Nagyon meglepett. Nem kéne
meglepjen – hiszen úgy-amennyire ismerem Palya Bea oldó-kötő játékos-komoly
zenevilágát – de nagyon meglepett, mégis, hogy mennyire érett világgal,
mennyire teljes érzetekkel ajándékozta az egyik legkiválóbb kortárs inspirátorom
az anyaság. Valahol tudatossá tett benne sokat abból, amit (talán) minden nő
tud, de (talán) szembe nem nézne vele – vagy (talán) így nem merne-tudna
beszélni róla. A talányról, ami a nő. Nem tudom – én így nem merem tudni
magamban a férfit sem, nemhogy a nőt. A bennünket leginkább felkavaró egyetlen
kihívást, titkot, északfokot, idegenséget, fülledt trópusokat és ízrobbanó
gyümölcsöt. Csodálom Beát ezért. Hogy bár ismerni vélem, mindig megmutatja: nem
ismerem. Nem ismerem a titkát – mert az minden este a szemem láttára születik. Inkább figyeljek. Mindig úgy, mintha először
hallanám. És mindig úgy hagyjam, hogy vigyen. Amikor a Selymeim sorozatának,
Bea inspiráló vendégeivel való közös koncertjének következő körébe beültünk,
először ezzel szembesített. A szemem láttára, fülem hallatára születő zene
varázsával – megint.
Hogy aztán színpadra invitálja a
vendégét, Mayra Andradét és zenekarát – színpadra hívja nekünk egy kontinens
zenéjének legújabb hajtását, amit rokonnak érez, amit inspirálójának, a
simogató „selymének” érez. Már leírtam egyszer: ilyen vendégeket hívni egyszerre bátor és nagyon hasznos gesztus.
Bátor, hisz amikor autentikus előadó által eljönnek hozzánk a zenei latin-birodalom,
Dél- és Közép-Amerika sajátvilágai; egy markáns ízelítővel a Zöldfoki-szigetek
jelen idejéből, friss muzsikájából, mintegy
megismerjük az inspirálódó Beát. Szinte leleplezi nekünk a forrásait, amelyek
(valóban selymes) kifinomultságához képest benne mindig is ott lakik majd
valami elemi vadság, hogy ne mondjam: fésületlenség – másfelől viszont az
érzékeny fülekben megágyaz magának is a vendégeivel, ezekkel a vendégzenékkel.
Mintegy ezzel is közelebb hozva a maga zenei otthonát a hazai fülekhez, hiszen
ez a zene-otthon már rég túlnyúlt a Kárpát-medence, sőt, Európa határain is;
bátran kalandozik...
Zöldfoki-szigetek… adja magát
azonnal, hogy hasonlítsam Mayrát, Cesaria Evorához, a nagyasszonyhoz, zenei
otthona igazi királynőjéhez. De igazságtalan volna. Mayra Andrade a színpadon annyira
sűrű, erős, a hallható felvételekhez képest mérhetetlenül meghittebb otthont teremtett, annyira
maradéktalanul adta magát a dalba, minden sorvégen-elfulladásig, annyira nem
takarékoskodott magával, hogy eszem ágában sincs hasonlítani. Higgyétek el:
benne van a potenciál, hogy egyszer ő legyen egy generáció zöldfoki-szigeteki
nagyasszonya; benne van a hangjában, az előadói kultúrájában, a
zenészekhez-igazodásában, zenészektől-szakadásaiban, a dalaiban, az egész
jelenségében egy Evoráéhoz mérhető, gyönyörű pálya. Örüljünk, hogy eljött, hogy
felfigyelhettünk rá, hogy követhetjük, remélem, még sokáig…
Majd erősítse meg valaki
szakértő, amit érzek – de annak a hatalmasan sokrétű latin
zenebirodalomnak Mayra Andrade és zenészei mintha egyfajta undergroundja
volnának. Pofátlanul keverve a portugál gyökerű fado-alapokra bármit:
reggae-futamokat tangóba, afrikai dobritmust a szambába, olykor még a fülünknek
otthonosabb pop-rock (metál és grunge) negyedeket, dub-szettek lüktetését is
csempészve a dalokba – a mindvégig életörömtől sugárzó hangzásokat rendkívül
finoman árnyékolva. Olykor szinte akadálypályává varázsolták Mayra számára a
zenei környezetet a zenészek – bizony, sokkal jobban kéne ismerni a
latin-amerikai helyi zenéket, de akár a mainstream-jét is… hogy ezt az élményt
valahogy bele tudjam tördelni itt a szavakba. Egy biztos: a felvételek nem
adják vissza ezt a tüzet. Ezek a zenészek a közönségtől kapnak igazán szárnyra,
élőben felfokozottabb, összehasonlíthatatlanul teljesebb élményt nyújtanak.
Mayra Andrade mintha valahogy
közelebb lakna lelki alkatban Beához, mint a korábbi vendég, Çiğdem Aslan – vagy
legalábbis: közvetlenebb ember… még ha készültek is egymásból, akkor is
elképesztő volt egyetlen próba után az a hangoltság, ahogy egymás dalaiba
folytak. Ahogy egymás lényéből is merítve adták a magukét. Sugárzott róluk,
hogy minden pillanatát élvezik a közös éneklésnek, nem is akartuk leengedni
őket a színpadról a végén… Nagyon remélem, hallom még őket, külön-külön és
együtt; és ha lehet, még jobban várom, kit (és honnan) hív selymének
legközelebb a mi pacsirtánk. Mindig úgy érzem, megajándékoz. Olyasmivel, amit
ha akarnék, sem tudnék viszonozni.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése