Amerikai Istenek - sorozat, 3. évad (meg a kasza)

Szögezzük le már az elején, rajongó vagyok, aki most nem bánta a kaszát, az elmetszett, semmiben lifegő történetszálakat. Amennyire gyönyörű várakozást ébresztett bennem a regény ismeretében az eleje ennek az adaptációnak, annyira jégbe hűtötte a végére ugyanezt a várakozást, hogy ez a whiskey a harmadik évadban már szódával se ment el. Rettenetesen sajnálom az alkotógárdát, a színészeket, az odaadást, amivel a végén ezek a hegyek megszülték ezt az egeret; rettenetesen sajnálom, hogy egy ennyire ígéretes kezdetet sikerült végül így seggbe gyalázni. Valahol megértem Neil Gaimant, aki egy ponton úgy szállt ki ebből a történetből, hogy a karantén-szabályok felrúgásával, nem kis botrányt okozva elröpcsizett Átokföldjéről – komoly mentegetőzésre kényszerülve aztán. Ahol nem mondhatta el, hogy pontosan melyik momentum borította nála a bilit: az értelem teljes veszése, maga a kasza, vagy az, hogy mini-sorozattal, vagy akár egy hosszú epilógussal sem zárhatják le az amúgy is lezárhatatlant (a röpcsizés időpontja nem ad erre támpontot – bármi lehetett akkor már, olyasmi is, ami eszembe se jutna, beleértve egy vaskos magánéleti szálat...).

Az én szememben az úgynevezett kreatív döntések által már az első évad ötödik epizódjában elvetődött a kudarc-mag, ami itt szárba szökkent. Világ úr korai megjelenésével, amivel egyből át is pozícionálták ezt a szereplőt, a formátumba jobban illő ellenpólussá, gyakorlatilag már ott kinyírva a lehetőséget, hogy megmaradhasson a kontinens-méretű kétemberes trükk hitele. Valahol azok az apró kompromisszumok, amik így kényszerpályára küldték a mesét, hozzájárultak ahhoz, hogy a rajongói kemény mag egy ponton túl ne szeresse, holott az újaknak továbbra se tartott ez a mese a megfelelő ütemben sehova – és a csökkenő nézettség aztán színészben-történetszálban sorra gyártotta a kimaradókat. Ezt fejelte meg Orlando Jones, amikor szerepben maradt a médiában is, a Black Lives Matter kapcsán – Mr. Nancy nélkül fújtak kicsit még Bilquisen, még többet pakoltak a szöveges statisztánál és kötelező szivárványelemnél alig több Szelim figurájára, átpozícionálták a Technikus Gyereket, de ez el is vitte (törvényszerűen el) másfelé az egész ízét.

Amúgy is, egy tétova mit kezdjünk vele volt a harmadik évad java, így, hogy elpuffogtatták Eastert, és a többi ide-oda utazás javát a másodikban, és hogy az istenek bősége kamarai szintre fogyott; elhulltanak a hosszú harc(ra várakozás) alatt. Az amúgy egészen tisztességesen képbe rakott Lakeside-szál mellé (tudod mit? lenyelem a lamúrt, meg az összes módosítást - annak fényében, mit műveltek egyebütt) egy teljes évadnyi töltelék került. Déméterrel, hiszen nincs ilyen átjárás mitológiák közt, pont attól mitológiák, hogy minden isten a saját meséjét éli benne; egymás mellett, párhuzamosan (az északi mitológiának megvan a maga Démétere); ez az egész feleség-dolog mélységesen abszurd, aki kitalálta, egyszerűen nem érti, miről beszél. 

Emellett Tyr irtó-hadjáratával (Marilyn Manson ide vagy oda) tényleg sikerült az évad gerincét egy puhatestű meztelen csiga szintjén megkomponálni. Ami a sehonnan tart a sehová: gerinc helyett töltelék. A csökkenő költségvetéssel csökkenő színész-gázsik által kikényszerült játék Világ úrból tipikus sorozat-főgonoszt csinált (Danny Trejo ide vagy oda), a köré kitalált fenyegetés nem szellemtelen, csak semmi köze ehhez a történethez, annál inkább van köze egy szokott sablonhoz, amivel a formátum manapság operál. Ilyen erők birtokosaként Lokinak nem volna szüksége istenek közti háborúra – amúgy is, alkatból gyűlöli a saját pantheonját, az élükön Odinnal, hagyná tovább koldulni, vagy elrohadni valami árokparton.

És persze Laura. Akit annyian szerettek, hogy nem lehetett abban a félig tehetetlen, félig tétova, Árnyék világához kötött állapotban hagyni, ahol a könyvben lakik. Helyette bosszúálló kis újjászületettet faragtak belőle, és megtették volna a másiknak (az a fránya Leia-effektus), aki majd nagyon kell a legvégén; és persze majd simán feláldozza magát a férjecskéjéért, akivel közben minden szálat sikeresen elvagdostak, csalva-csalódva-csalatva. Falatka hitelesség nélkül, de amúgy ügyesen a dárda-rázás, új kobolddal – az egésznek annyi haszna volt, hogy Iwan Rheon (a Trónok harca Ramsay Boltonja után) megint megmutathatta, mennyire sokoldalú színész. A lényeg: a kreatívok gyógyszere a nézettségcsökkenésre az egyedire és megismételhetetlenre helyezett hangsúlyok helyett itt is a bevált recept lett volna – el is veszítették a maradék rajongótábort vele. Hát gratulálok. Igazi sorozatgyilkosok vagytok.

Miközben persze, hogy tele volt ez is számos világítóan fényes ötlettel. Csak egyet emelnék ki: zseniális ötlet, hogy az első számú tárgy, az innováció ereklyéje egy kőbalta – és ügyes, hogy a Technikus Srác kerül a helyére, mint új kiindulópont; azzal együtt, hogy (lehet, hálaistennek) nem derül ki, mit akartak a készítők a bekasztlizásából kihozni. Pont ezekért fáj, hogy így csavarodott az egész, és ezért féltem a Sandman sorozatot is, a remek felütés ellenére; mert ez a formátum egy ingoványos aknamező, ahol a pontosan körül nem írható nézői elvárások süppedékei, meg a pontosan körülírható finanszírozói kockázatkerülés aknái közt kell megtalálni a megfelelő ösvényt. Ezért borzasztóan nehéz benne adaptálni. Az Amerikai istenek elvérzett ezen a terepen. Béke poraira.

Frank Herbert: Dűne - könyv és film (2021)

Igen régen olvastam először, az első magyar megjelenés környékén. Sokáig csak az első könyvet voltam hajlandó szeretni – és akkoriban ezzel nem voltam egyedül. Hősöket szerettünk volna, mert a világunk változásaiban is hinni akartunk a hőseinkben. Hogy milyen kijózanító pofonok értek azóta, nem sorolom – de mára, ha ezt a történetfolyamot kézbe veszem, számomra a mottója és egyben vezérfonala Pardot Kynes, az Arrakis egykori császári planetológusának mondata (a fia, Liet-Kynes látomásában „beszél” így, a haldoklóhoz): Annál rettenetesebb szerencsétlenség nem is érhetné a népedet, mintha egy Hős kezébe kerülnének.

Amikor megjelent ez a regényfolyam, nagyon sok tekintetben jelentett a szemléletében újat. Nagyon bátran távolodik a jövőbe: az elképzelt múltja, amire alig tesznek a szereplői pár utalást, bonyolult és sokrétegű. Amire eljutunk Herbert hőseinek korába, az emberiség túl van egy kirajzáson a világegyetembe, egy kiterjedt gép- és mesterséges intelligencia-romboláson (ez a Butleri Dzsihad), egy alapvető és mélyre ható vallási reformon (aminek terméke az Orániai Katolikus Biblia). Egy csomó válságon, háborún és egyéb hatalmi machináción, amit az ábrázolt viszonyok sejtetnek a történet múltjának (azóta születtek előzmény-regények, szerintem egyik sem üti meg Herbert sejtetett jövő-múltjának színvonalát). Ez egy nagyon távoli jövő álma, nagyon másképp markolva szokott irodalmi toposzokat, s ahol visszabeszél a születése korába, ott sem (nagyon nem) direkten megfeleltethető, és nem is allegorikus.

Az ökológiai szemlélet, ami megjelenik benne, úttörő volt a maga idején – hiszen ebben az időszakban kezdték így nyilvánosan rendszernek tekinteni a bolygónk, ez a környezetvédelem (média-béli) születésének időszaka, amikor még Attenborough is fiatal volt. Mondhatnám: ahogy Herbert gondolkodik a planetológusai fejével, később nagyon komolyan hatással volt arra, ahogy a tudományos szemlélet beszédmódja átalakult a „problémákat generálunk a fejlődéssel, de megoldjuk”, „nem szabhatunk gátat a fejlődésnek” optimizmusából a „fenntarthatóság” kényszerű oximoronja felé. De inkább arról van szó, hogy az elsők között tapintott rá és fogalmazta irodalomba ezt a sajátos csapdát – az ökológiai szemlélete ennek a csapdahelyzetnek a pontos felismerése és ábrázolása: amikor szükségünk van valamilyen nyersanyagra a struktúráink fenntartásához, akkor a kinyerésével a teljes rendszert formáljuk át, jobbára az élhetetlenségig. Herbert Arrakisa egy ilyen élhetetlenségbe taszított végeredmény – ahol Kynes és öko-tudatos fremenjei ezt a folyamatot fordítanák egy olyan egyensúlyba, amely élhetőbb. A modellje ennyiben tényleg eléggé laboratóriumi (képtelenül bonyolult kölcsönhatásokat szűkít alig tucatnyi tényezőre), de valóban modellál: a Fűszer a mi életünkben behelyettesíthető nemcsak az olajra, de bármelyik nyersanyagra, ami alapvetően szükséges hozzá, hogy fenntartsuk a technikai civilizációt. E téren a Dűne megkerülhetetlen, minimum remek vitaalap, és iskolát (iskolákat) teremtett.

Sajátos, úttörő (és igen beteg) módon gondolja tovább a fajjal kapcsolatos evolúciós játéklehetőségeket, mondjuk ki: az emberfeletti ember, az übermensch gondolatát. A Mentát, az emberi számítógép (a nyilván uralomra törő, és ezért elpusztított mesterséges intelligencia helyett) egyszerre végtelenül tudatosított intuíció-használó, és kábítószer-használó tech-sámán. Ez a gesztus ismét játékba hívja a mágiát (értelemszerűen hatalmi tényezőt formálva egy boszorkány-rendből), de rettenetesen ironikus felhangokkal. Egyfelől a komplett tudat (mondjuk ki: a személyiség) válik itt átadható, kezelhető információs csomaggá (például egy Bene Gesserit Anya számára), másfelől minden információ azonnal struktúrába kerül, folyamatosan finomítva magát a struktúrát (egy Mentát számára). A két dolog megint csak ugyanarra tör, de különböző, férfi- és női utakon; a kettő origójában álló kivételességgel, akiről a könyv szól – aki mindkét aspektus teljesét birtokolja. Hiszen ha az időben az eshetőségek teljeséig előre látsz, a múltba is ugyanilyen élességgel nézhetsz vissza, a nézőpontok torzítása nélkül, amit az egyéni emlékezés jelent, de az átéltség (az újra átélhetőség) hitelesítésével. Ennyiben ez a könyv pre-gender witcher-látomás, és poszt-patriarchális megistenülés-maradvány látomás egyszerre, a nagyon távoli jövőbe hajítva.

És alapvetően gonosz, ahogy játszik a hatalom-struktúrákkal, és a szokott hős-toposzokkal e keretekben. Ennek a könyvnek mostanra ez a legfontosabb mondandója nekem. Miközben ebben is laboratóriumi, hiszen mindent megtesz, hogy alájátsszon az érzelmeinknek: a büdös, hájtömeg disznó Harkonnenek és a karcsú, sólyomszerű Atreidesek... Látszatra megkapjuk a szokott jó és rossz meccsét, azaz az irodalmi minták mentén a szokott palettát (ráadásul tudatosan a szokott irodalmi szerkezettel), amivel a legegyszerűbb meséink is operálnak. A minta megvalósulás közben viszont teljesen kifacsarodik. A látásmód kegyetlen paródiájává. A Hős, aki elnyeri a szimpátiádat, akiért izgulsz, a szemed láttára válik a következő zsarnokká, egy keserű egyensúly nevében... Majd akkor folytatnám ezt a gondolatmenetet, ha elétek tárom a folytatások szembesítő meglátásait. Mert ez a történetfolyam a befejezetlenségével együtt nagyon messzire jut a társadalmi válságok és stabilitás-vágy vizsgálatában (az előzmények és folytatások, az úgynevezett „Univerzum” pont e gondolatmenet éleit kerekíti le, kiszolgálva az olvasói elvárásokat; ezért méltatlan a belefeccölt munka ellenére Brian Herbert és Kevin J. Anderson ide vágó munkássága az eredetihez – az egészet visszarántaná a konfekcióba). Mint ahogy nagyon messzire jut a hőskultuszaink metódusainak feltérképezésében is (csak ha végiggondolod, például, miért Atreidesek; olvass utána az Atreidáknak...). Ezért mottó és vezérfonal a planetológus szava: Annál rettenetesebb szerencsétlenség nem is érhetné a népedet, mintha egy Hős kezébe kerülnének. A teljes regényfolyam ennek a rettenetes szerencsétlenségnek a története.

***

Mindezekhez vonjuk ide most ezt a friss filmet. Ami egyébként jól sikerült, a médium jelen filmnyelvi határait tiszteletben tartva minden kompozíciójával a könyvet tiszteli. A film így is megteszi, amit lehet ezzel az irdatlan történettel, fogalmaz Uzseka Norbi az ekultura.hu-n, és tulajdonképpen igaza van. Találó szavakkal szereti a filmet, amit én is szerettem amúgy – miközben megint úgy érzem, csak egy vállalható kompromisszum, amit látok, a regény rétegeiből alig több, mint a legcsillogóbb, mázas felszín. Érzésem szerint Dennis Villeneuve-nek nem sikerült az a bravúr újra, ami az Érkezésben, ahol Ted Chiang novelláját a szellemében át tudta menteni egy kvázi inváziós akciófilm keretei közé. Talán mert ez a történet alapból inváziós akció is, nem volt mit beletömni, hozzáadni - a látomást a nem olvasóknak is kellőre tágító mellékösvények értelemnövelő, magyarázó horizontja helyett itt csak a szűkítés maradt, a jól elhelyezett fókusz, ami viszont kihagyja a látomás látványának egészét. Egyszerűen nem tehet mást. Sokat javíthat ezen majd a második film – ennek az adaptációnak azért kijár, hogy minimum ígéretes, akkor is, ha sokkal inkább látvány- és nem látomás-film. Amilyen minden hibája ellenére David Lynch adaptációja volt (hozzá kell tennem, hogy egyedül e tekintetben marad felül...).

Nagyon szerettem a színészeket, mert ők is nagyon szerették magukat ebben a filmben. Mindenkire nem térnék ki – csak a legfontosabbra mutatnék. Timothée Chalamet tényleg emberfeletti és emberi-esendő egyszerre, azt hiszem, valahol ijesztő, hogy az ő „messiása” fényében a többit ábrázoló filmek (és most nagyon széles spektrumra gondoljunk) mennyire naivak e téren. Tény, ez a srác képes érzékeltetni azt a hallatlanul összetett, önmagától olykor kifejezetten zavarodott figurát – kíváncsi leszek, végig tud-e menni ezen az ösvényen az önkény hideg, uralkodói őrületéig. Hiszen ebben az első félben egy maradék nélkül szimpatikus, szerethető figura, akinek szurkolsz. Holott tényleg egy rettenetes szerencsétlenség-sorozat katalizátora: Dzsihádot indít el, egy bolygónyi fanatizált hívővel az oldalán, akik nem tanultak könyörületet – mert könyörtelen volt velük a bolygó, ahol felnőttek, szerettek, sokasodtak és haltak. Nagyon kíváncsi vagyok, ez a könyörtelenség megjelenik e később a figurájában (hiszen a regény fejlődés-történetében bizony hangsúlyos elem).

Az atmoszférája tényleg zseniális, Arrakis minden porcikája látomás-szerűen a könyvé, és elhiszed az ebben a keretben létező embereket is. Viszont a köztük kialakuló dinamikák rengeteget vékonyodtak. A legnagyobbat a Nagy Házak közti mélységükben összetett, sok-indokú és nagyon sok rétegű kavarások csorbultak; a filmen alig érzékeljük, mennyire tudatos volt (mennyire indokolt) az Atreides klán csapdába sétálása például – nem kapja meg a mélységet, hogyan téved a számításaiban egy mentát. S nem kapja meg a herceg ágyasa, az örökös anyja, Jessica sem a maga teljes körű bemutatását. És valóban elég óvatosan távolították az esetleges áthallásoktól a fremeneket is. Erről egy elég fontos írást olvastam a Válasz felületén, Székely Mártontól – bár nagyon sok dologban nem értünk egyet, ami a következtetéseit illeti (az utat, amit a gondolatmenete bejár, én máshogy járnám), a filmet, és a jelen pop-kulturális környezet filmnyelvi megkötöttségeit lényegében ugyanolyannak látjuk.

Úgy is, hogy szerintem Frank Herbert egy pillanatra sem eszményítette a gerillát. A fremenjei minden előttünk megélt idilli pillanatukban is elsősorban gátlástalan gyilkosok. Hogy e köré vallást, életrendet körítettek, hogy küldetéstudatot fogadtak el a jövő kedvéért, szóval ez az ábrázolás valóban hasonló szerkezetű ahhoz, ahogy bizonyos okból bármilyen politikai erő szimpatikusnak, forradalmárnak láttatta a gerillát a regény keletkezése környékén. Ez ma így tényleg nem fogalmazható már meg, de Herbert sem így fogalmazta meg, minden látszat ellenére. Azt pedig csak egy a műfajt túlságos mélységig nem ismerő bölcsész írhatta le, hogy a Dűne bölcsész-sci-fi, idézem: ...az első kötet, bár semmiképp nem magasirodalom, kiemelkedik a zsánerből... azzal, hogy itt jövőbeli technológiák helyett a hangsúly a jövőbeli vallásosságra, ideológiára és politikára, más szóval, az emberre kerül. Azért igen sokáig tartana, amíg felsorolnám, hogy ez a meghatározás hány akkori kortárs műre igaz (sokáig tartana felsorolni csak azokat, amiket olvastam). Példának álljon itt a Frank Herberttel egyszerre Hugo-díjat nyert Roger Zelazny, meg A fény ura. Mégis, a gondolatmenet egésze, amely az aktuális álomgyári beszédmódot boncolja, szerintem is helyénvaló, és valamilyen szinten tényleg meghatározta, hogy Herbert regényéből milyen film születhetett.

Látjátok. És mégis szerettem. Mert tényleg kreatívan változtattak az alkotói, mert minden változtatásukon ott az eredeti mű iránt érzett szeretetük bélyege. Meg fogom nézni még néhányszor, és nagyon várom a második filmet. De leginkább azt remélem, hogy sokakat provokál majd a könyv elolvasására. Annyival több a könyv a filmhez képest (hangsúlyozom még egyszer: egy jó filmhez képest!), hogy remek kapudrogja lehet az olvasás megszerettetésének. Várom a folytatást. 

Amerikai Istenek - sorozat, 1-2. évad

Szögezzük le már a legelején: rajongó vagyok, akit most éppen alaposan jóllakattak. Halovány gőzöm nincs róla, mennyire élvezhető ez a sorozat így, két évad ismeretében azoknak, akik nem olvasták (lehetőleg többször, vissza-visszanyúlva hozzá) a könyvet, Neil Gaiman számomra aktuálisan legfontosabb munkáját. (Megjegyzem, ha a Sandmant veszem kézbe, az a legfontosabb, olykor egy novellája bitorolja ezt a címet - én nagyon szeretem, ahogy Gaiman a világot látja és láttatja.) Szóval nem tudom, az alapanyag ismerete nélkül mit adhat - de a regény ismeretében ez szó szerint rajongói pornó. Még ha időnként úgy is jártam vele, ahogy a pornóval: olykor egyre kényelmetlenebbé vált nézni.

Mert nem adaptáció, hanem az alapanyag aktuális újragondolása. Röviden vázolom a sztorit, ha nem ismernéd a könyvet. Képzeld el, hogy a valaha általunk elgondolt, hitünkkel létre hívott, abból táplálkozó istenek közöttünk járnak ma is, amíg teljesen el nem felejtik őket - és közben születnek az újak. Folyamatosan teremtjük őket, hogy megteremthessenek minket: a mániákus autóst, a médiakukacot, a kábítószerest, az internet-függőt, a megfigyelés-kor kamerás kukkolóját, a globalizáció papjait... Minden teremtett rendszerünk ugyanúgy megistenül, ahogy a régiek születtek - entitássá csomósodik, hiszen áldozunk nekik, időt, verejtéket, vért és életet (nem is keveset). A perifériára szorult, vágóhídon magának áldozó, vagy piti szélhámosságból élő feledésre ítéltek (akiket az egykori bevándorlók hoztak magukkal a fejükben - hiszen Amerikában mindenki bevándorló, vagy gyermeke, vagy ükunokája), meg az emberiség szellem-teremtése által folyamatosan születő újak közt feszültség támad, s ennek fókuszában a germán istenvilág főistene, Odin (pillanat szülte nevén Szerda) áll. Aki élethalálharcba hívná a régieket az újak ellen. Képzeld el, hogy ebbe a sajátosan teremtett mitológiák feletti újmitológiába belepottyan egy frissen szabadult elítélt, akit rajongva szeretett felesége temetésére engednek ki pár nappal korábban. Árnyék, Shadow Moon, a férfi, aki mit sem ért mindebből, de iszik Szerda mézsöréből és elszegődik mellé amolyan testőrfélének - hisz nincs is egyéb választása.

Árnyék nem érti, miért fontos mind a két csoportnak, a régieknek, meg az újaknak is - és sokáig mi sem értjük. A regény, s most már a sorozat is az ő útját járatja velünk, vele együtt értjük meg, kicsoda a srác, és mi a jelentősége ebben a viharban, ami mindegyiknél nagyobb, mint amit átélhetett. A frissen megözvegyült, egykori tűrhető férj, piti bűnöző szemszögéből láthatjuk Neil Gaiman látomását Amerikáról, az istentelen földről, amint felfalja az isteneit. Az alapanyagot nagyon szerettem, és ezt a látomást is róla - de tényleg úgy, ahogy a rajongói pornót. Nehéz lehet mindenféle háttér-információ nélkül követni a sokszereplős, sokfelé húzó cselekményt, de szerintem megéri gondolkodni rajta, szerintem megéri bekapcsolni érte a mítosz-ládát, és kékes derengésében hagyni, hogy elsodorjon. Rajongóként minden módosítás fájt - bár amúgy egy halom változtatás esetében úgy éreztem, valójában Gaiman írta tovább a könyvét, akár mások tollával. Annak idején, mikor angol tévés sorozat készült a Sosehol ötletéből, a sorozat írójaként a producerek idegeire ment, mert mikor kihagyattak vele egy-egy ötletet, mindig hozzátette: Nem baj, majd beleírom a regénybe. Azon kacarásztam, hogy itt mintha ennek az ellenkezője történt volna - a regény adaptációja közben újramelegíthette az íráskor elvetett ötleteit. Mert ne legyen kétségünk felőle, hogy szigorú kontrollt gyakorolt a gyártás minden pillanatában, szerintem ezzel a feltétellel adta el...

Fantasztikus színészgárdát sikerült megnyerni a produkcióhoz, úgy töltötték ki az általam elképzelt figurák kontúrjait, ahogy kézre húzunk egy személyesen nekünk varrt szarvasbőr kesztyűt. Ian McShane Szerda szerepében tökéletes, Pablo Schreiber Bolond Sweeney bőrében több mint tökéletes, Árnyék halott (de nyughatatlan) feleségének kihűlt bőrében Emily Browning bőven megérdemli a regénybelinél jelentősen nagyobb teret (nem is beszélve az egyéb szerepekről, amelyekben mindig teljesen helyénvalóan tűnik fel); de a lényeg, hogy Ricky Whittle Árnyék szerepében viszi az egészet a hátán. Nekem nem lógott ki senki, és ez nagy szó - elég sok kisebb-nagyobb isten és egyéb pszichopomp kapott itt szerepet, ahhoz képest, hogy ez nem egy egetverő költségvetésű sorozat.
 

Két évadot láttunk, két külön író- és rendezőgárdával, a harmadik gyakorlatilag kész, de még nincs premierdátuma. Mindenféle hírek keringnek most is kreatív (vagy annak beállított) döntésekről, de ez a két évad közben is alaposan borzolta a kedélyeket. Olykor az a szelíd érzésem van, hogy kedvenc mítosz-lovasom amúgy elég összeférhetetlen alak lehet, a sorozat körüli népvándorlás erősen emlékeztet arra, ahogy a rajzolók és kihúzók rotálódtak a Sandman készülte közben - azt hiszem, ezt annak idején, amikor írtam róla, túlságosan jóhiszeműen ítéltem meg. Ezzel együtt ennek a bolond évnek eddig ez az egyik ajándéka - hogy láthattam. És még a könyv felénél se tartunk...
 
A továbbiakban a szokásos gátlástalanság jön, csak erős idegzetűeknek (és azoknak, akik már látták a láthatót).

Hová tűnt Bernadette humora?

Hét éve már, hogy először olvastam Maria Semple regényét – ha jól emlékszem, már akkoriban pletykálták, hogy előbb-utóbb vászonra kerül. A könyvet imádtam, mélyen megérintett a gigantikus kudarcát feldolgozni képtelen egykori sztárépítész története, aki száműzi magát saját közegéből egy olyanba, ahol még véletlenül sem érintheti a kreativitás szele, mígnem aztán ketrecbe zárt vadállatként kis híján valóban beleőrül a saját magára húzott elszigeteltségbe. Bernadette számomra egyfajta popkulturális ikonná nőtte ki magát: a meg nem értett wonder woman, aki inkább elzárkózik a világ elől, minthogy esélyt adjon, hogy még egyszer megalázzák és összetörjék álmait. Persze a történet tanulsága adja magát: a kreatív elmének alkotni kell, akkor is, ha százsor beletörik a bicskája a megnemértésbe; ahogy még a leginkább introvertált személyiségnek is szüksége van némi interakcióra másokkal, akkor is, ha azok idegesítő szúnyogok, akiket még lecsapni sem érdemes – ellenkező esetben komolyan becsavarodunk és fennáll a veszélye, hogy ráborítjuk a domboldalt a szomszéd házára.

Ó, az a sárlavina! Ó, az a szúnyogriasztó tábla! Kis-Trianon, gyóntatószékbe szorult kutya, a forgóétterem ablakába tett születésnapi üdvözlő kártya, a sátáni Audrey és az ő szederirtó szakija… Megannyi apró részlet, melyeken ennyi idő után is jóízűen kacagok.

Évek óta vártam a megfilmesítést, amióta híre jött, hogy a főszereplő tán legkedvencebb kortárs színésznőm, Cate Blanchett lesz, azóta egy kicsit még jobban. Pár hete aztán feltűnt, én meg jó kiscserkész módjára előbb újraolvastam a regényt, tuti legyek már képben mindennel, nehogy meglepetés érjen… Hát, az újraolvasást nem bántam meg, a nyár egyik legkellemesebb olvasmányélménye lett (sokat elmond az idei nyárról, hogy a legjobb olvasmányélményeim egytől egyig újraolvasások – Bernadette, A Hollókirály, Amerikai istenek, New York 2140), sajnos a filmről nehezen tudnám elmondani ugyanezt.

Komolyan értetlenül állok az előtt, hogy sikerült ez ennyire félre… Pláne úgy, hogy nem csak a főszereplő személye volt garancia a sikerre, de a rendezője az a Richard Linklater, akinek Mielőtt… trilógiájáért már-már vallásos hittel rajongok, és aki legutóbb a Sráckorral bizonyította, hogy az emberközeli, hétköznapi kis őrületekkel, gondokkal, hisztikkel, megnemértésekkel teli történeteknek kevés nála ihletettebb mesélője van. Sokan írták, hogy Linklaternek nem áll jól, ha más által írt történetet adaptál, ő igazi szerzői filmes – mivel szerintem Bernadette-en kívül nem láttam még más adaptációját, erről nem tudok nyilatkozni. De tény, ebből a történetből kilúgozott minden humort, minden eredetiséget, minden szerethetőséget, minden valódi drámát. Mindent, ami annyira élővé és szerethetővé teszi a regénybéli Bernadette-et. Ami maradt, az egy elkényeztetett hisztérika családi kalandfilmje sok szép antarktiszi képpel, hosszan kitartott egymásra mosolygással, ostoba narrációval, gyermeteg módon megoldott konfliktusokkal.

Órákig tudnám vesézni, mi nem tetszett benne, de maradjunk a legfájóbb pontoknál. Cate. Az isteni Cate, aki itt - nem tudom, tudatos szándék eredményeképp-e vagy mert annyira gúzsba kötötte őt is a balul sikerült forgatókönyv, mint Bernadette-et Seattle ködtengere - egy az egyben a Blue Jasmine-beli alakítása paródiáját adja elő. No ne legyenek kétségeink, ez a nő egy zseni, szóval ha saját legnagyobb alakítását parodizálja, azt is zseniálisan csinálja, de azért ott motoszkál az egyszeri nézőben, hogy ha egy ennyire elkúrt forgatókönyvvel, kisujjból kirázva is ennyit tudott emelni a film színvonalán, akkor mit hozott volna ki az amúgy a könyv lapjain remekül megírt karakterből, ha belead(hat) apait-anyait?

