Peter Buwalda: Otmar fiai

Peter Buwalda első regénye, a Bonita Avenue a 2015-ös évem legjobb olvasmánya volt – egyben felnőtt életem egyik legkeményebb és legnagyobb hatású könyves tripje, emlékszem, egyfelől alig bírtam letenni, másfelől konkrétan rémálmai voltak tőle és évekig forgott a gyomrom némely jelenetétől. Bitang erős élveboncolás az a regény. Olyannyira megviselt, hogy amikor láttam, hogy Buwaldának új könyve jelenik meg magyarul, több mint egy évig tologattam – féltem tőle. Nem kellett volna. Az Otmar fiai a Bonita Avenue-höz képest barátságos (anti)fejlődésregény, kissé szokatlan formában, néhány polgárpukkasztó betéttel, de jóval könnyebben fogyasztható és könnyebben emészthető alkotás. Hangsúlyozzuk: az előző regényhez képest. Mert azért ez még nagyon nem jelenti azt, hogy könnyed délutáni családregény lenne…

A középpontban (majdnem) Otmar fiai – a címadás kissé meglepő, de mivel a kötet egy tervezett trilógia első kötete csupán, még kiderülhet, hogy van mögötte koncepció (itt jegyzem meg: utálok kortárs folytatásos történetet úgy olvasni, hogy még írja a szerző – ha tudtam volna, hogy ez egy trilógia, pláne tolom még magam előtt, mondjuk addig, amíg mindhárom kötet megjelenik). Az első kötet középpontjában a mesebeli Otmar egyik fia, az örökbefogadott fiú, a kakukkfióka, Ludwig Smit. Ludwig harmincas olajipari szakember, középkategóriás senki egy nagyvállalatnál, se ambíciója, se tehetsége; fásult egyhangúsággal menetel keresztül az életén, míg megállásra nem készteti egy hóvihar Szahalin szigetén, ahova azért utazott, hogy találkozzon egy igazi olajipari nagyágyúval, a Shell egyik főfejesével, a rettegett Johan Tromppal. Aki nem elhanyagolható valószínűséggel hősünk biológiai apja.

Szahalinon a hóvihar nem csak a sosem ismert apjával hozza össze, hanem egykori lakótársával, a nagy diákkori plátói szerelemmel, a magnetikus vonzerejű Isabelle Orthellel is. Aki, hogy-hogynem, kíméletlen oknyomozó újságíróként épp az olajipar mocskairól rántaná le a leplet és miután korábban némiképp gyomorforgató erotikus(nak is mondható, de ne szépítsük: kőkemény BDSM) kalandba bonyolódott Tromppal, most le akarja rántani a leplet az olajipar perverz gazemberéről. Hogy pontosan miért is, mert az olajipar megfojtja a világunkat, mert kihalnak miatta a bébifókák, mert Tromp személy szerint kizsákmányolja fél Nigériát és gátlástalanul tüntettet el embereket, hogy eltussolja szemétségeit; vagy mert gyerekkorában (túl korán, túl védtelenül, túl feldolgozatlanul) szembesülnie kellett vele, hogy egy családi jóbarát Tromp perverz játszmáinak „esett áldozatul”? Hát, jó eséllyel már Isabelle sincs tisztában a saját motivációival. Az viszont biztos, hogy bár kíméletlen oknyomozónak tartja magát és valóban semmitől nem riad vissza, hogy megírhassa, amit szeretne, lassan felkopik az álla az anyaggyűjtés közben – jól jön hát, hogy Ludwig félig valami öntudatlan kábulatban lebegve elpletykálja neki, hogy mostohabátyja, a korszakos zseni zongorista és Beethoven-szakértő felfedezni vélte Beethoven utolsó szonátájának egy addig ismeretlen tételét. Az újságíró persze ráharap. A három főszereplőt összekötő számtalan szál pedig így gubancolódik még inkább kibogozhatatlan gombolyaggá.

Történetünknek (már ha lehet itt hagyományos értelemben vett „történetről” beszélni) ez még csak egy része – az a része, amely megalapozza Ludwig, Isabelle és Johan kapcsolatát, egymásra hatását és azt, ahogyan ők egymást látják és láttatják. Ezer képet kapunk mindhármukról különböző visszaemlékezésekből, a múlt felvillanásaiból, de a valódi „arc” az, amelyiket a másik visszatükrözi. Olvasás közben érdekes módon nem Buwalda első könyve, nem is Franzen vagy Knausgard, vagy a többi élveboncoló jutott eszembe többször, hanem Rachel Cusk Körvonal-trilógiája. Noha Cusk sokkal inkább kisujjeltartós esztétikával ír és stílusa nem is állhatna távolabb Buwalda szókimondásától, ő az, aki szinte kizárólag a többi szereplőben keltett benyomásokon keresztül építi karaktereit. Hőseiről szinte semmit nem tudunk meg, csak annyit, amennyi egy-egy beszélgetésből, röpke találkozásból, véletlen kapcsolatból kiderül a másik számára. Buwalda nem ennyire szélsőséges (nyilván: nem is novellafüzérben, hanem kétezer oldalas nagyregényben gondolkodik), de tény: fontosabb, ami a másikban lecsapódik abból, kicsoda Ludwig, mint az, amit Ludwig gondol magáról. Azon túl, hogy ez a technika roppant olvasmányossá teszi a regényt, állandó bizonytalanságban tart – túl sok a változó, nem elég az időbeli ugrálás, ráadásul a nézőpontok és a szereplők is folyamatosan változnak, a diák Isabelle nyilván mást gondolt a diák Ludwigról mint amit a felnőtt Isabelle gondol a felnőtt Ludwigról és ez persze átszínezi azt is, amit a felnőtt Isabelle gondol a diák Ludwigról, ad absurdum: a Ludwighoz kapcsolódó diák önmagáról, és így tovább… Tehát, nincs történet, nincsenek jól körülrajzolt főszereplők, nincsenek egyértelmű kapcsolatok, irányvonalak, célok. Akkor mi van? Bizonytalanság és kérdések. Pont ahogy én szeretem.

Mert ugyan mi sülhet ki abból, ha egy totálisan ambíciótlan, elveszett kamaszt - aki sosem ismerte az apját, akit az anyja szeret ugyan, de folyamatosan érezteti vele, hogy az apja egy segg, aki jól otthagyta vele, akit a „legjobb barátja” folyamatosan csicskáztat - egyszer csak beemel a saját zseniális családjába egy rajongott nevelőapa, aki új nevet, új életet, új testvéreket, új identitást ad? A kamasz Ludwig (aki még csak nem is Ludwig: az eredeti keresztneve megegyezik a mostohabátyjáéval, ezért attól is megfosztják) persze kritikátlanul rajong az őt kényeztető nevelőapáért, és mintha észre sem venné, hogy Otmar a saját csodagyerekeivel valójában egy zsarnok. A csodagyerekek pedig felnőnek, kilépnek a rettegett apa árnyékából, és vagy „csodafelnőttek” lesznek, vagy nem. Vagy övék a világ összes színpada, vagy középszerű művészek lesznek (mint Tosca, a mostohanővér), vagy meg nem értett, duzzogó zsenik (mint Dolf, a mostohabáty). És vajon mit indikál az anya, aki saját tehetségtelen gyermeke helyett a mostohafiát választja, és a zsarnoki apa halála után teljes mellszélességgel veti bele magát Dolf művészi ambícióinak támogatásába? Egy sosemvolt apa, egy elhanyagoló anya, egy fájdalmasan korán elvesztett nevelőapa és két, finoman szólva problémás mostohatestvér árnyékában csoda, hogy Ludwig nem tud normális kapcsolatot kialakítani önmagával sem, nemhogy a körülötte lévőkkel? És vajon milyen kataklizmát hoz ebbe a viszonyrendszerbe, ha egyszer csak megismerkedik a vér szerinti apjával, akiről kiderül, hogy még annál is nagyobb seggfej, mint azt az anya állította?

Kérdések, kérdések, kérdések… Épp Woolfot olvasok újra és nem hagy nyugodni az idézet a Felvonások közöttből: „De ha csak ez a vége, hogy összevissza kérdezünk, nem rossz akkor a darab? Én… szeretem biztosan tudni, hogy megértettem-e a mondanivalót… Vagy talán épp erre gondolt?… hogy ha nem jutunk rögtön eredményre, ha te is gondolkodsz, meg én is, akkor talán egy nap, másképp gondolkodva, ugyanazt gondoljuk?” Nincs ennél találóbb leírása annak, amit én keresek az irodalomban, amiért ennyi év után is ugyanazzal a kíváncsisággal veszek kézbe új meg új műveket: hogy ez a vége, hogy összevissza kérdezünk és te is gondolkodsz meg én is. Ma, amikor az egyperces instant válaszok korát éljük, és amikor ami nem mondható el egy tiktokvideóban, az nincs is (ó, ne gondoljátok, hogy vannak illúzióim a tekintetben, hányan olvasnak még végig 1100 szavas blogposztokat), különösen értékes minden alkotás, ami meri biztosan megértett mondanivaló nélkül hagyni a nézőt/olvasót. Hát, Buwaldának ez most is sikerült. Kíváncsian várom a folytatást – csak remélem, a cím által indikált elképzelésem beigazolódik, és Otmar másik fia is központi szerepet kap. Addig még az is lehet, hogy újraolvasom a Bonita Avenue-t. Derüljön ki, hogy hat a mostani olvasó énemre.

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Zákányi Viktor

Arnon Grunberg: Mibácsikánk

Én nagyon szeretem Arnon Grunberg irtózatos kiábrándultságát belőlünk – mert mindig megkínoz, de a belém akasztott kérdései erejével; azaz valójában én kínzom meg magam, ahogy a könyvei hatására előpakolom az elme fiókjai mélyére száműzött, az életemben tudomásulvétel nélkül elviselt ellentmondásokat, önmegvezetéseket és kegyes hazugságokat. Mintha az írót ez az eldugdosott „mindennek a vége” érdekelné, az ellentmondások, önmegvezetések és kegyes hazugságok útján járó emberek útjának vége. Ettől volt annyira szívet tépő a Tirza (máig érzem…) és ettől volt szinte elviselhetetlen A betegség nélküli ember – hogy a végét járó emberség útján járó emberek rajzában a magam útjának (lehetséges…) végére ismertem. Ez a maga szigorát el nem eresztő holland író mindig megkínoz a szavaival – de mindig megköszönöm neki, azzal áltatva magam, hogy tanulok belőle.

Most egy elképzelt Dél-Amerikába utaztat – egy elképzelt demokratúra elképzelt gyermekének életpályarajzát követi a túra. Megnézhető közelről nézve, olykor túl közelről nézve, olykor szinte elveszve a részletekben. Így szól az első fejezet, a Lányszöktetés első mondata: Lina Sinani Huanca szülei gyilkosának nem lehetett gyereke, ezért döntött úgy, hogy örökbe fogadja a kislányt. Anthony őrnagy, aki a gyanús elemek letartóztatását foganatosította volna, a menet közben félrecsúszott akció végén örökbe fogadja a foganatosítás egyetlen túlélőjét: Linát. Ez a regény az első pillanattól morbid táncot lejt a hiteltelenség szakadékának szélén, így, ahogyan a fejezet címe, az első mondata és annak kibomló értelme táncol az olvasó idegzetén. Folyamatosan belenghet az érzés: ahogy Móricka elképzeli… ahogy Arnon Grunberg elképzeli azt ami egy sűrűn diktátorjárta kontinensen történt, éppen történik és történni fog. Holott valójában nem ezt képzeli el – valójában minden apró, művinek tűnő elemnek időn kívüli jelentőséget ad, hogy minek a vetülete.

Mert Anthony, a felesége, s a tábornok művilága az adott helyen (s a regényi kereten) messze túl mutató kultúratükör. Ide fonnyad a kultúránk – és csak a fonnyadás módja különböztet. Indokolatlan, betáplált vágyakká fonnyad, az elit identitászavarává, amely mintakövetésnek hiszi a kultúrát, lózungokba foglalható közönynek, ami nem rezeg együtt a történttel – hiszen alapjában történtetne inkább, csinálná a történetet. Alapjában a világot törné egy örökölt, s az öröklés közben letörő darabkáit hullató mintába – ide roskasztva az alapfogalmaink, mint a család, a közösség, a nemzet; letörő darabkáit hullató csorba cseréppé használva bármilyen közös keretet. Apró, megszállott mozdulatok hisztériája: ez a mai elit kultúrája világszerte; nem véletlen, hogy egyre kifinomultabb mámorokba menekülnek, extrémsportoktól a magamutogatásig. Ez az egyik pólus – és a másik ennek ugyanennyire színszegény komplementere. Mert a Karnagy első pillanatra tipikusan dél-amerikai forradalma (túl azon, hogy valójában ugyanaz a fáradt, kiürült rutin, mint az érem másik oldala) a kapaszkodók hiányában önkéntelenül kialakuló mítoszokat is megfojtja – mert a mítosz helyén ül, a maga pöffeszkedő hullájával, maoizmusával és sztálinizmusával, ezzel az eltakaríthatatlan zombival ül a mítosz helyén. Pont úgy, ahogy a fanatizmus ül a vallás helyén az iszlám radikalizálódásában. Pont úgy, ahogy a világon bárhol ül a kultúra sorvadtával megszülető mítoszok lehetőségén valamilyen (naivan vagy pragmatikusan létrehozott) kreálmány.

Mert ez az elképzelt Dél-Amerika a mi egyik lehetséges (valóságos) jövőnk. Megnézhetjük, hova nő Lina a kultúra foszlása, a mítosz foszlása közben – megnézhetjük hova ürülnek szellemi és testi értelemben a gyerekeink. Család helyett, haza helyett - működtetett, élő értékrendek védőhálója helyett - egy minden lépésével egyre kiábrándultabb világ által örökbe fogadva. Nagyon keserű könyv ez, olykor szinte tankönyvi módon végigvett balgaságaink elképzelt (a valóságosnak tűnés gesztusáról olykor tudatosan lemondó) katalógusa. A kiürülést viszi végig Lina élettörténetének sajátos vázlatán át. Nagyon ritkán szorul el a saját torka akármilyen empátiától – a mesélő végigviszi ezt a kilátástalanságig feszített hangot. Úgyhogy amikor az olvasása megkínoz (mert ebben a távolinak tűnő lehetőségben a saját életemben dúlni óhajtó kultúra- és mítoszfoszlásokra ismerek), mindig arra gondolok, milyen kín lehetett megírni ezt, így, ennyire kiábrándultra és kilátástalanra, hiába lebegtetett reménnyel. Felmérve (elismerve?), hogy hozzánk hiába jön el az angyal. Csirkemód kopasztjuk a szárnyait, amíg a hús éhségévé nem válik a reménytelenségben, amit kultúránk és mítoszaink roncsai közt olyan nehezen vallunk be magunknak. Mindig erre gondolok – igen, jelenidőben. Ez is egy befejezhetetlen olvasás – avagy jelenleg nem látszik a vége, hogy mikor csukom be és teszem le ezt a rólunk ennyi rétegével szóló könyvet. Ennek ellenére (avagy éppen ezért) szívből ajánlom mindenkinek.

Kiadó: Gondolat

Fordította: Balogh Tamás és Wekerle Szabolcs

Herman Koch: Nyaraló úszómedencével

Herman Koch két évvel ezelőtt vérfagyasztó családi vacsorára látott vendégül minket, ezúttal pedig egy nem kevésbé vérfagyasztó nyaralásra invitál – úszómedencével. Mi pedig megyünk, mert tudjuk, hogy noha fájni fog, egészen különleges élményben lesz részünk, jó társaságban, kellemes társalgásokkal, remek italokkal és megannyi gondolkodnivalóval jóléti társadalmaink számos anomáliájáról, családi és társadalmi szerepekről, politikai korrektségről és embergyűlöletről, látszatokról, a szeretteinkbe vetett hitről és arról, meddig mennénk el, ha a hozzánk legközelebb állókat bántják.

Kísérjük hát el Marc Schlosser doktort, a hírességek szabadszájú és szabadszellemű (már ha bizonyos „alternatív” fájdalomcsillapítókról van szó) háziorvosát, feleségét, az elbűvölő Caroline-t, valamint két lányukat, a serdülőkorban lévő Juliát és Lisát a híres színész, Ralph Meier által bérelt luxusnyaralóba. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: medence, árnyas lugas, napozóterasz, borospince, vendégház, a doktornak csinos elcsábítani való asszonyka a színész elhanyagolt felesége, Judith személyében, a két bimbózó kamaszlánynak két gátlásos kamaszfiú az első nyári kalandokhoz. És hogy még egy kicsit pörgessük a híresség- és kivételezettség-faktort, egy hollywoodba szakadt idősödő holland sztárproducer, épphogy „törvényes” korba lépett feltörekvő színésznő partnerével. Bulvárlapok címoldalára illő kép. Mindenki szép, gazdag, makulátlan.

A felszín alatt meg csak úgy fortyognak az elfojtott indulatok, hajlamok, vágyak, ellenérzések. Mígnem egy nap valami kirobban. Történik valami, ami minden jóérzésű emberből azonnal kihozza a bosszúálló önbíráskodót, az idill darabjaira hullik, visszamenőleg is átszíneződik számos apró bosszantó stikli, átértékelődnek személyiségek. Mindenki gyanús és mindenki meg is érdemelné a saját kis személyre szabott bosszúját.

De vajon tényleg úgy történt, ahogy láttuk? Vagy ahogy látni véltük?

Egy évvel a balul sikerült nyaralás után Schlosser doktor fegyelmi tárgyalásra készül. Vajon mi vezetett a nem is olyan rég még kicsattanó egészségnek örvendő Ralph Meier halálához? Történt-e műhiba? Vagy csupán figyelmetlenség? Téves diagnózis? Netán szándékos emberölés? Elképzelhető egyáltalán, józan ésszel felfogható-e, hogy egy orvos, egy mindenek felett álló, az emberek gyógyítására felesküdött személy önbíráskodásba kezd a neki adatott eszközökkel – vélt vagy valós bűnöket megtorlandó? Hol a határ, hol az igazság, hol az igazságszolgáltatás egy társadalomban, ahol ez megtörténik? És hol vagyunk mi, olvasók, nézők, statiszták mások drámáiban, amikor ez megtörténik? Elítélünk? Valahol mélyen megértjük? Netán még helyeseljük is? Hol vannak a határaink? Vannak bűnök, amelyek bosszúért kiáltanak? Ha mi lettünk volna ott, a mi gyermekünk, és nekünk lett volna kezünkben az eszköz, mit tettünk volna?

Nem egyszerű kérdéseket tesz fel Koch és nem is ad rá egyszerű válaszokat. Alapvető ösztönöket, védelmező-megtorló ösztönöket piszkál, épp azokat, amelyeket a társadalmi konvenciók elnyomnak és személytelen igazságszolgáltató gépezetek kezébe adnak. Helyesen. Mégis... Mindannyiunkkal előfordult már, hogy olyan bűntettről hallottunk, amely után nem az volt az ösztönös reakció, hogy bízzuk a pártatlan (?) és tévedhetetlen (?) igazságszolgáltatásra, hanem hogy ott helyben kapja ugyanazt, amit elkövetett. A nyaraláson történtekre lassan derül fény, töredezett visszatekintésekből rakosgatjuk a képet és ahogy nő a kérdőjelek száma, úgy kérdőjeleződik meg a szereplőkben és bennünk is hogy mi is történt. És hogy hova fajult az a bizonyos bosszú (már ha bosszú volt)…

Mert Koch nem elégszik meg egy kellemetlen kérdéssel. Tovább megy, mindig eggyel tovább, mint ahogy bárki szívesen venné. Mert mi van, ha tévedünk? Ha az önbíráskodás nem azt éri, aki a bűnt elkövette? Ha nem is történt bűntény, legalábbis nem úgy, ahogy hisszük? Hol az igazságszolgáltatás szerepe, ha azt mondjuk, tévedtünk, de a sértett igazából megérdemelte amit kapott, csak más bűnökért? Nyilván ilyet nem lehet kimondani. Nyilván nincsenek jogalapok, nincsenek mentségek, nincsenek enyhítő körülmények. De tetszik vagy sem, vannak ösztönök. És nem biztos, hogy bármelyikünk kimondhatja, hogy adott helyzetben másképp cselekedne. Isten ne adja, hogy valaha olyan helyzetbe kerüljünk.

Rettentő okos és megrázó könyv ez, mindazonáltal veszettül szórakoztató is olvasni, köszönhetően a politikailag inkorrekt, mondjuk ki, iszonyúan tahó főszereplőnek, akin keresztül Koch mintha szándékosan szembeköpné az álságosan korrekt, ítélkezésfóbiás, ezért lassan semmiféle önálló véleményt megformálni nem merő kifinomult nyugat-európai értelmiségi prototípusát. Ez az embergyűlölő orvos kimondja minden utálkozó gondolatunkat a büdös szomszédtól kezdve az ostobán fröcsögő kollégán át a mesterségesen érzelemmentesített sztárocskákig mindenkiről. Egy utolsó bunkó, de nem lehet nem bólogatni a megjegyzésein. És persze annál nagyobb élvezet látni, amint a saját önáltatásai kapják a legnagyobb pofont – kibontva egy újabb rétegét a regénynek.

A vacsora kapcsán egyetlen komoly kritikám volt – az a bizonyos „amerikanizált” fordulat, ami úgymond felmentette a főszereplőket saját bűneik alól és egyszerűbben feldolgozhatóvá-befogadhatóvá tette a regényt. Ezúttal nincs ilyen. Schlosser doktort nem menti fel semmi a bűnei alól, ahogy Ralph Meiert és a többieket sem. Sallangmentesebb, kevésbé hatásvadász és még sokkal zavarba ejtőbb könyv ez annál. Egyetemesebb. Nagy kérdés, merre invitál minket legközelebb Herman Koch.

Kiadó: Európa

Fordító: Wekerle Szabolcs

Peter Buwalda: Bonita Avenue

„Joni apjának igaza volt: szép munka, minden szempontból fantasztikus kép lett. Lendület volt benne; a képet kitöltő férfit elrugaszkodásra készen, levegőben úszó karokkal ábrázolta, s bár a felsőtest egyértelműen a csillogó víztükör felé lendült, a vad tekintet és a kiáltásra nyílt száj a fényképezőgép lencséjét célozta. A délutáni nap szúrófénnyel vonta be a meztelen testet, a kompozíció megtervezettnek tűnt: Sigerius bal karja a csatorna vizén távolodó evezősök felé mutatott, mintha stilizált sportképen szerepelne. Ókori görög olimpikonokat idézett a kép…”

Siem Sigerius az élet császára. Egykori dzsúdóbajnok, majdnem-olimpikon, aki egy brutális sérülés után ágyhoz kötve meglelte magában a matematikai zsenit és meg sem állt a Fields-éremig, hogy aztán a Berkley katedráját egy kis hollandiai egyetem rektori székére cserélje. Az egyetem sztárja ő, diákok és oktatók rajongásának tárgya, akit otthon szerető feleség és két okos, szép, nagy jövő előtt álló lánygyermek vár, hamarosan pedig egy miniszteri bársonyszék a fővárosban. Idilli kép, nemde? Szinte követeli magának, hogy szétzúzzák, jó apró darabokra, ahogy az üvegfal törik szét, ha teljes lendülettel átgyalogol rajta egy űzött vadként viselkedő apa, akit lánya épp a saját pornóképei nézegetése közben kapott…

Peter Buwalda nem kíméli a szereplőit – az olvasóit sem. Elég ritkán fordul elő, hogy rémálmaim legyenek egy könyvtől, márpedig a Bonita Avenue nem hagyott jóízűen aludni. Nyugtalanító, zavarba ejtő, ezer szinten töredezett trip ez, aminek munka kibogozni a végét – pláne ha rendre azon kapjuk magunkat, hogy minden törekvésünk dacára csak tovább csomózzuk a szálakat. Kíméletlensége valóban rokon Jonathan Franzenével – egyenesen beletolja az orrunkat elszúrt életeink megannyi szőnyeg alá söpört kínos részletébe, bárminemű finomkodás és könyörület nélkül. Ismer minket – le is törölném a borítón látható képéről azt a mindentudó, megvető ajakbiggyesztést. Ugyanakkor pont ez a „durrbele” jelleg lesz egy idő után hajszálnyit sok. Mintha direkt sokkolni akarna, van itt minden, ami egy család szerencsétlenségébe már nem kéne hogy beleférjen: eltitkolt bűnöző gyermek, pornósnak álló lány, öngyilkosság, gyilkosság, őrület; cserepek, üvegcserepek mindenütt… Az elején behúz, fájdalmasan, sebeket tépdesően – a végére eltávolít a túlzásaival. Ami persze nem baj, így legalább újra tudunk nyugodtan aludni – de jobban örültem volna, ha megtalálja azt a vékony határt a finomkodás és a kifinomultan gyilkolás között.

Mert ebben a regényben túlzások nélkül is minden benne lenne, amibe a család szétesését, a modern ember kommunikációképtelenségét, az egymás felé mutatott álarcok lehullását boncolgató dekonstruktivista regényekben bele szoktunk halni. Érdekes módon olvasás közben nem Franzen jutott elsőként eszembe, hanem Linn Ullmann – a kaleidoszkópszerűen széttöredező, újra meg újra összeálló, de mindig más képet mutató történet, a különböző valóságok egymásra csúsztatása őt idézi. Ahogy a széttöredezett regényforma is. Három elbeszélő, három fő idősík (számos kitérővel), visszaemlékezések, szerteágazó kapcsolatok, elhallgatások, melyekre a szereplők és az olvasó számára is a legváratlanabb pillanatokban derül fény.

Érdekes kevercs ez a regény, mert ugyan formáját és témáját tekintve is ízig-vérig posztmodern, sok tekintetben idézi a klasszikus családregények hömpölygő elbeszélésmódját – szinte ringat a szöveg, belefeledkezünk ennek a tökéletes idillnek a szemlélésébe, noha már rég tudjuk: egyetlen őszinte momentuma sincs. Mégis, visz magával – hogy aztán egy jól irányzott rúgással felborítsa a csónakunkat és belevessen a jeges vízbe. Mint amikor egy őrült orgiába fulladó álarcosbál után lekerülnek az álarcok és kénytelenek szembenézni egymással a résztvevők: nincs álarc, ami elrejthetne minket önmagunk elől.

Az egyéni valóságérzékelés és a „másik” valóságának tudomásul vételére való képtelenség az egyik kulcs Siem tragédiájához. Az „élet császára” valóban tökéletesre csiszolt álarcot húzott, és aztán maga is elhitte, hogy az az igazi arca. Belevetette magát a szerepbe, ahogy azon a képen a csillogó vízbe veti magát, és meg sem állt a csúcsig. Ahol fájdalmasan vágta pofán eltagadott valóságának saját maga által kreált, elvadított szelleme. A fiú, akit apja kivetett az életéből, mert nem illett bele a Siem-képbe, aki visszatér, hogy ezt a tökéletes idillt szétzúzza, pedig már nincs is szükség rá, szétzúzta rég a lány, aki pedig beleillett a Siem-képbe. Csak épp nem volt hajlandó magáévá tenni annak „valóságát”. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, másról sem szól Buwalda könyve, mint a másik iránti felelősség tudomásul nem vételéről és a kommunikáció ellehetetlenüléséről – de bűn ennyire leegyszerűsíteni. Döntések, következmények, szőnyeg alá söpört életek, elhibázott kapcsolatok haláltánca ez, ahol a szereplők képtelenek feldolgozni a múltat, ugyanakkor nem tudják helyén kezelni a jelent sem, épp mert folyamatosan múltbeli döntéseik foglyai. Itt válik igazán briliánssá az időkezelés: a szakadozott narratíva és a látszólag összefüggéstelen ugrálás tökéletesen illusztrálja a szereplők múltban ragadását vagy épp jövőbe ácsingózását. Bármit, csak a jelent ne. Ott tükörbe kéne nézni…

Siem tragédiája magával rántja a többieket is – hogy ki bűnös és ki áldozat, az fordulatról fordulatra változik, ahogy a kaleidoszkóp pörög tovább. Az összes szereplő egy szerep, egy elvárás, egy tökéletesre konstruált családmodell áldozata – és mind menekülnek tovább. Újabb szerepekbe. Ki a frivolságba, ki a klinikai őrületbe, ki a középszerűségbe, ki egy új társ konstruált valóságába. Persze ki tudja. Lehet, hogy ennek a fele sem igaz, és mind megrekedtek egy pillanatban, amikor az enschedéi tűzijátékraktár felrobbant és mindent beterítettek az üvegcserepek. Vagy csak pörögnek tovább a kaleidoszkóppal, megállás nélkül…

Kiadó: Scolar

Fordító: Zákányi Viktor

Arnon Grunberg: A betegség nélküli ember

Ezt a könyvet nem tudom, ki fogja szeretni. Főhőse legalábbis nehezen hagyja magát. Samarendra Ambani, az atipikus-tipikus svájci, a semleges ember, aki ránézésre indiai, azaz más rassz; s számunkra jelenlétében maga a zavarba ejtő ellentmondás: valójában kényszeresen „beillesztett” európai: a betegség nélküli ember. Egy tüneményesen szerethetetlenre rajzolt illúzió, a „milyenek szeretnénk lenni kulturális fölényünk kétségtelen birtokában” kérdésére adott legidegesítőbb válasz. Sam identitását mindennél jobban meghatározza ez: a betegség hiánya. Pontosabban: a szenvedélyé. Mintha a szenvedély valóban alantas dolog volna, a ráció salakja. A szenvedély és Európa – a bevándorló gyermekén keresztül… milyen érdekes, hogy e regény alapjátékai közül ez került a címbe: Grunberg gonosz trükkjei közül ez, játék a bevándorló gyermekének vegytiszta identitásával – azaz a mi sztereotípiáinkkal a bevándorló gyermekének identitásáról. Sam barátnője olykor ugyanolyan kétségbeesetten keresi Samban a szenvedélyt, ahogyan egy elkallódott sálat keres az ember. Milyen érdekes, életfontosságú keresés. De Sam tudja, hogy megvan az, megvan benne a szenvedély, csak épp valamilyen titkos fiókban rejtőzik.

Samarendra Ambani (a barátainak Sam) építész. Mondhatni, ez az egyetlen szenvedélye. Méghozzá jó építész, Fehmer, a világhírű mester tanítványa, aki egyáltalán nincs meglepve, amikor egy befolyásos iraki operaházat rendel tőle a háború dúlta Bagdadba. Csakhogy az utazás nem Puccinit viszi, nem a „humanista kliséket” az arra éhes közegbe. Sam üzleti útja csaknem tragédiába fordul. Hazatérése után néhány hónappal mégis elvállal egy másik építészeti küldetést a Közel-Keleten – ezúttal Dubaiban. Megint hasonlóan vastag valóságérzékkel, ugyanolyan felkészülten, mint először…

Késő délután érnek Bagdadba. Samnak elsőként a por és a falak tűnnek fel. Mindenütt falak és betonblokkok… Bagdad a falak városa. A merényletek, a robbanások ellen. A betonblokkok szépnek nem mondhatók, de bizonyára hasznosak. Sam azon töpreng, nem lehetne-e kitalálni valamilyen esztétikai szempontból kielégítőbb megoldást. A néző, a járókelő nem elégszik meg azzal, hogy megmentik az életét… Abszurd példa, de jól illusztrál. Ijesztő, mennyire nincs fogalmunk helyekről, ahova bevisszük magunkat. A saját reflexióinkat, társadalmi mintáinkat, dilemmáinkat. Ahogy mindenképp a magunk (félre)értéseiből szőtt hálózatot húzzuk rá az idegenre, s adnánk válaszokat, vagy csak reményt az ottaniaknak. Instant, csomagolt reményt, és persze közben minden egyebet, ami a zavartalan kirablásukhoz továbbra is kell. Az olaj árát valutában és lőszerben. Abszurd a példa, de pont ezért illusztrál jól. Samarendra Ambani, svájci állampolgár, az eleven semlegesség begurul a Városba, egy autóban a döntéseink egyéb következményeivel. A három titokzatos férfival, akik a pár mondatban összefoglalható „titkosszolgálati” gondolatmenet eleven termékei: bármi megtehető, hogy „pozícióban maradjunk”. A hidegfejű hatalmi játszmákon túl, ahol bárki és bármi feláldozható (s egy elképzelt egyensúly kedvéért bármely őrült szélsőség „demokratikus ellenzék” lehet időlegesen) csak ilyen abszurd ajándékokat adunk azoknak, akik bennünk reménykednek. Grunberg hősét továbbra sem szeretem, de azt hiszem, egyre jobban tudom, hogy kicsoda. Hogy én (is). Hiszen én is ilyen tehetetlenül ülök egy járműben a pragmatizmus egyéb tapasztalható kíméletlenségeivel.

Miközben a férfiak körülállták és rávizeltek, beteges gondolat fészkelte be magát az agyába: arra gondolt, hogy ezt a helyiséget is építész tervezte, miközben az illető építésznek eszébe se jutott, mire fogják használni… Miből állunk mi, európaiak, miből áll a kultúránk? Jól megmutatja, hogy mit kényszerülünk (úgymond) tűrni. Magunkban, akár bevallatlanul. Helyzetek tömegeit, amire vagy túl idegen, vagy túl zsigeri megoldásaink volnának csak. Gyermekkorában minden vágya volt, hogy meggyógyítsa a testvérét, ám tizenkét évesen egy napon arra ébredt, hogy már nem is tudja, meggyógyítaná-e inkább, vagy megölné. A mardosó kétségben a húga iránti szeretetét vélte felfedezni - hiszen nem az odaadó szeretet jele-e, ha az ember már azt se tudja, meggyógyítani, vagy elpusztítani vágyik-e szeretete tárgyát? -, de az is lehet, hogy csak hitegette magát, és ezzel a gondolattal csak leplezni kívánta a tényt: hirtelen rádöbbent, milyen elviselhetetlen teher van rajta, amitől mindenáron szabadulna, ha tehetné. A kultúra, Európa kétségtelen csúcsteljesítménye ezek szerint elviselhetetlen teher, és annak tűrése. Máshonnan: a megoldhatatlan elegáns tudomásul vétele. Avagy a lázadás illúziójának sikere-kudarca. Puccini. Aida. Grunberg hallatlanul gonosz kulcsszó-gyűjteménye. Amit a Tirzában már megcsodálhattam…

A higiénia az eltávolított test. Csakhogy ha távolodunk a testtől, nem érzi jól magát… Nina is nagyon ügyelt a higiéniára. Mielőtt a szájába vette Samarendra nemi szervét, mindig letörölgette egy nedves fenéktörlő kendővel, éppen olyannal, amilyet az Ambani családban használtak Aida tisztántartására. A ránk kényszerített (valójában magunkra erőltetett) „tisztaságban” annyi művi gát van – amit elmoshat a ránk csurgatott, megalázó vizelet, hogy felsorolni is nehéz volna. Ezt az egyet hiányolom: Grunberg meg sem kísérli ezek felsorolását. Helyette egy szélsőségből érzékeltet. Úgy érzem, szándékosan lak be egy didaktikus végletet – egy szinte laboratóriumi helyzetet a maga általánosan érvényes sallangmentességével; ami hőse „betegség nélküliségéből” (egyébként) hihetően következik. De csak hihetően – a szűkszavú írói távolságtartás, a tálalás hidege ez esetben akár hidegen hagyhat. Nem feltétlenül keletkezik a szűkszavú pontosságból részvét – az olvasó részt vétele.

Persze, lehet, hogy tévedek. Hogy ez a könyv mégiscsak szerethető. Akár a biztonság. Első a biztonság. Biztonság nélkül nincs szépség. Emberi jogok, ami engem illet, nagy híve vagyok az emberi jogoknak. El kell terjeszteni őket. A híres „inkspot strategy”, a tintapaca stratégia, mint Afganisztánban, ismerem én. Napról napra egy picivel több emberi jog mindenhol. Hajlandó vagyok küzdeni ezért, és küzdök is. De első a biztonság, először a bajkeverőkkel kell elbánnunk… A kiadó hozzá kedveskedett e kötethez egy kis füzetet, benne Grunberg egy igen nyugtalanító novellájával. Ami teljes egészében erről a biztonságról szól. Hogy meddig megy el egy Professzor, Demokrata és Családapa (mindhárom nagy betűvel) a biztonságunk érdekében. A kis történet ellenpontozva magyarázza a nagyot.

Megoldás? Semmiképp sem a „humanista (humanitárius) klisék”. Végre megértettem a terveit. Maga a szíve siralomházából tervez, Fehmer. De én átlátok magán. A maga útja zsákutca, Fehmer. Odanyújtotta a kezét az emberek felé, hogy átvezesse őket az életen, de az emberek nem akarják megfogni a kezét. Ellökik maguktól… ne lökjétek el magatoktól ezt a könyvet. Legalább ti szeressétek ezt a könyvet. És (ha nem jut más) okuljatok a kudarcból.

Kiadó: Gondolat

Fordító: Wekerle Szabolcs

Herman Koch: A vacsora

Négy ember, két fivér és feleségeik egy holland luxusétterem asztalánál. Öt mesterien megkomponált, drága, ám ürességtől kongó tányérokon szervírozott fogás, több száz eurós vacsoraszámla, hajbókoló pincérek és konyhafőnökök serege. Társadalmi anomáliák, hajléktalangyilkosságok, jólétbe belefáradt felső-középosztálybeliek fanyalgása és a kikerülhetetlen kérdés: meddig mennénk el, hogy mentsük a családi boldogság látszatát? Ez A vacsora. Herman Koch világsikerű könyvének beharangozói ügyesen lovagolják meg a „vérfagyasztó családi dráma” kliséjét. Minden adott ahhoz, hogy a borzongást váró olvasó rávesse magát a regényre – és nem is fog nagyot csalódni. Ez a vacsora valóban vérfagyasztó. Csak épp kicsit máshogy, mint azt tán elsőre hittük.

Elbeszélőnk, Paul Lohman már a vacsorára való készülődés közben gondoskodik arról, hogy hozzá és elbűvölő feleségéhez, Claire-hez hasonlóan az olvasó is hangulatba kerüljön – mire az étterembe érünk, minden lényegeset megtudunk azokról, akikkel együtt kell vacsoráznunk. Paul elbeszélésében megismerjük és megutáljuk bátyját, a tenyérbemászóan populista, „parasztos bájjal” rendelkező miniszterelnök-aspiráns Serge-t; valamint megismerjük és megvetjük az enyhén neurotikus, de mindenképp felszínes, címlap-feleségnek teremtett leendő miniszterelnöknét, Babette-et. És előre remeg a mi gyomrunk is, hogy ilyen kellemetlen társaságban kell töltenünk az estét, ahelyett, hogy a TV előtt kucorodnánk Paullal és Claire-rel és kilesnénk az ő megkérdőjelezhetetlen családi boldogságukat.

Ám még az előételig sem jutunk el, máris kikristályosodik előttünk, hogy ez a Paul nem is biztos, hogy az a pártatlan, éles szemű, korrekt megfigyelő, akinek a szerepében oly jóízűen tetszeleg. Sokkal inkább egy tőrőlmetszett bunkó, aki a saját küszöbén túl mindent és mindenkit gondolkodás, megfontolás, érzelem és tolerancia nélkül hord le a sárga földig, miközben saját kétségtelennek vélt intellektuális fölényével takarózik. Paul a jól ismert megmondóember, aki a kocsma sarkában, sörrel a kezében hadonászva kritizálja a gazdagokat, a szegényeket, a tanárokat, a politikusokat, a kormányt, az ellenzéket, a hajléktalanokat, az alkoholistákat, a bevándorlókat, a kivándorlókat – aki az „elfajuló politikai korrektség” ellen úgy harcol, hogy nemes egyszerűséggel mindent és mindenkit lealáz. Természetesen saját tökéletes kis felesége és egy szem gyermeke kivételével.

Igen ám, de a vacsora apropója épp a gyermek, Michel és unokatestvére „apró ballépése”, melynek során felgyújtottak egy hajléktalan nőt. Mit tesz ilyenkor a harcos apa, aki minden hibát és gyengeséget nagyítóval kutat? Elgondolkodik azon, hogy az ő gyermeke sem tökéletes? Ugyan már!

Koch rém ügyesen épít a folyamatos feszültségre, ami a vacsorát jellemzi – ahogy a szereplők is tisztában vannak azzal, hogy miért vannak ott, és mit kéne megbeszélniük, úgy az olvasó is pontosan tudja – hála a fülszövegnek – hogy miféle „botrány” kéne kitörjön itt; azonban ahogy ők kerülgetik a forró kását és várnak a desszertig a konkrét kimondással, úgy a szerző is kerülgeti azt a bizonyos kását, és ugyan időről időre megajándékoz minket egy-egy sokat (még többet…) sejtető flashback-kel, és utalgat arra, hogy van, aki többet tud a többieknél arról, mi történt és arról, még mi történhet, ám a teljes képet sokáig homályban hagyja. Órákig beszélteti a szereplőit és filozofáltatja a narrátorát teljesen indifferens dolgokról, Woody Allen filmjeitől és Scarlett Johansson melleitől kezdve a holland történelem sekélyességéig és a feleségek ruhaválasztásának módozataiig. Hogy aztán az legyen az érzésünk, egy hajléktalan erőszakos halála is csak egy „mellékesen” a beszélgetésbe szőtt téma.

Mert bár látszólag mindannyiukat megrázza, hogy gyermekeik ilyesmit műveltek, az egy percig sem lehet kérdéses számunkra – és számukra sem – hogy mi a valódi álláspontjuk: „valahol bűnös, de nehogy az legyen már, hogy egy hajléktalan, aki odafekszik és lehetetlenné teszi, hogy használd az automatát, egyszer csak maga legyen az ártatlanság”. És itt vált át A vacsora „vérfagyasztó családi drámából” társadalmi kérdéseket boncolgató szociodrámává – mert rég nem az a kérdés (igazából már az első oldaltól nem…) amit a borító sugall („A gyerekedért bármit megtennél, ugye?”), hanem az, hogy ér-e annyit egy koszos, büdös, „útban lévő” hajléktalan élete a „társadalom” szemében, mint két „jó családból való”, „jó iskolába járó”, „nagy jövő előtt álló” kamaszé?

Koch ügyesen teszi fel a kérdést, és ügyesen dobálja azt oda-vissza a családi és a társadalmi szint között – és ügyesen kérdőjelezi meg a kézenfekvő válaszainkat. Ettől olyan erős ez a regény, ezért képes magába rántani és olvastatja el magát gyakorlatilag egy lélegzettel. Mégsem hibátlan – sőt, sokszor kimondottan olcsó megoldásokkal él. Azt például nehezen bocsátom meg, hogy Paul bicskanyitogató otrombaságát és embergyűlöletét úgy „magyarázza”, ahogy, ezzel mintegy felmentve egy kicsit Michelt is a bűne alól – felesleges engedmény ez a mindent kényelmesen, megnyugtatóan elvarrni hazug követelményének. Sokkal erősebb lenne a regény, ha nem ad ilyesfajta „fogódzókat” a kezünkbe (és a szereplők kezébe). Ha hagyja valóban hatni a történetet. Mert akkor tényleg nem tudnánk szabadulni a kérdéstől, amitől azért így is elég nehéz (de nem lehetetlen): mit tennénk, ha a saját gyerekünkről lenne szó?

Kiadó: Európa

Fordító: Bérczes Tibor

Arnon Grunberg: Tirza

Szánalomra méltó igyekezet. Kik vagyunk mi, kik a kultúra gyermekei? Kerítés-korok neveltjei, szabályok betartói, önmagunkon uralkodók? A kölykeink fellázadnak ellenünk, ahogy mi lázadtunk apáink értékrendje ellen – hamisa láttán betarthatatlan értékrendjeink ellen lázadnak fel. A kultúra a vereség belátásának képessége? Hiszen a saját szabályainkat nem tudjuk betartani. A kölykeink fellázadnak az értékrendek ellen, amit üres álcaként, megszokásból hirdetünk, a karrierútjaink ellen, amelyek megalkuvás-történetek, a szabályaink ellen, amiket folyvást megszegünk. Megtanulhatunk hazudni. Nekik is – jó szándékból, kíméletből. S mintha ez lenne a leginkább átadható minta – megtanulnak hazudni nekünk, jó szándékból, kíméletből. Holott elsősorban magunknak hazudunk, ahogy ők is, és egyre ügyesebben. Elhallgatjuk magunk elől a történetünk.

Jellemző mondatokat idézek a könyvből, amit bemutatnék: „Hofmeester olyan férfi volt, aki éveken át kereste a megfelelő testtartást, de noha már jócskán megette a kenyere javát, még mindig nem találta meg. Tartása nem volt, csak konyharuhája.” Az ember, aki feleslegessé vált a munkájában, a kiadóban, ahol a külföldi irodalmat szerkesztette – s csak azért nem rúgják ki, mert védett korban van. Bejárnia nem szükséges, az ügyeket sem kell átadnia. Aki – mit tehet mást – fenntartja a látszatot, reggel felmarkolja az aktatáskáját, és elindul, mintha munkába. S aki abból merítene önbecsülést, hogy legalább tűrhető apa. Konyharuhával a kezében.

„Szóval kedvesség: ezt várják el az embertől, ha a neje három év után újra megjelenik az ajtóban.” Az ember, akinek hazajött a felesége, néhány nappal a lánya ballagási bulija előtt. A buli előtt, aminek jól kell sikerülnie. A feleség, akinek „…a hangja sem változott. Volt valami a hangszínében, ami régen is bosszantotta a férfit. Attól a pillanattól fogva, hogy az, ami különleges és érdekes volt benne, megszűnt különlegesnek lenni; attól a pillanattól fogva, hogy mindez már csak bosszúság forrása volt.” A házastársak párbeszédei ijesztően valóságosak, s az író soha nem különíti el tördeléssel a múltbeli, s a jelen idejű mondatokat. Minek is. A kérdés lehet mai, a válasz a múltból érkezik. Mintha ugyanaz a fullasztó párbeszéd folyna köztük évek óta. Olyanok párbeszéde, akik már rég egymás idegeire mentek.

„Ne félj, Tirza. Sose félj. Mama meg én csak játszunk.” Épp megint egymás idegeire menősdit. Amit nem kéne lásson a gyerek, aki jobban sikerült, mint a nővére, Ibi, aki szállodás lett egy színes bevándorló feleségeként. Persze lehet, hogy azért nem sikerült jól, mert látott ezt-azt. Nem mintha a húga ne látott volna. Tirza, a Napkirálynő, aki ugyan épp most lett ifjú felnőtt, de ezt akkor se kéne lássa. A kultúra vetkezését. Az önuralomvesztést. A kudarcot. Az ne lássa, akiben ott lakik a kislány, akinek idejekorán Tolsztojt olvasott az apja, meg Dosztojevszkijt – hiszen nem lehet elég korán kiábrándulni. Aki a túlzott elvárások elől evészavarba menekült, s akinek az apja ezt az elvárásairól látszatra lemondva, csendes szomorúsággal tudomásul vette. S aki az ominózus bulin mutatja be apjának választottját, Choukrit, akivel világ körüli útra, Afrikába indulna, s aki Mohamed Attára, a szeptember 11-i merénylet egyik végrehajtójára hasonlít. Sőt nem is hasonlóság ez, a fiú maga „Atta”. Még ha másként hívják is, jelenléte a lány életében ugyanúgy a szabad világ értékrendje elleni merénylet az apa szemében.

Szánalomra méltó igyekezet? Az író, Arnon Grunberg gondoskodik róla, hogy az első pillantásra arcunkba tolt áldozatság hamar álarcot vessen – s ne legyen a szemünkben se igyekezet, se szánalomra méltó. Apró cseppekben csöpögtetett emléktöredékek mérgével áztatott szöveg ez, az író fokozatosan eléri, hogy előbb az önáltatás sajnálatra méltó bajnokának, később korlátolt baromnak, sunyi, saját magától fulladozó, agresszív féregnek érezzük hősét. „Hofmeester… tovább mered a serpenyőbe. Annyira szép a szardínia bőre, szebb, mint az emberé – bár, ismeri el magában, még sose látott serpenyőben sülő emberi bőrt.” Egyre meztelenebb a hős előttünk, és pont annyira látunk e meztelenségbe, hogy beleéljük magunkat a helyzetébe. Ugyan ki nem csalta a valóságot kisebb, vagy nagyobb mértékben? Ha egy tanácsot elfogadsz, olvasó: nagyon vigyázz az azonosulással. Ez a könyv teljesen alkalmas arra, hogy te is sunyi féregnek érezhesd magad. Bár legtöbbünkre ez – azt hiszem – időnként ráfér.

„Ott megy a fehér középosztály betegsége, ott megy Jörgen Hofmeester.” Mit hirdet a „fehér középosztály”? Miben hisz? Elsősorban a szeretetben kéne higgyen, ez a legfőbb, mondta Pál, az evangélista. De mi lakja valójában, mi alkotja a civilizált világ értékrendjét, amelyet terrortámadás ért szeptember 11-én? Jobbára az előítéletek. A kiadó embere, aki kirúgatása után egy azerbajdzsáni szerző kéziratát széljegyzeteli kényszeresen, valójában retteg a másmilyentől. Ez a rettegés van elől, így lesz a lánya barátjából „Mohamed Atta”, így azonosít egy embert ismeretlenül is egy másikkal, akiről annyit tudunk: látszatra beilleszkedett a mi civilizált világunkba, de mindvégig a megszentségtelenítésére tört. Szembe lehet ezzel nézni? Hofmeester egyre inkább eltemeti magában a múltat. Mindent, ami nem fér a civilizált önképbe. Aztán egyre inkább a jelent is. És végül a jövőt.

Hiszen Tirza eltűnik. S az apja utána indul, Afrikába, ahol persze nem találja. Egy darabig ő az idegen, aki a lányát keresi. De aztán képtelen lerázni magáról egy hozzá csapódó gyermekprostituáltat. „És ilyenkor óhatatlanul jelentkezik a szégyen szembesítő pillanata… de napról napra rövidebb ez a pillanat. Az erkölcs apránként törik meg. Hofmeester napról napra jobban hasonlít a férfira, akinek nézik: az utazóra, akit hajt a különleges kényeztetés utáni vágy.” Hofmeester itt még nem őrült. Hiába mondja a kislánynak: „Veled lehet beszélni, Kaisa” – még nem őrült. Mindössze szembesül vele: csak annak mer és tud beszélni, aki egyetlen szavát sem érti. És valójában csak azt szeretné elmondani neki, amit a lányának szeretett volna elmondani.

A könyv több mint felét hideg dühvel elegy undorral olvastam, és nem tudtam nem olvasni mégse. Nagyjából a pillanattól, amikor egyértelművé lett, hová tűnt Tirza. A gondolatmenet következetes vitele a tragédiáig azt mondatná velem: Arnon Grunberg regénye kegyetlenül hatásvadászra kidekázott bravúrproduktum. A teljes kép viszont inkább ezt: ez a könyv fájdalmas-ihletett, az írója által is mélyen átélt, számtalan bátor és hazugságmentes tükörbenézés jól komponált eredménye. Szokás szerint: valahol a kettő között. Sajnos azt kell mondjam: el kell olvasniuk.

Kiadó: Gondolat

Fordította: Wekerle Szabolcs