Saját (?) szoba - Katona József Színház

Néhány hete egy exkollégákból álló baráti társasággal a Börzsönyben kirándultam, ahol is a szállásra érkezve (a festői Feketevölgyben) rémülten tapasztaltuk, hogy bizony itt az erdő közepén semmi térerő nincs. Adok egy percet, hogy mindenki maga elé képzelhesse, ahogy 14 felnőtt ember (átlagéletkor valahol 40 körül) magasba tartott mobillal rohangál a panzió kertjében legalább egy pici pötty térerő után kutatva. Spoiler: nem találtunk. Az első döbbenet után az egyik legjobb közös hétvégénk lett, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy végigbeszélgettünk két estét úgy, hogy senki sem pörgette az értesítéseit, nap közben pedig csak a minket körülvevő természet csodáira figyeltünk.
 
Hogy hogyan kapcsolódik ez az élmény Virginia Woolf Saját szobájához és az esszéből készült színielőadáshoz, a poszt végére, remélem, kiderül.

Képek forrása: Katona József Színház 

 
Első ránézésre nem adja magát, hogy Woolf 1929-es esszékötetét, mely két korábbi egyetemi előadása alapján íródott, s melynek kiinduló témája „A nők és a regény” viszonya, színpadra állítsák. Annál nagyobb a meglepetés, hogy az előadás, ami egyfajta irodalmi performansz, mennyire jól működik – és mennyire jól illeszkedik Woolf munkásságához és a saját korában kifejezetten arcpirítónak számító hangvételű (mai szemmel nézve egyébként meglepően humoros, már-már pajkos, csevegő) esszéjéhez.
 
A performansz elkövetője S. Judit, a 29 éves művész (Tóth Zsófia egyszerre esetlen, dacos, hisztis, érzékeny, gyermeteg és koravén alakításában) aki láthatóan alkotói válságban szenved, és akinek személyes életére, alkotásaira, művészi hitvallására a legnagyobb hatást Woolf gyakorolta. Saját elmondása szerint 16 éves kora óta rajongója, őt tartja a legfőbb tudatformálójának és nem kizárt, hogy az előző kapcsolata arra ment rá, hogy a barátnőjének minden helyzetre tudott egy Woolf-idézettel válaszolni. S. Judit imádja Woolfot, szeretné a legjobb barátjának tudni, ugyanakkor dühös, nagyon dühös. Mert nő, mert alkotó, mert fiatal és mert pénztelen, a korszellemnek megfelelően az egész világra dühös, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, arra is, akit a legfőbb inspirációjának, barátjának, az őt egyedül értő orákulumnak tart. Dühös Woolfra, mert félrevezette. Mert azt ígérte, hogy ha még száz évig élünk, és meglesz az évi ötszáz fontunk meg a saját szobánk, akkor szokásunkká válik a szabadság és a bátorság, hogy azt írjuk, amit gondolunk. És most itt vagyunk, 2026 tavaszán, és S. Judit nem érzi, hogy lenne szabadsága, bátorsága, ahogy nincs évi 500 fontja sem, saját szobája meg egy lepukkant albérlet, ahol akkora a kupi, hogy az ember még akkor is képtelen lenne megtalálni a saját gondolatait, ha a folyamatosan beszűrődő valós és virtuális zaj engedné, hogy gondolkodjon. De nem engedi, mert a figyelmünket magáénak követeli száz algoritmus, mert egyszerre több tucat összefüggéstelen szó pörög a fejünkben, amik nem állnak össze egésszé, mert annyi felé esünk szét, hogy képtelenek vagyunk követni. Mert ha elfáradunk, pihenésképp görgetünk egy kicsit. Amikor elhangzik a kérdés: „Ma hány órát pörgettél Reels videókat írás helyett?” nem csak mi szisszenünk fel a közönség soraiban.
 
Erre a megélésre épül a szemináriumi előadásként keretezett performansz, ami ott kap szellemes csavart, hogy a közönség soraiból a színpadra sétál Virginia Woolf (Hay Anna a görnyesztett testtartásától a citromsárga harisnyájáig annyira tökéletesen idézi Woolf alakját, hogy most egy darabig nem fogom tudni függetleníteni tőle a fejemben élő Woolf-képet), és kéri, sőt, felszólítja S. Juditot, hogy tessék, pöröljön vele. Győzze meg a saját igazáról, mesélje el, miért nem tud írni, ha egyszer Woolf szemszögéből nézve akkora szabadság birtokában van, mint nőtársai soha előtte a modern történelem során. Miközben S. Judit ráönti dühét, hogy az agyatlan munkája, amiből épp meg tud élni, így; a zajos albérlete, ahol nem lehet gondolkodni, úgy; a minket körülvevő világ hangzavara, hergeltsége, felfokozott állapota, amiben nem lehet lenyugodni, amúgy; aközben Woolf szépen végigvezeti őt (és minket) az esszé központi gondolatán. Vagyis hogy az elmúlt évszázadokban a nőknek milyen lehetőségei voltak az alkotásra. Shakespeare elképzelt Judith nevű húgától (S. Judit!), Aphra Behn-en és Mary Carmichaelen át eljutunk Jane Austenig és a Bronte nővérekig. Woolf mesél, nőkről, akik nem írhattak, akiknek csak pörköltfőzés és zoknistoppolás jutott; nőkről, akiket a férfiak annyira tartottak, mint a Man-szigeteki farkatlan macskákat (érdekes, de valójában haszontalan állatfaj); nőkről, akik belehaltak az igyekezetbe, hogy bebizonyítsák, mások, mint a férfiak által róluk kialakított kép – s miközben mesél, S. Judit testén megelevenedik a felsorakoztatott irodalmi szereplők sora. Direkt a megfogalmazás, a szereplő saját dühe és időnkénti kitörő hisztije épp annyira fogja vissza az átlényegülést, hogy teret adjon a részben a kivetítőre, részben a testére vetített képeknek – így válik a performansz teljessé, és lényegül át S. Judit alakja egyszerre a saját előadása anyagává, Woolf előadásának szereplőjévé és az elképzelt Shakespeare Judittá vagy az őt elveszejtő színházigazgatóvá. Valós elődeink, tudatformáló olvasmányaink, magunkévá tett eszméink, képzeletbeli hőseink és saját dühünk, hiányaink, tragédiáink így formálnak minket egy egésszé.
 

Mire eljutunk Woolf koráig és irodalmi alakjáig (aki egyáltalán nem biztos, hogy azonos a színpadra lépő írónővel – hisz Woolf mint „irodalmi alak” is magában hordozza azt, amit a kortársai és az utókor ráaggattak) addigra S. Judit dühe mintha csillapodna, de messze még a józanság. Amikor felteszi a kérdést: „Te hogy tudtál nem dühös lenni?” akkor megrezzen a léc, hisz tudjuk, mind tudjuk, mi volt az ára annak, hogy Woolf tudott nem dühös lenni. A művész, aki mindent feláldozott a fehér izzásért, hogy ne vörösen izzó haraggal írjon, ahogy Charlotte Bronte - „Mindig dühödten fog írni, mikor pedig higgadtan kellene írnia. Esztelenül fog írni, mikor pedig bölcsen kellene írnia. Magáról fog írni, mikor pedig a hőseiről kellene írnia.” -, ez a művész belehalt a dühe megzabolázásába. Képes volt elnyomni a haragot, csapóajtó mögé száműzni a démonait – ideig-óráig, egy-egy remekmű megszüléséig, hogy aztán újult erővel csapjanak le rá. Ez volt az ár. És így nyomta el az érzéseit is, köztük a legszebbeket, az életét végigkísérő nagy szerelem, Vita Sackville-West iránt érzetteket. S. Judit és Woolf immáron egyenrangú baráti beszélgetéséből kiviláglik: a fehér izzás megkövetelte józanság és zabolázottság munka, iszonyú nagy belső munka, amit nem helyettesíthet sem a saját szoba, sem az évi 500 font, sem a társadalmi „engedély” hogy már írhatunk. Olyan munka, ami bizony jár járulékos károkkal is.
 
Ez a belső munka megspórolhatalan abban is, hogy levetkőzzük jelen korunk állandó nyomását, a társadalmi elvárásokat (mikor szülsz, miért nem szülsz, mikor léptetnek elő, miért vagy ilyen karrierista, mikor veszel nagyobb lakást, minek neked nagyobb lakás, miért nem veszed fel a telefont, miért pörgeted állandóan a telefont); a ránk zúduló zaj-, kép-, információáradatot; a mesterségesen generált indulatokat (háborús pszichózistól „nőügyeken” át, melyekkel nem foglalkozunk, megélhetési válságig és értelmetlen munkákig); hogy gátat szabjunk a mindenhonnan ránk ömlő ingerek árjának. És itt kanyarodnék vissza a nyitóképig, az erdő közepén egzaltáltan térerőt kereső és nem találó kirándulócsapatig. Mert amikor Virginia Woolf egy kvázi vezetett meditáció keretében arra szólított fel minket a darab végén, hogy hunyjuk be a szemünket és képzeljük magunk elé azt a „saját szobát” és környezetét, ami minket, egyénileg segítene az alkotásban, én odaképzeltem magam az erdő közepén lévő panzióba. Ahova bármikor áttelepíteném a saját kis szeretett dolgozószobámat, és nem lenne más, csak én, a laptopom, az erdő zúgása és a madarak csicsergése. Mert nem a körülmények és nem az engedélyek hiányoznak ahhoz, hogy alkossunk – hanem a figyelem és a nyugalom. Ezt pedig, tetszik vagy sem, magunknak kell megteremtenünk, és főleg magunkban. A „saját szobáját” mindenkinek magában kell megtalálnia.

Ígéretek, garanciák pedig nincsenek. Munka van, fáradhatatlan. Ahogy egyébként Woolf eredeti szövegében is szerepel… Mert bizony nem ígért ő semmit. Így nincs is miért pörölni vele.
 
„Mert meggyőződésem, hogy ha még száz évig élünk – és most közös életünkről beszélek, a valóságos életről, nem arról, amit külön-külön élünk végig, mint egyedek –, és meglesz az évi ötszáz fontunk meg a saját szobánk; ha szokásunkká válik a szabadság és a bátorság, hogy azt írjuk, amit gondolunk; ha sikerül egy kicsit elszakadnunk a közös nappalitól, és nemcsak azt vesszük észre, hogy az emberek milyen kapcsolatban vannak egymással, hanem azt is, hogy milyen viszonyban vannak a valósággal; és ha önmagában nézzük az eget is, a fákat és minden mást; ha magunk mögött hagyjuk Milton kísértő úriemberét, mert egyetlen ember sem zárhatja el a szabad kilátást; ha szembe merünk nézni azzal a ténnyel, mert tény, hogy nincsenek oltalmazó karok, amelyekbe belekapaszkodhatunk, hanem egyedül megyünk, és hogy nemcsak a férfiak és nők világához van közünk, hanem a valóság világához is – akkor eljön az alkalom, hogy a halott költő, Shakespeare húga újra felöltse testét, melyet már annyiszor le kellett vetnie. Ő, aki éppúgy névtelenektől nyer életet, mint a bátyja, azoktól, akik az elődei voltak, meg fog születni. Mert előkészület nélkül, a mi erőfeszítéseink nélkül, eltökéltségünk nélkül, hogy meg kell születnie, nem remélhetjük, hogy meg is születik, így lehetetlen. De fenntartom, hogy el fog jönni, ha munkálkodunk érte, és az ilyen munkának szegényen és névtelenül is van értelme.”
 

The Royal Ballet: Balettkoreográfiák Virginia Woolf munkáira (Wayne McGregor)

Bár azt írhatnám, hogy kiruccantunk Londonba megnézni a Királyi Balett előadásában Wayne McGregor Virginia Woolf munkáira írt csodás balett-triptichonját – de ennyire azért nem rózsás a helyzet. Viszont köszönhetően az Uránia mozi balettközvetítés-sorozatának, alkalmunk volt színházi körülmények közt, nagyvászon előtt ülve elvarázsolódni a darab 2019-es előadása által. Mert ez varázslat volt. Sosem tartottam magam sem balett-, sem kortárstánc-rajongónak, ehhez képest mindig elbűvöl, ha táncelőadást látok. Woolf művei ráadásul egészen kivételesen jól működnek mozgásművészettel és zenével kifejezve, az érzékek nyelvén – nem véletlenül. Woolf tudatfolyam-technikája szakított a történetközpontú elbeszéléssel és önmagában is egy lírai, érzéki áradásba csomagolta mindazt, amit a lapokra sodort épp a szerzői képzelet – mint egy lassan áradó, időnként fel-felcsapó zenei hullám. Szinte követeli magának a zenét és a táncot, az előadás után az ember elcsodálkozik, hogyhogy nem állította színpadra eddig senki. Ilyen hatással van.
 

Pedig nyilván nem ok nélkül kellett száz év, hogy bárki hozzá merjen így nyúlni – épp a hagyományos narratív technikák sutba dobása miatt. Mert az csak kívülről tűnhet olyan egyszerűnek, hogy itt csak érzéseket kell eltáncolni. Valójában a legnehezebb és alkotóként tán a legnagyobb alázatot igénylő kihívás: hogy ezekkel a „csak érzésekkel” megpróbáld épp azokat az érzéseket kiváltani a közönségedből, amiket Woolf munkái. És Wayne McGregornak sikerült. Olyan érzékenységgel nyúl Woolf műveihez, ami korábban számomra elképzelhetetlennek tűnt, és ebben méltó alkotótársa a csodás zeneszerző, Max Richter. Nem véletlen, hogy Woolf regényeinek megfilmesítésével elég kevesen mertek próbálkozni – nem csupán a történet hiánya (ez azért áthidalható) hanem az érzéki tapasztalatok és érzelmek gáttalan tobzódása miatt, melyben csak elveszni lehet. Ahogy olvasás közben vesztem el a Mrs. Dalloway-ben: az érzésekből, benyomásokból, emlékekből összeálló történetben; a fényekből, ízekből, illatokból, apró impressziókból kirajzolódó, festményszerű leírásokban. Ebben a gáttalanul, hömpölyögve áradó gondolatfolyamban, amit látszólag semmilyen korlátok nem zabolázhatnak meg, valójában azonban nagyon is tudatos, tökéletesen komponált regényszövet.
 
A triptichon első darabja maga a fő mű, Mrs. Dalloway egy napjának története – az elveszett fiatalság, az elveszett szerelmek, az elveszett célok és a mégis, mindenek ellenére meglelt béke és az önmagunkba megérkezés álma. Egyfelől. Mert másfelől a feldolgozhatatlan traumák, a háború, az őrület, a mindennapok folytathatatlanságának rémálma. Az örök kettősség, mely szétszakította a szerző elméjét is. Tudjuk-e folytatni? Mrs. Dalloway, a társasági hölgy, aki elveszetten, de világra nyitott szemmel kóvályog az imádott londoni forgatagban, visszaemlékezve ifjúkorára, tudja. Septimus, a háborúból hazatért költő, aki ott ragadt az emlékei fogságában, és képtelen meglátni a szépet az őt körülvevő világban, nem. Valakinek meg kell halnia, hogy az élők értékelni tudják az életet – ezt már Michael Cunningham (egy másik roppant érzékeny Woolf-feldolgozó) adja Virginia szájába Az órák című regényben, és ez a gondolat visszaköszön McGregornál is. Mégis, tán az egész hármasság legcsodásabb része számomra az a jelenet, amikor a középkorú Mrs. Dalloway (Natalia Osipova előadásában, aki nem csupán táncos, igazi színész) fiatalkori önmagával táncol és szinte eggyé válik a lánnyal, aki még szabadon, örömtelien, reménykedve ugrált végig a fiatalságán – hogy aztán elengedje, és visszatérjen önmagába. Választásai, döntései, kompromisszumai és elmúlt évei minden súlyával. Egyszer azt írtam: Woolfnál ez a pillanat a mindenség – amikor ránk zuhan a múló idő, egész súlyával, és rájövünk: nincs visszaút. Nincs út, mely összekötné a múltat a jövővel, nincs híd, mely képes lenne átívelni a két ember közti szakadékot. Szálegyedül állunk az elmúlással szemben, tökéletes, borzasztó magányban. McGregor értelmezéséből kiéreztem ezt a gondolatot – és viszem magammal még nagyon sokáig a pillanatot, amikor Mrs. Dalloway elengedte fiatalkori énjét.
 

Az első darab lírai érzékenysége után a második rész, az Orlando könnyedebb és látványosabb – a színpadkép és a zaklatott zene már-már sci-fi-szerű körítést ad a műnek, ami nem is annyira idegen tőle, hisz Woolf fantasztikumba hajló humoreszkje az évszázadok során számos alkalommal nemet váltó Orlandoról szintén fricskát mutat a hagyományos elbeszélésnek. McGregornál Orlando története egyfajta felnövéstörténet. Gyermekként ismerjük meg, aki akkor még lehet egyszerre fiú és lány – viselhet félig lány, félig fiú kosztümöt, játszhat lányos és fiús játékokat, lehet boldog és felszabadult. Mígnem el nem jő a kamaszkor, és rabul nem ejtik a társadalmi konvenciók: ahol vagy férfi vagy, vagy nő; vagy férfiként táncolsz, vagy nőként; vagy férfias játékokat játszol, vagy nőieseket. Nem hogy átjárás nincs a szerepek közt, árnyalatok sincsenek. Ha változtatni akarsz, kinevetnek (ha gazdag arisztokrata vagy, mint Orlando), vagy eltaposnak és visszakényszerítenek a saját körödbe (ha nem). Ha az egyén szintjén nézzük, a felnövéstörténet vége a harmónia – amikor elég érett leszel ahhoz, hogy megbarátkozz lényed férfias és nőies oldalával is, elfogadd önmagad és úgy táncolj, ahogy belőled fakad. Ha társadalmi szinten nézzük, az Orlando-balett vége a mából nézve utópia – ahol mindenki abban a körben táncol, amelyikben szeretne és ha úgy tartja kedve, átugorhat egyikből a másikba. Játékos mű, játékos feldolgozás, az első rész pár szereplős minimálja után lenyűgöz a szereplők, színek, fények kavalkádja. Minden arra mutat, hogy ez a „nem annyira komoly” darab a háromságban – de ha belegondolunk, irdatlan mélységek húzódnak alatta. Mélységek, amikről Woolf korában még nem illett beszélni (őt is kinevette e mű miatt a komoly kritika, s csak már meglévő megkérdőjelezhetetlen renoméjának köszönhette, hogy nem történt rosszabb) – ma meg már állandóan beszélünk róla, mégsem jutottunk előrébb jottányit sem. McGregor ezt is roppant érzékenyen fogta meg.
 

És így jutunk el a záró, a Hullámok által inspirált darabig. Ahol már nem csupán a mű szereplői, de maga az írónő is színpadra lép – több formában is. McGregor elmondja a szünetekben vetített werkfilmben is, hogy nem akarta leválasztani a műveket Virginiáról, és tekintve, hogy a szerző személyisége, örök küzdelme az őrülettel mennyire áthatja minden írását, nem is igazán lehet. A Hullámok a legnehezebben befogadható a regények közt is, ahol a narratíva már valóban végletesen elmosódik, elmossák a gondolatfolyam hullámai, és nincs más, csak benyomások, villanások, emlékek, érzéki tapasztalatok, egy-egy kép, egy mondat, egy találkozó, melyekből összeáll egy élet. Ebbe a gondolatfolyamba sétál bele az írónő. Aki, miután meghallgatjuk búcsúlevelét, saját halálált eltáncolni jött színpadra – hogy aztán beolvadjon regénye szereplői közé. Ahogy Natalia Osipova leveszi a balettcipőt és beáll mezítlábas szereplői közé táncolni, akik hol úgy táncolnak, ahogy ő diktálja, hol szétcsúsznak, hol bábuként rángatják szerzőjüket, hol harmóniába csalják, az csodás allegóriája annak, ahogy a szerző elengedi az irányítást és rábízza a műre, hogy menjen, fusson, áradjon amerre akar. Ez a Woolf-féle tudatfolyam lényege, és bár tudjuk, hogy minden műve szigorú, sokkörös szerkesztési folyamat után nyerte el végleges formáját, azt is tudjuk, hogy az első megírást mindig egyfajta pszichózis, lázálmos érzelemkiáradás kísérte. Amelyben az írónő tán valóban akkor volt a legboldogabb, ha hagyhatta magát a szereplői által táncba vinni.
 
Persze, tudjuk, mi a vége. McGregor is tudja. A búcsúlevél nem véletlenül ágyaz meg a harmadik felvonásnak. Mégis, olyan érzékenységgel és szeretettel fogja meg Woolf műveit és olyan csodát komponál belőlük az emberi test nyelvére, hogy a pityergés ellenére is repesve hagyom ott az előadást. És hazaérve azonnal nyúlok a Mrs. Dalloway után – amúgy is régóta ért már az újraolvasás. Azt hiszem, ez a legtöbb, amit egy színpadi adaptáció elérhet.

Cornwall – az elveszett Éden nyomában

Következzék egy súlytalan, csacsogós körbeposzt, mert meleg van, mert dolgoznom kéne, de nincs kedvem, és mert a Knausgard-család önéletírásai okozta poszttraumás sokkot pillanatnyilag Atwood-újraolvasásokkal gyógyítom, úgyhogy új könyvélményről most egy darabig nem tudok írni. Bevallom, amikor Zenka először felvetette, hogy az áprilisi újraélesztési kísérlet után mi lenne, ha megint rendszeresen írnánk közös témázásokról, húztam a szám, mondván, pont az ilyesfajta „kötelezők” vették el a kedvem anno a blogolástól. Viszont pont mert a már említett áprilisi poszt hozta meg újra a kedvem az íráshoz - mondhatjuk, hogy a blogunkra is újraélesztő hatással bírt - miért ne adnék neki még egy esélyt? Szóval csacsogjunk a blogger kollégákkal – a téma ezúttal: utazás és a könyvek, szabadon értelmezve. Van olyan táj, ahova a könyvek vittek el? Vagy ahova egy könyv miatt vágysz? Netán ami egy olvasmány miatt emblematikus jelentéssel bír számodra?
 

Érdekes téma, főleg nekem, aki finoman szólva nem vagyok egy utazgatós alkat… Ami persze nem jelenti azt, hogy ne vágynék ezer helyre, ne szeretnék megcsodálni ezer látványt saját szemmel, de valahogy eddig mindig másképp alakult az élet. De hogy könyvek vigyenek el bárhová – no, ez fogas kérdés. Szerintem én sosem szerettem a kifejezetten utazós könyveket. Emlékszem, a huszas éveim elején, amikor könyvesboltban dolgoztam egyetem mellett, mindent elborítottak a Napsütötte Toszkána, Egy év Provance-ban, Ízek, imák, szerelmek és hasonló románcok, melyeknek mindnek ugyanaz volt a lényege: főhősünk életválságban van, amelyből kizárólag valami (jellemzően mediterrán) távoli táj tudja kihúzni. Akkortájt évekig mindenki az aktuális romantikus utazós könyv helyszínére vágyott. Engem ez már akkor sem kapott el. Valahogy a tájleírások alapból nem tudnak elkapni – nekem a természet, egy hely hangulata sokkal inkább kép, mint szöveg. Egy kép ez esetben tényleg többet mond ezer szónál. Egy kivételt tudok felidézni, azt is nagyon régről: én még abba a generációba tartozom, amelynek a kiskamaszkorában nem hogy google streetview és insta nem volt, de utazós műsorokat se nagyon láttunk a királyi tévén – nyilván ennek is köszönhető hogy Jókai Vaskapu-leírása nekem is kamaszkori alapélmény. De azért valljuk be, kevés utazós könyv üti meg Jókai színvonalát.
 

St. Mawes vára és fehér házai - a város, melynek unalma elől Leda Strike elmenekült,
és ahova aztán időrőlidőre lepasszolta gyerekeit

Szóval nem annyira hatnak rám a soksok karakterrel lefestett tájak, és nem is nagyon tudok felidézni olyat, ami annyira megragadott volna, hogy azonnal csomagolnék, és mennék. Egy kivétellel – ami nem más, mint Cornwall. Érdekes, mert legkevésbé a táj, vagy a tájleírások, sokkal inkább az ott élő, onnan elmenekülő és oda folyvást visszavágyó valós és fiktív karakterek miatt. Aki követ, annak nem meglepetés, hogy az elmúlt éveim a Cormoran Strike sorozat bűvkörében teltek: számos nehéz helyzetben szolgáltak kabátkönyvként a sorozat kötetei. Meg se merném számolni, hányszor olvastam újra a kedvenceim. Az ötödik kötet egyik újraolvasásakor kaptam azon magam (ez tán még a covidos bezárkózás idején volt) hogy a google streetview-n követem Strike nyomát St. Mawes utcáin és képes vagyok órákig barangolni a tengerparti városka házai közt. Aztán felfedeztem, hogy…
 

Talland House, St. Ives - Virginia Woolf gyerekkori nyarainak helyszíne, az elveszett Éden. 
Az ablaktáblák közül szinte hallom a később esszébe foglalt éjjeli lepke vergődését.

…egy Strike-nál sokkal fontosabb élmény is odaköt, hisz életem elsőszámú irodalmi tudatformálójának is erős kötődése van Cronwallhoz. Mit kötődése… A világirodalom egyik legcsodálatosabb könyve, A világítótorony nem más, mint szerelmeslevél az elveszett gyerekkori idillhez, a St. Ives-ben töltött nyarakhoz. „Visszagondolva semmi sem volt olyan meghatározó, olyan fontos számunkra gyerekkorunkban, mint a cornwalli nyarunk” – írja Virginia Woolf 1940-ben, én meg csak fogom a fejem, hogy ez a kapcsolódás hogyan nem tűnt fel előbb? Woolf születésétől egészen anyja haláláig (ekkor Virginia tizenkét éves volt) minden nyarat a Talland House-ban töltött a család, a gyereksereglet és számos, a kulturális és tudományos életből érkező vendég. Ahogy az apa, Sir Leslie Stephen írta, a Talland House egy falatnyi paradicsom, minden sarkában homokkal és elhagyott gyerekjátékokkal. Virginia sehol nem volt olyan boldog, mint Cronwallban, nem véletlen, hogy a gyerekkori nyarak és a ház számos művébe beszűrődött. Miért vagyok ennyire hihetetlenül és gyógyíthatatlanul romantikus Cornwall iránt? – teszi fel a kérdést 1921-ben, s a válasz maga A világítótorony. A regény, melyben nem csak anyjának állított csodálatos emléket, hanem a legközelebb jutott ahhoz, hogy megragadja életműve esszenciáját, a pillanatot, mikor visszamennének a világítótoronyhoz, sok év múltán, de rá kell jönniük: ami elmúlt, nem hozható vissza soha. Az a pillanat megragadhatatlan – amikor az egyik percben még valóra lehetett volna váltani az álmokat, a másikban pedig már örökre elvesztek. Amikor a gyermekből, aki azt hitte, övé lehet a mindenség, felnőtt lesz, aki élethosszig vonszolja maga után elveszett illúziói árnyékát.
 

A világítótorony, a vágyakozás, a gyerekkori remények, a tökéletesség szimbóluma - 
 melyet ha elérünk, tán visszafordíthatjuk az időt, és visszakaphatjuk azt, mi elveszett. 
A cél, mely után jobb vágyakozni, mint elérni s szembesülni a keserű igazsággal: 
ami elveszett, soha nem hozható vissza.
  

A maga módján rettentő komikus, hogy két ennyire különböző olvasmányélmény vitt közel Cornwallhoz – de mivel mindkettő a maga módján kedves a szívemnek, szeretem a gondolatot, hogy e tájon mégis összeérnek. Ha egyszer rám mosolyog a szerencse, nekiindulok, hogy bejárjam Strike nyomában St. Mawes utcáit és legurítsak egy pintet a Victory-ban; majd áthajózzak Falmouthba, beköszönjek a penzance-i kalózoknak, és útba ejtsem a „világ végét”, mielőtt megpihenek St. Ives tengerpartján. Ahol aztán csak bámulnám a világítótornyot, odaképzelve egy csónakban a kis James Ramsay-t (és a kis Virginia Stephent), azokban a boldog időkben, amikor még azt hitték, ha eljutnak a világítótoronyhoz, minden álmuk valóra válik.

Nézzük, a többiek hova utaznának (netán már utaztak is?) a könyvek lapjain:

PuPilla

Dóri

Zakkant

Eszti

Mandi

Zenka

Az esszéista Woolf

Tulajdonképpen nem lehetünk teljesen elégedetlenek Virginia Woolf műveinek magyar kiadásával – sokan sokkal rosszabbul jártak, mint ő, neki legalább minden regénye olvasható magyarul. Hogy esszéiből viszont csupán a két önálló kötetben megjelenő nagyesszé, a Saját szoba és a Három adomány, illetve egy gyűjteményes kötet, még a nyolcvanas évekből (A pille halála – ötszáz oldalnyi ízelítő az angolul mintegy ötször ennyit kitevő írásokból), az több mint bosszantó. Súlyos hiány, hisz lehetőséget sem ad a csak magyar nyelven olvasóknak arra, hogy teljes képet alakítsanak ki Virginia Woolf munkásságáról. Persze az esszé manapság nem divat, a könyvkiadás meg kőkemény business, de vajon értelmezhető-e egy olyan szerző munkássága az esszék ismerete nélkül, akit saját korában feledhető regényírónak, ámde az egyik legjelentősebb kortárs esszéistának tartottak? Vajon az a Woolf, akit a regényekből ismerünk, mennyire azonos azzal a Woolffal, akit az esszéi mentén ismert meg a kortárs? Azt már valóban csak halkan merem kérdezni, mégis mit tenne hozzá a teljes megismeréshez a naplók kétezer oldala és a szerző novellái?

Hogy Woolf ennyire termékeny és ily jelentős esszéíró lett, annak persze megvoltak a maga okai. Részben beleszületett, hisz az angol irodalmi és tudományos élet középpontjában nőtt fel, atyja és annak társasága a viktoriánus kor londoni szellemi elitjét alkották, felmenői közt írók, tudósok, újságírók adták egymásnak a kilincset – a korban, melyben Virginia felnőtté érett, a származás és az azzal járó műveltségi előny önmagában predesztinálta arra, hogy ha írni akar, hát írjon a legjelentősebb lapokba. Virginia írni akart. Nem véletlen, hogy míg első regénye 1915-ben, harminchárom éves korában jelent meg, már tíz évvel korábban a legnagyobb angol lapok kritikai rovatába írt. Később az irodalmi újságírás egyszerre volt biztos kereseti forrás és gyógymód, mely két regény közt segített megőrizni a szerző józan eszét. Mindkettőre szüksége volt: házassága a jóformán nincstelen Leonard Woolf-fal, minden öröklött vagyonát felemésztő betegeskedése, eleinte veszteséggel működő kiadójuk szükségessé tette, hogy minden fontot kicsikarjon a rutinújságírásból, amit csak tud; ugyanakkor a depresszióját rendre elmélyítő, személyiséget tépázó pszichologizáló regényei mellett a feszes keretek közt tartott kritika- és esszéírás egy pontig meg tudta akadályozni a szétcsúszást.

Érdekes keretet ad az esszéknek ez a kettős predesztináció – hát még ha mellé tesszük Woolf vállalt félműveltségét, társadalmi kérdésekre adott felforgató válaszait, időnkénti naivitását és a londoni szellemi életben később elfoglalt helyét. A viktoriánus korból indulunk, ahol egy jó házból való úrilány írásait illik megjelentetni, ha már az apja az, aki, de nem illik komolyan venni – és a második világháború előestéjéig jutunk, amikor az immáron saját jogán az angol irodalmi élet középpontjának számító Virginia Woolf szavát akkor is komolyan kell venni, ha (vállaltan) naivan ír, olyasvalamiről, amihez (vállaltan) nem ért. Az esszék hitelét az esszéíró adja – aki úgy építette fel önmagát, hogy módszeresen rombolta le a neki jutatott előnyöket, miközben a viktoriánus szalon helyébe állította saját magát, a Bloomsbury középpontját, az új regény legfőbb teoretikusát, a századelő legérzékenyebb lélekboncolóját. Sokan - és joggal - kritizálták, amiért az elitizmus lerombolása helyett egy másik elitet állított az előző helyébe, mégis: mondanivalója, nyitottsága, tehetsége, soha nem lankadó kíváncsisága és soha el nem fáradó csevegő hangneme miatt nem veszít hiteléből. Woolf soha nem nyilatkoztat ki és nem hisz azoknak, akik a kinyilatkoztatásokban hisznek: tán ez emeli el leginkább az őt megelőző kor nagy esszéíróitól. Sokszor leírta, hogy számottevő hagyományos iskolázottság híján a beszélgetések során magára szedett információkból tanulta a legtöbbet – ezt képezi le esszéiben, melyekben rendre mintha párbeszédet folytatna az olvasóval. Az igazság nem a könyvekben van, hanem az eszmecserében – ekként az esszé akkor jó esszé, ha nem ad kész válaszokat, hanem elgondolkodtat, vitára ingerel.

Ezt teszi A pille halála programadó esszéiben (A ferde torony, A modern próza, Mr. Bennett és Mrs. Brown), ahogy a Saját szoba és a Három adomány nagyesszéiben is. Utóbbi kettő saját korában egyaránt értetlenül fogadott, botrányos, a nagy regényíró feminista elhajlásának tekintett munka; ma már itt-ott megmosolyogtatóan naiv kultúrtörténeti-szociológiai érdekesség inkább. A Saját szoba a nők és a regény viszonyáról, míg a Három adomány a háború elkerülésének lehetséges módjairól ír, a nemek közti neveléstetésbeli egyenlőtlenségek kiindulópontjáról – Woolf mindkét mű esetében pontosan tisztában van vállalása lehetetlenségével és azzal, hogy nem tud konkrét válaszokat adni a felvetett kérdésekre (A nők és a regény viszonya; Hogyan akadályozható meg a háború?), mint ahogy azzal is, hogy magára vonja a kortársak haragját és értetlenkedését, mégis: percig sem tart a polgárpukkasztástól. Tükröt tart az elit elé, melynek maga is része, alakítója, fenntartója, tükröt, ahogy utolsó regénye főszereplője, Miss la Trobe: nézzétek, ezek vagyunk mi. A különbség, amely Woolf és a Bloomsbury vállalását valójában fényévekre távolítja a megelőző kortól valahol e tükörállító gesztusban rejlik: még mindig van egy jól körülhatárolható szellemi elit, de már sajátjáénak érzi a feladatot, hogy lerombolja saját nimbuszát és megkérdőjelezze saját értékeit is. Határterület az övék, egy olyan átmeneti időszak, melynek gyümölcse csak jóval később, a dekonstrukció korszakával érik be, akkor viszont megdöbbentő erejű reneszánszát hozza az írónőnek is, aki maga volt a mindent megkérdőjelezés.

T. S. Eliot, a jó barát és állandó kritikus nekrológjában mindennél pontosabban fogalmazta meg Woolf jelentőségét: „Nagyon jól tudom, hogy a Virginia Woolfot megillető irodalmi-társadalmi jelentőségnek egy olyan társaság volt az alapja, melyet azok, kik csak bizonytalan elképzelésekkel rendelkeztek róla… hajlamosak voltak, talán nem egészen önzetlenül, gúnyolni. Elégséges, ha nem is végső magyarázat erre, hogy ez volt akkor az egyetlen társaság; és azt hiszem, ha nem Virginia Woolf áll a középpontjában, sokkal formátlanabb és periferikusabb marad annál, semhogy a szociológus figyelmére és érdeklődésére számot tarthatna… Virginia nem egy ezoterikus csoport feje volt, hanem a londoni irodalmi életé. Helyzete sajátos körülmények olyan egybeeséséből adódott, melyre soha eddig nem volt példa, s amire véleményem szerint nem is lesz már többé. Fenntartotta a viktoriánus felsőközéposztály kultúrájának tekintélybeli és csodálatra méltó hagyományát – egy olyan helyzetet, melyben a művész nem a magas rangú patrónus szolgája, nem is a plutokrata parazitája és nem is a csőcselék szórakoztatója -, egy olyan helyzetet, melyben a művészet termelője és fogyasztója ugyanazon az emelvényen áll… Virginia Woolf halálával egy kultúrforma pusztult el: aminek bizonyos szempontból ő volt a szimbóluma; de nem lehetne a szimbóluma, ha nem ő lett volna a fenntartója is.”

Virginia Woolf: Messzeség (2019)

„Az volt a legkülönösebb, hogy nem tudhatta az ember, hova, meg hogyan kéne, és csak követte vakon útját, közben rémesen szenvedett, és mindig csupa felkészületlenség volt, meg ámulás, és sosem tudhatott igazán semmit; egyik dolog a másikhoz vezetett, és mindegyre a semmiből támadt valami, és így érkezett el ez a csend, ez a nyugalom, ez a bizonyosság, és éppen ez a folyamat volt, amire az emberek céloztak, amikor azt mondták: élünk. Talán tudták is ráadásul mind: hová; ahogy ezt most ő is tudta; és nem csupán számára rendeződött valami mintázattá minden, hanem amazok számára is, és ebben a mintázódásban értelem volt és elégülhetés.

Pillanatnyilag úgy eloldozódott mindentől, annyira távol volt bármi igyekezettől is, hogy azt gondolta, akármit elfogad, jöjjön, a legcsekélyebb mértékig sem hökkenti majd semminő forma, ahogyan ez-az következhet. Eljövendő életében ugyan mi aggasztót vagy elképesztőt gyaníthatna? Miért kellene ennek a megvilágosodásnak tőle ismét távoznia? A világ oly hatalmas, pazarul vendégváró, legvégsőjén annyira nem bonyolult.”

Virginia Woolf első regénye, a Messzeség (The Voyage Out) hősnője, Rachel Vinrace gondolatai ezek. Két nappal e felismerés után Rachel trópusi lázzal ágynak esik, majd néhány napra rá meghal. Így végződik a kiutazás, melynek során egy anyátlan, széltől is óvott, a világtól elzárva felnőtt fiatal nő öntudatra ébred, szerelembe esik, helyet talál magának a társaságban, ismeretségeket köt és megalkotja a saját, gyermeteg fogalmait az életről. Halállal. Az író harminchárom éves, amikor a régóta dédelgetett első regény megjelenik – túl számos veszteségen, depresszión, öngyilkossági kísérleten. Az anyátlanul felnőtt, társadalmi helyzete, betegsége, a fiatalságát végigkísérő halálesetek és saját rohamai okán burokban tartott Virginia ekkorra már kinőtte „Sir Leslie Stephen lányának” skatulyáját, termékeny és elismert újságíró, esszéista, a Bloomsbury-kör háziasszonya, oldalán egy támogató férjjel. Mégis: a tán leginkább életrajzi ihletésű főhős útja egyértelműen Virginia útja. Az élet teljességére rácsodálkozó és abba belehaló ifjú nő: az egész életében bipoláris zavarral küzdő szerző, aki minden „rácsodálkozásába”, minden regényébe, minden termékeny időszakába kicsit belehalt. Minden tökéletlensége ellenére mintha a woolfi életmű egyik alaptézise már itt, ebben az első kísérletben is világosan kirajzolódna: nem léphetünk ki úgy az ismeretlenbe, hogy meg ne halna bennünk valami. Mégis: ki kell lépnünk, hisz a stagnálás maga a halál.

Az életmű egészének ismeretében persze az első regény megítélése óhatatlanul más – és más az én privát kis befogadás-történetem is, lévén ez volt az első Woolf regény, melyről írtam itt a blogon. Egyik első posztjaink egyike, még 2008-ból. Az eltelt tizenegy év alatt az írónő szinte minden regényét újraolvastam és egy kivételével mindről írtam is – a Messzeséget valahogy mégis sokáig kerülgettem. Miért? Tán mert - bár nem ezt olvastam először, sőt, mire ezt kiadták, már a legtöbb későbbi művet ismertem - mivel ennek olvasását „dokumentáltam” először, innen tartom számon saját Woolf-reflexióimat? Mert ilyesformán ezzel a legnehezebb újból szembesülnöm: hová jutott a befogadás az eltelt tizenegy év alatt? Mert óhatatlanul szembe kell néznem vele: én hogyan változtam az eltelt idő alatt? Hány ismeretlennel való szembenézésbe haltam bele magam is? Miféle messzeségek-mélységek tárultak fel előttem is?

Ennyi idő után máshová kerülnek a hangsúlyok is. A regény általánosan elfogadott értelmezése adja magát: Rachel kiutazása - előbb a védett, ismert Angliából óceánt átszelve Dél-Amerikába; majd ott a part menti „kis-Angliából” a vad természetbe, az őslakos falu megfigyelésére; a szálló társasági előírások által vezérelt közegéből a szabad ég alatt éjszakázó sátortábor közvetlenségébe - áll a középpontban. Ma már úgy hiszem, nem. A kiutazás, a Jane Austen-i hagyományokra épülő társasági komédia csak a keret, mely lehetőséget ad Woolfnak, hogy elénk tárjon egy sokkal fontosabb utazást: befelé. Rachel jóval nagyobb távolságot tesz meg saját személyisége megismerésében, mint fizikailag.

„Ez az önállóságkép, annak érzete, hogy ő valaki lehet így, konkrétan ez és ez, aki aztán különbözik mind a többiektől, beolvaszthatatlan, mint a tenger vagy a szél, végigfutott Rachel minden idegszálán, és arra a gondolatra, hogy tessék, ő így hát él, rettenetes izgalom fogta el.

- Én lehetek akkor én - dadogta. - Mindenekkel és mindenkivel szemben? Beleértve téged, Dalloway-ékat, Mr. Peppert és apát és a nénikéimet, ezeket is itt? – És kezét végighúzta egy oldalnyi államférfi, katona s egyéb felett.”

Woolf korában és a társadalmi közegben, melyből indult, s melyet épp e regény megjelenésével hagyott végképp maga mögött, az egyéniség volt a legnagyobb szitokszó. Métely, mely megmérgezi a „reggeli kilenckor, ebéd egykor, tea ötkor, vacsora nyolckor” szentségére épülő rendet. Woolf kritikája finom, de félreérthetetlen: egy huszonnégy éves lány, aki felfedezi saját erejét, önálló gondolatai támadnak, érzéseiben nem hallgat a jóakarók tanácsaira, fékezhetetlenül szívná magába a természet, a végtelen ég, a zsongó erdő, a vad hullámok színét-hangját-illatát, aki nem akar mást, csak élvezni hogy ő immáron ő, Rachel, mindentől és mindenkitől függetlenül, aki nem elsősorban jegyesébe szerelmes, hanem az újonnan felfedezett életbe – egy ilyen lány büntetése halál.

Bécsy Ágnes írja kiváló Woolf-monográfiájában: „szándéka szerint a regény célja az volt, hogy az élet hatalmasan izgató zűrzavarának lehető legváltozatosabb és legrendszertelenebb érzését adja, mely zűrzavarnak egy pillanatra a mélyéig hasít egyetlen halál, hogy aztán az egész ugyanúgy folytatódjék tovább – s mindennek a hátterében kitűnjön valami rend és tervszerűség, mely összefogja.” Rachel utazása, felismerései, öntudatra ébredése, jegyessége és halála egyszerre képezi le a zűrzavart és a rendet, a felforgatót és a hagyományost, a váratlant és a kiszámíthatót. Hisz mi a világmindenségben egy fiatal nő, aki alig is tud valamit az életről? Egyszerre minden és semmi. A világ folyása nem áll meg: reggeli kilenckor, ebéd egykor, tea ötkor, vacsora nyolckor. Hogy mi lehetett volna Rachel Vinrace, ha életben marad, sosem tudjuk meg. Ahogy azt sem tudjuk meg soha, mi lehetett volna belőlünk, ha adott pontokon nem arra vezet az utunk, amerre vezetett. Ha nem halunk bele olykor. Ha nem állunk fel újra meg újra, szemben az egész világgal. Virginia Woolf számos halált halt életében – minden halála és talpra állása ott van már ebben az első regényben is. 

Kiadó: Európa

Fordító: Tandori Dezső

Virginia Woolf: Jacob szobája

„És mégis, mégis… amikor elmegyünk a vacsorára, amikor összeérő ujjhegyekkel reméljük, hamarosan ismét találkozunk, előtolakodik a kétely; így kell-e tölteni napjainkat? a ritkákat, a végeseket, az oly hamar lepergőket – teázva? vacsoravendégségben? S a levélkék halmozódnak. És a telefonok csengenek. És bárhová megyünk, drótok és csövek vesznek körül minket, hogy elvigyék az áttörni próbáló hangot, mielőtt az utolsó lapot is leosztják, s a napoknak vége. „Áttörni próbáló”, mert amint a csészét felemeljük, a kezet megrázzuk, a reményt kifejezzük, valami azt súgja, Ez hát az egész? Sohasem tudhatom meg, osztozhatom benne, vehetem biztosra? Minden napjaim arra ítéltettek, hogy leveleket írjak, hangokat küldjek, melyek a teázóasztalra esnek, útjukban megfakulnak, egyeztetni, miközben fogy az élet, valamely vacsorameghívást? És mégis, tiszteletre méltóak a levelek, és a telefonok hősiesek, mert magányos az út, s ha cédulák és telefonok összekötnek, ha társasan megyünk, talán - ki tudja? - beszélhetünk is, míg tart az út.”

