Rövidre vágva # 9 – Könyves vegyes

Magam is meglepem vele, hogy ilyen hamar folytatódik a rövidre vágva rovat, de folytatódik – hogy lássátok, azért nem csak filmeket és sorozatokat nézek, olvasok én (még ha kevesebbet is) csak a már említett idő/energia/satöbbi hiány akadályozza a posztömlést… Viszont eszembe jutott, hogy mindjárt itt az évvége, lesz éves összegzés, meg várólista-csökkentés összegzés, meg még a jóégtudjamilyen összegzés és ha nem írok az olvasmányokról még röviden sem, nem lesz milyen linket bepakolni, anélkül meg köztudomású, hogy nem összegzés az összegzés. Szóval következzen néhány könyv, röviden – főleg a várólistás játék versenyzői, de azért akad kivétel is. Többnyire tetszettek, sőt, elspoilerezem jól, hogy még egy új kedvencet is avattam :)

Dan Simmons: Hyperion

Kezdjük is ez utóbbival. Simmons Hyperion ciklusa öt éve várja, hogy levegyem a polcról, és nem is csak az utóbbi két év sci-fi nyitása kapcsán, hanem már sokkal korábban is hallottam sokfelől, hogy ezt nekem K.Ö.T.E.L.E.Z.Ő és Zoli is olyan gyönyörűen írt róla, hogy ma már ha keresztre feszítenek, se tudnám megmondani, hogy miért NEM olvastam. Feltehetően picit nyomasztott a „kötelezően tetszenie kell” jelleg – bár ez azért többnyire nem zavar, pont letojom, hogy megfelelek-e az elvárásoknak, ha már tetszésről vagy nemtetszésről van szó. Ami már inkább riaszthatott, azok a méretek – ez a négy kötet azért nem adja könnyen magát. Ez annyiban reális félelem is volt, hogy konkrétan úgy kellett lefognom a kezem, hogy ne nyúljak azonnal a második részhez, miután befejeztem az elsőt, de akkor már el kellett volna olvasni a többit is, és az a párezer oldal már nem fért volna bele az éves tervbe…

Ebből tán látszik, hogy imádtam! Tényleg, ez az én könyvem: sziporkázóan okos, ezer réteggel, utaláshalmazzal, irodalmi játékok tömkelegével és olyan narratív trükkökkel, amitől minden valamire való posztmodern-rajongó is megnyalhatja mind a tíz ujját, miközben hamisítatlan sci-fi marad – és mindeme játékai egy percre sem válnak öncélúvá. Félelmetes, zseniális, egyszerűen nincs annyi szuperlatívusz, amivel Simmons könyvét le tudnám írni! Azt hiszem, Kim Stanley Robinson után újabb sci-fi kedvencet avattam és őszintén nem tudom hova tenni, hogy ha a sci-fi ilyen is tud lenni akkor miért van az, hogy a műfaji toplistákat A marsi-féle majomkodások vezetik. (Jó, persze, hogyne tudnám…) Vár még rám néhány „kötelező kör” az újévben, de azt hiszem, nagyon hamar belevetem magam a sorozat többi részébe és nem tudok elég hálás lenni a sorsnak hogy már itt van az Ílion is! (Na, ebből a szempontból jó hogy eddig vártam az olvasással – legalább nem kell izgulnom hogy jönnek-e és mikor jönnek a folytatások...)

PhilipK. Dick: Egy megcsúszott lélek vallomásai

Amikor beválogattam a várólistás játékba az Egy megcsúszott lélek vallomásait, még nem sejtettem, hogy mire elolvasom, már lecsúszik Az ember a fellegvárban – ezt szántam első Dick-olvasmányomnak, rém tudatosan, hisz Zoli szerint ez a könyve a leginkább „nem-fantasztikus” jellegű, és úgy gondoltam, az amerikai ötvenes évek egymást marcangoló családtagjainak szétcsúszás-prózája jobb bevezetés egy még csak bizonytalan léptekkel topogó kezdő számára Dick világába mint valamelyik súlyos sci-fi delírium. Na, ebből semmi nem lett – egy könyv után ennek gyakorlatilag úgy álltam neki, hogy már elfogult voltam a szerző iránt.

Elsőre borzasztó meglepő volt, hogy Az ember a fellegvárban után mennyire más tud lenni Dick – miközben hangsúlyosan ugyanaz. Hisz e könyv hősei sem keresnek mást, mint saját, rég elvesztett realitásukat, még ha ezúttal látszólag mélyen realitásba is vannak ágyazva. Mert hát mennyivel „valóságosabb” ez a változatos öncsalásokkal, játszmákkal, őrületekkel, manipulációkkal, kizsigerelésekkel tarkított boldog családi szétesés, mint egy alternatív történelem, melyben egy alternatív történelmet író remete után folyik a hajsza? Igazából semmivel – Dick szereplői mind elsősorban önmagukat keresik, helyüket a történetben, helyüket a világban, a társadalom által rájuk kényszerített keretben. Pont mint mi, mindannyian – azt hiszem, nekem Dick elsősorban ezért a keresésért lesz szerelem. Nagyon sokat szeretnék még tőle!

Joyce Carol Oates: Napforduló

Évekkel ezelőtt olvastam Oates-tól és úgy maradt meg bennem, hogy valami iszonyú falhozvágós könyveket ír – valószínűleg ezért is nem olvastam sokáig. Aztán amikor belekezdtem a Napfordulóba, az első döbbenet az volt, hogy mennyire jóleső próza ez. Igazi, egyszerű, sallangmentes, nem pozőrködő, hogynemondjam, „hagyományos” szépirodalom. A mai könyvpiacot ellepő „különleges” mindig valami újabb truvájt felmutatni akaró könyvek tengerében komolyan felüdülés volt ez a semmikülönös, egyszerűen szép irodalom.

Ami aztán jól szét is cincál a végére – ha nem is annyira, mint ahogy emlékeztem (mit lehet tenni, öregedtem pár évet, történt ez-az ami a valóságban is megcincált, tán nehezebb már a könyvek dolga…). Monica és Sheila, a balul sikerült házassága romjaiból menekülő kisvárosi tanárnő és az öntörvényű festőnő örökké valami kimondatlan határon billegő barátsága minden pusztító kapcsolat anatómiája – mindemellett az önmagunkban, mélyen eltemetve létező különböző (női) személyiségeinkkel való szembenézés is egyben. Mert miközben borzadunk, értetlenkedünk, harcolnánk, jólmegmondanánk, feladnánk, majd újra lázadnánk ahogy Sheila szép lassan tökéletesen a befolyása alá vonja a gyenge, frusztrált, bántalmazott, megalázott Monicát, egészen addig míg „megmentőként” átveheti az uralmat az élete felett; aközben valójában Monicával együtt szembesülünk a kérdéssel, hogy melyik „énünket” hagyjuk a másik felé kerekedni: a megalkuvó, önmagát alacsonyabb rendűként meghatározó, elnyomottként tetszelgőt, vagy a zabolátlan, független, erőt sugárzó és másokat bűvkörébe vonó természetet. Oates persze sosem egyszerűsíthető ennyire: az ellentétpár lefordítható az éjszakába nyúlóan dolgozatokat javító, minden unalmas tantestületi eseményen mosolygó, az igazgató felesége által bemutatott „jópartival” randevúzó jókislány és a soha senkinek megfelelni nem akaró (és nem is tudó, épp ezzel csodálattal elegy távolságtartást kiváltó) botrányosan szabados művész „én” ütköztetésére. Nyilván bármely olvasatot választjuk, az ideális az arany közép lenne – Oates azonban egy percig sem hagy kétséget afelől hogy ezt biza kurva nehéz megtalálni.

Halász Margit: Gyöngyhomok

Hát mégiscsak igazak a mesék. Vannak mondatok, amikért nagyon szeretem Halász Margitot, ám sajnos akad jó néhány olyan is, amiért meg nagyon nem. Az Éneklő folyó fiaskója után nem hagyott nyugodni, hogy mégis miért övezi egyöntetű rajongás, így ha már listás, jöjjön a Gyöngyhomok is – úgyis kellemesen rövid, gyorsan meglesz, aztán eldönthetem, hogy széna vagy szalma. Hát, ha egy könyvről a legpozitívabb gondolatom, hogy „legalább rövid” akkor az a könyv nem nekem való. Hozzáteszem, a történet maga jobban tetszett, mint az Éneklő folyó: Ördög Rozál és Négyökrű Mihály mesés találkozása és megannyi gyermekének mesés-mesétlen kutakodása az elveszett-elásott-elátkozott-elvarázsolt kincs után a maga nemében elég szórakoztató és számos elbájoló részlettel tarkított, de (és ez egy igen nagy DE!) olyannyira se füle-se farka egyfelől, és annyira helyiértékű másfelől, hogy nem tudtam nem furán pislogni rá.

Tán ez a legnagyobb gondom az írónővel, ez a helyiérték: elhiszem én készséggel, hogy a kunsági homok húzását a zsigereikben érzőknek ez sokat ad hozzá, viszont ha nem képes megszólítani azt, akinek nincs saját tapasztalata a helyről, a legendákról, az életérzésről, a kunsági levegőről, akkor az a könyv nem jó. A történet aranyos, az „egyszerre mitizáló és mítoszromboló” meseiség néhol nagyon eltalált, egynémely mondatát aranyba kéne foglalni, összességében mégis csak ismételni tudom önmagam: fájóan távol marad.

Susan Cain: Csend

Kakukktojás, egyrészt, mert nem várólista-csökkentős, másrészt, mert nem szoktam a blogon non-fiction olvasmányokról írni (általában „túl mélyre” mennek) – Susan Cain könyvéről mégis idevések pár sort. Egyrészt, mert az év egyik legkellemesebb élménye volt a könyv forgatása (nem egyhuzamban olvastam) másrészt mert épp hogy nem ment túl mélyre. Az első dolog, amit tisztáznunk kell a Csend kapcsán, hogy ez nem egy tudományos mű. Ez pop-pszichológia – nagyon amerikai, nagyon pozitivista, nagyon sikerorientált és nem kicsit leegyszerűsített. Ennek következtében rém olvasmányos és ha introvertált vagy rengeteg jóleső de épp nem fájó „aha-élménnyel” ajándékozhat. Többet várni tőle meg kár...

Ami igazán érdekes, hogy vajon kiknek íródott? Nyilván hozzám hasonlóan introvertáltak fogják nagyrészt olvasni, akiknek jól fog esni, magukra ismernek, talán találnak néhány előremutató példát, megnő kicsit az önbizalmuk és magabiztosabban veszik fel a kesztyűt a mindennapjaikat megkeserítő extrovertáltakkal és az általuk generált elvárásokkal. Igenám… De aki valaha eltöltött éveket egy szélsőséges extrovertálttal egy irodába zárva mondjuk, aki napi nyolc órán keresztül csak beszélt és beszélt és tolta előtérbe saját személyiségét mindenki más rovására az pontosan tudja: ezt a könyvet elsősorban velük kéne elolvastatni. Nem nekünk, introvertáltaknak van szükségünk arra, hogy masszírozgassák kicsit a lelkünket (bár na, azért néha jólesik) és meggyőzzenek minket a hallgatás erejéről, hanem nekik, harsányaknak lenne szükségük arra, hogy jól pofánvágják őket ezzel a könyvvel (mert illúzióink ne legyenek: elolvasni úgysem fogják…). Amíg ez nem történik meg, addig marad az áthatolhatatlan szakadék a két személyiségtípus között – annak kapcsán meg aztán pláne ne legyenek illúzióink, hogy a világ nem nekünk kedvez. Fel is rakom a műmosolyom és elmegyek brainstormingolni kicsit mert az olyan hasznos…

Halász Margit: Éneklő folyó

Tisza-parti Anna Karenina-történet – írja az alcím, nem sok kétséget hagyva arról, mire is számíthatunk, ha belevetjük magunkat e rövid könyvecskébe: szerelmi dráma ez a javából, nagy érzelmekkel, nagy csalódásokkal, tragikus véggel és combos tanulsággal. Nekem mégsem elsősorban ez, sokkal inkább Tisza-parti mágikus realizmus. A történet, minden szépségével együtt, örökérvényű szimbólumai és újrahasznosított mitikus elemei ellenére sem lépte át az ingerküszöbömet – nem úgy az a helyi legendákkal, évszázados mesékkel, a lapokról kikacsintó mesei szereplőkkel tarkított stílus, mely Halász Margit sajátja. Hasonlót sem olvastam még soha, és elbűvölt – úgy, ahogy csak a legnagyobbak tudnak. Beszippantott, rántott magával, sodort lefelé a folyón hogy aztán partra vessen a Bodza-kertben és én csak tátogjak mint a partra vetett hal, hogy mégis hova kerültem…

Mert ez a mese csodás, de nekem nagyon mese. Olvasva az értékeléseket egész mást ad annak, aki érzi is a „helyiértékét” nem csak értékeli – tőlem, aki gyerekkoromban láttam utoljára a Tisza-partot (arra sem emlékszem) és aki ha falura vetődöm, megmaradok ferde szemmel nézett „városi lyánynak”, borzasztó távol maradt. Mese, amire rácsodálkozom, mese, ami elringat esténként – de nincs semmi kapcsolatom vele. Valahol sajnálom – valahol viszont hiányolom, hisz (ha már idecitáltuk a mágikus realizmust) Marquez Macondo-ja úgy tudott bőröm alá kúszón ismerős lenni, hogy életemben nem jártam Dél-Amerika közelében sem.

Miért érdemes mégis elolvasni, ha a történet is távol maradt és a stílus sem volt igazán az enyém? Jó kérdés… Tán mert van benne egy olyasfajta íz, ami nagyon hiányzik a kortárs magyar szépirodalomból – és nem is csak az ízesség miatt, hanem mert az egész nagyon zsigeri. Attrakcióktól mentes, bátor, lecsupaszított – mint az első emberpár mintájára a Bodza-kertben berendezkedő szökevény szerelmespár. Nem divatos könyv és még csak nem is „divat ellen lázadósan” divatos. Olyan saját hang, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Amiben szépen-érzékenyen-érzékletesen elegyedik a kötést szétfeszítő szenvedély, ami a falusi tanárnőt a szépreményű cigány festőművész-világfi karjaiba veti; a Tiszából fel-felbukkanó, énekével szerelmeseket magához szólító mesebeli szörny alakja és a Rómeóról és Júliáról elnevezett kismalacok kálváriája a falu hentesének udvarában. Van itt minden, ami látszólag nem illik össze: bolondokházából kiebrudalt falubolondja aki rendre horgászversenyeket nyer és a National Geographicot nézi; évtizedekig a nagyvárosba vágyó tanárnő, aki házasságából kiugorva pezsgő kulturális élet helyett a szoláriumok és konditermek világában találja magát; útmenti csárdából örömlányt szöktető fafaragó és az ő végzet szekerét toló unokái.

Hogy mindez mégis összeáll és koherens egészet alkot, a kisregény egyik legnagyobb meglepetése – a másik a humora. Ami olykor ugyan bántóan szókimondó, máskor viszont finom és szuggesztív stíluseszköz – a telefonnal fejbekólintott harcsa mint az egyik legviccesebb szereplő például simán megállná a helyét dél-amerikai mágikus realista regények lapjain is. De életre kel itt minden, szentjánosbogártól anyajegyen át a Tiszavirágokig – és mesél nekünk. Ezek a kis mesék olykor közelebb férkőznek, mint a „nagy” mese. Ezekért tudok végtelenül hálás lenni. Igazából sokkal hálásabb, mint Vas Mari és Sztojka Renátó hatalmas szenvedélyéért.

Hogy olvasok-e még az írónőtől? Fogalmam sincs. Egy könyve még itthon figyel és vár, lehet, próbát teszek vele, hátha csak az idő nem volt tökéletes az egymásra hangolódáshoz… Meglátjuk.

„Egyedül a Tisza volt nyugodt. Nem háborgott, nem adott tanácsokat a baleset káoszában lökdösődőknek, csak hallgatott. Hallgatott és örült. A víziszörny boldog énekének örült, aki végre-valahára megtalálta párját lágyan hömpölygő szivárványos habjaiban.”

Kiadó: Geopen