2016. június 13., hétfő

"Selymeim" - Mayra Andrade és Palya Bea, Művészetek Palotája

Nagyon meglepett. Nem kéne meglepjen – hiszen úgy-amennyire ismerem Palya Bea oldó-kötő játékos-komoly zenevilágát – de nagyon meglepett, mégis, hogy mennyire érett világgal, mennyire teljes érzetekkel ajándékozta az egyik legkiválóbb kortárs inspirátorom az anyaság. Valahol tudatossá tett benne sokat abból, amit (talán) minden nő tud, de (talán) szembe nem nézne vele – vagy (talán) így nem merne-tudna beszélni róla. A talányról, ami a nő. Nem tudom – én így nem merem tudni magamban a férfit sem, nemhogy a nőt. A bennünket leginkább felkavaró egyetlen kihívást, titkot, északfokot, idegenséget, fülledt trópusokat és ízrobbanó gyümölcsöt. Csodálom Beát ezért. Hogy bár ismerni vélem, mindig megmutatja: nem ismerem. Nem ismerem a titkát – mert az minden este a szemem láttára születik.  Inkább figyeljek. Mindig úgy, mintha először hallanám. És mindig úgy hagyjam, hogy vigyen. Amikor a Selymeim sorozatának, Bea inspiráló vendégeivel való közös koncertjének következő körébe beültünk, először ezzel szembesített. A szemem láttára, fülem hallatára születő zene varázsával – megint.

Hogy aztán színpadra invitálja a vendégét, Mayra Andradét és zenekarát – színpadra hívja nekünk egy kontinens zenéjének legújabb hajtását, amit rokonnak érez, amit inspirálójának, a simogató „selymének” érez. Már leírtam egyszer: ilyen vendégeket hívni egyszerre bátor és nagyon hasznos gesztus. Bátor, hisz amikor autentikus előadó által eljönnek hozzánk a zenei latin-birodalom, Dél- és Közép-Amerika sajátvilágai; egy markáns ízelítővel a Zöldfoki-szigetek jelen idejéből, friss muzsikájából, mintegy megismerjük az inspirálódó Beát. Szinte leleplezi nekünk a forrásait, amelyek (valóban selymes) kifinomultságához képest benne mindig is ott lakik majd valami elemi vadság, hogy ne mondjam: fésületlenség – másfelől viszont az érzékeny fülekben megágyaz magának is a vendégeivel, ezekkel a vendégzenékkel. Mintegy ezzel is közelebb hozva a maga zenei otthonát a hazai fülekhez, hiszen ez a zene-otthon már rég túlnyúlt a Kárpát-medence, sőt, Európa határain is; bátran kalandozik...

Zöldfoki-szigetek… adja magát azonnal, hogy hasonlítsam Mayrát, Cesaria Evorához, a nagyasszonyhoz, zenei otthona igazi királynőjéhez. De igazságtalan volna. Mayra Andrade a színpadon annyira sűrű, erős, a hallható felvételekhez képest mérhetetlenül meghittebb otthont teremtett, annyira maradéktalanul adta magát a dalba, minden sorvégen-elfulladásig, annyira nem takarékoskodott magával, hogy eszem ágában sincs hasonlítani. Higgyétek el: benne van a potenciál, hogy egyszer ő legyen egy generáció zöldfoki-szigeteki nagyasszonya; benne van a hangjában, az előadói kultúrájában, a zenészekhez-igazodásában, zenészektől-szakadásaiban, a dalaiban, az egész jelenségében egy Evoráéhoz mérhető, gyönyörű pálya. Örüljünk, hogy eljött, hogy felfigyelhettünk rá, hogy követhetjük, remélem, még sokáig…

Majd erősítse meg valaki szakértő, amit érzek – de annak a hatalmasan sokrétű latin zenebirodalomnak Mayra Andrade és zenészei mintha egyfajta undergroundja volnának. Pofátlanul keverve a portugál gyökerű fado-alapokra bármit: reggae-futamokat tangóba, afrikai dobritmust a szambába, olykor még a fülünknek otthonosabb pop-rock (metál és grunge) negyedeket, dub-szettek lüktetését is csempészve a dalokba – a mindvégig életörömtől sugárzó hangzásokat rendkívül finoman árnyékolva. Olykor szinte akadálypályává varázsolták Mayra számára a zenei környezetet a zenészek – bizony, sokkal jobban kéne ismerni a latin-amerikai helyi zenéket, de akár a mainstream-jét is… hogy ezt az élményt valahogy bele tudjam tördelni itt a szavakba. Egy biztos: a felvételek nem adják vissza ezt a tüzet. Ezek a zenészek a közönségtől kapnak igazán szárnyra, élőben felfokozottabb, összehasonlíthatatlanul teljesebb élményt nyújtanak.

Mayra Andrade mintha valahogy közelebb lakna lelki alkatban Beához, mint a korábbi vendég, Çiğdem Aslan – vagy legalábbis: közvetlenebb ember… még ha készültek is egymásból, akkor is elképesztő volt egyetlen próba után az a hangoltság, ahogy egymás dalaiba folytak. Ahogy egymás lényéből is merítve adták a magukét. Sugárzott róluk, hogy minden pillanatát élvezik a közös éneklésnek, nem is akartuk leengedni őket a színpadról a végén… Nagyon remélem, hallom még őket, külön-külön és együtt; és ha lehet, még jobban várom, kit (és honnan) hív selymének legközelebb a mi pacsirtánk. Mindig úgy érzem, megajándékoz. Olyasmivel, amit ha akarnék, sem tudnék viszonozni. 


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...