A Szolgálólány meséje – 6. évad

„Szépen evezünk a Testamentumok felé. Még nyitva a lehetőség, hogy sikerüljön az utolsó évadban olyan hullámokra lelni, amelyek visszavisznek Atwood szellemiségéhez. Ez bőven több, mint amit a harmadik-negyedik évad legnagyobb részében elmondhattunk.”
 
Bő két éve ezekkel a szavakkal zártam A Szolgálólány meséje ötödik évadáról írt posztom, és annyira jólesne most azt írni, hogy a készítők tudtak élni a lehetőséggel, és sikerült Atwood szellemiségéhez, csodálatosan eleven meséihez méltón lezárni a közelmúlt egyik legfontosabb sorozatát – de nem. Túl azon, hogy a hatodik évad végére ugyan borzasztó kényszeredetten, de megoldották, hogy mindenki ráleljen a Testamentumok felé vezető útra, ez a tíz rész van annyira erőltetett és semmitmondó, mint a sorozat mélypontját jelentő harmadik évad (és a negyedik első fele). Gondolkodtam is rajta, érdemes-e posztot vesztegetni rá, de ha már ilyen szépen végigkövettem a sorozat útját, zárjuk le, meg aztán, így legalább kipuffogom magamból a dühömet. Ami leginkább arra irányul, hogy ennyire nem voltak képesek felérni napjaink egyik legfontosabb kortárs szerzőjének munkásságához, aki pedig még nyolcvan felett is csodálatos dolgokat tud kiengedni a kezei közül – ahogy azt az egyébként teljesen véletlenül az évad nézésével párhuzamosan olvasott legújabb novelláskötete is bizonyítja. Komolyan, egész Hollywood elbújhat egy bohém, madárbolond idős hölgy mellett.
 
Ott hagytuk abba két éve, hogy June és Serena valószerűtlen párosa vállvetve száguld egy ki tudja hova tartó vonaton két pelenkás kisdeddel – előbbi a gileádi menekülteket üldöző kanadaiak és a gileádi merénylők elől fut, utóbbi a múltja elől. Nyilván utálják egymást és nyilván okkal, de véd- és dacszövetségük együtt tartja őket. Aztán persze jön a dráma, Serenát felismerik, a menekült nők meg akarják lincselni, ennek se lesz jó vége… Újrajátsszuk a negyedik évadban June által játszottakat, csak épp Serenával: sehol se tud elbújni, mindenhol rátalálnak, mindenhol meg akarják bosszulni rajta a múltját. A sorozat leggyűlöletesebb karaktere, de amikor pár hónapos kisbabájával menekül az ismeretlenbe, akkor nem nehéz megsajnálni és drukkolni neki.
 

Ügyesen manipulálnak a készítők – tulajdonképpen az évad legjobb részei közé tartozik, hogy végig lebegtetik, vajon Serena megváltozott-e, valóban megbánta-e bűneit vagy sem. Mert nyilván - ha már hat évada a két nő dinamikája élteti a sorozatot - nem hagyják őt parlagon heverni egy menekülttáborban. Gileád megtalálja, Lawrence parancsnok visszacsábítja, hogy legyen a „nyitás” arca, legyen ő, aki az „új Gileád” hírét viszi a nagyvilágba. Ő pedig visszamegy, nyilván visszamegy – hatalomért, pénzért, kényelemért. Aztán hogy-hogynem, beleszeret egy még nagyobb hatalmú parancsnok, aki mellett újra ő lehetne egész Gileád királynője, a legfontosabb és legcsodáltabb feleség. Részről részre alakul, hogy elhisszük-e, Serena már nem ugyanaz, mint hat évaddal ezelőtt – én megmondom őszintén, egészen az utolsó előtti részig nem hittem. Amikor June az esküvőre tervezett terrorakció kapcsán azt mondta: Serena hiúsága egy nemzetet már romba döntött, most romba dönt még egyet, csak helyeselni tudtam. Mert ez a nő maga az ördög. Aztán megtette, amit nem hittünk volna – nem volt hajlandó még egyszer szolgálólányt fogadni a házába, inkább hátat fordított újdonsült férjnek, társadalmi státusznak, vagyonnak, minthogy újra részt vegyen egy másik nő módszeres megerőszakolásában. Ez volt a fordulópont, a végső tette Gileád ellen csak hab a tortán – az egyetlen szépen végigvitt jellemfejlődés a sorozatban, aminek végén, ha megbocsátani nem is tudunk neki, legalább szorítunk, hogy találjon valahol békét a kisfiával.
 

A legnagyobb színészi teljesítményt amúgy kétségkívül a Lydia nénit
játszó Anne Dowd nyújtja 

Kár, hogy annak, akinek valójában sokkal fontosabb lett volna jól felépíteni a pálfordulását, nem sikerült. Hisz itt minden a Testamentumok felé vezet, annak a könyvnek az abszolút főszereplője, a bábjátékos, aki Gileád belső ellenállását irányítja a színfalak mögött, pedig nem más, mint Lydia néni. A kegyetlen kiképző, Gileád női társadalmának abszolút irányítója, akitől még a parancsnokok is rettegtek, aki nem csak nőtársait szolgálta fel tálcán az arra éheseknek, de bármikor bitóra juttathatta a legfontosabbakat is. Hogy belőle hogyan lesz a rendszer legveszélyesebb ellensége – ha valamit, ezt kihívás lett volna jól megírni. Megérdemelte volna. Atwood a Testamentumokban bőven hagyott is hozzá kapaszkodót… Ehhez képest a legostobább és legelkapkodottabb szál lett. Lydia az egyik pillanatban még kivégzéssel fenyegeti a lázadó szolgálólány-növendékeket, másik pillanatban meg elengedi őket, mert June a lelkére beszélt – és hopp, hirtelen felismeri, hogy ezek a mocskos férfiak végig csak kihasználták az ő nagy becsben tartott lányait (hát, jó reggelt…) és önként megy a bitóra a szolgálólányokkal. WTF?
 
És akkor persze June… Aki ismét csak visszaszédeleg Gileádba, noha egy óriási neonfelirat villoghatna folyamatosan a képernyőn, hogy BÁRMIT CSINÁLHATSZ, CSAK NE MENJ VISSZA GILEÁDBA. Mindig visszamegy. Ott persze jönnek a szokásosak: lázadást szít, gyilkol, lelkesítő beszédet tart, lebukik, megmentik, elárulják, megint bemegy, megint lebukik, felkötik, sós kútba vetik, élve eltemetik… Már három évaddal ezelőtt is azt írtam, hogy uncsi is, hihetetlen is és a gileádi törvények logikájából kiindulva hiteltelen is, hogy ez a nő ennyi minden túléljen – hát ez azóta csak rosszabb lett. Felküldhették volna arra a repülőre a bombával őt – tuti még a robbanást is túlélné.
 

Na de túl azon, hogy van három erős nőalakunk, akiknek a sztoriját vagy le kellett zárni, vagy irányba állítani a Testamentumok felé, miről is szólt ez az évad? Hátööö…
 
Jó, ennyire ne legyünk gonoszak. A lázadók lázadnak, vannak egész komoly terveik, June eddig elég bénának ábrázolt férje végre megtalálja a helyét és a szerepét a lázadók közt és rájön, hogy a legnagyobb szabadságharcos támogató férje helyett menőbb dolog a lázadás egyik vezéralakjának lenni; előkerül June anyja, ami jó, mert valakire rá lehet hagyni a kis Nichole-t, amíg a szülők szabadságharcolnak; Nick pedig újabb sok résznyi szenvedés után végre dönt hogy June-hoz vagy a feleségéhez és Gileádhoz legyen hű – hát, nyilván rosszul. Az utolsó két részben kapunk egy jóféle forradalmat, Bostont visszahódítja az USA, Gileádra elég komoly csapást mérnek, de a háborút még nem nyerik meg – ahhoz még nagyon-nagyon sok munka kell. Ha még nem írtam volna le elégszer: nyitva kell hagyni az utat a Testamentumok sorozatváltozatának…
 

Ami a legfájdalmasabb, hogy ebben a sztoriban még most is annyi minden van, amit el lehetett volna mesélni, de nem tették. És annyi emberi dilemma van, amit fel lehetett volna tárni, de nem tették. Atwood hősei rendre ugyanazzal a dilemmával szembesülnek: ki vagyok én? Mi a dolgom az életben? Mi az én történetem? Hol vagyok én a nagy egészben és hogy kötődöm a többiekhez? Az identitáskeresés, a saját hang keresése és a felvett szerepek és ránk kényszerített formaruhák alatti személyiség léte (vagy nemléte) az eredeti regény (és a folytatás) központi kérdése is. Itt, a forrásponton, amikor June-nak döntenie kell, hogy megelégszik-e a visszanyert szabadsággal vagy tovább harcol a rezsim ellen, annyi lehetőség lett volna ezt megmutatni. De pont ebből nem kapunk semmit. June az ideje nagy részében csak bambán bámul a kamerába vagy lassított felvételen vonul, miközben körülötte minden lángra kap. Pedig Elisabeth Moss jó színész, de vagy már ő is belefáradt a szerepbe, vagy ennyire szar forgatókönyvet kényszerítettek rá; de az évad fele táján már úgy voltam vele, ha még többet kell néznem L…A…S…S…Í…T…O…T…T… felvételen June könnyes arcát, sikítani fogok. Sajnos a kérdésemre, hogy sikerül-e az utolsó évadban olyan hullámokra lelni, amelyek visszavisznek Atwood szellemiségéhez a válasz egyértelmű nem. Sikerült megtalálni azokat a hullámokat, amelyek a lehető legtávolabb visznek Atwood szellemiségétől. Végülis, ez is egyfajta teljesítmény.

