Figyelem! Spoileres poszt következik!!!
„-
Nem értem, hogy voltál képes együtt élni azzal a nővel, aki el akarta venni a
gyerekedet? Hogy bírtad ki?
-
Egész végig megjátszottam magam: játszottam a Szolgálólány szerepét és közben
végig azt terveztem, hogy állok bosszút rajtatok.
- És
bevált?
-
Nézz magadra. Nézd meg, hol vagy most, és mi történt Freddel. Hát, így bírtam
ki. Ezt tervezgettem. Te is tedd ezt. Játszd a szereped és közben terveld ki,
hogyan állsz majd bosszút rajtuk.”
Nem pontos idézet, de nagyjából lefedi A Szolgálólány meséje ötödik évadának
számomra legerősebb párbeszédét. Reveláció ez a javából – amikor az egykori
Szolgálólány, June végre belemondhatja egykori kínzója, Serena arcába: igen,
tönkretettelek. Reveláció a nézőnek is, mégpedig elsősorban azért, mert a
sorozatnak sikerült az, amire nem sokan fogadtunk volna (én sem): úgy
kanyarítania June történetét hogy nem csak hogy újra érdekes legyen, de valós
és átélhető morális kérdéseket tegyen fel; valamint úgy alakítani a két nő
dinamikáját (ami, valljuk be, végig a sorozat egyik legnagyobb hajtóereje
volt), hogy az előző évad végi grandiózus bosszú ellenére is megmaradjon az
egymásra utaltság, egyfajta véd- és dacszövetség, hogy a végére ez a páros
együtt szálljon szembe az elnyomóikkal. Nem hittem volna, hogy idáig jutunk,
azt pláne nem, hogy képesek az alkotók bármennyire is hitelesen elvinni
errefelé a sorozatot, de emelem kalapom – nagyrészt sikerült.
Pedig… jó sokszor temethettük már. A
harmadik évad és a negyedik évad első fele egy hosszúra nyúlt szenvedéspornó,
ahogy akkoriban írtam: „…lassan a falat
tudnánk kaparni attól, hogy ezt a nőt újra elfogják, visszaviszik a nénik
karmaiba, megkínozzák, vallatják, sós kútba vetik, élve eltemetik, amit csak
akar a forgatókönyv szeszélye, de még mindig nem végzik ki. Az újabb szökésnél
már úgy voltam vele, ha most is visszatántorog Gileádba, én feladom.” Az,
hogy innen felhozták a negyedik évad második felére egy jól átgondolt, sajnos
túlságosan is életszerű politikai machinációkkal tarkított thrillerré June
feldolgozatlan traumák által keretezett bosszúhadjáratát, kisebbfajta csoda
volt. A negyedik évad vége a tökéletes ószövetségi bosszú, Fredet két kézzel
tépik szét az igazságszolgáltatás által is
cserbenhagyott szolgálólányok, kapunk vért, dühöt, könnyeket, aláfestésnek szól
a kiváló „You Don’t Own Me”, teljes a
kielégülés.
Aztán jön a kérdés: hogy lehet ezt
folytatni? Mi lesz June Osborne sorsa? Arya Stark lesz belőle, aki a
bosszúszomjába őrülve gyilkológépként irtja Gileád parancsnokait? Zászlajára
tűzi a politika és szabadságharcost csinálnak belőle? Netán megmarad June-nak
és éli a menekültek csendes, nyugalmas életét Luke-kal és kimenekített
kislányával? Képes lenne rá? A nő, aki akkorát rúgott a gileádi rezsimbe, mint
előtte senki, és akit folyvást mardos a bűntudat, amiért idősebb lányát
hátrahagyta, képes lenne leállni és hátköznapi életet élni? Ez az új évad nagy
kérdése – és ezt bizony szépen sikerült kibontani.
Mert nem csak June van. Nem csak rajta
múlik. Ott a bosszúért lihegő Serena, a megtorlást tervező Gileád, a szabadságharcosok
és a politikusok, akik mind a saját céljaikra használnák. Fred végzete epikus
és nincs néző, aki ne érezne elégtételt a láttán – de az elégtétel közepette
ott az ember. Aki bűntudatot is érezhet. Aki miután beteljesítette sorsát, nem
tud szembenézni tettével. Aki meginog – feladná magát, de nincs hol. A
senkiföldjén a gyilkosság is büntetlen maradhat. Minden adott, hogy June új
életet kezdhessen. Képes rá? Hagyják? Hagyja Gileád? És hagyja Kanada?
Több fronton támad a sorozat, és egyik
jobb, mint a másik, mégis meglepő, hogy a legnagyobb durranást melyik adja.
Egyfelől ott van June és Serena párharca – a bosszúvágyó özvegy hamar rájön,
hogy Gileád nem fogadja vissza tárt karokkal, hogy a szabadságfok, amit
Kanadában megtapasztalt, „otthon” szóba se jöhet, hogy hiába minden eredménye,
Gileádban ő továbbra is csak nő, tehát másodrangú, ráadásul egy áruló
Parancsnok özvegye. Eljátszhatja a szerepét, de utána kuss a neve. Hamar
találja magát abban a szerepben, amit addigi életében a leginkább megvetett –
ezer hála az alkotóknak, amiért ezt azért sikerült kreatívabban megoldani, mintha egyszerűen Szolgálólányt csináltak volna belőle. A bosszú, a
sértettség és a véletlenek furcsa összjátékának köszönhető, hogy Serena és June
a legkiszolgáltatottabb helyzetben találnak egymásra és szövődik köztük olyan
szövetség, ami túlmutat minden politikán.
Mert végre kiviláglik, aminek már rég ki
kellett volna: June elsősorban anya. Az egyetlen, ami túlmutat a politikán, a
kínzásokon, a bosszúvágyon, az épp az, amire az egész gileádi rezsim hazug
ideológiája épült: a gyermek. És az ő mindenekfeletti értéke. June
könnyűszerrel megölhetné Serenát – nem is kéne semmit tennie, csak magára
hagynia. De akkor megölné a gyermekét is. Márpedig ez az egy dolog nem fér bele
az erkölcsi kódájába és ez az, ami képes visszarántani a bosszúvágyába
beleőrült gyilkost is a teljes elborulásból. Arya Straknak nem volt gyermeke.
June Osbornnak van. Szép szimbolika és okosan játszadoznak vele – épp az
menthet meg minket a totális elmebajtól, amit a leginkább ellenünk használnak
fel, amit az egyik oldal női létünk alapvető értelmeként és elsőszámú
kötelességként dörgöl folyvást az orrunk alá, a másik meg mintegy szabadságunk
szimbólumaként mutatna fityiszt neki. Szimbolika, írom, de valójában tök
mindegy, mire használja a sorozat: szimpla emberség ez. Elveszem-e egy ártatlan
kisbaba életét csak azért, mert az apja egy kegyetlen féreg volt, az anyját meg
utálom, vagy adok neki esélyt az életre? Valahol itt dől el, hogy June
megőrzi-e a józan eszét vagy sem.
June, Serena és az anyaság drámája mellé
kapunk gileádi politikát, jó sokat – végre. Betekinthetünk egy konszolidálódni
vágyó diktatúra hatalmi csatározásaiba – hát, nem nagy élvezet, épp azért, mert
túlságosan hihető. A végletekig pragmatikus Lawrence parancsnok és az ő tervei
a gileádi ideológia terítésére, a „puha diktatúrát” képviselő kihelyezett telepek,
a diplomáciai kapcsolatok felvétele mind annyira ismerősek a történelemből hogy
fáj nézni. Igen, így lesz a korábban bombázott diktátorból a legjobb barátunk.
Mindeközben a kanadai közvélemény szépen fokozatosan fordul a menekültek ellen
– amikor túl sokan lesznek, amikor túl sok erőforrást vesznek el a
kanadaiaktól, amikor épp nem tetszik a képük. Van az a vékony vörös vonal,
aközött, hogy egy emberként segítünk a háború elől menekülőkön, ruhát gyűjtünk,
kimegyünk a pályaudvarra önkénteskedni, tolmácsolunk, vigasztalunk, és aközött
hogy a bevándorlók elveszik a munkánkat meg a szociális segélyünket… Ismerős?
S miközben Gileád kifelé nyitna és
próbálja magát vállalhatóvá formálni, Kanada elüldözi a menekülteket, June-t és
Serenát pedig ki tudja, hova veti a sors két pelenkás kisdeddel, valami forr
Gileádon belül is. Tán a legérdekesebb szál – a diktatúra lassú belső
bomlásának első jelei. Repedések azon a megingathatatlan falon. Szolgálólányok,
akik nem törnek meg. Nénik, akikben meginog a hit – akik végre leveszik az
önként magukra vett szemellenzőt, és rájönnek, hogy ideológiájuk leple alatt csupán
bordélyházat üzemeltetnek. Parancsnokok, akik a pragmatizmus felszíne alatt
keresik az utat, hogyan tehetnének jóvá legalább pár bűnt, mielőtt eljön a
Pokol. Szépen evezünk a Testamentumok felé. Még nyitva a
lehetőség, hogy sikerüljön az utolsó évadban olyan hullámokra lelni, amelyek
visszavisznek Atwood szellemiségéhez. Ez bőven több, mint amit a
harmadik-negyedik évad legnagyobb részében elmondhattunk. Kíváncsian várom a
lezárást.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése