Sandman: Az álmok fejedelme (sorozat 2. évad)

Ez a világ és benne Álom tényleg szinte a saját mitológiámmá vált az idők folyamán – a mesébe foglalt felismerések átformálták a szemléletem. Megváltoztam tőle, ahogy a főhős a mesében – azt hiszem ez tényleg akármelyik mese valódi értelme, a Rilke-i „változtasd meg élted” követelése a művészet provokációjára. Vicces, és tanulságos, hogy nekem egy képregény az „archaikus Apolló-torzóm”, és tényleg rámutat, mekkora bravúr, mekkora bukfenc volt ez a széria anno a rajzolt mesék birodalmában. Úgyhogy hatalmas örömmel láttam a nyitó évadban, hogy a ma sokkal erősebben ható médium, a sorozat hogyan idézi meg a képregény elképesztően életszerű gazdagságát. Az első évad sportnyelven szólva elkapott labda volt, a rétegolvasmányt tényleg kivitte a mainstreambe. Ezért fáj, különösen ezért a késleltetett kasza, hogy egy lezáró évadot kapott csak másodikra ez a (minimum négy, inkább ötévadnyi tartalmat bőven kiadó) irdatlanul réteg-gazdag történet. Ezt így csak elrontani lehet, gondoltam, hogyha egy évadba akarják szűkíteni az egészet – s ha sikerülne is a bukfenc, a rétegzettsége, s ez által a megragadó valóság-ízének java óhatatlanul odavész. Arról álmodoztam, hogy elénk raknak egy rendes „második évadot”, csak és kizárólag a következő füzetekből. És így fejezik be: folytatjuk, ha megbocsátottunk. Nem ez történt, és meg tudtak lepni: jó, hogy így történt, ahogy. A David S. Goyer és Allan Heimberg vezette kreatívok (rajongóhoz méltó alázattal) megugrották ezt a nem akármekkora szaltót.

Mert a második évad az olykor elég olcsó megoldások, az elnagyolt CGI és kamarai jelleg ellenére, de legfőképp a kompromisszum mivolt ellenére gyönyörű. Ahogy Uzseka Norbi fogalmazott egy beszélgetésünkben: kiegyenesített, oldalhajtásoktól megfosztott sztori, de ebben a formában is megrázó. Tényleg csak a legfontosabb rétegek kerültek be, Lucifer Hajnalcsillag felmondása és sanda búcsúajándéka, a kiürített Pokol tulajdonjogának rendezése, (nem kis feladat, hiszen a legértékesebb a teljes teremtett világ összes pszichikus ingatlanja közül); Orpheusz története és (a képregény zseniális húzásaként teremtett) viszonya Morpheusszal, az elbitangolt bárány, a feladatát odahagyó Végtelen: Pusztítás utáni kutatás, és végül Lyta Hall bosszúhadjárata az Álmok Ura ellen. Tényleg elveszett egy halom fontos magyarázó réteg, tényleg bot faragódott az organikus, növényi módon mítosz-gyökérzetből kihajtó látomásból – csak a göcsörtök szintjén megéreztetve a markoltat körülvevő, azt ezer színnel éltető ág-bogot, levélzetet.

Hiszen Timinek például „nem tetszett a befejezés”, és egy azon melegében megejtett beszélgetésre volt szükség (a Jóakarók szerepéről, hogy ők valójában kin és mit bosszultak); az isten-mivolt és végtelen-koncepció közti különbségekről (az egyik az éhes és az étel viszonya, prédaviszony: az Istenek minket zabálnak; a másik a szolgálaté és felelősségvállalásé, amivel lehet azért saját ízű viszonya egy-egy emanációnak). És még nagyon sok mindenről, ami kimaradt a vizuális megidézésből. Ő nem olvasta még végig a képregényt (megvan a maga restancia-kupaca), így jól lehetett tesztelni rajta, hogy a fogékony, de alapanyagot nem ismerő kíváncsiság hogyan reagál az így megvalósult, adaptált, töredékes teljességre. A reakciója alapján szerintem elmondható, hogy ez a feldolgozás rajongóknak szóló engesztelés lett - ami nem törődik azzal, hogy elejti közben a többi nézőjét. Valójában nem bánom, rajongóként főleg nem. Ez egy amúgy is (a saját jelnyelve és szabályrendszere, a befogadói rászoktatások által) súlyosan korlátozott médiumba adaptált zanza lett, valamilyen szinten tényleg az alkotók teremte csoda, hogy ennyit is sikerült belebűvölni. Csak így az a várt hatás, hogy jóval többekhez, szélesebb közönséghez jut el a látomás csaknem-teljese, sajnos elmarad. Nem biztos, hogy tömegeket olvasásra provokál. Ami baj, hiszen néhány igazán szerencsés kivételtől eltekintve az adaptációk nem váltják ki, nem helyettesítik az eredetit – pont azért nem, mert van egy szokott mesemódjuk, amibe beletördelődik az eredeti színgazdagság és valóság-érzet. 

Kiszálazva Timi ellenszenveit, kiderült, hogy valójában neki a bosszú hiányzott a legjobban, bosszú Lytán, és a többi veszejtőn. Ennyire erős mítosz a bosszú (egyfelől) és ennyire nem érthette meg az adaptációból a párom (aki amúgy nálam érzékenyebb antenna-rendszerrel áldott-vert befogadó), hogy mit jelent a Végtelen Álom engesztelődése - mint egy változás kiteljesedése (másfelől). Olykor elfog az érzés: valójában Gaiman sem érti, mekkorát markolt. Mert álmodozott róla a műben, de életbe ő se volt képes rakni ezt a másforma létet, amiben a hatalmi játszmák (a bosszút is beleértve) jó érzéssel nem élhetők, bűnös élvezetként pláne nem. Így viszont maga a mű is egyfajta mentségkeresés - az összes gyönyörű tartalma alatt, jóformán előre, talán tényleg korábban megfogalmazva, mint mikor a tételes (kiderült) bűnök estek. Nem tudta életbe tenni ezt a változást, amikor valaki önmagát cseréli le – s amely amúgy egy gyönyörű felismerésen alapul: mindenki arra vágyik, aminek a hiányát éli. A halandó a végetlenségre, a Végtelen a végre. Méltóságteljes elköszönésre a levethetetlen terhektől, lelkiismeret-furdalásoktól, rendbe hozhatatlan, hurcolt bűneinktől, amelyek nem csitulnak az örökkévalóban, nem enyhülnek a végtelenben – csak a végben. Nehéz Istennek lenni, Végtelennek még nehezebb.

Tényleg köszönöm az alkotóknak, hogy a jelenlegi filmes kötelezők (jellemfejlődés, szerelmi muszáj hogy legyen benne badarságok, konfliktuskényszerek, legyőzendő fő-gonosz, és a többi) a legkevésbé zavaró módon pöttyözték csak össze konzummal ezt a handmade csodát – ami amúgy a mítoszaink konzumált katalógusa, tehát duplaszaltó e tekintetben. Teljesen megértem, ha valakit elejtett, megértem, ha megoszt. Ha hiányérzeteket hagy, kérlek, járj utána. Ott a forrásirodalom. És most nem csak a képregényekre gondolok... A siker mértéke egy ilyen vén bűnös (rajongó) esetében, mint én, tényleg ez: lecserélődnek-e az új formától a fejemben az egykor, a képregény lapozásakor beégett képek. Ami azt illeti, a folytatásban is lett, ahol igen. Viszem ezt a teljes látomást magammal, egybefonódhatott az összképpel, amit eddig dédelgettem. Nagyon szeretném, ha sokan szeretnétek. Nem pusztán ezt az adaptációt, hanem azt a mítoszokról szóló fantasztikus gyorstalpalót, amely a Sandman világának valódi veleje. Volna vele tennivalónk.

A Szolgálólány meséje – 6. évad

„Szépen evezünk a Testamentumok felé. Még nyitva a lehetőség, hogy sikerüljön az utolsó évadban olyan hullámokra lelni, amelyek visszavisznek Atwood szellemiségéhez. Ez bőven több, mint amit a harmadik-negyedik évad legnagyobb részében elmondhattunk.”
 
Bő két éve ezekkel a szavakkal zártam A Szolgálólány meséje ötödik évadáról írt posztom, és annyira jólesne most azt írni, hogy a készítők tudtak élni a lehetőséggel, és sikerült Atwood szellemiségéhez, csodálatosan eleven meséihez méltón lezárni a közelmúlt egyik legfontosabb sorozatát – de nem. Túl azon, hogy a hatodik évad végére ugyan borzasztó kényszeredetten, de megoldották, hogy mindenki ráleljen a Testamentumok felé vezető útra, ez a tíz rész van annyira erőltetett és semmitmondó, mint a sorozat mélypontját jelentő harmadik évad (és a negyedik első fele). Gondolkodtam is rajta, érdemes-e posztot vesztegetni rá, de ha már ilyen szépen végigkövettem a sorozat útját, zárjuk le, meg aztán, így legalább kipuffogom magamból a dühömet. Ami leginkább arra irányul, hogy ennyire nem voltak képesek felérni napjaink egyik legfontosabb kortárs szerzőjének munkásságához, aki pedig még nyolcvan felett is csodálatos dolgokat tud kiengedni a kezei közül – ahogy azt az egyébként teljesen véletlenül az évad nézésével párhuzamosan olvasott legújabb novelláskötete is bizonyítja. Komolyan, egész Hollywood elbújhat egy bohém, madárbolond idős hölgy mellett.
 
Ott hagytuk abba két éve, hogy June és Serena valószerűtlen párosa vállvetve száguld egy ki tudja hova tartó vonaton két pelenkás kisdeddel – előbbi a gileádi menekülteket üldöző kanadaiak és a gileádi merénylők elől fut, utóbbi a múltja elől. Nyilván utálják egymást és nyilván okkal, de véd- és dacszövetségük együtt tartja őket. Aztán persze jön a dráma, Serenát felismerik, a menekült nők meg akarják lincselni, ennek se lesz jó vége… Újrajátsszuk a negyedik évadban June által játszottakat, csak épp Serenával: sehol se tud elbújni, mindenhol rátalálnak, mindenhol meg akarják bosszulni rajta a múltját. A sorozat leggyűlöletesebb karaktere, de amikor pár hónapos kisbabájával menekül az ismeretlenbe, akkor nem nehéz megsajnálni és drukkolni neki.
 

Ügyesen manipulálnak a készítők – tulajdonképpen az évad legjobb részei közé tartozik, hogy végig lebegtetik, vajon Serena megváltozott-e, valóban megbánta-e bűneit vagy sem. Mert nyilván - ha már hat évada a két nő dinamikája élteti a sorozatot - nem hagyják őt parlagon heverni egy menekülttáborban. Gileád megtalálja, Lawrence parancsnok visszacsábítja, hogy legyen a „nyitás” arca, legyen ő, aki az „új Gileád” hírét viszi a nagyvilágba. Ő pedig visszamegy, nyilván visszamegy – hatalomért, pénzért, kényelemért. Aztán hogy-hogynem, beleszeret egy még nagyobb hatalmú parancsnok, aki mellett újra ő lehetne egész Gileád királynője, a legfontosabb és legcsodáltabb feleség. Részről részre alakul, hogy elhisszük-e, Serena már nem ugyanaz, mint hat évaddal ezelőtt – én megmondom őszintén, egészen az utolsó előtti részig nem hittem. Amikor June az esküvőre tervezett terrorakció kapcsán azt mondta: Serena hiúsága egy nemzetet már romba döntött, most romba dönt még egyet, csak helyeselni tudtam. Mert ez a nő maga az ördög. Aztán megtette, amit nem hittünk volna – nem volt hajlandó még egyszer szolgálólányt fogadni a házába, inkább hátat fordított újdonsült férjnek, társadalmi státusznak, vagyonnak, minthogy újra részt vegyen egy másik nő módszeres megerőszakolásában. Ez volt a fordulópont, a végső tette Gileád ellen csak hab a tortán – az egyetlen szépen végigvitt jellemfejlődés a sorozatban, aminek végén, ha megbocsátani nem is tudunk neki, legalább szorítunk, hogy találjon valahol békét a kisfiával.
 

A legnagyobb színészi teljesítményt amúgy kétségkívül a Lydia nénit
játszó Anne Dowd nyújtja 

Kár, hogy annak, akinek valójában sokkal fontosabb lett volna jól felépíteni a pálfordulását, nem sikerült. Hisz itt minden a Testamentumok felé vezet, annak a könyvnek az abszolút főszereplője, a bábjátékos, aki Gileád belső ellenállását irányítja a színfalak mögött, pedig nem más, mint Lydia néni. A kegyetlen kiképző, Gileád női társadalmának abszolút irányítója, akitől még a parancsnokok is rettegtek, aki nem csak nőtársait szolgálta fel tálcán az arra éheseknek, de bármikor bitóra juttathatta a legfontosabbakat is. Hogy belőle hogyan lesz a rendszer legveszélyesebb ellensége – ha valamit, ezt kihívás lett volna jól megírni. Megérdemelte volna. Atwood a Testamentumokban bőven hagyott is hozzá kapaszkodót… Ehhez képest a legostobább és legelkapkodottabb szál lett. Lydia az egyik pillanatban még kivégzéssel fenyegeti a lázadó szolgálólány-növendékeket, másik pillanatban meg elengedi őket, mert June a lelkére beszélt – és hopp, hirtelen felismeri, hogy ezek a mocskos férfiak végig csak kihasználták az ő nagy becsben tartott lányait (hát, jó reggelt…) és önként megy a bitóra a szolgálólányokkal. WTF?
 
És akkor persze June… Aki ismét csak visszaszédeleg Gileádba, noha egy óriási neonfelirat villoghatna folyamatosan a képernyőn, hogy BÁRMIT CSINÁLHATSZ, CSAK NE MENJ VISSZA GILEÁDBA. Mindig visszamegy. Ott persze jönnek a szokásosak: lázadást szít, gyilkol, lelkesítő beszédet tart, lebukik, megmentik, elárulják, megint bemegy, megint lebukik, felkötik, sós kútba vetik, élve eltemetik… Már három évaddal ezelőtt is azt írtam, hogy uncsi is, hihetetlen is és a gileádi törvények logikájából kiindulva hiteltelen is, hogy ez a nő ennyi minden túléljen – hát ez azóta csak rosszabb lett. Felküldhették volna arra a repülőre a bombával őt – tuti még a robbanást is túlélné.
 

Na de túl azon, hogy van három erős nőalakunk, akiknek a sztoriját vagy le kellett zárni, vagy irányba állítani a Testamentumok felé, miről is szólt ez az évad? Hátööö…
 
Jó, ennyire ne legyünk gonoszak. A lázadók lázadnak, vannak egész komoly terveik, June eddig elég bénának ábrázolt férje végre megtalálja a helyét és a szerepét a lázadók közt és rájön, hogy a legnagyobb szabadságharcos támogató férje helyett menőbb dolog a lázadás egyik vezéralakjának lenni; előkerül June anyja, ami jó, mert valakire rá lehet hagyni a kis Nichole-t, amíg a szülők szabadságharcolnak; Nick pedig újabb sok résznyi szenvedés után végre dönt hogy June-hoz vagy a feleségéhez és Gileádhoz legyen hű – hát, nyilván rosszul. Az utolsó két részben kapunk egy jóféle forradalmat, Bostont visszahódítja az USA, Gileádra elég komoly csapást mérnek, de a háborút még nem nyerik meg – ahhoz még nagyon-nagyon sok munka kell. Ha még nem írtam volna le elégszer: nyitva kell hagyni az utat a Testamentumok sorozatváltozatának…
 

Ami a legfájdalmasabb, hogy ebben a sztoriban még most is annyi minden van, amit el lehetett volna mesélni, de nem tették. És annyi emberi dilemma van, amit fel lehetett volna tárni, de nem tették. Atwood hősei rendre ugyanazzal a dilemmával szembesülnek: ki vagyok én? Mi a dolgom az életben? Mi az én történetem? Hol vagyok én a nagy egészben és hogy kötődöm a többiekhez? Az identitáskeresés, a saját hang keresése és a felvett szerepek és ránk kényszerített formaruhák alatti személyiség léte (vagy nemléte) az eredeti regény (és a folytatás) központi kérdése is. Itt, a forrásponton, amikor June-nak döntenie kell, hogy megelégszik-e a visszanyert szabadsággal vagy tovább harcol a rezsim ellen, annyi lehetőség lett volna ezt megmutatni. De pont ebből nem kapunk semmit. June az ideje nagy részében csak bambán bámul a kamerába vagy lassított felvételen vonul, miközben körülötte minden lángra kap. Pedig Elisabeth Moss jó színész, de vagy már ő is belefáradt a szerepbe, vagy ennyire szar forgatókönyvet kényszerítettek rá; de az évad fele táján már úgy voltam vele, ha még többet kell néznem L…A…S…S…Í…T…O…T…T… felvételen June könnyes arcát, sikítani fogok. Sajnos a kérdésemre, hogy sikerül-e az utolsó évadban olyan hullámokra lelni, amelyek visszavisznek Atwood szellemiségéhez a válasz egyértelmű nem. Sikerült megtalálni azokat a hullámokat, amelyek a lehető legtávolabb visznek Atwood szellemiségétől. Végülis, ez is egyfajta teljesítmény.

A Hatalom Gyűrűi – sorozat, 2. évad

Sokat gondolkoztam azon, honnan is kéne megfogni ezt a posztot, elvégre csak kéne legyen valami íve, ne csak gátlástalanul egymásra hányt puffogáshalmot kapjatok, ha már hajlandóak vagytok végigolvasni – aztán rájöttem, hogy nincs jobb felütés, mint ha elmesélem, hogy jártam valahol a harmadik-negyedik-ötödik részek környékén. Egy este elkezdtem nézni, és a streaming szeszélyének köszönhetően nem a soron következő részt indítottam el, hanem a következőt. Beletelt kb tíz percbe, mire rájöttem, valami nem oké, mintha kimaradtak volna itt dolgok. Egész addig teljes lelki nyugalommal néztem. Aztán amikor visszamentem egy résszel korábbra, akkor meg fogtam a fejem, hogy ezt én már láttam, most akkor hol is vagyunk… Persze kiderült hogy egy közepesen indokolt flashback-nél, de az, hogy két rész is képes volt percekre megzavarni, hogy hol is tartok és mi az ami már megtörtént, mi az ami még nem, és minek kéne most következnie, jól illusztrálja, hogy a dramaturgia finoman szólva döcög. Kevésbé finoman szólva, az amúgy is eléggé széttartó cselekményszálak olyan hányavetin és összefüggéstelenül vannak összefűzve, hogy az már művészet. Mintha egy olyan novellafüzért olvasnék, ami direkt úgy van összeállítva, hogy bármilyen sorrendben lehessen olvasni. Részekre elhagyunk szálakat, magukra hagyunk szereplőket, aztán teljesen random pillanatokban visszatérünk hozzájuk, de mintha már maguk a készítők is elfelejtették volna, hol és miért hagyták abba. Az első évadban még ment az egyensúlyozás, és bár megúszós a térképes megoldás (bár tudott: fantasy-ba kell térkép, anélkül komolytalan), legalább adott egy sorvezetőt és összekötötte a szálakat. A második évadra ez teljesen elfogyott, bárminemű koncepció nélkül ugrálunk a történetek között, és egészen az utolsó két-három részig semmi, de semmi nem kapja meg a súlyát.
 
Ezek után azt kell mondjam, pont annyira fogok ragaszkodni az összefüggő, jól felépített gondolatmenetemhez, mint a sorozat. Semennyire. Csapongó puffogást fogtok kapni, sok spoilerrel a sorozatbeli és a sorozat utáni történésekre nézve (persze ez csak annak lesz spoiler, aki nem olvasta Tolkien műveit, és nem tudja, ki éli túl a Másodkort…). Én szóltam.
 
Menjünk is szépen történetszálanként – de vajon hol is kezdjem? Jöjjön a rossz hír vagy jöjjön a jó hír? Ehhh… Tudjátok mit, kezdem azzal, ami cuki volt és se nem jó, se nem rossz, mondhatni, pihentető a nagy szélsőségek között.

Gandalf, Bombadil Toma és a hobbitok
 
Az első évad egyik központi kérdése volt, hogy kicsoda a rejtélyes, égből pottyant idegen, akit Borláb Nori és Büszkefő Poppy addig próbáltak életre szeretgetni, míg ki nem derült, hogy ő biz’ a Harmadkor legnagyobb mágusa, Szürke Gandalf, akit azért küldtek Középföldére, hogy legyőzze Sauront. Mondjuk ez még párezer évvel odébb van, de oda se neki, nézzük, mit tud kezdeni Sauronnal itt, a Másodkorban. Bár az nem lehetett kérdés, hogy ő Gandalf, a második évad tovább fűzi a titokzatos csillagkép utáni kutatást, ahol perszehogy megleli a nevet, a botot, és még valakit, akire aztán nagyon nem számítottunk: Bombadil Tomát. Toma talán az a karakter A Gyűrűk Urából, akinek a klasszikus trilógiából való kimaradását a legtöbb rajongó máig fájlalja, szóval adja magát, hogy ha tudják, szuszakolják bele, a jelenléte igazi fanservice. Kap is jelentőséget, tekintve, hogy ő indítja el Gandalfot a Gandalffá válás felé vezető ösvényen, és tény, hogy Rory Kinnear (akit számos angol sorozatból eléggé kedvelek) jól hozza a nagyon bölcs, de nagyon játékos figurát, amit a forgatókönyv megkívánt, de az igazi mélységeivel nem tudtak mit kezdeni. Tegyük hozzá, nincs arra válaszunk, hogy kicsoda (micsoda) Toma valójában, minden rajongónak megvan erre a maga teóriája (nekünk is), épp ezért nehéz is ábrázolni úgy, hogy a bohókás külső és viselkedés mögött érezhető legyen, tán ő a leghatalmasabb erő Középföldén. Ki is fogott a készítőkön, de kifogtak rajtuk egyszerűbb dolgok is, szóval ezzel még egészen megbocsátó tudok lenni.
 

Az, ahogy elindítja Gandalfot, és ahogy felfedi előtte küldetése valódi súlyát, még így is az évad leginkább kedvelhető megoldásai közé tartozik. Ahogy az is, hogy a vándorló gyaplábú lányzók rátalálnak a sztúrokra és ha már bajt hoztak rájuk, akkor együtt indulnak velük vándorútjukra – a régmúlt regéiből következtethetően a Megye felé. Ugyan erről is el lehet mondani, hogy ez se így volt, és egyébként is, ezer ponton logikátlan, de tényleg annyira szerethetőek, hogy mindent megbocsátunk. És legalább nem megy teljesen szembe Tolkien meséinek szellemiségével. Akár így is lehetett volna. Ami mondjuk nem mondható el az újabb nagyon titokzatos varázslóról, aki hogy-hogynem, ugyanazt az erőt akarja, amit Sauron, aki maga mellé akarja állítani Gandalfot és ezért semmitől sem riad vissza, aki mindenféle sötét alakkal cimborál és mindenféle sötét mágiába belekontárkodik. És aki pont úgy néz ki és úgy viselkedik, mint Saruman párezer évvel később. Ne akadjunk fenn azon, hogy Sarumannak nem kéne ott lennie a Másodkorban (Gandalfnak se). Azon se akadjunk fenn, hogy ha ekkora hatalmú sötét mágiában jártas csatlósai voltak, akkor hova lettek később. Azon azért elgondolkodhatunk, hogy ha már ekkor is sötét varázsló volt, akkor hogy lehetett később a Fehér Tanács feje és miért bízott meg benne mindenki. Szegény Gandalf, vajon újabb teljes emléktörlés áldozata lesz? Vagy a készítőket ennyire hidegen hagyja, hogy mi történik a későbbi korokban? Lehetséges lenne, hogy úgy futtatják ki a sorozatot, hogy nem törődnek a kanonizált történettel; más véget adnak neki, mintha tényleg független történet lenne?
 

Durin végzete
 
A törpök túl mohón és túl mélyre ástak… Köszönhetően Sauron ajándékának, a törpgyűrűknek. A törpök történetszálát már az első évadban is egész jól sikerült egyben tartani, most is ez az, ami cselekményét, hangsúlyait, a szereplők közti dinamikákat tekintve tán a legjobban működik. És a legközelebb áll a Tolkien-i világábrázoláshoz. Durin herceg szembefordulása apjával, a király korrumpálódása, a makacsság, amellyel egymásnak feszülnek, a kétségbeesés, amellyel a hegyet ismerők meg akarják akadályozni a királyt abban, hogy felébressze a mélyben rejtőző erőt, működő elegyet alkotnak. Bár a Balrog megjelenését a Másodkorban sem tudom hova tenni, de szerencsére a király ráomlasztja a hegyoldalt, szóval szundizhat még párezer évet. A folytatás nagy kérdése, hogy Durin herceg, aki megesküdött, hogy sosem érinti a gyűrűket, a trónért való küzdelem során megérintődik-e a sötét hatalom által, és hogy hogyan folytatódik a barátsága Elronddal. Gyanítom, ennek itt csúnya vége lesz. Kár.
 

A tündék végzete
 
Már csak azért is, mert az egyik legszebb átívelő történetszál a törp herceg és a tünde barátsága. Amelynek köszönhetően menekülnek meg a tündék a végromlástól, és gyógyíthatják meg önmagukat a mithrilből kovácsolt gyűrűkkel. Ám ne feledjük, ugyanennek a barátságnak köszönhető, hogy a gyűrűk kovácsolása egyáltalán felmerült – a sorozat értelmezésében a törpök és tündék későbbi egymás ellen fordulásának akár az is lehet az alapja, hogy amikor utoljára együttműködtek, Középföldére szabadították a gonoszt (hangsúlyozom, a sorozat értelmezésében - a mitológia ismeretében tudjuk, ez a gyűlölködés ennél jóval összetettebb és mélyebben gyökeredző). Ezzel küzd az évad jó részében Elrond is (amikor konkrétan meg akarja semmisíteni a tündegyűrűket) és Durin is (amikor rá akarja venni apját, hogy ne adjon el több mithrilt az Annatar képében őket megkörnyékező Sauronnak). Elrond az, aki kezdettől látja, hogy a túlélésük záloga a gonosz műve, és egészen a végjátékig küzd a gyűrűk használata ellen. Persze a logika ott bicsaklik, hogy ha megsemmisíti a három tündegyűrűt, és a tündék elhagyják Középföldét, attól még Sauron maradna, és a Celebrimbortól ellopott tudással és a törpök mithriljével tovább kovácsolhatná a többi gyűrűt, és akkor már a tündék se lennének itt, hogy segítsenek megmenteni a világot a gonosztól…

 
Délfölde és Adar, meg a serege
 
…de szerencsére itt vannak, és mindent el is követnek, hogy megmentsék a világot a gonosztól, csak épp módszeresen rossz helyen keresik. Hiába mondja Galadriel, hogy Sauron tuti Celebrimbor udvarában van, hiába súgja Gil-Galadnak a gyűrűje ugyanezt, mégis addig ragaszkodnak a gondolathoz, hogy Mordor felé kell indulniuk, amíg Mordor a kapuik alá nem vonul. Itt minden tünde úr komplett stratégiai idiótának van feltüntetve (mondjuk, nem csak ők). Az egész hajcihő a Mordorból Eregion felé vonuló Adarral, aki ugye Sauront jönne elpusztítani, a felderíteni küldött Galadriellel, meg Elronddal, előbbi fogságba esésével, Adar szövetségi ajánlatával, olyan ostoba hogy fel se tudom idézni a részleteit, hiába néztem meg kétszer. Totális katyvasz. Ahogy egyébként Délfölde túlélőinek sztorija is. Eddig fontos szereplők random meghalnak, nem tudjuk, miért, mindenki ide-oda rohangál, bosszúért liheg, Theo hol utálja Arondirt, hol nem, a túlélők hol menekülni akarnak, hol harcolni, hol csak bambulni. Isildur előkerül Shelob barlangjából (ezt most miért?), szerelmes lesz egy random lányba, akiről persze kiderül, hogy vadember, aztán még háromszor halálos veszedelembe kerül, de az egésznek annyira semmi értelme, ő is olyan ostobának van feltüntetve, hogy akár ott is pusztulhatna a mocsárban, nem vesztenénk semmit. És a szomorú az, hogy még mindig nem ez a mélypont…

Númenor
 
…mert ott van Númenor. Amit ugye ott hagytunk el, hogy a vak Míriel és a hozzá túlságosan is hűséges Elendil arra ér haza, hogy a király meghalt, Elendil idegesítő lánya megtalálta a palantírt, Pharazon meg mohón villogtatja a szemét a trónra. Nyilván a Középföldén elesett harcosokat gyászoló lakosság, a királynő testi fogyatékossága és a tünde manipulációról árulkodó palantír együtt olyan elegyet képez, hogy nagyjából három másodperc alatt meg is szerzi a trónt. Már csak a Mírielhez hűségeseket kell átfordítani vagy eltávolítani, ennek érdekében némi vérengzés, szentély lerombolás, Elendil megvádolása, kivégzés helyett tengeri igazságszolgáltatás; de hoppá, ártatlan, nem ette meg a helyette önként tengerbe masírozó királynőt a tengeri szörny, írjuk át akkor évszázados törvényeinket, újabb vádak, ásítás, újabb vádak, leragad a szemem. Pharazon belekukkant a palantírba, amiben Halbrandot látja és egy tűzhegyet, hopp, ki is következteti, hogy nem is a tündék manipulálták Mírielt a gömbön keresztül, hanem Sauron, legyen akkor mégis kivégzés. Itt már senki nem keres logikát, aki nem aludt bele, mosolyog egy jóízűt a jeleneten, amikor Elendil megkapja a királynőtől Narsilt, a kardot, amire először pont olyan bambán, aztán meg pont olyan elszántan néz, mint Aragorn párezer évvel később; majd ellovagol száműzetésbe. Annyira szépen indult Númenor ábrázolása az első évad elején, hogy a szívem szakad meg a sok hülyeségért, ahova kifuttatták. És még mindig nem ez a mélypont…

Galadriel és Sauron
 
…mert az most jön. És ígérem, ennél rosszabb már nem lesz. Arról, hogy miért értelmezhetetlen Tolkien mitológiájában Sauron (a mítoszi gonosz) megérintődése és „megkísértése” a jó által, Zoli írt az első évad kapcsán, nem fejteném ki újra. Az első évad végi ráébredés után Galadriel az egész második évadot végigküzdi magában azzal, hogy most akkor őt megérintette-e a gonosz vagy sem, és vajon mit is érez, és a többiek meg tudják-e őt különböztetni a gonosztól, akit egész életében üldözött, és ő tudja-e még, ki ő, vagy a gyűrűhöz való ragaszkodása is annak jele, hogy már nem tud lemondani a hatalomról...  Az ő dilemmája akár helyén is lehetne, ha mondjuk Morfydd Clark tudna játszani, meg ha nem akarnának a készítők mindenáron romantikus picsogásba fordítani egy alapvetően egzisztencialista dilemmát (hisz valójában arról lenne szó, hogy ha a gonosz egyszer a fejébe látott és magához édesgette, akkor utána ki tud-e szabadulni a bűvereje alól és önmaga tud-e lenni). Egyébként ez nagyon szépen rímel arra, hogy „kisebb leszek, elmegyek Nyugatra… és Galadriel maradok”. Hisz Galadriel valóban megkísértődik a hatalom által – csak épp nem úgy és nem ott, ahol a sorozat készítői ábrázolják. Akik sajnos, Tolkien helyett túl sokat forgatták a kreatív írás szappanopera-szerzőknek mesterkurzus anyagát, mert amit idepakoltak, az egy az egyben a brazil szappanoperák vagy az Alkonyat-szintű agymenések világa: a jó kislány meg akarja szelídíteni a rosszfiút, a rosszfiú is meg akar szelídülni, mert fülig szerelmes, de annyira azért nem, valami mindig visszahúzza, kéne azért a lány mellett a hatalom is, hiszti-hiszti-hiszti, aztán véres vég. Könnyek közt, szerelmesen nézve szúrjuk szíven a csajt, ha nem lehet az enyém, ne legyen másé sem. Komolyan, kb ez a szint. 

Az évad csúcspontjának szánt párharc Galadriel és Sauron között egyébként filmes szempontból kurva jól van megcsinálva, amikor az alakváltó Sauron Galadriellé változik, és a tünde önmagával harcol, az konkrétan mesteri, de aztán elhangzik a mondat, ami még egy szappanoperáéban is gáz lenne: „Koronát adtam volna neked. És nem nyugodtam volna, amíg egész Középföldét térdre nem kényszerítem, hogy imádja királynőjét”. Na, itt teljesen helyénvaló reakció, ha az ember ki akarja baszni a távirányítót az ablakon. Tényleg nem volt senki a sorozat készítőinek környékén, aki olvasta volna az eredeti műveket és szólt volna, hogy ez gáz? És még a színészi játék is felemás, ugyan Charlie Vickers mint Sauron kiválóan manipulál és igazán nagyon szépen tud nézni ha akar, elhiszem, hogy bárkit megbűvöl, azt is, hogy rajongó tinilányok hadai akarják most jó útra téríteni; de Morfydd Clark továbbra is következetesen ugyanolyan gyenge mint Galadriel – se a zavarodott, se a szerelmes, se a haldokló, se a hatalommal kacérkodó oldala nem hiteles. Csak akkor jó, ha harcolni kell.
 
Ha idáig elkísértél, kedves olvasó, akkor jutalmul megkapod az egyetlen szálat, ami viszont igazán nagyon jól lett összerakva, és amelynek láttán sírni tudnék, hogy ha ilyet is tudnak a készítők, akkor miért cseszték úgy el a többit. Ez pedig nem más, mint…
 

Celebrimbor és Sauron
 
Szögezzük le, a történet persze itt sem követi az eredeti művekét, távolról sem, de itt legalább a történetvezetés, a szereplők közti dinamika, a színészi játék a helyén van. Szegény Celebrimbor az első perctől igen komoly manipuláció alatt van, amit csak a végjátékban ismer fel, akkor viszont elszabadul a pokol. Sauron itt megmutatja igazi arcát. Ha az előzőekben szappanoperát emlegettem, ez itt egy mesteri kamaradráma. Passzív-agresszív hatalmi játszmák, manipuláció, gaslighting, minden, ami egy abuzív kapcsolatot jellemez, felvonul itt. Sauron addig manipulálja Celebrimbort hogy tegyen a kedvére és készítse el az emberek kilenc gyűrűjét, amíg a tünde mester bele nem őrül; hogy aztán elhitesse vele, csak a saját érdekében zárta be elméje börtönébe, miközben körülötte felég a városa; és hogy csak magának köszönheti a kínhalált. Charlie Vickers és a Celebrimbort játszó Charles Edwards mindent belead, és ellentétben a Sauron-Galadriel párossal, az övék működik is. Először sajnáltam, hogy Celebrimbort ennyire tönkretették, és nyoma sem maradt a nagy hatalmú tünde úrnak, egy rettegő, szellemében megnyomorított rab lesz – de valójában ez tükrözi Sauron erejét. A mítoszi gonosz nem romantikázik, hanem megtör és bedarál. Pont így. Annál nagyobb elégtétel, hogy Celebrimbor megtalálja a tündesége utolsó morzsáját és feláldozza magát, hogy védje a gyűrűket. Tényleg keserű, hogy nem lehetett az egész sorozatot ilyen színvonalon megcsinálni.
 
Jó hosszúra nyújtottam, ha akad bárki, aki végigolvasta, annak látatlanban is köszönöm. Amilyen kellemesen nézhető volt az első évad (minden tévedése ellenére), pont olyan bosszantó a második – előbbit még el is tudom képzelni, hogy valaha újranézzem, utóbbit már nem. A folytatásra persze vevő vagyok, kíváncsi vagyok, van-e még lejjebb… Sajnos általában van. De ne legyen igazam.

A túlélő tündék a végén egy rejtett völgybe menekülnek, melyet a gyűrűk ereje védelmez - 
szeretnivaló utalás 

 

A periféria - 1. évad

Ezt a sorozatot szorongásba oltott kíváncsisággal vártam, mert William Gibson könyvét nagyon szerettem – és még mindig fájnak az apropó-adaptációk. Szépen elmarkolt, úgy is, hogy az adaptált eredeti itt is inkább apropó csak a végére; de legalább nem okozott közben fájdalmat, mikor az alapjai is átfogalmazódtak. Egy rétegében még mindig felfogható tisztelgésnek, így, az első évad ismeretében, és ez sem kevés. Hiszen ennek a formátumnak, a streamelt sorozatnak alaposan meglettek mára a saját formanyelvi gyökerezései, görcsei, csonkjai, lombosodásai, amit (ha valaki keresni is akar) sajnos csak bizonyos határok között lehet figyelmen kívül hagyni. Ha figyelembe veszem mindezt, akkor ez a hozzányúlás (a nyitva hagyott véggel együtt) szinte tisztességes. Az elején még annak örültem, hogy ennyire eltaláltan hozza a miliőt, amit felépít a szerző a könyvben, a végén már csak annak, hogy nem köpte szembe a tükörképét, ahogy az Amerikai Istenek például. Ennyiből jobban jár, aki nem ismeri Gibson sci-fijét – neki egy korrekt, ügyesen felépített, a maga belső logikáját tartó móka jutott. Ami akár kíváncsiságot ébreszthet (és a könyv, bár másként teremt, talán nem okoz csalódást így se, ha a kíváncsiság kinyittatja veled).

Számítsatok rá, hogy elárulom a titkokat. Flynne Fisher és bátyja, Burton, meg a haverjaik alaposan belekeverednek a buliba, amikor a lány egy új játékhardver tesztelésekor lát valamit, amit nem szabadna – azaz ebben az újrahasznosításban, a sorozatban egy brutális pályán néhány terabyte adat belemegy a szemébe. Merthogy a hardver, amit a haverok megbízásból kinyomtattak, nem egy virtuális világ, hanem egy másik idő valódi kapuja, ahol egy teljes érzetet biztosító perifériában szó szerint jelen lehetsz – miközben a saját idődben érzéketlen, lelketlen bábu vagy. A másik idő, a micsikoidokkal, perifériákkal, London látképét átformáló légtisztítókkal, a látszat és valódi teljes uralma alatt valójában szinte üres. Steril kavarás-terep, laboratóriumi szinten látványban tartott mámora alatt jóval kevesebb kérdéssel, mint amennyit a könyv feszegetett – de ezeket legalább remekül teszik fel. Gondolhattam volna, már pusztán abból, hogy Flynne szerepét Chloë Grace Moretz nyerte, hogy a lányt nem hagyják az eseményekkel sodródó apropó szerepében, ahol a könyvben lakik; az amúgy izgi pályát befutó színészt a Kick Ass óta nagyon szeretem, de kicsit ráégett Hit Girl – muszáj verekednie közeli és távoli jövőben is. Amúgy szerintem remekül választottak játékostársakat mellé a Westworld egykori alkotói – nagyjából mindenki a helyén van. A sorozat kínálta átpozícionált helyén, de mint mondtam, ez már nem az a Kansas, Dorothy.

Nézzük másképp. Flynne Fisher egy jövőtlen jövő kisvárosában élő tini, valahol a középső államokban, az amerikai Dél határvidékén – egy széteső világban, ahol a tárgykultúra iparát teljesen kiváltotta a 3D nyomtatás, de hatékony gyógyszerek már nincsenek; egy csonkban, amiről fokozatosan kiderül: egy távolabbi jövő irdatlan kísérleti laboratóriuma csak. Ez a távolabbi jövő steril és üres; a túlélő kleptokraták a markukban tartják – kivéve azt a nagy hatalmú kutatóintézetet, ahol (többek közt) játszadoznak az idővel, meg azt a néhány neoprimitívet, a Főnyeremény világjárványát túlélő csórit, aki akar valami elégtételt, teret, élhetést – valami mást, mint a klept. Itt nyekken az egész a legnagyobbat, az alapoknál. Gibson történetének mélyén a felismerés lakik, hogy a Lev Zubov birtokolta csonk, elhaló leágazás, kísérleti laboratórium (szebben mondva: Fisherék valósága) lehet az Ainsley Lowber patronálta emberiség-jövő, ami pont, hogy nem hal el – ahogy a kleptokráciák kiművelt technikái ellenére stagnáló jelene természeténél fogva el fog. A klept lényege a sarc – a végén önmagát is ellopja. Ilyen a természete. A könyv izgalma a felismerés: ha van így időválaszték, korántsem biztos, hogy elsőre tudjuk, melyiket fűrészeli le majd a kihalás. Ehelyett a sorozat – nem tehet mást, ezt várjuk a világmentés-történeteinktől – akárcsak Bruce Willis, mindenkit megmentene. Ezt szolgálja Aelita West, meg a neoprimitívjei, és ezzel a kreatív döntéssel simul ez a szokatlan vissza a szokásosba. A formátumban jelenleg elvártba.

Persze, az én bajom, hogy adaptációt vártam. Ami a szereplők, a helyszínek, a két megrajzolt pólus: a közeljövő széteső Amerikája, és a Főnyeremény utáni London vizuális és mentális tükre szintjén gyönyörűen meg is valósul. Ügyes, akár a főcím, a maga kijelentett-sugallt tartalmainak egyensúlyában. Csak a keretben elmesélt történet lett más: néhány ponton teljesebb is, gördülékeny és akció-dús, viszont szellemében néző-igény kiszolgáló, a pofátlanul átfogalmazott nyitott befejezéssel együtt. De végül ez lett az örömöm forrása is, a vége. Mostanában az irodalmi alapokkal rendelkező sorozatok (nevezzük nevén: szellemi recykling) kiürítő korában ez se kevés. Lenyeleti velem a békát, sőt, ízlik: meg is köszönöm.  Lenyeleti velem, hogy lett főgonoszunk, aki a könyvbéli titok őre; hogy a két világ közt lombosodni látszik valamiféle szerelemhíd; hogy megváltozott ez a mese! ...mondja a Farkas Piroskának. És nem biztos, hogy előnyére: lényegében olyan lett, mint a formátum többi sztorija. Bizonyos szempontból biztonsági játék – és mégis, nézni akarom; és most már nem azért, mert szerettem olvasni azt, aminek alapján (évek hosszú vajúdását követően) tovább gondolták.

Hanem önmagáért. Mert a vége amúgy Gibson pofátlanságig laza szabadságfaktorával él. Ahogy írtam a könyvről: Van néhány közmegegyezés az idővel játszódó történetek számára – amit az igazán invenciózus írók folyton felrúgnak. Gibson felrúgása: nincs kontinuus idő. Azaz a visszautam és beavatkozásom által másként alakuló jövő valóban leágazás. A vége csak ezt csavarja a játékmentés-újraindítás, a reboot belevonásával; ha nincs kontinuus idő, akkor miért ne indíthatnád akárhányszor újra a valóságod, tetszőleges ponttól, mintha tényleg csak virtuális volna. Ez innentől már tényleg nem Gibson története – viszont érdekel, hogy mit hoznak ki belőle. Hogy mit gondol erről a Westworldhoz képest másképp Jonathan Nolan és Lisa Joy, meg a csapat, akik bábáskodtak körülötte. Van esély rá, hogy érdemes lesz a figyelemre.

A Szolgálólány meséje – 5. évad

Figyelem! Spoileres poszt következik!!! 

„- Nem értem, hogy voltál képes együtt élni azzal a nővel, aki el akarta venni a gyerekedet? Hogy bírtad ki?
- Egész végig megjátszottam magam: játszottam a Szolgálólány szerepét és közben végig azt terveztem, hogy állok bosszút rajtatok.
- És bevált?
- Nézz magadra. Nézd meg, hol vagy most, és mi történt Freddel. Hát, így bírtam ki. Ezt tervezgettem. Te is tedd ezt. Játszd a szereped és közben terveld ki, hogyan állsz majd bosszút rajtuk.”
 
Nem pontos idézet, de nagyjából lefedi A Szolgálólány meséje ötödik évadának számomra legerősebb párbeszédét. Reveláció ez a javából – amikor az egykori Szolgálólány, June végre belemondhatja egykori kínzója, Serena arcába: igen, tönkretettelek. Reveláció a nézőnek is, mégpedig elsősorban azért, mert a sorozatnak sikerült az, amire nem sokan fogadtunk volna (én sem): úgy kanyarítania June történetét hogy nem csak hogy újra érdekes legyen, de valós és átélhető morális kérdéseket tegyen fel; valamint úgy alakítani a két nő dinamikáját (ami, valljuk be, végig a sorozat egyik legnagyobb hajtóereje volt), hogy az előző évad végi grandiózus bosszú ellenére is megmaradjon az egymásra utaltság, egyfajta véd- és dacszövetség, hogy a végére ez a páros együtt szálljon szembe az elnyomóikkal. Nem hittem volna, hogy idáig jutunk, azt pláne nem, hogy képesek az alkotók bármennyire is hitelesen elvinni errefelé a sorozatot, de emelem kalapom – nagyrészt sikerült.
 
Pedig… jó sokszor temethettük már. A harmadik évad és a negyedik évad első fele egy hosszúra nyúlt szenvedéspornó, ahogy akkoriban írtam: „…lassan a falat tudnánk kaparni attól, hogy ezt a nőt újra elfogják, visszaviszik a nénik karmaiba, megkínozzák, vallatják, sós kútba vetik, élve eltemetik, amit csak akar a forgatókönyv szeszélye, de még mindig nem végzik ki. Az újabb szökésnél már úgy voltam vele, ha most is visszatántorog Gileádba, én feladom.” Az, hogy innen felhozták a negyedik évad második felére egy jól átgondolt, sajnos túlságosan is életszerű politikai machinációkkal tarkított thrillerré June feldolgozatlan traumák által keretezett bosszúhadjáratát, kisebbfajta csoda volt. A negyedik évad vége a tökéletes ószövetségi bosszú, Fredet két kézzel tépik szét az igazságszolgáltatás által is cserbenhagyott szolgálólányok, kapunk vért, dühöt, könnyeket, aláfestésnek szól a kiváló „You Don’t Own Me”, teljes a kielégülés.
 
Aztán jön a kérdés: hogy lehet ezt folytatni? Mi lesz June Osborne sorsa? Arya Stark lesz belőle, aki a bosszúszomjába őrülve gyilkológépként irtja Gileád parancsnokait? Zászlajára tűzi a politika és szabadságharcost csinálnak belőle? Netán megmarad June-nak és éli a menekültek csendes, nyugalmas életét Luke-kal és kimenekített kislányával? Képes lenne rá? A nő, aki akkorát rúgott a gileádi rezsimbe, mint előtte senki, és akit folyvást mardos a bűntudat, amiért idősebb lányát hátrahagyta, képes lenne leállni és hátköznapi életet élni? Ez az új évad nagy kérdése – és ezt bizony szépen sikerült kibontani.
 
Mert nem csak June van. Nem csak rajta múlik. Ott a bosszúért lihegő Serena, a megtorlást tervező Gileád, a szabadságharcosok és a politikusok, akik mind a saját céljaikra használnák. Fred végzete epikus és nincs néző, aki ne érezne elégtételt a láttán – de az elégtétel közepette ott az ember. Aki bűntudatot is érezhet. Aki miután beteljesítette sorsát, nem tud szembenézni tettével. Aki meginog – feladná magát, de nincs hol. A senkiföldjén a gyilkosság is büntetlen maradhat. Minden adott, hogy June új életet kezdhessen. Képes rá? Hagyják? Hagyja Gileád? És hagyja Kanada?
 
Több fronton támad a sorozat, és egyik jobb, mint a másik, mégis meglepő, hogy a legnagyobb durranást melyik adja. Egyfelől ott van June és Serena párharca – a bosszúvágyó özvegy hamar rájön, hogy Gileád nem fogadja vissza tárt karokkal, hogy a szabadságfok, amit Kanadában megtapasztalt, „otthon” szóba se jöhet, hogy hiába minden eredménye, Gileádban ő továbbra is csak nő, tehát másodrangú, ráadásul egy áruló Parancsnok özvegye. Eljátszhatja a szerepét, de utána kuss a neve. Hamar találja magát abban a szerepben, amit addigi életében a leginkább megvetett – ezer hála az alkotóknak, amiért ezt azért sikerült kreatívabban megoldani, mintha egyszerűen Szolgálólányt csináltak volna belőle. A bosszú, a sértettség és a véletlenek furcsa összjátékának köszönhető, hogy Serena és June a legkiszolgáltatottabb helyzetben találnak egymásra és szövődik köztük olyan szövetség, ami túlmutat minden politikán.
 
Mert végre kiviláglik, aminek már rég ki kellett volna: June elsősorban anya. Az egyetlen, ami túlmutat a politikán, a kínzásokon, a bosszúvágyon, az épp az, amire az egész gileádi rezsim hazug ideológiája épült: a gyermek. És az ő mindenekfeletti értéke. June könnyűszerrel megölhetné Serenát – nem is kéne semmit tennie, csak magára hagynia. De akkor megölné a gyermekét is. Márpedig ez az egy dolog nem fér bele az erkölcsi kódájába és ez az, ami képes visszarántani a bosszúvágyába beleőrült gyilkost is a teljes elborulásból. Arya Straknak nem volt gyermeke. June Osbornnak van. Szép szimbolika és okosan játszadoznak vele – épp az menthet meg minket a totális elmebajtól, amit a leginkább ellenünk használnak fel, amit az egyik oldal női létünk alapvető értelmeként és elsőszámú kötelességként dörgöl folyvást az orrunk alá, a másik meg mintegy szabadságunk szimbólumaként mutatna fityiszt neki. Szimbolika, írom, de valójában tök mindegy, mire használja a sorozat: szimpla emberség ez. Elveszem-e egy ártatlan kisbaba életét csak azért, mert az apja egy kegyetlen féreg volt, az anyját meg utálom, vagy adok neki esélyt az életre? Valahol itt dől el, hogy June megőrzi-e a józan eszét vagy sem.
 
June, Serena és az anyaság drámája mellé kapunk gileádi politikát, jó sokat – végre. Betekinthetünk egy konszolidálódni vágyó diktatúra hatalmi csatározásaiba – hát, nem nagy élvezet, épp azért, mert túlságosan hihető. A végletekig pragmatikus Lawrence parancsnok és az ő tervei a gileádi ideológia terítésére, a „puha diktatúrát” képviselő kihelyezett telepek, a diplomáciai kapcsolatok felvétele mind annyira ismerősek a történelemből hogy fáj nézni. Igen, így lesz a korábban bombázott diktátorból a legjobb barátunk. Mindeközben a kanadai közvélemény szépen fokozatosan fordul a menekültek ellen – amikor túl sokan lesznek, amikor túl sok erőforrást vesznek el a kanadaiaktól, amikor épp nem tetszik a képük. Van az a vékony vörös vonal, aközött, hogy egy emberként segítünk a háború elől menekülőkön, ruhát gyűjtünk, kimegyünk a pályaudvarra önkénteskedni, tolmácsolunk, vigasztalunk, és aközött hogy a bevándorlók elveszik a munkánkat meg a szociális segélyünket… Ismerős?
 
S miközben Gileád kifelé nyitna és próbálja magát vállalhatóvá formálni, Kanada elüldözi a menekülteket, June-t és Serenát pedig ki tudja, hova veti a sors két pelenkás kisdeddel, valami forr Gileádon belül is. Tán a legérdekesebb szál – a diktatúra lassú belső bomlásának első jelei. Repedések azon a megingathatatlan falon. Szolgálólányok, akik nem törnek meg. Nénik, akikben meginog a hit – akik végre leveszik az önként magukra vett szemellenzőt, és rájönnek, hogy ideológiájuk leple alatt csupán bordélyházat üzemeltetnek. Parancsnokok, akik a pragmatizmus felszíne alatt keresik az utat, hogyan tehetnének jóvá legalább pár bűnt, mielőtt eljön a Pokol. Szépen evezünk a Testamentumok felé. Még nyitva a lehetőség, hogy sikerüljön az utolsó évadban olyan hullámokra lelni, amelyek visszavisznek Atwood szellemiségéhez. Ez bőven több, mint amit a harmadik-negyedik évad legnagyobb részében elmondhattunk. Kíváncsian várom a lezárást.

Nézzünk valami karácsonyit!

Nézzünk valami karácsonyit! Hozza úgy a kedvünk – mert miért ne. Az eltelt években reszkettek a betörők, robbant a Nakatomi Tower teteje, igazából szerelem uralkodott a Holiday alkalmával. Néztünk valami karácsonyit. Volt morbid és felszabadult választásunk is, volt nosztalgikus, meg olyan is, ami csak úgy beesett, mint egy elkésett rokon a családi szentestére. Aztán Timi rátalált a norvég sorozatokra, és 2020 fura adventjében beleszeretett az Új barát karácsonyra mini szériájába. Írt róla egy szeretetre méltót, s megnézette velem is, végül, nem is pont karácsonykor, hogy végre megérthessem, mi ragadta ennyire magával. Nagyon nem bántam meg, hogy hagytam magam, komolyan rég szórakoztam ennyire felhőtlenül, komolyan rég hatott meg ennyire valami sorozatipari, ami azért ilyen, hogy hasson. Simán lebontotta minden cinizmusom.

Egy szinte vállaltan Bridget Jones-klón. Ami azért jóval több lett, finomabb, fűszeresebb, két síléccel a talajon állva-suhanva. Johanne párvadász kalandjainak alján annyi ismerős reakció, szelíd, hétköznapi realizmus lakott; annyi valóban megeső és teljes érzetű apróság, hogy volt mire rárétegződjön ez a kedves, de egyáltalán nem ártatlan, nyers és szókimondó, vagányra tetovált, bővérű mese. Ida Elise Broch vérbeli komika, a plakátról is ránk bambuló karikatúra-arccal, de közben egy hallatlanul széles skálán hiteles színész is. És kolosszális menazséria csapongott körülötte. Én az első évad után nem hittem volna, hogy lehet így folytatni, mert imádtam annak a végét – de a második úgy tett hozzá minden szereplőhöz, ahogy az ilyen szériák közül csak a legbátrabbak, mondjuk egy After life. Nem tudom, lesz-e harmadik – annak ellenére nem bánnám, hogy imádtam ezt is, ahogy duplázás abbamaradt.

Ugyanez az alkotógárda, Per-Olav Sörensennel, a rendezővel az élen tett most boldoggá bennünket két este, amikor ledaráltuk a Karácsonyi vihar című hatrészes minit. Ha amaz Bridget Jones-klón volt, ez kacarászva Igazából szerelem. Rájöttem miatta valamire a karácsonnyal kapcsolatban (túl azon, hogy körülvesz); hogy valóban van bennünk valami zsigeri igény ezekre a boldog végekre. Hogy ott hagyjuk abba a mesélést, azon a ponton, ahol feloldozást nyertünk, ahonnan a becsukódó ajtókkal szemben kinyílik egy másik. Az a születés, aminek a jegyében ezek a mesék regélnek (ha hiszed, ha nem), csak egy ilyen kinyitott ajtó. Egy lehetőség, megváltódásra, kegyelemre, hogy elszámolhasson ki-ki a maga adósságával. Ez a kis részekre tördelt szkeccsfilm egyik történetszálában sem ígér egetverő izgalmakat, vagy hatalmas katarzist, de csaknem mindenhol megőrzi a valószínűség sajátos faktorát – igen megesnek velünk ezek, még sokkal cifrábbak is; ahogy beleélünk egymás életébe.

Egy öregedő zongoraművész, amint nem tud rágyújtani a reptéren sehol. Lehet, hogy ez a legkisebb problémája. Egy utas, aki Marbellára tart, és már átöltözött a klímájához. Amúgy lát, nemcsak néz. Egy popsztár, akit irritál az asszisztense, a testőre, az egész reptér – de leginkább saját magából utazna el, ha lehetne. A mikulás, akinek tele a töke a gyerekek kívánságaival. A reptéri alkalmazott, akihez hozzátapad egy gazdátlan kiskutya sorsa. Egy anya, aki a fiát vinné át az óceánon, egy szemműtétre. Egy csapos, aki szeretne beszélni a reptér lelkészével; lenne neki miről. De a lelkész nem ér rá – elveszített egy öregembert, aki most ott bolyong ebben az átmeneti térben. Ahol egy lány végre találkozna a soha nem látott apjával, de nem tudja, mit vegyen neki karácsonyra. Ahol a naiv influenszer és a rezignált pilóta véletlenül egy asztalhoz keveredik. Ahol egy kikapós csajszi szakít a szeretőjével, de így sem biztos, hogy karácsonyra hazaér. Ahol az ügyvédnő elveszti a pénztárcáját, miután mindenkinek alaposan az idegeire ment – a nélkül ül be egy taxiba. Ahol a folyvást veszekedő apu meg anyu egyszer csak ráébrednek: a lányuk eltűnt mellőlük. A reptéren, ahonnan egy darabig biztosan nem utazik senki sehova: minden járatot töröltek.

Az alkotók rengeteg utalással mesélnek, nagyon sok ízzel játszanak, és nemcsak a karácsonyi mesék fűszereit használva. A popsztár történetében, ami az egyik kedvencem lett (Ida Elise Broch megint – de nemcsak ezért) nekem ott ül a Sandman egyik mese-ágának, Halál hugi egyik történetének íze, gyönyörűen megidézve. Ilyen idézetet szinte mindegyik kis elemben detektálhatsz, sőt, akár ki lehetne mondani, hogy szinte semmi eredeti nincs ebben a könnyed, hatrészes szösszenetben. Viszont ezt olyan elegánsan viseli, ahogy a karácsonyi történeteink a vég nélküli ismétlést. Nem azért szeretjük őket, mert valami gyökeresen újat akarnak. Hogy mégis úgy érzem, ez a sorozat is ott ül ebben a sajátos norvég innovációban: ezt a szokásosat ez a széria is aprólékos, ismerős, hiteles momentumokra alapozva meséli el. Két ünnep közt, eltelve a sokféle családi jóllakottsággal szokott lenni időtök – engedjetek ennek a kísértésnek. Hadd vegyen körül.

A Hatalom Gyűrűi - sorozat, 1. évad

Sokáig kérdéses volt, beszélek-e egyáltalán erről a sorozatról. A rajongásunk felől nézve borzasztóan ellentmondásos élmény – és én nem fogom másfelől nézni. Az alkotók durván nehezített pályára kényszerültek, amikor belementek, hogy nem kapnak jogot a professzor töredékben maradt, vagy a szövegekben szétszórt (alakulófélben hagyottsága okán amúgy is ellentmondásos) utalásainak felhasználására erről az időszakról. Teljesen önálló alternatívát alkottak hát, amit majd Timi láttat így, ha tényleg megírja a maga bejegyzését A Hatalom Gyűrűi sorozatról – én most arra vállalkoznék, hogy (a magam módján) számon kérjem ezen a produktumon az ábrázolt világ sajátos szellemiségét, ami a művekből szerintem kitapintható. És nem fogom vissza magam – ez nem ajánló, hanem boncolás; érintem benne a történetet, másképp nem tudnám feltárni az aggályaim. Miközben el kell ismernem: nem okozott kárt a rajongásomban; sőt, számos pontján élveztem a benne lakást, e számonkérés jegyében (előre szólok), azért elsősorban gyepálni fogom.

Holott inkább az egyre mélyülő tudatlanságunk kellene gyepálni helyette – amit egy ilyen piacra készülő termék esetében nyilván belekalkulálnak a megálmodói, a fogyasztók korlátoltságaihoz igazítva a mesélés korlátait. Amíg A Gyűrűk Ura valójában tényleg a világ leghosszabb tündérmeséje, erős mitológiai alapokon, addig az itt ábrázolt világ a mítosz maga. Már azt sem merték tündérmeseként tálalni, kellett bele jellemfejlődés és szerelmi háromszög; az ikonikus gonoszság csábításának ábrázolásától a megtartó erőkig, a fehérbe öltöztetett tündérségig minden a mi döntésekre és ez által születő drámákra alapozott életünkre rímelt inkább – mondhatni, már az is túlságosan emberire sikerült. Ez ebben a mítoszban még inkább kirügyező kapanyélként könyököl ki. Hogy ezt megértsük, miért látom így, kicsit fel kell eleveníteni a mítosz, mint világnézet természetét.

A legfontosabb különbség, hogy a mitikus hősnek másképp van választása, mint a vagy-vagy világ modern emberének. Alapvető mitologéma, hogy ebben a gondolat-formában a hősnek sorsa van, s ha választ, leginkább aközött teheti, hogy betölti-e vagy sem. Ez a mítosz és történet közti legfontosabb különbség – a mítoszban semmi nem történik csak úgy. Nuku véletlen, minden vélt. Meg van írva – vagy hogy ebben a keretben maradjak: az Ainuk elénekelték, Eru dallamára, amit elrontott ugyan Melkor (akinek Sauron, a maia, csak szolgája volt) az éneklés közben (mert a természete szerint – a maga indokoltságában – rontás) de ettől még végigzengett, az utolsó kádenciáig. Ez a világ egy dallamból született az idejének kezdetén, ami az egész világ megvalósulását elejétől végéig elénekelte. Más is belerontott amúgy, nemcsak az ikonikus (erősen Luciferi ihletésű) gonosz, hiszen e szemszögből Aule, az isteni kovács is belebicsaklott az éneklésbe, amikor megteremtette (időnek előtte) a törpöket. De ebben az a lényeg: egész fajok identitása dőlt el a világ teremtésekor, amikor a Valák szerterajzottak az éneket anyagba bűvölni; és bizony ugyanígy a hősök sorsa is eldőlt – annyiban legalábbis, hogy milyen választások elé kényszerülnek; ha nagyon szigorú vagyok: milyen döntéseikben bukhatnak el (hiszen a mítosz meséi leginkább bukástörténetek).

Amerikai Istenek - sorozat, 3. évad (meg a kasza)

Szögezzük le már az elején, rajongó vagyok, aki most nem bánta a kaszát, az elmetszett, semmiben lifegő történetszálakat. Amennyire gyönyörű várakozást ébresztett bennem a regény ismeretében az eleje ennek az adaptációnak, annyira jégbe hűtötte a végére ugyanezt a várakozást, hogy ez a whiskey a harmadik évadban már szódával se ment el. Rettenetesen sajnálom az alkotógárdát, a színészeket, az odaadást, amivel a végén ezek a hegyek megszülték ezt az egeret; rettenetesen sajnálom, hogy egy ennyire ígéretes kezdetet sikerült végül így seggbe gyalázni. Valahol megértem Neil Gaimant, aki egy ponton úgy szállt ki ebből a történetből, hogy a karantén-szabályok felrúgásával, nem kis botrányt okozva elröpcsizett Átokföldjéről – komoly mentegetőzésre kényszerülve aztán. Ahol nem mondhatta el, hogy pontosan melyik momentum borította nála a bilit: az értelem teljes veszése, maga a kasza, vagy az, hogy mini-sorozattal, vagy akár egy hosszú epilógussal sem zárhatják le az amúgy is lezárhatatlant (a röpcsizés időpontja nem ad erre támpontot – bármi lehetett akkor már, olyasmi is, ami eszembe se jutna, beleértve egy vaskos magánéleti szálat...).

Az én szememben az úgynevezett kreatív döntések által már az első évad ötödik epizódjában elvetődött a kudarc-mag, ami itt szárba szökkent. Világ úr korai megjelenésével, amivel egyből át is pozícionálták ezt a szereplőt, a formátumba jobban illő ellenpólussá, gyakorlatilag már ott kinyírva a lehetőséget, hogy megmaradhasson a kontinens-méretű kétemberes trükk hitele. Valahol azok az apró kompromisszumok, amik így kényszerpályára küldték a mesét, hozzájárultak ahhoz, hogy a rajongói kemény mag egy ponton túl ne szeresse, holott az újaknak továbbra se tartott ez a mese a megfelelő ütemben sehova – és a csökkenő nézettség aztán színészben-történetszálban sorra gyártotta a kimaradókat. Ezt fejelte meg Orlando Jones, amikor szerepben maradt a médiában is, a Black Lives Matter kapcsán – Mr. Nancy nélkül fújtak kicsit még Bilquisen, még többet pakoltak a szöveges statisztánál és kötelező szivárványelemnél alig több Szelim figurájára, átpozícionálták a Technikus Gyereket, de ez el is vitte (törvényszerűen el) másfelé az egész ízét.

Amúgy is, egy tétova mit kezdjünk vele volt a harmadik évad java, így, hogy elpuffogtatták Eastert, és a többi ide-oda utazás javát a másodikban, és hogy az istenek bősége kamarai szintre fogyott; elhulltanak a hosszú harc(ra várakozás) alatt. Az amúgy egészen tisztességesen képbe rakott Lakeside-szál mellé (tudod mit? lenyelem a lamúrt, meg az összes módosítást - annak fényében, mit műveltek egyebütt) egy teljes évadnyi töltelék került. Déméterrel, hiszen nincs ilyen átjárás mitológiák közt, pont attól mitológiák, hogy minden isten a saját meséjét éli benne; egymás mellett, párhuzamosan (az északi mitológiának megvan a maga Démétere); ez az egész feleség-dolog mélységesen abszurd, aki kitalálta, egyszerűen nem érti, miről beszél. 

Emellett Tyr irtó-hadjáratával (Marilyn Manson ide vagy oda) tényleg sikerült az évad gerincét egy puhatestű meztelen csiga szintjén megkomponálni. Ami a sehonnan tart a sehová: gerinc helyett töltelék. A csökkenő költségvetéssel csökkenő színész-gázsik által kikényszerült játék Világ úrból tipikus sorozat-főgonoszt csinált (Danny Trejo ide vagy oda), a köré kitalált fenyegetés nem szellemtelen, csak semmi köze ehhez a történethez, annál inkább van köze egy szokott sablonhoz, amivel a formátum manapság operál. Ilyen erők birtokosaként Lokinak nem volna szüksége istenek közti háborúra – amúgy is, alkatból gyűlöli a saját pantheonját, az élükön Odinnal, hagyná tovább koldulni, vagy elrohadni valami árokparton.

És persze Laura. Akit annyian szerettek, hogy nem lehetett abban a félig tehetetlen, félig tétova, Árnyék világához kötött állapotban hagyni, ahol a könyvben lakik. Helyette bosszúálló kis újjászületettet faragtak belőle, és megtették volna a másiknak (az a fránya Leia-effektus), aki majd nagyon kell a legvégén; és persze majd simán feláldozza magát a férjecskéjéért, akivel közben minden szálat sikeresen elvagdostak, csalva-csalódva-csalatva. Falatka hitelesség nélkül, de amúgy ügyesen a dárda-rázás, új kobolddal – az egésznek annyi haszna volt, hogy Iwan Rheon (a Trónok harca Ramsay Boltonja után) megint megmutathatta, mennyire sokoldalú színész. A lényeg: a kreatívok gyógyszere a nézettségcsökkenésre az egyedire és megismételhetetlenre helyezett hangsúlyok helyett itt is a bevált recept lett volna – el is veszítették a maradék rajongótábort vele. Hát gratulálok. Igazi sorozatgyilkosok vagytok.

Miközben persze, hogy tele volt ez is számos világítóan fényes ötlettel. Csak egyet emelnék ki: zseniális ötlet, hogy az első számú tárgy, az innováció ereklyéje egy kőbalta – és ügyes, hogy a Technikus Srác kerül a helyére, mint új kiindulópont; azzal együtt, hogy (lehet, hálaistennek) nem derül ki, mit akartak a készítők a bekasztlizásából kihozni. Pont ezekért fáj, hogy így csavarodott az egész, és ezért féltem a Sandman sorozatot is, a remek felütés ellenére; mert ez a formátum egy ingoványos aknamező, ahol a pontosan körül nem írható nézői elvárások süppedékei, meg a pontosan körülírható finanszírozói kockázatkerülés aknái közt kell megtalálni a megfelelő ösvényt. Ezért borzasztóan nehéz benne adaptálni. Az Amerikai istenek elvérzett ezen a terepen. Béke poraira.