Patrick Süskind: A mélység kényszere

Három elbeszélés és egy elmélkedés – írja a kötet alcíme. Patrick Süskind, a Parfüm, A galamb és a Sommer úrtörténete szerzője soha nem többszázoldalas nagyregényeiről volt híres, de ez a tömörség, ami e négy szösszenetből árad, még tőle is meglepő. Eme szellősen szedett száz oldal négy kompakt kis esszét rejt, melyek mindegyike a Süskind korábbi műveiből is ismerős témákra fűzhető fel – avagy micsoda mélységek, milyen álmok, vágyak, kényszerek, mániák, félelmek rejtőzhetnek a létező leghétköznapibb tetteink mögött is. S vajon mivégre? Miért tápláljuk őket, adjuk át magunkat nekik, hajszoljuk bele magunkat a lehető legképtelenebb helyzetekbe értük? A válasz egyszerű: mert emberek vagyunk. Gyarlók, gyávák, álmodozók, mániásak, szenvedélyesek és kiszámíthatatlanok. Olykor elmegyünk a végsőkig, nem törődve a minket körülvevő világgal, hajtjuk az igazunkat, még ha mindenki bolondnak néz is minket – olykor meg a legkisebb ellenállás láttán feladjuk és mindent eldobunk magunktól.

„A mélység kényszere” főszereplője például utóbbi csoportba tartozik. A feltörekvő grafikusnőre korai kiállítása alapján akár még fényes karrier is várhatna, ha nem venné annyira szívére egy vitriolos tollú kritikus bírálatát – ám szívére veszi. Hogy mennyire, annak felderítését bízzuk az olvasóra, elégedjünk meg annyival, hogy a kritikus második cikkén át Süskind nem kevésbé vitriolos kritikáját adja a mai ízlésformálóknak és a művészetkritikának úgy általában – nem utolsó sorban jóízű figyelmeztetést ad feltörekvő művészeknek: csak ne vegyük magunkat olyan véresen komolyan… Nyolc oldalnyi könnyedség az egész, mégis kezébe adnám a körülöttem lébecoló kritikusoknak és fiatal avagy kevésbé fiatal művészpalántáknak – ha nem is találják feltétlenül tanulságosnak, legalább szórakoznak egy jót.

A „Viadal” középpontjában mondhatni a másik véglet, a nyerőszériájába már belefáradt öreg sakkmester áll, aki titkon alig várja, hogy végre valaki legyőzze. Sosem olvastam még ilyen izgalmas leírást egy sakkpartiról (jó, elismerem, valószínűleg sosem olvastam még sakkparti-leírást) – igazi idegek harca, gigászok küzdelme egy alkonyba burkolózó parkban, vérmes remények összecsapása, generációk egymásnak feszülése. Ha az előző elbeszélés művészpalánták kezébe való, ez leginkább hivatásukban/szakmájukban/hobbijukban megfáradt nagymestereknek: tudni kell, mikor érdemes abbahagyni. Lehet, hogy nem jön senki, nem dönti le senki a szobrunkat, lehet, hogy még nem kell, de ha már nem okoz élvezetet, nem okoz semmit, csak megszokás, nyűg, magunkkal szembeni elvárás, akkor le kell tenni – tollat, ecsetet, sakkbábut egyaránt. Az ember ne legyen a saját szobra.

Pláne ne kövüljön meg még életében, ahogy a „Mussard mester testamentuma hőse” – aki olyan egetrengető tudományos felismerést tesz, amibe szó szerint belekövül. Kacagtató, már-már fantasztikus elemekkel operáló történetében Süskind egy harmadik, nagyon is tipikus „jelenséget” vesz górcső alá – a felfedezésükbe belebolonduló, azt cáfoló tényekre olykor fittyet hányó, saját igazukhoz a végletekig ragaszkodó tudósok mániáit. Keserű, ahogy a másik kettő is, mégsem tudjuk megállni nevetés nélkül, hisz oly könnyen elképzelhető. Ugyanakkor a kisördög csak ott motoszkál mindenkiben: hisz a legtöbb valóban egetrengető tudományos felfedezés is megálljt nem ismerő, olykor a saját életüket kockára tevő tudósoknak köszönhető. Ki tudhatja hát, mikor kell feladni?

Könnyed, csevegő hangvételével, visszafogott iróniájával és kikacsintásaival Süskind remekül egyensúlyoz a banális és a nyomasztó határvidékén, úgy, hogy közben saját magát is alaposan kifigurázza. Hisz az „elmélkedés”, az „Amnesia in litteris” nem más, mint jellegzetes könyvmoly-önvallomás… „Lerogyok az íróasztalomnál álló székre. Ez szégyen. Botrány. Harminc éve tudok olvasni, és ha sokat nem is, ezt-azt azért olvastam, s mindebből nagyjából annyi maradt meg, hogy egy ezeroldalas regény második kötetében valaki pisztollyal agyonlövi magát. Harminc évig hiábavalóan olvastam! Gyerekkorom, ifjúságom és férfiéveim ezernyi óráját töltöttem olvasással, és az egészből semmi sem maradt vissza, csak a teljes felejtés.” Ismerős? Hát persze! Ám mielőtt kétségbeesnénk, és gőzerővel elkezdenénk újraolvasni, memorizálni, katalogizálni, leckéket tanulni és kétségbe esni, fogadjuk meg a szerző tanácsát és hagyjuk egyszerűen hatni az olvasottakat. Hisz a konklúzió mindig ugyanaz: ahogy a kritikák, a felfedezések, a mániáink, úgy az olvasottak is hozzánk tesznek valamit. Hogy mit kezdünk velük, megtörünk a súlyuk alatt, belekövülünk a nyomásukba, újra meg újra ugyanazokat a köröket futjuk, vég nélkül vagy elengedjük, amit el kell, és elfogadjunk, hogy aminek be kell épülnie, az beépül, csak rajtunk áll…

Kiadó: Partvonal

Fordító: Várnai Péter

Emmanuelle est - Toldi mozi, 2013. szeptember 19.

„Az Emmanuelle könyvsorozat rendhagyó bemutatója” – olvasom a plakáton, és máris kezdek kételkedni. Hiszen a „rendhagyó” jelzőnél kevés agyonkoptatottabb létezik manapság. Mégis kíváncsi vagyok, hisz fiatalkoromból teljesen kimaradt a maga korában botrányokat kavaró, sokak által műfajteremtőnek tartott erotikus film – ahogy a könyv is. Sőt, még a nádszékben fedetlen keblekkel ücsörgő Sylvia Kristelre sem emlékeztem. Az egész Emmanuelle „kultuszból” nekem egyedül Gergely Róbert örökbecsű száma maradt meg az emlékezetemben – mikor nem is olyan rég kolléganőm olvasta a könyvet, ahányszor szóba került (s gyakran került szóba), annyiszor csendültek fel fejemben a dallamok. Higgyék el, senkinek sem kívánom az élményt…

Ám épp azért, mert erről a jelenségről oly keveset tudtam, ellenben az erotikus irodalom jelenkori térhódítása közepette minimum érdekesnek tartom a könyv újrakiadását (mely említett kolléganő véleménye szerint érdemes a figyelemre, s én hiszek neki), kíváncsian vártam a bemutatót – a filmet is, hisz egyszer mégiscsak látni kell, de leginkább az azt követő beszélgetést.

Az első meglepetés akkor ért, amikor elkezdődött a vetítés, és meg kellett állapítanunk, hogy ennek bizony nincs hangja – pedig vicces kedvű kísérőm meg is jegyezte, hogy végre meghallhatom a film saját zenéjét, ami talán feledteti a borzasztóságos magyar „slágert”. Nos, ez megint csak kimaradt, de amit helyette kaptunk, bőven kárpótolt! El sem tudtam képzelni, milyen lesz egy játékfilm élőzenei kísérettel, és mit tagadjam, egyik ámulatból a másikba estem a Syntax Cinema Orchestra játékát figyelve. Magyarország egyetlen mozizenekara a némafilmek hőskorába repített vissza minket, a „némafilmesített” mozgóképet a legkülönfélébb hanghatások és a zenészek free jazz játéka kísérte – nem is hasonlított a mai értelemben vett moziélményre, sokkal inkább koncert volt ez, vetítéssel kísérve. Arról mondjuk lehet vitatkozni, hogy ilyen remek zenéhez miért kellett ilyen filmet választani kísérőnek…

Viccet félretéve, az Emmanuelle mai szemmel nem csupán lassú, de bosszantóan kiütközik az is, hogy szinte semmi története – a film a „hagyományos” mozifilm és a (szoft)pornó határán egyensúlyoz, és igazából egyéni érzékenység kérdése, ki hova sorolja. Merészet lépett egyébként a kiadó ezzel a bemutatóval, mert bár a bemutatás óta eltelt majd’ negyven év alatt a világ jó néhányat fordult a tengelye körül, és a film – meg kell jegyezni, olykor rendkívül szépen fényképezett – erotikus jelenetei ma már nem okoznak megbotránkozást, azért a közösségi erotikus-film nézés sokaknak még ma is meglehetősen kényelmetlen lehet. Az én figyelmemet mondjuk annyira lekötötte az előttem játszó zenekar, hogy sokszor a vászontól teljesen függetlenül is inkább a zenészeket figyeltem.

A film azonban csak az est egyik fele volt, következett a beszélgetés, melynek során a kötet szerkesztője faggatta Schnedarek Réka műfordítót, az Emmanuelle 2. fordítóját, Antoni Rita irodalomkritikus, genderkutatót és Szentesi Szilviát, a Bliss intimitásközpont vezetőjét. Mivel az est elsősorban a könyvek bemutatásáról szólt, a résztvevők először is fontosnak tartották hangsúlyozni, a könyv és a film két különböző alkotás – a film néhány vitatott jelenete nem is szerepel a könyvben, míg a könyv „gondolatisága” teljesen hiányzik a filmből. Ami a szememben alátámasztja azt az elgondolást, hogy a filmkészítők nem is igazán filmet akartak készíteni, csupán egy erotikusjelenet-gyűjteményt (ami végülis sikerült nekik).

Az eredetileg meghirdetett témától (Te megtennéd? Az erotika új jelenségei a populáris kultúrában és a hétköznapokban.) alaposan elkanyarodó beszélgetés kerekedett, érdekes nézőpontokkal, érintve a mindennapjainkban jelenlévő (vagy épp hiányzó) intimitást, a szexuális nevelést (annak hiányát), a családon belüli viszonyulást az erotikához és úgy általában az érzelemkifejezéshez. Nagy vonalakban megismerhettük az első hazai intimitásközpont tevékenységét (nagy derültséget okozva a közönség soraiban), és megtudhattuk, hogy csoportos szexjelenetet fordítani bizony kihívás (a fordító még vázlatos rajzot is kénytelen volt készíteni, hogy tuti követni tudja, ki kivel éppen mit s hogyan).

Visszatérve a könyvre, a résztvevők egyetértettek abban, hogy az Emmanuelle-t nagy valószínűséggel férfi írta – ezt támasztja alá, hogy hiányzik belőle a női szempont, és a megjelenő szexuális vágyak egyértelműen férfivágyak, ahogy Antoni Rita fogalmazott: az egész egy szélsőséges maszkulin fantáziára hasonlít. Érdekes egyébként, hogy – nyilván a korában „forradalminak” számító szexualitása és a női test „felszabadítása” okán – Emmanuelle-t néhányan nem átallanak feminista példaként emlegetni – a genderkutató siet is leszögezni, hogy ennek köze nincs a feminizmushoz. Emmanuelle mindent feladva megy férjhez az első útjába kerülő férfihoz, rendkívül fiatalon, majd személyiségét és saját vágyait feladva lesz mások erotikus játékszere – ami szintén azt alapozza, hogy a könyv bizony férfimunka. Ráadásul magától értetődő természetességgel ölti magára az engedelmes tanítvány szerepet, bármibe hajszolják.

S hogy azért érintve legyen az est fő témája is, a kérdésre, hogy vajon van-e létjogosultsága a több mint ötven éves Emmanuelle-nek a mai könyvpiacon, a válasz egyértelmű igen. Erotikus irodalomra mindig van igény – s ahogy mára a „kötelező prüdériát” felváltotta a „kötelező szabadosság”, úgy mosódott el minden határ, ami a jóízlést elválasztotta a csupáncsak érzéki igényeket kielégítő szennytől. A mai erotikus túlkínálatból az Emmanuelle-regények könnyen kiemelkedhetnek líraiságukkal, igényes nyelvezetükkel, a szerelem érzékibb, kevésbé „nyers” megközelítésével. Legalábbis ezt mondják a szakértők. Én pedig, mivel nem olvastam, vagy hiszek nekik, vagy kénytelen leszek bepótolni – az bizton elmondható, hogy a beszélgetés felkeltette az érdeklődésem, de majd meglátjuk… 

(Azt azért szögezzük le, hogy az est legjobb része a zene volt. Könyv és film ide vagy oda, az biztos, hogy a Syntax Cinema Orchestra mozikoncertjeit figyelni fogom.)

Bónusz:
- az ekulturaTV felvétele a beszélgetésről
- interjú a kötetek szerkesztőjével és a fordítóval
- interjú Nagy Krisztiánnal, a Syntax Cinema Orchestra vezetőjével

Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Vajon ha visszanézek hatvan évesen a hátam mögött lévő évtizedekre, mit gondolok saját életemről? Elégedett leszek-e, vagy csalódott? Győztesként tekintek magamra, aki sikerrel szállt szembe a huszonegyedik század embere elé állított kihívásokkal, vagy vesztesként, aki hiába küzdött az elemekkel? Eszembe jut-e, hogy utam során hány életet kereszteztem, s azokra milyen hatással voltam – ad absurdum, gondolok-e arra, hogy akár önkéntelenül hány embernek árthattam? Olyan kérdések ezek, amikkel előbb-utóbb mindannyian szembesülünk – valószínűleg nekem most jött el az idő, legalábbis erre utal, hogy sorra olyan olvasmány- és filmélményekben van részem, amik valamiképpen ehhez a kérdéskörhöz vezetnek vissza… Azt hinném, elég jól ismerem magam ahhoz, hogy tudjam, milyen következtetéseket kéne levonnom, s mégis – újra meg újra szembesülök velük. Lehet, hogy át kéne gondolnom valamit?

Tony Websternek biztosan át kell, ám félő, kicsit későn. Tony hatvanas éveit tapossa, elvált, magányos, de nem annyira, hogy változtatni akarjon rajta, volt feleségével jól kijön, lányához nem túl közeli, de kiegyensúlyozott kapcsolat fűzi, egyetlen bánata, hogy nem látja többet unokáit. A nyilvánvalóan jólszituált, ám nem túlságosan sikeres, nyugdíjas férfi összességében meg van elégedve a mögötte álló évtizedekkel – nem ért el semmi rendkívülit, nem lett belőle sem hős, sem híresség, ám békében átvezette hajóját az élet viharos tengerén, és győztesként került ki belőle. De vajon mit gondolna róla saját tizenéves önmaga?

Julian Barnes Booker-díjas regényének első részében ez a „semmikülönös” londoni nyugdíjas emlékezik vissza diák- és fiatalkorára, az évekre, melyek meghatározták személyiségét, az álmokra, eszmékre, melyek ott lángoltak tizenéves lelkében. S melyekben nagy szerepe volt a rendkívüli barátnak, Adrian Finn-nek. Annak az Adriannak, aki elvált szüleivel, flegmaságával, intelligenciájával, filozofikus hajlamával új színt visz a magániskolába járó jólfésült, jólnevelt, sajátos (sajátosan angol és sajátosan gyerekes) rítusok szerint élő kamaszfiúk világába. Adrian lesz Tony és két legjobb barátja világának középpontja, a legokosabb, legszellemesebb, legtöbbre hivatott közülük. Akiről mindenki tudja, győztes lesz – nem is lehet másként. Akinek még fájdalmasan fiatalon bekövetkező öngyilkossága is kivételességét, „filozófiai értelemben” való felsőbbrendűségét bizonyítja. Adrian, aki legyőzte az életet…

Akire a hatvanas Tony persze egész másképp emlékszik, már ha egyáltalán – egészen addig, amíg egy különös örökség fel nem kavarja kiszámítható mindennapjait: egykori szerelmének édesanyja ráhagyta Adrian fiatalkori naplóját. Ami önmagában rejtély – vajon hogyan került a napló Veronica édesanyjához? S ha már hozzákerült, mi okból hagyta Tony-ra? S vajon mit tartalmaz a napló, ami oly fontos volt, hogy évtizedekig megőrizték? A kérdések persze egy helyre vezetnek: a volt szerelemhez, Adrian későbbi barátnőjéhez, Veronicához, aki azonban – újabb rejtély – megtagadja, hogy átadja a naplót.

Veronica és Tony sajátos párharca a napló körül adja a regény második felét, melynek során szép lassan visszacsúszunk évtizedekkel korábbra, és Tony-val együtt felfejthetjük az események egy másik vetületét. Amire ő már nem is emlékezett, ami tán meg sem történt – de mégis. Ahogy lehull a lepel a múltbeli történésekről, Tony-nak szembe kell néznie azzal, milyen szerepe volt az események alakulásában, milyen felelősségek terhelik, milyen hatással volt a körülötte élők életére. Szembe kell néznie azokkal a dolgokkal, amik átírhatják a fiatalkorát, bántó fénnyel vonhatják be az emlékeit, és megkérdőjelezhetik saját „győzelmébe” vetett hitét. Hatvan fölött, belepunnyadva egy sikeres élet végébe, szembesül azzal, hogy a legnagyobb győztes az idő – hiszen amit egyszer megtettünk, nem biztos, hogy jóvátehetjük. Egy idő után nem létezik újrakezdés, hiába minden bűnbánat, „bezárul annak valószínűsége, hogy ebben az életben bármi változhat még”.

Látszólagos egyszerűsége ellenére (hisz valljuk be, az „életút végén visszatekintve múltunkat újraértékelő, bűneinket megbánó, tanulságokat levonó” regény önmagában nem hordoz semmi újdonságot) remek könyv ez – önmagunkba nézésre késztető, zavarba ejtő, felzaklató mű, mely válaszokat nem ad, csak megannyi kérdést. Sűrű, de nem fullasztó, könnyen olvasható, de nem könnyen emészthető szépirodalom – egyszerre kimért és csodaszép nyelvezettel, Tony rendezettségre törekvésével összecsengő konstruáltsággal, melyet olykor megtör egy-egy hullámzó gondolatfolyam. Sok tekintetben emlékeztet Virginia Woolfra – aminél nagyobb dicséret az én billentyűzetemet nem nagyon hagyhatja el. Ha akarom, persze van végső tanulság is, de nem biztos, hogy jól járunk vele… 

„Van halmozódás. Van felelősség. És azok mélyén zűrzavar. Nagyon nagy zűrzavar.”

Kiadó: Partvonal

Fordító: Karáth Tamás

Richard Yates: Egy jó iskola

Felmérhetetlen tartozásokat halmozott fel annak idején a magyar kultúrpolitika azzal, hogy bizonyos szerzőket engedett fordítani, másokat nem. Hogy fókuszáltan, erősen válogatva-szűrve engedte be például az angolszász nyelvterület bizonyos irodalmait – jó pár a hatvanas-hetvenes években nagy hatású szerzőt szó szerint elhallgatva. Raymond Carver novellái és Richard Yates történet-világa is teljesen másképp szólt volna abban a korban – hiszen az akkor akár reveláló erejű könyvek ma, annyi év és annyi erősebb hangon lázadó író, könyv után legfeljebb emlékművei annak a kornak, amikor az első komoly ráncok és hájak megjelentek a háború után nagy kínnal újraformált „Amerikai Álom” rózsaszín kötényes kertvárosi háziasszonytestén.

Csökkentendő e tartozást, a Partvonal Kiadó életműsorozatot szentel Yatesnek. A szabadság útjai és a Húsvéti korzó mellett e sorozatban jelent meg az Egy jó iskola is, amely Amerikában először 1978-ban jelent meg.

Yates látszólag könnyű kézzel ír. Epizódokat kapunk, négy év szinte random módon kiválasztott pillanatainak felvételeit. Néhány jellemző helyzettel személyiesülnek figurák, még William Growe, a nem is annyira titkolt író-alteregó sem nyer jelentősen több teret másokhoz képest. Érdemes végiggondolni, ezt az epizodikus, tablószerű formanyelvet hány író és filmes kismester koptatta azóta közhellyé, hogy aztán mi ki merhessük jelenteni azt a meglehetősen elkapkodott véleményt, hogy Yates közhelyes. 1978-ban ez a szöveg nyers volt és szókimondó, mai szemmel kimódolt. Mondom, jókor érkezett élmények tömegével kellene „elszámoltatnunk” nekünk, olvasóknak az Aczél-korszak kultúrpolitikai kurzusának összes döntéshozóját. Persze hiába: az ellopott kutya-rágta katarzist nem adja vissza a számonkérés.

Az Egy jó iskola iskola-regény. Ebben a műfajban itt, Közép- és Kelet-Európában alaposan otthon vagyunk, kifinomult, olykor igen beteg történetek által igényesre képzett olvasók. Musil, ugye, meg Ottlik; még méltatlanul elfelejtett iskola-regényre is futja: Zsolnay Vilmos A gyermekkor édessége című könyve könnyedén a kánon része lenne szegényebb helyeken. Ha ezek fényében nézzük Yates könyvét, bizony szerényebb, kimódoltabb, de legfőképp démonoktól szinte mentes irodalom ez, nem járat az olvasóval mélyen feszítő poklokat. Ha pedig a saját irodalmi közegét „világítom át” ezen regény fényében, bizony ugyanúgy idézőjelbe helyezi Yates olykor kényelmes-konform szövegi világát szinte rögtön az amerikai irodalom következő nemzedéke, például Bukowski – ahogy Pável sommás értékelésében tulajdonképpen jogosan fejtegeti a Moly-on.

Viszont ez a könyv hétköznapi emberekről szól. Hétköznapi bűnökről, hétköznapi nyelven. És hétköznapi kisszerűségekről. Olyan emberekről, akik nem kapják meg az élettől a totális katarzist, azokról a hozzánk igen hasonló egyedekről, akiket szerencsére elkerülnek a „nagy sorskataklizmák”. A Dorset Gimnázium, ez a milliomos öregasszony hóbortjából született elit-álom, ez a bukásra ítélt intézmény, a máshonnan kibukottak és a felkapaszkodni vágyók menedéke a maga konstans hétköznapiságában a mi életünk felé hiteles. A jó iskola, amely tulajdonképpen nem az - hiszen valójában csak a bentlakásos elit-középiskola illúziója, de hiszen nem ilyen illúziók mentén működik-e minden oktatási intézmény az elitképzés szűkös elitvilágán túl? A Dorsetben még Pearl Harbor megtámadásának híre sem ver fel igazán nagy port, egy hír a Growe által szerkesztett iskolaújságban, és csak úgy beszédtéma a diákok között, mint az iskolát fenyegető bezárásról terjedő pletyka, vagy a legjobb dobójátékos szobatárs-választásának kérdése. A fülszövegben ígért jóval tágasabb horizont Yates könyvében valójában illúzió. A hétköznap nem tűri a tágabb horizontot, de ez nem is baj: még szem elől tévesztenénk tőle a következő elvégzendő feladatot.

Ha egészen kényelmesen olvasod, egyszer csak rádöbbensz, hogy ez a könyv jobban rólad szól, elbaltázott életű, hétköznapi halandó-társam, mint az Iskola a határon, vagy a Törless iskolaévei. Ez legnagyobb erénye. Mivel nem a határhelyzetek története, nem kényszerít ki fájdalmas állásfoglalást, nem ad látványos katarzist. De ezeknek a nyugodt mondatoknak valójában hallatlan súlya van. Élet-súlya, amit nem olyan izgalmas emelgetni, mint világok és közösségek sorsát alakító nagyívű sorsok megatonnáit, viszont muszáj. Hiszen általában tényleg ennyi csak az élet. És hidd el olvasó, erről írni az egyik legnehezebb írói feladat.

Kiadó: Partvonal

Fordította: Karáth Tamás

Richard Yates: Húsvéti korzó

Richard Yates amerikai író neve A szabadság útjai című regényéből készült 2007-es film bemutatásakor vált ismertté nálunk, azóta pedig már a harmadik regénye jelenik meg a Partvonal Kiadó életműsorozatában. Jobb későn, mint soha, mondhatnánk, hisz Yates regényei hiába a hatvanas-hetvenes években íródtak, és a múlt század közepe amerikai társadalmának jellegzetes problémáit boncolgatják, ma is épp oly aktuálisak, mint megjelenésük idején.

Az 1976-ban megjelent Húsvéti korzó története a harmincas években indul, amikor a két Grimes nővér, Sarah és Emily kislányként átéli szülei válását, és megkezdik végeérhetetlen vándorlásukat a New York környéki kisvárosokban anyjukkal, az örök nyughatatlan Édivel. Apjukkal csak évente néhány alkalommal találkoznak, a biztonság, a meghittség, az állandóság hiányzik a gyerekkorukból, ami van helyette, az az örökös csalódás, a szülők kudarcaival való kényszerű szembenézés. Apjukról, akit komoly újságírónak hisznek, kiderül, hogy csak egy másoló egy szennylapnál, anyjuk pedig az évek előrehaladtával egyre inkább belebolondul saját rögeszméibe, a látszatelőkelőség és a társadalmi előrelépés hajszolásába, mígnem az alkoholba menekül.

Felnőve a két lány a szülők kudarcaival való leszámolás, az önmegvalósítás és a bénító minták előli menekülés két külön útját választja. Sarah húszévesen hozzámegy egy Laurence Olivier-re hasonlító, angol magániskolából szalajtott, a valóságosnál előkelőbbnek tűnő férfihoz, három év alatt három gyereket szül, és berendezkedik az unalmas, csendes, kiegyensúlyozott vidéki családi életre. Emily ellenben ösztöndíjjal egyetemre megy, beszippantja a pezsgő értelmiségi lét, a végeérhetetlen partik, világmegváltások, folyton cserélődő pasik világa. Diplomázik, állást vállal, férjhez megy, majd elválik, néhány évre a közép-nyugatra költözik aktuális szerelmével, ahol belekóstol az otthonülő feleséglétbe, majd harmincasként a New York-i szinglilétet választja.

Mindketten valami olyat akarnak megvalósítani, ami fájón hiányzott szüleik életéből, Sarah a tökéletes családi életet, Emily a felívelő karriert – szabadulni akarnak a kudarcos gyerekkor emlékétől, azonban épp azért törvényszerű, hogy elbukjanak, mert nem saját vágyaikat követve, hanem valami ellen való lázadásként kezdtek „önmegvalósításba”. Kimondva-kimondatlanul mindkettejük cselekedeteit az határozza meg, hogy nem akarják úgy végezni, mint anyjuk, félőrült, magányos, alkoholista vénasszonyként, aki terhére van mindenkinek – nem nehéz kitalálni, hogy sikerül-e nekik.

Yates kegyetlenül realisztikus, lecsupaszított nyelven ír, szinte dokumentumregényként hat néha, ahogy elénk tárja az egymás után sorakozó évek egyhangú történeteit. A magyarul szintén mostanában népszerűvé váló Raymond Carverre emlékeztet – tán nem véletlen, kortársak voltak. Ahogy Carver, Yates is a megváltozó világban megváltozó szerepeket boncolgatja – itt elsősorban a női szerepeket, mégis bűnös hanyagság lenne leegyszerűsíteni a könyvet a „karrier vs. család” kérdésére. Ennél sokkal többről szól, arról a számtalan kisebb-nagyobb döntésről, ami meghatározza az életünket; arról, hogy az otthoni minták felülírhatók-e és vajon jól tesszük-e, ha egész életünket a felülírásuknak szenteljük; hogy a külvilág véleményének kell-e alárendelnünk magunkat vagy az önmegvalósításnak, s hogy vajon csak ez a két véglet létezik-e.

Kiábrándító képet fest a háború utáni amerikai társadalomról, szinte minden szereplője kudarcot kudarcra halmoz, rossz választások és kényelemből, félelemből meg nem hozott döntések hálójában vergődik. Mégis, hiába végzik mind ugyanúgy, hiába lehet a válasz a „melyik út vezet a boldogsághoz” kérdésre az, hogy egyik sem, nem mindegy, hogy az időközben eltelt évek alatt ki mit élt meg, és boldog volt-e vagy sem. Mert végső soron nem arra kéne törekednünk, hogy életünk végén azt mondhassák rólunk, hogy példás, boldog életünk volt, hanem hogy addig úgy jussunk el, hogy jól is érezzük magunkat benne.

Kiadó: Partvonal

Fordította: Karáth Tamás

Patrick Süskind: A galamb

A tavasszal megjelent Sommer úr története után a Partvonal Kiadó még a karácsonyi könyvvásárra megjelentette Patrick Süskind eredetileg 1987-ben megjelent kisregényét, A galambot. Ezzel az író mindhárom regénye olvasható magyarul, az életműből már csak egy elbeszéléskötet van hátra, ami egyfelől remek és üdvözlendő dolog, másfelől szomorú – én például szívesen olvasnék még jó sok regényt Süskind tollából, ha írna. A szerző a Parfümmel és a Sommer úr történetével már bizonyította, hogy amihez a legjobban ért, az az emberi lélek, a hétköznapi avagy épp rendkívüli érzések, feldolgozhatatlan traumák, örökre nyomot hagyó események vagy levetkőzhetetlen mániák, szorongások ecsetelése.

A galamb is erről szól: látszólag egy átlagos hétköznap története, amit megzavar valami szörnyű és oda nem illő esemény – egy galamb a folyosón - s a trauma feldolgozása közben lepereg előttünk egy egész élet. Jonathan Noel egyhangú életet él napjaink Párizsában: egy bankban biztonsági őr, immár harminc éve, nap mint nap ugyanazon a három lépcsőn sétál föl-alá, és az egyetlen esemény, ami kizökkenti, a bankigazgató limuzinjának kiszámítható érkezése. Nyomorúságos kis lakása valójában egy hét négyzetméteres lyuk, egy cselédszoba valamelyik elegáns bérház tetőterében, amit hosszú évek munkájával vásárolt meg, s most hogy végre az övé lehet, neki ez jelenti a világot – mind a hét négyzetméterét, egy ággyal, egy asztallal, néhány székkel és egy mosdóval.

Bármily szerény és szánalomra méltó Jonathan Noel élete, zaklatott ifjúkora után számára ez a kis odú és a kiszámítható hétköznapok a biztonság és a jólét megtestesülései. Gyerekként a világháború idején pincékben bujkált éhezve és fázva, míg anyját elvitték, apja elhagyta, ő pedig nagybátyjához került, aki hamarost a  hadseregre bízta, majd hazatérve balul sikerült házasságba hajszolta. A fiatal Jonathan Párizsba érkezvén életében először saját magáért kiállva és a saját életét irányítva évtizedek alatt eljutott oda, hogy megteremtse azt, amit gyerekként elvettek tőle: a biztonságot.

Ettől fosztja meg a galamb, azzal, hogy a reggel a folyosói WC felé igyekvő pizsamás Jonathan útját állja, és ezzel szétzúzza minden illúzióját arról, hogy jól bejáratott, pontos rend szerint élt életét ő irányítja. A galamb, vészt jósló alakjával foglyul ejti a férfit saját lakásában – itt kezdődik Jonathan Noel egész napos vesszőfutása a méltóságáért, a biztonságért, a saját zugért, az elveszett gyerekkorért.

Ahogy az ilyen baljósan kezdődő reggelek után szokott történni, napközben kudarc kudarcot követ, Jonathan életében először vét hibát a munkahelyén – amit rajta kívül senki nem vesz észre, neki viszont az egész önbecsülése összeomlik; ruhája elszakad, s ez a tökéletesre vasalt biztonsági őr figuráján esett csorba csak mélyíti a szakadékot, ami őt a valóságtól elválasztja. Haza nem mehet, hisz lakását egy galamb tartja ostrom alatt, szállodai szobájában pedig épp azt az otthont nem leli, amiért kis odúja neki a világ közepe.

Ez az űzöttség, az egymást követő kudarcok és a nap végén az idegen ágyban álomra hajtott fej végül csak felhozza Jonathanban mindazt, amit harminc-negyven év alatt elnyomott, eltemetett, amit a világ eltemettetett vele: a gyermeket, aki játszik, aki bátor, aki nem hagyja, hogy saját félelmei rabul ejtsék, hanem megy, és bátran szembeszáll velük.

Aki hajlamos oktalan félelemre, rettegésre, aki sokszor maga sem tudja, miért, de retteg kimenni az utcára és szorítja az érzés, hogy úgyis történik valami rossz, azt ez a könyv úgy torkon ragadja hogy le sem tudja tenni. Sajnos-szerencsére az elbeszélés csak nagy jóindulattal nevezhető kisregénynek, a maga szellős száz oldalával másfél óra alatt elolvasható, az viszont tartalmas és tanulságos másfél óra lesz! Olyan, ami után úgy kelünk fel a fotelból, hogy legszívesebben lemennénk pocsolyákba tapicskolni, vagy kiállnánk az erkélyre, és kikiáltanánk a világba, hogy itt vagyunk, itthon vagyunk, ez a mi életünk!

Rövid, mégis súlyos és magával ragadó utazás ez a könyv, egy olyan ember lelkébe, aki a saját félelmeivel és kudarcaival vette körül magát. A befejezés meglepő is meg nem is, hoz is feloldást, meg nem is, egy biztos: a saját „galambját” mindenkinek magának kell legyőznie, a saját eszközeivel. Süskind ijesztően jó – elbeszélésnyi terjedelemben, szikár eszközökkel, szűkszavúan rittyent nekünk olyat, amiért a legtöbb író sokszáz oldalon keresztül küzd. Kár, hogy mostanában inkább csak forgatókönyveket ír.

Kiadó: Partvonal

Fordította: Révai Gábor

Korábbi kommentek: