Roxane Gay: A rossz feminista

„Az esszenciális feminizmus szerint az ideális feminista dühös, humortalan, harcias, és elveiben megingathatatlan. Van egy előírt szabályrendszer, ami megmutatja, hogyan kell rendes feminista nőnek lenni, vagy legalábbis rendes fehér, heteroszexuális feminista nőnek – gyűlölni kell a pornográfiát, folyamatosan ki kell kérni magunknak a nők tárgyiasítását, nem szabad tetszeni a férfiaknak, gyűlölni kell a férfiakat, gyűlölni kell a szexet, a karrierre kell összpontosítani, tilos szőrteleníteni. Na jó, az utolsó csak vicc volt. Mindez nem ad pontos leírást a feminizmusról, de a mozgalmat olyan régóta értelmezik félre, hogy még azok is elhiszik ezt a leírást, akiknek tudniuk kéne, hogy nem igaz.”

Roxane Gay amerikai újságíró, esszéista, egyetemi tanár, akinek írásai az elmúlt években a legtöbb mérvadó amerikai folyóirat hasábjain helyet kaptak – nem véletlenül. Maró humorával, szókimondásával, egyszerre rendkívül öntudatos, ugyanakkor saját bizonytalanságát, traumáit, adott esetben gyengeségeit (vagy következetlenségeit) felvállaló stílusával valóban popkulturális véleményformálónak számít – az Instagram influencer-megmondóin túl, de az Oprah show-n még innen. Esszéiről azt írja, mélyen politikai indíttatásúak, de személyesek is – nem is lehetne másképp. Roxane nem tagadja el egy momentumát sem annak, milyen volt kövér fekete lányként felnőni napjaink Amerikájában, ahol, ha egy fegyvertelen fekete fiatalt lelő egy fehér polgárőr, csak mert gyanús volt, a véleménycikkek többsége a halott srácot hibáztatja, mondván, miért nézett ki gyanúsan. Hogy milyen nemi erőszak átélőjeként szembesülni azzal, hogy élvonalbeli politikusok teljesen nyíltan tagadják a nemi erőszak létét és azt vallják, a nőknek „megvannak az eszközeik” arra, hogy ne erőszakolják meg őket. Hogy milyen érzés feketeként olvasni-nézni olyan nagy sikerű könyveket-mozikat, mint A segítség, a 12 év rabszolgaság vagy a Django elszabadul – rávilágítva számos olyan aspektusra, amelyet mi a saját kulturális közegünkből jó eséllyel nem veszünk észre. Dühösek ezek az esszék és közben nagyon okosak és ami a legfontosabb: soha nem csupán kritizálnak, még kevésbé megmondanak, hanem leginkább együtt gondolkodásra hívnak. Kérdéseket tesz fel és minket is erre sarkall: kérdezzünk, gondolkodjunk, olvassunk a sorok között.

A cím ellenére a kötet egésze kevésbé szól a feminizmusról, mint a kortárs amerikai politikai és kulturális jelenségekről és azok kritikájáról, illetve jobbá tételének lehetőségeiről. Mint minden esszégyűjtemény, ez is hullámzó színvonalú, de mindvégig olvasmányos és a téma ellenére olykor roppant szórakoztató. Például amikor a kezdő blokkban [Én] „tipikus kezdő egyetemi tanárrá” válásáról és a Scrabble iránti szenvedélyéről ír – sosem gondoltam volna, hogy odaát ilyen komoly Scrabble-kultusz és ennyi keményvonalas Scrabble-játékos van. Azt már nem nehéz átérezni, hogy micsoda táptalaja lehet az imposztor-szindrómának, ha az emberről nem elég, hogy nem hiszik el, hogy valóban egyetemi tanár (pusztán a kinézete, bőrszíne, fellépése miatt) de még ráadásul irodalom szakos diploma ide vagy oda, szókeresésben is szarrá verik.

A szórakoztató felütés után következik a gyomros, a [Gender és szexualitás] fejezet, ahol sokszor, a jóízlésű, kifinomult európai olvasó számára nyilván túl sokszor olvashatunk nemi erőszakról, annak elkendőzéséről, az elkendőzés társadalmi támogatottságáról, a híradások képmutatásáról, a „tartalmi figyelmeztetések” elterelés-fokozó logikájáról, ugyanakkor ezek szükségességéről. Gay esszéit olvasva könnyű arra a következtetésre jutni, hogy minden amerikai kislánynak alapélménye az erőszak – és könnyű lenne túlzást kiáltva homokba dugni fejünket, de pont az elmúlt évek mutatták meg, hogy ez valóban rengeteg lány és nő számára alapélmény és nem csak ott, hanem itt, a közvetlen környezetünkben is. És baromira szerencsések lehetünk, ha nekünk nem, viszont nem, még így sem vonhatjuk ki magunkat a hatás alól – mert erőszak-kultúrában élünk, tetszik vagy sem. Ez határozza meg a kultúránkat, ez határozza meg a közbeszédet, lassan ez határozza meg a szókincsünket. Erőszak vagy épp annak tagadása ömlik a médiából – akár explicit akár elkendőzött formában. A híradó képei előtt a „csak erős idegzetűeknek” figyelmeztetés is paradox módon az erőszak-kultúrát táplálja, egyfelől mert azt mondja: mi szóltunk, ha mégis nézed, tiéd a felelősség, bűnrészes vagy abban, hogy minden erőszakos képnek egyre nagyobb és nagyobb a nézettsége, nem mi; másfelől mert eltávolítja az erőszakot a valóság mezejétől: úgy tesz, mintha az erőszak fikcionalizálható lenne és nem valóban az életünk része, mintha valódi opció lenne, hogy nem nézünk oda.

Gay hoz néhány döbbenetes példát, számomra a leggyomorforgatóbb az, ahogyan bemutatja, hogyan reagált a média egy tizenegy éves kislány csoportos megerőszakolására: a legtöbb cikk azzal a főcímmel jelent meg, hogy „kegyetlen támadás rázta meg a texasi kisvárost” – eltávolítva ezzel a tragédiát annak elszenvedőjétől és áthelyezve a fókuszt arra, hogy mit művel egy ilyen „esemény” a közösséggel és áttételesen azzal, hogyan teszi tönkre a tett az elkövetők életét (!) akiknek aztán ezzel a bélyeggel kell élnie. HOGY MI VAN??? Hogyan jutott odáig a világ, amelyben élünk, hogy ha egy csoport felnőtt férfi kis híján halálra erőszakol egy gyereket akkor nem csak és kizárólag azért a szerencsétlen megnyomorított kislányért aggódunk? Hogy lehet, hogy az erőszak áldozata ennyire nem számít? Hogy csak az számít, hogyan tudjuk elkendőzni, úgy beállítani, hogy a sértettet véletlenül se lássuk, úgy fotózni, hogy a bíróságon a megtört tettes legyen szánnivaló bolond? Persze a „tartalmi figyelmeztetések”, a személyi jogok jogos védelme és a direkt erőszakos képektől való ódzkodás (persze csak ha ez áll érdekében a tartalomszolgáltatónak) egyszerre gerjesztik a folyamatot. Csak hogy lássuk: nem mutathatják meg a kislány meggyalázott testét, nem kerül nyilvánosságra az arca, nyilvánvaló okokból; nincs kivel azonosulni, de a hírt leközlik, mert kell a néző, az olvasó, a kattintásszám; viszont ha nincs áldozat, akivel együtt lehetne érezni, akkor a fókusz terelődik, a kommentár a társadalmi hatásokat fejtegeti, a szenzációhajhász sajtó belekapaszkodik azokba az érintettekbe, akiket el tud érni, mert valami személyesség kell a „sztoriba”: így fikcionalizálódik a szemünk előtt, a közreműködésünkkel az erőszak, ami valójában továbbra sem szólhatna semmi másról, mint hogy egy csoportnyi embernek nem nevezhető vadállat tönkretette egy kislány életét.

De az erőszak-narratívák mellett beszél a nőgyűlölő zene térhódításáról (és bevallja, hogy ő is imád néhány nyíltan nőgyűlölő hip-hop számot), A szürke ötven árnyalata és társai keltette kultuszról, a Csajok című sorozat félrevezető nőképéről (ami még mindig óriási előrelépés a Szex és New Yorkhoz képest…) és azokról a lányokról, akiket még ma is arra nevelnek, hogy várják a szőke herceget, az se baj, ha szarba se veszi őket. Mindez a huszonegyedik századi Amerikában. Ez a baj, hogy olvasva ezeket az esszéket (de nem is kell, elég megnézni némely kultikus tinisorozat néhány epizódját, vagy elolvasni pár trendi YA-regényt) az lehet az ember érzése, hogy száz év feminista törekvései mit sem értek. Keserű valóságpirula ez a gyűjtemény, ugyanakkor a rengeteg métely mellett azt sem tagadja el, hogy van haladás is, vannak, akik sikerrel szállnak szembe a sztereotípiákkal, vannak támogató férfiak, intézmények, törekvések. De ezek is folyamatos ellenszélben kell mozogjanak. Elevenembe vágott, amit Sheryl Sandberg és az általa egyébként sok szempontból kritizált Lean In - Dobd be magad mozgalom és könyv kapcsán ír, legyen is ez a zárszó, hisz egy az egyben ráhúzható A rossz feminista kritikai fogadtatására is. Ne várjunk el mindent, egy gondolkodótól, véleményformálótól, megmondóembertől sem – a legtöbb, amit kaphatunk tőlük, és a legjobb, amit várhatunk, hogy minket magunkat serkentsenek gondolkodásra.

„A Lean Innel kapcsolatos kritikai észrevételeknek megvan a helyük, de a jelenség rávilágít a nők nyilvános szereplésének veszélyeire. A közszereplő nőktől, főleg a feministáktól elvárják, hogy mindenkinek megfeleljenek. Ha nem teszik, kárhoztatják őket a bukásukért. Ez valamelyest érthető. Hosszú utat tettünk meg, de még hosszabb út áll előttünk. Nagy elvárásaink vannak, és reménykedünk benne, hogy azok a nők, akik sokat figyelmére tartanak számot, megadhatnak nekünk mindent. Ez tarthatatlan. […]

A Lean In nem egy útmutató, ami univerzálisan minden nőt megszólít, és nem is szabad így olvasni. Sandberg tanácsai magabiztosak, rámenősek, de az olvasónak nem kötelező megfogadni őket. Tekinthetünk a könyvre másként is, talán okosabban: ez is csak egy emlékeztető, hogy a nőkre mindig más szabályok vonatkoznak, függetlenül attól, kicsodák, és mivel foglalkoznak.”

Kiadó: Athenaeum

Fordító: Goitein Veronika

Karin Tidbeck: Amatka

Karin Tidbeck lenyűgözően furcsa novelláskötete, a Rénszarvas-hegy és más történetek a peremlétről után percig sem volt kérdés, hogy el kell olvasnom korábban magyarul már megjelent disztópikus regényét, az Amatkát. Persze a novellák után élt bennem egy kép a szerzőről: erős szürreális hang, mesei elemek sűrű használata, az a bizonyos nagyon weird megrekedtség a peremlétben, az átmeneti térben, időben, születés és halál, valóság és fikció, ébrenlét és álom között. Honnan jöttünk, ki teremtett, miből s mivégre? És vajon hová leszünk, ha letöltöttük földi időnket? Az élet legnagyobb kérdései, melyekre vallás, tudomány, évszázadok irodalma próbált válaszolni. Tidbeck meséi a weird fiction válaszát hordozzák: hogy honnan jöttünk, ésszel fel nem fogható, hogy hova megyünk, valójában nem akarjuk tudni. Mintha egész valóságként érzékelt földi létünk két groteszk mese közti üres lap lenne. Esünk egyik szürrealitásból a másikba.

Az Amatka városában rekedt tájékoztatási asszisztens, Vanja rémtörténete remekül illik e novellák által körvonalazott világba: hogy honnan jöttünk, épp akkora kérdés itt, mint hogy hol vagyunk, kik vagyunk, mivégre tapossuk egyforma, szürke napjainkat, miért és hogyan teremtünk napra nap groteszk valóságot magunk köré – szavakkal, meghatározhatatlan masszából, mintha istenek lennénk magunk is, noha valójában csupán bábok vagyunk, egy mindent uraló gépezet fogaskerekei. S hogy hova megyünk? Vanja tán sosem tudja meg, az olvasó legalább találgathat – halál, új világ, megváltás, világosság vagy az általunk teremtett szörnyeteg emésztőrendszerének csatornái várnak ránk, ha kiérünk Amatka szürkeségéből?