Virginia Woolf harmadik, egyben első „kísérleti” regénye az 1922-ben megjelent Jacob szobája – ebben szakított először a Messzeség és az Éjre nap megírása idején még ímmel-ámmal, de követett hagyományos regényformával és engedte be szépprózájába is azt a kísérletező hangot, a cselekmény teljes elvetését és a szereplők egymáson, mint tükrökön át való ábrázolását kísérlő gondolatfolyam-technikát, amellyel később gyakorlatilag lefektette az angol modern regény alapjait. Érdekes kettősség fedezhető fel a woolfi életműben, ami ezt az újítást illeti: míg esszéiben már a tízes évek második felében elhajította a hagyományos kereteket és témákat, regényeit ekkor még a viktoriánus kötöttségek jellemezték. Nem véletlen, hogy a Jacob szobája megjelenésekor a pályatárs és barát T. S. Eliot úgy méltatta, végre megszabadult a hagyományos regény és ragyogó egyénisége kompromisszumaitól. Ahogy az sem véletlen, hogy Eliot ugyanebben az évben megjelent Átokföldje című verse mellett ez a regény lesz a húszas évek újító irodalmár nemzedékének egyik programadója.

Ma már nehéz önmagában értékelni – s mi tagadás, nem tesz jót neki, ha a nyomdokában születő és az itt megkezdett utat folytató Mrs. Dalloway és A világítótorony árnyékában olvassuk. Utóbbi két regényben Woolf már teljes biztonsággal uralt konstrukció mellett tudta szabadjára engedni érzékenységét és tudta megírni egy ember megismerhetetlenségének elégiáját (akár Clarissa Dalloway, akár Mrs. Ramsay alakjára gondolunk). Jacob Flanders portréja még túlságosan esetleges, hézagos, megfoghatatlan. A törekvés már itt is: a körülöttünk élők benyomásaiból, érzéseiből, érzékeléseiből, a magunk mögött hagyott nyomokból felrajzolni egy életet – ám míg Clarissa és Mrs. Ramsay mindezen benyomásokból élő, lélegző karakterek lesznek, kiknek hiánya aztán lüktet a lapokon, jelenléte pedig bearanyozza az estét, Jacob skicc marad, kinek sorsa az érdektelenség.

Ezzel együtt érdemei elvitathatatlanok és prózája, mint mindig, gyönyörű. Mindaz a visszafojtott érzékenység, ami nem törhetett felszínre az Éjre nap nagyon angol családregényében, itt kétszeres erővel csap le ránk. Jacob, kinek alakja a fiatalon elhunyt testvért, Thoby Stephent és a világháborúban odaveszett költőt és jóbarátot, Rupert Brooke-ot idézi, az őt körülvevők - rokonok, barátok, szeretők - iránta viseltetett érzései által bontakozik ki előttünk. Érzések, ez fontos – ritkábban gondolatok. Mrs. Dalloway esetében már szigorú egyensúly áll fenn aközött, mit gondolnak az asszonyról és mit éreznek iránta – Jacob még mindenkiből érzelmi reakciókat vált ki. És ő is mindenre érzelmekkel reagál.

Négyévesen találkozunk vele először, amint a tengerparton játszva elveszíti szem elől anyját, s helyette egy birka koponyáját leli meg – a kisfiú első találkozása a halállal mintegy előre vetíti sorsát; s mint tudjuk: Woolfnál minden szimbólum, így a tenger-anya-halál hármasa már itt, az első lapokon sorvezetőt ad a regényhez. Később felnő, tanul, miközben özvegy édesanyja a tisztes középosztálybeli szegénység szélén egyensúlyozva nevel három fiút; majd egyetemre megy, ahol szert tesz egy homoszexuális jóbarátra; Londonba költözik, hivatalnoki állást tölt be, az elvárható mértékben forog a „jó társaságban”, udvarol társasági hajadonoknak, miközben lotyókkal és festőmodellekkel hetyeg, majd Görögországban belehabarodik egy férjes asszonyba. S aztán a halál. Mindig a halál. Váratlanul, ormótlanul. Mindent úgy hagyott. Semmi sincs rendbe rakva. Mire számított? Azt hitte vissza fog térni? Kérdi a barát az akkor már a háborúban elesett Jacob szobája láttán – s ez a kérdéssor remekül illusztrálja a woolfi halálfelfogást: hihetjük-e bármikor teljes bizonyossággal, hogy vissza fogunk térni? Hisz lehet a mai napunk is éppúgy az utolsó, mint bármelyik. Miképpen hagyjuk magunk mögött „szobánkat”, alakunkat, emlékeinket?

Woolfnál minden szimbólum – szimbólum a szoba is, a személyiségé, melynek ablakán keresztül szemléljük a világot. Szimbólum (az egyik legerősebb, elég csak A világítótoronyra gondolni!) az ablak is, melyen kitekintve Bonamy kénytelen szembesülni a Jacob nélküli világgal – s melyen keresztül világba kiáltja fájdalmát. Ahogy szimbólum a főszereplő némasága is – Jacob Flanders az egész regény során néma marad, a körülötte forgók beszélnek, többnyire róla, néha hozzá, olykor csak úgy, a nagyvilágba. Jacob nem szól. Nem ad hozzá semmit saját személyiségrajzához. Amit tudunk róla: mások benyomásaiból tudjuk. Amit hiszünk, mások feltételezései alapján hisszük. A körvonalat, amit egy Jacob Flanders nevű, fiatalon elhunyt kishivatalnok hivatott kitölteni, mások rajzolták. Vajon van-e bármi köze a valós Jacobhoz?

Ma már itt-ott esetlen a mű, de újító jellege vitathatatlan, és fura mód épp a legnagyobb regény, A hullámok és a szeretettel dédelgetett, ám soha be nem fejezett pályazáró, a Felvonások között fényében nyeri el végleges helyét az életműben: e két regényben teljesedik ki Woolfnál az egymásra tett benyomásokból kibomló életút egyfelől, a kapcsolódásba, a másikra nyitott ablakba vetett hit másfelől. Ahol már nincs szükség történetre, gondolatokra elmúlásról, irodalomról, halálról, vágyról, szerelmekről – csak az számít, amit a másikban hagyunk magunkból. A hullámok viszi tökélyre azt, amit a Jacob szobája elkezdett – a jelen nem lévő alak ott teljes dicsőségében bontakozik ki a többiek szólamaiból. A Felvonások között utolsó mondata pedig kiteljesíti az egymás felé fordulásba vetett hitet s ad gyönyörű választ a fent idézettekre (talán - ki tudja? - beszélhetünk is, míg tart az út), amikor az egymást egész nap dacolva-gyűlölve-szeretve kerülgető pár végre kettesben marad: És akkor felment a függöny. Megszólaltak.

Kiadó: Európa

Fordító: Gy. Horváth László

Michael Cunningham: Az órák

„A Hogarth House lépcsőin megáll és önmagára emlékszik. Az évek során megtanulta, hogy az épelméjűséghez bizonyos fokú színlelés is hozzátartozik, nemcsak a férje és a szolgák miatt, hanem elsősorban és mindenekelőtt önmaga meggyőzésére. Ő a szerző; Leonard, Nelly, Ralph és a többiek az olvasók. Ez a regény egy fájdalmasan érzékeny, sebezhető, ám derűs és intelligens nőről szól, aki régebben beteg volt, de immár meggyógyult, aki a londoni szezonra készül, ahol partikat ad és partikra jár, délelőttönként ír, délután olvas, a barátaival ebédel és tökéletesen öltözködik. Valódi művészet, hogy az ember kellő stílussal uralja az uzsonna- és vacsoraasztalt. A férfiak gratulálhatnak maguknak, ha igaz és szenvedélyes szavakat írtak a nemzetek mozgásáról, a magas irodalom egyetlen témájának tekinthetik a háborút és Isten keresését; de ha a férfiak világban elfoglalt helyzetét megingathatná egy rosszul megválasztott kalap, mélyreható változások történnének az angol irodalomban.”

Ritka az, hogy valaki ilyen érzékenységgel idézzen meg egy másik írót és alkosson mégis maradéktalanul önálló, saját jogán is élvezhető-értékelhető művet, mint Michael Cunningham – Az órák úgy idézi meg (s írja újra) a Mrs. Dalloway történetét, hogy közben minden életrajznál szebben és érzékenyebben festi elénk Virginia Woolf alakját. Elfogult vagyok vele – jó tizenhét évvel ezelőtt én ezen a könyvön keresztül találtam el Woolfhoz, a máig legfontosabbhoz. Szinte évente újraolvasom – Bécsy Ágnes remek életrajzával együtt a Woolf-olvasások állandó kísérője (ennek fényében egészen furcsa, hogy eddig nem írtam róla).

Cunningham megidéz, újraír, gátlástalanul játszik és emeli piedesztálra előképét – miközben precíz iparosként fejleszti tökélyre a Mrs. Dalloway ötletét: egy nap történéseibe beleírni egy egész életet. Ő három életet ír egy napba, három, gyakran egymásba hurkolódó idősíkon, három, a felszínen nagyon különböző, valójában ugyanazt kergető hősnővel. Az egyik a húszas évek Richmondjában, depressziójából felgyógyulóban regényt ír, melytől azt reméli, visszavezeti önmagába. A másik az ötvenes évek Amerikájában a regényt olvassa, mely megváltoztatja életét és végzetes döntések sorára sarkallja. A harmadik immáron a kétezres évek New Yorkjában a regény lapjairól kilépve éli meg Clarissa Dalloway történetét – s mond búcsút neki. Mindhárman egy júniusi nap óráit pergetik maguk előtt – a zaklatott írónő, a tökéletes háziasszony, a drámai hősnő. És persze ott van közöttük a költő, Septimus Warren Smith modern kori megfelelője, kinek a madarak görögül énekelnek, kinek sorsát párkákként szőtték ők hárman – az írónő, aki megírta, az anya, aki elhagyta, a szerető, aki újra gyermekké tette.

Ugyanazt a történetet írják, ugyanazt a történetet élik. A mindennapok lehetetlenségét, a konvenciók elsöprő erejét, a megalkuvások, csalódások, kisebb-nagyobb traumák ütötte sebek fantomfájdalmát. Virginia képtelen beilleszkedni a hétköznapokba – a zseniális fúria, a legintelligensebb nő Angliában, kinek regényeit még száz év múltán is olvasni fogják, fél elküldeni a szakácsnőt Londonba egy adag cukrozott gyömbérért. Virginia, aki szökne Richmond fojtogató légköréből, aki nem mer tükörbe nézni, nehogy meglássa válla fölött azt az árnyat, aki a törékeny reggeli ihletet mint naposcsibét őrzi és óvja a külvilág ostromaitól. A látomások embere, akinek védvonalait végül megtörték, de aki regényeivel képes megváltoztatni mások életét.

Mint Laura Brownét, a könyvmoly Lauráét, aki a világháború után hazafias kötelességből ment hozzá egy hős hazatérőhöz, ám nem találja helyét konvencionális házasságában. A fiatal anya, aki a férjének sütött születésnapi torta felett érzett kudarc elől egy szállodába menekül, hogy kiszakítson magának néhány órát, mely csak az övé. Laura, kinek szemét felnyitja az irodalom, Virginia, Clarissa Dalloway – felrúg konvenciókat, házasságot, anyaképet. Elhagy, menekül – valami elől, a saját józan eszét megóvandó. Ki tudná utólag megítélni?

Hogy Laura tette hogy kapcsolódik a lapokról lelépő, a fikciót élő Clarissa történetéhez (aki persze nem Dalloway, csak ifjúkori szeretője, a haldokló költő nevezte el így, mintegy determinálva a partikat adó középosztálybeli feleség szerepére)? Az irodalom rejtélyei... Persze kiderül, hogyne – nem is nehéz megfejteni, ki a szeretve gyűlölt anya a versek mögött. De vajon a költő azzal, hogy elnevezte ifjúkori barátnőjét Mrs. Dalloway-nek, saját sorsát is megjövendölte? Ki írja életünk regényét – a démonaival küzdő írónő, a szokások hatalma, rajongásaink, szerepjátszásaink? Vagy mi magunk? Képesek vagyunk-e felvállalni, hogy végül minden tettünkért, minden mulasztásunkért, minden gyengeségünkért saját magunknak kell viselni a felelősséget? Vagy életünk végéig regényhősök kölcsönmondatai mögé bújunk és reménykedünk, hogy sosem reped meg a máz? S vajon mihez kezdünk, ha a költő halott, és egyedül kell szembenéznünk a ránk váró órákkal?

„Clarissa egyedül lesz, végtelenül magányos, de nem hal meg. Ahhoz túlságosan szereti az életet, Londont. Virginia elképzel valaki mást, igen, valakit, akinek a teste erős, de törékeny az elméje; valakit, akiben ott a zseni szikrája, a költészeté, akit maguk alá tipornak a világ kerekei, háború, kormány, orvosok; valakit, aki a szó technikai értelmében elmebeteg, mert mindenben jelentést lát, tudja, hogy a fák érző lények és a verebek görögül énekelnek. Igen, ilyesvalakit képzel el. Clarissa, az épelméjű Clarissa - a diadalittas, átlagos Clarissa - továbbra is szereti Londont, szereti mindennapi örömökkel teli életét, és valaki másnak, a tébolyodott költőnek, a látomások emberének kell meghalnia.”

Kiadó: Jaffa

Fordító: Tótisz András

Virginia Woolf: Éjre nap

Az elmúlt hetekben volt egy időszak, amikor lépten-nyomon Woolf jött velem szembe – facebookon, blogokon, csak úgy a neten böngészve. Aztán kezembe került Michael Cunningham új regénye (poszt hamarosan) és egyértelművé vált: e jelek csak egyfelé mutathatnak, újra olvasnom kell őt, a nekem legfontosabbat. Tavaly úgyis nagy lendülettel vágtam bele a „Woolf összes újra” projektembe – amiből most már látom, legalább három éves terv lesz, de sebaj, ha valakivel, vele pláne nem rohanok sehova.

Ismerem már annyira Woolf műveit és saját hangulataim, hogy tudjam, mikor melyik művét kell levennem a polcról – ezúttal mégis majdnem mellélőttem. Zaklatottabb vagyok annál, hogy be merjem vállalni valamelyik igazán lélektépő regényét, a Mrs. Dalloway és A világítótorony kifinomult élveboncolása most sok lenne, az Orlando intellektuális játékosságához pedig fáradt vagyok. Az esszék folyamatosan kézügyben, de most kellett egy regény. Legyen hát a legrégebben olvasott, tán legelhanyagoltabb korai regénye, erről még úgysincs poszt a blogon és úgyis mostanában csúsznak a hatszáz oldalas nagyregények. Azzal az eggyel nem számoltam, hogy az Éjre nap az érett Woolfra már egyáltalán nem jellemző lassúságával mennyire nem kompatibilis az én rohanó életmódommal. Mit szépítsem, még az is előfordult, hogy majdnem belealudtam.

Woolf második regénye 1919-ben jelent meg, a Messzeség váratlan sikere után meglehetős érdeklődés közepette, viszonylagos kritikai sikert aratva – ugyanakkor támadásokat is hozva. A későbbi művek felől nézve érezhetően a saját hang megtalálása előtti mű még – de már ott vannak benne az érett művészre jellemző stílusjegyek, a gondolatfolyamok csapongása, a társadalmi színterek felforgatása és a tulajdonképpeni „történés” elvetésének törekvése, vagy még inkább a „történés” bensővé tételének igénye. Woolfnál ami a szereplőben zajlik, mindig jóval fontosabb annál, ami a szereplő körül zajlik – és ez jelent meg már itt, eme még túlságosan is Jane Austen-i és Dickens-i hatásokat tükröző késő-viktoriánus regény lapjain is. Átmeneti mű – a saját hangját kereső, erős, borzasztóan erős irodalmi hagyományokat hurcoló és azokat olykor erőszakkal levető írónő tulajdonképpen utolsó olyan regénye, melyben nem felrúgja, hanem szeretetteljes kritikával ugyan, de követi e hagyományokat.

„Nem várok második kiadást. De mégsem gondolhatok mást - lévén az angol regény olyan, amilyen - mint hogy eredetiség és őszinteség dolgában nem állok rosszul a modernek között. Leonard nagyon melankolikusnak tartja a filozófiáját… De ha többet foglalkozunk az emberekkel, és elmondjuk, amit gondolnak, hogyan lenne elkerülhető a melankólia? Mégsem ismerem el, hogy reménytelen lennék: csak az előadás oly különös ezúttal; mert ha a forgalomban lévő válaszok nem fogadhatók el, az embernek újat kell keresnie, és a folyamat, melynek során túladunk a régin, miközben egyáltalán nem vagyunk biztosak benne, hogy mi állítható a helyébe – bizony fájdalmas.”

A regény maga egyszerre klasszikus social comedy és annak finom kifigurázása – önéletrajzi elemekkel tarkítva; a jól ismert londoni irodalmi élet finom kritikájával; számos, később védjeggyé váló jelkép első megjelenésével. Hősnője, a tekintélyes irodalmi családból származó Katharine Hilbery egyszerre szabadulna a viktoriánus költőóriás nagyapa, az életét a nemzet költője emlékének ápolására áldozó anya és a családi házat s életet múzeummá változtató törekvést ironikus távolságtartással kezelő hivatalnok apa szorításából – és szentelné életét a konvencióknak. Katharine bizonytalan, óvná örökségét és felrúgná kötelmeit; kacérkodna a szüfrazsett mozgalommal, de meg is adná magát egy társadalmilag elfogadott házasságnak, ahogy a nagynénik viktoriánus kórusa szajkózza; az irodalom hithű szolgájaként vezeti körbe a látogatókat a nagy költő múzeumában és lelkesedik az elvárt mértékben a versekért, miközben estéit bonyolult matematikai számítások bűvöletében tölti.

Katharine jegyese a reménybeli költő és felső-középosztálybeli hivatalnok, William Rodney, aki azonban egy balul sikerült vidéki kiruccanás alatt beleszeret menyasszonya unokatestvérébe, egy lecsúszott nemescsalád fiatal, kissé egzaltált és bájosan szertelen lányába, Cassandrába. Miközben jegyese útját egyengetné szíve hölgye felé, Katharine közel kerül egy alsó-középosztálybeli kishivatalnokhoz, Ralph Denhamhez, akibe viszont fülig szerelmes mindannyiuk jó ismerőse, a szüfrazsett mozgalommal eljegyezkedett Mary Datchet. Így öten járják hol komikus, hol tragikus, hol rendkívül ironikus táncukat egymás - és saját érzésiek - körül. Még nagyon viktoriánus a téma: jó házasságoknak kell köttetniük, lehetőleg a társadalmi osztályhatárok átlépése nélkül, a fiatal lányoknak révbe kell érniük, a konvencióknak be kell tarttatniuk – de már modernbe hajlik a megvalósítás: Katharine és Ralph maguk mögött hagyják a rosszalló rokonokat és futnak bele a világba hogy megleljék saját érzelmeiket, William hagyja hogy tulajdon jegyese beszélje rá a színjátékra, Mary pedig büszkén vállalja, hogy hivatása mellett tette le a garast.

Ám amiben a regény igazi ereje rejlik, az a szereplők szüntelen önanalizálása. Épp az, amit Katherine Mansfield „intellektuális sznobizmusnak” nevezett lesújtó kritikájában (amivel egyébként Woolf nagyrészt egyet is értett). Korában szokatlan módon szereplői mondhatni megállás nélkül elmélkednek saját érzéseik mibenlétén – és úgy általában, az érzések, a hangulatok, a benyomások, az élet értelmének mibenlétén. Ez a korai egzisztencialista hatásokat mutató analitikus elbeszélés persze nem egyszer az élvezhetőség kárára megy – ugyanakkor rendkívül érdekes olvasni, honnan tisztult le ez a technika a Mrs. Dalloway vagy A világítótorony sűrűségéig. Érdekesség, hogy a regénnyel egy időben született A modern próza című esszéjében Woolf már a jövőbe tekint és az Éjre nap elbeszéléstechnikájával és valóságábrázolásával határozottan ellentétes nézeteket fektet le – nem példátlan egyébként, hogy esszéiben „előrébb jár” mint szépirodalmi műveiben, de tán itt a legkiugróbb a saját magában hordozott ellentét. Következő regénye, a Jacob szobája már határozott előrelépés a jellegzetes Woolf-i hang megtalálása felé, egyben átmenet az utolsó hagyományos és az első minden irodalmi hagyományt felrúgó regény között. Azt hiszem, ezzel folytatjuk hamarosan…

Kiadó: Európa

Fordító: Tandori Dezső

Virginia Woolf: Felvonások között

„De ha csak ez a vége, hogy összevissza kérdezünk, nem rossz akkor a darab? Én… szeretem biztosan tudni, hogy megértettem-e a mondanivalót… Vagy talán épp erre gondolt?… hogy ha nem jutunk rögtön eredményre, ha te is gondolkodsz, meg én is, akkor talán egy nap, másképp gondolkodva, ugyanazt gondoljuk?”

Az értetlenséggel, szemellenzős félrenézéssel, elutasítással, szőnyeg alá söpréssel, ráaggatott címkékkel élete során oly sokszor szembenéző művész utolsó művében fájóan egyszerűen foglalja össze a nagy kérdést: de ha csak összevissza kérdezünk, ér-e valamit a mű? Netán csak akkor ér valamit, ha kérdéseket hagy maga után? Ha gondolkodásra ösztönöz? Ha nem ad a szánkba könnyen biflázható válaszokat?

A Felvonások között határozottan nem ad. Problémás helyet foglal el a Woolf-életműben ez az utolsó, posztumusz megjelent regény. Kézirata gyakorlatilag készen volt, amikor Woolf úgy döntött, maga mögött hagyja ezt az árnyékvilágot, de ahogy a szerkesztést magára vállaló Leonard Woolf előszava is írja: semmiképp sem tekinthető véglegesnek. A szerző minden művén többkörös szerkesztéssel és folyamatos átírásokkal dolgozott – valószínűsíthető hát, hogy a Felvonások között is más lenne, ha elnyerhette volna az általa szánt végső formát. Így, részben szerkesztetlenül, itt-ott logikai és stilisztikai döccenőkkel tarkítva, a megírása után bekövetkezett öngyilkosság bélyegével különösen nehéz önmagában megítélni.

Sokáig úgy gondoltam, már-már bűnös együgyűség részemről, hogy ez az egyik kedvencem. A „nagy” művek árnyékában pláne. Ma már úgy vélem, épp a látszólagos odavetettsége, a végletekig konstruáltság hiánya (amiről már sosem tudjuk meg, szándékos-e vagy csupán „úgy maradt”) teszi részben szerethetőbbé, mint a patikamérlegen kimért, zseniális Hullámok vagy az Orlando. Nem jobbá, nem érthetőbbé, szerethetőbbé. Egyrészt. Másrész az a szatirikus hang, amit Woolf tán soha korábban nem engedett ennyire szabadjára – legalábbis regényben nem, mert az esszék közt találni hasonlóan éles nyelvűt. Ahogy a harmincas évek kevésbé sikerült nagyregényén, Az éveken és az utolsó évtizedben írt esszéken is érződik, Woolf eddigre - joggal - elhajított minden elvárást. Túl volt már minden kritikán, támadáson, túl sikereken és a saját maga által állított mércék megugrásán. Egyszerre ad felszabadulást és reménytelenséget a tudat, hogy innen már nincs tovább: a művész már azt ír, amit akar, ahogy akar, akinek akar – annak belátásával, hogy a hatást sem fokozhatja a végtelenségig.

A regénybeli Miss Hogyishívják (Miss la Trobe) A világítótorony Lily Briscoe-jának érettebb, keserűbb, látszólag sikertelenebb utódja – a művész, aki már nem mondja ki, megvolt a látomásom, mert tudja: minden látomás elfelejtődik, és ha adott estén (adott könyvvel, képpel, verssel, dallal) hatunk is a közönségünkre, mit sem számít. Mert mi magunk eredünk máris új látomások nyomába. Mintha a művészi hitvallás egyfajta eszenciája lenne a színjáték után magányosan elkullogó, máris újabb drámát tervező Miss la Trobe alakja (aki egyébként fejben a fiatal Virginia Stephen évekig tervezgetett, soha meg nem valósult drámáját írja).

Felvonások között – drámára utal maga a cím is. Valójában afféle népi játékot látunk, az 1900-as évek elejének vidéki Angliájában elterjedt össznépi pikniket. Anglia egy eldugott vidékén, az Oliver család kúriája, Pointz Hall kertjében a környékbeli nemesség és meghívottjaik szórakoztatására állítja színpadra a közrendűek társulata Miss la Trobe vezetésével „Anglia történetét”. Színről színre, korról korra, a középkortól napjainkig. A gyermek Anglia, a rózsabimbó megszületésétől a harci repülők által megszaggatott második világháborús égboltig. Megmosolyogtató, hősként tisztelt, szánt, megvetett, piedesztálra emelt őseinktől tükörképeinkig. Anglia története: a benne élők története. A kisemberek története, akik alakítják a nagy egészt – kicsinységükkel, kicsinyességeikkel, alakoskodásukkal és szenvedélyeikkel, magándrámáikkal és melldöngető kinyilatkoztatásaikkal.

Épp úgy, ahogy a nézők. A hatásvadász utolsó felvonásvégi megmozdulás, a közönséggel szembefordított tükrök játéka, Miss la Trobe félresikerült szembesítése csupán megkoronázása a valódi művész, Virginia Woolf egészestés játékának: ahogy a színdarab felvonásai közt bontakoznak a nézők - a tulajdonképpeni főszereplők - magándrámái, úgy alakul a szemünk előtt a darab a cselekmény felvonásközeiben. Mi a játék és mi a valóság? Számítanak-e kicsiny játszmáink, hűtlenkedéseink, szereteteink és gyűlölködéseink, flörtjeink és pletykálkodásunk? Vagy csupán felvonások ezek is a nagy színdarabban? A kinevetett Mrs. Swithin (a vén trotli) által olvasott ősidők története és a fejünk fölött elhúzó repülőgépek által keretezett időben mi jelentősége van a ma emberének? Miért hisszük, hogy több, mint a viktoriánusoknak, vagy az Erzsébet-koriaknak, kiken olyan jóízűen nevetünk?

Felvonásközök játéka a regény – mintha minden tettünk, minden érzelmünk, minden művünk csak egy másik, nagy mű felvonásainak szünetében íródna. Reménytelenségbe, jelentéktelenségbe csomagolt szatíra – első ránézésre. Ám a regényvégi befejező sor, az egész színjáték alatt egymást néma gyűlölettel, elfojtásokkal teli dühvel kerülgető házaspár, Isa és Giles egymás felé fordulása máshova teszi a hangsúlyt. „És akkor felment a függöny. Megszólaltak.” Bármily kicsiny is az egyes ember jelentősége a történelem felvonásai közepette, a jelent mi írjuk. Minden megszólalásunk, elhallgatásunk, félrenézésünk, játszmánk része az egésznek. A jelen reménytelensége is más jelentést kap, ha a történelem mércéjével mérjük – csupán játék, egy felvonás. Már-már mosolyogtató életigenlés és a jövőbe vetett hit kerekedik a zárósorok között – amit persze átszínez a regény utóélete és a szerző halála. A művészi hitvallás sem mindig menti meg az embert a saját valóságától? Mondom, nehéz önmagában értékelni. Hisz csak ez a vége, hogy összevissza kérdezünk…

Kiadó: Európa

Fordító: Tandori Dezső