. Ezekben a vészterhes időkben próbálnak hőseink evickélni a mindennapok nyomorúsága és a természetfeletti démonok okozta rettegés között – s természetszerűen válik el, mi az, ami valóban fontos, s mi nem. Hisz ahol néhány nap alatt elvihet minket a halálos kór, ahol elvakult fegyveresek lázítanak az utcán, ahol nincs gyógyszer, élelem, munka és pénz, ott ugyan ki törődik holmi éj sötétjéből előbukkanó vámpírokkal? Ha a saját életünk maga a pokol, amiből nincs út felfelé, miért is érdekelne, hogy démonok járnak köztünk? S vajon fel merjük-e tenni a kérdést, szembe merünk-e nézni vele, hogy mi a veszélyesebb: a természetfeletti rejtett démonai, vagy azok a nagyon is valós, a napfényben gátlás nélkül gyilkoló démonok, amiket mi szabadítottunk saját magunkra? 

Furcsa és nyugtalanító könyv ez, sok szempontból szembemegy az előzmények teremtette elvárásokkal, és én magam lepődtem meg a legjobban azon, mennyire élveztem – és mennyire elkeserített némely sora. Tán mert túlságosan is jól rímel napjaink körülöttünk ólálkodó démonaira. Amennyire formabontó „vámpírtörténetként” indult a trilógia A vérgróffal, épp annyira formabontó módon ér véget A vértanúval – csak az a középső rész, csak azt tudnám feledni...

Kiadó: Libri 

Benedek Szabolcs: A vérgrófnő

Benedek Szabolcs trilógiájának első darabja, A vérgróf az idei tavasz egyik legkellemesebb meglepetése volt: a divatot meglovagoló, tipikus vámpíros regényre számítottam, ehelyett egy igazán eredeti, a vámpírmítosz előtt tisztelgő, ugyanakkor azt kifigurázó, a századelős Pest életét tapinthatóan-hangulatosan megelevenítő kalandregényt kaptam. Amit nagy élvezettel olvastam – nem csoda hát, hogy tűkön ülve vártam a folytatást. Sajnos, az élmény ezúttal nem maradéktalan – noha jól szórakoztam, az örömbe némi üröm is vegyült.

Hat évvel járunk A vérgróf eseményei után: Szállási Titusz immáron hat éve nem látta Saint Germain grófját, azonban nem tud szabadulni a gróf emlékétől és attól a borzalomtól, ami elől barátja egy pillanatra fellebbentette a függönyt. Emlékeit nem oszthatja meg senkivel – hisz ki hinne neki? A nőkkel sincs szerencséje, csupán egy röpke boldog időszak adatik neki régi nagy szerelme, Tarnóczay Etelka oldalán, aminek csúnya szakítás vet véget. Titusz jobb híján visszatér ahhoz, amihez a legjobban ért, az újságíráshoz. Ismét beleveti magát a nyüzsgő Pest éjszakai életébe, kávéházakban tölti napjait, vadássza a slágertémákat és igyekszik felejteni. Hogy hogyan tovább, maga sem tudja.

A sors azonban nem sok gondolkodási időt hagy: kitör az első világháború, és Titusz, mint minden valamire való újságíró, a románok által fenyegetett Erdélybe utazik haditudósítónak. Kolozsváron, majd Brassóban az élet látszólag nem sokban különbözik a pestitől: a java itt is kávéházakban zajlik, a háborús fenyegetés és a menekültáradat csak lassan lepi el a városokat. A házak közt azonban folyamatosan ott bujkálnak azok a  démoni lények, melyek ősidők óta ismertek az erdélyiek körében, és túlságosan is emlékeztetnek a Pesten néhány éve látottakra. Mikor aztán cselédek, focisták és tanácsosok esnek áldozatul valami megfoghatatlan gyilkosnak, Titusz kénytelen szembenézni a démonaival.

Megismerkedik a titokzatos Ágnessel, kinek családjában évszázadok óta öröklődik a vámpírvadászat hivatása – és akinek legfőbb célja végezni magával Drakulával. Omladozó várkastélyok és falusi legendák közepette ismét találkozunk Saint Germain grófjának szolgájával, Miklóssal is, aki óva inti hőseinket a nyomozástól. Hát persze hogy nem hallgatnak rá. Időközben meghal a császár, bonyolódik tovább a háború, színre lép a már többször magára hagyott Tarnóczay Etelka, a szálak pedig visszavezetnek Budapestre – ahol még a királykoronázásnál is nagyobb szabású és súlyosabb események készülődnek.

Ami most is nagyon a helyén van, az a hangulat és a korszellem megelevenítése – a háborús események hatása a köznépre, a várakozás, a hitetlenkedés, a tragédiák feletti élvezettel elegy szörnyülködés és a kétségbeesés lassú térnyerése rendkívül érzékletes. Ahogy Ferenc József halála fogadtatásának leírása is: a bénult, gyermeki „elárvultság” érzése, mely a változás lehetőségével, a csodavárással és az új korszak ígéretével keveredik. Mindez áthatja a regényt, és legalább olyan markánsan rányomja bélyegét, mint az első részre a budapesti éjszakai élet leírása. A szereplőkkel együtt gyászoljuk Ferenc Józsefet és hatódunk meg az új király, IV. Károly koronázásán – még ha tudjuk is, mi lett a vége.

Sajnos azonban a történet meg sem közelíti az első részét. Valahogy hiányzik az összetartó erő, ami ott a pesti gyilkosságsorozat és az utána való nyomozás volt. A vérgrófnő szétesik, a szereplők sodródnak egyik helyről a másikra, itt is, ott is felcsippentenek egy-két információmorzsát, aztán látszólag esetlegesen mennek tovább. Ráadásul hiányzik az első kötet egynémely szereplője – Szállási Titusz önmagában nem olyan markáns főszereplő, aki képes lenne egy trilógiát elvinni a  hátán. Olykor a legjelentéktelenebb mellékszereplő is karakteresebbnek tűnik, mint ő.

Ám mindezek eltörpülnek amellett, hogy a szerző behozott egy olyan szerelmi szálat, aminek egész egyszerűen nincs helye a történetben – legalábbis abban a történetben, amire az első rész engedett következtetni. Azzal, hogy egy „démoni szerelem” is kulcsszerepet kapott a trilógiában, ez az eredetinek induló vámpírmítosz-megidézés a legsablonosabb vámpírregények szintjére került. Sajnos. Ezek után nem igazán tudom, mit várjak a jövőre boltokba kerülő befejező résztől – nagyon remélem, hogy ez az inkriminált szerelmi szál csupán egy kitérő, és visszatérünk az első kötet szellemiségéhez. 

Kiadó: Libri

Benedek Szabolcs: A vérgróf

Korunk egyik legnagyobb irodalmi divatja a vámpírtéma – ifjúsági regények tucatjai, paranormális romantikusok százai szólnak a szívdöglesztő vámpír és a potenciális táplálékból lassan megváltó szerelmessé változó halandó nő kapcsolatáról. Hogy ezek a könyvek mennyire távol állnak a klasszikus vámpírmítosztól, és milyen szinten megtépázzák a vámpírokat eredendően körüllengő mitikus atmoszférát, arról köteteket lehetne írni. Az biztos, hogy a korszellemnek hála, ha egy regény címében, fülszövegében, borítójában utal a vámpírokra, akkor már hajlamosak vagyunk gondolatban feltenni egy nem túlságosan hízelgő polcra.

Bizonyos szempontból úgy gondolom, nagy bátorság és még nagyobb magabiztosság kell ahhoz, hogy ma egy magyar szerző úgy írjon „vámpírkönyvet”, hogy az fényévnyire van a divatos vámpírregényektől – hogy az erre utaló cím, fülszöveg és borító dacára a vámpír inkább csak mellékszereplőként, afféle egzotikumként bukkanjon fel a békebeli Budapesten játszódó szórakoztató krimi-kalandban. Benedek Szabolcs regénye ugyan felvonultat egy vámpírt, de eme tény eltörpül a prostituáltakat gyilkoló sorozatgyilkos rejtélye és a pesti művészvilág bemutatása mellett.

Az 1910-es évek Budapestjén sorra esnek gyilkosság áldozatául a fiatal prostituáltak – a rendőrség tehetetlen, a nyomok eddig soha nem látott kegyetlenségről tanúskodnak, és hihetetlen körülmények nehezítik a nyomozást: mint egy belülről bezárt szoba, vagy a látványosan hiányzó vér. A fiatal nyomozó, Mihucz Ervin már-már mániákusan veti magát a nyomozásba: a távoli Londonban, a titokzatos Hasfelmetsző Jack által elkövetett gyilkosságokkal rokonítja az esetet – ki tudja, tán még az elkövető is ugyanaz. Miközben hírnévről és előléptetésről álmodik, saját lelkiismeretével harcolva élvezettel nyomoz bordélyokban és leskelődik prostituáltak után.

Mihucz barátja a szépreményű újságíró Szállási Titusz, kinek nagy álma, hogy a Nyugat szerzői közé tartozzon, ám addig a Budapesti Napló cseppet sem körülrajongott újságírójaként futkos riportok után – s közben kávéházakban tengeti napjait, szívja magába a „nagyság” levegőjét, parolázik Molnár Ferenccel és Móricz Zsigával, s remegve várja, hogy mikor találkozik magával a nagy Ady-val. Szállási Titusz életének szerelme a módos polgárcsaládból származó, ám lecsúszott Tarnóczay Etelka, aki a Vígszínház üdvöskéjéből lesz romlott erkölcsű nőszemély. Etelka révén bepillantást nyerünk a pesti színházi világ életébe – Ditrói Mór, Hunyadi Margit, Bródy Sándor, az akkor még gyermek Hunyadi Sándorka között forgunk, Titusszal együtt lessük Molnár Ferenc tanácsait, Etelkával elmélkedünk arról, milyen nagy tehetség lesz felnőttként a kis Sándor.

Mindeközben Pest mélyén, az Ó utcai bordélyban a megesett cselédlányból prostituálttá vált Sárával rettegünk a gyilkostól, és a keménykezű madámtól, Fruzsi nénitől – hogy aztán a  Ferencváros sikátoraiba menekülve segítsünk Mihucz Ervinnek megtalálni a gyilkost. S szép lassan behajózik a történetbe Saint-Germain grófja, aki felpezsdíti a pesti társaság életét, és valamiképp összefüggésbe hozható a gyilkosságokkal – ám senki sem sejti, hogyan. A gróf, aki II. Rákóczi Ferenc fiának vallja magát, vérfagyasztó, ám kifinomult figura: csupán valami bizsergető idegenséget érzünk a  közelében, ahogy a szereplők, de hogy mi az a másság, ami miatt elhallgatnak a közelében lévők és rettegés költözik a  szívekbe, azt senki sem sejti.

A könyv igazi erőssége a hangulata: a századforduló utáni Budapest megelevenedik a lapokon, a város, mint egy önálló, élő, lüktető entitás – más nézőpontból: mint egy hatalmas, minden bűnt elnyelő szörny – van jelen körülöttünk, színeivel, ízeivel, hangzavarával, éjszakai világításával, pezsgő kávéházi életével. Ezt a környezetet népesítik be a szereplők, akik egytől egyig remekül megrajzoltak – noha az egy szem Saint-Germain grófot kivéve híján vannak az eredetiségnek, profin megírt és a maguk módján kedvelhető zsánerkarakterek. Talán Tarnóczay Etelka az, aki a leginkább kiemelkedik közülük, és az ő története a legjobban összerakott, legérdekesebb szál.

Maga a cselekmény kevésbé lényeges: egy remekül felépített, tizenkilencedik századi modorban íródott nagyvárosi kalandregényt olvashatunk – többször utalgat is a szerző a korban népszerű ponyvákra. De megidéződik itt Hasfelmetsző Jack mellett Dr. Jekyll és Mr. Hide története és Bram Stoker Drakulája; mindemellett számolatlanul kapjuk az irodalmi és történelmi utalásokat, Casanovától Hermész Triszmegisztoszig, Jókaitól Tormay Cécile-ig; és fel-feltűnnek a kor politikai eseményei és közszereplői is.

Nagyvárosi kalandregényt írtam – ám ez a regény jóval több annál. Szórakoztató irodalom a javából, szépirodalmi igénnyel megírva – Benedek Szabolcs könyve nagy meglepetés volt, első néhány fejezetével beszippantott, és nem eresztett; s mire a végére értem, azon kaptam magam, hogy tűkön ülve várom a folytatást. A legnagyobb ostobaság, amit elkövethetünk, ha a divatos vámpírirodalomba soroljuk – mert ugyan szerepel benne egy vámpír, de fényévekre van a fősodortól. Szerencsénkre.

Kiadó: Libri

Korábbi kommentek: