Kardigános kalandregény – ez volt az első
gondolatom, amikor nekikezdtem Eleanor Catton Booker-díjjal jutalmazott,
grandiózus, hömpölygő regényének. Aki a díj és a hozzá kapcsolódó felhajtás
(legfiatalabb díjazott, az első új-zélandi díjazott, a leghosszabb díjazott mű…)
után valami töményen posztmodern és/vagy érfelvágós kortárs szépirodalom-ömlést
vár, könnyen csalódhat. És még jó páran, attól tartok. Ez a regény leginkább a tizenkilencedik
századi lassú, ráérősen építkező, ma már a szószátyár jelzővel illetett nagyregények
megidézése. Kortárs trendek helyett egy jó évszázada elfeledett modor felelevenítése.
Hogy önmagában ez a gesztus ér-e bármilyen díjat, azt nem én fogom
megállapítani – a szöveg megformálásáért én nem biztos, hogy odaítéltem volna,
de nem látok a díjat odaítélők fejébe. Ellenben baromi jól szórakoztam, és bár nagyon
tudom értékelni a posztmodern játékokat és veszettül odavagyok egynémely szívet
kiskanállal kikaparó kortárs szépirodalmi vadhajtásért, meg kell mondjam, olvasóként
ez most épp elég volt.
Mert nem csak egy irodalmi divatot és kort
idéz meg, bennem is megidéz egy olvasási módot, amit manapság már nem nagyon
szeretünk (?) művelni. Felidéz nyarakat, amikor a fűben hasalva az egész nyári
szünetet odaajándékoztam egy ezeroldalas monstrumnak, jólesően beleveszve a
lassan hömpölygő mondatokba, a megannyi szereplő jellemzésébe, kockás füzetbe
rajzolva a szerteágazó szereplőgárda kapcsolathálóját. Mondják, rohan a világ,
mi meg - könyvmolyok, bloggerek - mondjuk, hogy egyre rohanóbban olvasunk.
Nehéz is lenne tagadni. Épp ezért tud nagyon jólesni, amikor egy könyv
megállásra késztet, lelassít, elgondolkodtat. Hozzálassulunk.
Kalandregény, írtam fentebb – nem tudok
másként nézni rá. Új-Zéland, aranyláz, a viktoriánus erkölcsiség elől a Föld
másik végére menekültek szabadossága, örömlányok, spiritiszták, rejtélyes
holtak és egy megmagyarázatlan eltűnés (gyilkosság?) utáni nyomozás adják a
regény gerincét, miközben a bolygók szüntelen járják táncukat a szereplőink
körül. (Ad egyfajta pikantériát a
megvalósításnak a horoszkópokkal való játszadozás – ugyanakkor némi misztikus
színezeten kívül nem tesz hozzá annyit a cselekményhez, amit talán várnánk.
Persze lehet, aki ért valamicskét a bolygóállásokhoz, többet olvas ki belőle,
számomra ez eléggé mellékes maradt.)
Szóval kalandregény… Amely úgy kezdődik,
mint valami Tarantino-western (nem is tudjuk eldönteni sokáig, hogy vérfürdőbe
vagy szópárbajba torkollik-e): Walter Moody, az Angliából egy családi tragédia
után az arany nyomába eredő ügyvédjelölt belecsöppen a Korona szálló ivójában
gyanúsan összeesküvés-hangulatot árasztó tizenkettek gyűrűjébe. A bankár, a
szerkesztő, a szállodaigazgató, a pénzmágnás, az ötvös, a bizományos, a
patikus, a hajóügynök, a bírósági írnok, a lelkész, az ópiumbarlang-tulajdonos
és a bennszülött (igen, ez így olyan mint
egy rossz vicc, de ne riasszon el senkit a szereplők tömege – Catton igen
elegánsan és kreatívan oldja meg, hogy mindenki markánsan egyedi és
megkülönböztethető legyen, csak egy-két alkalommal éreztem, hogy a kockás füzet
jól jönne…) azt kívánják felderíteni, mi történhetett az éjszakán, mikor a
város közkedvelt prostituáltja a lehető legfurcsább körülmények között kísérelt
meg öngyilkosságot, egy ismert és gazdag vállalkozó eltűnt, egy lecsúszott
alkoholista meghalt, kunyhójában hatalmas mennyiségű aranyat hagyva maga után,
egy kívülálló politikus a városba érkezett, egy hajó sietve felhúzta a horgonyt,
egy utazóláda pedig eltűnt majd feltűnt… Így vagy úgy mindannyiuknak közük van
a bűnügyhöz (vagy bűnügyekhez) – ám nagyrészt sem maguk, sem a többiek nem
tudják, miképp.
A klasszikus „kívülálló csöppen nagyszabású
titkos összeesküvésbe” helyzetből egyértelmű, hogy Moody lesz az, akinek ki
kell deríteni az összefüggéseket – persze maga sem tudja (hát még a többiek)
hogy már érkezése előtt belekeveredett a rejtélybe. Minden mindennel összefügg –
de hogy ki kicsoda ebben a grandiózus játszmában, honnan származik és hova tűnt
az arany, ki adta ki magát másnak és ki játszik kettős játékot, mi lett az
ópium sorsa és mi érte az örömlányt, honnan ismeri egymást az ópiumkereskedő, a
börtönőr és a felesége és milyen titkok húzódnak még a régmúltban, ahhoz bizony végig kell utaznunk ezen a lassú,
megannyi kitérővel tarkított utazáson. Megéri, mert a majd’ ötszáz oldalas
felvezetés után (könnyen lehet, hogy a leghosszabb felvezetéssel bíró regény
címére is pályázhat A fényességek) mintegy
visszafelé megismerhetjük a tizenkettek által elbeszélt történetet a maga
valójában. No nem mintha ez sokkal
tisztább képet adna mint a spekulációk és gyanúsítgatások halmaza, amivel az
elején megajándékoznak minket, de a két történet már sikerrel kiad egy teljes
képet. Egy képet árulásról, kapzsiságról, bosszúról, függőségről, évtizedes
titkokról, vezeklésekről és szerelemről. Van, ami nem változik.
 |
Azt hiszem, mindig ehhez a hangulathoz fogom társítani :) |
Catton mintha jóízűen fricskát mutatna
napjaink regényirodalmának: részben a formai játékkal, egy elbeszélésmód
megidézésével (és visszaemelésével a fősodorba), részben a témaválasztással –
hisz akármibe csomagoljuk, valójában nincs történet szerelem és bosszú nélkül.
A bátorság díjazandó, amivel ez a nagyon fiatal új-zélandi írónő mer ennyire nem divatos regényt kiadni a kezei közül
és gátlástalanul ostromolni vele irodalmi csúcsokat. Persze lesz, aki unni
fogja (aki már most berzenkedik a
tizenkilencedik századi regények hangulatától, bele se kezdjen), lesz, aki
hiányolja belőle a truvájt (aki a modern
regény minimumát Pynchonnál húzza meg, az se), lesz, aki még így is
túlságosan eseménytelennek tartja majd (mert
azért ez szépirodalom, még ha kalandos és nyomozós is, nem követik egymást
oldalanként az akciók) – én mégis remélem, hogy megtalálja az értő
közönségét itthon is. Számomra eddig az év legkellemesebb olvasmánya, és ha
egész őszinte akarok lenni, legszívesebben most azonnal újrakezdeném. Iszonyúan
hiányzik már most az az elringató, békebeli hangulat, amibe belecsöppentem
általa.
Kiadó: Európa
Fordító: Rakovszky Zsuzsa
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése