J.R.R. Tolkien: Númenor bukása

Ideje volt visszatérni e rajongásba, és adta magát, hogy ezzel a kötettel tegyem. Lefutott A Hatalom Gyűrűi második évada; én ugyan kifutottam a világba előle félúton, de Timi végignézte, talán ír is majd róla – ez az ő döntése lesz. Én úgy döntöttem, hogy a professzor világa iránt érzett elfogult szeretet sem indokolja a további tolerancia-gyakorlatokat A sorozat ütötte mentális sebekre ez a könyv végül alkalmatos flastromnak bizonyult.
 
Bár amúgy szinte minden porcikája megjelent már itt és ott, a Művek Műve Függelékében, A Szilmarilokban, vagy a Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről lapjain – az új, a hagyaték máig tartó (törp-módra ejtett, óvatos, finom) bányászatából előkerülő tartalom nem indokolta volna alapból, hogy egybesöpörjék az Ember Menedékének történetét. Végül mégis jóleső érzéssel tettem le ezt a kötetet is, gondolatban köszönetet mondva Brian Sibleynek a belefektetett munkáért. Őt A Gyűrűk Ura filmek extráiban megejtett alapozó szövegmagyarázatai okán alapból sokra becsüljük, tiszteljük és szeretjük – jó, ha az ajánló alatt látjátok az elfogultságainkat is. Mert azért ezt a könyvet elsősorban Középföldén sokat lakó, J.R.R. Tolkien világát rajongva szerető embertársaimnak ajánlom. S azt semmiképp, hogy ezt a hatalmas tündérmesét/legendát (sőt, mitológiát) ezen a kapun át próbáld először megközelíteni, kedves egyszeri, kíváncsi olvasó.
 
Viszont a rajongók talán átélik majd ugyanazt, amit én, amikor lapozgattam. Ha ragaszkodom a kedves nézőponthoz, hát nagyjából azt éltem, amit a hobbitok a családfáik böngészésekor: Terebélyes és bonyolult családfákat rajzolgattak, számtalan ággal... ...a Nyugatvégi Piros Könyv függelékében található családfák maguk is egy kisebb könyvet alkotnak... ...nagyon élvezték az ilyesmit, ha precízen volt összeállítva: szerették könyvben látni, amit már úgy is tudtak – rendbe rakva, áttekinthetően, ellentmondások nélkül. Ím, ígyen ragaszkodom a kedves nézőponthoz, amit ez a történetben lakás elsőre felkínált nekem: hogy lehetőleg Hobbit-szemszögből tekintsek rá. Hogy onnan tekintsem az Óidők legendáit, s valahogy úgy is értékeljem, ahogy egy hobbit. Ahogy Trufa és Pippin beszélget Magosvár ostroma után az ispotályban: „..mi Tukok és Borbakok nemigen élünk meg sokáig abban a fene magasban. Nem ám – mondta Trufa – Én aztán nem. Vagy legalábbis még nem. De most legalább látjuk és megbecsüljük őket. Mert gondolom, jobb, ha az ember szereti, akit jó, hogy szeret; és valahonnan csak el kell indulni, valahol gyökeret kell verni, és a Megye földje jó mély. Persze, van, ami mélyebb annál, és van, ami magasabb; és egyikünk öregje se gondozhatná a kertjét, mondjam úgy, hogy békeségben, ha ők nem lennének, akár tudunk róluk, akár nem.”
 

Valahogy így állok én e világ kétségtelen vastagjához, holott Númenor közelebb kéne legyen hozzám: hiszen az emberek világa. Még ha e sziget lakóinak élte hosszabb is (és ez által teljesebb is), mint a miénk. Bukástörténet ez is, az Ember Ajándékát átokká formáló fokozatos romlás története, e szemlélettel egyfajta elveszett-paradicsom attitűd gyermeke. Érdekes látni, mennyire befolyásolta Tolkient (minden ellenérzése ellenére) a legendai szerkezet, ami a korát megelőző divatokban körítette ezt a megközelítést: Artúr király mondakörétől (amit a professzor nyíltan utált) a Nibelungenlied-ig. Ezek itt legendák, átszőve annak minden vonásával – azaz a szereplők alapvető attitűdje változhatatlan tény, a különbség ezek közt dilemmáik és konfliktusaik alapja; a jellem és fejlődése (és a vele járó összes, Shakespeare óta történetet formáló encsembencsem) itt minimálisan játszik szerepet.
 
Mégis képes szinte aktuális ízekkel is megszólítani. Ahogy például a legkidolgozottabb regéjében, Aldarion és Erendis történetében Meneldur, Aldarion apja szavain keresztül: Mi tehát a teendő? Apáinkat megjutalmazták, amiért hozzájárultak a Nagy Homály legyőzéséhez. Ha most a Gonosz új alakot ölt, vajon távol tartsák-e magukat fiaik a harctól? Túl sok kétség emészt, semhogy biztosan tarthatnám a jogart. Készüljünk-e fel, avagy várakozzunk, és bízzuk a jövőre a döntést? Fegyverkezzünk, holott a háború még nem több puszta balsejtelemnél?  Neveljük-e virágzó békeidőben a kézművest és a parasztot vérontásra, hadakozásra? Adjunk gyilkos vasat a mohó kapitányok kezébe, tudván tudva, hogy őket csak a hódítás érdekli, és dicsőségüket a lemészároltak számával mérik, Erunak pedig legfeljebb azt mondják majd: az a fő, hogy ellenségeid is köztük voltak! Vagy nézzük ölbe tett kézzel, amint barátaink méltatlan halállal pusztulnak? Hagyjuk az embereket, élvezzék csak vakon a békét, amíg a rontás rájuk nem dönti a kaput? S akkor vajon mitévők lesznek? Puszta kézzel állnak-e ki a vas ellenében, és meghalnak értelmetlen halállal, avagy elmenekülnek, miközben mögöttük asszonyi sikolytól visszhangzik a vidék? Utána vajon azt mondják-e Erunak: én legalább nem ontottam vért? Mit ér a választás, ha mindkét út egyaránt szerencsétlenségbe vihet?
 

Bukás és megtöretés-történet – másfelől teremtés. Alapja a Professzor sokszor emlegetett, visszatérő álma a zöld mezőkön végigsöprő hegy-mély hullám vízfaláról, az „Atlantisz-komplexus” kap itt új köntöst; a jelenségben egy másik, szintén ősi mesénk egy aspektusával. Tolkien maga is leírja, hogy Númenor veszte a világ újraformálásával, „meghajlításával” egyenértékű – s az új, önmagába zárt világnak innentől az ősök Boldog Birodalmához egyetlen egérútja e mitológiában a tündehajók „egyenes útra” hajózni képes kivétele. Amúgy ez a mese is nagyon sok ízzel benne lüktetett a korban, amikor Középfölde kiformálódott a teremtője fejében – nemcsak Tolkien „hallotta ki”. Például Karinthy Frigyesnek is olvasható egy gyönyörű, teljes érzetű novellája az „egyenes útról”, Két hajó a címe, keressétek meg, a MEK-en elérhető - de én is elmentettem magamnak egy memorábiliába.
 
Szövevényes úton jutott idáig ez a mese, hogy ebben a formában legalább elérhető. Alapja volt egy C. S. Lewissel szelíd versenyben írt „szövevényes rémregény”, az Elveszett út is (itthon várja a sorát – talán ez következik, vagy a Beleriand dalai, majd kiderül). De ez a történet is bevonódott a maga helyére abba a nagy gravitációval bíró világteremtésbe, amit ironikusan így jellemzett az alkotója: ...írni szerettem volna egy többé-kevésbé összefüggő legendát, amely a hatalmastól és a kozmológiaitól a romantikus tündérmese szintjéig terjed. A világteremtésbe, amely J. R. R. Tolkien szinte egész életművét magába olvasztotta az idővel. Én nagyon szeretek barangolni ebben a világban. Köszönöm, hogy újra megtehettem.

kiadó: Magvető

fordította: Bonácz Ágnes

illusztrációk: Alan Lee

Neil Gaiman gyűjtemény

Kiformálódott egy olvasó magánügye, amit elmesélek, mert olvasni soha nem magánügy - valahol mindig részvétel, legalább a másik (legalább az író) álmában. Mégpedig itt mesélem el, az alkotásait együtt látni óhajtó bejegyzés elején. Kiformálódott egy állásfoglalás, ami nekem fontos - egy nekem fontos író közzé tett, napvilágra került magánügyeiről, ami átformálja a megközelítését. De csak átformálja - továbbra is közel kell menni hozzá (érdemes, még ha nem is érdemli, ha érdemei szerint immár egy nagy köteg ambivalencia csak, tehát valójában érdemtelen). Ezt kell leírnom először, ezt a miértet – hogy értsétek, ez az összefoglaló miért született meg egyáltalán.

Nem mesélem el, hogyan éltem át ezt a kiderülést rajongó olvasóként – elég mesétlenül, pontosabban pont az érzéssel, hogy íme: mese nélkül maradtam. Helyette idecitálom Drogriporter (egy általam szeretve követett ismeretlen ismerős) szavait: Neil Gaiman az egyik kedvenc kortárs fantasy íróm. Hihetetlenül kreatív elmével áldotta meg a sors, nem egy kellemes olvasmányélményem - és most már filmélményem - kapcsolódik hozzá. Vannak azok az írók, akiknek a történetei olyan hátborzongatóan furcsák és mégis olyan különösen ismerősek, főhőseikkel mintha már találkoztam volna a saját álmaimban - na hát az ő történetei ilyenek. Emberileg is baromi szimpatikus volt. Az egyáltalán nem lepett meg, hogy egy ilyen írónak a szexuális élete sem éppen hagyományos, hanem, hogy úgy mondjam, tele van mindenféle kinky dolgokkal. Amivel szerintem nincsen semmi gond, csak egy prűd ember találhat kifogást a nem hagyományos szexuális vágyakban. Ez csak és kizárólag rájuk tartozik. Egészen addig, amíg azok két felnőtt ember konszenzuális játékát képezik.

Megmondom őszintén, hogy amikor elolvastam a sajtóban a frissen megjelent vádakat vele szemben, akkor az első reakcióm az a hitetlenség volt. Na ne már. Őt is? Biztos csak felfújták az egészet olyanok, akik abból akarnak hírnévre szert tenni, hogy bálványokat döntenek le. Biztos csak nem értik, miről szól a BDSM. Ösztönösen mentségeket kerestem neki - hiszen egy számomra olyannyira kedves figuráról van szó. De aztán tovább olvastam. És elszörnyedtem. Mert a mentségeim sajnos összeomlottak, mint a kártyavár... Pont így. Ahogy anno Kevin Spacey esetében, például – pont ezekkel az összeomlás-stációkkal.

Viszont és mindazonáltal nem kizárólag így. Nemcsak kedvenc kortársnak tekintettem Gaimant, hanem az egyik tanítómnak. Aki közelebb hozta nekem a világ egy méltatlanul háttérbe szorított megértés-lehetőségének sajátos belső mértanát. Mégpedig úgy, hogy nem papolt róla, hanem megvalósította a szemem láttára, a meséiben. Azt, amit felismerhettem volna a görög, a germán-kelta, vagy akár az arab, a japán (horribile dictu: a magyar) mese- és mítoszkincsből, a forrásokból is, ha azok egzotikuma, illetve a tanult megközelítések: emberiség-gyermekkor, kinőtt ruha, levetkőzte az értelem – és a többi, egymást erősítő nézet el nem takarták volna ezt az ösvényt. Hogy a mítoszok világa átformálódva, aktuális, új isteneinek tisztelő rítusai által meghatározó erővel ott terpeszkedik a társadalmak tudottra és tanultra kevésbé fogékony rétegeinek viselkedésében – s a magukat valóban igen mélyen tudatosító keveseket leszámítva az úgymond okosok hétköznapjainak alján is. A hitigényről, az érzések és benyomások gondolattal is megsimogatott rétegeiről van szó – ezt több felől közelítve próbáltam már körüljárni és elétek tárni, talán ez a politikával is átitatott verzió a legfontosabb.

Erről nekem Gaiman tanította a legtöbbet, a Sandman elképesztően gazdag távlataival, az Amerikai Istenek célzott ütésével, a novellák szellemiségével. Majdnem azt mondom, hogy ugyanúgy tisztelem, mint Hamvas Bélát. Bár amúgy az ő igényeit átható élet és világmindenség és minden (a linkben megidézve egy harmadik szeretett megmentőm is) teljesség-igényéhez képest Neil Gaiman csak egy szeletet: a mítoszokhoz való helyes hozzáállást világította át – azt viszont engesztelhetetlenül, precízen, mindvégig azzal a Drogriporter által is pontosan láttatott ízzel, hogy a befogadás közben minden hátborzongató furcsasága ismerős zamatokkal fűszeres – hogy beléd beszél. Ilyen tanítóm amúgy hosszan sorolhatóan sok van, kiröhöghetsz, hiszen ezen a listán Weöres Sándor, vagy Pilinszky ugyanúgy szerepel, ahogy Jón Kalman Stefánsson, vagy Alessandro Baricco, ennél is nagyobbra nyitva ahogy például J. R. R. Tolkien, vagy Rejtő Jenő. Neil Gaiman mégis kiemelkedett a maga módján a listáimból, a mitologémák megtisztelése által át- és megvilágított, koncentrált hatástól. Hiszen mélységében segített megérteni a fotelban utazót, a drukkert, a bigott hívőt, a pszichopatát, a szubkult-turistát és még számos olyan mellettem-velem élő embertársam, akik ugyan nem jellemezhetők csak ezekkel az „egyetlen jelzőkkel”, de az attitűdjeikben ezek a jelzők a legjellemzőbbek. Gaiman által értettem meg, kinek áldoznak. Megérthettem saját magam, hogy alkalomadtán kinek-minek áldozom. Arra kellett rájönnöm, hogy a tőle tanultakat nem semmisítheti meg a tény: egy erre amúgy ezer szinten méltatlan figuráért rajongtam a játszva tanulás közben.

Ezért születik meg most ez az összefoglalás. És ezért írok az eztán elém sodródó élményekről is vele kapcsolatban. Először a Sandman köteteiről írt ismertetőket szedegetem itt össze, az univerzumba írt további képregényeket sem említés nélkül hagyva (sőt, beleszőve a rajongói crossovereket, hozzáfűzéseket is). Aztán az Amerikai Istenek univerzumát célzó, játékosabb (vagy nem) de terjedelmileg mindenképpen könnyebben emészthető megközelítéseinket (köztük a valaha e felületre elsőnek megírt poszttal). Aztán a többi regényről és mozgóképes feldolgozásaikról írt bejegyzéseink. A novelláskötetekről és a novella-adaptációról, amit láttunk. Eztán következik a többi képregény, amit Neil írt, gyakran a novelláit újrahasznosítva (vagy fordítva). S mindebbe fűzve két szubjektív szössz, vele kapcsolatban. Nem tudunk a teljesség igényére törekedni, vannak hiányaink – majd eldől, teszünk-e ez ellen valaha. Nem nekünk kell megbocsátanunk, amit Gaiman másokkal és az életével művelt – tőlünk csak a rajongást vette el. De amit tanultam tőle, a részemmé vált. Magadnak kell eldönteni, hogy ennek fényében tovább olvasod-e, vagy a számodra itt ért véget ez a történet.

Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura

A Gyűjtemény

A Gyűrűk Urába 1983-ban szerettem bele, egy kollégiumi lakótársam mesélte el egy éjjel elejétől a végéig, és adta a kezembe aztán a saját példányát. Akkor rajzoltam ágyam fölé az első térképet, és kezdtem meg a hosszas benne lakást a mesében. Hol járt könyvbirtoklással, hol nem; de lényem egy része az első olvasás után a kötetek nyíló kapuja nélkül is Középföldén lakott. A Gondolat kiadó gondozta 1981-es kiadással azóta is szoros a kapcsolatom: mindig szinte pontosan ott nyílik, ahol akarom. Ugyanígy jártam A hobbit Szobotka Tibor által A babónak fordított kiadásával – az a kötet, amit rajtam kívül számosan kikölcsönöztek a dunaújvárosi gyerekkönyvtárból, az első, amiben ezt a történetet olvastam, ez az ütött-kopott, átkötött kis könyv végül egy könyvtári kiárusításon nálam landolt. Nemcsak a történetekkel, de a hordozóikkal is meghitt a kapcsolatom. Persze, hogy kíváncsi lettem a professzor többi történetére is!

Mindmáig szeretve tisztelem ezt a világot álmodást, ami nekem nemcsak minden eszképizmus Himalájája, de gyűrődéseiben, töredékességében is a mítosz maga. Egy sajátságos, a miénktől gyökeresen különböző világnézet legfontosabb kortárs lenyomata. Már ideje volt, hogy elétek kerüljön így, rendbe szerkesztve mindaz, amivel körbeszőttük az élményt ezen a blogon. A könyvről ajánlok először írásokat, aztán az életmű ide vágó többi kötetéről, A hobbit meséjével kezdve. Majd elidőzünk a történetekből született filmeknél. Utána körbesétáljuk a meséket és történeteket, amelyek szorosan véve nem kapcsolódnak Középföldéhez. Nem utolsó sorban megmutatjuk, mi olvasható el magyarul Tolkien, a nyelvtudós munkásságából. Végül néhány agymenés és beszámoló (kis színesek, mondanám, de nem igazán kicsik). De kezdjük először a Könyvek Könyvével. Hiszen évek alatt egyetlen írás helyett egész bejegyzés-sorozatban próbáltam elmesélni, miért ennyire fontos nekem, miért rajongásunk tárgya A Gyűrűk Ura:

Sárkányok háza - sorozat, HBO

Ó azok a régi szép idők, amikor minden hétfőn hajnalban keltem, hogy még munka előtt megnézhessem a frissen kikerült Trónok harca részt, hogy aztán félálomban kókadozva verjem vissza a kollégák nyaggatását, hogy meséljem el / nehogy elmeséljem, hogy mi történt… Előtte se és azóta se csináltam ilyet, öreg is vagyok már hozzá, meg nem is hiszem, hogy bármilyen sorozat ennyire tudna izgatni már – a Trónok harca, bármilyen hulladék is lett a végére, simán képes volt kiváltani azt a fajta várakozást, hogy nem, még azt a pár órát se bírom ki, hogy majd délután megnézzem. Volt egy varázsa, na. Tavaly valamelyik járványhullámos lezárás idején újranéztem az egészet, és bár persze voltak mélypontok, üresjáratok, és a vége még mindig olyan, hogy legszívesebben szivaccsal törölném le a képernyőről, ne is lássam, azért így is vitt magával a nyolc évad. Mégsem mondanám magam keményvonalas rajongónak, a könyveket valahol a harmadik rész fele tájékán adtam fel, és már nagyjából semennyire nem tud érdekelni, befejezi-e valaha Martin a saját verzióját vagy sem – úgysem olvasnám. A többi kapcsolódó kötetét meg aztán eszembe sem jutott.
 
E hosszas felvezetés egyetlen értelme, hogy lássuk, a Sárkányok házát egyáltalán nem vártam elvakult rajongással, igazából várakozások se nagyon voltak bennem, úgy tudtam nézni, mint egy random fantasy sorozatot a streamen. Reméltem, hogy jó lesz, ne pazaroljam már az időm szarra, de eszemben se volt új Trónok harcát várni tőle, a könyvvel meg aztán pláne nem tudom összehasonlítani. Így aztán tán nem is csalódhattam annyira nagyot. Talán.
 

A Vastrón első női örököse

És nagyjából ezt is kaptam: egy random fantasy sorozatot, színvonalasan megcsinálva, közepesen jól megírva, remek (és egy-két kiemelkedő) színészi alakításokkal, szépen lekerekített történettel, ami megágyaz valami nagyon nagy szabásúnak – magyarán az évad egy gigantikus pilot, ami megalapozza a következő két-három évad (még nem tudni, mennyi lesz) mindent felégető háborúját. Mert hát hogy háború lesz, az már a beharangozókból világos volt. Évszázados békéről nem szoktak sorozatot forgatni. Az utolsó Targeryen uralkodó, az Őrült király meggyilkolása előtt nagyjából kétszáz évvel járunk: a Targeryen dinasztia fénykorát éli, sárkányaik segítségével uralmuk alá hajtották Westerost, hatalmukat épeszű ember nem kérdőjelezné meg – hisz ha igen, akkor jön a dracaris, aztán meg a futás és az ordítás. Ha egy család egész sárkányflottának parancsol, akkor nem marad hely sok intrikának. Aztán persze eljön a pont, amikor a család elkezdi felemészteni önmagát (lehet, hogy a kvázi-középkori uralkodói családokra is igaz, hogy minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan…).
 

Rhaenyra és Alicent - itt még öribarik...

A családi perpatvar gyújtópontja, mint mindig, most is az öröklés: Viserys Targeryen, a békés király után fiúutód híján öccsére, Daemonra szállna a trón – ám a herceg rútul viselkedik, a király meg olyat tesz, amire még nem volt példa, egy szem lányát nevezi ki trónörökösnek. Rhaenyra Targeryen lehet az első nő a Vastrónon – feltéve, ha Westeros urai ezt hagyják, ha nagybátyja nem indít háborút, és ha atyja új házasságából nem születik életképes fiúgyermek, aki beelőzhetne az örökösödési rendben. Ez a kiinduló helyzet aztán jócskán megkavarodik, amikor Daemon sértett vetélytársból támogatóvá, szeretővé, majd férjjé lép elő – a sorozat egyik legtöbb indulatot kiváltó szála, ezzel együtt az egyik legjobb lehetőség karakterépítésre; a királynak meg persze elkezdenek fiacskái születni új királynéjától, aki nem más, mint Rhaenyra egykori legjobb barátnője, akit apja, a király segítője saját hatalmát megszilárdítandó zavart a király ágyába nagyjából annak megözvegyülése napján, és aki idővel kinövi magát ijedt kislányból Cersei Lannister méltó utódjává.

...itt meg már késsel esnek egymásnak

Közben jönnek-mennek a színen az ismert westerosi nevek, de a Starkok, Lannisterek, Martellek, Tyrellek, Tullyk, Baratheonok itt csupán díszek – a végjátékig, amikor potenciális szövetségesként színt kell vallaniuk. Mert a végére csak eljutunk a háború kitöréséig, az utolsó rész elhozza a várva várt gyújtópontot, ami után nincs visszaút, a békére törekvő „fekete királynő” bosszúszomjas sárkányként fog harcba indulni a második évad nyitányában. Kár, hogy az út idáig túlságosan is kiszámítható volt.
 
A legnagyobb gondom ezzel a sorozattal, hogy Martin ide vagy oda, pontról pontra felmondja egy kreatív írás mesterkurzus tananyagát – és ennyi. Egyetlen igazán sokkoló és váratlan eseményt sem tudok felidézni – a finálé nagyszabású sárkánycsatája és annak kimenetele is annyira hatásvadász módon volt megalapozva (már onnantól, hogy a főszereplők útnak indultak…) hogy már-már vártuk, hogy essen el a szerencsétlen, akinek el kell. Hol van ez Ned Stark lefejezésének sokkjához képest? Vagy a Vörös Nászhoz képest? Emlékszem, én anno a Trónok harca sorozatot előbb láttam, minthogy olvastam volna a könyvet és szó szerint nem tudtam elhinni, hogy ez megtörtént, hogy az abszolút főszereplőként felépített karaktert csak úgy kinyírják és ezzel háborúba lökik az egész kontinenst – de tovább megyek, már konkrétan az első részben úgy sokkoltak Bran Stark ablakon kilökésével, mint szerintem azóta se semmi a sorozatok világában. Ehhez képest itt már türelmetlenül és kissé unatkozva várjuk, hogy essen már végre egymásnak az a két nyomorult sárkány.
 

Az isteni Matt Smith nem először játssza egy királynő támogató férjét 

Valahol kár, mert az egész azt húzza alá, hogy biztonsági játékra mentek – a Trónok harca úttörő volt abból a szempontból, hogy mert főszereplőket kinyírni, gátlástalanul játszani a nézői várakozásokkal, miközben a sárkányos-cicis fantasy felszíne alatt sok-sok rétegnyi hatalmi játszmát, intrikát, emberi drámát érlelt. Itt ez hiányzik. Sok szempontból lebutított Trónok harca – nem csak azért, mert a több szálon futó cselekmény (Királyvár intrikái, a Starkok háborúja, Stannis hadjárata, Dany és az ő többévadnyi szerencsétlenkedése Keleten, a Falon túli Észak, hogy csak az első évadok fő csapásvonalait említsem) itt egy szálra redukálódik; hanem azért is, mert fájóan, baromira fájóan hiányoznak azok a karakterek, akik képesek lennének megtölteni élettel egy intrikáktól hemzsegő politikai drámát is, nem csupán egy sárkányos fantasyt. Sok év és sokadszori újranézés után is az első három-négy évad azon részei a kedvenceim, amelyekben Kisujj, Varys, Tyrion intrikáltak Királyvárban, vagy amelyekben Tywin Lannister és a Töviskirálynő feszültek egymásnak. Hát ennek itt nyoma sincs. Ez a sori még a legjobb pillanatiban is maximum a végjáték Sansa-Jon-Dany összefeszüléseihez ér fel, vagy még ahhoz se. Az egyetlen valamirevaló intrikus a potenciális Tywin Lannister utód Otto Hightower, aki lányából királynét, szadista, alkoholista, nemtörődöm unokájából pedig királyt farag, de az ő karakterét is gyengíti, hogy igazi partnert és ellenfelet nem kap – mindenkit dróton rángat Királyvárban, az meg egy idő után nem kihívás. Az egykori barátnők, a két fiatal királynő, majd gyermekeit féltő anyatigris párharca meg (eddig) nem tud valódi tartalommal töltődni.
 

Rhaenys, a sosemvolt királynő

Ami izgalmas lehetne, az a „sosemvolt királynő”, Rhaenys Targeryen hercegnő szerepe, aki okkal gyűlöli mindkét oldalt és akinek egy ponton kezében a lehetőség, hogy felégesse legalább az egyiket, mégsem teszi – a józan mértékletesség és a semlegességre törekvés egy olyan példáját mutatja, amiről hamar ki fog derülni, hogy működésképtelen egy háborúban (tulajdonképpen már ki is derült). És hát ott van Daemon… a tékozló herceg, akit megfosztanak trónöröklésétől, akit félreállítanak egy unokahúg miatt, akihez minimum ellentmondásos érzelmek fűzik, és aki eddig az egyetlen, aki valamiféle karakterfejlődést mutatott – és aki különösen szeretné lángba borítani az eget és ehhez minden sárkányt megszelídíteni. Érdekes, ahogy a sorozat a Targeryenek és a sárkányaik kapcsolatát pedzegeti – ebből ugye a későbbiekben keveset láthattunk, hisz Daenerys sok év után segített a világra három sárkányt, akiket anyjukként szeretett, de a valódi mágiájukról nem sok fogalma lehetett. Itt viszont a Targeryenek és a sárkányok kapcsolata még jócskán bír többlettartalommal, a királyi ház gyermekei mellé a bölcsőbe helyezik a sárkánytojást, ami nekik van rendelve, és aminek lakója, ha kikel, az ő saját sárkányuk lesz – akivel érzik egymás fájdalmát, dühét. Biztos vagyok benne, hogy a sárkányokkal való kapcsolatnak még lesz szerepe, ahogy annak is, hogy ki az egyetlen a jelenlegi szereplők közül, aki más sárkányát „hódította el”, valamint annak is, mit csinált Daemon a sárkányveremben az utolsó részben. Na, ezekben több potenciál rejlik, mint a két királynő vetélkedésében.

 

Sááárkányok 🐉🔥😃 

Ami a megvalósítást illeti: látszik a beleölt rengeteg pénz, a díszletek most is gyönyörűek, a sárkányokról elhiszem, hogy repülnek, a viharvégi vihartól engem is kiráz a hideg. A színészi játékokra panasz nem lehet, Matt Smith mindent visz, mondjuk Daemon igazi jutalomjáték, talán neki van a legtöbb lehetősége játszani; Paddy Considine mostanában mennyekbe megy Viserys király megformálásért, bár szerintem maga a szerep nem akkora kihívás, a sminkeseinek járnak inkább a díjak; az igazi meglepetés viszont Rhys Ifans Otto Hightowerként, aki bár rég levetette magáról a „Notting Hill hülyegyereke” skatulyát, de még mindig meg tud lepni, mennyire sokoldalú színész. A két királynőt megformáló színésznők egytől egyig jól hozzák a kötelezőt – lehet vitatkozni azzal a kreatív döntéssel, hogy más-más játssza a fiatal és a felnőtt énjüket, de különösebben nem érdemes. Mindkét Alicent korrekt, de nem emlékezetes, és mindkét Rhaenyra magával ragadó – a fiatal Milly Alcock talán túlságosan is, mert hiába sokkal jobb színész az idősebb Rhaenyrát játszó Emma D’Arcy, sokan visszasírták azt a dacos fejecskét.
 
Nem mondom, hogy tűkön ülve várom a folytatást – igazából most totál hidegen hagy, hogy folytatódik-e (amúgy igen) és hogy mikor (tán 2024-ben). Nem rossz annyira, hogy felidegesítsen, de nem is annyira jó, hogy lelkesedést váltson ki belőlem. Se tűz, se jég, csak langyos mocsár. Ami tán a legszomorúbb, ami egy Trónok harca előzménytörténetről elmondható.
 

Neil Gaiman: A mágia könyvei - képregény

Amikor híre jött, majdnem hogy unottan vettem tudomásul. Megveszünk még egy Gaimant – rajongói kötelességérzet által a valódi szándékoktól függetlenül, egy magunkra vett kellemes kényszer következményeképpen. Nem ismertük, elsuhant radar alatt, a pálya annyiféle leágazása és újrahasznosítása árnyékában, a felszínhez közel – hogy aztán az idei év terméséből kiragyogó ékkővé nemesedhessen. Megint igazolódott, olvasó magam számára, hogy a legjobb, ha nincs bennem semmiféle előzetes várakozás. Mert így elragadhatott, ahogy bagoly az óvatlan egeret.

Amúgy a borítóról a plágiumvád ismerete nélkül is Rowling varázslóvilága asszociálódott hozzá, de így, a belekukkantás után a pár felszínes elemen túl, ami szinte tényleg csak a borítókon azonos (toprongyos, szemüveges lúzer tizenéves plusz bagoly) egyszerűen nem értem a purparlét. Alapvető szemléleteitől kezdve más a kettő. Harry Potter világának a varázsa és sikerének talán legfontosabb alapja, hogy te is benne lehetnél. Hogy eléggé demokratikus: bárki várhatja e világból a Roxfortba hívó levelet. Miközben amúgy a kiválasztottság van a könyv és filmsorozat fókuszában, a világ hemzsegő varázslóival magát a kiválasztódást egy más szinten tömegessé és (másképp nem tudom mondani) hétköznapivá teszi. Neil Gaiman és alkotótársai ebben a képregényben (e tekintetben) sokkal hagyományosabb képet rajzolnak a kiválasztott, és kivételessége köré, ez a legvégletesebb szemlélethez, például Susanna Clarke A Hollókirályban megrajzolt mágus-képéhez áll közel, ahol a világnak egyazon korban két mágus is sok. Nem beszélve róla, hogy amíg Rowling varázsvilága önmagában komplex egész, és egyéb mesék, mítoszok a maga világába mindig szervesen épülnek bele, A mágia könyvei gyönyörűen egymás mellé helyezett mozaik (vagy női felünk által szőve: patchwork); úgy összegez, hogy rendre csak vendégeskedik a már elmesélt történetekben, s mindeközben tulajdonképpen nincs körülárkolt, sajátnak tekinthető bázisa.

Patchwork (vagy mozaik). Amihez elsősorban a DC többé vagy kevésbé nagyot futott fantázia-világai (Mint amilyen a Hellblazer univerzuma), a gótikus képregény világa általában, és Gaiman saját (határain amúgy is másokéba mosódó) Végtelenek őrizte mítoszrendszere adják az alapot – a szélesebb környezetet pedig Bram Stokertől Stan Leeig bezárólag nagyon sokan. Neil Gaiman a gyerekhősét, Timothy Huntert azokba a világokba kergeti mágiát tanulni, ahol otthonosan érzi magát, másfelől pontosan azt csinálja vele, amit a köszönetnyilvánításban felsorolt nagy fantáziájú írók egykor Neillel, a kisfiúval: varázslatot mesél a szürkeségébe. Tim esetében egy esős nagyvárosi nap mesétlen, magányos deszkázásába. A képregény apja nem állítja, hogy nincs mágia, csak azt: választásod kérdése, hogy számodra van-e – illetve azt határozottan, hogy a meséinkben van. Ezt a tizenkét éves, saját világába szorult kiskamaszt megint felfoghatom önéletrajzi tükörnek, mint ahogy az egész képregényt önvallomásnak: Neil elmeséli benne, hogyan és hol lelt mágiát akkor, amikor a legszürkébb volt körülötte a világ. De szerintem ezzel egyben nagyon sokunk gyermekkorát is elmesélte. A mágia könyveiből ez a négy csak arra emlékeztetne: könyvtárak vannak tele amúgy a mágia könyveivel – csak vegyél a kezedbe közülük egyet, és nyisd ki. Ez a választásod – ha akad más is, annak tekintetében ez a történet (minden látszat ellenére) nem foglal állást.

Mindezt tényleg elképesztő, olykor festmény minőséget elérő vizuális stílusban tálalják nekünk. Amikor ez a négy részes minisorozat megjelent, a Sandman már szárnyalt, nemcsak népszerű volt, de rajzban is túllépett a kezdetek óvatos konvencióján – úgyhogy ezt a szériát művészi értelemben a szerkesztők az indulásától kezdve teljes szabadsággal az alkotókra hagyták. Hagyták őket bomolni – John Bolton, Scott Hampton és Paul Johnson is bátor, szokatlan, gyönyörű, felkavaró. A harmadik könyv és Charles Wess lóg ki picit, egy képregényben megszokottabb, szerényebb irányba – viszont rajzban ez is eszelősen szabad. És ez a kaland Tündeföldén játszódik, így (miközben másként részlet-gazdag, mint a másik három) gyönyörű vizuális kapocs a Sandman tündérlakta történeteihez: pontosan úgy fest, mint a Szentivánéji álom és A vihar. Van abban valami szép, hogy így is odaköti ezt a mesét ahhoz a másikhoz, ami a megszületését lehetővé tette.

Paul Zelazny az előszóban elmereng rajta, hogy Joseph Campbell Az ezerarcú hős című kötete mennyiben adhatta a mintát Neilnek e kalandhoz, hiszen a benne megrajzolt cselekmény-ív megfeleltethető a tanulmánykötet kultúrtörténeti kutatásokon alapuló összegzésének elemeivel. Mondhatjuk, hogy tankönyvi, de ha egyetemest akarsz mesélni, ezek a stációk így határozzák meg Tim útvonalát (ennyiben amúgy Micimackóét is, például, a maga meséjében – hiszen az a mesénk is egyetemes). Nekem felüdülés, hogy a kalandok, amik Timmel megesnek, ennyi réteggel súlyosak, és közben mégis, meglehetősen távol állnak a szokásos ügymenettől. Ha összevetem a varázslatos és képregény-irodalom szokott menetével, ez a mese kifejezetten renitens. Nem bosszú-történet. Nem eredet-történet (vagy legalábbis nem Timé). Nincs egy szem rettenetes fő-gonosz se benne. Amit annak tekinthetnénk, Hideg Lángok, Vérvörös Holdak, Sötét Körök nevenincs vezéreit, őket a történeten kívül, mintegy mellékesen sikálják el Timothy tanítói, a Ballonkabátos Brigád tagjai, mondjuk úgy, a nagyszünetben, az univerzum iskolaudvarán (bár tulajdonképpen nem kötik az orrunkra mi történt, mi nem; csak hogy Kalkuttában történt valami). Ahogy olvastam, a folytatások aztán valamilyen szinten visszatértek a rutinba: meg kell menteni bennük a világot ettől, vagy attól (vagy önmagadtól). Csak ami szokott (ami, ha így akarok gonosz lenni vele, Rowling varázsvilágában is csak a szokott). Nekem felüdülés volt, hogy ehelyett kaptam egy agyas mesét arról, hogy a mágia vajon mi lehet, mi lehet az ára, mit jelent hőssé lenni benne – ha ezt szeretnéd: ha hőssé akarsz válni a saját történetedben. Egy agyas mesét arról, hogy a döntéseinket a legtöbbször nem akkor hozzuk meg, amikor azt hisszük, hogy meghozzuk. Egy nagyon szeretni való mesét – ami csak egy kezdet, és a folytatást rábízza a fantáziámra, az álmaimra. Vagy nem, ha azt választom. Ha úgy döntök, A mágia könyvei a becsukásával a számomra véget ért. Ezt a döntést ki-ki úgyis maga hozza meg... de ezt sem akkor, amikor azt hiszi, hogy meghozta.
 
A folytatásban a történetet feltárva szeretném szavakba önteni az elragadtatásom, csak akkor olvasd tovább, ha nem zavar – vagy már olvastad és nyitva maradt benned!

Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura VIII.

Az Ainuk genealógiája - természeti erők

Nagyon régi vágyam teljesült a napokban, amikor rajongó- (és minden egyébben is) társam megajándékozott egy csillagászati távcsővel. Most tanulom az eget, az eddig meglehetősen csapongó módon megélt, ezer okból, jó pár alkalommal háttérbe szorult érdeklődést próbálom mederbe terelni, hogy tudjam is, mi az, amit látok. S közben (mert a szenvedélyek bennem folyvást összeérnek) tanulom az égre képzelt mitológiát is. Ez a sokszólamú tanulás ajándékozott meg a felismeréssel, vagy inkább úgy mondom: juttatta az eszembe Frodót, aki mikor elindult a Megyéből a barátaival, s először találkozott a Sötét Úr szolgáival, egy éjen át a tündék vendégszeretetét élvezhette. Erdőcsát falu felett, az erdőben, egy kitett, füves domboldalon – ami, lássuk be, nem hasonlít egy biztonságos, védett erődre. Holott valójában azzá vált, a tündék szeretetéből, és a csillagaik akaratából.

A tündék leültek a fűbe, és halkan beszélgettek egymással; úgy látszott, ügyet sem vetnek többé a hobbitokra. Frodó és társai beburkolóztak köpenyeikbe meg takaróikba, és mindinkább rájuk tört az álmosság. Telt-múlt az éjszaka; a völgyben kihunytak a lámpák. Pippin elaludt, párnául egy zöld kupacot választva.

Messze, a Kelet magasában felragyogott a Remmirath, a Hálós csillag, a vörös Borgil pedig, mint egy tüzesen izzó ékszer, lassan a párák fölé emelkedett. Aztán valami légáramlás minden párát elfújt, mint a fátylat, és a világ peremére támaszkodva felbukkant az Égi Kardforgató, a fényes tüszőjű Menelvagor. A tündék valamennyien dalra fakadtak. A fák alatt nagy piros fénnyel egyszerre csak fellobbant a tábortűz.

- Gyertek! – kiáltották a tündék a hobbitoknak. - Gyertek! Most már lehet beszélgetni, vigadozni!

A tündék és csillagaik... Tolkien professzor szeretett teremtményei így, ennyire pontosan laknak a világukban. Legendás hőseik, távozottjaik, nagy alapítóik fenn laknak az égen – ahogy minden mitologikus kultúra félistenei, az antik hősöktől (amilyen Herkules például) a magyarok Csaba királyfijának csillagösvényéig. És mivel a világ minden porcikájával beszélnek (hiszen beszélni tanították még a fákat is) és a világ minden porcikája beszél hozzájuk, létezésükre hatással lehet. A csillagaik oltalma alá helyezik magukat – és az oltalmas ég alatt (ahonnan ez a szoros kapcsolat elűz minden felhőt, zavaró körülményt) biztonságban érezhetik magukat. Szóval így alakul ki az a védett közeg, ahova már nem találnak oda a Fekete Lovasok, akkor sem, ha keresztülügetnek azon a tisztáson.

Earendil fénye

Itt jutott eszembe, hogy hiszen találkoztam én már ebben a mitológiában ezzel az oltalmazó képességgel, amit a világban lakás a miénknél erősebben kapcsolatokkal átszőtt rendje teremt a tündék számára. Amikor A hobbit meséjében tizenhárom törp és Bilbó először találkozik Thranduil népével, a bakacsinerdei tündékkel. Bár ott másképp alszanak ki az ünnepi lángok, másképp működik ez az egységbe rejtett védelem: a törpök legalábbis képesek megzavarni a tündék világban lakásának (éjről éjre szinte szakadatlan) ünnepét. De ez a képességek szintjét jelentheti – úgy vélem, hiába szereti a legjobban Legolas népe a csillagfényt, másképp érinti őket annak ereje, mint a nemestündéket. Gildor Ingloriont például, aki Frodót tünde-barátnak nevezve mintegy előkészíti a hobbitot arra, hogy később megkaphassa a tündék legnagyobb erejű védelmét Galadrieltől. Az üvegbe gyűjtött, zsebre tehető csillagfényt. (Persze bőven lehet, hogy a Föld és Égbolt kapcsolatának koncepciója alakult át A hobbit megjelenése és A Gyűrűk Ura születése közti időben – nem is beszélve róla, hogy ez a kapcsolat hogyan alapozódott és miként változott A Szilmarilok kozmológiájában. Hiszen a professzor igen bátran revideálta korábbi nézeteit, ha új felismerésekre tett szert – kedves vesszőparipákat hajítva tűzre, ellobbanni, ha a látomás átalakult benne.)

Melkor

Ez a szemlélet egyébként nagyon sok mitológiában jelen van ilyen, vagy olyan módon, hogy amíg a nép számára lényeges vezérlő csillagok, csillagképek ragyognak az égen, addig, alattuk biztonságban vannak. Tehát a professzor korántsem talált ki ezzel újat, de ahogy alkalmazza, azzal valóban megteremti ezt a mitológiai távlatot. Hogy értsük például: Sauron felhője, ami Gondor fölé borul a háború idején, még ezt a kapcsolatot is képes veszélybe sodorni; s hogy értsük, ez a mágikus kapocs-törési kísérlet csak halovány árnyéka annak, amivel Morgoth Bauglir (eredetileg Melkor...), a sötétség első elcsábítottja vonta árnyékba például a Megszámlálhatatlan Könnyek Csatáját, az Óidőkben. Olyan halovány árnyék ez az égre varázsolt borulat, amit (mikor még nem érte el ereje teljét) valóban el lehet űzni Earendil fényének üvegbe gyűjtött párlatával. Az általam minden szeretetem ellenére, ezer okból problémásnak érzett A hobbit-filmek egyik ihletett pillanata, amikor Galadriel megtöri Sauron akaratát Dol Goldurban, és elűzi; egy olyan pillanat, amikor Jackson és csapata valami, a jelenet egészén túlmutató, lényeges elemre tapint rá. (Hogy ez a gonosz felhőzet elsősorban a napfényt takarná el, tény, de ezt inkább máshol taglalnám, amikor sorra kerül - ha valaha - a tünde-kozmológia Napot illető része. Az sem akármilyen történet...)

Elfek az éjben

Mint ahogy ihletetten került mozivászonra Samu felnézése is, Mordorból, amikor észreveszi azt a magányos csillagot, a szépséget, amihez a körülöttük gyülekező homály nem férhet hozzá. Bár egyébként egy másik mítosz-felfogás az alapja: hogy a sötétség el képes szakítani a csillagfényhez fűződő kapcsolatot, el tudja takarni – de nem semmisíti meg. Hogy ez a kapcsolat egy hobbit számára is létezik, azt semmi nem rajzolja szebben, mint ahogy Samu erőt merít belőle. Az észrevételből, a felismerésből. (Mondjuk mindehhez tudni kell, hogy a mitologikus világképek sosem különítették el szorosan az égi látványosságokat, az időjárási jelenségeket, mint a felhőzet, s a csillagos ég látványát; bár szférákat képzeltek bele, ahogy Samu is gondolja, de egynek tekintették – ezért hihette még a megszülető tudományosság is sokáig azt, hogy az üstökösök légköri jelenségek.)

Mesterséges tünde-csillagfény

Mert ha a csillagos ég kegyelméből védelmet élvezhetsz, tehát létezik egy ilyen mágikus kötelék, akkor az árnyékba vonás, a vak éjbe felhőzés is ugyanígy mágikus gesztus – miközben legalább annyira táplálkozik az alatta menetelő hordák dühéből, mint amennyire táplálja és védi azt. Ugyanúgy a Föld és Ég kapcsolata. Amiből egyébként arra juthatunk, hogy a szépségből szőtt csillag-erőd, a tündék ege alatti védelem is legalább ennyire táplálkozik abból, hogy a tündék elhiszik, és hogyan hiszik el ezt a védelmet. Talán ez a legfontosabb különbség a jelen világképe, és a mitologikus nézetek közt, hogy a hihető az egyikben nem lesz tapasztalattá úgy, mint a másikban. Tolkien professzor tündérmeséje számomra ezért - ezekért az apróságokért válik valóban mitológiává, s talán ezért nem engedem el (enged el), ahogy annyi mese már. A csillagok alatt, az ég alatt, ahol ma is járunk. Ahova fel kell tekinteni, akkor is, ha eltakarjuk, egyre jobban el, a saját sötétség-űző (de kormos felhőket termő, önpusztító) fény-mágiánkkal, amit közkeletűen elektromos közvilágításnak nevezünk...

A korábbi bejegyzések:
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura I.
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura II.
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura III.
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura IV.
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura V.

Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura VI.

Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura VII.

Monstress 4. - Képregény

Végre nézhetünk a kisróka szemével, és ez sok mindent teljesen más megvilágításba helyez. Kippa aranyfényű szeme számára lelepleződnek a csalások, az álcák – előbújik a valódi természet. Farkasvérű Maika valódi természete is... Milyen szerencse, hogy az első kötetben, a történet legelején Maika elfogatta magát, hogy rabságukban összetalálkozhattak, hogy a kisróka jó felé (azaz vele) menekült (Követtem magát. Úgy gondoltam, biztonságosabb. Ügyesen öl). Ez a történet játszik az effajta véletlenekkel, amikből bonthatatlan elköteleződések lesznek, felelősségérzettel egymás felé – ami nem jelent mást, mint hogy az Ismert Világ tenger mosta partjain, síkságain, hegyeiben és mély üregeiben egyetlen szereplő számára sincsenek véletlenek, ez az opció ebben a kalandban nem elérhető. Itt minden találkozás, legyen bármilyen kimenetelű, elrendelt – hiába, hogy tervekbe szőtt és egymás ellen, egymásba fonódó tervekbe szőtt döntésekből következnek. Valami hallatlanul mulatságos, hogy elhisszük Marjoire Liunak és Sana Takedának, hogy hősüknek, a Monstress hősnőjének, Farkasvérű Maikának olykor mégis van választása.

Mint ahogy ringathatjuk magunkat abban a hitben, hogy végre felkerült a táblára az összes fontos játékos. Hogy napvilágra került a főhős bonyolult családjának összes eddig homályban hagyott rokoni szála. Ha olykor mérgesít ez a mese, jobbára ezért – a kiválasztottság a hőstörténeteinkben a korai mitológiák óta együtt jár ezekkel a szűk családi körben rendezetlenül hagyott, és folyton az egész világot érintő módon elintézett magánügyekkel; a modern popkultúra csak olykor ügyesen, máskor kevésbé lóláblógatás-mentesen alkalmazza ezeket az ősrégi alapelemeket (Megölted az apámat! Nem. Én vagyok az apád...). Mintha tényleg nem jöhetne valaki csak úgy a faluvégről, tehetségét nem a szent vérvonalból szerezve, hogy odaálljon a mítosz szaggatta sorsú hősök elé, méltó ellenfélnek. Meglátjuk, ennek a történetnek eddig is az adta az egyik varázsát, ami a mangák (és klasszikus ősük, a monogatari, a középkori japán „regény”) erénye: hogy a legvégéig nem adja a kezedbe a széttört összkép összes puzzle-darabkáját.

Ami továbbra is elragadó benne, hogy miközben önkényes, mint minden fantázia, nagy tiszteletben tartja a saját mitológiáját – eddig legalábbis nem vétett ellene. Hiszen továbbra is önkényes mitológiai játék, amely kegyetlen mohósággal tetszeleg abban, mennyire bátran erőszakos, véres és illúziómentes – de a saját mitológiája logikáját eközben is meglehetős igényességgel tiszteli. Írtam, hogy félek tőle, szűkebbre kerekedik a palettára kerülő színek által az összkép, mint amit ez a köré álmodott mitológiai „tág levegő” sejtet, szerencsére eddig nem lett igazam – a mese és bonyolítása meg tudta tartani a fantázia számára nyitva hagyott mélységek és magasságok szédítő érzetét. S közben persze hogy rengeteg pontján szólna ki a mának, tanítana és érzékenyítene, intene a másság, a szokatlan, az előítéletekkel illetett, a devianciának tekintett megfontoltabb megítélésére – ami különösen vicces benne, hogy szokás szerint néhány tipikus manga-hős által, akik mindennek nevezhetők, csak megfontoltnak nem. Maika továbbra is ugyanolyan impulzív, mint az első füzet lapjain; persze e tekintetben neki könnyű dolga van, úgyis a „helyes irányba” vezeti (vagy vonszolja) a sorsa.

Számomra a szövődő történetnél (ahol még mindig nem tudjuk, hogy ki az igazi, nagybetűs ellenfél, szarkavaró és méregkeverő; akár az is lehet, hogy az egykori, babaszemű barát és szerető) azért messze többet ér, ahogy rajzba kerül. Mert amíg az ilyen történetek légkörében otthonosan érzem magam, az erőszakos mesék rajzolt világában általában kényelmetlenül. Sana Takeda figurái és eszelős terei mégis megvettek maguknak. A legelrugaszkodottabb karaktereiben is van valami, és ha megkapja az egész oldalt egy-egy totálhoz, mindig kifogástalanul él vele. Ornamentikája ellenére a térábrázolásairól nekem folyton Cutomu Nihei, meg a Blame! megastruktúrái ugranak be – csak ami ott nyersen ipari volt, az itt teljesen növényi. Érdemes figyelni, hogyan helyezi el ebben a növényiségben a magvakat, azaz egy-egy struktúrája hogyan-miből nőtt, hova ágazik, és milyen újabb magvakat terem (azok a függőlegesen vágott öregisten-szemek is magvak...).

Most már tényleg nagyon kíváncsi leszek a lezárásra – mivel a műfaj így követeli, nyilván színes, széles vásznú lesz és áldozatokkal teli. De igen csodálkoznék, ha minden kérdésünkre választ kapnánk, és nem is bánnám, ha nem; mert ennek a történetnek kifejezetten jól állna itt-ott egy kis nyitva hagyottság. Hiszen annyi rétege van, és még legalább ennyit sejtet. Meglátjuk, mindenesetre ebben az igen erős képregényes felhozatalban is nagyon közel férkőzött hozzám, és biztos, hogy ha egyszer lesz ráérő időm, újra végigmegyek rajta lassan és figyelmesen. Megkeresném az észrevétlenül rejtőző magvakat.

Kiadó: FUMAX

Fordította: Kleinheincz Csilla

Monstress 1-3. - Képregény

Megfogadtam, hogy soha többé nem kerülök ilyen helyzetbe - gondolja magában Farkasvérű Maika, amikor olyan helyzetbe kerül, amivel el lehet kezdeni ezt a mesét. Marjorie Liu meséjét, amit Sana Takeda rakott eszelős aprólékossággal képbe. A mesét a lányról, akiben bosszúvágy lakik a halott anyja miatt, meg még ki tudja, mi lakik benne – szintén az anyja, s még inkább a vére miatt. Helyzetbe kerül egy világban, ahol Ősök, halhatatlan (de egymást azért előszeretettel gyilkolászó) félisteni lények élnek a háború emelte fal mögött elzárt birodalmaikban, emberek civilizációja keresi rajtuk a fogást, a politika mellett (és ellen) a vallás fegyverével is, a Küméi rend papnőin át. Helyzetbe kerül a világban, ahol emberek és ősök hibridjei, az Arkánok a konfliktus legfontosabb áldozatai, a testükből vegyészeti úton kinyerhető mágikus anyag, a csodás gyógyulásokat (is) lehetővé tevő lilium miatt. A (sokfarkú) Macskáknak e világban saját civilizációja van, és az égen Öreg Istenek sokszemű szellemalakjai imbolyognak. Helyzetbe kerül e bonyolult mintázatú, mégis annyira ismerős világban, mert erre predesztinálja a vére, a származása – mert titkot rejt a félkarú teste.
 

Van valami bájos (és meglehetősen véres) teljessége ennek a mesének – nemcsak azért, mert az elképzelt világ gömbölyű és gurul. Mintha az eddig olvasott mangák és animék összemarkolt, őrült tempójú mixe volna. Van itt széttört szent tárgy, aminek a darabjait le kéne vadászni és össze kellene rakni (vagy az istenek mentsenek tőle, hogy sikerüljön), van ebben a történetben egy származása által kiválasztott antihős hős, elemi kegyetlenség és hentelés, csöpp, ízléssel belefont hentai-ra jellemző (fajközi) szex. Van itt szellemi erővel gerjesztett energiarobbanás, némi poszt-apokaliptikus él a középkor végét idéző fegyvereken, mágiától rémálomszerűen burjánzó idegen hús, és szemek, szemek a lehetetlen helyeken, ahogy téged néznek. Miközben műfaja szerint (ha valamilyen manga-műfajba szuszakolnám) Mahó sódzsó, mágikus képességekkel bíró főszereplő lánnyal, a férfiaknál erősebb, de egyáltalán nem bölcs nők vezette világban. Ez a történet egyszerre gender, és nyers kritikája – olykor tényleg hallatlanul pontosan láttatva a nemi szerepeink a saját kifacsarásaikban. Úgy adagolja a mesét, ahogy a mangák őse, a monogatari, az ősi, sokszólamú, ezer hurkot vető mesélés-módot viszont feszes ritmusban tartja a nyugati dramaturgia. Szóval az olvasása szüneteiben eszembe jutott az Inujasától kezdve Akirán át az Árnybíróig egy halom eddig olvasott élmény abból a birodalomból, ahol így, ezzel az eszközkészlettel mesélnek – de amíg olvastam, nem fért hozzá a figyelmemhez egyéb, mint amit az alkotói a lapokra szántak, és ez nagy dicséret.
 

Igazi World manga, Global manga – volna, ha amúgy a formátuma nem volna szigorúan nyugati. A feszessége. A tény, hogy nem kapunk az összes fontos szereplőhöz kényelmesen elmesélt eredettörténetet és motivációs hálót – sőt, az egymást követő drámai helyzetek közt olykor visszalapozásra ingerlőn pottyan el az, amire egy mangában oldalakon át csodálkozhatnánk. Az arányokon múlik minden, és ebben úgy látom, Majrorie Liu nagymester, hogy megtartsa a mesélés közben adagolt tudás játékos voltát, a történetben, ami egyáltalán nem gyerekjáték. Amit mégis a tudtunkra kéne adjon valahogy, és nem fér a mesébe, hallatlanul ügyesen adagolja a fejezetek utolsó lapjain, ahol a nagyrabecsült Tam Tam professzor, a macskák Is’hami templomának korábbi első krónikása, a költő Feketekarom Namron kortársa tanítja a kiscicákat (azaz minket) a világa történetére és törvényeire. Ez is mangajellemző – azaz játék egy mangára jellemző fogással. Ahogy a cuki karakterek egy véres történetben, a hatalmasra nyitott szemek ártatlansága, szemben a résnyire nyitott szemekben méricskélő számítással és elemi kegyetlenséggel – nem is beszélve az Öreg Istenek beteg, függőlegesen vágott, mohó szemeiről az eluralt testeken.

Nem mesélem a történetét – mert azt tényleg jobb úgy megismerni, ahogy az alkotók akarják. Három kötetet zabáltam meg gyakorlatilag órák alatt, de makacsul visszatérek hozzá, és erről leginkább Sana Takeda tehet. Rajzban ez a könyv egy perverziókig gyönyörű tobzódás. Az ezer kulturális utalást rejtő hátterek a jól elkapott, apró mimikai finomságokig pontosan ábrázolt hősök mögött. A szentélyek ornamentikája, egy lapon a gőzpunk és a mágia-fény; egy lapon a fogaskerekek a holdfényben és Hokuszai nagy hulláma, amiből vízi zombik kezei nyúlkálnak. A manga gyakorlatilag fekete-fehér, egyrészt mert mindig igen gyorsan készül, másrészt a színes borítóoldalakon bomló látvány segítségével úgyis kiszínezi az olvasó emberi elme. Ez a képregény mintha kizárólag borítóoldalakból állna. Aprólékos, átgondolt, és sokadszori újralapozásra ingerlő. Ennél részletesebben nem mesélnék a képekről sem – nem mesélem a képekbe csomagolt történetet, mert nemcsak ezekért az áradó, gyönyörű rajzi terekért, s a gazdag képzelettel megalkotott, félig ember, félig állat külsejű hősökért érdemes újra meg újra kézbe venni. Megint egy modern kereskedelmi produktumot dicsérek, mert alig korrumpált, tiszteletteljes, ősi módon alkot benne a teremtők képzelete mítoszt. Én kifejezetten szeretek újra meg újra ilyen helyzetbe kerülni, hogy egy popkulturális termék által láthatom egy sajátos, önkényes mitológiai játékban a tiszteletet.

Még két kötete jön – az egész összesen harminc fejezet. A fordító Kleinheincz Csillával beszélgettem róla (akinek itt is megköszönném a munkáját), hogy nagyon sok mindent majd a negyedik gyűjteményes kötetben tárnak fel az alkotók a történtek hátteréről és következményvilágából. Félek kicsit tőle, hogy szűkebb lesz a kikerekülés által, mint amit a fantáziám varázsolt köré – de remélem, hogy tévedek. Izgat, milyen szelek hova terelik benne a képzelet tág levegőjét, milyen viharok kelnek és hogyan csitulnak el. És köszönöm a Fumax csapatának, hogy továbbra sem engednek a megszokott igényességből, hogy kézbe vehettem ezt a műfajából ezer csáppal kinyúlkáló, az életünkre is sajátos ízekkel reflektáló mesét.

Kiadó: Fumax

Fordította: Kleinheincz Csilla

Susanna Clarke: Piranesi - shizoo tükrében

Nem szoktuk gyakran ilyet - főleg nem úgy, hogy Timi kér meg rá. Elégedetlen a szerintem gyönyörű ajánlóval, amit írt, pedig bárkinek, aki nem olvasta még, tökéletes csali. Én ilyet ritkán tudok, okoskodni szoktam, teli indiszkrécióval, elvéve, valójában elrabolva a reménybeli olvasótól a rácsodálkozás örömét, lehetőségét. Úgyhogy ez az írás akkor szól neked, ha már elolvastad ezt a könyvet. Ha még nem, kattints a feleségem (szelíden magát is marcangoló) szövegére, ami nem hagy az élményeden előre harapásnyomokat. És olvasd el ezt a könyvet. Nagyon szépen kérlek: olvasd el a névtelen nevének történetét.

Régi szenvedélyem, hogy óriási hiánnyal élünk - egy veszteséggel, aminek a mértékét fel se mérhetjük, mert a mérőeszközeink erre alkalmatlanok. A világ mítoszi nézetére gondolok, ami soha nem látásmód, hanem élés - benne. A történeteink erről a nézetről ezért ennyire népszerűek, még ha Dagály-hullámain vámpír-történetek divatjának, vagy (legújabban, például) a Vaják sebhelyes, sorsba írt arcának nézetét öltik is. Egy hiány borzong a látásmódunk szélén, tényleg úgy, ahogy a gyerek kijózanodás előtti állapotában a rózsabokrok fényes kapujában felsejlő ösvény, a Mesébe. Sokan vándorolnak ezeken az ösvényeken, a fantáziában, és nagyon sokszor hagyjuk, hogy gondolatban kézen fogva vezessenek minket - egy olyan otthonos érzetbe, aminek mások a szabályai, mint a rációnak.

Ahogy ezt a könyvet gondolatban lapozgatom, eszembe jut az egyik magva, aminek ez a történet is (az egyik) növekménye. Aleister Crowley, és az Arany Hajnal Hermetikus Rendje, a mágus, meg a világlátása (pontosabban a saját vadhajtása egy világlátásból), aminek egyik hordalékával, a Tarottal én is sokat játszadoztam, mert valóban leképezi a maga látszatra szűkre szabott, 78 elemével a világot, tényleg beszél róla a maga nyelvén. Ahogy a szobrok beszélnek Piranesihez, ahogy a Dagály beszél hozzá, ahogy a Madarak. Ez a "beszéd" soha nem "vagy-vagy" (a Kierkegaard-i értelemben), sejtelmek gyönyörű szavaiból áll, mégis egyértelmű, helyén való, szíven ütően aktuális lehet. Ezt a saját bőrömön éreztem-érzem, mint ahogy nagyon sok egyéb, különböző magvakból nőtt szellemi növény olajának ízét. Nagyon sok Csarnokba kukucskáltam a New Age Dagálya idején, bár nem értettem még, akkor, hogy ezek soha nem rácsodálkozások és felismerések, hanem életrendek, amiket tényleg élni kell, hogy otthonosan érezd magad a varázslatukban.

Persze ezek a hullámok akkor (a nyolcvanas-kilencvenes évek idején, ahova az írónő transzgresszív, tudományok határait s nem mellesleg: minden empatikus, emberi gátlás határát átlépő zsenijét, Laurence Arne-Stylest helyezi) mélységesen üzletiek voltak, s akár az égtájak Dagályainak együtt-hatása a könyvben, ki is oltották egymást. A felcsapó, kandi és zavaros érdeklődés gyönyörű mélységű, teljesen jogos kritikákat szült, amilyen például Umberto Eco A Foucault ingája. Mert jól dolgozott az ördög, amikor zen buddhista kóanba gyömöszölt praktikus fohászokat karcoltatott az angyalszárnyakra. Mert hiszen (tényleg) a hatalom aspektusából vizsgálnánk és uralnánk ezt is. Pedig valójában mind (külön-külön) kizárólag az önuralomról szól. Arról, hogyan uralkodj magadon, hogy a világodban otthonra lelhess. A szentségtelen Gólem-építés helyett, ami mesterséges otthon: lakótelepeinkkel, úthálózatainkkal, bányáinkkal, gyárainkkal és állattartó telepeinkkel - s nem utolsó sorban a Gólem elméjével, aminek tekervényeibe ezeket a szavakat is pötyögöm. A Gólem világából mégis, minden igyekezetünk ellenére hiányzik az érzés, hogy otthon vagyunk benne. A mese Piranesije ebből a kiszakadásból szakad ki - vissza abba az állapotba, amire tényleg a gyermekkor látásmódja emlékeztet a leginkább, de felelőtlenség helyett egy pontosan körbe sem írt, de tapintható felelősségtudat, mély tisztelet és hála jegyében. Itt tartok a kezemben egy könyvet, aminek a hőse - keserves, és visszacsinálhatatlan veszteségek árán - éli azt a mítoszt, amibe belehelyezték. Benne él, és általa.

Úgy vélem olykor, látom, hogyan veszítettük el ezt az Ősi Tudást. Piramisok építésére, megistenülésre használtuk - és arra használnánk ma is. Pedig magunk és egymás épülésére kellene - hogy beleépüljünk a világba, és ne a világ épüljön belénk, ahogy termek végtelen láncolatába a megláncolt Tenger. Ahogy Piranesi, a valóságos festő metszette Dante poklát idéző struktúráiba a világa arcát - megláncolt rabnak. A gondolat termeiben ez a mese számos helyen horgonyoz egyszerre, és nem mindegyik arca börtön. A mese hőse: Piranesi számára egyik sem az - amíg rá nem kényszerítenék erre az aspektusra, fel sem merül benne. Elfelejtette a világa pokol-arcát, hogy otthon lehessen benne. Így is lehet felejteni: ...Az egyik mondaton elgondolkodtam. "A világ folyamatosan kommunikált az ősi emberrel." Nem értem, hogy miért van ez múlt időben. A Világ minden nap beszél hozzám.

A világban élünk, és általa. Nem tudhatom, annyi ember álma az Ősi Tudás teljességéről kinek mennyire ad éles, megragadható képet, de amikor a rácsodálkozás szombatján egymás után kétszer elolvastam ezt a szelíden szűkre vont, mégis határtalan távlatok érzetét hordozó mesét, éreztem: ez az álom valóban megragad belőle valamit. Ami megszületik benne, az a hétköznapjainkból sajgó, nem gyógyuló seb folytonossági hiányára emlékeztetően hiányzik. S miközben ezer mód töltenénk ezt a hiányt, drogos szinten való kultúrafogyasztástól a focirajongásig; újra és újra nekidurálva magunkat, hogy rendet rakjunk a fejünkben, az elmepalotáinkban (holott az életünkben kéne), lám, megint eljött egy Próféta, és megmutatta nekünk, mi is ez a hiány valójában.

Nem hit, nem tudomás. Hanem a jelenlét, kiterjedt, maradék nélkül soha fel nem tárható bármelyik bárholodban, önmagad kétszeri elvesztése után, a harmadik alkalommal, ami mindenért megfizet. Hogy tényleg nyílhasson az ajkadon egy mondat, ami erre a szófűzésre emlékeztet: A Ház gyönyörűsége mérhetetlen, a Jósága végtelen.

Kiadó: Agave

Fordította: Molnár Berta Eleonóra