Rachel Kushner: A teremtés tava

Volt-e hajlamuk a neandervölgyieknek a depresszióra?
 

Tán a leginkább anti-kémregény kémregény, amit valaha olvastam. Baromi nehéz besorolni Rachel Kushner regényét, sokan próbálkoznak vele, a fülszöveg feszülten rétegzett thrillert és szenvtelenül gyönyörű prózát ígér, az ajánlások noirt és filozófiai esszét – olvasó legyen a talpán, aki ebben ki tud igazodni. El lehet filozofálni azon, hogy ez most szépirodalom-e, ami a különböző zsánerregények eszközeit használja a hatás érdekében, vagy zsánerirodalom, ami a szokottnál kissé mélyebbre megy, de valójában oly mindegy. Olvasás közben mindez nem számít. Csak az, hogy összetett, besorolhatatlan, zavarba ejtő, ugyanakkor szövegileg elképesztően igényes és roppant okosan felépített trükköt tartunk a kezünkben, ami, ha beszippant, akkor nem csak marha jól szórakozol, de el is gondolkodsz az élet úgynevezett nagy kérdésein. Innentől meg tök mindegy, milyen műfajba erőszakoljuk be. Ugyanakkor, szögezzük le: nem mindenkit fog beszippantani. Lesz, aki kémregényt vár, és halálra fogja unni és lesz, aki szépirodalmat vár, és fel fog háborodni a felszínességén.
 
Engem beszippantott.
 
Már önmagában a kerettörténet – az (egyik) elbeszélő, az erősen áthallásos (ál)nevű Sadie Smith, aki, miután kivetette magából az FBI, szabadúszó ügynökként bármilyen megbízást elvállal, különösebb erkölcsi skrupulusok nélkül (értsd: nagyjából egy levelibéka erkölcsi érzékével bír), legújabb megbízása során egy francia antikapitalista-antiglobalista csoportba készül beépülni, akiknek legnagyobb bűne, hogy meg akarják akadályozni egy gigantikus víztározó építését az amúgy is aszállyal sújtott földjeiken. Nem vitás, a kormány (bármelyik kormány) és a multinacionális vállalatok (bármelyik multinacionális vállalat) szemében ők „potenciális ökoterroristák” akik ki tudja, mire képesek, hogy megakadályozzák a nagybetűs FEJLŐDÉST. Innentől kezdve bármilyen eszköz megengedett velük szemben – na persze nem nyíltan. Jól jön hát egy erkölcsi megfontolásoktól mentes ügynök, aki nem rest bevetni mindent annak érdekében, hogy leleplezze, amit le kell – s ha nem talál lelepleznivalót, ha kiderül, hogy ezek a szerencsétlenek tényleg csak jószándékú hippik, akkor kész maga kirobbantani a káoszt, hogy aztán valóban legyen miért terroristának kikiáltani őket.
 
Irány hát a romantikus francia vidék, egy behálózott úrifiú jóvoltából beépülés a csoportba, ismerkedés annak ideológiájával, háttér felderítése, vezetők megkörnyékezése, a káosz magvainak elültetése. És itt lép be a képbe másik elbeszélőnk, a csak filozofikus e-mailekben kommunikáló Bruno Lacombe, a szellemi vezető, aki oldalak százait képes megtölteni a neandervölgyi ember kultúrájáról és az 1500-as évek francia társadalmának peremvidékén élő cagot-k lázadásáról szóló eszmefuttatásaival; valamint a neandervölgyiek, a cagot-k és a jelenkori ember moralitásának összehasonlításával. Ami kétségkívül elég érdekes olvasmány, már ha az ember nyitott a kultúrtörténeti filozofálgatásokra és arra, hogy oldalanként az orra alá dörgöljék, hogy még az egyébként egészen nyilvánvalóan „vesztes faj” távoli rokonai is életképesebbek voltak, mint napjaink birkatársadalma – ugyanakkor azt nehéz elképzelni, hogyan fog kinőni ebből bármiféle felforgató ideológia. Az egyébként konkrétan egy barlangban élő Lacombe levelei a legközhelyesebb „vissza a természetbe” ideológiát követik – fedezzük fel újra az „igazi” értékeket, öleljük át a fákat és hagyjuk, hogy ők is megöleljenek minket, fordítsunk hátat a tömegtermelésnek, a tervezett avulásnak, a mesterséges adalékoknak és a felesleges halmozásnak ésatöbbi…
 
És mindeközben kibontakozik a levelek rejtett rétege, ami azt boncolgatja, mi teszi az embert emberré, mi az „igazi” valónk, kik vagyunk a szerepeinken, álarcainkon túl, kik vagyunk, amikor hajnali négykor egyedül állunk a sötétséggel szemben. Ez a réteg szólít meg valami mélyen eltemetettet az ügynökben, akinek a neve sosem derül ki, de az biztos, hogy nem Sadie. Vajon ő tudja-e még egyáltalán, ki valójában? A sok álarc, álszemélyiség, álérzelem alatt lakozik még valaki? Vagy már rég felemésztette a sok hazugsága? Maradt még benne bármi emberi? Képes megszólítani Lacombe azt a maradék emberséget? S vajon azok, akik annak szentelték életüket, hogy Lacombe tanításai mentén keressék a valódit, és hátat fordítsanak az intézményesített hazugságnak, átlátnak Sadie álcáján? Sadie minden, csak nem szimpatikus főszereplő, mindent meg is tesz, hogy elidegenítsen magától mindenkit, aki közel kerülne hozzá - az olvasót is - mégis: egy idő után nem tudunk nem aggódni érte, annyira nyilvánvalóan érezteti a szöveg, hogy ez a csoport átlát rajta. És hogy ezt ő is láthatná – ha lenne még szeme a valódira, és nem vakítanák el saját hazugságai.
 
Mivel ez mégiscsak egy kémregény, nyilván a végkifejletet nem fogom elárulni, legyen elég annyi: a káosz, ha ki akar törni, úgyis kitör, még ha nem is feltétlenül úgy, ahogy akár ügynök, akár megrendelő előre elképzelte. Mert mindig kitör. De ha csak egy embert is meg tud szólítani a „másik” oldal, már előrébb vagyunk össztársadalmi szinten. Talán. Persze az is lehet, hogy már rég halálra vagyunk ítélve, és a neandervölgyiek meg a cagot-k sorsára jutunk.
 
De legalább vannak ilyen regényeink. Egyszerre besorolhatatlan műfaji kevercs és patikamérlegen kimért trükk – könnyű olvasni, könnyű átrohanni rajta, túl gyorsan is olvastatja magát, de aztán hetekkel később is ott az a mardosó kis érzés a kobakom hátulján, és látom magam előtt Sadie-t éjjel álmatlanul a francia vidéket bámulni és keresni-kutatni valamit, ami enyhíthetné magára szabott végtelen magányát. S közben Lacombe, a próféta barlangjának mélyén csak arra vár, eljut-e valakihez a mondanivalója lényege, vagy óhatatlanul kiforgatják, átpolitizálják, intézményesítik. Hisz a passzív rezisztencia sosem maradhat passzív. Mindenkinek az az érdeke, hogy aktivizálják – annak is, aki ezen keresztül akar elérni valamit, és annak is, aki ennek ellenében. Ebből a verkliből nincs kicsekkolás, se ügynöknek, se terroristának, se filozófusnak.
 
Vagy mégis? 

Kiadó: Magnólia

Fordító: Ács Eleonóra 
 

R. F. Kuang: Sárga

„Istenem, de hiányoznak a középsulis évek, amikor felcsaptam a füzetemet és egy üres oldalban a lehetőséget láttam, nem a tehetetlenséget! Amikor még tényleg örömet szerzett, ahogy a szavakat és mondatokat egymásba fűztem, csak hogy megtudjam, hogyan hangzanak. Amikor még az írás a puszta képzeletről szólt, hogy elvigyem magam valahova máshova, hogy alkossak valamit, ami kizárólag az enyém.
Hiányzik az írás abból az időből, amikor még nem ismertem Athena Liut.
De aztán belépett az ajtón a professzionális könyvkiadás, és az írás hirtelen a szakmai irigykedés és a homályos marketingbüdzsé tárgyává vált, meg az előlegeké, amelyek összehasonlíthatatlanok a pályatársaid előlegeivel. A szerkesztők fogják magukat, és belekutyulnak a szavaidba, a víziódba. A marketing és a nyilvánosság arra késztet, hogy több száz oldalnyi gondos, kiforrott elmélkedést cuki, tweet-méretű vitatémákra szoríts le. Az olvasók elvárásokat támasztanak – nemcsak a történet, hanem a te politikai hozzáállásod, a filozófiád, a morális témákban mutatott kiállásod felé is. Nem a műved, hanem te vagy a termék: a kinézeted, a szellemességed, a gúnyos visszavágásaid és az online cicaharcokban elfoglalt álláspontod, amelyek amúgy a való világban az égadta világon senkit nem érdekelnek.
És ha a piacnak írsz, akkor nem számít, milyen történetek lángolnak benned. Az számít, amit a közönség látni akar, és egy philadelphiai heteró fehér csaj álmodozásaira magasról szarik mindenki. Újat és egzotikusat akarnak, valami diverzet, és ha továbbra is ezt akarom csinálni, akkor ezt kell megadnom nekik.”
 
Hű… Önmagában ez az idézet megérne egy posztnyi elemzést, és még mennyi minden van ebben a könyvben! Nem olvastam még semmit R. F. Kuangtól, bár a Mákháború évek óta itt figyel a polcon, de pont ezen évek alatt én úgy érzem, kinőttem a történelmi fantasy-korszakomat – lehet, át kéne ezt gondolni, mert a lányka tud írni, az biztos. Mondjuk nem tudom, hogy a Sárga után ugyanolyan szemmel tudnám-e olvasni az „ügyeletes ázsiai kirakatszerző” (erről még később lesz szó) kínai történelmi fantasy regényeit, mint tudtam volna azelőtt. És egyből eljutottunk a könyv legfontosabb kérdéséig: számít-e a szerző személye? (Persze, hogy számít.) Kéne-e számítson? (Nem.) Jobb lenne-e nekünk, ha gőzünk nem lenne, hogy ki írta az adott művet, és koncentrálhatnánk kizárólag arra, ami a két borítólap közt van? (Naná – helló, Elena Ferrante!) És akkor még a diverzitás témakörét nem is érintettük, meg a végletekig tolt polkorrektséget. (Egyáltalán, leírhatom én azt, hogy sárga?) Nomeg: vajon Kuang fordítói szerte a világon bírnak-e kisebbségi identitással? Manapság fordíthat egyáltalán többségi társadalomhoz tartozó fordító kisebbségi művet? (Lásd az Amanda Gorman versei körüli fordítási mizériát.)
 
June Hayward majdnem önhibáján kívül találkozik ezekkel a kérdésekkel, melyek közül valójában egyikre sincs felkészülve. Majdnem önhibáján kívül, mert hát az egész hercehurca egy nagy hibával kezdődik: June, a közepesen sikertelen író (akinek egy könyve jelent meg eddig, de sem utánnyomásra, sem folytatásra nemigen mutatkozik igény) egy nap tanúja lesz irigykedve csodált (frászt, gyűlölt) egykori egyetemi évfolyamtársa és majdnem-barátnője, a sikeres (értsd: amerikai módra sikeres - New York Times bestsellerszerző, díjakra jelölt, hatszámjegyű előlegekkel megdobált, agyonistenített és az irodalmi diverzitás kirakatfigurájává tett) Athena Liu halálának. A csodagyerekből a fél világ által sztárolt fiatal íróvá lett Athena groteszk halála páratlan lehetőséghez juttatja June-t: ellopja barátnője frissen elkészült, és mindenki előtt titokban tartott kéziratát, hogy aztán átdolgozva a sajátjaként adja ki. Jó, azért Kuang erősen karcolja a valószerűtlenség határait azzal, hogy a huszonegyedik században egy sztárszerző írógépen írja műveit (oké, mondjuk egy sokezer dolláros vintage darabbal lehet stílust formálni és biztos hoz pár plusz like-ot az instán); hogy sem az ügynöke, sem a kiadója, sem a fiúja nem tudott semmit arról, min dolgozik; hogy nem osztott meg semmit a kutatásairól a közösségi médiában (noha az egész életét gondosan dokumentálta) – de fogadjuk el ezt a kis döccenést.
 
June hazaviszi hát a kéziratot, aztán dolgozik rajta pár hónapot, átformálja, utánajár, kutat ő is annyit, mint Athena, valóban méltó módon fejezi be a művet – amit aztán a sajátjaként ad el. A kiadói marketingstratégiának köszönhetően már mint Juniper Song. Ó, mennyire ironikus, hogy valóban ez a név szerepel az útlevelében, hogy az épp hippi korszakát élő anyja születésekor indián áthallásként adta ezt neki a közhelyes Hayward mellé! Valójában senki nem hazudik itt, senki nem állítja, hogy a Song névnek lenne bármi ázsiai kötődése, az, hogy az ügyes sajtófotós épp úgy állítja be a szerzői profilképen, mintha mandulavágású szemei lennének, csupán a véletlen műve… Ezt az egyet valóban June javára lehet írni: sose hazudott az identitásáról. Az, hogy a közönség kezdettől azt látta bele, mert azt várta, hogy egy, az első világháborúban a franciák és a britek mellett harcoló kínai munkáshadtestről szóló könyvet kizárólag ázsiai szerző írhatott, valójában nem az ő ügye.
 
Lehetne ez egy végtelenül egyszerű narratíva is: June ellopott egy kéziratot, amit sajátjaként adott el, ez a szerzői jogok megsértése, köztörvényes bűncselekmény, ejnyebejnye, pont. Ám valójában senkit nem ez érdekel. Ha June történetesen ázsiai lenne, legalább annyira, mint Athena Liu, akkor senki nem kérdőjelezte volna meg, hogy az ő műve-e, hogy van-e joga kínai témáról írni, hogy kizsákmányolta-e a halott barát szellemiségét azzal, hogy mert olyan témáról írni, ami inkább „Athenáé” kellett volna legyen. Mert ugyan írhat-e egy fehér, hetero, középosztálybeli amerikai nő kisebbségi létről? Írhat-e ázsiai munkásokról, norvég leszbikusokról, magyar egyedülálló anyákról? Írhat-e férfi szerző „női” témákról vagy nő szerző „férfi” témákról? Ad absurdum, írhatok-e én kritikát egy norvég pasi vagy egy kínai nő vagy egy amerikai transzszexuális könyvéről innen, a kis magyar valóságomból? (Nomeg, visszafordítva a szerző felé saját fegyverét: írhat-e egy ázsiai származású szerző egy olyan fehér szerzőről, akit épp az ázsiai téma „jogosulatlan” használata miatt hurcolnak meg?)

 
June pikk-pakk a kiadói machinációk, a közösségi média trolljai és a diverzitás önjelölt papjainak háromszögében találja magát. A kiadónak nyilván kb bármi jó, ami feljebb tornássza az eladásokat, a negatív reklám is, naná; elég, ha June cserkészbecsszóra megesküszik, hogy nem lopta el Athena könyvét, lapozzunk. A twitter foteltrolljait ismerjük: nekik csak az kell, hogy valakit gyorsan és véresen szétcincálhassanak, aztán miután meg is köpködték a hulláját, pár hét múlva újabb áldozat után néznek. A diverzitás szószólói a legrosszabbak: ők azok, akik újra meg újra megkérdőjeleznek mindent, amit June tesz – és itt nagyon hamar összemosódik az önérzet, hogy van-e joga egy fehérnek írni a kínai munkásokról és a sértettség, hogy már megint egy fehér zsákmányolja ki őket, és húz hasznot a szenvedéseikből. Így lesz a szerző, akit akár jó szándék is vezérelhetne, hogy felhívja a figyelmet egy valóban elhallgatott történelmi tragédiára, hirtelen gonosz kizsákmányoló, aki csak hasznot akar húzni az elnyomott népcsoportokból.
 
Így cincálódik széjjel végül az elején még szent Athena öröksége is – hisz ő sem tett mást, csak hasznot húzott felmenői szenvedéseiből, megírta a történetüket, aztán sütkérezett az „elnyomott kínai kisebbségi író” szerepében, noha valójában brit magániskolából került a Yale-re, és sosem tanult meg mandarinul (amit egy kínainak elnézünk, de egy fehérnek már nem). Így lép be a képbe az Athena örökségét és June-t egyaránt gyűlölő „másik” ázsiai szerző, aki látta Athena felemelkedését, és látta, hogyan szorít le mindenki mást a piacról – mert hát kell a diverzitás, de azért elég egy szezonban egy kínai tematikájú megjelenés, és ha már megvan az ázsiai kirakatszerzőnk, akkor nem kell még egy, nézhetsz más munka után.
 
Pszichothrillerként van pozicionálva a könyv, June szépen lassan beleőrül a folyamatos vegzálásba, a vége pedig tartogat egy-két brutálisnak szánt csavart (mondjuk én másfelé csavartam volna, még pszichosabba); ennek ellenére a cselekmény és az, hogy mi lesz June sorsa, megírja-e a nevét tisztázó művet valaha, vagy belefullad a könyvkiadás és a közösségi média mocsarába, igazából nem is számít. Ami számít, az a kérdés, amit újra meg újra fel kell tennünk magunknak: mi adja valójában egy könyv (vagy bármilyen műalkotás) értékét? A szerző személye? A megélt tapasztalatai? A témája? A bátorsága? A polgárpukkasztása? Vagy pusztán és meztelenül az, ami a lapokon van? Egyáltalán, lehet-e függetleníteni ezeket egymástól? Olvasás közben számtalanszor tolakodott az elmémbe Elena Ferrante (épp a Sárga előtt olvastam Gomolygás című esszé- és interjúkötetét), aki huszonéve küzd azért (és dörgöli újra meg újra az rejtőzködését firtató újságírók orra alá), hogy elfogadtassa: csak a mű számít. Ezen a ponton adja magát a kérdés: vajon ha egyszer mégis kiderülne, hogy Elena Ferrante nem egy nápolyi nő, ahogy mindenki véli, hanem mondjuk egy japán férfi, az levonna bármit a Briliáns barátnőm értékéből?
 
Mondanám, hogy rengeteg gondolkodnivalót hagyott maga után a könyv, de igazából ami számomra a legnagyobb tanulság ebből, az épp az, hogy túlságosan is sokat gondolkodunk manapság a könyvekről. Lehet, abba kéne hagynunk a folytonos méricskélést, töprengést, szerzői életekben vájkálást, hatások, ellenhatások, divathullámok és ostoba szerzői megnyilatkozások elemzését és egyszerűen hagyni, hogy az, ami a kötet lapjaira van írva, hasson ránk. Vissza kéne adnunk a központi szerepet a szövegnek.

*****

Vissza kéne adnunk a központi szerepet a szövegnek – írom, s rögtön előtolakodik a szerző, akivel nehezen, de úgy tűnik, csak barátok lettünk, és akinek autofikciója az elmúlt két évem egyik legnagyobb kalandja (s még koránt sincs vége): Karl Ove Knausgård. Aki a saját személyéből csinál vállaltan és szándékoltan attrakciót. Amely attrakcióról képtelenség lehasítani a szöveget – pedig megállna az önmagában is. De vajon tényleg megállna? Mennyiben adja a kortárs szépirodalom egyik legnagyobb teljesítményének értékét a szerző gesztusa, amellyel a szemünk előtt hántja le saját bőrét és szór sót a sebbe? Erre maximum egy párhuzamos univerzumban tudnánk válaszolni, ahol a körítés nélkül olvashatnánk a Harcom sorozatot. Addig is, marad nekünk ez a dilemma. Szerencsére az én virtuális polcomon azért elég jól megfér egymás mellett Ferrante és Knausgård. 

