Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint: Shapeshifter - CD

Nekem Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint duója az első perctől kezdve szívügyem. Talán mert közel ugyanazok a zenei alapok markoltak annak idején nagyot rajtam is, amit Veronika és Bálint inspirációs alapjának tekint. Dédelgetett kedvenceimre csodálkozhattam a feldolgozás-koncertjükön, ahol meglepetésbe csomagolták őket azzal, ahogy minden gátlás nélkül a duó ízvilágába hangolták őket. Lehet, hogy valójában ez a varázslatuk: ez a bátor ízbe hangolás. És mindig picit más ízbe... A párom által sokat hallgatott Harcsa Veronika Quartet engem először a Lámpafény albumával ragadott el, ahogy ott a versekhez ízt találtak - engem Veronika először ezzel a ragyogóan tiszta, verset tisztelő hozzáállással varázsolt el. Onnantól tudtam, hogy nekem őt figyelnem kell, mert minden ízében inspirál. Figyeltünk hát rá, és elmondhatjuk Timivel, hogy jelen voltunk a duó egyik első nyilvános fellépésén, a Nemzeti Galériában. Elmondhatnám, hogy szerettük meg miattuk a Bin Jipet, hogyan kezdtünk odafülelni a különútjaikra is, Veronika brüsszeli kalandjaitól Bálint triójáig (ami épp most alakult át gyökeresen...). De mindezeket elmondtam már, talán túlságosan bőbeszédűen, ahhoz mérve, hogy nem vagyok igazi, tanult zeneértő. De tény, Veronika és Bálint tanította meg nekem, hogy elég lehet a duó, sőt, azt is, hogy mennyire.

Úgyhogy felfokozott kíváncsisággal ültünk be az Opus Jazz Clubba az új lemez bemutató koncertjére; kifejezetten felajzva attól, hogy a nem kicsit ragyogó belga jazzszcéna két kipróbált, világszínvonalú zenészével együtt dolgozott a duó ezen az anyagon. Nicolas Thys, meg a bőgője (Veronika Kris Defoort együttesében ismerte meg) és a teljesen kiszámíthatatlant ritmusba csavargó dobos: Antoine Pierre aztán tényleg további rétegeket segítettek feltárni a duóból, olyan mélységekből csalogatva szöveget és dallamot, ahova maguktól talán csak évek múlva nyúltak volna. S most itt forog (immár csaknem két hónapja) a lejátszóban a CD, és nemigen tudok betelni vele...

Megint visszafogottabb a hangrögzítőre került anyag, világosabbak, szűrtek a szerkezetek a koncert elszabadultságához képest. Ezt szinte minden megjelent anyaguk kapcsán elmondtam már: amit a zenészek itt szelíd stabilitással és nem kevés színnel a behunyt szemünk elé terülő vászonra kennek, azt élőben minden alkalommal hatványra emelik. Az erős szerzőiség maradéktalanul átjön a hordozóról is, de Veronika és Bálint (és Nicolas és Antoine is, nyilván) pontosan jelzik élőben, mit ad mindehhez a személyesség. Ezt a zenét hallgasd és szeresd meg, hallgasd sokszor és szeresd minden fordulatát - de aztán menj el egy koncertre, hogy teljesen új élményként székhez szögezzen. Engem a személyességük mértéke minden alkalommal felkavar! Egyszeri és megismételhetetlen jelenlét - ami tud a közönség jelenlétéről, hiszen neki játszik. Nem a tökéletest keresi (ahogy a felvétel óhatatlanul), hanem a kapcsolatot veled. Gyönyörű gesztus volt, ahogy Veronika a lemezbemutató koncerten elmondta: a tőlünk kapott energiákat is beviszik a stúdióba, a lemez felvételéhez - főleg mivel mi csak visszatükröztük mindazt az izzást, amit valójában négyüktől kaptunk...

Van mit visszatükrözni... Listen to Me Now kéri az első dal. Figyeljen, aki elsírta a könnyeit, aki tudja a veszteséget, hagyja magát megérinteni. Mintha álmainkat tűzre építenénk. Aminek levegőre és fára van szüksége: térre és közelségre. Mindenből annyira, hogy ne fájjon. Az első dal egy gyógyítóének. Nagyon visszafogott, szelíd zenekísérettel, Bálint érzékeny, pár mellkasba markoló helyen lefogott hangból álló szólójával - figyelj most rám. Hogy hozzásimuljon rögtön a San Francisco, a második dal, a személyesség, a jelenlét könnyed, de több helyütt is igen virtuóz  himnusza. Mert ott lenni, bárhol ott lenni és ízeket kóstolni tényleg többet ér, mint a posztok, a lájkok, a virtuális álmok. Olyan szépet repül ez a dal, eszembe juttatja a Lámpafény lemezről Weöres Sándor versének a Kihajolni veszélyesnek zenei elmarkolását - ahogy ott szakad fel az intimitásból a vonatzakatolás, úgy veszi át itt is a dalban a reggel ébredező, kedves állapotainak ízét egy nagyváros nappalritmusa. Meghallottad-e valaha a Halleluját egy mennydörgésben?

Hogy aztán ebbe a felépülő harmonikus állapotba óriásit harapjon a "három éjszaka" - három egymást folyamatában tovább építő dal; valójában egy hosszú, brutális kompozíció. A First Night  az expozíció, mert hiszen tényleg nem kívánt dallamokban fürdünk - és meg is kapjuk, ezt a komponált kakofóniát, amiből persze hogy kiszálazható, mit jelentenek az erőszakos fények, a válogatott szavak, amik mindenhonnan ránk kacsintanak... a zene lassan kap formát, Nicolas Thys bőgőjátékával bontakozik egyfajta "mintha sztenderd volna" érzetévé, a söprögető dob háttere előtt. De ez már a Második éjszaka, füstös, mintha túl sokan dohányoznának ebben a jazzben, az ének bizonyos pontjain szinte korál-szerű, hogy a végén a felfokozódó zenei kísérettel együtt kegyetlenül darabokra essen... Miközben Veronika a szövegben szelíden listázza a városi éjszaka emberének, mi mindent kéne úgy befogadjon, mint a neonfényeket... Milyen áramlatokat kéne magunkba engednünk, amit úgyis milliók lélegeznek egyszerre... A Last Night indusztriális zenei közegét át- meg átszövi ez a felismerés a szövegben, Veronika ezt rappeli - a körénk áradó (rádió)hullámokban izzót, ami elől kitérni sem lehet: nem kívánt dallamokban fürdünk. Nagyon ritkán hallani ennyire költőien pontosan arról, hogyan takarjuk el a magunk köré ömlő figyelni valóval (de tényleg, pusztán a minden frekvencián ránk zúduló jelszennyezéssel) mindazt, amire tényleg figyelnünk kéne.

Nem is csoda, hogy ezek után Serge kerül sorra, Serge, egy szent sebbel  - egy társasági figura, aki megnevettetne, de most épp a megváltásból csinálna viccet. Mint minden vicc, ez is elgondolkodtat, miközben nevetnél rajta. Ha egyáltalán sikerül nevetni. Ez egy alakváltó dal, a Shapeshifter korongján, eredetileg Bin Jipnek tippelném - csak formálódott azóta... Bálint szólója frenetikus benne; főleg mivel teljesen átformálja vele az addig hallott, visszatérő harmóniákat benned. Tény, ez az alakváltó tényleg szeretné megtudni, ki volt és mivé formálódott. Nem mehetek tovább, míg rá nem jövök, ki voltam... Így kerül elénk a címadó dal, ilyen előkészítés után, a Shapeshifter - avval a hihetetlenül ritmizált, hangszerekkel szóról szóra lüktető énekkel. Olyan életem van, amihez túl fiatal vagyok... Ha valaki megélt már észrevehetetlenül lassan közeledő és lesből lecsapó átalakulást, ami után szinte nem ismer magára, az (talán) eljut ehhez a bölcsességhez. Mert itt megint többről van szó (fájdalmasan sokkal többről), mint az alakváltás popkultúra által fényesre szopogatott farkascsontja. Megint rólunk van szó - meg a felelősségünkről, hogy mit művelünk egymással. Egymásból... Ebből a dalból erő árad amúgy. Strukturált, komponált, az elemeiből harmóniát teremteni képes erő - ami nem mondott le sem magáról, sem a világáról.

Ahogy azt Bori is teszi, Veronika testvére, aki a korong utolsó dalának szerzője. Több ez egy kedves testvéri gesztusnál. Ami a dalokban teória és művészet volt, az Borinak az élete. Nem odaengedte a lehetőséghez a nővére - értelemszerűen van helye itt ennek a dalnak. Szelíd, lassú, szövegcentrikus blues. A szeretet, az aggodalom faláról, és egy lázadás vágyáról. Miután Veronika szép szisztematikusan megmutatta a normalitást, ami figyel és érzékeny, megmutatta a tévutait és attrakcióit, az aggodalmait meg a mélységes gödröket, amikben már nem hiszi el magát, itt van Bori dala - a dal, amiben egy lány pusztán vágyik rá. Jelzem, talán a legnormálisabb közülünk. Mindannyiunk nevében köszönöm! Tudjuk már, érezzük már át, mennyire nem értékeljük ezt a velünk született ajándékot!

Ezt a zenei anyagot a két belga zenésszel Veronikáék hamarosan elhozzák a MÜPÁba, hallgassátok meg. Járják vele az országot, kettesben is, a személyesség varázslatával állítva mindezt a színpadra. És itt van ez a hordozó. Én nagyon élvezem, hogy annyiszor játszhatom le, ahányszor csak akarom...

Gyémánt Bálint Trió: True Listener - Budapest Jazz Club, 2018 szept. 29.

Gyémánt Bálintot én a Harcsa Veronika Quartet Lámpafény koncertjén hallottam először élőben játszani, Timi pedig Juhász Gáborral duóban - felvételről persze nyilván korábban és sokszor, ha nem is tudtunk (ha nem is mindig tudtunk) róla. Azt azért elmondhatjuk, régóta látjuk, ahogy játszik, régóta halljuk mindenféle formációkban, Bin Jiptől a Veronikával alkotott, folyamatosan megújulni képes - általam a projektjei közül talán a legizgalmasabbnak tekintett - duóban, amelyet épp mostanában nyitottak két rendkívül tehetséges belga zenésszel quartetté. Nagyon sok dalt hallottunk, amelyen rajta hagyta a keze nyomát - de mondhatni, most először hallottuk, milyen zenéket álmodik (elsősorban mint dalszerző) saját magának.

Persze megint a játszótársak nyilvánvaló és nyilván befolyásoló jelenlétével. Bálint elmondta, hogy Fonay Tiborral és Csízi Lászlóval valószínűleg akkor is barátok volnának, ha nem játszanának együtt - mindkét játékostárs kvázi Bálinttal egyívású, és nem akármilyen formációkban edzett. Fonay Tibor a bőgőjén olyan társakkal állt és áll rendszeresen színpadon mint Binder Károly, vagy Sárik Péter; Csízi László pedig a Modern Art Orchestra dobosa. Volt hát kikkel kiteljesült kompozícióvá formálni a dalokat... Ráadásul a tavaly megjelent CD felvételeibe négy dal erejéig Shai Maestro is bekapcsolódott - ahogy Bálint fogalmazta: nem volt nehéz dolguk, vagy túlságosan sok megbeszélni valójuk, hiszen a jazz nyelvét mindannyian beszélik...

Azt hiszem igen szerencsésnek érezhetem magam, amiért követhetem ezt a pályafutást! Gyémán Bálint folyamatosan fejleszti magát, állandóan tanul, járt a Norvég Zeneakadémiára, 2008-ban szerzett diplomát a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz tanszékén - magára alapvetően trendalakító karakterként tekint. Mesterien bánik a looperrel, és megdöbbentően sokféle zenei attitűdöt képes teljes szível a magáénak érezni - amiről talán legeklatánsabban a Veronikával közös, mások inspiráló dalait feldolgozó estje árult el a legtöbbet. Számomra mégis két dolog vált a legfontosabbá a szombat esti előadásból, két olyan dolog, amivel megint nyugodtan pályázhat a pályatársak által is talán legígéretesebb tehetségnek tekintett Bálint a "szerintem a legjobb" címére (holott azért ismerve a hazai gitárosfelhozatalt, eszelősen erős a mezőny...).

Egyfelől az a rettenetesen finom érzék, ahogy Bálint olykor másodhegedűsként beletercelt Fonay Tibor amúgy eszelősen jól megérzett és kipengetett bőgőszólóiba - a vékony sávon maradva, ahol nem veszi el a szólózó zenésztől a figyelmet, sőt, úgy tesz hozzá, hogy a szóló valami hihetetlen tág térben kezd el, sokkal nagyobb szárnyfesztávon kezd repülni. Alázat és precizitás, a néhány megtalált hang ritmusba helyezett bravúrja és egyszerre a tér szelíd továbbnyitása a másiknak... valahol ez a közös zenélés egyik kulcsa szerintem, nem csodálkoznék, ha egyre többen szeretnének együtt muzsikálni vele.

Másfelől (ahogy már igen régóta, talán a kezdetek óta) továbbra is szakadatlan igénnyel keresi a legjobb hangszínt, a legjobb beállítást, effektet, dal közben, helyzetben, valójában soha nem elégedve avval, ami kijöhet, egyfajta hangzásbéli tökéletesség örök kutatásában - de ebben a feszesre húzott követelésben immár kibillenthetetlenül, teljes lélekkel játszva. Nekem a mestere, Juhász Gábor azért hallatlanul kedves mindmáig, mert amit csinál, annak folyvást szíve volt és van. Azt hiszem, ő sem sértődne meg, ha azt mondanám, az egykori tanítvány immár sok szempontból, immár ebből a szempontból is meghaladta a mesterét...

Tavaly szeptemberben jelent meg a True Listener hanghordozón, érdemes megkeresni... Bálint jót mókázott a koncerten ezen a kvázi elavult formátumon (amúgy is tanítanivalóan laza és felszabadult az utóbbi időben a közönséggel való összes kapcsolatfelvétele)... Tény ami tény; ám sokat veszít, aki nem szánja rá az időt az egész albumra. A dalok jól komponált egymásutánja hihetetlen többleteket tehet az amúgy sem unalmas futamokhoz. Szerintem még többet ér, ha megkeresitek őket élőben, a trió hamarosan fellép az Opusban - mert ez a zene élőben azért hatvánnyal gazdagabb, mint a felvételen: a hangszerrel egymásra kacsintásoktól a meglepetés-dalokon át (mint az Óz, a csodák csodája világslágere) az olyan pajkos odanyúlásokig, mint amikor az Indigo című dalba pár futam erejéig egy népdal is bekéretőzik. Nem is beszélve róla, mikor a saját trió instrumentális "szövegkörnyezetében" Bálint gitárral a kezében végre felszabadultan rávetheti magát a Veronikával közös duónak írt egyik legizgalmasabb dal énekszólamára...

Más dalokat kell hallgatni - zárta Timi Dan Simmons kult-horrorjának ismertetőjét a minap; más dalokat, nem az erőszakét. Bálint dalai más dalok. A legjobb fajtából.

Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint Quartet: Lemezbemutató koncert - Opus Jazz Club, 2018.07.17.

Nagy várakozással ültünk be az Opus Jazz Club sajátosan érdekes terébe - Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint duója a kezdetektől a szívügyünk. Én ahol és ahányszor csak lehet, hallani szeretném, mert a duó minden koncertjén kísérletezik, újabb és újabb értelmezésekkel nyúlva a saját dalokhoz - olykor akkorát távolodva a várakozástól, hogy szinte feldolgozásnak hat az előadás. Hogyne vártuk volna azzal a szeretetteljes aggodalommal, ahogy a rajongó szurkol - amit a harmadik lemezről (aminek a bemutatójára vártunk), előzetesen hallani lehetett, csak fokozta a várakozás izgalmát: hogy ritmusszekcióval kiegészülve, quartetként lépnek fel, hogy a csatlakozó zenészek Belgiumból érkeznek. Antoine Pierre-t, a dobost Veronika brüsszeli tanulmányai folyamán ismerte meg,  Nicolas Thys, a nagybőgős pedig Kris Defoort együttesében lépett fel együtt vele (amúgy a Defoorttal való közös munka eredményét Timi megrendelte nekem kintről - hamarosan írunk róla itt... mélyvíz, csak annyit mondanék...).

Áprilisban, a Tavaszi Fesztiválon már felléptek együtt négyesben (azt sajnos nem hallottuk, sürgős betegeskedni valóm volt...), s két dalt, a Shapeshiftert és a Tilláromot fel is vették - a ritmusokkal való jóízű játszadozás igézetében. Szeretem, hogy ennyire tudatosan építkeznek, Veronika és Bálint, élnek az adott lehetőségekkel... tudatos és bátor döntés volt, amikor a Lifelover kedvéért ketten maradtak, amikor a két gazdagon elkötelezett játszótárs egyre több, egyébként szintén izgalmas köteléket engedett el és bontott fel a duó kiteljesedése okán; ahogy lubickoltak a kettős által belakható hely kitöltésében a koncerteken, a loopban, az egymásra játszott sajátban - hogy aztán a Tell Her bemutatásakor megtalálják ebből is a (szerintem) optimálisat, ami persze megint csak egyfajta alap, ugródeszka, ahonnan elrugaszkodhat a "mindig picit másképp" élő előadásban születő csodája.

Szóval nagy várakozással ültünk be az Opus Jazz Club sajátosan érdekes terébe - van bája, hogy ha nem felülről, a galériáról akarod nézni, akkor fogyasztanod kell (főleg mert jó a konyha; olyan jó, hogy ha étteremkritikákat is írnánk, erről a rákos spagettiről, meg mustáros tarjáról biztosan nagy szeretettel emlékeznénk meg...). Jó volt észrevenni az állványon az elektromos gitárt. Bálint a megszokott (ám soha nem szokásosan használt) akusztikus gitárjába is bőven pakolja a dögöt, de nyilván a quartet jobban telített közegéből ez a vaskosabb hangzás szól ki jobban - azaz: Jézusom, mi lesz itt...

Hát kérem, varázslat lett! Valami elképesztően vékony mezsgyén járkálnak, hatalmas biztonsággal, szinte kötéltánc - mert senki nem a szokványosat lépi a másik által kifeszített zenei kötélen, és mégse esik le soha egyik játszótárs se. Ez a zene repít. Pierre Antoine a doboknál azokkal a kis kiszámíthatatlan beleszínezésekkel, a többiekre figyelés szuperintelligenciájával, Nicolas Thys (egy másik generáció, de azt hiszem, ezt szívből kikérné magának) a neki szabott hely tökéletes kitöltésével - ahogy a ritmus két tartója figyeli Bálint és Veronika rezdüléseit, szóval ez a virtuozitás profizmusa, ami mégsem válik tchnikai bemutatóvá, öncéllá - csak ennyire természetesen "itt tartanak" a játszók. A dalok Veronika és Bálint eddigi legjobb zenei invenciói - érzékeny elengedettséggel előadva. Timinek eszébe jutott róla Veronika Márkos Alberttel közös Kassák-lemeze, a formáltság mélységéről és az előadás személyességéről - és van igaza benne, ez is mélyvíz, de gyönyörűen tartják meg benne a figyelmed.

Mert valójában ezt volt a legjobb látni: mennyire gátlás és görcsök nélküli az este, ez a sajátos lemezbemutató - hiszen egész nap stúdióztak, sőt, azóta örömmel hírelte Veronika: a felvételek elkészültek, az utómunkák fázisa jön. Mondta is: a koncert energiáit szeretnék elvinni magukkal a stúdióba, mert csak az interakcióval együtt teljes az élmény nekik is. Elhiszem neki - és nagyon megtisztelt ezzel, mint minden nézőt: hogy a világ elé táruló új albumban részünk van, hallgatóságként egy egész kis szeletéről mi tehetünk. Például segíthetünk eldönteni a reakcióinkkal, hogy a rengeteg bennük élő variációból mi rögzüljön. Mi rögzüljön az anyagból, ahol teljesen magára szabva Veronika bluest énekel, ahol Bálint olyan virgát nyom az elektromos gitáron, hogy elfelejtettem közben levegőt venni - egy rendkívül érett, mégis friss alapon, amit a két vérprofi közreműködő tesz mindehhez hozzá.

Mert valójában azt volt a legjobb látni, milyen evidensen van a helyén a kedvenc - immár quartetté kiegészült - duómban a büszkeség és szakmai alázat, hogy mennyire a helyükön vannak a színpadon. Nagyon várom ezt az anyagot! És nagyon várom, hogy hallhassam majd újra élőben - miután már a fülembe ültek a dallamok meg a szavak - megint egy kicsit másképp, de legalább ennyire szabadon. Csípjétek el őket Kapolcson!

Harcsa Veronika & Gyémánt Bálint - Budapest Jazz Klub - Cover Nights

Így teljesüljenek a kívánságaim… a Tell Her kapcsán írtam, nem is olyan régen: A duó a koncertjein rendre eljátszik néhány dédelgetett kedvenccel is… Szívből szeretem a saját dalaikat - mégis, egyszer szívesen hallanék tőlük egy olyan lemezt, amin csupa ennyire mély érintettségről árulkodó dal szerepel az interpretációjukban, csupa ennyire mélyen érintő sajáttá tétel, mint a lemezen hallható Vetetem violát… Nos, legalább egy este erejéig alkalmunk volt a minap kizárólag feldolgozásokat hallani a duótól, a Budapest Jazz Klubban, és nem kicsit felkavaró élmény volt, ha kicsit más értelemben is, mint az említett dal…

Azt hiszem (legalábbis mi) még soha nem hallottuk Veronikát és Bálintot ennyire közvetlen, minden színi távolságtól fosztott módon (mondjuk sosem voltunk Kapolcson…). Klubhangulat, igen, de ez csak egy része ennek a távolságfosztásnak, ahogy azt lehetett érezni hátul is, hogy nagyon közel ülünk most a két játszótárshoz. Klubhangulat, ki-be járkáló, fesztelen (de rendre szavakkal megcsipkedett) nézők, Vera és Bálint, ahogy velünk és egymással is úgy tréfálkoznak, mintha barátok közt volnánk, zenés, mulatós este valahol. De mindez csak egy része – mert ahogy a dalokról beszélgettek és beszéltek hozzánk, abban volt valami minden klubhangulaton túl mutatóan intim. A dalok kapcsán emlékekbe láthattunk bele, rajongások és rácsodálkozások emlékeibe, cserélgetett kazetták és ismeretlen, „hú mennyire jó ez, de ki ez?” előadók világába, lányszobák falára ragasztott poszterekre láttunk, füllel riffeket és dallammeneteket visszafejtő, hosszú hajú gitáros fiúra - rácsodálkozások és rajongások emlékeit idézték a dalok, még azoknak is (szerintem), akik nem tudták mindig azonosítani, még a remek felvezetések ellenére sem, milyen dédelgetett emlékhez nyúl a duó.

Mert igen bátran nyúltak stílustól és reputációtól függetlenül azokhoz a dalokhoz, amik valaha fontosak voltak nekik. Ugyanazzal a szeretettel és olykor pofátlan bátorsággal idéztek  Michael Jacksont, mint Jimi Hendrixet (ezt külön és nagyon, Bálint!), szinte egymás után kaptunk tőlük Nirvánát és Cseh Tamást (ezt külön és nagyon, Veronika!), ugyanúgy elfért a tolmácsolásukban a színen a Beatles, ahogy Nina Simone. Megtéphetett a Talking Heads egyik örökbecsűje - még azt is elárulták: ők Peter Gabriel intimebb feldolgozása által ismerték meg, nem úgy, ahogyan annak idején én, aki ennek a dalnak is köszönhetően evidensen ott ugráltam a Pecsa külső színpada előtt, amikor David Byrne (akkor már egy új formációval) Budapestre jött… Ahogy a duó emléket és rajongást idézett, úgy támadtak fel nekem is az idevágó emlékeim.

Egyáltalán, mekkora királyság már eljátszani az egykor, felhangosított kazettás magnóról vagy bakelitről üvöltő kedvenc énekessel, zenekarral együtt alkalmi „mikrofonba” üvöltött egykori kedvencet, eljátszani az egykor léggitározott alapvetőt! Mekkora elégtétel az egykori kamasz-énnek tényleg, hogy ezek így a színpadra kerülnek – ahogy az egykori rajongó álmodozhatott róla, bőven karrier előtt, vagy akár már zenetanulás közben… Talán ettől volt ez az este ennyire közeli…

Nagyon érdekes volt a régebbi koncertek fényében is, hogy hova jutottak némelyik kedvenccel. Először ha jól emlékszem a Magyar Nemzeti Galériában hallottunk jó pár feldolgozást Harcsa Veronikától és Gyémánt Bálinttól, az MNG Extra rendezvénysorozat keretében, egy csípős-szeles októberi este 2011-ben. És bár azóta sokszor találkoztunk, jobbára a saját dalok bűvöletében, a különböző formációk saját zenéket felmutató produkcióin – s ha a duó koncertjén hallottuk is olykor, hogyan alakulnak ezek a vendégdalok, ilyen töményen egyszer sem köszönt ránk, hogy mennyire a magukévá tették az idő teltével őket, hogy mennyire interpretáció mind. Jó volt hallani őket. Remélem lesz még rá alkalom…

Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint: Tell Her - CD

Duó. Egy ideje már tudom, mennyire bőven elég. Két játszó, Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint, az énekhang, a gitár – az első korongon megszeretett attitűd maradéktalanul jelen van most is. A hangzás lett kicsit más, így, a második lemezre:  a páros felkérte Jeremy Friedmant - akivel Veronika egyéb színpadi kalandozásai folyamán ismerkedett össze - hogy producerként segítse a dalokat minél inkább egy teljesség-érzet elemeiként is egymás mellett zengeni. A bátor annyiféleség, ami a korábbi album egyik legkedvesebb momentuma volt a számomra, itt is jelen van – sőt: ami populárisabb, az merészebben az, a refrénnel, az ismétlések játékaival; ami kifinomultabb, az még bátrabban borul szinte eltévedésig az improvizáció szabadságába (is). Mégis, sokkal inkább egy teljesség önállóan is könnyen fülben maradó elemei a dalok így, mint az első albumon.

Hagyd egy történetté mosódni a dalokat. Engedd közelebb az élő vizeket magadhoz, hagyd, hogy megmutassák neked a varázslatot, úszkálj a rád leső veszélyek helyett a sodró örömre figyelve, törékenységed feledve nyílj (ha fény és sötét határán megrekedve, hát úgy); éld meg és érezd, ahonnan sodrásba nyíltál: az egykori bármi visszahozhatatlanul eltávolodik úgyis, csak remélheted, hogy vetett árnyékod megőrzi csillámló fényük. Merj szédülni a felkavaró változásban. A saját történeted a többieké is, még ha időnként mélységesen egyedül érzed magad, sodródni érzed - akkor is, valami tovább tart velünk belőled: a dalokba csomagolt hit, álom, illúzió, velünk marad - ahogy veled egy feletted lebegő óvó angyal árnyéka. Az ilyen csendeket úgyis megtöri valami zaj; az se baj, ha te adod ki, ha te rikoltod: itt vagyok! Lehet, hogy csak ennyi kell, hogy észrevegyen, aki látszólag eddig is látott; akit látszólag eddig is láttál, az egyik szemeddel tisztábban, a másikkal mélyebben. Hiszen újra és újra el kell mondanod annak, akivel a sodrásba nyíltál: hogy épp ki vagy. Lehetséges, hogy nem figyel jól, vagy te nem nyíltál jól – lehetséges. Lehet, hogy egy magányos dalba zárnád magad – hiszen valójában ez a hiányérzet sodor. Ha visszanézel, látod. Ha kinyílt is violád, sose az a teljes.

Persze, tudom, ennél sokkal rétegesebb a dalok teljese. Úti élmények és családtörténetek formázták a szavakat, minden dal saját kis univerzum. Még mindig tartom, hogy Harcsa Veronika produkcióiban a szöveg a zenei környezettel minimum egyenrangú, sőt; néha még mindig ki merem jelenteni: ez egy szöveg-centrikus zene. Nemigen akad olyan dal, ahol a szöveg puszta apropó egy jól dudorászható (ha poposabb), vagy jól körülburjánoztatható (ha jazzesebb) dallamhoz. Viszont a dallamok sem puszta illusztrációi a szövegeknek – a viszonyukba bőven belefér a közvetített érzés-különbségekbe csomagolt finom irónia most is. Ahogyan például a Possible mélyen költői soraival incselkedik időnként a hozzá rendelt hangzás – vagy a játszótárs megszülető játékmódja. A kompozíció egésze még mindig inkább Veronikáé, de ezen a második albumon Bálint (más formációiból ismerős) színei is sokkal élénkebben látszanak. 

Tudom, ennél rétegesebb a dalok teljese – de az én fülemnek talán túl jól is sikerült Jeremy Friedman hangban tartó, gyönyörű ívet húzó hozzányúlkálása a duó egyre akusztikusabb, egyre letisztultabb világához. Ez egyébként teljesen ellentétes irány, mint amit az első lemezzel, a Lifeloverrel járt a duó, a rögzített album és az élő előadás tekintetében. Ott a koncert élménye volt (a zene selymes rejtelmeibe hatoló tovább-finomulások, hozzátevések által) a bőven gazdagabb, maga a korong visszafogott volt, finomságaival együtt szinte kimért – amitől persze az is sokkal feltűnőbb volt, mint itt: a zene mennyire sokféle, hány stílus, játék- és énekmód rakódik egymásra (ahogy írtam: akár ironizál egymással). Most egyértelműen a felvétel a dúsabb, az árnyalatgazdagabb (egy jól kimért, egységes hangzás összképén belül) – amit a koncert szelíd visszafogottsággal tett személyessé: pont azáltal, hogy lemondott a tér betöltésének sajátos kényszeréről, egyszerűen leült mellénk és onnan szólt nekünk. Meg kell mondjam, tetszett ez is, az is – tetszett a visszafogott lemezre pakolódó koncertélmények rétegződése anno; és legalább ennyire tetszik a Veronika egy bátor zenei kalandjából érkező játszótárs-producer által dúsított felvétel, amiről a duó a színpadon (nyilván eztán is) mindig más rétegeket simogat le. Hisz nincs királyi út – nincs egyetlen helyes megoldás.

Nekem a Vetettem violát hallatán kicsordult a könnyem. Úgy éreztem magam, ahogy annak idején a Quartet Lámpafény albumát hallgatva – egy kegyelmi állapotban, ahol semmi másra nincs módom, csak annyit hozzátenni: köszönöm. Megértem, hogy amíg szerzőként a duónak ennyi mondanivalója van, csak az ennyire mély érintődések kerülnek rögzítésre a feldolgozásokból. A duó a koncertjein ugyanis rendre eljátszik néhány dédelgetett kedvenccel is… Szívből szeretem a saját dalaikat - mégis, egyszer szívesen hallanék tőlük egy olyan lemezt, amin csupa ennyire mély érintettségről árulkodó dal szerepel az interpretációjukban, csupa ennyire mélyen érintő sajáttá tétel.

A lemez januárban német nyelvterületen is kiadásra kerül; szívből kívánok hozzá sok sikert! Ha alkalmam lesz, még sokszor szeretném hallani élőben – de megnyugtató a tudat, hogy akármikor a lejátszóba helyezhetem ezeket a dalokat. Próbáljátok ki! Érdemes.

Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint: Tell Her - Lemezbemutató koncert, Zeneakadémia

A helyszín méltóságteljes, és kötelez – ha fellépő vagy, ha közönség. A Zeneakadémia Nagyterme erős, saját karakterrel bír – nemcsak míves kinézete, egymásra rakódó koncert-jelenekkel folyamatosan mélyülő patinás múltja okán a legjelentősebb magyar játszóhely. Markáns versenytársak közt is első a szememben, hiszen az épület a magyar zenei élet bölcsője. Hiszen Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint is itt végzett 2008-ban, a jazz tanszéken – itt ismerték meg egymást, a közös zenélés alapja is ez a tér, két volt zeneakadémistának ez a fellépés, ez a lemezbemutató koncert egyszerre lehet az álmok egykori bölcsőjének jóízű megtisztelése és a dicsőséges hazatérés. Hiszen mindketten tanultak tovább máshol, más patinás intézményekben is, Bálint a Norvég Zeneakadémián, Veronika Brüsszelben csiszolta tovább a tehetségét – sőt, Gyémánt Bálint itt, a Zeneakadémián szerzett újabb tanulóévek árán mesterdiplomát… ilyen mély kötődéssel ezen a helyen számukra bizonyára különös tétje lehetett a koncertnek. Nekem, mint közönségnek ez a méltóságteljes helyszín – túl azon hogy egyszerűen előre garantál egy minőséget (ennyiben nem tér el más, nívós játszóhelyektől) – kicsit mindig ráül a mellkasomra, felfokozottabb, ünnepibb pillanatokkal ajándékoz a várakozásban (s ennyiben bizony eltér…).

Bejön a két játszó, elhalványulnak a fények – Bálint a húrokra szaggatja a Lifelover témáját (mindig finomít rajta…), és egyszerűen minden a helyére kerül. Tényleg ünnep. Remek választás volt ezzel a dallal kezdeni: elhelyezte a zenét a térben, elhelyezett bennünket is a zenében… énekes és gitáros a tudtunkra adta: otthon vannak itt, az otthonosan ismerős dallamok bennünket is hazavezettek. Így könnyebb belélegezni a még alig ismert dalokat. Rögtön feltűnik: sokkal puritánabb, vagy mondjuk inkább így: intimebb utat választott a koncert hangulati alapozására a két játszó. Alig élnek – ha igen, akkor is csak Bálint – a loop adta zenei tér-telítés lehetőségével. Nem tudom másként mondani: mintha végre elhitték volna, hogy egyedül is elegen vannak a színpadon, mintha elfogadták volna, hogy bennünk és egyenként dőljön el: érzünk-e emiatt hiányérzetet. A koncert utáni pódiumbeszélgetés alkalmával Veronika elmesélte, hogy egy katasztrófának tűnő esemény adta a kezdő lökést, hogy elhiggyék: valójában elég a feeling. Egy koncertjük előtt, Prága külvárosában feltörték a duó autóját és ellopták az összes technikát – ahogy Bálint fogalmazott: a gitárt csak azért nem, mert azzal alszik… Kénytelenek voltak minden segítség nélkül, a kényszer hatására újragombolt produkcióval fellépni aznap este – s az a fellépés meglepően jól sült el. Veronika szerint egyébként is naturálisabb irányok felé mutat, ahogy a duó játékfelfogása alakul – mintha a megszülető dalokból is akkor válna felvételre érett produkció, ha megfelelőképpen letisztultak.

A pódiumbeszélgetésen Bálint kitért arra, mennyivel több lehetőséget rejt ez a felállás a gitárral, az ő szavaival sokkal perkusszívabb játékmódra ad lehetőséget a duó, mintha játszana alattuk ütős szekció is – egyszerűen bekalandozhatja a ritmushangszerek játékterét is. Nos, néhány új dal frissen színpadra komponált előadása alkalmával jó alaposan sikerült elkalandozni az ellenpontozásokba, az ének ritmikájával, s a gitár lemezre rögzített játékmódjával való gátlástalan játékba – bátor gesztus ez egy lemezbemutató koncerten, ahol azért lehet számítani rá, hogy sokan nem ismerik még annyira a dalokat, hogy a gitár lemezre rögzített játékmódja az adott dalban ott lüktessen a fülükben. Bátor gesztus volt, és valahol része az arculatnak, amire a duó szerintem az első pillanattól ügyel: minden koncertjükön újat akarnak mondani a dalok adott keretében szinte egymásnak is. Régóta mondom (úgy is, hogy boldogan birtoklom a megjelent lemezeket): Harcsa Veronikát és Gyémánt Bálintot minden produkciójukban élőben hallani az igazi.

Összképében finomabb, lágyabb ez a lemez, mint a Lifelover volt – bár ugyanúgy akadnak remek dinamikájú, felpörgő dalok is. Csodálom Veronika és Bálint termékenységét – főleg annak tudatában, hogy a dalok java része út közben, szállodai szobákban, két fellépés között született. Veronika dúdolt szöveg-magvacskáiból, Bálint (olykor telefonnal rögzített) improvizációiból. Nem egységes koncepció, nem tűnik annak, de lenyomat, és nemcsak az ő életüké. Én különösen megragadónak ezen az estén népdalunk, a Vetettem violát…  duó általi feldolgozását éreztem – nagyon szeretem a szeretet, a tisztelet és a személyessé tétel bátorsága ösztönösen „kimért” elegyét, ahogy bátran elénk varázsolják a dalból azt, ami nekik tetszik. Szeretem, ahogy feldolgozzák a kedvenceim… bár azt is nagyon szeretem, hogy (úgy tűnik) annyi mondanivalójuk van a világról, rólunk és magukról, hogy a feldolgozásokból igen ritkán kerül rögzítésre valami. A Vetettem violát… ilyen kivétel. Szerintem nemcsak ebben az értelemben kivételes.

Köszönöm. Ezzel a sok szóval valójában csak ennyit szerettem volna mondani. Mindenkinek javaslom, hogy hallgassa meg, felvételről, vagy élőben. Mert a duó gyönyörű úton jár, és csak gazdagodunk általa, ha ezt az utat szemmel követjük.

Bin Jip: Heavy (CD)

Elkészült. Tényleg el; az igen sok munkával variálódó játéktér, a hármas egymásba fűzött, koncertek tucatjain elénk tárt őrült mennyiségű ötlete egy többször ismételhető pillanatra tényleg kiad egy összefüggő mondatot. Összefüggő mondat – a dalok között nincsenek szünetek; Andrew J. úgymond „egyetlen szetté” álmodta a dalokat. Többször ismételhető egy-pillanat ez a zenekar életében, hiszen többször belakhatja a lejátszód, számtalanszor meghallgathatod Harcsa Veronika annyiféleképp téged nyitó szövegeit – de készülj fel, ha elmész élőben meghallgatni a Bin Jip valamelyik koncertjét, nem is egy olyan dal lesz, ahol Gyémánt Bálint teljesen új harmóniákat épít az ismert dalok teljesen új ritmusába. És őrült mennyiségű ötlet – elég, ha csak a „Vicky”-re utalok: barokkos túlzásokon át nyers zúzásból csiszolódott-tompult kompakt-felvehetővé. A Bin Jip esetében ez a legelső, amit szokj meg: semmi nincs kőbe vésve.

Van abban valami hallatlanul vicces, ahogy kezdődik. Élvezd a resztlit. Mintha a zenészekben lakó kíváncsiság iránya tényleg csak befelé hatna – mintha nem is akarnának nagyon vadonatúj dalokkal szöszölni. Itt a maradék, a második korongra… tudom, hogy nincs így; de már itt ránk kacsint Veronika egyik kedves fegyvere: az irónia. A zene egyedi módon gazdag – megint nem érzem azt, hogy a stúdiókörülmények, a számtalan sáv visszaélésekre csábítaná a hármast, sőt. Veronika loopjai alatt a koncerten sokkal több apró színezést megenged magának Andrew és Bálint, mint a lemezen. Fogj meg mindent, ami fontos, ragadd magadhoz – aztán vidd az ablakhoz és szórd a szélbe. Jó kezdet: ürülj ki, hogy befogadhasd, ami jön.

Vagy ami megy. A nehéz dolgok, surranó négy keréken. „Heavy”. Ezt a dalt akkor is a klippel vetíti a belső látásom, ha nincs előttem. Sorjáznak a finom, anime-jellegű képek, lüktet benne a mese az elveszésig tartó keresésről, a „csodaszarvas-kergetésről”, az égbe röppenő éjbe olvadásig. A pillanat, amit meg kell ragadni – ez az útlevél, amivel átléphetők a határok, így lehetsz függője a függetlenségnek. Együtt lüktetni az idővel – a világosság a gyertyalángban, a cseppben a vízesés… nem először érzem úgy, ebben a zenében első a szöveg. A dalok minden hangulata a szóba oldott mondanivalót szolgálja.

Aztán az őszinte keresés elhiteti veled: többet érdemelsz. Már csak gint iszol citrommal, mint aki már ehhez is elég magasra emelkedett. Felül… Az ének hangsúlyaival csöpögtetett irónia: menők vagyunk, a siker forrón átjár – maga ez a menőség a siker. „Gin with lime”. Mert persze ott van a dalban a hosszú monológ, a fiúk által körbeudvarolt dünnyögés, ahol nem számít semmi, nem érdekel semmi; ahol nem szabad ujjlenyomatot hagyni, adjatok még pár refrént… A világ fejen áll, az értékrendjét tekintve, tehát aki legfelül van, az merítkezik fejjel a sárba. A zene megint remekül szolgál – olykor nagyon nehéz eldönteni a dalok alatt, milyen hangszert hallunk, felismerhetetlenségig torzított gitárt, vagy szintetizátort, gitárszerű hangmintát loopolva, vagy hangmintaszerű torzított pengetést...

Nagyon tisztelem Harcsa Veronika őszinteségét a dalokban. A „Toss and turn” szinte agresszióként cipeli magán ezt az őszinteséget. Kegyetlen vízió ez, ha akarom az éneklő hang bensőjében egyre növekvő lyuk a hiány maga, a csírázó új élet, a burjánzó beteg sejt, vagy mindhárom együtt. Az önreprodukálás kényszerébe rejtett elmúlás-tudat. S mindez éles, pontos zenei kíséretet kap: „nővéreim, gyertek, támogassatok…” Jönnek is a hangok, aláfekszenek az éneknek. Tényleg egyre nehezebb eldönteni, ki adja a basszust, ki feszíti a dallamot az ének alá… egymás elgondolásaival játszik Balázs és Andrew.

Hogy a játék kedvéért akár feladjanak egy előzőleg játszottat. A „Vicky” a koncerteken eddig hallott verziókhoz képest mintha a klipben központi szerepet játszó abszolút retró ZX Spektrum számítógéphez jobban illő zenei környezetet kapott volna. Elsimogattak benne számos karcos, éles elemet – és az így megnyílt helyre beáramlott valami az egykori játék-kísérőzenék legjobb pillanataiból. „A nedves fű szinte vezeti a készséges lépteket…” ezt a dalt is nehéz a klipje nélkül elképzelni, ha egyszer már láttad.

Ezen a lemezen alig is érezni akármilyen hangszeres dominanciát – nem igazán követhető, mikor uralja a teret Gyémánt Bálint vagy Andrew J.; a legnyilvánvalóbb eseteken túl nem igazán található ki, ha nem látod hozzá a színpadot, hogy épp ki adja a másik alá a lovat. Egy biztos: a kettejük játékán Veronika lovagol az énekkel. „A legjobb férfi elment”, panaszolja a „Fig peel”; „már megint hol voltál” perlekedik a „Flimsy” (hallatlanul gúnyos, szinte karikatúraszerű passzív agresszív szöveg); „úgy hiányzol, mint egy érintés”… kinek az ujjai járják végig az öltéseket – kérdi a „Stitches”. Csupa párkapcsolati dráma, jelentősen különböző zenei környezetekben, hol poposabb, hol szinte groove-be hajló, hol az egykori Genesis legfényesebb progresszív korszakát idéző zenei elemekkel.

Persze ennyi csalódás önvizsgálatra késztet – így fűződik tovább a dalokból font mondat. Nagy jelentősége van, hogy nincs szünet; ez is egyfajta klasszikus progresszív jellemző, az egész albumon végigfutó koncepció, ahol a dalok egésze egy-egy dal saját meséjén túli, egyetemesebb történetet is hordoz. A „Ploy” az elbizonytalanodás dala; hagyd az életed megváltozni – énekli Veronika. Tudjuk, nem olyan egyszerű.

Hogy mennyire nem? Ott az „Uncle”. Van egy saját asszociációm hozzá, a Kiégő Izzók vetítette radarernyőn villódzó pontok ajándékoztak vele; a dal hangulatának sajátságos képre kerülése a dallal együtt egy kedves régi mesémbe repített – egy animébe, ahol a félszemű kalózkapitány („egy szakáll nem elég, hogy elbújj”) egy ponton túl, az ismeretlen űrben közeledő ismeretlenre lőve nem tudhatja, hogy épp egy más időbe csábult „önmagára” lő. Van hogy kötelező változni – főleg ha tényleg túl vagy az utad felén… (remélem, a Bin Jip hármasából még senki nem gondol így magára…).

És a „Noway boy”. A „sláger”. Amin tényleg felállva kell táncolni, és végig kell bírni, ez benne a pláne. Valójában mindannyian „szóbasejöhet” fiúk vagyunk valahol, valakinek. milyen érdekes: a lemezre nem egy túlcizellált változat került, ezt már hallottuk szerintem koncerten ennél több rafkóval keverve – ez a dal is a tézist illusztrálja szerintem: korongra az kerül, ami letisztul. S hogy a történet vége mi? Vacsora a démonnal, aki a lelkedre éhes… „azt mondta, nem ízlik neki, borzalmas vendéglátónak nevezett…” mert valójában azt keressük, kapcsolatban, élményben, zenében, ami felfal? Nem tudom. Ezt a mesét most én meséltem végig nektek – és ideje abbahagyni.

Hallgassátok végig – és meséljétek el magatoknak ti is. Megéri. Hallgatni is, mesélni is.

Bin-Jip feat. Eric Truffaz - Művészetek Palotája, 2014. december 21.

Már a hír simogatott, hogy meg kellett nyitni a Müpa Bartók Béla hangversenytermének felső szektorait is – az főleg, amikor így is elfogytak a jegyek. Ezt reméltem, hogy az egymás iránti (úgy tűnik) szakadatlan kíváncsiság ekkora rajongótábort rántson össze, hogy egykori zenész barátommal sajnálkozhassak, amiért későn ébredt – és szégyellhessem magam, amiért nem szóltam, nem figyelmeztettem időben. Nekem most ők az egyik teteje – jó érezni, hogy nemcsak nekem. Többek közt azért, mert nem unják a kísérletezést. Nincs kőbe vésett megoldás, legjobbnak ítélt és egyszer s mindenkorra úgy hagyott dal. Variációk vannak, a párbeszéd állandó kísértése. Ahogyan Harcsa Veronika mondta egy interjúban: a színpadon beszélgetnek egymással a zenészek – és nem akarják egymásnak sem kétszer ugyanazt mondani. Úgyhogy tudtam, mikor leültem a helyemre, hogy bár lemezbemutató koncertet hallok, ez nem jelenti azt: a korábban is (Planetáriumban, koncerthelyeken) hallott dalok felvett, végre hangrögzítőre került verzióját fogom hallani…

„Már régen készen van a második lemez” írtam valaha… igazam is volt, meg nem is. Szerintem mind a három zenész alkatában ott van ez a hallatlan, befelé is tekintő kíváncsiság. Majdnem azt mondom, egyszerre horizontális és vertikális érdeklődés: miközben születnek új dalok (hisz most is hallottunk újat), a régiek születésének folyamata soha nem ér véget. Andrew J. szemszögét értem a legkönnyebben – a hangvarázslattal a mások (ez esetben a másik, a zenésztárs) produktumához a változás, áthangszerelés, komponálás igényével közelítő hozzáállás alapjellemzője ez a hallottat mindig tovább finomító előadás. Gyémánt Bálint a gitárral szintén eszméletlenül sokszor mutatta meg, egy-egy alap-hangulaton belül hányféle színt bonthat ki a finoman eltérő (talán épp a pillanat kedve szerint való) játékmód, nem is beszélve arról, amikor magát az alaptónust értelmezi át a csodálatosan önkényesen, mégis helyénvalóan dallamba helyezett, lélegzetvételnyi, hangsúlyos szüneteivel. Harcsa Veronikát értettem meg a legnehezebben – talán mert énekesként és nem zenészként gondoltam rá, pedig folyamatosan ott lebeg valahol a kettő között, egyre kifinomultabban játszva az adottságaival, a határokat állandóan feszegetve.

Tehát lehet, hogy tényleg épp most készült el a Heavy, a második lemez – hisz valóban csak ők tudják, hol van az a pont, az a pillanat, ahonnan a dal a kialakulás fázisából átlép a feldolgozás és variációk boldog állapotába – a cezúra, amikor úgymond „készen van és rögzíthető”, hogy aztán tovább variálódhasson.

Kis csúszással indult a koncert – valami a vetítéssel nem állt össze a kezdésre. Pedig ez is igen lényeges, mert ahogyan a Bin-Jip tagjai a dalokhoz, úgy áll a dalokhoz álmodott képekhez a Kiégő Izzók csapata. Egyre jobb, egyre teljesebb összhangban a látvány és a zene – mondjuk jót mulattam a félkupolán, amit a színpadra állítottak, de értelemszerűen ez a vetítés, a fények eredetileg a Planetáriumba lettek kitalálva; s akármennyire is illusztris helyszín maga a Müpa, teljesen helyén való volt szerintem így adaptálni ide az egész-érzetet, amit a zene és kép egyszerre teremt. Andrew fehérben, Bálint feketében, Veronika merész égővörös ruhában – látványilag sokkal inkább a központban, mint általában…

Ráadásul dalok egész sorába fújt bele a maga utánozhatatlanul egyedi módján Eric Truffaz. Úgy éreztem, a legtöbbet Bálint lépett úgymond hátra a kedvéért, mert ebben a három zenész által fantasztikusan telített zenében tényleg úgy kell helyet csinálni egy negyediknek. Aki ráadásul folyvást tágítja a helyét, beleszeret a variációiba – valami hatalmas érzékkel kilesve, meddig mehet el, meddig engedi (nem is elsősorban a játszótársak türelme, hanem…) a közönség. S aki aztán a ráadásban mindehhez képest olyan finoman rakta az alapot a többiek alá, hogy könnybe lábadt tőle a szemem! Zseni a pasas, igazi zeneálmodó, és óriási szó, hogy így odatette magát a mások csodálatos zenei álmaiba!

Veronika még a koncert előtt, a közösségi felületeken feltett egy bolondos kérdést: „Ki mer felállva táncolni a Müpában a Noway Boy-ra?” Meg kell mondjam, nem az volt a kérdés, fel merek-e állni ebben a nem erre kitalált, méltóságteljes térben, hogy táncoljak az egyik legdinamikusabb nótára; hanem az, hogy amíg nem jön, hogyan maradjak ülve! Fantasztikus élmény volt, mint ahogy a Bin-Jip minden koncertje az… és nagyon kell figyelni, hogy le ne maradjunk a következőről, a szülinapi Planetáriumiról például. Mert nagyon kíváncsi vagyok a dalok átalakulásának következő fázisaira is, és várom, nem múló örömmel várom az újakat. Köszönjük szépen, Bin-Jip!

Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint: Lifelover - a legújabb dalok - Belvárosi Színház, 2014. május 24.

Tényleg elképesztő a szabadság mértéke, amit Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint egymásnak enged a színpadon! Sokadszor látom őket, de még mindig meglep a mérték: az a merész bátorság, ahogyan eltávolodnak a hatalmas munkával gyémántszerűre csiszolt dalok „eredményétől” a spontánba, további formálódásra adva esélyt fellépésről fellépésre a daloknak. El tudom képzelni, ahogyan a próbákon elvetik e változások csíráit, a megszerzett tudás, az új felfedezések, egy-egy csábító játékmód hívásának engedve, hogy aztán teszteljék rajtunk, koncertjeiken ránk engedve akár túlzásokig, vadhajtásokig bátran az így megváltozót. Elképesztő az egymásnak engedett szabadság mértéke, s talán ettől is egyre inkább ők is mértékké – pontosabban mércévé válnak a szememben. És megmutatóivá az egyik útnak, hogyan ne legyen az alkotó ember önmaga nagyságának merevült szobrává…

A Belvárosi Színház intim közegű terében adtak koncertet a minap – a focirajongók lemaradtak róla, s talán azok közül is sokan, akik még nem vették észre ezt a szabadságfokot. Akik nem vették észre még: a duót élőben hallgatni minden esetben másként ragyogó, estéről estére más élmény. Veronika és Bálint hangsúlyt fektetnek rá, hogy alkalmanként valamilyen újdonsággal is kedveskedjenek a rajongóiknak, ezen az estén három új, általuk játszott dal is koncertnyilvánosságot kapott – a játszótársak egy-egy szólója, ahogy azt a felvezetésben hallottuk (bár az egyik azóta megduósodott…), és Nina Simone „Feeling Good”-jának feldolgozása. De higgyétek el, nem elsősorban az új dalok előadása jelentette az igazi újdonságot, hanem a koncert után is bennünk lüktető új ízek a régi dalokban.

Gyémánt Bálint – amennyire én hallottam – még soha nem szaggatta-ritmizálta ennyire a riffjeit, s főleg a basszusjátékát. Még lüktetőbbé téve az egyébként is sodró hangulatú dalokat is, mint amilyen a „Perilous” – ez a dal egyébként nemcsak a játékmódban és felépítésben mutatott újat, de mintha itt a szöveg is másként szólt volna, mint a felvételen, vagy az eddigi koncerteken. Bálint valahogy mindig megtalálja azokat a szívdobbanásnyi, pillanatra minden hangot lefojtó szünethelyeket, azokat a kihagyásokat, amitől egy sokkal teljesebb ritmizáltság élménye áll fel. Egyre többször ritmizál a pillanatnyi csenddel… És végre láttam, hogyan hagyja meglepni magát – mert bár láthatóan nagy tiszteletben tartja Veronika „elszabadulásait” (amelyek olykor a végsőkig, vagy azon túl is elmennek egy-egy dallam útján), ennyire nyilvánvalóan még egyszer se tűnt fel a húrok felett lebegő, visszatartott kéz, a mosoly a szájsarokban. Hogy aztán amikor mégis (szerintem Veronika által sem várt helyen) belépett a gitárral, valami az addig hallhatóhoz teljesen odamérhető minőségű elszabadulást finomítson a maga eszközeivel a dalba.

Mert bizony Veronika egyre kegyetlenebb bátorsággal szabadul – ami nem azt jelenti: eddig ne merte volna meglépni énekben a váratlant; csak azt: a rengeteg új, tanult elem mintha most egy óriási katlanban fortyogna benne, időnként szinte lávamód törve ki. Kemény és pontos ritmikák, dúdolás, kántálás, zörejek és taps, halandzsanyelv, sóhaj és sikoly – ütőképes és olykor szinte őrült keverék ez, amit szinte szegényes nyelvi gesztus „éneklésnek” nevezni. És a loop… először azt hiszem a Bin Jip első planetáriumi koncertjén láttam a saját hang rögzítésének eszközével játszani – mostanra ez a játék kegyetlenül profi tér-kiteljesítő eszköze lett a duónak. Veronika legalább annyira, ha olykor nem jobban alkalmazza önmaga megsokszorozásának lehetőségét, mint Bálint az egymásra fektetett (akár öt-hat) basszus-, ritmus- és szólógitározás egymással beszélgető hangrétegeit. Az említett Nina Simone feldolgozás például szólóban, Bálint segedelme nélkül elevenedett meg teljesen komplett jazz-zenekari hatást keltve Veronika egyre kifinomultabb loop-technikájának köszönhetően. És minden bizonnyal van tovább ezen az úton – ahogy a két loopoló zenész egyre inkább összefűzi az egymásnak dobált dallam és ritmusrétegeket…

Ez az este egyszerre volt bensőséges, meghitt és formabontóan bátor. Azt hiszem, idén tényleg el kéne mennünk Kapolcsra, hogy az egyébként is gazdag kulturális kínálatba szemezgetés mellett beleszagoljunk a honi jazz-élet talán legnagyobb (s egyre inkább beváltott) ígérete: Harcsa Veronika táborába a Művészetek Völgyében…

MNG extra Harcsa Veronikával és Gyémánt Bálinttal - Magyar Nemzeti Galéria, 2011. október 7.

Összetett élménnyel ajándékozott meg bennünket a Magyar Nemzeti Galéria az MNG Extra rendezvénysorozatának egy éves évfordulóján – úgy látszik, valóban járható út az igényes múzeumi közeg számára is ez az időnkénti kulturális párbeszéd a művészeti ágak között.  Azzal hogy a kulturális emlékezet ezen őrei beengedik a profánabb műfajú zenét a maguk időnként templomi áhítatot sugalló tereibe, egy fiatalabb generációt is beengednek, jó pár olyan nézőre téve szert, akinek képpel telipöttyözött korunkban e nélkül lehet, eszébe se jutna a lehetőség – honunk művészeti kincseit a maguk teljességében, minden közvetítő közeget, médiát félretéve, szemtől szemben megtekinteni. Jó volt látni, hányan méláztak el egy-egy kép előtt a koncert előtt, a szünetben, és utána – hogy értelmet lelt így is a rendezvény, nemcsak a fülnek, de a szemnek is bőven adva táplálékot.

Volt mit nézni: az állandó kiállítások mellett, ahol végigkövethető a magyar képzőművészet története szinte a kezdetektől, a Markó Károly és köre: a mítosztól a képig időszaki kiállításán, s Munkácsy Krisztus-trilógiájának igazán igényesen felvezetett tárlatán is óránkénti, szakértő tárlatvezetéssel készült a múzeum. A Munkácsy-kiállítás igazi csemege, hiszen nemcsak a három „nagy” kép: a Krisztus Pilátus előtt, a Golgota és az Ecce Homo látható, hanem a számos rajz-, szín- és kompozíciós vázlat által, a képekhez kapcsolódó tanulmányok által az a gigantikus birkózás is, amit a festő a végső látomás formába öntéséért végigvitt. A képek budapesti bemutatására a debreceni Déry Múzeum felújítása adott alkalmat - el kell mondjam, ez az ideiglenesség nem látszik a kiállításon, s bár Debrecenben is méltó helyen van ez a csodálatos hármas, ez a valóban csak az európai legnagyobbak művészetéhez mérhető csoda, szinte sajnálom, hogy a Déry Múzeum elkészültével majd visszakerülnek.

A rendezvény keretezte múzeumi barangolásba számomra alapvetően beletartozik néhány rég nem látott kedvenc felkeresése – ha lehetek ennyire szubjektív: Vaszary Aranykora előtt álldogálnom kell, ha alkalmam van rá. Mítosz és elmúlta, ünnepe és gyásza egyetlen finom áldozó gesztusban. Számtalan fontosabb kép van persze, főbb helyeken: Madarász Viktor festménye: a Hunyadi László siratása például, azzal a két gyertya fénye által kiemelt, szinte csak önmagát megvilágító, halotti lepellel borított testtel – körülötte a sötét alig-árnyalataiból kiformálódó kápolna, tónuskezelés tekintetében minden idők egyik legbátrabb magyar festménye, s ezt annak is el kell ismernie, aki annyira nincs oda a historizmusért. Mint ahogy elementáris erőt sugároz Abdurrahman pasa képsíkból szinte kiugró, ökölbe szorított, holt keze Benczúr Gyula erős tablóján, a Budavár visszafoglalása hatalmas vásznán, ami előtt – az erre legalkalmasabb helyen – „tálalta” a zene élményét Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint.

Mert Bellák Gábor boldogítóan formabontó beköszöntője után bizony nem akármilyen zenei csemegét szállítottak. Lassan süketnek kell lenni hozzá, hogy valaki ne halljon Veronikáról és a Harcsa Veronika Kvartettről – a kvartett dalaiból kaptunk a duettől egy igen jóleső válogatást, néhány érdekes meglepetéssel tetézve az ismert dalok interpretációját. Interpretációt, hiszen Gyémánt Bálint és a gitárja egyedül kísérte az éneket ezen az estén, meg kell mondjam, meglepően teljes élményt adva így is. Gyémánt Bálint egy szál gitárral – alapvetően ritmusgitár-riffeket nyomva – hibátlanul duettezett Veronikával, egy-két rögzített riffre azért ráengedve a szólót is. Az volt a jó, hogy nem a kvartett egyetlen hangszerrel való „pótlását” hallottuk, hanem egy teljesen jól működő duettet az ismert dalokkal. Az csak hab a tortán, hogy a kettős a U2-feldolgozásba is be tudta pakolni a „dögöt”, a Tracy Chapman blues pedig kifejezetten jól állt nekik. Köszönet érte!

És köszönet a múzeumnak! Az MNG Extra rendezvénysorozata jó példa, követendő. Remélem, egyre többen fedezik fel a segítségével, hogy múzeumba járni jó.