2017. május 31., szerda

Cirque du Soleil: Varekai

Hát ez is eljött végre. Az utóbbi években túlzás nélkül beleszerelmesedtünk az újcirkusz műfajába, és hála a jószerencsénknek, a legtöbb hazánkban turnézó együttes előadását sikerült elcsípni legalább egy alkalommal. Nem is beszélve immáron világhírű „saját” újcirkusz-társulatunkról, a Recirquelről, akiknek minden darabját láttuk – és akik az ötödik után is bírják csodálatunkat. Eddig egyetlen, ámde igen markáns hiányt dédelgettünk. Sosem sikerült megnézni egyetlen Cirque du Soleil előadást sem. Márpedig akit kicsit is érdekel ez a már nem is annyira új műfaj, annak egyszer muszáj megnézni a műfajteremtőket… Az ok persze prózai: a kanadai világelsők nem a kisszínpados árkategóriába tartoznak, kizárólag méregdrága arénashow formájában tekinthetők meg, esetleg egy laza Las Vegas-i túra keretében, de valljuk be, erre kevés az esély. Hát, tavaly karácsonykor malacpersely elő, a fa alatt pedig ott feszítettek a jegyek májusra.

És jött a Varekai…

Pici gyorstalpaló a társulatról, bővebb infóért ott a Wikipedia. A Cirque du Soleil 1984-ben alakult Montrealban, akkoriban úttörőnek számító cirkuszi társulatként, állatszámok nélkül, kizárólag az akrobatikára helyezve a hangsúlyt, némi történetet is csempészve az attrakció mellé. A kezdeti botladozásokat hamar elképesztő világsiker követte, a kivételes körítés, a show-elemek, a világ minden tájáról vendégszerepelni hívott artisták, táncművészek és tornászok, az élőzene és a színházi jelleg kiemelte a társulatot a hagyományos cirkuszok világából. A kétezres évekre a Cirque du Soleil fogalom lett: akrobatái Hollywood krémjének feje felett pörögtek-forogtak az Oscar-díj átadókon, Las Vegasban jelenleg is nyolc állandó show-juk fut a legnagyobb szállodákban, Disneylandben saját színházuk van és folyamatosan több csapattal és előadással járva a világot felléptek már a legtöbb nagyvárosban. Jelenleg is húsznál több előadásuk fut párhuzamosan itt-ott a világban, több ezer embert foglalkoztatnak és több száz, a világ élvonalába tartozó artistával működnek együtt.


Mindez azért fontos, hogy lássuk: a Cirque du Soleil bizonyos szempontból egy gyár. Minden egyes közreműködője iszonyú profi kell legyen hogy ez a gépezet így működjön, a színpadot eleven őserdővé varázsoló táncosokat és artistákat aztán végképp nem illetheti kritika, de tudnunk kell: patikamérlegen kimért show-t látunk. Épp ezért felesleges is azt az ihletettséget, azt a színházi élményt, azt a szívbe markoló történetet és intimitást várni, amit például a Finzi Pasca Társulat minden egyes előadása nyújt. Milyen érdekes egyébként… Daniele Finzi Pasca rendezett a Cirque du Soleil-nek (egyik legsikeresebb előadásukat, a Corteot), nemrég elhunyt felesége és cirkuszának társalapítója, Julie Hamelin pedig a Cirque du Soleil-ből kivált Cirque Éloize egyik alapítója volt. Ha túlzás is azt állítani, hogy mindenki a Cirque du Soleil köpönyegéből bújt ki, az tény: az újcirkusz elitjében nehéz eldobni úgy egy követ, hogy ne találj el valakit, akinek volt már köze hozzá… Nem azért szaporítom ám itt a semmitmondó szavakat, mert nem tetszett az előadás, nehogy azt higgyétek: csak próbálom körvonalazni, hogy is áll a dolog ezzel a számos különböző habitusú társulattal.

Persze miközben néztem a szóban forgó előadást - Varekai: Az erdő meséi - mindez meg sem fordult a fejemben. És ez jó. Ha el tud varázsolni az attrakció, amit látok; ha maradék nélkül ki tud rántani a hétköznapokból és tátott szájú kisgyerekké tud változtatni a varázslat, amit elém pakolnak; akkor igazából az sem számít, ha utólag, amikor elgondolkodom rajta, azt mondom magamban: nem érintett meg. A Varekai gyönyörű előadás: van szeretnivaló története egy szárnyaszegett angyalról, aki az erdőbe zuhanva hiába próbálja újra felfedezni a repülés élményét, mígnem a szerelem révén végre újra átélheti; borzongatóan szép zenéje elképesztő énekesekkel; a közönséget cukin bevonó bohóc-ceremóniamesterei; látványos díszlete és még látványosabb jelmezei és persze félelmetes színpadi trükkjei. Artistái nem hiába a világ legjobbjai: noha a trükkök jó része önmagában nem volt újdonság (sőt, büszkeségre ad okot hogy szigorúan véve például a Recirquel tagjai is tudják ugyanezt), a sebesség, az összhang, a tömegjelenetek és az eszközhasználat bátorsága lélegzetelállító volt.

Mégis, ami hiányzott, az valahol az ember. A lélek, ami ott ült a La Veríta, a Donka vagy a (csak töredékesen látott) Per Te minden színpadképén. Hogy az artisták nem csupán a testüket, hanem a lelküket is elénk pakolják. Az újcirkusz nekem mindig cirkusz és színház, nagyjából ugyanolyan arányban. Ennek az alzsánernek a legnagyobb művelője ma kétségkívül Daniele Finzi Pasca és az ő társulata. Hatalmas öröm, hogy a Recirquel egyre közelebb ér hozzá. A Cirque du Soleil pedig egy egész más irányba indult és futott be hihetetlen pályát. Amit csinálnak, abban ők a legprofibbak. Megnézem-e másik előadásukat? Ha tehetem, gondolkodás nélkül. Tátott szájjal rácsodálkozva az attrakcióra. De csak a szememet tudják jóllakatni, a lelkemet nem. 

2017. május 29., hétfő

Hamvas Béla: Anthologia humana

Ez a könyv nem regény, amely az elején kezdődik, hanem minden mondatával újra kezdődik és újra befejeződik. Éppen ezért a könyv lapozni való, és ott kell kezdeni ahol kinyílik. Nem ajánlatos belőle három lapnál többet egyfolytában olvasni, de feltétlenül minden nap legalább egy mondatával foglalkozni kell… a könyv szövegei ugyanis nem vaktában idézett szép részletek, még csak nem is bölcs tanítások, hanem meditációs objektumok - jelenti ki a szerkesztő, Hamvas Béla az Anthologia humana – Ötezer év bölcsessége előszavában.

Igyekeztem, sokszor ma is törekszem mindezt szem előtt tartva kézbe venni, de egy idő után elkezdett furdalni a kíváncsiság: hol nem nyílik nekem a könyv, mi nem szól nekem abból, amit az általam legjobban tisztelt tollforgatónk a világ leírt szellemi kincséből fontosnak vélt. Értem Hamvas tanácsának jelentőségét és értelmét, hiszen a legtöbb számomra fontos könyvvel így vagyok. A legtöbb alapvető olvasmányomnak vannak ilyen meditációs objektumként bőröm alá fúródott mondatai, amihez (szavakra hegyezett, idézést megtisztelő emlékezet híján) folyvást visszatérek, leveszem a polcról és kinyitom, ott, ahol kell (és ezért ragaszkodom bizonyos kiadásokhoz, megszokott, öreg könyvekhez, hogy ott nyíljon, ahol kell…). Értem, miért így kell olvasni ezt az összeállítást, de ez a könyv nem egyszer segített már hozzá Hamvas hozzáállásának pontosabb feltérképezéséhez; tehát a napokban elkezdtem elölről olvasni, csaknem mint egy regényt. Lassan haladok vele, tényleg nem lehet hatalmas adagokban fogyasztani, mert megfekszi a gyomrot. Most járok Plutarkhosznál – de már most megajándékozott néhány felismeréssel, és már most világossá vált, miért nem nyílt nekem bizonyos helyeken. Milyen furcsa a sors – az egykor sokat forgatott példányt a szükség anno eladatta velem, most ehhez a jó tanáccsal szembe menő olvasáshoz egy szűz, soha ki nem nyitott kötetet vehettem elő…

Van olyan nézet, hogy mások bölcsességére tényleg akkor van szükséged, ha a magadé elfogyott. Elakadásban, megbillenésben – amikor nem bizonyulnak elégnek, vagy elfoszlanak az evidenciáid. Persze ha meditációs objektumként gondolsz e szövegekre, akkor mindig szükség van rájuk – mert nyílni tanítanak a válság, a szükség kényszerei nélkül is. A meditációs objektum megválasztása az emberi életben a legszemélyesebb tevékenység. És mert ennyire személyes, és szükségképpen személyes kell hogy legyen, és semmiféle általánosítást nem tűr meg, a téma kifejtését is csak személyes élmények bevetésével lehet folytatni - jelenti ki Hamvas Béla, amikor a kimeríthetetlen gondolatösztönzés forrásairól tovább gondolkodik az előszóban.

Követnem kellene a példáját – hiszen tényleg semmi nem illusztrál teljesebben gondolatot és benne erjedő erőt egy jól megválasztott és személyesség pecsétjével hitelesített példánál. El kéne gondolkodnom rajta, itt, nyilvánosan is, miért zaklat fel az Upanisadok e gondolata: Az, ami alakot ölt, más, mint a lehelet; az, ami itt van, más, mint a test mélyén rejtőző végtelen űr… s hogy miért mélyíti tovább a zaklatottságom a folytatás: Az alaktalan pedig a lehelet és a test belsejében rejtőző végtelen űr. Ez a halhatatlan, ez a járó, ez az életen túl lévő. Miért nyílik ki például Keats gondolatainál ez a szűz kötet is, ahogy egykor a bejáratott; vagy (épp most, e mondat befejezéséhez) miért Thoreau-nak a természet természetét firtató gondolatát ajándékozza… Abban a relációban, amelyben Hamvas e kötet szövegeit válogatta, a véletlennek így nem jut, nem is juthat szerep. Amikor ezt a könyvet bárhol felütjük, a világ beszél hozzánk, főleg mivel ez esetben számunkra is értelmes nyelvet választunk a párbeszédhez. Most mégis eltekintek tőle, hogy kifejtsem mélységeiben a személyest – hiszen most csak kedvet csinálnék az Anthologia humana forgatásához, és ennyivel is megmutathatom: az ajánlott módszer (számomra legalábbis) hiteles.

Tényleg érdekes különben az is, hogy miért nem szól hozzám, ahol számomra érdektelen – de még érdekesebb, hogy mi az, ami belőle kifejezetten irritál. Miközben odavagyok a Tao gondolkodóiért, viszketést kapok Konfuciusztól. Nagyon nehezen nyögve nyelek minden ószövetségit… úgy tűnik, valami bajom van a szigorral, meg a tekintéllyel (érdekes, mert ez a terület a kötetben amúgy is alulreprezentált). Ha nem kezdek bele ebbe a szerkesztő által javasolt olvasási metódussal alapjában szembe menő, módszeresebb olvasásba, ez sem válik ennyire nyilvánvalóvá. Pedig nem felesleges tudás: mi az, ami nem. Ami nem az enyém, amihez nincs közöm. Vagy épp mi az, ami annyira az enyém, hogy irritál, zaklat, zavar - amihez annyira mélyen és szégyenekkel körítve van közöm, hogy nem szívesen szembesülök vele. Senki közülünk nem él a mának és a mában és a pillanatban. Mindnyájan ma a holnapot éljük – holnap: a holnaputánt. Sorsunkat a jövőbe vetjük, azt hisszük, holnap érünk el oda, ahol aztán már igazán el lehet kezdeni élni. Mert azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy amit ma csinál, az teljes értékű élet… Szeretném ezzel a gondolattal befejezni. Hátha elindít benned valamit. Gondolkodj rajta.



2017. május 26., péntek

Recirquel: Adieu! - Művészetek Palotája



Az öregség nappalijára látunk, ahova az öregasszony megérkezik a kinti esőből. Arra a fokonként megkopott miliőre, a lakójával együtt öregedő tárgyakra, amik közt az öregasszony, Viola otthon van. Ott látjuk csetleni-botlani, látjuk, hogy nyúl mindig másik dugi-üveghez (minden bútorba egyet…) a „hivatalos ital” mellett - mintha a magány önmaga elől is tagadná, dugná a maradék szenvedélyt. Látjuk a magányt, míg aztán a baljós, viharos időben meg nem kísérti az egykori társ, Oszkár szelleme a visszafelé járó mutatójú óra által varázsolt visszafelé telő idővel…

Nézem, ahogy két bohóc mókázik egymással, a történettel, velünk; nézem a széles bohócgesztusokat, a burleszket, az varázslatos ügyetlenséget, amely az attrakciót ennyire hihetetlenül kifinomultan rontja el - hiszen a szándékos, jól kivitelezett ügyetlenség: maga a bohóc. És nézem a visszafelé tekergő időben, az elmúlt háború zajában, elsötétedő szobában a csillárról fejjel lefelé lógó kisvilágokat, a felfordult világot, nézem a produkciót, az akrobatikát, amit direkt nem rontanak el – hiszen elsősorban szintén mesél. Ahogy minden bohóci gesztus is. Történetet mesél, két életet visszafelé, veszteségekből az egykori múlt boldog békeidejébe.

Nézzétek, mi lelkesedünk ezért a társulatért, az első találkozás, a Cirkusz az éjszakában óta, a mélyebbre markoló A meztelen bohóc óta, a mindezt mondén varázsba csomagoló Párizs éjjel óta, a Non Solus óta, ami mindezt közel hozta - tán fájdalmasan túl közel, befurakodva mindenki személyes terébe -, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyire magával ragad, ha a Recirquel egyszerűen „csak” mesél. Sokkal inkább színházi eszközökkel, mint eddig bármikor. Hiszen ez a visszafelé-történet egy közös élet állomásain át a maga egyenes vonalú meséjével sokkal közvetlenebbül jelent, mint az eddigi, utalásokból és szimbolikus gesztusokból fűzött varázslatok; ránézésre, elsőre sokkal szűkebb, de minden porcikájában pontosabb tartományt jelentene. Aztán persze hogy nyílik, sokkal tágabbra, mint amennyit elbírna első látásra ez a könnyed, sokszor tréfás előadás – meghatódhatsz rajta, amikor eléd kerül az egész.


Olvasom az előadáshoz összeállított rendkívül informatív kísérőfüzetben, hogy Lakatos Leonetta és Pintér Áron hogyan jutott idáig – hogy egy egész estés előadást rakjanak elénk. Hogyan vonta bele a rendezésbe Vági Bence Neil Fischert, hogy a nagy, látványos képek egymásutánja helyett megszülethessen ez a sokkal inkább történetre fűzött előadás. De az nem igazán írható le, hogy a két ember, egy csodálatosan használt gyerekbáb és láthatatlan segítő, Herczeg Richárd miképp mesél a visszafelé forgó óra jelezte visszafelé telő időben egy életből epizódokat: a gyereknevelést, az ünnepet és a hétköznapot, az esküvőt és a megismerkedést. Nem igazán mesélhető el, milyen finom többleteket ad az egészhez minden kis kitalált geg, Herczeg Richárd órarúdon megejtett önreflexív bábozásától a tükör fölött időben elhelyező képváltásoktól a könyves szekrény hallatlanul szellemes funkciótágításaiig. Miközben az előtérben olykor brutálisan összetett, határaikat feszegető produkciókat mutat be Leonetta és Áron – a csilláron, kötélen, hálón, labdán és szinte minden „bútoron”, ami csak a kezük ügyébe kerül…

Az Adieu egy visszafelé haladó történet a házastársi hűségről, a szerelemről, a szeretetről és arról, hogy két ember közös mikrokozmoszában a legegyszerűbb tárgy is könnyen változhat egy ismerős csodavilág varázslatos kellékévé… Erről szerintem bármelyikünk sokat tudna mesélni, nekünk itthon szinte kizárólag ilyen tárgyaink vannak, az utolsó bögréig - közös történetünk letéteményese mind. Anno a Cuisins & Confessions újcirkusz-előadás alkalmával csodálkoztunk el rajta, milyen hallatlanul bravúros és veszélyes berendezett térben akrobatikát előadni – nos, itt legalább ennyire kockázatos kellékhasználatokat láthattunk olykor, a mesének berendezett térben. De az igazi csoda mindvégig az maradt, hogy a kellékek személyessége, a tárgyakba csomagolt történet is, a tárgyak intimitása is elénk került – hogy eztán ennek tudatában ne legyen szívünk kidobni csorbult, megkopott sajátjaink, emlékek őrző hordozóit.


Ezt megint látni kell, nem elég hallani róla. Mert ez a szívmelengető búcsúmese könnyedén, mosolyogva mutat túl magán – valójában miközben viccel, nagyon pontosan fogalmaz meg fontos dolgokat a gyászról, az egymásra találásról, a kötődéseinkről érzelmi reakcióktól a testi szerelemig. Felszabadítóan pontosan fogalmaz az életünkről, hogy hogyan válik az idő telésével egyre fontosabbá benne a szaporodó múlt – hogy hogyan kell elköszönni e múlttól, amikor (mindenkire ez vár) végül mindentől el kell köszönni. Ez a játékos, szinte franciás előadás valójában hatalmas lelki súlyokkal egyensúlyoz – amit nem terhel rád, kedves néző. Téged felemel. Én legalábbis így éreztem.

2017. május 24., szerda

Enki Bilal: Négy? (Utolsó felvonás)

Mit kezd az olvasó a happy enddel? Valahol tényleg mulatságos, hogy a legtöbb történetünket úgy hagyjuk el: azzal a jó érzéssel, hogy most már minden rendben lesz, megtörténtek a nagy egymásra találások, az akadályok elhárultak, a történetnek jó a vége. Igen kevés mesénk néz szembe a boldog vég utáni kiüresedéssel. Igen kevés mesénk érzi úgy, mindent nyitva hagyva igazabb.

Enki Bilal is nekünk adja ezt a befejezést, ahogy a bábok, a három összefonódó sorsú ember végre találkozik és teljes egészében egymásra ismer. Nike, az emlékezet, Leyla, a lehetőség, és Amir. Az emlékezet és a lehetőség megfürdik egymásban, több szinten és több síkon – de a legfontosabb Amir hozzáállása a kettőshöz, és Warhole/Holeraw/Rawhloe ajándékaihoz. Amir a test emlékezete, a régi reflexeké. Az egykori harcos és reformáltfoci-kapus az, akinek el kell kapnia hármójuk sorsát. Milyen érdekes, e nélkül Nike és Leyla kettősének kiteljesedése sem lehet stabil – legfeljebb a hasonmásaikban, a Marson.

Az alkotó nagyon sok rétegben játszik visszatérő szimbólumaival – voltaképp a mi kisszerű-nagyszerű jelképeinkkel. A hasonmások úgy teljesedhetnek ki, hogy Nike hasonmása csonka. A hármas által taníthatóságunkról meggyőzött ősi entitás, „isten”, a soknevű anagramma mindig mindent egy lapra tesz fel, mert csak így nyerhet. A játékai önismereti játékok, valójában általunk érti meg önmagát. Az egykori orgyilkosság túlélője az orgyilkosságok emberi túlélői által érti meg önmagát. Mi mindig megöltük az isteneinket – avagy legalábbis a képzeteinket róluk. Az istenfiak a meséinkben mindig megölték az istenatyákat – Zeusztól Odinig. És az emberek a teljes ismeretlen „egyetlenéig” mindig megölték az isteneiket, hogy aztán máshol keressenek és találjanak pótapákat. Például a szikár és névtelen ismeretben – a tudásban és rendszerben, az anyagban, amelynek az értelem csak puszta rendszerhibája.


A negyedik részben Nike és Leyla teremti a világot, amiben Amir a főszereplő; aki pótapára lel Branko Blitva, a Multiconfessional Mixte Danube Ironfly FC focicsapat menedzser-tulajdonosa személyében, de aki csaknem elveszíti mindazt, amit megtalálhat – aki addig áll vesztésre, amíg le nem küzdi az ősi reflexeket. Amíg le nem mond a bosszúról. Bilal világának kisistene az ő reakcióit követve alakul végképp egyfajta emberiség-mentorrá az ítélet művészien kifinomult, sújtó ökléből. Rengeteg szépséget rejtő gondolat – meglehetősen morbid pontossággal képre álmodva. Ha nem lenne teljesen őrült a párhuzam, ezt mondanám: Nike és Leyla (Rawhloe bábáskodása mellett) teremtett világának Amir egy személyben a Káinja és Ábele.

Érdekes látni, ahogy a szemünk láttára bomlik fel a happy end. Leginkább azért, hogy ne legyen vége. Hogy nyitott lehessen a vége. Ne álljon meg négynél, lehessen öt, hat, hét… hogy az ígért találkozásra mindig többen érkezhessenek mint ahány teríték az asztalra kerül. Persze nem kevés keserűséggel elegy ez a nyitott vég – mindenkinek sokba került. Hiszen miközben Enki Bilal egyfelől látja, és velünk is láttatja, hogyan kellene felszámolnunk magunkban az apák bűneit, kilépve a bosszú által vezérelt orgyilkosságok ördögi köréből, másfelől a békénkre és a vele járó óhatatlan sokasodásunkra nem talál más kiutat, mint a jó öreg expanziót: ha telelaktuk a Földet, irány a Mars, irány a naprendszer teljese - petézzük teli legyekként az életünkkel és a dilemmáinkkal a világegyetemet.

Mit kezd az olvasó a happy enddel? Ha teheti, továbblapoz. Mert az igazán izgalmas történetek mindig ott kezdődnek, ahol véget értek az elmesélhető kalandok. 

2017. május 22., hétfő

Harcsa Veronika & Gyémánt Bálint - Budapest Jazz Klub - Cover Nights

Így teljesüljenek a kívánságaim… a Tell Her kapcsán írtam, nem is olyan régen: A duó a koncertjein rendre eljátszik néhány dédelgetett kedvenccel is… Szívből szeretem a saját dalaikat - mégis, egyszer szívesen hallanék tőlük egy olyan lemezt, amin csupa ennyire mély érintettségről árulkodó dal szerepel az interpretációjukban, csupa ennyire mélyen érintő sajáttá tétel, mint a lemezen hallható Vetetem violát… Nos, legalább egy este erejéig alkalmunk volt a minap kizárólag feldolgozásokat hallani a duótól, a Budapest Jazz Klubban, és nem kicsit felkavaró élmény volt, ha kicsit más értelemben is, mint az említett dal…


Azt hiszem (legalábbis mi) még soha nem hallottuk Veronikát és Bálintot ennyire közvetlen, minden színi távolságtól fosztott módon (mondjuk sosem voltunk Kapolcson…). Klubhangulat, igen, de ez csak egy része ennek a távolságfosztásnak, ahogy azt lehetett érezni hátul is, hogy nagyon közel ülünk most a két játszótárshoz. Klubhangulat, ki-be járkáló, fesztelen (de rendre szavakkal megcsipkedett) nézők, Vera és Bálint, ahogy velünk és egymással is úgy tréfálkoznak, mintha barátok közt volnánk, zenés, mulatós este valahol. De mindez csak egy része – mert ahogy a dalokról beszélgettek és beszéltek hozzánk, abban volt valami minden klubhangulaton túl mutatóan intim. A dalok kapcsán emlékekbe láthattunk bele, rajongások és rácsodálkozások emlékeibe, cserélgetett kazetták és ismeretlen, „hú mennyire jó ez, de ki ez?” előadók világába, lányszobák falára ragasztott poszterekre láttunk, füllel riffeket és dallammeneteket visszafejtő, hosszú hajú gitáros fiúra - rácsodálkozások és rajongások emlékeit idézték a dalok, még azoknak is (szerintem), akik nem tudták mindig azonosítani, még a remek felvezetések ellenére sem, milyen dédelgetett emlékhez nyúl a duó.

Mert igen bátran nyúltak stílustól és reputációtól függetlenül azokhoz a dalokhoz, amik valaha fontosak voltak nekik. Ugyanazzal a szeretettel és olykor pofátlan bátorsággal idéztek  Michael Jacksont, mint Jimi Hendrixet (ezt külön és nagyon, Bálint!), szinte egymás után kaptunk tőlük Nirvánát és Cseh Tamást (ezt külön és nagyon, Veronika!), ugyanúgy elfért a tolmácsolásukban a színen a Beatles, ahogy Nina Simone. Megtéphetett a Talking Heads egyik örökbecsűje - még azt is elárulták: ők Peter Gabriel intimebb feldolgozása által ismerték meg, nem úgy, ahogyan annak idején én, aki ennek a dalnak is köszönhetően evidensen ott ugráltam a Pecsa külső színpada előtt, amikor David Byrne (akkor már egy új formációval) Budapestre jött… Ahogy a duó emléket és rajongást idézett, úgy támadtak fel nekem is az idevágó emlékeim.

Egyáltalán, mekkora királyság már eljátszani az egykor, felhangosított kazettás magnóról vagy bakelitről üvöltő kedvenc énekessel, zenekarral együtt alkalmi „mikrofonba” üvöltött egykori kedvencet, eljátszani az egykor léggitározott alapvetőt! Mekkora elégtétel az egykori kamasz-énnek tényleg, hogy ezek így a színpadra kerülnek – ahogy az egykori rajongó álmodozhatott róla, bőven karrier előtt, vagy akár már zenetanulás közben… Talán ettől volt ez az este ennyire közeli…

Nagyon érdekes volt a régebbi koncertek fényében is, hogy hova jutottak némelyik kedvenccel. Először ha jól emlékszem a Magyar Nemzeti Galériában hallottunk jó pár feldolgozást Harcsa Veronikától és Gyémánt Bálinttól, az MNG Extra rendezvénysorozat keretében, egy csípős-szeles októberi este 2011-ben. És bár azóta sokszor találkoztunk, jobbára a saját dalok bűvöletében, a különböző formációk saját zenéket felmutató produkcióin – s ha a duó koncertjén hallottuk is olykor, hogyan alakulnak ezek a vendégdalok, ilyen töményen egyszer sem köszönt ránk, hogy mennyire a magukévá tették az idő teltével őket, hogy mennyire interpretáció mind. Jó volt hallani őket. Remélem lesz még rá alkalom…

2017. május 15., hétfő

Jandy Nelson: Neked adom a napot

Akkor ezzel az ezévi rendes YA adagot is letudtuk… Lehetne akár ennyi is ez a poszt, mert Jandy Nelson könyve nem érdemel sokkal többet, de mégis… Az van, hogy ez egy hatalmas kihagyott lehetőség. Én meg öreg vagyok már a YA zsánerhez, de nagyon.

Kezdjük az elején, elvégre ha már írunk a könyvről, írjunk rendesen. Neked adom a napot – mondja Jude az öccsének, Noah-nak és megfejeli az ajánlatát holmi csillagokkal, fákkal, virágokkal: mindezt egyetlen rajzért. Egy sebtiben összedobott rajzért egy idegenről. Mely rajz aztán miszlikbe aprítva végzi egy zacskóban az ágy alatt, gondosan őrizgetve, hátha még egyszer össze lehet ragasztani, s eltakarni vele a múlt bűneit. Persze ez nem akármilyen rajz – Noah kivételes tehetség, aki az új Cézanne kellett volna legyen, aki tizenhárom évesen úgy rajzol, hogy attól táncra perdülnek a csillagok, aki képeket lát ott, ahol mások csak szürkeséget és színekkel álmodik.

Noah valójában egy bizonytalan, identitását kereső kissrác. Próbál kibékülni azzal, hogy meleg, próbál megfelelni elszállt művészlélek anyja és túlságosan is földhözragadt szörfös apja elvárásainak, de ideje legnagyobb részét azzal tölti, hogy próbál elbújni a világ szeme elől. És rajzol. És bujkál. És rajzol. Így kerül az áhított művészeti iskola hátsó kertjébe ahonnan épp belátni a műterembe és ahonnan stikában lerajzolhatja a modellt, akit aztán nővérének ajándékozhat. Napért, holdért, csillagokért cserébe. A művészeti iskolába kukucskálva, ahova be kellett volna jutnia. Mielőtt minden szétesett.

Jude tizenhat, amikor megismerjük. Három éve egy családi tragédia után elszakadt öccsétől és azóta sem rajz, sem nap, sem hold, sem csillagok nem képesek közelebb sodorni őket egymáshoz. Az egykori szörfös csinibaba fiúdiétán lévő, rejtőzködő, bűntudattól gyötört művészeti iskolás hallgató lett, aki egyfolytában nagyanyja szellemével társalog, míg öccse megvetett különcből körülrajongott sportoló és partiarc. De mi történt az ikrekkel, ami ennyire megváltoztatta mindkettőjüket? Mi ez a düh, ami munkál bennük? Miért Jude került be az iskolába és miért nem fog ceruzát többé a kezébe Noah? Ki vagy mi töri össze rendre Jude szobrait? És mi köze mindehhez a rejtőzködő kőszobrásznak, akihez a lány tanítványnak könyörgi magát? S vajon sikerül Jude-nak a kőből kiszabadítania a látomását, bocsánatkérését, vallomását mielőtt az is összetörik?

A történet jó. Családi tragédia, egymás ellen elkövetett (részint gyerekes, részint beláthatatlan következményekkel járó) bűnök, a szülők összetett kapcsolata, halál, megbocsátás, identitásválság és művészi önazonosság – egyenként is hálás témák, főleg egy fiataloknak szóló mű esetében, Jandy Nelson pedig igazán jól egyensúlyoz köztük, anélkül, hogy elbagatellizálná bármelyiket. Ráadásul igen érzékenyen és finoman ábrázolja, milyen felfoghatatlan és összetett a gyászfolyamat ilyen fiatalon. Remek érzékkel ír rajzokról, festményekről, szobrokról – annyira érzékletes, hogy látjuk magunk előtt Guillermo fájdalomból faragott szobrait és Noah szerelmes rajzait. Gyönyörűek a fiú látomásai és szinte sajnálom, hogy nem kaptuk meg illusztrációként a rajzokat.

De! Sajnos meg kellett állapítanom, hogy bármennyi művészeti hablattyal öntik is nyakon, nekem egy tizenhárom éves vekengése már nagyon, de nagyon idegen. Borzasztóan idegesített, semmi fogódzót nem találtam benne, semmi kapcsolódási pontot, egyszerűen egy nyafogó kis hülyegyerekként tekintettem rá, aki bár inkább rajzolt volna, mint hogy narráljon itt nekem. Nem tudom, vajon Nelson írásmódjában van-e a hiba vagy az én készülékemben, rég nem olvastam ennyire fiatal főhőssel ennyire fiataloknak íródott regényt, és jó ideig nem is áll szándékomban. A tizenhat éves Jude elbeszélése már fél fokkal elviselhetőbb volt, a lány bűntudata, érési folyamata, művészetére való rátalálása milliószor érdekesebb volt, mint a szomszéd srácba fülig szerelmes Noah sorai; de sajnos Jude szálát meg alaposan tönkrevágta a nagymama szelleme. Ez a fajta „misztikus is meg nem is”, „vicces is meg nem is” szósz nekem sosem szokott ízleni, a szellemek ijesztgetésre valók, azt meg nem szeretem, köszi; azt pedig már Fredrik Backman kapcsán is leírtam, hogy a kényszeresen „jófejnagymamák” az idegeimre mennek.

A váltott nézőpontú és idősíkú elbeszélés aranyos ötlet, nyilván egy tizenhárom éves, aki még nem olvasta csömörig magát posztmodernnel, agyát dobja tőle, azt viszont nagyon erőltetettnek tartottam, ahogy kihúzta a nagy ráismeréseket a legvégéig Nelson – hogy aztán bántóan egyszerűen elrendezzen minden konfliktust. Sokkal hitelesebb és számomra élvezhetőbb is lett volna, ha korábban összefűzi a szálakat, ezzel leleplezve, amit le kell (bár nem krimit olvasunk, szóval ez a titkolózás is…) és hosszabb időt hagy a valódi kibeszélésre, feldolgozásra, megbocsátásra. Ez a rétege kimondottan gyerekesen lett tálalva, ami viszont baromira nincs összhangban a felvetett problémákkal.

Nem mondom, hogy égetnivalóan rossz könyv, mert nem az. Mint a mellékelt ábra mutatja, akad benne kibeszélnivaló is. Ha lenne egy tizenhárom éves lányom, lehet, a kezébe is adnám. De nekem ennél több kell. (Amúgy az egészből legjobban az anya és a szobrász története érdekelt volna… Azt hiszem, ez jól jelzi, hogy köztem és a könyv között leginkább generációs konfliktus van…)


Kiadó: Libri
Fordító: Komáromy Rudolf

2017. május 12., péntek

"Selymeim" - Noa és Palya Bea, Művészetek Palotája

Régóta szerettem volna bemutatni a magyar közönségnek az engem inspiráló énekes-dalszerző nőket... Mondta Palya Bea egy interjúban – a selymeit, úgymond; dalos-tündéreket, zenész-amazonokat, akik megérintik, provokálják, felszabadítják, meghökkentik. A Selymeim – énekesnők a nagyvilágból sorozatában hallhattuk már a kurd származású Çiğdem Aslant, ellátogatott hozzánk Mayra Andrade a Zöldfoki-szigetekről, s 2017. május 8-án, hétfőn a csodálatos Noa (Achinoam Nini) jött el Budapestre Bea vendégeként.

Nem tudom, felmérni se, nemhogy átérezni, hogy ehhez mekkora bátorság kell! Kiállni a színpadra, a zenészek társaságában, akikkel együtt születtek a dalok, és megnyitni egy koncertet annak tudatában, hogy az egyik bálványozott kedvenced ott vár a maga belépőjére a színfalak mögött, és téged hallgat… Nem tudom, Beának ez külön fűszer-e, vagy tényleg ennyire megnyitották a koncertek, a tapasztalatok, a bátran keresett játszótársak, a random trip - hogy most már ennyire hangoltan képes bármikor, bárhol felszabadulni… de ezen az estén a saját dalok is valami hallatlan teljességgel szárnyaltak. A Selymeim estéit mindig Bea nyitja meg, néhány ráhangoló, minket bemelegítő dallal, a jól ismert játszótársakkal: Bodoczki Ernővel a bőgő mögött, Czirják Tamással a doboknál, ifjabb Tóth Istvánnal, akinek a gitár, Gerzson Jánossal, akinek hol az oud, hol a buzuki szabadul el a keze alatt – és Szokolay Dongó Balázzsal, akit imádok, aki olykor szerintem sok, olykor annyira, hogy nem tudom hogyan tolerálják az elszállásait a többiek, de aki nélkül ez a zene, ez a Bea körül keringő közös varázslat nem lenne az a kiszaggató erő, ami bármilyen hangulatomból kiránt, visz magával, és nem ejt le utána sem, ha én engedem el.


Ilyen volt az a bemerítő pár dal az elején, hogy aztán bejöjjön Noa és immár húsz éve állandó partnere, Gil Dor a gitárral – és belakják a színpadot. Félelmetesen széles az a távlat, amit Noa a zenéből befog! Szinte ijesztő, mennyire gátlástalanul nyúl bármilyen műfajhoz. Hogyan énekel autentikus jemeni népdalt például, egykori szülőhazája zenéjét, nemcsak a hajlításokba, de egész testtel, a mozdulatokban is visszatérve oda. Hogyan énekel jól ismert klasszikust, szívből benne maradva a komponált világban. Hogyan szabadul fel egy improvizációba a korai lemezek egyikéről előkerült, New Yorki hatásoknak jóízűen alámosolygó dalban. Hogy ne az jusson eszembe: mintha ezt Paul Simon és Art Garfunkel találta volna ki… hanem ez: ilyenek voltak, Art és Paul ilyenek voltak a legjobb pillanataikban. Noa telilélegezte a színpadot és az ujja köré csavarta a nézőket – és szerintem így még senki nem énekeltette meg MÜPA Bartók Béla Hangversenytermének közönségét, ahogyan ő.

Hogyan énekel popot... hogy jelzőnek ez jusson az eszembe: egyszerűen jobban. Engem ezek a világos szerkezetű mókák olyan könnyen elejtenek – engem ritkán ingerel a pop bármire is. De amikor ilyen előadók ragadják meg vele a figyelmem, mint Noa, akkor mindig kicsit elszégyellem magam. Mert látom, ahogyan komolyan veszik ő és Gil Dor, ahogy teljes komolysággal élik ezeket a könnyed, egyszerű dolgokat is. El tudom képzelni, hogy Noa valakinek sok. Hogyne volna sok, aki ilyen kegyetlen pontossággal érez szöveget Bach-futamokra, soult, bluest idézve az előadásmódba –  de így is megtartva a Tamás templom egykori karnagyának világos zenei mértanát… egy kiteljesült pálya királynője állt a színpadon, aki pápáknak énekelt, aki operaénekesektől popsztárokig duettezett a legnagyobbakkal, s aki itt, Budapesten sem spórolt egy dekányit se magával. Én elhiszem neki, hogy nem akarta, hogy tényleg nem akarta, hogy véget érjen ez az este. Igen el tudom képzelni, hogy valakinek – akár hallgatóként, akár előadóként – sok…

Beának nem volt az, és ezt elképesztően jó érzés leírni – (az ő szavaival élve) roppant élvezetesen alakult az a színpadon a szemünk láttára születő friss és törékeny viszony. A közösen előadott, egymástól tanult, egymást is tisztelő dalok alatt egyszerűen megnőtt a terem hőfoka. Emberek, ezt hallani kell! Valahogy rá kéne venni Beát, hogy ha mást nem, egy erős válogatást jelentessen meg a Selymeim koncertfelvételeiből, mert ezt nagyon sokaknak kellene hallani! A fantasztikus vendégeket, és Palya Beát, amint világsztárok méltó partnere – ezt is baromi jó érzés leírni… Tényleg nem akarták a zenészek se, hogy véget érjen a muzsika, megkaptuk a ráadás után a ráadás ráadását – Noa és Gil Dor még utoljára visszacsábult a színpadra egy Ave Máriára…

A sorozat folytatódik, s Bea most nevekkel is szolgált a MÜPA Magazin beharangozó interjú végén, hogy kiket csábítana ide szívesen egy közös produkció erejéig: Lizz Wright, Mari Kalkun, Helene Boksle, Mor Karbasi, Céu, Lamia Beioui, Martha Mavroidi és Beth Hart! Isten az égben Bea, ha ide tudnád csalogatni Beth Hartot egy közös blues-adásra… 

2017. május 10., szerda

Enki Bilal: Párizsi Randevú (Harmadik felvonás)

Ami egy teljesen jól követhető gondolatmenet mentén varrt cyberpunk történetnek tűnt az első kötetben és ami a második kötetben teljesen váratlan fordulatot vett egy emberiség múltját átfogalmazó rejtély feltárásával, az a Párizsi randevúban szinte teljesen szétesni látszik az önmagát is lebontó Művészet jegyében. Sűrítetthalál-kitörés, meg Brutális Csend… Holeraw művészetéhez mérve minden Art Brut híg lötty, szódás laza koktél. A három egykori szarajevói árva elveszteni látszik egymás nyomát. Nike átéli Holeraw gyilkos búcsúját Warhole-önmagától – orgyilkosság megint, a visszatérő elem, a szervező erő; ezúttal (ahogy egyébként e bolygó minden mitológiájában szokásos) egy „istenfiú” lövi szét az „atya” egyébként is foszladozó fejét…

Hogy aztán Nike (maga?) is áldozatul essen a „művész” egy újabb indulatkitörésének. Az ál-Nike December 32-i megmagyarázhatatlan eltűnése óta Leyla rémálmokban látja szerelmét egy ismeretlen sivatag vörös homokján heverni – de ez a rémálom is egy implant, egy beültetett szkenner gonosz tréfája… s ez a tréfa a lányt újfent az űrbe kényszeríti. Amir és Szása a szabad csempészet kitérője után Branko Blitva ökomenikus focicsapatánál köt ki, Amir mint harmadik számú férfi cserekapus, Szása mint testőr – a Multiconfessional Mixte Danube Ironfly FC alkalmazottaiként utazva egy kiselejtezett repülő izraeli anyahajó fedélzetén. A klub ugyanis kihívta az összes OO (Ortodox Osztályú) európai klubcsapatot az Európai Vallásközi Bajnokságban.

Itt már tényleg figyelni kell, és egészséges távolsággal kezelni a ki-kicsodát. Az orgyilkos momentum egyre nyilvánvalóbb összekötő kapocs a Sasfészekben őrzött lelet, az ősi áldozat és a három szarajevói árva közt, akiknek a szüleivel egykor szintén orvlövészek végeztek (Amir lövész apja saját magával – egy távolról saját magára leadott öngyilkos lövéssel, bármit jelentsen is ez). Warhole az igazi (igazi?) Nike testére nőtt parazitaként menekül (menekül?) Holeraw-önmaga elől – Nike-ot használva „élő szimatként”, hogy a többiek nyomára akadjon. Leylát kétszer is elrabolják, valójában egyszer sem bánja. Amir pedig egyre nagyobb aggodalommal figyeli Szása megváltozását - az Obscurantis Order által (Holeraw által) elindított, úgy látszik megállíthatatlan folyamatot Branko hajóján - a szerb férfi hajóján, aki egykor, a háborúban a bosnyákokkal tartott. Itt tényleg figyelni kell, pedig a kötet végéig széttartó történetben mintha nem volna meg a találkozás lehetősége, sem a találkozás vágyáról való lemondás lehetősége, egyéb rabságokról (randevúkról) nem is beszélve.

Ezek az egymást kergető, egymás után szaglászó körök nyitják Bilal látomását világgá. Ahol logikus, hogy a focirajongás a fanatikusok terepe – tehát a fundamentalizálódó világban a vallási fanatikusoké. Ahol viszont értelemszerűen kénytelen rejtőzni az a tudomány e fanatizmus elől, amely képes elutazni a Marsra. Ahol a túlfinomultság kellő tálalással a tömeggyilkosságot is képes művészetnek tekinteni, happeningnek, ahol a test átformálása immár nem ismer határt – pontos, csattanós pofon ez minden hatást feszegető fluxus, performansz, koncept és body art babaarcán: ilyen, amikor tényleg nem ismer határt a művész. Ahol egymás mellett, közös erővel vonja kérdőre a kétféle vallási fanatizmus a szkepszist, csak azt látva: hitetlen, a gesztusban rejlő egyéb ellentmondásokat nem. S ahol az életünk valóban egy szállodai szobában megejtett, egész falas képernyőn lebonyolított kukkolásra hasonlít, ahol a saját egyik lehetséges, lenyűgöző életünket figyeljük.


Van egy felfogás, nem tudom mennyire helyes: mindig a vége dönti el, hogy mennyit ér a történetünk. Ott ér-e véget, ahol minden kérdés nyitott, vagy ott ér véget, ahol nincs több kérdés. Ne feledjük el, a legnagyobb hazugság, ha hisszük, ott ér véget: a válaszokban. Hiszen miféle nagyképű, hamis vég az, ami nem kezdet? Itt a végtelenben pörgő porgolyón... Hiszen még mindig nem tudjuk, voltaképp ki az, aki a némán feltett kérdésekre válaszol.

2017. május 8., hétfő

Cormoran Strike háromszor

Olvasási válságra régi kedvenc kell, alapigazság ez, minden könyvmoly ismeri. Amikor április elején egy hisztis hétvégén csak álltam a könyvespolc előtt és elkapott az a félelmetes semmisenemjó érzés, eszembe jutott hogy épp pár nappal korábban emlegettük PuPillával ezt a sorit, és már akkor motoszkált bennem hogy egyszer újrázni kéne. Akkor még úgy voltam vele, csak a Kakukkszót – mert hát itt egy halom újdonság, meg van pár folyamatban lévő olvasási projektem, amire idő kéne (VCS, Woolf-újrázás, Shakespeare és a Shakespeare újra sorozat…). Ehhez képest amint vége lett az első résznek, nyúltam is a második után és nem is volt kérdés, hogy elolvasom mindhármat. Így az újraolvasás után már egész egyértelműen ki merem jelenteni: nekem szerzőként jobban bejön Robert Galbraith mint a Harry Potter sorozat Rowlingja. Ott az ötlet és a világépítés mindent visz, itt a történet és a karakterek dominálnak. Kötetről kötetre jobb és bátrabb. Nagyon várom a folytatásokat. Most röviden és csapongva néhány új benyomás, illetve hogy mit láttam másként az egyes kötetekben – vigyázat, erősen spoileres a poszt, szóval csak az kövessen, aki már túl van a három köteten, többieknek inkább azt javaslom, olvassák az előző spoilermentes bejegyzéseket:


Kakukkszó

Újra meg újra meglep, mennyire nem szimpatikus ez a Strike az elején és mennyire elkövet mindent, hogy a véletlenül mellécsapódó Robin megutálja – mégis mennyire megszeretjük, Robin is és az olvasó is. Még mindig nagyon tetszik, milyen finoman és óvatosan adagolja Rowling az információkat nem csak a gyilkosságról és a nyomozásról, hanem a szereplők előéletéről is. Utólag már olyan egyértelműnek tűnik, hogy mindent tudunk Charlotte-ról, Matthew-ról, Leda Strike-ról, és csak újraolvasáskor tűnik fel, mennyire lassan körvonalazódott ez a kép. És mégis mennyire élők voltak a szereplők az első pillanattól. Ezt nagyon tudom értékelni, ezt a lassú, tudatos, részeken átívelő karakterábrázolást és árnyalást – egyrészt láthatjuk a koncepció meglétét már az elején, másrészt nem vagyunk hülyének nézve, akinek a szájába kell rágni már az elején a szereplők összes tulajdonságát és egész háttértörténetét, különben nem tudja elképzelni őket. Szeretem, ha nem vezet kézenfogva a szerző. Az meglepett, hogy Matthew már az elején mekkora suttyó – pedig milyen kis romantikusan indulunk, és mégis. Ehhez képest mekkora idiótaság már, hogy még a harmadik rész végére sem dobja ki Robin (sőt)? Ez most kifejezetten zavart. Amúgy az első olvasáskor azt mondtam, ha valaha romantikus irányba tereli Strike és Robin viszonyát Rowling, akkor örök harag – most már hajlok arra, hogy talán elbírná ez a sorozat azt is. Szépen építkezik az egymás mellé sodródásból az egyre szorosabb egymásra utaltság és bizalom már az elejétől, ami esetünkben sokkal izgalmasabb és reálisabb mint egy szivárványszósszal nyakon öntött egymásra találás.
De hogy ejtsünk pár szót az első közös nyomozásról is: most is imádtam a médiakritikáját, az egész Lula Landry-jelenség ábrázolását, az automatikusan rossz reakciókat, a sztárkultusz alulnézetét. Viszont nem sikerült meggyőznie a motivációról: már nem a gyilkosságéról, az nagyon is érthető, hanem hogy miért fordult utána a gyilkos magánnyomozóhoz? Hogy másra bizonyítsa a gyilkosságot, az egy olyan képlékeny, sokesélyes játszma, hogy semmiképp sem éri meg, főleg egy hivatalosan is lezárt és öngyilkosságnak nyilvánított ügy esetében. A zavarodottság, figyelemfelkeltés, tudatalatti magyarázatok meg valahogy nem voltak kellőképpen feltárva. Ez az egy dolog bicsaklott meg, és ezért valahogy az egész nyomozósdi jelentősége eltörpült a társadalomkritika mellett.


A selyemhernyó

Emlékszem, elsőre mennyire megdöbbentett ez a gátlástalan belezés… Még mindig úgy gondolom, hogy Rowling nagyon régóta szerette volna úgy istenigazából szabadjára engedni mocskos fantáziáját, de nem tehette, amíg deklaráltan a világ legsikeresebb gyerekkönyv-sorozatát írta – hát most Galbraith-ként végre bedobta a gyeplőt a lovak közé. Önmagában a gyilkosság is minden képzeletet felülmúlóan groteszk; de ha hozzávesszük a feltűnési viszketegségben szenvedő író egész alakját, a könyvet, amelyben előre megírta saját halálát és a trash-fantasy legszebb hagyományai szerint ábrázolt irodalmi nagyságokat, egészen robbanásveszélyes elegyet kapunk. Szinte látom magam előtt milyen gonosz és kéjes örömmel írhatta Rowling ezt a részt. Nagyon kíváncsi lennék, volt-e annyira merész, hogy beleírt valamennyire felismerhető alakokat a londoni irodalmi életből.
Owen Quine kibelezett és savval szétmart holtteste mellett ennek a résznek a legemlékezetesebb momentuma tán Strike első igazi megnyílása, aminek lesz folytatása a következő részben és ami tovább gördíti a két főszereplő egymás felé közeledését. Nagyon szeretnivaló az a kocsmás jelenet, egyáltalán, az állandó kocsmázásuk meg kávézókban ücsörgésük – komolyan már csak azért kiruccannék Londonba, hogy beüljek a Tottenhambe. Az első részben tán annyira még nem volt hangsúlyos, de innentől mintha állandóan vagy teáznának az irodában, vagy iszogatnának valahol, vagy azon merengenének, mit ebédeljenek – vagy valami kajafetisizmusa van Rowlingnak, vagy ez is valamiféle fricska az angolok állandó tea-, sör- és fishandchips mániájának, nem tudom eldönteni, mindenesetre vicces. Volt egy nap, amikor különösen cudar időben jöttem haza, olvastam ezt a könyvet a buszon és meg tudtam volna gyilkolni bárkit egy erős tejszínes fekete teáért… Ja, ki ne hagyjam Strike és Matthew megismerkedését! Hát, én nagyon drukkolok minden olvasásnál, hogy már ott az elején verje orrba, de tartok tőle ez még egy darabig nem történik meg.


Gonosz pálya

Részről részre jobb, írtam és valóban: ez az utolsó az eddigi legkiforrottabb és legátverősebb az összes közül. Önmagában az, hogy nem egy idegen meggyilkolása/eltűnése után nyomoznak, hanem Robin kap egy levágott lábat, olyan felütés, ami jelzi: szereplőink sokkal jobban bevonódnak a történtekbe, mint eddig. Közelebb kerülünk hozzájuk, sokkal többet is tudunk meg róluk (ők is egymásról, sőt, megkockáztatom, magukról), mint eddig, és ami fontosabb: mernek igazán gyengék lenni. Rowling itt kerül legközelebb ahhoz, hogy kudarccal ajándékozza meg hőseit és igazából nagyon várom hogy valamelyik következő részben Strike ne oldjon meg egy ügyet. Itt sem sokon múlt, és jó látni, hogy ő is ember, bármennyire próbál keménynek tűnni: a három gyanúsítottal szembeni saját ellenérzései és mániái bizony nemegyszer viszik félre a nyomozást. Mindketten hibáznak, amikor személyes bosszúk és elégtételek után kezdenek futkosni, ahelyett hogy igazi profiként viselkednének.
Az előző kötetbéli kocsmai kitárulkozás frappáns párdarabja Robin szétesése és lerészegedése, az egész jelenet imádnivalóan bájos és egyben dühítő, szerintem ekkor már nincs olvasó, aki ne annak drukkolna, hogy hagyjuk a picsába Matthew-t és használjuk ki a helyzetet, de ha így történne, nehéz lenne izgalmassá tenni a párost még négy részen át, szóval tán mégis jobb, hogy nem. Érdekes egyébként, hogy Robin nem csupán a neki küldött levágott testrészek miatt kerül közel az alaptémához, hanem a saját párkapcsolata miatt is – nagyon erős, tán minden eddiginél erősebb a kritikai szál ebben a részben, még ha nem is olyan direkt; épp mert nem „csak” a hírértékű erőszakról, gyilkosságról, bántalmazásról szól, hanem a hétköznapi elnyomásról, átverésről, kapcsolati egyenlőtlenségekről. Nagyon erős sértettség és rengeteg düh munkálhat Rowlingban egy csomó dolog miatt és van eszköze arra hogy ezeket kiírja magából, ami jó neki; valamint van elég erős hangja ahhoz, hogy figyelmet is keltsen vele, ami meg jó nekünk. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen témát tűz tollhegyre legközelebb.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...