Kiadó: Magnólia

Fordító: Tót Barbara

Gabrielle Zevin: Egy könyvmoly regényes élete

Könyvmolyokról könyvmolyoknak – avagy ismét egy könyv, ami csak erősíti bennem az érzést, hogy mi, kitalált történetekért rajongó betűmániások valójában nagyon is egoista népség vagyunk, hisz hajlamosak vagyunk mindennél jobban rajongani akár közepesen megírt sztorikért is, ha azok hozzánk hasonló elvetemült könyvmolyokról szólnak. Gabrielle Zevin regényére már akkor rácsodálkoztam, amikor Lobo írt róla, ám gyorsan el is helyeztem az ’áh, úgyse fog megjelenni magyarul’ polcon, és jó eséllyel el is feledtem volna, ha egyszer csak nem jön szembe velem a neten ez a Moore-könyvekre hajazó borító. Hoppá! Naná, hogy el kellett olvasni, és bár úgy érzem, én itt bizony istenesen fel lettem ültetve, mert ez a sztori nagy jóindulattal is csak közepes, annyira, de annyira bájosan van megcsinálva (direkt használok ilyen randa kifejezést, mert ez, bármilyen szeretettel íródott is, egy „megcsinált” könyv), hogy nem tudok nem rajongani érte. Igen, az elvetemült könyvmoly énemet megvették, kilóra.

A. J. Fikry, az özvegy könyvesboltos Alice Island egyik legkülöncebb különce – egy idegen, akire annak ellenére is furcsa szemmel néznek a tősgyökeres New England-i lakosok, hogy helybéli felesége halála után ott maradt a szigeten, és tovább viszi a közös könyvesboltot. A sziget egyetlen könyvesboltját, ami jórészt a nyáron ide tévedő turistákból él – belőlük is csak módjával, ami leginkább a tulaj végtelen sznobizmusának köszönhető. Mert A. J. nem árul semmit, ami túl népszerű – gyűlöli a fantasyt, nem kevésbé mindent, amiben vámpír szerepel, utálja az irodalmi krimiket, a posztapokaliptikus történeteket, a posztmodernt, a mágikus realizmust és a halott elbeszélőket. Nem is szólva a gyerekirodalomról vagy az ifjúsági szemétről. Hát még a háborús történetekről… Tulajdonképpen néhány novellistán kívül nehéz lenne megnevezni bárkit, akit szeret. Hogy miért vezet egyáltalán könyvesboltot…?

Nyilván a halott felesége miatt. Mert A. J. valójában nem egy kórosan embergyűlölő mogorva vénember, hanem egy megtört, elveszett, sérült lélek, aki képtelen túllendülni a tragédián, ami kettétörte az életét. Aki igazából csak azért maradt Alice-on, mert ahhoz is túlságosan bénult, hogy továbbálljon; aki sem nem szereti, sem nem utálja a könyvesboltot, egyszerűen csinálja gépiesen, napra nap, minden értelem nélkül a valamennyire megszokott életét. És közben minden este leissza magát a sárga földig és legnagyobb kincsével, egy első kiadású Tamerlán kötettel beszélget. Egészen addig, amíg nevezett kötet rejtélyes módon ki nem sétál az életéből, hogy nem sokra rá egy kétéves kislány meg besétáljon. És A. J. Fikry újjászülessen.

Persze nem ennyire pikk-pakk, mert hát mit kezd egy kétéves gyerekkel egy embergyűlölő geek, aki még életében nem látott kiskölyköt közelről? Első körben rákeres a google-n, hogy mit is eszik egy kétéves… Aztán, ha már az internet adta okosságokból felszedte az alapokat, elkezd beszélgetni a véletlenül boltjába tévedő anyukákkal. Akik persze készségesen ellátják tanácsokkal – s ha már ott vannak, és velük vannak a gyerkőceik is, talán némi gyerekkönyvet is kéne tartani a boltban, hátha leköti a kisembereket, ha meg aztán a mama meg is veszi, csak hab a tortán. Szép lassan, mondhatni, észrevétlen, a kis talált gyermek, Maya – aki szerencséjére már kétévesen igazi könyvmoly és minden reggel köszön a könyvjelző-állványnak – megváltoztatja a mogorva könyvesboltos mindennapjait. És nem csak az övét – az egész szigetecske felbolydul, ahogy a könyvesbolt kinövi magát a közösség életének egyik központjává. Könyvklubok alakulnak, könyvek felett vitáznak a vásárlók, tanácsok és ötletek jönnek-mennek, és A. J. Fikry maga sem tudja, hogyan, de a közösség oszlopa lesz. És ki tudja, talán még egy új szerelem is beficcen az életébe...

Szerettem ezt a könyvet, gyakorlatilag az első sortól az utolsóig fülig érő vigyorral olvastam, pedig nem mindig vidám, és bizony a kettő között olykor könnyeket is csalt a szemembe. Igazi „feelgood” regény ez, egyszerűen jó olvasni, még ha nem is ad semmi különöset. Hatásvadász? Az. Viszont Zevin egyfelől annyi szeretettel ír hőseiről, olyan kedvesen, bájosan szövi a beemelt regény- és novellarészletek köré az apa történetét, hogy nem érdekel. Ráadásképp ironikusan és okosan kezeli saját paneljeit (is). Akad itt titokban fánkimádó rendőrfőnök, aki csak azért tér be a könyvesboltba időről időre, hogy ellenőrizze, minden rendben-e a talált gyermekkel, aztán szép lassan igazi könyvmollyá válik, míg a végén megalapítja „A rendőrfőnök ajánlja” könyvklubot a testület tagjainak. De van sikeres írónk, aki remek bemutatkozó műve után leginkább a turnéin megfektetett diáklányok számában méri a sikert; angoltanárnőnk, aki titokban halálosan unja a színjátszókör évről évre ismétlődő darabjait; lelkes kiadói ügynökünk, aki még hisz abban, hogy minden eladni kívánt könyv világsiker lesz.

Minden és mindenki a könyvek körül forog – természetesen Maya, aki a könyvek bűvöletében nő fel, szintén. Végülis az egésznek a középpontjában ő áll: a kicsi lány, aki megváltoztatja egy ember és egy közösség életét. És közben kapunk egy halom remek könyves idézetet, számos könyvet képzeletbeli várólistánkra, imádnivaló párbeszédeket és a Szívek szállodáját idéző kisvárosi hangulatot (a folyton karattyoló liba nélkül). Tiszta szívemből utálom az olyan hátsó borítóra nyomott figyelemfelkeltéseket hogy „szerelmeslevél arról, miért szeretünk olvasni” – de ez esetben sajnos nem tudok vitatkozni vele. Ez tényleg afféle szerelmeslevél az olvasáshoz, a könyvekhez, a könyvesboltokhoz, a könyvmolyokhoz. Bűbájos, egyestés léleksimogatás. 

„Mit hozhatok fel a mentségemre, amikor tudom, hogy csak átlagos? A válasz a következő: az apád megtalálta a közös pontot a történet szereplőivel. Nekem ez fontos. És minél régebb óta csinálom ezt (igen, természetesen a könyvesboltra gondolok, de magára az életre is, ha ez nem hangzik túl érzelgősnek), egyre inkább úgy gondolom, hogy ez ad értelmet az egésznek. Hogy tudj valamihez kötődni, édes kis könyvmolyom. Csak kötődni kell.” (A. J. Fikry)

Kiadó: Magnólia

Fordító: Ballai Mária