A narráció. A regény levelek, naplóbejegyzések, FBI akták, újságcikkek gyűjteménye, melyekből töredékesen, időben és térben ugrálva, jó néhány vakvágánnyal áll össze a teljes történet. A filmesek mindebből egy egyenes vonalú mesét kreáltak, ahol az egyetlen valamire való narratív trükk az, amikor Bernadette addig még a lánya számára is ismeretlen múltját egy videóelőadásból ismerjük meg – a többit azzal „színesítették” hogy Bernadette a virtuális asszisztensének írt leveleit a szövegfelismerőbe diktálja, az anyját kereső Bee meg áldokumentumfilmesen meséli el, miért nem tűnhetett el úgy anyu, ahogy azt a felnőttek gondolják. Hogy a narráció esett-e áldozatul a történet egyszerűsítésének, vagy fordítva, a narráció egyszerűsítése hozta magával a történet megnyirbálását, nem tudom megállapítani, de tény: jó néhány mellékszál egyáltalán nem, vagy nagyon elferdítve jelenik meg a filmben. Audrey Griffin ördögből angyallá avanzsálásának teljes kihagyása és a szomszédviszály ilyetén kilúgozása leginkább azért bosszantó, mert a könyv legszórakoztatóbb mellékszereplőjéről van szó (és mert Kristen Wiig is jobban megírt szerepet érdemelt volna); a férj és titkárnője viszonyának kihagyása viszont teljesen megváltoztatja a történet fókuszát, és elfogadhatatlanul torzítja a feleségét ha kell, erőszakkal pszichiátriai kezelés alá vetni kívánó Elgie alakját. Mert hát a könyvben, akárhogy nézzük, sunyi rohadék, aki bármennyire szereti Bernadette-et, azért félrekufircol és észre sem veszi, hogy felesége évek óta táncol az idegösszeroppanás szélén. A filmben ezzel szemben búsképű áldozat, aki ki van szolgáltatva egy hisztérika szeszélyeinek.

Ha nagyon megfeszítem magam, pár dolgot azért ki tudok emelni: a vizuális megvalósítás szuper – a szétesőfélben lévő egykori iskolaépülettől kezdve, ahol Bernadette és családja él (és ahol gondosan utat adnak a padlódeszkákat felgyűrő szederindáknak) az Antarktisz vakító fehérségéig, Bernadette óriási napszemüvegétől az egykori sztárépítész Beeber-házáig minden épp olyan, ahogy a könyv alapján elképzeltük. Abban a párhuzamos jelenetsorban pedig, amikor Bernadette egykori mentorával beszélgetve idézi fel, mi is történt vele az elmúlt húsz évben az építészeti kudarctól való meneküléstől a vetéléseken át a betegen született, majd féltő gonddal óvott csodagyerekig, miközben a férj egy pszichiáterrel beszél felesége aggasztó állapotáról és próbálja ön- és közveszélyesnek beállítani, hogy elérje a kényszergyógykezelést – no itt megcsillan valami abból, miért is remek rendező Linklater és mit lehetett volna kihozni ebből a sztoriból. Itt öt percben látjuk illusztrálni egy házaspár tökéletesen eltérő narratíváját házasságuk (és életük) széteséséről, egy egykoron óriási művész meghasonlását és bezárkózását, egy anya tragédiáját, aki sosem kért és nem kapott segítséget ahhoz, hogy feldolgozza traumáit. Kár, hogy a maradék közel két óra a fasorban sincs ehhez képest.

Fáj kimondani, mert én alapból nem vagyok adaptáció-ellenes, sőt, számos adaptációt imádok, néhányat még az alapanyagnál is jobban, de ez az az eset, amikor jobb lett volna, ha senkinek nem jut eszébe Semple könyvét vászonra vinni.

Jason Matthews: Vörös veréb

A hidegháború nem ért véget… Hangzik el többször is a Vörös veréb című regényben és a belőle készült filmben, és olvasóként mi csak dörzsölhetjük a kezünket – kevés hálásabb téma van egy kémregényírónak, mint az amerikai-(poszt)szovjet szembenállás. Még akkor is, ha ezerszer lerágott csont, és még akkor is, ha le Carré után nehéz a zsánerben újat nyújtani, hát még megugrani az immáron élő klasszikusnak számító egykori brit kém művei szabta elvárásokat. Hogy Jason Matthewsnak majdnem sikerült, az önmagában elég nagy fegyvertény.

Verebünk ez esetben nem más, mint a féltékeny társai által kettévágott színpadi pályafutása után kémnek álló egykori prímabalerina, Dominyika Jegorova, aki nagybátyja, az SZVR (poszt-KGB, persze roppant mód leegyszerűsítve) aligazgatójának gondoskodó kezei alatt az orosz hírszerzés csábításra kiképzett ügynökeként egy amerikai CIA-tiszt behálózását kapja feladatul. A Verébiskola növendékeként pszichológiai és szexuális manipulációkra kiképzett lány számára kapóra jön szinesztéziája, mellyel könnyű szerrel dekódolja az emberek vágyait, ambícióit, rejtett érzelmeit – hamar ki is emelkedik a verebek közül, bizonyíthatna, csak épp mindig rosszkor van rossz helyen. Mondjuk, nem kéne épp egy oligarcha karjaiban feküdnie amikor a Kreml kivégezteti. Még jó, hogy a „jóságos” nagybácsi segít és kész a saját céljaira felhasználni unokahúga testét. A törött szárnyú balerina fegyver lesz, akiben csak nő a harag és alig várja, hogy az őt bábként mozgatók ellen forduljon.

De előbb még le kell lepleznie az orosz hírszerzés egy magas rangú tagját, aki feltehetően évek óta az amerikaiaknak kémkedik. Márvány leleplezése bárkinek megdobná a karrierjét. És Dominyika nem is tétlenkedik. Aztán persze minden másképp alakul, amikor megismerkedik a kiszemelt CIA ügynökkel, a Márványt futtató Nate Nash-el, kiszagol a hanyatló Nyugatra és megtapasztalja, hogy lehet másképp is élni, mint bábként, aki akár táncol, akár fekszik, akár gyilkol, az állam tulajdona, és szert tesz egy barátra az SZVR vezetésében, aki megmutatja, hogy létezhet ember az embertelenségben is.

Matthews kémthrillere okos és csavaros, többkörös átveréseivel még úgy is képes meglepetést okozni, hogy a kötet felére leleplezi előttünk mind Márványt, mind Dominyika átállását. Ami lehetne taktikai hiba is, mégsem az: egyrészt, mert aki nem képes úgy olvasni, hogy nem kizárólag a „nagy durranást” várja el egy kémregénytől, hanem az apró finomságokat, annak tán nem való ez a zsáner; másrészt mert az igazi izgalmat az okozza, hogyan tudja megtalálni a helyét egy veréb a kettősügynök szerepben és hogyan tud életben maradni a folyamatos gyanakvás, kínvallatás, megfigyelés, gyilkossági kísérletek közepette. Ahogy Dominyika fokozatosan keményedik és erősödik meg elhatározásában, úgy vedli le a verébtollait és növeszt páncélt: a némiképp ostoba „kötelező jellegű” szerelmi szálat is az menti, hogy ahogy keményebbre fordul a játszma, úgy hal hamvába. Mert ebben a játszmában a legkisebb érzelmi hullámzásba is bele lehet halni.

Ahhoz képest, hogy a könyv mennyire okos és csavaros, az adaptáció borzasztóan bosszantó és unalmas lett. Az amúgy remek Jennifer Lawrence ide, gyönyörű Budapestünk oda, ebből kihozták a lehető legkevesebbet amit csak ki lehetett. Nem fér a fejembe, hogy egy ennyire összetett cselekménnyel bíró regényt hogy sikerült úgy megvágni, hogy akciódúsnak ható, mégis unalomba fúló film legyen belőle. Minden karakterét megnyesték, minden motivációt lebutítottak, minden konfliktust leegyszerűsítettek. A könyvben hosszú, vívódásokkal teli folyamat vezet Dominyika átállásához, a filmben a második találkozás után mindenféle előzmény nélkül közli Nate-el, hogy kémkedni akar neki. Alig tudunk meg valamit Márványról, aki a könyvben kulcsszereplő. A kiválasztás, a verébképző, a váratlan helyen felbukkanó barátnő alakja is bántóan sematikus lett. Nem beszélve az oroszoknak kémkedő amerikai ügynök száláról, aminél nevetségesebbet keveset láttam kémfilmben (bár Mary-Louise Parker legalább szórakoztató). Ha már a színészeknél tartunk: ha hirdetnének ilyet filmeknek, a Vörös veréb komoly esélyekkel indulhatna a „ki nem használt tehetségek” versenyében – Jennifer Lawrence mellett Jeremy Irons, Ciarán Hinds és Charlotte Rampling is láthatóan vergődik rosszul megírt szerepében.

Egy változtatást vittek végbe a filmesek, amire viszont felkaptam a fejem: teljesen más véget írtak Dominyika és Márvány történetének. És azt kell mondjam, nem fantáziátlanul csavarták ki a sztorit. Amellett, hogy egész más folytatást tesz lehetővé, átrendezi a karakterek közti viszonyokat és szép kis elégtételt ad, még jól is illeszkedik a regénybeli Dominyika alakjához. Sajátos helyzet: a film megannyi ostoba változtatása közül épp a legdrasztikusabb tetszik legjobban. Nem is értem, ez Jason Mathewsnak miért nem jutott eszébe. Azt hiszem, el kell olvasnom a folytatásokat, hogy megtudjam, ő milyen jövővel ajándékozza meg szárnyaszegett verebét.

Kiadó: Agave

Fordító: Fazekas László

Érkezés - Film

Szeretném, ha elmennétek ti is a moziba. Mindegy, olvastátok-e a novellát, láttátok-e az előzetest, hallottatok-e róla ezt-azt, lelkendezéstől fanyalgásig. Mindegy, vártok-e tőle valamit, vagy csak beültök egy filmre, hogy teljen az idő. Szeretném, ha elmennétek ti is moziba. Ha esélyt adnátok ennek a filmnek. Hogy azt csináljon veletek, amit tud. Amit veletek csinálni lehet, amit hagytok, hogy csináljon veletek. Szeretném, ha elmennétek ti is moziba. Ezt nem adja majd vissza a kiskép, legfeljebb megidézi a nagyvásznat. Nem adja vissza, pedig nem igazán látványfilm. Hangulatfilm – de azt a hangulatot nem tudom, képes lesz-e felépíteni a televízió, vagy a monitor. Megidézheti… erre való. De magatokkal szúrtok ki, ha nem hagyjátok, hogy úgy találkozzon veletek, és ott, ahova komponálták. Szeretném, ha elmennétek emiatt a film miatt moziba. Akkor is azt szeretném, ha nem fogjátok érteni. Ha bosszankodni fogtok, ha felzaklat, üresen hagy helyeket, ha nem nyílik az értelme. Szerintem nem hagy hidegen. Ha mégis, soha többé ne hallgassatok rám. Eddig tartott az ajánló. Innentől gátlás nélkül megosztom veletek, bennem mit s hogyan markolt össze ez a film.

Számomra fontos, hogy ez egy adaptáció. Fontos, hogy a történet egy más médiumon át már befolyásolt. Mert először ilyenkor jobbára a különbségeket veszem számba. Mit vettek el belőle és mit tettek hozzá azért, hogy a film képekkel kiteljesülő, másképp költői, és (jelenleg főleg) másképp feszültséget, drámát építő nyelvén is megszólaljon a történet. Fontos, hogy a hatása alá vont, úgy is, hogy ismertem a magvát. Hogy napokkal a megnézése után gondolkodtam csak el ezeken a különbségeken. A kisregény terjedelmű novelláról néhány hete ezt írtam: Megjelennek az idegenek, és beszélni kéne velük. Nyelvészek fejtik vissza egyszerű, szóról szóra tanulás által a teljességgel idegen létforma beszédét – és tanulnák az írást. Amely viszont a szó szoros értelmében egyidejű… azaz nem jelcsoportok egymásutánja, hanem egyetlen, jelzés értékű elemekből komponálódó, egyetlen mozdulattal felkent összkép. Két remek gondolat ül a mélyén ennek a történetnek: ha tudsz egy nyelvet, akkor gondolkodni és álmodni is képessé válsz rajta – tehát feltárul számodra a nyelv gondolatokat kommunikációba szerkesztő teljessége: a gondolkodásmód. Másfelől ahogy létezik kötött szórendű nyelv (például az angol, ahol a szórend okán valamilyen szinten előre tudnod kell, a mondattal mit akarsz mondani…) és szabad szórendű (ahol elkezdhetsz egy mondatot anélkül, hogy tudnád annak a végét), miért ne létezhetne olyan nyelv, ahol mindez egyszerre, maximálisan és minimumában is jelen van (a rendezettség és a teljes szabadság) – miért ne létezhetne valóban maradéktalan kommunikáció? Létezhet – de csak akkor, ha egyszerre látja az idő teljességét, ha tudja, minden következményével együtt tudja, mit fog mondani. Persze azért ki kell mondania, meg kell cselekednie, hogy meg is valósuljon…

Milyen lenne ok-okozati viszonyokon túl egyszerűen látni az életet, ha megtanultál egy ilyen nyelvet; milyen lenne megtanulni az idegenek valódi üzenetét: csak akkor viselkedsz felelősen, ha a cselekvés és kimondás pillanatában is maradék nélkül átérzed minden tetted és szavad súlyát… Milyen lenne vállalni a felelősség maximumát és minimumát egyszerre? S megint mindezt egy érzékeny, fájdalom-teli, de gyönyörű embermesén át kapod, olvasó, ezt a dilemmát – hiszen ember vagy, aki megismert egy másféle gondolkodásmódot, ami nem írja felül, csak ellenpontozza a magadét: szabad akaratból bármikor dönthetsz úgy, hogy megtöröd a teljesség érzetét a pillanat kedvéért. Hogy ne fájjon annyira. Amikor el kell temetned méhed gyümölcsét… Nagyon megköszöntem, hogy mindebből, ami fájdalom-teli boldogsággal szíven markolt a novellában, a film alig vett el valamit. Denis Villeneuve és alkotótársai nagyon ihletetten alakították ezt a velejéig tudományos fantasztikus és maradéktalanul szépírói eszközökkel elénk varázsolt novellát tovább: egyfajta inváziós sci-fivé, kerítettek bele feszültség-pillanatokat, némi akciót, visszaszámlálódó órát robbanás előtt – egyáltalán: azt a robbanás előtti érzetet, ami a legerősebb az ilyen fenyegetettség-filmekben. Nagyon okosan rakták össze ebből a teljesen akciótlan történetből az akció-drámát. Nem sikerülhet az ilyesmi kielégítően azoknak, akik szeretik látni, ahogy porrá zúzódik New York – akik szereplőként feltűnnek ebben a filmben is, és védekezni akarnak: előre. Azoknak ez a film nem adhat sokat.

Nekem jóval többet adott, mint évek óta bármelyik adaptáció: nem vette el mindazt, amit a könyvben szerettem. Nem cserélte le a valódi indítékokat közérthetőre – csak a valódi mellé odaálmodott egy közérthetőt is: ha Louise Banks nem vállalja a heptapod nyelv teljes látomás-jövőjét, az egyidejűségben megélt jövőt egészében, akkor nem látja soha (egyszer, majd) Shang tábornok telefonszámát, nem hallja a jövőben (egyszer, majd) Shang tábornok szájából azokat a szavakat, amelyeket egy lopott telefonba hadarva (a jelenben) megakadályozhat egy világkatasztrófát. Mindezt az utolsó utáni pillanatban, feszült akciódrámában – azon a nyelven filmbe fogalmazva, amit a kortárs akciófilm kódolt belénk, és el is várjuk a kortárs filmtől… Világmegmentés, akció, a szokott rutin. Nem zavart, mert nem cserélte le a valódi indítékot közérthetőre. Nem tette lehetetlenné, hogy értsd: ez a film egy anyáról szól, aki egyszer el fogja temetni imádott lányát. És képes volt költői lenni, hangulatot teremteni, atmoszférát, ami nem enged – képes volt (ilyen bevett kompromisszumok alkalmazása mellett is) nagyon sok kockájával eszembe juttatni Andrej Tarkovszkijt.

Pár szót vesztegetek a visszhangjaira is. Írtam, számomra alapvetően mást jelent, ha egy adaptációt ismerek meg. Ennek fényében nem tudok mit kezdeni a fanyalgással, amely az eredeti történet bizonyos elemeit egyszerűen elvetné. Ennek fényében nem tudok mit kezdeni a fanyalgással, amelyik a történet végén nem szereti a „romantikát”. Egyrészt akiben így csapódik, „romantikaként”, nyálas happy endként a vége, az a film legfontosabb rétegét tényleg nem érti. Hogy a film végén nem egy romantikus egymásra lelést és fogantatást lát, hanem egy rendkívül tragikus történet kezdetét, amelynek a végén egy anya majd eltemetheti a gyerekét. Hogy az anya azért dönt így, (és most a valódi indítékot mesélem…) mert tudja, ebben a megélhető jövőben nemcsak a tragédia van, nemcsak a vége, de mindaz, ami az életbe belefér: az öröm, a rácsodálkozás, a az együtt lüktetés a mindenséggel. Az élet. És életet ad. Nemcsak a tragédiának, de az örömnek is – mind a kettőből láttunk elszórva a film játékidejében eleget. Az anya (és vele mi) úgy látunk, ahogy a leírt heptapod nyelv látni enged: egyidejűleg. E látott jövőidő egy bizonyos pontján a férje úgy véli, így döntött rosszul, (a férj ezért hidegül el tőle a jövő egy pontján: mert szerinte így döntött rosszul) akkor, amikor látni engedte neki a nyelv a jövőt és ő, az anya mégis ezt a tragikus jövőt éli meg. Annak tudatában, hogy nemcsak ez a tragédia van. Hogy aki szül, az a halálnak szül – mindig az a vége. S az élet minősége számít, nem az időtartama. Akkor is, ha valóban tragédiának érezzük – ha én is annak érzem mindazt, amit nem élhet meg az a korán eltemetett fiatal.

Ted Chiang néhány oldalon, a maga száraz, akciómentes stílusában úgy rajzolta fel a legalapvetőbb kérdéseink egyikét, hogy a maga részéről még válaszolni is mer rá: a legemberibb módon, a pillanat válaszában. Hiszen hősét, aki mindezt időben ugrándozva (a másféle összefüggés-rendben mesélve) elmeséli nekünk (azaz: elmeséli még meg sem született gyermekének), a fogantatás pillanata előtt egy perccel, az eseménysort megindító szavak előtt hagyjuk a történetében. Az időben: ami még előtte áll – amit még végig is kell élnie, folyamatosan ebben a kétségben létezve. Valóban megindító. Megajándékoz egy pontos, szűkszavú összképpel dilemmák szaggatta életünkről. Én ezt hívom zseniálisnak… Denis Villeneuve és munkatársai, a hibátlanul játszó színészek, Adams, Renner, Forest Whitaker képesek voltak hozzátenni ehhez. Úgy hogy végül ők is ott hagynak el a történetben, ahol egy kislány élete kezdődik, ahol Életed története kezdődik. Ahol minden pillanatával rajtad áll, anyu, hogyan éled végig. Beteljesítesz-e egy sorsot (s általa sorsokat), vagy választasz helyette-helyettük egy ponton mégis egy teljesen másikat. Ez a film ugyanazt teszi, mint a novella: a lehető legpontosabban felteszi a kérdést. Olykor tényleg ennyi, amit tisztességgel megtehetünk. 

Holtodiglan

Meglehetősen hosszú ideje szemezett velem ez a könyv az íróasztalom széléről – pofátlanul hosszú ideje, ahhoz képest, hogy kölcsönkönyvről van szó – de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy olvassam. Kíváncsi is voltam rá, meg nem is – a rengeteg rajongó ajánló után az a néhány fanyalgás, és egy velős „dögunalom” nagyjából meggyőzött arról, hogy én erről a könyvről olvasás nélkül is szinte mindent tudok. Így nekiállni egy olvasásnak meg nem valami praktikus – pestiesen szólva kurva jó kell, legyen az a regény, hogy ilyen prekoncepciókat legyőzzön. Aztán jött a film, amit ki nem hagytunk volna, hisz Fincher az Fincher; de film előtt azért illene elolvasni, mégiscsak a könyv az igazi (vagy legalábbis az volt előbb…). Ráadásul az első filmkritikák annyira lelkesek voltak, hogy még inkább mocorogni kezdett bennem a kérdés: vajon az alapanyag jó vagy Fincher csinált szarból várat?

Szóval elolvastam…

Nagyjából félúton jártam, amikor a következőt posztoltam egy zárt csoportban: „amúgy engem olyan szinten idegesít a Holtodiglan, hogy legszívesebben földhözbaszkodnám és megtaposnám. Komolyan sajnálom, hogy kölcsönpéldány, ha az enyém lenne, valami rituális kivégzést rendeznék neki” – azóta sem sikerült megfogalmaznom ennél jobban a könyvhöz való viszonyulásomat. (Azért nem kell aggódni, semmi rituális kivégzés nem történt, Amadea épségben vissza fogja kapni a könyvét.) 

Nagyon-nagyon régen bosszantott fel ennyire olvasmányélmény. Talán az Így veszíted el – de még az sem ennyire, mert az legalább valamennyire önazonos volt (azt azért nem merném rámondani, hogy őszinte). Ez meg… Ez egy borzasztó profin összerakott ipari termék, amiről ordít, hogy azért van, hogy rohadt nagy hatást váltson ki emberekből és ettől az írónő meg a kiadó rohadt jól megszedjék magukat. Annyira amerikai, annyira patikamérlegen kimért hatásvadászat, annyira steril… Szinte látom magam előtt, ahogy Flynn a nemtommilyen egyetem kreatív írás kurzusának tananyagában pipálja a tuti hatáskeltéshez szükséges hozzávalókat – és igen, tuti siker lesz a vége, de nincs benne semmi lélek, semmi emberi, semmi mélység. Nem látom mögötte a víziót, nem látom, hogy ez a nő miért érezte szükségét, hogy leírja, ami belülről feszíti – csak azt látom, hogy egy eminens írókurzus-hallgató nagyon szeretett volna sikerkönyvet írni. Hiányzik mögüle az ember.

Szóval rém profin összerakott piaci termék. És pont mert valószínűleg túl sok ilyen tananyag alapján összerakott hatásvadász szemetet láttunk-olvastunk már, a fordulatok sem tudnak meglepni – ami egy csak és kizárólag fordulatokra (naaagy fordulatokra) építő könyv esetében nem túl praktikus. Nem hinném, hogy emberfeletti érzék kéne hozzá, hogy az olvasó kiszagolja, itt bizony az első oldaltól az utolsóig megvezetés folyik – vagy valóban túl magasan van már az ingerküszöbünk, vagy Flynn tényleg nagyon kiszámíthatóan ír, de már a legelejétől kilóg a lóláb. Sajnos. (Erre a film forgalmazói alaposan rá is játszanak, ami nem vagyok benne biztos, hogy jót tesz az élménynek – ha az összes sajtóorgánum nagybetűkkel kiírja, hogy „David Fincher külön megkérte a kritikusokat, ne írják le, mi a sztori vége”, akkor az egyszeri néző eleve úgy ül be, hogy „hol a nagy fordulatom”… Innentől kezdve meg hol a meglepetés, kérdem én?) 

Mindez még azt mondom, könnyűszerrel felülírható lenne, ha két olyan főszereplőt állítana középpontba a regény, akiknek a sorsa miatt lerágom a körmöm. Akár mert szimpatikusak, akár mert a világ legfifikásabb pszichopatái, akár mert ismerősek, akár mert ugyanazokat a mintákat követik, amiket én, akár mert felzaklat, megdöbbent, a lelkem legmélyéig felkarcol, amit egymással művelnek. De ha nem is rágom le értük a körmöm, legalább érdekeljen, mi történik velük, könyörgöm! Ne érezzem már azt, hogy kár értük a fáradtság, mert annyira tankönyvi idióták, hogy legszívesebben összecsomagolnám az egész kupacot, és behajítanám a Mississippibe. Élettelenek, érdektelenek, nincs személyiségük, nincs bennük semmi – egyszerűen lesír róluk hogy valami pszichológiai tankönyvből lettek összeollózva, mint tünetegyüttes. Óh, ne gondoljátok, hogy nem hiszem, hogy ilyen emberek léteznek. Léteznek, nem erről van szó – de senki nem csak manipulatív picsa vagy csak önsajnáló seggfej. Ennél azért összetettebbek vagyunk, összetettebbek a motivációink, összetettebbek a kapcsolataink.

Kapcsolatok – mert hát a lényeg ez lenne, nemde? Hogy hova fajulhat két ember kapcsolata, miután rájöttek: mégsem ők Mr. és Mrs. Tökéletes, mégsem övék az amerikai álom, és ez az egész házasság néven becézett utazás inkább tűlélőtúra, mint pihe-puha wellness-hétvége. Csakhogy! Mr. és Mrs. Tökéletes már a kezdet kezdetén hazugsággal pakolta tele a bőröndjét, és nem tudott megegyezni azon, hova vezessen a nagy utazás – mindketten a saját kicsinyes vágyképeikbe szerelmesedtek bele, nem egymásba. Elbűvölő Amy a fiúba, aki úgy hozza ki a legjobbat Elbűvölő Amy-ből, hogy közben épp megfelelő mértékben pörköl oda puszta létével Elbűvölő Amy torz kis legendáját létrehozó szüleinek; Mamakedvence Nick pedig az arisztokratikus, okos, fensőbbrendű lányba, akinek más vágya sincsen, mint hogy „felemelje” a kis vidéki bunkó újságírófiút a saját szintjére. Egyik sem látta a másikat – de még csak azt sem, mire lenne igazából szükségük. A saját magukról alkotott idealizált kép foglyai, és eme idealizált képeknek kerestek hasonlóan idealizált párt. 

A házasság kemény meló – mondja Amy egy helyen. Igen, rohadt kemény meló minden együttélés, főleg, ha a benne lévők folyamatosan egymással küzdenek, ahelyett, hogy együtt küzdenének valamiért. Ha nincs közös cél, nincs semmi. Nekik nemhogy közös céljuk, igazából kapcsolódási pontjuk sincs. És ezen a ponton még csak pszichopatának sem kell lenni, elegendő idő és visszanyelt keserűség után a legtermészetesebb módon kúszik fel a torkunkon a gyomorsav amikor meglátjuk, hogy már megint… (…már megint nem vitte le a szemetet, már megint éjjel kettőkor jött haza a sörözésből, már megint elverte a csekkpénzt cigire/a kocsira/cipőre, akármire, már megint nem állt mellém az anyjával szemben – az ok tetszőlegesen behelyettesíthető, a lényeg a metódus: hogy a legkisebb „már megint” elég ahhoz, hogy gyilkos indulatok szabaduljanak el).

És akkor itt most álljunk meg egy percre. Párkapcsolati dráma – egyes kritikusok szerint a világ legjobb párkapcsolati drámája (vajon mennyit fizettek nekik ezért?). Namármost, ha párkapcsolati dráma, akkor nekem Edward Albee és a Nem félünk a farkastól az etalon – írott verzióban és filmen egyaránt. Albee egy monológjában többet mond el arról, mi az ami összeláncol két embert, és miért azt tudjuk a legjobban bántani, akit a legjobban szeretünk, mint Flynn ötszáz oldalon. És ne jöjjön nekem senki azzal, mennyire igazságtalan dolog egy drámaklasszikust szembeállítani egy alapvetően a szórakoztatást célul tűző thrillerrel, mert azt kell, mondjam, ha egy regény jól van megírva, akkor annak nem lenne szabad utat engedni a fejemben más regények/drámák mondatainak – akkor nem zakatolhatott volna bennem folyvást Albee monológja olvasás közben.

Vajon ezek után, hogy a könyvet éppenhogycsak nem tapostam meg és égettem el, mit adhat a film? Meglepően mást…

Miután kipuffogtam magam többeknek a regényről, akadt, aki azt mondta, kár volt rápazarolni azt a pár napot – igazából nem, mert félő, hogy ha csak a filmet látom, jobb véleménnyel lennék az egész jelenségről, mint így. Sokan sokfelé leírták és még jóval többen le is fogják, hogy mit és hogyan változtattak a filmkészítők és ez mennyiben változtat a végkifejleten, a mondanivalón, a szereplők megítélésén – nem mennék ebbe bele, mert számomra oly mindegy. Utáltam a könyv szereplőit, tehát hogy most Nick kicsit szimpatikusabb lesz-e vagy Amy kicsit ostobább, az már teljesen lényegtelen. Egyik sem került közelebb hozzám, nem lettek élőbbek, nem lett személyiségük – ebből a szempontból tökéletes választás volt a két főszerepre Ben Affleck és Rosamund Pike. Affleck a maga szájtáti kölyökkutya fejével pont annyira jellegtelen, tőrőlmetszett közép-nyugati mamlasz, hogy elhiggyem: az egyetlen lehetősége arra, hogy némi eredetiségre tegyen szert, a tahóság; Pike pedig Hitchcock-hősnőket idéző arisztokratikus, hideg szépségével, üvegkalickában nevelt sebezhetőségével, érzelemtelen maszkjával szinte kiköveteli, hogy a kezébe adjuk a kést, nesze, vágd már bele valakibe, akkor talán beléd költözik némi élet.

Kettejük közül inkább Pike filmje ez, no és persze David Fincheré. Azzal együtt is, hogy fényévekre van az „igazi” Fincher-filmektől – valahogy úgy képzelem, a Holtodiglan afféle ujjgyakorlat lehetett, nézzük meg, tudunk-e tankönyvi thrillert rendezni hozott alapanyagból, kihozni belőle a maximumot a közönségbarát forgatókönyv és a faékegyszerűségű mondanivaló megtartása mellett… Tudunk. Sőt, többet is. Amiben a film jóval több a könyvnél, az a remekül elkapott társadalom- és médiakritika. Flynn is megkapargatta a felszínt, jóízűen eljátszadozott a tömegbefolyásolás és a médiacirkusz jelenségével, de nem ment mélyre. Fincher viszont kihúzta ezt a szálat az úgynevezett párkapcsolati dráma díszletéből, és addig gabalyította, amíg be nem telítette a fél vásznat, jószerivel kitakarva a főszereplőket. Ami megmarad a filmből, az nem Amy gondosan bodorított önimádata vagy Nick visszafojtott indulatai, hanem a rendőrség töketlenkedése és a média mocskos, hazug, negédességbe burkolt dollárjelekkel körülvett cirkusza. Amely cirkusz nagyon is valós, itt van körülöttünk, a mi pénzünkből terjeszkedik, és amelynek aztán tökmindegy, hogy a cukormázas románcból eltűnt szőke cicamicát a férj tette-e el láb alól, vagy sem; hogy a perverz cukrosbácsit megöli-e a bosszúálló apuka vagy sem; hogy az öngyilkosjelölt leugrik-e a hídról, vagy sem – egy a lényeg, hogy a néző minél többet csorgassa a nyálát a képernyőre mások vélt vagy valós tragédiája láttán, és csörögjön a pénztárgép. Ez megmarad. És azt hiszem, ez az egy kritikus szál a filmben többet ér, mint az egész felhajtás a regény körül.

Kiadó: Alexandra

Fordító: Csonka Ágnes