Margaret Atwood: Legvégül a szív

Atwood nem tud hibázni. Még akkor sem, amikor abszurdba hajló disztópiát ír, a legostobább erotikus regények modorában, nem kevés hidegháborús kémregényparódia hangulattal, szexmániás kémfőnöknővel (és annak csillogó harisnyába bujtatott izmos vádlijával), Elvis-imitátor szexrobotok közt kicsempészett ellenállókkal, egy műhiba okán horgolt kék teddy maciba beleszerelmesedő örömlánnyal, tesztelési hiba folytán túlhevülő és - hát mit szépítsük - farkat törő szexrobottal. Még akkor sem, ha egyébként az összes közül ez a könyve a leggyengébb minőség, és akkor sem, ha vállaltan csak egy paródiába hajló irodalmi kísérlet az egész. Egy gátlástalan trollkodás attól az Atwoodtól, aki, miközben világrengető disztópiáival beírta magát az irodalmi kánon legfelső régióiba, szuperhősös képregényt ír, ujjgyakorlatként Shakespeare-t költ újra, női szemszögből meséli újra az Odüsszeia történetét, időnként felrobbantja a twittert, és nyolcvan felett is tüntet Trump ellen. Mondja valaki, hogy nem ő napjaink legnagyobb irodalmi fenegyereke.
 
Na de ne szaladjunk ennyire előre… Történetünk kezdetén az USA hajdan virágzó tagállamai közül jó néhány épp anarchiába süllyedt a gazdasági világválságot követő összeomlásnak köszönhetően. Egész államok váltak rozsdaövezetté, a csipkés függönyös, nyírt sövényes kertvárosi házakat már rég feldúlták a fosztogatók, munkalehetőség sehol, az üzletek zárva, csak néhány bár van még talpon – inni kell, ugyebár. Charmaine és Stan, a valaha szép jövőt álmodó fiatal pár egyetlen megmaradt vagyontárgyukhoz, egy ócska tragacshoz a végsőkig ragaszkodva járják az utakat, parkolókban alszanak, rettegnek a bedrogozott huligánoktól, Charmaine alkalmi felszolgálói munkáiból élnek, napról napra, egyre gyorsabban csúszva a lejtőn. Cél már nem is lebeg előttük – az a néhány állam, ahol még van munka, már így is túltelített és nem kér a menekülőkből, az egyetlen rokon, Stan testvére meg már békeidőben is bűnöző volt, hát mi lehet most.
 
Aztán érkezik egy visszautasíthatatlan ajánlat. Egy épülő város, egy kísérleti projekt, ahova csak a kiválasztott kevesek juthatnak be, hogy újkori pionírokként építsenek egy új világot. A Pozitron Projekt lényege, hogy egy világtól elzárt városba betelepített lakóival új társadalmi rendet teremtsen, az egyenlőség, jóllét, közös felelősségvállalás jegyében. A városban, Consilience-ben nincs magántulajdon. Nincs privát szféra. Nincs szabadság és rabság. Mind osztoznak mindenben. A lakók egy hónapig a nekik kiutalt kényelmes házat lakják, van polgári foglalkozásuk, katalógusból válogathatják a ruhákat, lakberendezési tárgyakat, a közösség céljainak megfelelően élhetnek, szerethetnek, szórakozhatnak, szaporodhatnak. A következő hónapban pedig bevonulnak Consilience börtönébe, ahol egy hónapig rabként élik életüket. Elzárva a „külvilágtól” és a társuktól, börtönbéli munkát végezve, börtönbéli szórakozásokat űzve, börtönbéli ruhát viselve. Míg „kinti” életüket valaki más éli. A projekt szabályai egyszerűek: semmi érintkezés a városfalon kívüli világgal és semmi kontaktus a „váltótárssal” – ja és persze, a projekt egy életre szól. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.
 
Természetesen az állandó menekülésnél és a rozsdás tragacsban alvásnál ez is jobb – pláne ha vannak pihepuha, tiszta törülközők, pezsgő az üdvözlő hétvégén, gondosan nyírt pázsitok és cuki színkódos robogók. Egy megvalósult ötvenes évekbeli kertvárosi álom, semmi felzaklató, semmi mocsok, semmi újítás, csak béke, nyugalom, közösségi értékek, gondosan bondorított frizurák és virágminta. Charmaine számára, aki egész életében csak nyugalomra, biztonságra, tisztes középosztálybeli értékekre és kirakatba tehető szép, ízléses, de nem túl drága és hivalkodó tárgyakra vágyott, Consilience maga az álom. Minek is kérdezne? Miért is érdekelné, mi történik a városfalon kívül? Miért firtatná, mi zajlik a börtön falai mögött? Miért ne adhatná át magát életében először ennek a kipárnázott nyugalomnak? Nem is érti, az örök kétkedő, rosszkedvű, fanyar Stan miért olyan nyughatatlan. Miért vágyik bármi másra, bármi izgalomra, bármi különlegesre?
 
Tényleg, miért? Miért, hogy vannak köztünk, akik bármit és mindent feláldoznának a biztonságért, a vélt vagy valós nyugalomért, mások meg mindent megkérdőjeleznek? Miért, hogy egyikünk tátott szájjal nyeli a propagandát, más meg fránya tényeket kér számon rajta? Miért, hogy van, aki a saját kényelméért simán megemészti a legnagyobb hazugságokat is és képes akár gyilkolni, ha minden felelősséget kivesznek a kezéből és meggyőzik arról, hogy a közösség érdeke, és végső soron a halálba segített rendszerellenes elemnek is jobb lesz, ha végre békére lel nyughatatlan lelke? Tényleg ennyire könnyen megvezethetőek lennénk?
 
Tényleg. A bugyuta, rózsaszín álomvilágban élő Charmaine alakján keresztül Atwood tökéletesen mutatja be, hogyan hódol be a kizárólag saját kényelmével törődő kisember az autoriter hatalomnak – hogyan épülhet börtönállam szabad választások után és hogyan néz félre kollektíven egy fél világ, ha emberek millióit küldik mészárszékre. Mert mindig kicsiben indul. Az egyes emberrel, aki meggyőzi magát, hogy az az egy kis igazságtalanság nem számít. De vajon meddig megyünk el? Meddig számít a szeretet, a hűség, a család? Ha egy szerettedet szakítják el tőled a „közösség” érdekeinek védelmében, akkor is szemet hunysz? Kihez kötődsz jobban, a hatalomhoz (a saját kényelmedhez) vagy a társadhoz? Mikor válsz önállóan gondolkodó, érző emberből fogaskerékké egy gépezetben? Észreveszed, ha azzá válsz? Lehet, hogy már mind azok vagyunk?
 
Charmaine és Stan sztorija a lehető legváratlanabb és leggroteszkebb fordulatokat veszi – a bevezetőben említett abszurd elemek, higgyétek el, csak a jéghegy csúcsát jelentik. Atwood pedig, miközben lubickol a nevetséges erotikus jelenetekben, az Elvis- és Marilyn- hasonmásokra épülő szórakoztatóipari vadhajtások leírásában és a szexrobottesztelésben, szokásához híven azért megkínál minket néhány nagyon is aktuális dilemmával. Például azzal, hol ér véget a technikai fejlődés és hogyan viszonyulunk hozzá. Vajon az egyre élethűbb szexrobotok elterjedése visszaszorítja a szexuális bűnözést, vagy épp ellenkezőleg, táptalajt nyújt neki? Meddig lehet elmenni? Mi van a robotok után? Mikor pattan ki egy megszállott fejéből a gondolat, hogy neki „élő” szexrabszolga kell? Mennyire van messze az idegsebészet attól, hogy egy aprócska bemetszéssel mániás vonzalmat ébresszenek valakiben, hogy aztán élete végéig kérdés nélkül szolgálja „szerelmét”? Abszurd? Az. Biztosak lehetünk benne, hogy nincsenek hasonló kísérletek? Hááát…
 
És persze ott van a legnagyobb dilemma, ami vissza-visszaköszön Atwood minden művében, és ami sosem veszít aktualitásából, sőt, minden újabb társadalmi-technikai változással és paradigmaváltással csak élőbbé válik: kik is vagyunk mi és mi tesz minket azzá az emberré, akinek hisszük magunkat? Mi is az az identitás, amit sajátunknak érzünk? A Legvégül a szív legfontosabb kérdése, ami ötszáz oldalnyi abszurd után az utolsó oldalakon tárul elénk, bár végig ott lappangott a történet szövete alatt: kell-e nekünk ez a saját „személyiség”? Lehet-e valid választás az, ha valaki lemond róla? Lehet, hogy valaki valóban úgy érzi magát jobban, úgy van a helyén a világban, hogy elhiszi, elfogadja, sőt, óhajtja, hogy piszkáljanak az agyába és vegyék el tőle a választás, a rossz döntés lehetőségét? És vajon mit kezd azzal, ha mégsem? Ha rájön, minden, amit tesz, a saját választása és ő felelős a tetteiért? Szembe tud nézni vele? Hiszen a legnagyobb, a legelső és a végső kérdés mégiscsak ez: mit kezd(t)ünk a szabad akarattal?

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes

A Szolgálólány meséje – 5. évad

Figyelem! Spoileres poszt következik!!! 

„- Nem értem, hogy voltál képes együtt élni azzal a nővel, aki el akarta venni a gyerekedet? Hogy bírtad ki?
- Egész végig megjátszottam magam: játszottam a Szolgálólány szerepét és közben végig azt terveztem, hogy állok bosszút rajtatok.
- És bevált?
- Nézz magadra. Nézd meg, hol vagy most, és mi történt Freddel. Hát, így bírtam ki. Ezt tervezgettem. Te is tedd ezt. Játszd a szereped és közben terveld ki, hogyan állsz majd bosszút rajtuk.”
 
Nem pontos idézet, de nagyjából lefedi A Szolgálólány meséje ötödik évadának számomra legerősebb párbeszédét. Reveláció ez a javából – amikor az egykori Szolgálólány, June végre belemondhatja egykori kínzója, Serena arcába: igen, tönkretettelek. Reveláció a nézőnek is, mégpedig elsősorban azért, mert a sorozatnak sikerült az, amire nem sokan fogadtunk volna (én sem): úgy kanyarítania June történetét hogy nem csak hogy újra érdekes legyen, de valós és átélhető morális kérdéseket tegyen fel; valamint úgy alakítani a két nő dinamikáját (ami, valljuk be, végig a sorozat egyik legnagyobb hajtóereje volt), hogy az előző évad végi grandiózus bosszú ellenére is megmaradjon az egymásra utaltság, egyfajta véd- és dacszövetség, hogy a végére ez a páros együtt szálljon szembe az elnyomóikkal. Nem hittem volna, hogy idáig jutunk, azt pláne nem, hogy képesek az alkotók bármennyire is hitelesen elvinni errefelé a sorozatot, de emelem kalapom – nagyrészt sikerült.
 
Pedig… jó sokszor temethettük már. A harmadik évad és a negyedik évad első fele egy hosszúra nyúlt szenvedéspornó, ahogy akkoriban írtam: „…lassan a falat tudnánk kaparni attól, hogy ezt a nőt újra elfogják, visszaviszik a nénik karmaiba, megkínozzák, vallatják, sós kútba vetik, élve eltemetik, amit csak akar a forgatókönyv szeszélye, de még mindig nem végzik ki. Az újabb szökésnél már úgy voltam vele, ha most is visszatántorog Gileádba, én feladom.” Az, hogy innen felhozták a negyedik évad második felére egy jól átgondolt, sajnos túlságosan is életszerű politikai machinációkkal tarkított thrillerré June feldolgozatlan traumák által keretezett bosszúhadjáratát, kisebbfajta csoda volt. A negyedik évad vége a tökéletes ószövetségi bosszú, Fredet két kézzel tépik szét az igazságszolgáltatás által is cserbenhagyott szolgálólányok, kapunk vért, dühöt, könnyeket, aláfestésnek szól a kiváló „You Don’t Own Me”, teljes a kielégülés.
 
Aztán jön a kérdés: hogy lehet ezt folytatni? Mi lesz June Osborne sorsa? Arya Stark lesz belőle, aki a bosszúszomjába őrülve gyilkológépként irtja Gileád parancsnokait? Zászlajára tűzi a politika és szabadságharcost csinálnak belőle? Netán megmarad June-nak és éli a menekültek csendes, nyugalmas életét Luke-kal és kimenekített kislányával? Képes lenne rá? A nő, aki akkorát rúgott a gileádi rezsimbe, mint előtte senki, és akit folyvást mardos a bűntudat, amiért idősebb lányát hátrahagyta, képes lenne leállni és hátköznapi életet élni? Ez az új évad nagy kérdése – és ezt bizony szépen sikerült kibontani.
 
Mert nem csak June van. Nem csak rajta múlik. Ott a bosszúért lihegő Serena, a megtorlást tervező Gileád, a szabadságharcosok és a politikusok, akik mind a saját céljaikra használnák. Fred végzete epikus és nincs néző, aki ne érezne elégtételt a láttán – de az elégtétel közepette ott az ember. Aki bűntudatot is érezhet. Aki miután beteljesítette sorsát, nem tud szembenézni tettével. Aki meginog – feladná magát, de nincs hol. A senkiföldjén a gyilkosság is büntetlen maradhat. Minden adott, hogy June új életet kezdhessen. Képes rá? Hagyják? Hagyja Gileád? És hagyja Kanada?
 
Több fronton támad a sorozat, és egyik jobb, mint a másik, mégis meglepő, hogy a legnagyobb durranást melyik adja. Egyfelől ott van June és Serena párharca – a bosszúvágyó özvegy hamar rájön, hogy Gileád nem fogadja vissza tárt karokkal, hogy a szabadságfok, amit Kanadában megtapasztalt, „otthon” szóba se jöhet, hogy hiába minden eredménye, Gileádban ő továbbra is csak nő, tehát másodrangú, ráadásul egy áruló Parancsnok özvegye. Eljátszhatja a szerepét, de utána kuss a neve. Hamar találja magát abban a szerepben, amit addigi életében a leginkább megvetett – ezer hála az alkotóknak, amiért ezt azért sikerült kreatívabban megoldani, mintha egyszerűen Szolgálólányt csináltak volna belőle. A bosszú, a sértettség és a véletlenek furcsa összjátékának köszönhető, hogy Serena és June a legkiszolgáltatottabb helyzetben találnak egymásra és szövődik köztük olyan szövetség, ami túlmutat minden politikán.
 
Mert végre kiviláglik, aminek már rég ki kellett volna: June elsősorban anya. Az egyetlen, ami túlmutat a politikán, a kínzásokon, a bosszúvágyon, az épp az, amire az egész gileádi rezsim hazug ideológiája épült: a gyermek. És az ő mindenekfeletti értéke. June könnyűszerrel megölhetné Serenát – nem is kéne semmit tennie, csak magára hagynia. De akkor megölné a gyermekét is. Márpedig ez az egy dolog nem fér bele az erkölcsi kódájába és ez az, ami képes visszarántani a bosszúvágyába beleőrült gyilkost is a teljes elborulásból. Arya Straknak nem volt gyermeke. June Osbornnak van. Szép szimbolika és okosan játszadoznak vele – épp az menthet meg minket a totális elmebajtól, amit a leginkább ellenünk használnak fel, amit az egyik oldal női létünk alapvető értelmeként és elsőszámú kötelességként dörgöl folyvást az orrunk alá, a másik meg mintegy szabadságunk szimbólumaként mutatna fityiszt neki. Szimbolika, írom, de valójában tök mindegy, mire használja a sorozat: szimpla emberség ez. Elveszem-e egy ártatlan kisbaba életét csak azért, mert az apja egy kegyetlen féreg volt, az anyját meg utálom, vagy adok neki esélyt az életre? Valahol itt dől el, hogy June megőrzi-e a józan eszét vagy sem.
 
June, Serena és az anyaság drámája mellé kapunk gileádi politikát, jó sokat – végre. Betekinthetünk egy konszolidálódni vágyó diktatúra hatalmi csatározásaiba – hát, nem nagy élvezet, épp azért, mert túlságosan hihető. A végletekig pragmatikus Lawrence parancsnok és az ő tervei a gileádi ideológia terítésére, a „puha diktatúrát” képviselő kihelyezett telepek, a diplomáciai kapcsolatok felvétele mind annyira ismerősek a történelemből hogy fáj nézni. Igen, így lesz a korábban bombázott diktátorból a legjobb barátunk. Mindeközben a kanadai közvélemény szépen fokozatosan fordul a menekültek ellen – amikor túl sokan lesznek, amikor túl sok erőforrást vesznek el a kanadaiaktól, amikor épp nem tetszik a képük. Van az a vékony vörös vonal, aközött, hogy egy emberként segítünk a háború elől menekülőkön, ruhát gyűjtünk, kimegyünk a pályaudvarra önkénteskedni, tolmácsolunk, vigasztalunk, és aközött hogy a bevándorlók elveszik a munkánkat meg a szociális segélyünket… Ismerős?
 
S miközben Gileád kifelé nyitna és próbálja magát vállalhatóvá formálni, Kanada elüldözi a menekülteket, June-t és Serenát pedig ki tudja, hova veti a sors két pelenkás kisdeddel, valami forr Gileádon belül is. Tán a legérdekesebb szál – a diktatúra lassú belső bomlásának első jelei. Repedések azon a megingathatatlan falon. Szolgálólányok, akik nem törnek meg. Nénik, akikben meginog a hit – akik végre leveszik az önként magukra vett szemellenzőt, és rájönnek, hogy ideológiájuk leple alatt csupán bordélyházat üzemeltetnek. Parancsnokok, akik a pragmatizmus felszíne alatt keresik az utat, hogyan tehetnének jóvá legalább pár bűnt, mielőtt eljön a Pokol. Szépen evezünk a Testamentumok felé. Még nyitva a lehetőség, hogy sikerüljön az utolsó évadban olyan hullámokra lelni, amelyek visszavisznek Atwood szellemiségéhez. Ez bőven több, mint amit a harmadik-negyedik évad legnagyobb részében elmondhattunk. Kíváncsian várom a lezárást.

TRANSMETROPOLITAN - Gyűjteményes kiadás 3. kötet - képregény

Az első gyűjteményért odavoltam, kegyetlen, tűzijátékba oltott tükörjátéka szőröstül-bőröstül, antihősöstül megvett kilóra. A második billent bennem egy tisztességeset – kikönyökölt belőle egy máshonnan untig ismert történetstruktúra, miközben a körítése, a megjelenése, és nem egy momentuma továbbra is etalon-erejű volt, ebben a zaklatott, de invencióban amúgy durván gazdag szcénában. Most becsuktam a harmadikat is, és bizony mondom, egy pillanatát nem bántam a vele töltött időnek; akkor sem, ha végül úgy ért véget, ahogy a másodikban a szerzőpáros megelőlegezte. Ha nem is utalás- és rétegmentesen, de ez a szerzői látomás abba az álomországi pátoszba érkezett, ahova a meséink reményt dédelgető java – önmagát (bukás szelében is tetszelgő szédületben) leleplező legfőbb gonosszal, és egyfajta fancsali hepiendre nyomokban emlékeztető rókaláb-letépkedéssel a legvégén. Nincs ezzel baj, csak ha jobban belegondolok, ugyanezt a mesei önleleplezést a popkultúra gyakran műsorra tűzi, könnyed Poirot-paródiáktól kezdve (mint amilyen a Tőrbe ejtve) komolyan vett drámákig bezárólag, ahol a goni elmagyarázza a mithogyant. Ennél ez a folyam jóval többet ígért, az ilyen óhajból hamuba sütött mese-pogácsáknál nyersebben valóságra rímelő felhangokkal volt tele az egész cyberpunkba oltott, média-arcot kaparó szocio-utazása alatt.

Maradt bennem hiányérzet azért is, mert nagyjából a második gyűjteményes kötet közepétől a Város, mint önálló, élő, lélegző entitás átadta a helyét a kulisszának, ahol már csak az egyre gyorsabban (majdnem-szupervihar sebességgel) robogó fősodor cselekménye fért az amúgy továbbra is elképesztően fantáziadúsan elénk pakolt lapokra. Hiányoznak azok a nemcsak hangulatot festő, de az elmeroggyant varázs- és nyomorvilág hangulat-valóságát is jelentő leágazások, betétek, ide-oda imbolygások a cselekmény körül, amiből mélységeiig megismerhetted ezt a szörnyeteg Gólem-entitást: a Várost, és nem mellesleg Spider Jerusalemet, a rosszéletű segédeit, s körülöttük az egész menazsériát, amely ebben a gonzóra hangszerelt ritmusban rángatózik. A világa folyamatosan permutálódó szubkultúráit, a mániákat, a divatokat, a degenerációkat, amelyek csíráit persze hogy ide hordta már körénk a szél... Ha ez a történet itt, az utolsó kötetben ágazik, akkor elképesztő tempóban kirügyezik, virágba borul, gyümölcsöt nevel; sőt, a gyümölcse el is rohad ebben a degenerált száguldásban, büdös levet eregetve. Ahogy például az informátor Liesl Barclay jut el pár füzetben a szükségszerű (egérút-nyitó) fej-széttaposásig.

Ez baj – már csak azért is, mert felpörgeti az olvasási sebességet. Az amúgy (továbbra is) egységnyi kockákra jutó, még mindig agyzsibbasztó tömegben ömlő invenciót az olvasás nem képes elsőre belepofozni az agyadba, mert átrohansz rajtuk. Ahogy a korábbi részek olyan (általam kevésbé szerencsésnek tartott) epizódjaiban is, mint Az új aljanép, a történet köré születő (Darick Robertson által felskiccelt) látható nyomán égett be a látványi többlet: egy érzés, aminek több köze volt a valósághoz, mint a közben elmesélt meséhez – és mégis, minden porcikájában abból származott. Másfelől nem akkora baj – úgyis átlapozod még egyszer. Vagy legalábbis én ezt tettem, sőt; tervezem, hogy előveszem az egészet, elölről. Tehát mondhatom: nemcsak hogy nem bántam meg a vele töltött időt, de hajlandó vagyok elvinni egy hosszabb, lassúbb, időpazarló randira. Így, hogy immár nem laknak bennem előzetes várakozások, csak egyfajta perverz örömvágy: csináljon az agyammal az információs pollene, amit csak akar.

Warren Ellis nagyon sok mindent helyre tesz itt – olykor úgy, hogy nem tetszik; de tény, a világunkra ezek is rímelnek. Mondjuk kicsit felemás, hogy a csajai csak akkor tökösek, ha tényleg szinte pasik – ahogy Yelena működik és kinéz a végén, az egyszerre patriarchális rém-karikatúra és feminista paródia; holott szerintem nőiesnek és erős nőnek lenni egyszerre nem ellentmondás (Margaret Atwoodtól Parászka Borókáig nagyon sokan képesek önmaguk nőben és erőben tartani). És ugyan végül mesét celebrált (szentségtelen, de hívő) mise helyett, még mindig elsősorban hálát érzek iránta. Nem akármilyen mélységekbe mászott ezért, és a sarakért, amiket magával hozott a bakancsán (s aztán, ahogy ez lenni szokott, másokba törölt), végül legalább elegánsan kér bocsánatot. Ez is valami – sőt. Ha csak mázlis két százalékban tartalmazza Spider Jerusalemet, mint szerző és megálmodó, akkor talán a legtöbb, mi kapható.

A TRANSMET tényleg alap. Távol áll attól (mint ahogy egy portál hírelte), hogy egy forradalom receptkönyve legyen. Az a V for Vendetta, az Ügy mindenek felett álló voltával, az ön-személytelenítéssel és önként vállalt mártíriummal, ahogy a forradalom gyermekeként előre be is fűszerezed magad, hogy ízleni tudj neki – a receptkönyv inkább Alan Moore műve (bár az is ezerszer több ennél, persze). Ellis és Robertson munkája nem forradalmi receptkönyv, de ebben a húsz éves mesében szerintem benne van a saját korunk kegyetlen látomása – ijesztő mélységekig. Valahol felmerítette bennem, mennyire teremtjük a valóságot a tendenciákból formált meséinkkel. Hiszen a napokban lezajlott félidős amerikai választáson kirajzolódó republikánus erővonalak kísértetiesen megidézik a képregény viszonyait. Trump, mint Szörnyeteg, és a floridai nyerőember, DeSantis, mint Vigyori. Hiszen a mosolypolitikája mögül előszivárgott: amúgy tipikus hófehér autokrata, a hivatali stílusában mondhatni, kortárs értelemben viktoriánus ő is. Remélem, Warren Ellis pusztán szórakoztatott egy lekerekített rémlátomással – hogy valójában ennyire nem látnoki. Persze, ki tudja; a TRANSMET-et nyilván a királycsinálók  is nagyon szeretik. Az elnök emberei – úgymond (hogy idevonjak még egy aspektust). Használhatják receptkönyv gyanánt, csak attól tartok, nem egy forradalomhoz...

Továbbra is hálám a FUMAX csapatának, amiért ilyen minőségben a kezünkbe nyomták ezt a három féltéglát. Álljon itt búcsúzóul a magyar kiadás 3. kötetét dédelgető csapat:

Fordító: Holló-Vaskó Péter
Szerkesztő: Láng István
Korrektor: Friedrich Zoltán
Betűbeíró, tördelő: Tóth Barbara
Betű-, műszaki szerkesztő: Benes Attila

TRANSMETROPOLITAN - Gyűjteményes kiadás 2. kötet - képregény

Nagyon vártam ezt a folytatást, mert alaposan felkavart az első gyűjteményes kötet. Hogy aztán a kézbevételkor nagyot billenjen bennem az egész. Úgyhogy előételnek jöjjön a feketeleves, aztán a fő fogás...

Hiszen értem én. Van a népszerűség, meg a következményei, lesz a választás, ami eldönti a lapokon elképzelt jövő jövőjét – szóval van egy interregnum, egy toporgás, hogy mi lesz, és hogy aztán mi legyen. Kiderült, hogy Warren Ellis nemigen tud mit kezdeni ezzel, azon túl, hogy (nem is szellemtelenül, de) ismétli magát, tovább mélyítve a Város horror-arcán a vonásokat, ahogy megpróbál képet festeni az új aljanépnek. Látszik ez az arc, és ez a látszás számos emlékezetes panelt köpült azért a történetbe - viszont egészében ettől még ez így süthetetlen massza maradt. Visszamenőleg vesz el hiteleket. Spiderét – tényleg ennyire vak volt Vigyori valódi természetére? És Vigyoriét, Gary Callahan figurájáét, akiből persze elnök lesz. Ez a nyers, diabolikus alak, aki a bemutatása által tényleg csak egydimenziós, l’art pour l’art képregényes főgonosz, az összes megszokott indokolatlansággal. Aki személyes találkozóra hívja hősünket, csak hogy közölje vele, el fogja pusztítani... Ezek a nagy, színes, szélesvásznú mesegesztusok fájnak időről időre a legjobban - mert lerántják ezt a folyamot a szerzői képregények élvonalából egy sokkal inkább fogyasztásbarát, mondjam úgy: utalás- és rétegmentes panel-felhasználói szintre.

Az új aljanép. Ugyan. Semmi új nincs benne, sajnos. Vagy csak annyi, amenyi a percenként születő új vallásokban, vagy a divat hullámaiban. A megvezethetőség korábbi, új trendeket követő tömegei választanak itt új zsarnokot a régi helyett – nekem a teljes koncepció sántult innentől, és ez a sánta történet bonyolódik lapokon át. A dolgot megmentik a képek, a vizuális orgia továbbra is töretlen, de az elmesélt történet ebben a hat füzetben méltatlan a megvalósulásához. A képregény, ami felrúgta a bevett történetmesélés szabályait, így simul vissza időlegesen a fősodor langyos masszájába, oda, például, ahol Arkham gyógyíthatatlan elmebetegei, és motivációik laknak. Kár ezért. Egy féknek bevetett történet kellett, hogy újra kitörjön belőlem az első kötet nem egy lapját kísérő elképedt röhögés, hogy visszarázzon oda, a komfortzónámon kívülre, ahova az első gyűjtemény csaknem teljese vezetett: az Amíg itt vagyunk. A celebet a halálról kérdezik, és mivel ezt a celebet úgy hívják, hogy Spider Jerusalem, hát minden irgalmat félretéve válaszol. A példabeszéd legjobb része a buszsofőré, aki elütötte a hitét – na, itt érkeztem meg oda, ahol az első lapoktól szerettem volna lenni.

A celeb, aki aztán úgy jár, ahogy az összes öt perces hírnévben lubickoló társa. Cuki animét, meg érzelmes szappanoperát hamisítanak belőle, a hamisítatlanból, szép apránként lezabálva róla minden hitelt. Miközben a pörgetett lapokon újra beindul a szekér, kapunk halomra lőtt hullahegy-méretű rendőri túlkapást, akciós, kettő az egyben kivitelben, kapunk oknyomozó újságírást Spider-módra, szóval visszatalálunk abba a pörgésbe, ahol Warren Ellis hibátlanul otthon van – tehát megint nincs ok a panaszra: a sánta innentől újra sprinter. A továbbra is maradék nélkül irritáló, szörnyeteg, seggfej hős visszaszerzi az aprópénzre váltott reputációt, immár az új ellenség, Vigyori egyre nyíltabban ráfordított célkeresztjében. De megint teszi a dolgát, úgy, ahogy akkor, mikor lejött a hegyről – vagy még durvábban, hiszen közben fokozatosan lebontja maga alól a védőhálóit, mint a tétet folyamatosan emelő artisták. Érdekes amúgy Warren Ellis víziója a cenzúráról, ami a sikerpropaganda mellett, a közélet szent megtisztításának jegyében zajlik ebben az alternatívában - és valahonnan ismerős. Már csak a harminc-plusz évre titkosított kiderülések hiányoznak, hogy e tekintetben teljesen otthon érezzem magam...

Kár, hogy a fő motivációja egy szolidnak nem nevezhető bosszúhadjárat Vita Severnért. De nem baj, hogy ennek áldozatul esett az eddig felépített menazséria jó része – jót tesz a következőkben, ha új cirkuszi szereplők kerülnek a porondra, hiszen hátra van a történet csaknem fele, és legalább némileg kinyílik (remélem, ki) az első gyűjteményben nehezményezett kisvilág-jelleg. Mindent összevéve mégsem éreztem hiábavalónak a Spiderrel töltött időt - fokozatosan érkeztem vissza az első kötetet kísérő meghökkentségérzetbe, hogy aztán a végét ennek a gyűjteménynek nagyon szeressem. Pár eseménytelen kocka, ahol a nagy mögélátó szembesül vele, hogy már nem lát „maga mögé”. Igen, ilyenkor tényleg nem marad más, csak a küldetés-tudat, az értelme ugyan megkérdőjelezhető (mindig lesz aljanép, miért ne volna, és mindig rosszul választ - mondatná az egyszerűség, de persze ez is bonyolultabb: amíg a politikus így termék egy kínálati piacon, mindig az akciós lesz kapós belőle); mégis, nagyon várom, hogyan folytatódik Spider Jerusalem ámokfutásának képre rángatott története, akkor is, ha úgy sejtem: sírás lesz a vége.

Amikor 1997-ben a TRANSMETROPOLITAN rajzolója lettem, amellett tettem le a voksot, hogy egy szerzői képregényen dolgozom majd egy íróval, akiben hiszek – ahelyett, hogy egy fősodorbeli, bejáratott, havi sorozatot vettem volna át. (...) Abban az időben a képregényipar helyzete elég sötétnek tűnt, Warrennel soha nem hittük volna, hogy a kis sci-fi sorozatunk pár számnál többet futhatna. A süllyedő hajón pedig minden belefér. Kilehet próbálni bármit. Elengedhetjük e gyeplőt. Ez pedig jó döntésnek bizonyult. Így beszél az utószóban Darick Robertson. Ebben a gyűjteményes kötetben szembesülhettünk vele, hogyan lett siker, az alkotók hogyan viselték el és élték túl ezt – hogyan billent meg, és hogy került újra egyensúlyba ez a sztori a minden belefér tekintetében. Továbbra is indokolt szerintem, hogy kultusza lett, továbbra is a gonzo-újságírás mámorgőzös himnusza, továbbra is nagyon várom majd a folytatást – mert hiszek benne. Hiszem, hogy valóban valami fontosat akartak elmondani a szerzők, ebben a teljesen eszement keretben. Részemről vevő maradok rá. Neked is ezt javaslom.

Sokféleképpen lehet üzenni és véleményt nyilvánítani. Ezt ebben a képregényben mesteri szinten űzik... Ez a panel például Spider egyszeri átfazonírozásával, a hasonlítással állást foglal valaki mellett, aki (nagy szívfájdalmalmra, amúgy) diszkreditálta magát. Így is üzenhet valaki, de Warren, ettől még te se leszel kisebb seggarc, hogy szolidáris vagy valakivel, aki ugyanabban a bűnben érintett.

A szolgálólány meséje – sorozat

Atwood-láz van nálunk mostanában – írtam áprilisban a szerzőről szóló dokumentumfilm kapcsán, s az a helyzet, ez azóta sem nagyon csillapodott. A dokumentumfilm és a MaddAddam-trilógia újraolvasása után sok évnyi tudatos távolságtartást legyőzve belevetettem magam a szerző számára világhírt bebetonozó, ijesztően aktuális, félelmetesen túlhájpolt, meglehetősen ingadozó színvonalú, mégis, vitathatatlanul az utóbbi évek egyik legfontosabb sorozatának számító A szolgálólány meséjébe. Pont a negyedik évad előtt daráltam le az első hármat, hogy utána már-már időutazásnak beillő módon várjam minden héten az új részeket (hála nektek, streaming-platformok, már nem is emlékeztem ez milyen frusztráló tud lenni). Következzék nagyon személyesen, nagyon spoileresen, mi miért hatott és mi miért nem hatott rám ebből az amúgy elég kreatív adaptációból.
 
Szóval… van ez az alapanyag, ami első olvasásra megrágott, kiköpött, olyan hatással volt rám, mint életem legnagyobb tudatformálói, és annyira megijesztett, hogy utána tíz hosszú évig a közelébe se mentem – de még a róla írt posztom sem olvastam újra. Ennyi idő elteltével pontosan tudom, akkor miért hathatott rám ennyire – a tíz év után bekövetkező újraolvasás alkalmával meg miért hatott pont másképp, de nem kevésbé. Huszonévesen, épp a gyerekvállalás vagy nem vállalás dilemmájával és annak minden családi, társadalmi, egzisztenciális konnotációjával küzdve a szülőgéppé degradált gileádi szolgálólányok élete megtestesítette mindazt, amitől a legmélyebben rettegtem. Évek múlva, nem csupán ezen a dilemmán, de számos más, súlyosabb identitásválságon is túl a szolgálólány identitáskeresése, az önmeghatározás, önmagunkkal és döntéseinkkel való szembenézés, saját történetünk elmesélése, az elmesélt és a megélt közti feszülő ellentét, a külvilág számára tartogatott hazugságaink és az önmagunknak mesélt hazugságok egyvelege hatott leginkább. Ami valahol épp olyan félelmetes - ha nem félelmetesebb - volt, mint az első olvasat.
 
Épp ezért volt izgalmas kérdés, hogyan és mivel hat a sorozatverzió. Ami Atwood írásaiban a legzseniálisabb, a hazug narrátorainak (June / Fredé mellé felsorakozik Iris Chase, Grace Marks, Elaine Risley, Penelopé, és a MaddAddam-trilógia nagyjából összes mesélője) önreflexióját folyvást szétfeszítő igazságkeresés és folytonos szépítés, mesélés, hazugsággyár – nagyon nehezen ragadható meg filmen. Még ha remek is a színész, négy évadot (s a készülő többit) nem lehet megtölteni pusztán önmarcangoló belső monológokkal. Ha meg kizárólag a gileádi diktatúrában senyvedő, állandó bántalmazásnak kitett szolgálólányok szenvedéseire koncentrálnak, hamar kifullad és szenvedéspornóba vált az egész. Ennél eredetibb megoldás kell. Annál inkább, mert Atwood feladta a leckét a készítőknek: már jócskán a harmadik évadot forgatták, amikor majd’ harminc év után folytatást írt a könyvhöz.
 
Nade az első évadon múlik minden. Ott még megvan a mankó, Atwood hibátlan története, remek karakterei, baljós függővég, szerethető flashback-lehetőségek. Mit kezd ezzel Hollywood? Meglepő módon megugorja a lécet. Az első évad az egyik legjobb adaptáció, a nem szolgai értelemben. Okosan, kreatívan tárják ki a szerző által nyitogatott ajtókat – úgy mutatnak többet June és a többi kulcsszereplő múltjából, hogy percig sem mennek szembe azzal, amit Atwood leírt, pusztán megmutatják mi minden lehetett e sztori mögött, amit nem írt le. Hiteles történetet skiccelnek a mellékszereplők köré és ügyesen térnek vissza e történetekhez a későbbi évadokban. Bátran adnak arcot olyan kulcsszereplőknek, akik Atwoodnál megmaradnak sematikus gonosz szerepkörben (mert még Atwoodnál is vannak sematikus gonoszok…). Több betekintést engednek June és férje Gileád előtti életébe – aminek szintén óriási jelentősége lesz a folytatásban. Behoznak számos szereplőt, akiknek alig jutott tér a könyvben, okosan felismerve, hogy évadokon át nem lehet ugyanazzal a fél tucat emberrel bábozni. Mindemellett sokkal explicitebb betekintést kapunk a gileádi diktatúra kialakulásába, arcunkba tolják a jogfosztást, a terrorcselekményeket, a katonai puccsot. A rettenetet, ami azután következik. A kiképzést, a kínzásokat, a szertartásokat.
 
És épp ettől lesz a sorozat, minden brutalitása ellenére jóval könnyebben fogyasztható tartalom, mint bármi, amit Atwood valaha papírra vetett. Ennek a nőnek minden sora a bőrünk alá mászik, szereplőinek minden dilemmája a sajátunk, az ábrázolt világok összeomlása minket is maga alá temet. Akkor is, ha csak sejtet. Ha maguk a szereplők sem tudják már, mit éltek át. Ha minden és mindennek az ellenkezője is igaz lehet. Ezt a képernyő nem tudja visszaadni. Atwood narrátorai mindig bizonytalanok és az esetek nagy többségében hazudnak maguknak is, az olvasónak is. A képernyő ezzel szemben az arcunkba tolja a megtörténtet. Ezáltal lesz a sorozatverzió - bármennyire remek iparosmunka - szórakoztató popcornmozi, ahelyett, hogy megrágna és kiköpne. Ami nem olyan nagy baj.
 
Az első évad még szorosan követi Atwood regényét, kiegészítve a szereplők háttértörténetével – a folytatásban azonban már mesélni kell. A második évad sikerrel veszi az akadályt, választ kapunk az olvasókat harminc éven át gyötrő kérdésre – vajon hova vezetett June útja abban a rejtélyes furgonban? Nem mesélem el az egész kálváriát, szökés, elfogatás, Lydia néni kínzásai, vissza Waterfordékhoz, megint szökés, megint elfogatás, megint kínzás, megint vissza, és így tovább… Egy ideig baromi jó, aztán már nem – lehetne ez egy mondatban az egész második-harmadik évad kritikája. Egy dolog, hogy June a történet előrehaladtával mindent túlélő női szuperhőssé változik – szerepébe van kódolva, az ellenállás vezetőjének csak kell néhány sebhely, különben nem lenne hiteles (kapunk is erről pár szép jelenetet a negyedik évadban). Más kérdés, hogy a történet a saját világépítését köpi szembe amikor újra meg újra visszaengedi June-t a játéktérre. Legyünk őszinték: ezt a nőt abban a pillanatban ki kellett volna végezni, amikor megszülte a lányát, ha követjük a gileádi törvényeket (és a sorozat logikáját). Hogy utána visszaengedik Waterfordékhoz – filmes szempontból érthető, a sorozat varázsát jó sokáig a June és Serena közti dinamika adja; az Atwood által felépített világ szabályai szerint viszont a legvédhetetlenebb baromság. És itt még nincs vége.
 
A harmadik évad nettó szenvedés – szereplőknek és nézőnek egyaránt. Lehet lejjebb, persze, mindig lehet. Lehetne még egy kicsit szörnyűbb? Persze. Lőjünk főbe terhes szolgálólányokat, hogy aztán mesterséges kómában hordassuk ki velük a gyereküket – csak mert nem toltuk még elégszer a néző arcába hogy ezek a nők csak edények, nem emberi lények. Hozzuk vissza a gyarmatokról az egyszer már halálra ítélteket, csináljunk belőlük újra szolgálólányt, mert amúgy állati jó karakterek – nem baj, hogy ennek már semmi köze a giledái logikához. Helyezzük a leginkább lázadó természetű szolgálólányt a köztudottan szabályokat nem követő parancsnok házába – kell egyet lendíteni a sztorin, ebből tuti robbanásveszélyes elegy lesz. Hát, lett is. Aztán szöktessünk meg egy óvodányi gyereket June vezetésével, csak hogy borsot törjünk Gileád orra alá.
 
Olvasói logika szerint itt kellett volna legkésőbb abbahagyni. Az, hogy June számos sikertelen szökési kísérlet után még itt, a harmadik évad végi nagy mentőakció alkalmával sem tart az angyalok járatával Kanadába, már olyan szinten bullshit, hogy az ember csak fogja a fejét. Miért? Persze, mindig a lánya miatt marad. Persze, pszichológiailag teljesen érthető. Hannah nélkül sehova. Okos trükk, hogy June akkor törik meg három és fél évadnyi kínzatás után, amikor a lányát fordítják ellene – de már nem tudjuk értékelni, annyira bosszantó, hogy June még mindig Gileádban van és még mindig nem végezte a Falon, mindig kap egy újabb esélyt a néniktől, a parancsnokoktól, a szemektől.  A negyedik évad első fele ennek a szenvedéspornónak a végletekig túlhúzása. Lassan a falat tudnánk kaparni attól, hogy ezt a nőt újra elfogják, visszaviszik a nénik karmaiba, megkínozzák, vallatják, sós kútba vetik, élve eltemetik, amit csak akar a forgatókönyv szeszélye, de még mindig nem végzik ki. Az újabb szökésnél már úgy voltam vele, ha most is visszatántorog Gileádba, én feladom.
 
Nem adtam fel. És milyen jól tettem. Mert másfél évadnyi mélyrepülés után a negyedik évad második felére olyat villantott a sorozat, amiben szerintem már kevesen mertünk reménykedni. Mert meg meri mutatni, hogy az ellenállás jelképe, a mindent túlélő szolgálólány, aki parancsnokokat ölt, gyermekeket szöktetett, lázadást szított, a szabadsággal nem tud mit kezdeni. Hiába várja szerető férj, aki odaadóan neveli June Gileádban született, kicsempészett lányát, hiába a hírnév, a többi szökött giledái fogoly támogatása, hiába a lehetőség, hogy hozzásegítheti a túlélő amerikai kormányt Waterfordék elítéléséhez – June nem tud megbékélni. Lételeme a harc, az ellenállás, a bosszú. Remek írói fogás a szökött szolgálólányok „önsegítő” csoportjának ülése – vannak, akik túl akarnak lépni, akik felednék a borzalmakat, vannak, akik a megbocsátás erényében hisznek és békére vágynak és vannak, számosan, akik nem akarnak sem túllépni, sem megbocsátani, sem feledni. Akiket egy dolog éltet: bosszút állni mindazokon, akik tönkretették az életüket. Amikor a sorozat eljut oda, hogy politikai okokból szabadon engednék a háborús bűnös Fredet, akkor jön el a pillanat, amire az első évad óta vártunk: végre kimondódik, hogy vannak borzalmak, amiket nem lehet ép ésszel kibírni, amik megtörik az embert, kiforgatják önmagából, ugyanolyan kegyetlen szörnyet csinálnak belőle, amilyenek a kínzói. Gileád megmérgezi az embert. June monológja a szociopata Serenáról mintha saját magáról szólna.
 
És a bosszú teljes. Afféle ószövetségi bosszú, méltó Gileád kiforgatott világához. Méltó June útjához. Bosszú, ami remekül játszik az első évadtól szőtt kapcsolati hálóval, remekül emeli be a legzavarbaejtőbb flashback-eket, remekül világít rá arra, miért nem lehet ezt ép ésszel megúszni. Éveken át építgetett várakozásokat elégít ki, sikerrel. Igazi gumicukor a nézőnek. De borzalom nézni. Mert minden ilyen bosszú apoteózis mögött ott egy ember, egy szereplő, aki menthetetlen. June olyan, mint Arya Stark: a cuki kislány, akit annyira maguk alá temettek az átélt szenvedések, hogy tömeggyilkosként tér vissza ősei földjére, megbosszulni mindazt, amit családja ellen elkövettek. Drukkolunk neki? Naná! De tudjuk, innen nincs visszaút. Aryát nem várja boldog családi élet egy helyre kis várúr mellett. June számára nincs boldogság a megtalált férj és az új gyermek oldalán. Véres bosszújával kiírja magát a civilizált világból, és végre az lehet, ami évadok óta elsődleges rendeltetése: az ellenállás mozgatórugója.
 
Amivel igen komoly lehetőséghez juttatták magukat a készítők, hogy csakazértis kifuttassák a történetet oda, amit Atwood a Testamentumokban leírt. Hisz tudjuk, abban nem egy boldog családi életet élő June alakja sejlik fel a háttérben… Baromira kíváncsi vagyok, hogy tudnak-e élni ezzel a frissen megtalált lehetőséggel.

TRANSMETROPOLITAN - Gyűjteményes kiadás 1. kötet - képregény

Van ez a képzelt jövő, ami itt van, ezer momentumával. Egy csomó mindenhez képest lassúak vagyunk, jó pár dolgot meghaladtunk közben a világához képest, de a lényege, az a beteg, agyat cafatokra robbantó látomás, az egésze alatt mocorgó férgek motozása, na, az itt van. Warren Ellis az egyik előszavában játszott ezzel, hogy mire való a számára a cyberpunk keret, mire használja. Sok értelemben a TRANSMET olyan eszköz, amelynek révén kiteríthetem a világunkat, és röhögve felboncolhatom, hogy előtárjam a jövőnk legfontosabb belső szerveit. A boncolás sikerült, az alanya köszöni, jól van. Az író 1997-ben írta le ezeket a szavakat, és mi ebben a jövőben élünk. Hát, köszi, Warren, igazán ráírhattad volna a borítóra nagy betűkkel: NEM RECEPTKÖNYV!

Lejön a hegyről a remete, az újságíró, aki a saját népszerűsége elől menekült oda, mert rühellte az olvasói szeretetét, lejön a Városba (ilyen egyszerűen, így néz ki Warren Ellis Amerikája: a nyugdíjas vidék és a Város), mert tartozik a kiadójának két könyvvel, aminek az előlegét rég felélte (azaz fegyverekre, drogokra és kábeltévés hozzáférésre cserélte). Lejön és írni kezd a Szó (virtuális és print) hasábjaira, mert élni kell valamiből, lakni kell valahol, kell egy Gyártó, hogy bármit kinyomtathasson vele, és alapblokkok bele (nehogy már szemetet kelljen gyűjtenie, hogy etesse). Az első pillanattól kezdve gyűlöli, és az első pillanattól nyilvánvaló, hogy nem tud a Város nélkül élni (csak szinte magzatpózban, tökig érő szőrrel a fején ellenni a remeteségben). Vagy ez, vagy az. A végletek embere. Spider Jerusalem. A legenda. Az újságíró, aki bárkinek a képébe tapos, ha sztorit érez a szentséges újságírói heréiben.

Szépen meg lesz alapozva nekünk, a sorozat első füzeteiben, szépen és teljesen ellentmondásosra. Spider egy irritáló, szörnyeteg seggfej. A szörnyetegek és lúzerek és képfüggők és testmódosítók és drogosok és a minden öt percben születő új vallások és a régi fanatizmusok világában is kirívóan önző, önimádó, a saját kattant igazságmániája mentén bárkivel igazságtalan rohadék. De igaza van. Spider a tökéletes antihős, de ebben a keretben (ami amúgy túlfeszül a zsáneren, egy halom dolgot belevon a saját cyberpunk felfogásába, amit más zsánerekben szerettünk meg - és a direkt hommage-ok, utalások gigatömegéről akkor még nem is ejtettem szót), szóval ebben a képregény-lapokra izzó keretben hősök nincsenek, nem is voltak. Ha valaki hőssé válhatna, pikk pakk lelövik, elsikálják, etc. Az a hozzáállás egy ennyire elemien korrupt, beteg közegben anakronizmus. Miközben a középpontba állított antihős is a saját fontosságának tudata nélkül (én kimondom az igazat, ahogy senki) lehet, egyszer s mindenkorra kitörölné magát a létezésből. Vannak pillanatai, amikor ezt látja is. Bírja az iróniát. A sajátját is. Lehet érte szeretni...

Elvégre a gátlástalansága valójában egy halom elfojtásunk (saját, jól ismert, sokat gyűrögetett fékeink) sutba hajítása. Spider Jerusalem megcsinálja, ami az eszébe jut, ha basztatják, ha zaklatják (főleg ha ki akarják nyírni), ha átírják szentséges dühből született szavait. Simán eltapos, ha az útjába kerülsz, amikor száguld a következő sztori forró nyomain. De közben minden racionális közegfelmérésen túl hiszi, hogy lehet változtatni a világán. Pontosan látja a szerepét, hogy nem ő a bomba, hagy csak gyújtózsinór az aktuális felháborodás kirobbantásához, ami lehet, tényleg változtat. Folyamatosan széllel szembe pisál, és nem zavarja, hogy húgyos lesz a bokája. Warren Ellis általa a jelenlegi amerikai elnöki rendszer releváns kritikáján túl az egész társadalmi jelenségvilágot (konzumtól kultúrán át közbeszédig) durván tükörbe nézeti: látod, kedves társadalom, ezért lehetsz ennyire egybites, mesterségesen szaporított szarjancsiknak kiszolgáltatva, ezért vagy megvezethető, napi szenzációkkal cincált, életmódba terhelt léted ezért képtelen fókuszban tartani a lényegest.

Ritka szerencse, hogy ehhez a kegyetlen tükörjátékhoz az író olyan rajzolót talált, mint Darick Robertson (és hogy néhány próbálkozó után olyan kihúzó játszott ezekkel a rajzokkal fény-árnyékjátékot, mint Rodney Ramos). Robertson kellően elszállt, valóban otthonosan idegen-érzetű várost pakol a történetek köré, amely nem kulissza, hanem teljes jogú szereplő minden meséjükben. Egy állatias, de tudattal vert eleven test, lüktető szívdobbanásai hányják-vetik az antihősöket. És ezeket a város-zsigerekben hányódó-vetődő figurákat is elemi kegyetlenséggel kapja el; Spider Jerusalem lapokat uraló egójához jól illik az ennyire indulat-teli, szélsőséges eszközöket sem megvető rajzba tétel - csak annál erősebbek az időnkénti józan pillanatai. Ez egy szerzői látomás, de az látszik, ez a "szerző" egy sajátos szimbiózis, Ellis és Robertson a legjobbat hozták ki egymásból, és tényleg elhajszolták a lehető végletekbe a csapatot (kihúzót, színezőt, beírót, a vendég borítótervezőket).

Ez főleg akkor tűnik fel élesen, ha figyelembe veszem a gyönyörű kivitelű limitált kiadásban nekünk ajándékozott tisztelgő különszámot (TRANSMETROPOLITAN - Utálom az egészet). Ahol a kétezres évek képregény-rajzoló krémje dolgozott bele a mesében "megjelent", elképzelt Spider Jerusalem kötet képes (kivonatos) verziójába. Imponáló névsor, Steve Dillontól Colleen Doranon át John McReáig. Az ilyen különszámok igazi veszélye, hogy egyszer csak rádöbbensz: egy másik rajzoló segítségével sokkal erősebb vizuális csapdát állíthattak volna a figyelmednek. Na, ez itt nem történik meg, a tisztelgés gyönyörködtető végleteit nem szennyezi be az összehasonlítás által semmiféle hiányérzet. A képregény így is kellően túlnyúlkál a maga keretein, akkor is, ha a saját műfaji jellemzőit (a már bemutatott hősök esetenkénti újrahasznosítását például, a kisvilág-jelleget a nagy látomásban - hogy egyszerűbb elővenni valakit, akit már felvezettél és bemutattál, semmint a valóságérzet kedvéért új szereplőt, mellékalakot, ellenfelet kreálni), azaz a műfajjal kapcsolatos elvárásainkat természetesen messzemenőkig figyelembe veszi.

Szóval ez nekem első átrohanás és csemegéző, lassú újralapozás után is abszolút kedvencem lett. Odarakom magamban a Watchmen mellé (mondhatni, odatűzöm azzal a zseniálisan utaló háromszemű smiley-kitűzővel, ami számos lapról, minden utolsó lapról rám mosolyog). Elgondolkodtam rajta, hogyan lelkesedhetek érte szinte ugyanúgy, ahogy a Sandmanért, amivel nincs és nem is lehet közös metszete, szinte komplementerek - az egyik a méltóságról szól, a másik a teljes (hatalomra, miegyébre való) méltatlanságról. Egyszerű. A Sandman nekem időtlen, következésképpen örökkévaló (amit és ahogy mesél), a TRANSMET pedig folyamatosan friss és szerintem örökké aktuális marad (amit és ahogy...).

Örülök, hogy a Fumax egy cseppet sem hajlandó engedni a kiadás színvonalából, hogy kezembe vehettem ezt a kifogástalanul igényes kivitelű, dögnehéz féltéglát. Ölni lehetne vele. A bel-tartalmával is. Pár illúziónkra ráférne. Vedd a kezedbe és használd.

Tokyo Ghost - képregény

Üldögélek a szupervéres és elképesztően, bátran pornográf, rajzolt disztópia felett, amibe beleéltem magam. Az elinduló gondolatok mindig ugyanoda kanyarodnak vissza - játszom a hogyan is lehetett volna másképp szokásos játékát. Miután jól kifürödtem magam benne, miután kellően koszosnak éreztem magam tőle, érintettnek, nyilván, hiszen engem is behálózott ez a virtuális pók - ezeket a szavakat is a hálójába pötyögöm. Ezerféleképpen lehetne másképp minden ebben a mesében; és a valóságunkban is, amire a maga felnőtt-gyermeki módján egy elképzelt jövővel reflektál. Ez az ezerféleség persze alapjában mind egyféle: tényleg a kikapcsolódás kéne hozzá - a kikapcsolódás a technológiáink álmából-delíriumából.

Persze kikapcsolódás az is (így hívjuk), hogy egyáltalán kézbe vettem, két mókuskerék-pörgetés közt: szakítson ki belőle. Vigyen el oda, ahol a szükségszerűségek és kényszerek hétköznapot kirajzoló, olvashatatlanul összetett rajza helyett elég a kevés, jól kiválasztott elem: vigyen a mesébe. A Tokyo Ghost mese felnőtteknek, szeretni valóan naiv, hűségből gyúrt kivétel-hősnővel, megszemélyesült Fő-gonosszal, akit rabul ejtett, és tűzfalával kordában tart a pénzember Hatalom. Erőszak lakta Los Angeles-szigetekkel, a szennyezett, megnőtt víz felett, ahol mindenki a saját arcára szabott virtuális (vagy valós) party-bordélyba menekül (ha van rá pénze). És távoli, legendás Tokió-édennel, ahol halottak a kütyük - sziget a körülötte fertőző pusztulásban.

A gonosz erőszak-történetének minden tervekbe rejtett tervekben magzó terve ismerős lehet innen, vagy onnan, minden motiváló hazugsága - akárcsak a marionett-lét, ahogy döntések és érzelmi kényszerek mentén rángnak hatalma ujjain a szabadságra vágyó figurák. De ahogy Neil Gaiman írta a Halál-történetek egyik kiadásának utószavában, a kisgyerekeknek nagyon sokáig ugyanazt a mesét kell mesélni estéről estére, nagyon gyakran szóról szóra ugyanúgy, meghagyva nekik azért a beleszőhető apró változtatások gyönyörét - s hogy a felnőttmesék se mások: ...Hivatásos mesemondóként az ember hasonló ösvényeken jár, tudván, hogy mire vágyik a közönség: ha nem is ugyanarra a történetre, de legalább valami hasonló érzésre.

Rick Remender profi mesemondó, aki ebben a nagyon sokszor elmeséltségben is képes megteremteni egyfajta koherenciát, valamiféle új érzetet az ezerszer megidézett témában. Iszonyat sok ebben a könyvben a direkt hommage, és nagyon sokszor mélyítik ezek a megidézések a vékonyra hagyott történet érzeti hátterét. Csak nyer vele, aki szerette és olvasta Judge Dredd történeteit, vagy William Gibson cyberpunk életművét - avagy úgy általában a műfajt. De beköszön nem egy ponton Kim Stanley Robinsontól a New York 2140 és még tényleg oldalakon át lehetne sorolni, hány helyen ül el sem rejtve ebben a történetben mások által már jól kitalált-elmesélt vendég-elem. Persze nemcsak idéz, de reflektál is, hatalmas pofont kap például a teljes virtualitást óhajtó látomások összese, élen Greg Egan Diaszpórájával - kegyetlenül, de némileg egyszerűsítve, leckét felmondva láttatja: a fantáziánk sajnos ennél hatványozottan mocskosabb.

Szóval idézet- és reflexió-tömeg, mégsem untam. És amitől nekem odasodródott az "előveszem még" biztos érzetébe, az a képi világa. Dinamikus, olykor nyers; ha kell, nagyon finom; ha szükséges, eszelősen durva. Alig takargat valamit abból, ami itt van a küszöbünkön amúgy, a különböző felületek (olykor nyíltan álszent) erőfeszítése ellenére. A takaratlan, nyers élvezet, meg a határok nélkül, olykor kifejezetten túlzó módon elkapott erőszak. És létrehozza a kontrasztot: hamis idill helyett valami elemien gyönyörű, mesei és mégis hiteles föld-istennőbe testesítve. Sean Murphy a színező Matt Hollingsworth-tal egységes, egyedi és eltéveszthetetlen képorgiát bűvölt, aminek tökéletes a ritmusa. Konkrétan felröhögtem az első oldalak rohanásába csomagolt Frank Miller "idézeten", ez a játék képben is folyamatosan köszönget, néhány beállításában ott figyel Tarantino menyasszonya például, s még számos kultikus erőszakmesénk belénk égett képe. Jól jár az olvasója, ha szerette a japán hozzáállás modern klasszikusait, az Akirát, képregényben, vagy filmen, a Ghost in The Shellt, vagy Miyazakitól A vadon hercegnőjét. De ezek az észrevételek ugyanúgy csak hozzáraknak, ahogy a történetvezetés belevonásai, egy pillanatra sem vesznek ki ebből a meséből.

Ami azért valóban felnőtt-mese, olyan felnőtteknek, akik a kamaszkor dilemmáit kénytelenek voltak félrerakni magukban. Ez a világmentés keserű ízt hagy a szájban, hiszen tényleg azt mondja: mindent el kell, hogy veszíts. Vagy így, vagy úgy. És ezt a sokszor körbemesélt szitut csak sikerült az alkotóknak olyan helyekről is megvilágítani, a többiek mesélés-módjának és beállításainak gátlástalan felhasználásával, ahonnan még nem láttatták a többiek. Akkor is, ha művi, ha szűk, ha az életünk dilemmáinak sajátos teljeséhez képest laboratóriumi marad ez a történet, ott van benne az a sajátságos, magadra vonatkoztatható valóság-íz, ami minden igazán jól elmesélt mese sajátja. Én nagyon szeretem, amikor a kikapcsolódás bekapcsol, és ez a gyűjtemény megtette nekem ezt a szívességet. Üldögélek felette még, és ahogy itt és most megidézem, most is a hogy is lehetne másképp kérdése forog a fejemben...