Amatka szürke tér a semmiben. A négy kolónia egyike, melyek (ötödik, mára megsemmisült társukkal együtt) az előző világ (az általunk ismert világ?) pusztulása előtt nem sokkal jöttek létre. Hogy hol, nem tudni. Hogy hol van a többi, nem tudni. Hogy milyen utakon át visz oda minket a gondosan elsötétített ablakú vonat, nem is akarjuk tudni. Amatka kolóniája mezőgazdasági kolónia: az egyetlen természetesen megélő életformából, sötétben, nyirokban, fekáliában burjánzó gombákból készítenek alapanyagokat – mindenhez. Amatka a nyersanyag, mely formálódik használói keze által – mely nyersanyagból lehet silány papír, élelem, ruha, kanál, ceruza. Csak el kell neveznünk. Minden áldott napon nevet adni mindennek, ami körülvesz – mert névadás nélkül szétfoszlik. Az ágy helyén sűrű massza lesz, mely megfertőz, bekebelez, megsemmisít. Ha hagyjuk. Ha elhisszük.

Mert mi van, ha a massza éppúgy a hitünk terméke mint a forma, melyet adunk neki? Mi van, ha valójában sosem volt a helyén ágy, csak elhitettük magunkkal, hogy azt látjuk? Mi van, ha a névadás rutinja, e tudatosító gesztus csak arra szolgál, hogy megvezessük magunkat? Hogy elhitessük magunkkal: élünk. Egy normálisra alig hasonlító életet ugyan, de élünk. Van élelmünk, vannak ruháink, megvannak a használati tárgyaink a szükséges minimumhoz. Van munkánk, hisz dolgozni kötelező, vannak lakótársaink, hisz kollektívában lakni kötelező, vannak gyermekeink, hisz szaporodni kötelező, még ha egy távoli gyermekotthonban laknak is, és csak hétvégén láthatjuk őket – hisz kollektívában nevelkedni is kötelező. De mi ebből az igaz és mi az álom? Mi a szép álom és mi a rémálom? Mi munkál a gombatermesztő csarnokok alatti sötétben? És mi van a könyvtár tiltott könyveinek lapjain, az irattárak zárolt részlegeinek dokumentumaiban, a tavon túl? Mi az, ami megkülönböztet minket a masszából névmágiával életre keltett ceruzától? Magunk is csak egy masszából gyúrt gólem vagyunk?

Amatka elnyel. Elnyeli az olvasót is, ahogy Vanját. Sűrű sötétsége ránk telepszik és nem hagyja lemosni magát. Látszólag semmi különös nem történik: egy megelevenedett disztópia lakói megkérdőjelezik saját valóságuk, saját életük vezérfonalait, a láthatárt kezdik kémlelni, a múlt hőseit feleleveníteni, a jövőt firtatni – lehet ennek jó vége? Ki tudja… Tidbeck szorgos kisdiákként mondja fel a disztópiák összes szabályát és kliséjét – hogy mégis működik, az egyedi hangjának és skandináv szűkszavúságának köszönhető. Nagyon jól áll Amatkának ez az északi szürkeség. Miéville és Atwood ad randevút egymásnak a lapokon, nyakon öntve egy adag alkoholba fulladt kiégettséggel Nesbo tollából. Depressziós, kilátástalan szöveg, briliáns jellemrajz, az ember utolsó lehetséges választása az embertelenségben – s közben a mélyén ott csillan valami nagyon szép és zsigeri kérdés: mi van, ha valóban mágia van a kezünkben, ha képesek vagyunk teremteni, ha alakíthatjuk saját valóságunk? Nem alakíthatnánk akkor tán sokkal szebbre? Élhetőbbre? Színekkel telire? Ha képesek vagyunk pusztítani, rombolni, gyilkolni, akkor képesnek kell lennünk építeni is. Legalább próbáljuk meg – induljunk el abba a másik irányba, hátha valami más vár ránk. Hátha képesek leszünk mások lenni.

Kiadó: Athenaeum

Fordító: Babits Péter

Mona Awad: Nyuszika

„Fölnézek; rám merednek mind a tündérszemeikkel. Baszakodnak velem. Igen, csak az lehet. És mégis érzem, hogy azok a szemek bemásznak a lelkembe, és fosztogatják, dézsmálják az elképzelésük szerint ott lakozó fájdalmat, szükséget, nyomort. Amely miatt tavaly oly távolságtartóan viselkedtek. Amely most valahogy bevonzza őket. Egy borsószem, amelyet bedughatnak a húsz matracuk alá, amely nyomhatja őket éjszaka, valami Odalentről, ahol én szerintük, az általam keltett benyomás szerint, élek. Engedd szabadjára, Nyuszika. Mutasd meg nekünk. Vagy ha nem, akkor csinálj hülyét magadból azzal, hogy erőlködsz, mi meg nézzük.

- Rajta, Samantha.

Lehunyom a szemem, és látom Avát, aki egyedül bolyong a hóban a kopottas, magas sarkú cipőjében. Utána meg azt látom, hogy táncolunk a tetőn. Kivel is táncoltunk valójában? A nagy semmivel. Egymással. A levegővel. A magányos éjszakáimmal. És ekkor döbbenek rá, hogy bármilyen fájdalom, szükség, nyomor lakozik eme mézesmázos, gerinctelen tetszeni vágyás leple alatt, nem akarom nekik adni.”

Nyuszikák. Fejszék. Álmok. Vágyakból, nyuszivérből és kislányos fantáziákból életre keltett kéz, szemérem, személyiség nélküli irodalmi hősök. Nyuszikák álmainak Odüsszeuszai, akik szolgálatkészen teljesítik úrnőik minden vágyát, csak vigyázni kell, ne csócsálják meg a hajba font virágkoszorút… Olvasás közben (és jó ideig utána is) nehéz eldönteni, hogy az Antilányregénnyel világhírre és rajongók mellett jó néhány utálóra is szert tevő Mona Awad könyve mennyiben komolyan vehetetlen kritikája a puccos „kreatív” írókurzusokon kitermelt egyenszerzőknek, mennyiben mélyre hatoló pszichologizálás az alkotási folyamatról és mennyiben egy bedrogozott szatíra. Jó eséllyel mindhárom egyszerre – ráadásul roppant szórakoztató és ha valaha próbáltál már kicsiholni magadból bármiféle alkotást (legyen az próza, vers, zene, rajz, performansz, akármi) amibe bele akartad tenni szíved, lelked, önmagad kis darabját és még ráadásul az is megfordult a fejedben, hogy mindezt közönség elé tárd, akkor nagyon fogod érteni és érezni néhány sorát.

Tudjátok, a seb nem fogja megcsapolni önmagát…

Samantha a Warren egyetem írásművészeti mesterképzésének ösztöndíjas tanulója – a Warren meg a keleti part egyik legelitebb, legkifinomultabb, legtúlértékeltebb egyeteme, korunk legnagyobb művészeinek keltetője, ahol minden tanár legalábbis Virginia Woolf vagy T. S. Eliot reinkarnációja. Ahol a Seb az egész két éves képzés alatt csak arra vár, hogy csupa nagybetűvel Megcsapolják a diplomamunka kedvéért. Vérrel, verejtékkel, könnyekkel. És cukisággal. Mert persze itt valójában senki nem hurcol sebeket. A Warren a kivételes kevesek egyeteme – a szupergazdag, szuperszép, szupercuki szőke keleti parti hercegnőké, akik egymást Nyuszikának szólítva, kiscicás ruháikban eszegetik a minitortáikat a Műhelyben miközben azt hiszik, a forma teszi őket a század legnagyobb szerzőjévé és gyémántheggyel üveglapra karcolt szerelmes költemények révén óhajtanak Woolf lányaivá válni. Mondom, szatíra…

Samantha persze nem tartozik a Nyuszikák közé. Ő túlságosan sebzett, túlságosan csapzott, túlságosan antinyuszi ehhez. Olyan indulatos. Olyan érdes. Kicsit mintha bele lenne zúgva a saját kívülállóságába. A saját, kemény narratívájába. Aztán amikor egy napon meghívást kap a Nyuszikák híres Szutyok Szalonjába (jaj!), nem tud ellenállni. Ki tudna ellenállni, ha hívja a nyuszinyáj, ha keblükre akarják ölelni, segíteni neki megnyílni, segíteni olyanná válni, mint ők, szerethetővé, magabiztossá, fogyaszthatóvá, olyanná, aki nem akad a kivételezettek torkán. Aki meg tudja teremteni a saját Művét, amit elfogad-befogad a művészi elit, akinek diplomamunkája beszakítja az asztalt – persze nem nyers erővel, hanem kifinomultsággal. És Samantha megy. Behódol. Nyuszika lesz. Elhajítja egyetlen barátnőjét, a Warrent vallásos hittel gyűlölő Avát, hanyagolja kívülálló haverjait, ahogy elveit, fájdalmait, félelmeit is. Hagyja, hogy magával sodorják a drogokkal, nyuszikkal, vérrel és képzeletbeli álomférfiakkal teli esték, mígnem egy nap próba elé állítják: ezúttal az ő kezébe kerül a fejsze, neki kell nyuszit áldozni a Mű oltárán. És Samantha teremt. Olyasmit, amit a Nyuszikák el sem tudtak képzelni.

Mona Awad stílusa lenyűgöző – meglepően magabiztosan egyensúlyoz a gyomorforgató horrorba oltott cukiságkritika és az alkotói válság, az alkotási folyamat leírása között. Ahogy bemutatja a Nyuszikák egymást körüludvaroló, saját műveik nagyszerűségétől állandó aléltságban leledző akolmelegét, az egyszerre groteszk és túlságosan ismerős – ettől lesz pompás kritikája minden művészi szekértábornak, miközben azért jól odamondogat a felszínes tömegtermékeket gyártókat képző kreatív kurzusoknak, melyek sosem tudták, és az elitintézményeknek, melyek mára elképesztő hatékonysággal feledték el, valójában mi is lenne a művészet dolga. E tekintetben persze Awad regényét áthatja némi elitizmus, ám nehéz nem egyetérteni vele. Pláne amikor a Nyuszikákat szivárványból darkra festi és megmutatja, milyen az, amikor a cukiságdiktatúra napszámosai megpróbálnak Művészt játszani.

A Mű megszületik – a kérdés adott: mit áldoz fel valójában a Művész? Mit kell beleöljön Samantha az alkotás folyamatába és mi az, amit kap tőle? Hány réteget hánthatunk le magunkról ahhoz, hogy megszülessen az az én, aki képes megszülni azt a Művet, amit valójában szeretnénk megírni? Egyáltalán: tudjuk, mit akarunk? Tudhatjuk valaha? Hajlok rá, hogy ez a bedrogozott trip valójában egy zseniális mű, Awad pedig miközben baromi jól szórakozik olvasói értetlenségén, azért jó sok réteget lehántott magáról, mire ide jutott. Aztán ki tudja, az is lehet, hogy azon is remekül szórakozik, hogy azt hisszük, okvetlen mélységet kell belemagyaráznunk abba, ami csupán egy groteszk iskolai paródia. Tudjátok mit? Nem is számít. Mert ha hiszek abban, hogy van valami, ami egyértelmű választóvonalat képez a kreatívan képzett tömegtermék és a valódi Mű között, az épp ez: míg előbbi megoldókulcsot ad a kezünkbe, utóbbi gondolatokat ébreszt. Awad Nyuszikája alaposan befészkelte magát az utóbbi kategóriába.


Kiadó: Athenaeum
Fordító: Szieberth Ádám

Verslavina - A nő meg a férfi (versben)

                                         recenziós epigonvers

A férfi ha negyven, a nő… (ki se mondom

jobban fáj neki, érti a kánya) -

néha letört, de néha a gondon

úgy gázol mint Jani verslavinája;

a nő… na ha annyi, a férfi ha vénül

de még bizsereg töke és vaginája,

könyvesboltba ha nézni beszédül

ott integet Annus verslavinája –

és persze a témán gördül a többi,

Judit Ágnes, Kriszta, Noémi, Tamás;

és neve-nincs lavinás is özönnyi,

kötetbe való amatőr útitárs -

ez az egy fáj picikét, érti, ki érti -

hisz annyiba’ szárnyalt gerjedelem!

Versben a számos nő meg a férfi

de negyven… ennyi a terjedelem.

***

Negyvenedikre a bőrbe zilál

szemkörnyékre seregben

ráncot a gond, ha beszív, ha piál

csak horkol az édes öledben?

Lópikulát! Csupa tűz ez a kóc,

ha elég is, lángol a Jancsibohóc…

Persze veled. Mert kell a szemed!

Parazsától vígad a télben -

akinek nem jut ilyen hevület

kialudhat? hogyne, megértem.

Negyvenedikre ha nincs aki szén

csak füstölsz kurta magányod egén...

***

Még nézek utánad ahogy tovalépkedsz,

még hamvas a bőr, feszes, izmos a far,

de nem delejez - korom így belemérgez

csak hagyom, ahogy elnyel az utcakanyar?

Már negyvennyolc őszt hordoz a vállam,

még sincs panaszom, mer’ a cerka feláll -

de látod, e korban már annyi világ van,

hogy a képzeletembe’ se izgat e bál.

Ha elhagyod egyszer a negyedik ikszet,

ha a test kapuzár, s pánik delejez

hogy az ifjabb bika teste pedig szebb -

úgy éld ahogy élem, hogy milyen ez:

még nézek utánad, hűlt helyedet még -

vár forgalom, élet, az annyi világ.

Várjon haza téged is az, ki a kedvét

kedved anyagából szabja alád…

Verslavina - A nő meg a férfi

Szabó T. Anna néhány éve írt Lackfi Jánosnak egy verset kerek negyvenedik születésnapjára. A vers valójában akkor robbant a köztudatba, mikor kikerült a szerző oldalára – lám, olykor milyen jól jön a közösségi háló adta hozzászólás könnyed és azonnali lehetősége… Lackfi János játékos hajlamú költő lévén azon melegében válaszolt is a versre, arra megint Szabó T. Anna, aztán bekapcsolódtak még sokan mások is, egyre másra születtek a versek.

Az alaptéma: Mi történik az emberrel negyven éves korára? Mit művel vele, eléri-e, nem-e a kerek számok szaporodásának rémülete? Felhagy-e a felesleges dolgokkal? Meglátja-e a lényeget? Elege van-e már sallangokból? Elég fáradt-e már, hogy csak a lényegre figyeljen, avagy már arra se bír? Mit veszít, mit nyer; milyen és milyennek látszik a nő, a férfi, ha negyven… Költőtársak és boldog amatőrök fejtették ki a véleményük versben, méltatlan társtól magányfélelmeken át a nemi szerepekig nagyon sok minden szóba került, ha csak oldalvágások erejéig is: a dolog túlnőtt két rendkívül könnyen, színesen - mindazonáltal súllyal - verselő, tehetséges kortárs költő beszélgetésén. Tényleg lavina lett belőle…

S aztán kötet is. Jó ezeket a verseket így együtt látni, stílszerűen: negyven verset a negyvenes szám körül… Jó, hogy a klasszikus papírformátumon sem súlytalanodik el, ami a lájkolható, osztogatható digitáliában súllyal bírt – s hogy így is működik ami játék; a Balassira hangszerelt, Weöres Bóbitáját popsin paskoló könnyed látszatok mögött így is felszökik a tartalomból, aminek fel kell… Végül az látszik, mindegy, milyen formátum a hordozó. Mindegy, mennyire volt alkalmi játék a lavinaindító ajándékvers - tényleg mindegy: Szabó T. Annánál jobban senki nem veszi az ilyen alkalmakat komolyan -  nem számít, ki hogyan vette a játékot komolyan (akár szinte komoran, mint Jónás Tamás…). Ízelítőül idemásolom az egyik kedvencem, Kiss Judit Ágnes versét, amelyben Petőfi (s a magyar irodalom) talán leghíresebb szerelmes versével játszik el – azzal a nyers, szépelgés-mentes komolysággal, amivel a költőkön kívül talán tényleg csak a játékba feledkező gyerekek bírnak:

Kiss Judit Ágnes: Szingli

Még néznek utánad a téren a srácok,
még hamvas a bőr, feszes, izmos a far,
de lásd, nyakadon gyülekeznek a ráncok,
(de legjobban egy új anyajegy, mi zavar).

Még melled alatt nem akad meg a cerka,
és lábdagadást a cipőd nem okoz,
de íme alattomosan derekadra
felkúszik a háj, s belepotrohosodsz.

Mész nap nap után szarakodni a céghez,
helytállsz magadért, noha durva a harc,
s megrándul a szád, ha a tántika kérdez:
szép, hogy hivatás, de babát nem akarsz?

Ha elhagyod egyszer a harmadik ikszet,
nem kellesz a munkaerőpiacon -
ezt dobta a gép. Igazítod a sminked.
Kérőddzön a sok fasz a szingliadón!

Nagyon élveztem ezt a kis kötetet – egyetlen gondolat azért mindvégig ott motoszkált bennem, hiszen miközben online követtem a #verslavinát, számos lelkes, versbarát amatőr hozzáfűzését is élvezettel olvastam… Az ő verseiket hiányolom innen picit, azokét, akiknek egy ilyen antológia hatalmas ugródeszka, akár egy életre szóló büszkeség lehetett volna. Hiszen hol máshol sodródhatnának a sikerbe az ismeretlenek, ha nem egy ilyen lavinában? Kedves olvasó – lapozz bele. Hátha téged is magával sodor…

Kiadó: Athenaeum

Onagy Zoltán - Gulisio Tímea: Peremvilág

Gulisio Tímea:

Kielégülés.

A szerelem
a legütősebb bódítószer.
Gyilkosság és öngyilkosság.
Belehalnál, ha kimondanám.
Másnap az ágyban,
mikor már nincs mire várni,
déli pusztaként sisteregnek a tárgyak.
Belehalnál, ha kimondanálak.

Sokat vártam ettől a kötettől. Már csak azért is, mert Gulisio Tímea versei nem hagynak hidegen, szinte soha nem. Tetszeni nem tetszenek túl sokszor, de jobbára nem is vágynak tetszeni – felkavarni akarnak, és ez általában sikerül. Szóval kíváncsi voltam a költőre a versek mögött, a „mások előítéleteivel küzdő, leszbikus nőre”. Nem mellesleg érdekelt, milyen atmoszférát teremt a kérdező a kérdezettnek; „a saját előítéleteivel küzdő idősödő, heteroszexuális férfi”, Onagy Zoltán mennyire marad azon a keresetlen, sarkos megfogalmazások tüskebökéseivel bőven bőszítő mezőn, ahol az általam olvasott írásai alapján a legjobban érzi magát. Meg kell mondjam, a Peremvilág bennfentes bugyiba-gatyába pillantása érdekelt a legkevésbé – szerintem ez mindenkinek teljes jogon a magánügye, hogy milyen vágyak pörgetik. Valójában jobban izgatott, mennyire lesz kényelmetlen olvasmány – azaz mennyire reagálok én magam jól-rosszul, mennyire reagálok túl akár; hiszen szerintem az ilyen olvasmány a stimuláció mellé kiváló önismereti futam lehet, az ember kényelmesen megmérheti a saját előítéleteinek mértékét vele.

Azt hiszem valójában nem a beszélgetőtársakon múlt, hogy az olvasás utóbbi rétege vált a végére a legfontosabbá. Onagy Zoltán valódi kíváncsisággal kérdez a beszélgetés folyamán, és a kapott válaszok által vezetve meglepően empatikusan, kedvesen tartja kordában az előítéleteit – Tímea pedig nemcsak kendőzetlen és nyers, de nagyon szerethető, emberi, a gyengeségeit, félelmeit is bátran láttató válaszadó. Éreztem benne azt az ambivalenciát, amely egyszerre tekinti a saját nemi identitását természetesnek és szenzációnak – de ezt már ismertem a versekből: ezt a nekem feszülni akaró attakot, amely botrány akar lenni, kétszeresen az, ha már a többség szemében annak tűnik. A kötet első harmada a legszebben szolgálta a kíváncsiságom, hiszen tényleg megismerhettem belőle azt a bonyolult identitású embert a versek mögött, akire a leginkább kíváncsi voltam, nagyon sokszor megörülve a kérdező következő kérdésének, hiszen sokszor kérdezte meg csaknem szó szerint, amit a beszélgetés adott helyén és pillanatában én is szívesen megkérdeztem volna.

Más kérdés, hogy egyszer csak zavarni kezdett a kérdező és válaszadó közt kiformálódó összhang. Főleg ahol a másság kultúrtörténeti lépcsőin sétált, napozott, heverészett, nyalt és falt a beszélgetés. Ahol Da Vinci kapcsán szóba kerül a naturális, nyers valóság, az érzelem-kifejezés, művészi-emberi többlet mint jól csengő szavak; tabuzás és gyávaság, a téma-kerülgetés, a majdnem álszentség. Ahol a naturális szó szinte piedesztálra kerül. Vagy amikor például Wirginia Woolf  Orlandója kapcsán értett elsőre szinte mindenben egyet a (némiképp olykor nőgyűlölőnek tűnő) kérdező és a határozottan férfi-identitású (boldogan és bevallottan gerontofil) leszbikus válaszadó. Amikor minden önmeghatározás alatt és felett egyszer csak azon kaptam magam, hogy két macsó beszélgetését figyelem. Mint kiderült, az én határaim itt húzódnak. Ha a partnered eszköz a szemedben, akkor tök mindegy, hogy mi van a lábad között, füstösebb vagy lucskosabb lukakra izgulsz – valahogy elkomolytalanodik az igazad is tőle, hogy a magadnak követelt tiszteletet nem adod meg annak, aki által élvezel.

Innen már nehéz volt olyan jóízűen figyelnem, mint az elején. Ezzel együtt köszönöm, hogy elolvashattam ezt a könyvet – valóban nem árt, ha a saját komfortzónán túlra kényszerít az olvasás. Akkor sem, ha nem az előre ígért-várt módon következik be a zóna-határátlépés.

Géczi János: A Bunkerrajzoló

„Néha jó, néha rossz, néha nem.”

A Bunkerrajzoló nem Likó Marcell életrajza. Inkább egy fiatal fiú története, aki elmerül a reménytelenségben – írja a fülszöveg, és ez olyannyira így van, hogy nem csodálkoznék, ha jó néhány Vad Fruttik rajongó és/vagy celebéletrajz-rajongó az első néhány oldal után sarokba hajítaná a könyvet. Pedig ők szóltak. Egy fiatal fiú története, aki elmerül a reménytelenségben – rögtön helyre kerül a szerző személye is, akitől elsőre tán meglepőnek is tetszhet egy zenészéletrajz. Igenám, de ne feledjük: Géczi János számos verseskötet, művelődéstörténeti tanulmány mellett a legendás Vadnarancsok szerzője is – a nyolcvanas években betiltott, majd vihart kavart kötet, a társadalom peremére szorult fiatalok élettörténet-rekonstrukciója köszön vissza A Bunkerrajzoló lapjain. Ami sokkal inkább szociográfia egy (már megint) peremre szorult, a posztszocialista reménytelenséget maga mögött hagyni képtelen, drogokban, gyógyszerekben, alkoholban menedéket kereső generációról, mintsem Likó Marcell életrajza. Ő a katalizátor és ő a szócső, aki saját történetén keresztül mindannyiunkról mesél. Csak győzzük erővel, ahogy sót szór a sebeinkbe, miközben tépi a sajátjait.

Likó persze remek alany – a Vad Fruttik énekese az elmúlt években már számtalan alkalommal tépte darabokra magát előttünk dalszövegben, színpadon, olyannyira, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni: ismerjük már a történetét. Nehéz gyermekkor, telepi kamaszévek, sárga zsiguli és ’szóljál már muternak dobjon le szotyira pénzt; alkoholista apa, gyógyszerfüggés, drogok, pszichiátria, halálvágy. Ezzel kerül közel, ezért olyan könnyű azonosulni vele, ettől válhat egy generáció himnuszává a „Nem hiszek” vagy a „Nekem senkim sincsen”. Közös élmények, közös emlékek, közös fájdalmak. Együtt süllyedünk vele a reménytelenségbe. És valóban, ha jól figyeltünk, a kötetet olvasva túl nagy meglepetések nem érnek minket – ami viszont simán gyomorszájon vág, az a kendőzetlen őszinteség és az attrakciómentesség.

Szövegszinten és az elmesélt történetben egyaránt – Likó mesél, Géczi jegyzi, minimális szerkesztéssel, a dramatizáltság teljes(nek tűnő) hiányával. Nem életrajz, sokkal inkább oral history – mintha az olvasót kettőjük közé ültetve beszélnék át újra meg újra az élettörténetet. Már-már terápia ami a szemünk előtt folyik: megannyi ismétlés, vissza-visszakanyarodás kulcspontokhoz, mantraszerűen hajtogatott alapvetések. Tudatosítás-elfogadás-továbblépés. Borzasztó vékony jég az, amin Likó és Géczi táncol. Könnyű lenne túldramatizálni (van is mit) könnyű lenne démonizálni az apát, a helyet, a körülményeket, a sorsot – de ennél mindketten józanabbak. A terápia nem ítélkezik. Feltárjuk a legmélyebb rétegeket, felfejtjük az okokat, megvizsgáljuk a különböző oldalakat. Ott mar legmélyebbre a szöveg, ahol az elbeszélő elfogadja, ami adatott, ahol nosztalgiával emlékszik vissza az őt sorson kívül helyező gyerekkorra, ahol azt mondja: vannak jó emlékek, nem csak rosszak. Ahol a „Nem hiszek” alkoholista apafigurájából („…én mindig is nagyon szerettem volna az apámat szeretni.”) beteg öregember lesz, akit féltünk, akiről gondoskodunk, akinek megbocsátunk. „Az esküvői képen […] a fateromon elegáns konfekcióöltöny, a hozzáillő szürke és fehér nyakkendő, amelyet aztán, amikor Szécsi Pál dalát énekeltem a Szimfonik Live-on, az apám tiszteletére a nyakamba akasztottam.” Nekem ettől igazi és őszinte – nem a drogos élmények sorjázásától, nem a botrányos részletektől, nem a kamaszkori kallódástól és a főiskolás évek nihilizmusától, hanem attól, hogy meri vállalni: emberek vagyunk. És a viszonyaink olyan nyomorultul összetettek, hogy azt sose fogjuk megérteni. Vagy megértetni – leginkább az életünket így-úgy-amúgy megkeserítő felmenőinkkel.

Persze aki botrányos részleteket szeretne, az sem fog csalódni. Likó nem kendőzi el a drog nyomorult oldalát, ami messze van a mámortól és a csillogástól, ahogy azt sem, mennyire nehéz kimászni belőle – pláne, ha a művészben épp a drogmámor szakítja át a gátakat és repíti a sikerig. Ami igazából érdekesebb, az a természetesség, amivel ezeknek a fiataloknak a kezébe ugranak a különböző tudatmódosító szerek – hogy hogyan lesz az „életet nem lehet másképp elviselni csak betintázva” apák fiaiból önsorsrontó drogos, hogy hogyan determinál a segélyekből lézengő egykori munkástelep légköre arra, hogy magad is lecsúszott ingyenélő légy. Hogyan nem tud egy egész generáció már megint felállni – mert nem tanultuk, mert olyan mintákat követünk, amelyek csak lejjebb tuszkolnak a reménytelenségbe, mert valódi segítséget sehonnan nem kapunk, mert a könnyen elérhető örömök áráról pont azok nem szólnak időben, akiknek ez a dolguk lenne.

Van kiút? Van. Likónak is volt, és őszintén hiszem, hogy ez a könyv segíthet nekünk, többieknek is. Ha nem is megtalálni a kiutat (mert nem, nyilvánvalóan nem lesz mindenkiből rocksztár), legalább szembenézni azzal, honnan jöttünk. Ez az első lépés…

„Valahogy minden könnyebb, hogyha ki merem mondani, hogy nehéz.”

Kiadó: Athenaeum

Audrey Niffenegger: Hollókisasszony

Ha nem tudnám, hogy Audrey Niffenegger legújabb „képes regénye” eredetileg egy táncjáték „forgatókönyvének” készült, bizony erősen zavarban lennék, hogy is értékeljem e művet. Persze – mit tagadjam – így is zavarban vagyok kissé, de így legalább tudom, miért… Az időutazó felesége és A Highgate temető ikrei világszerte ismert és népszerű szerzőjét Wayne McGregor, a Londoni Királyi Balett koreográfusa hívta meg, hogy írjon nekik egy történetet, amire ő aztán kidolgoz egy táncelőadást – a kérdésre, hogy mégis miféle történetre gondol, a válasz nemes egyszerűséggel annyi volt: egy új tündérmesét szeretne. Márpedig, ahogy Niffenegger is írja, a tündérmese, az egy egészen különös forma… 

„A tündérmeséknek megvan a maguk kíméletlen logikája és zárt szabályrendszere. A hollólány, akárcsak a régi mesék, egy fiatal lány fejlődéstörténetét és átalakulását meséli el. Van benne különös szerelmespár, metamorfózis, sötét igazságszolgáltatás, herceg, illetve a technika és orvostudomány modern varázslatai. Itt van tehát egy új tündérmese, amely készen áll arra, hogy átessen a tánccá változás nagy átalakulásán.” 

Különös és varázslatos – annak ellenére is, hogy a kötetbe került (és a szerző mesésen gótikus-ijesztő illusztrációival kiegészített) történet óhatatlanul maga után hagy egyfajta részlegesség-érzetet. Mintha csak egy műalkotás felét látnánk – hiányzik mellőle a zene, a tánc, az érzelmek vad hullámzását közvetítő színpadi játék. Ideális esetben persze az irodalom varázsa épp az, hogy a vizuális művészetekkel szemben teret ad az olvasó képzeletének és nem adja meg ezeket a plusz „fogódzókat” – mégis, ezúttal úgy éreztem, nem kapom meg a teljes élményt. Persze az is lehet, hogy épp az lett volna a jobb, ha nem tudom, hogy ez a történet egy táncjátékhoz készült: elképzelhető, hogy ha nem dörgölik az orrom alá, hogy van mögötte még valami, nem is keresem. Bár az is lehet, hogy akkor is azt érezném, Niffenegger története a mesebeli Hollólányról, aki embertestbe született, de bármit megadna azért, hogy repülhessen, színpadra termett. Ki tudja…

Hollólány egy postás és egy holló szerelméből született – a postás sok-sok magányos év után talál rá a fészekből kiesett kis hollófiókára, akit hazavisz, felnevel, dédelget, és aki észrevétlen belopja magát szívébe. Nászukból tojásba zárt embergyermek születik, aki pillekönnyű, mint a madarak, beszélni nem tud, csupán hollónyelven károg, ám szárnyak helyett emberi kezekkel áldotta meg a sors – se nem ember, se nem holló ő. Idegen a gyerekek közt, akik félik károgását és undorodnak furcsa játékaitól, és idegen a madarak közt, akik félnek embertestétől. Magányosan, örök vágyódásban éli életét, mígnem az egyetemre kerülve felcsillan a remény egy teljesebb életre. Egy esély, ami ugyanakkor magában hordozza a bukás lehetőségét is. Hollólány válaszút elé érkezik, s hogy jól dönt-e, azt csak ő tudhatja.

Mese ez, valódi mese – magányról, kirekesztettségről, elveszettségről, és arról, hogy mit tennénk meg (és mit áldoznánk fel) hogy kövessük a vágyainkat. Cseppet sem bájos, nem kedves, még csak szellemesnek sem mondanám, inkább mélységesen szomorú és melankolikus. Szól lázadásról, a szabadság utáni örök vágyról és arról a soha véget nem érő küzdelemről, amit a nekünk kiszabott sors ellen folytatunk. Mert ugyan melyikünk nem érezte már azt, hogy bármit megadna azért, hogy elszakíthassa béklyóit? Hogy valami mást éljen meg? Ki ne érezte volna magát szárnyaszegett madárnak, akit egy esetlen emberi testbe zártak? Nekem, aki hajlamos vagyok kapálózni a kötöttségeim ellen, szívet tépően gyönyörű és tanulságos kis utazás volt ez a sokszor bizarr, rémálmokat idéző könyvecske.

Mélységesen hálás vagyok a kiadónak, amiért megjelentette itthon e mesét – azért meg pláne, hogy ilyen színvonalas kiadásban vehettük kezünkbe (még ha ennek bizony ára is van, meglehetősen borsos). Mégis… Azért jó lenne látni azt a táncjátékot is. 

Kiadó: Athenaeum

Fordító: Szabó T. Anna

Theresa Révay: A hársak felett az ég

A tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetése volt Theresa Révay Párizs fehér fényei című regénye – az írónő mesteri módon ötvözte benne a romantikát a történelemmel, a divatvilág csillogását a két világháború közti növekvő politikai fenyegetéssel, a művészi útkeresést a hazájukból elűzött arisztokraták túlélésért folytatott harcával. Mikor eljutott hozzám a folytatás híre, először egészséges kétkedéssel fogadtam – egyrészt, mert az előző kötet elegánsan nyitva hagyott befejezése nagyon is kedvemre való volt, másrészt, mert manapság, amikor mindenki sorozatot ír, egy önálló történet igazi kincsnek számít. Aztán szép lassan megbarátkoztam a folytatás gondolatával, egész egyszerű oknál fogva: amint felidéztem a Párizs fehér fényei világát, nyomban elfogott az érzés, hogy megint bele akarok merülni, és újra együtt akarok lenni a hőseivel.

Előbbi csak részben, utóbbi maximálisan teljesült. A hársak felett az ég a második világháború végén veszi fel a történet fonalát, abban az időben, amikor Európa romba döntve, szétbombázva, megtépázva, iszonyatos emberi veszteségekkel „lélegezhetett fel” a náci terror után. Hol van már ekkor a húszas-harmincas évek csillogó divatvilága, hol a pezsgő szellemi élet, a fények, a glamúr? Itt nincs más, mint fájdalom, vér és halál – és ami tán a legrosszabb, bizonytalanság.

Xénia Osszolina, a bolsevik forradalom idején hazájából elmenekült orosz grófnő, a harmincas évek legkeresettebb modellje férje halála után csak egy dologra képes gondolni: hogy megtalálja szerelmét, a fotós Max von Passau-t, aki nyomtalanul eltűnt a náci Németországban. Xénia a frissen felszabadult, lassan újraéledő Párizsból Berlinbe utazik, hogy felkutassa az ellenállóként letartóztatott férfit – és kiderítse, mi történt barátnőjével és családjával. A regény elejét átható bizonytalanság iszonyú erővel települ ránk – noha olvasóként tudjuk, mi történt, Révay eléri, hogy a szereplőivel együtt járjuk végig az utat, melynek végén az igazság felfoghatatlanul csap arcul minket. Nem lehet közömbösnek maradni, amikor a fiatal zsidó testvérpár, Lilli és Felix Selligsohn megtudja, hogy szüleik és kishúguk nem élte túl a haláltábort, vagy amikor látjuk a megtört, munkatáborból szabadult Max képtelenségét arra, hogy újrakezdjen, visszatérjen az életbe.

Fájdalmas és sötét időkben játszódik a történet, nehéz is kiverekedni magunkat a hatása alól, még akkor is, ha a történelem mellett – ahogy az előző kötetben is – az emberi sorsoké a főszerep. Csakhogy a romantika mellett sokkal ellentmondásosabb, összetettebb viszonyok kerülnek terítékre. Xénia lánya, Natasha felnőve szembesülni kénytelen azzal, hogy anyja egész életében hazudott neki arról, ki az apja – s hogy akit apjaként szeretett, a nácikkal kollaborált. Egész identitása kérdőjeleződik meg, és anyjával szakítva Berlinbe menekül, hogy megtalálja vér szerinti apját, és saját útját. Unokatestvére, Axel Eisenschacth ezalatt náci apja örökségével kénytelen szembenézni, és újraértékelni a Napolában belénevelt hazug eszméket, miközben a nélkülözésbe belebetegedett anyját próbálja életben tartani. Felix pedig, akitől elvették családját, vagyonát, nevét, múltját, dacolva a világgal és a „felnőttek” tanácsaival, visszatér Berlinbe, hogy visszaszerezze örökségét.

Max és Xénia szerelmi története mellett az övék, a háború alatt felnőtt generációé a főszerep, akiknek nem csak saját személyes történetükkel kell megbirkózni, hanem azzal is, hogy a körülöttük lévő világ fenekestül felfordult – nincsenek eszmék, melyekben hihetnek, nincsenek „igazságok”, nincs hit, minden, ami a háború előtt kapaszkodót jelentett, elpusztult, és nekik kell újra felépíteni.

Valamennyi szerep itt is jut a divatnak és a művészetnek, Xénia például Cristian Dior 1947-es „New Look” bemutatójával tér vissza a divatvilágba, Max fotói a szétbombázott Berlinről pedig bejárják a világot. Ám ezek csak epizódok, melyek színesítik a cselekményt, sokkal nagyobb hangsúlyt kap a politika – a szövetségesek marakodása Berlin felett, a város kettéválasztása és az 1953. június 17-én kicsúcsosodó felkelés kulcsszerepet kap.

Az írónő mesterien bonyolítja  a szálakat és szövi egymásba  a legkülönbözőbb emberek sorsát – a főszereplők mellett van itt orosz arisztokratából lett szovjet tábornok; fiatal angol katonanő, aki az unalmas vidéki arisztokrata-lét helyett választotta a Királyi Haditengerészetet; Kelet-Poroszországból a szovjet seregek elől elmenekült fiatal lány. Annak ellenére, hogy olykor romantikus túlzásokba esik, és hihetetlen fordulatokkal egyengeti egymás felé hősei útját, Révay megint remek könyvet írt – az pedig külön öröm, és magasan kiemeli a regényt a hasonszőrű történelmi lektűrök közül, hogy főszereplői egytől egyig összetett jellemek, itt senki sem hibátlan, nincsenek csak fekete és csak fehér szereplők.

Olykor esetlen, fájdalmukat feldolgozni nem tudó, másokat ok nélkül bántó, szívüket megkeményítő, hús-vér szereplők küzdenek leginkább saját magukkal a boldogságért – szerencsére nem teljesen kiszámítható, hogy ki miben vagy kiben találja meg, s komoly meglepetések is érnek minket a végére. Meg merem kockáztatni, hogy Theresa Révay a történelmi lektűr-szerzők közül a legjobbak közé tartozik, igazi minőségi romantikus irodalmat ír. A műfaj rajongói számára mindenképpen ajánlott darab!

Kiadó: Athenaeum

Fordította: Kiss Kornélia

Korábbi kommentek: