Jeanette Winterson: Nem a narancs az egyetlen gyümölcs

Különös érzés magyarul kézbe venni Jeanette Winterson első, eredetileg 1985-ben megjelent regényét, most, 2025-ben – tizenhárom évvel azután, hogy a szerző másik önéletrajzi kötete, a Nem a narancs… folytatásának, újraírásának, újrafeldolgozásának is beillő Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? megjelent nálunk. Elsőre kimondottan zavarba ejtő. Könnyen lehet az az érzésünk, hogy ezt már olvastuk valahol. Még az is felmerülhet, hogy minek is olvassuk el a kezdeti szárnypróbálgatásokat, amikor már olvastuk ugyanazt a sztorit jóval érettebben, összefogottabban megírva? Mit adhat a huszonöt évvel fiatalabb Jeanette visszatekintése? El sem tudjuk képzelni, mennyire sokat…
 
Visszatérünk az origóhoz, az ördög által rossz kiságyhoz vezetett örökbefogadó anyához, Mrs. Wintersonhoz. Mrs. Winterson egyszerű lélek, bigott vallásosságában gyakorlatilag senki és semmi más nem érdekli, csak a hite. Nem az Úr, nem is a Szentírás, nem is a gyülekezet, valójában csak a saját hite. Hogy mi a rossz és mi a jó, kiben-miben kell hinni és kiben-miben nem, ő mondja meg. Világképe egyszerű és sarkos:
„Vegyes érzelmekről sosem hallott. Voltak barátok és voltak ellenségek.
Ellenségek: Sátán (minden formájában)
Szomszéd
szex (minden formájában)
meztelen csigák
Barátok: az Úr
a kutyánk
Madge néni
Charlotte Brontë regényei
csigaölő vegyszer”
 
A kis Jeanette ebben a világban szocializálódik, misszionáriusnak nevelik, hétévesen már küldetéstudata van, amikor a hatóságok szeszélyei folytán kénytelen iskolába járni, tornazsákjára a vége van a nyárnak és még nem vagyunk megváltva feliratot hímezi. Mivel nem ismer más világot, mint a gyülekezetét, kívülállónak érzi magát minden más közegben. Teljes értetlenséggel áll a „normális” családok élete előtt – évek kellenek, mire felmerül benne, nem biztos, hogy mindenki más megy szembe azon a bizonyos pályán. Egyszerre lenyűgöző és végtelenül ijesztő olvasni, hogy ez a szinte agymosott kislány milyen mértékben magáévá teszi anyja nézeteit és mennyire természetesnek veszi, hogy a mindennapi bántalmazás, a bizalmatlanság, a szeretetlenség a világ rendje. De miért is ne tenné, ha nem lát más mintát?
 
Aztán jön a szerelem. Ami tiltott, minden formájában, de ha egynemű, akkor egyenesen a Sátán műve. Kitagadás a gyülekezetből, ördögűzés, fizikai erőszak, lelki terror – minden belefér, ha célra vezet és Jeanette megtagadja bűnös hajlamait. Ám Jeanette kitart. Önmaga akar lenni egy olyan világban, amelyben a legnagyobb árulás bármivel szemben, ami szent, az individualizmus. Nem csak Mrs. Winterson gyülekezetében bűn a „különcködés”, hanem az észak-angliai iparváros tisztes környékein is, az iskolában is, a kortársak között is. Minden társaság kivetheti valamiért – az egyik azért, mert leszbikus, a másik azért, mert vallásos, a harmadik azért, mert könyvmoly… Épp ezért csodálatra méltó, hogy ez a fiatal lány, akinek alapélménye a kívülállás, mindennek ellenére meg tudta őrizni önmagát és képes volt ennyi humorral és megbocsátással visszatekinteni a múltra. A múltra, melyet maga mögött hagyott, Mrs. Wintersonnal és a városával együtt, ám amely örökké visszahúzza…
 
„- Sosem gondolsz arra, hogy visszamennél?
Hülye kérdés. Vannak szálak, amelyek mentén visszatalálsz, és vannak szálak, amelyek visszahúznak. A gondolatok engednek a húzóerőnek, ellenállni nehéz. Mindig arra gondolok, hogy visszamegyek. Amikor Lót felesége hátranézett, sóbálvánnyá vált. A sóbálvány oszlopot jelentett, az oszlop támasztékot, a só tisztít, de mindez kevés cserébe azért, hogy elveszíted önmagad. Sokan visszamennek, de nem élik túl, mert egyszerre két valóság kebelezi be őket. Az ilyesmi megterhelő. Vagy besózod, vagy megsemmisíted a szíved, vagy választasz a két valóság közül.”
 
A fenti idézet a Nem a narancsból való; huszonöt évvel később, a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? lapjain már így ír: „mégis van múlt, hiába írtam rá annyi réteget, hogy eltakarjam”. Van múlt, mely elől soha nem menekülhetünk. Vannak traumák, melyekhez újra meg újra vissza kell nyúlnunk, melyeket újra meg újra meg kell dolgoznunk magunkban, mert általuk lettünk azok, akik ma vagyunk, és mert a legnagyobb önbecsapás, amit magunkkal szemben elkövethetünk, épp az, ha elhisszük: nélkülük is ugyanilyenek lennénk. Divat ma ezt poszttraumás növekedésnek nevezni, amitől én személy szerint sikítógörcsöt kapok, de nem is ez a lényeg; sokkal inkább az, hogy be kell lássuk, nem tagadhatjuk meg a múltat és nem tehetünk úgy, mintha túl lennénk rajta – ezzel csak az önismereti munkát akadályozzuk, amivel meg jó eséllyel újabb traumák előtt nyitjuk meg az utat. Nincs mese, bármennyire fáj, alá kell merülni, és szembenézni a felismerésekkel…
 
„Ha belegondolok, éppen az a legszomorúbb a Nem a narancsban, hogy azt a történetet írtam meg, amivel együtt tudtam élni. A másik túlságosan fájt. Nem éltem volna túl.”
 
Torokszorító és mélyen dühítő ez a pár mondat. És itt ér össze a két könyv, a két történet, a huszonöt és az ötven éves Jeanette önismereti útja. Ezt már olvastuk valahol – írtam a poszt elején. De nem teljesen így és mintha nem állna össze a kép. Újraolvasva a Miért lennél boldogot, összeáll – ez egy (jó eséllyel soha véget nem érő) terápiás folyamat, a két verzió a két Jeanette megélése, az, amit épp abban az életszakaszban képes feldolgozni a múltjából. Torokszorító, mert látom magam előtt a fiatal lányt, aki megkínlódott minden mondattal, és lehet, maga sem ismerte fel, hogy hol szépít önkéntelenül – és borzasztó dühítő, mert előttem van, hogy több évtized munkája kell ahhoz, hogy szembe tudj nézni a gyerekkorodat megkeserítő pokol valódi mélységeivel. Hogy már ne írj bele képzelt barátokat, elsimogatva az olvasó elé tárt képet. Hogy ne védd a szörnyeteget, aki benned is csak a szörnyszülöttet látta. Hogy ne csomagold iróniába az elviselhetetlent.
 
Csodálatos és nagyon fájdalmas élmény a két könyv így együtt, de másképp nem is érdemes olvasni. Most, hogy az autofikció uralja az irodalmi trendeket, remélem, minél több olvasóhoz eljut – a zsáner egyik legnagyobb teljesítménye, az pedig, hogy az első darab jó negyven éve íródott, messze megelőzve korát, külön pikantériát ad neki.

Kiadó: Park

Fordító: Merényi Ágnes

Jeanette Winterson: Az időszakadék

„Mégis van múlt, hiába írtam rá annyi réteget, hogy eltakarjam…”

(Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?)

Shakespeare – újra! Az általam nagyon kedvelt (és a magyar kiadók által meglehetősen mostohán kezelt…) Jeanette Winterson egyik tudatformáló olvasmányához, a Téli regéhez nyúlt a Hogarth Press Shakespeare újra sorozatának keretein belül – és bár jól tette, nem csodálom, hogy sokan ezt tartják a legproblémásabbnak az eddigi feldolgozások közül. Nem egyszerű az alapmű sem, bár a színdarabba bújtatott tündérmese megfelelő távolságból nézve épp oly szórakoztató, mint a Bárd legtöbb műve, Leontes magyarázat nélkül hagyott elborulása és a családtagok végzetes következménnyel járó eltaszítása jóval túlmutat a „tündérmese” keretein. Nyilván Shakespeare-től nem idegen a szereplők gátlástalan halálba küldése, ahogy az őrület sem, mégis: míg a királydrámák többségében azért legalább körvonalazódik valamiféle miért, a Téli rege esetében nem. Királyunk megbuggyant és őrületében szétzúzta életét, hát van ez így.

Mindez nem könnyíti meg a huszonegyedik századi átértelmező dolgát – Winterson ahhoz képest elég jól oldja meg a feladatot, hogy igazán ő sem tud magyarázatot adni arra, miért is borul el főszereplője elméje egyik napról a másikra és miért zúzza szét életét. Kikacsint ránk egy kis Freud a lapok közül, megkapjuk a kötelező köröket a bennünk élő ismeretlen gonosszal és az elfojtott sérelmekkel, tagadásokkal, vágyakkal, titkolt identitásokkal, de… Nem áll össze. Ami meg összeáll, az túl keserű ahhoz, hogy bármiféle megbocsátás létezhessen a mese végén. Azt hiszem, a legnagyobb bajom mind a Téli regével, mind Az időszakadékkal tulajdonképpen az, hogy számomra igenis léteznek megbocsáthatatlan vétkek. Arra, amit Leo-Leontes tett, és amilyen következményekkel e tett járt, nincs bocsánat. Freud ide vagy oda. Semmilyen múltbeli sérelem és elfojtás nem ment a felelősség alól.

Szóval itt ez a Leo.  Aki ezúttal nem Szicília királya, hanem menő üzletember napjaink Londonjában, gyönyörű feleséggel, cuki fiúgyermekkel és épp megszületni készülő kislánnyal. Mindene megvan, mégsem boldog. Ahogy az lenni szokott. Van, hogy a pénz, a siker, a csodás család nem elég, mert… Mert ott ragad egy pici tüske a múltból, befészkeli magát a szívünkbe és csak mérged, amíg ki nem húzzuk. Ha kihúzzuk valaha. Vagy hagyjuk, hogy fúrja-fúrja magát lejjebb és lejjebb és szétrobbantson odabent mindent. Leo egy nap fejébe veszi, hogy felesége a legjobb barátjával (kamaszkori szeretőjével, elfojtott vágyai tárgyával, egy olyan múlt emlékével, amelytől szabadulna is meg nem is), Xenoval csalja. Hogy a születendő gyermeknek nem is ő az apja. Hogy őt mindenki becsapja, megcsalja, kineveti. És eltaszít magától feleséget, csecsemőt, barátot, alkalmazottakat. Az egyetlen, akit maga mellett tartana, ostobasága miatt lesz baleset áldozata. Minden darabokra törik.

Eközben egy özvegyember, akire épp rázáródna a magány és a kilátástalanság ajtaja, egy viharos éjjelen elhagyott csecsemőre lel – aki visszaadja a hitét az életben és új kezdettel ajándékozza meg. A kislány lesz a fény, a jövő, a remény, ami új vágányra tereli az özvegy és fia életét. Hogy aztán tizenhat évvel később a vakvéletlen és néhány szélhámos mesterkedésének köszönhetően az elhagyott kislány beleszeressen Xeno fiába, megtalálja szüleit és összebékítse az egykori ellenségeket. Az, aki elveszett, megkerül. Ám van ebben a történetben más is, aki már sosem kerülhet meg.

Tündérmese ez a javából: szépséges egymásra találások és szívettépő vallomások tömkelege kap helyet a lapokon, közben angyalok hullatják szárnyaikat az esőtől terhes Párizsban (a Xeno által tervezett videojáték angyal-allegóriája zseniális!), minden szereplő megtalálja méltó párját és szól a jazz, mégis… Ki hozza vissza Milót az élők sorába? Ki adja vissza Miminek az elvesztegetett éveket? Ki adja vissza Pauline-nak a szerelmét? Winterson megbocsátó típus: szüksége is volt rá, tudjuk ezt jól önéletírásából. Minden során süt a megértés, a fájdalommal elegy bizalom, a szereplői iránti szeretet, a hit, hogy lehet jobban, hogy felül lehet írni múltbeli bűnöket, hogy az idő begyógyíthatja a sebeket, hogy kaphatunk új esélyt, új családot, új életet. Gyönyörű hitekkel van teli ez a könyv – kár, hogy én képtelen vagyok hinni bennük. Így, bármily szépen ír Winterson, ez korántsem került olyan közel, mint az előző művei.

(És nem került olyan közel, mint a sorozatból Atwoodtól A vihar adaptációja, a Boszorkánymagzat – érdekes megfigyelni egyébként az ilyen újramesék esetében, hogy melyik hang erősebb, az eredeti szerzőé vagy az újraíróé. Míg a Boszorkánymagzat esetében végig azt éreztem, az a könyv sokkal inkább Shakespeare, mint Atwood, Az időszakadék esetében azt érzem, sokkal inkább Winterson, mint Shakespeare – hogy ez mit jelent, vagy jelent-e egyáltalán bármit, nem tudom, de el fogok gondolkodni rajta…)

Kiadó: Kossuth

Fordító: Lukács Laura

Jeanette Winterson: Teher

„Atlasz elámult. Látta, hogy a fa roskadozott a gyümölcstől, ahogy most is, de amikor leszedni készült az almákat, úgy tűnt neki, csak három van ott, az a három, amelyiket választania kellett.

- Nincs ebben semmi varázslat, Atlasz. Nem tudtad olyannak látni a fát, amilyen. Képtelen voltál meglátni a világ változékonyságát. Ez az összes múlt a tiéd, az összes jövő és minden jelen. Választhattál volna másképp. Nem tetted.”

Jeanette Winterson már sikeres íróként, felkérésre írta át az égboltot büntetésből örök időkig tartó titán, Atlasz mítoszát a Canongate kiadó mítosz-sorozatába, mégis: akár a szerző többi műve esetében, most is joggal érezhetjük, önmagáról ír. A témaválasztás, akár a szerető megválasztása, bensőséges döntés – írja a bevezetőben, és ismerve az életrajzot, tudjuk: nem véletlen, hogy a szerzőnek, aki élethosszig gyermekkora terheit próbálja feldolgozni, az ókor gazdag mítoszkincséből épp a terhe alatt magányosan nyögő, azzal tán idővel megbékélő Atlasz történetére esett választása.

Atlaszéra, akit az istenek elleni lázadása miatt sújtottak a világ terhével, és akit egyszer meglátogat Héraklész, hogy egy időre átvegye terhét – amíg Atlasz ellopja neki a Heszperidák három aranyalmáját. Hősök és titánok, naná, hogy becsapnák egymást, ha tudnák – Atlasz nem venné vissza terhét, Héraklész viszont ravasz, csak ráaggatja újra. Egymás terhét nem viselhetik sokáig. Mindenkinek a maga keresztje, tartja a mondás – és valóban. Atlasz, a magányos, aki évek hosszú során át gondolkodott a világ forgásán senkitől nem zavarva, akinek válla meggörnyedt a teher alatt, de szellemét nem mocskolták a külvilág ingerei, megzavarodik, amint kimerészkedik terhe alól – minden bokorban fenyegetést és idegen ingereket látva visszavágyja magányát. Ó, persze nem terhét – zavartalanságát. De hát az egyik nem lehet a másik nélkül. Eközben Héraklész, akit hőstettek fárasztó sorára ítél a végzet, beleőrül a magányba és az unalomba.

Vajon észrevesszük-e ha terhünk hozzánk nőtt, ha személyiségünk részévé építettük, ha önazonosságunk elsődleges meghatározójává tettük? Igen, mi – mert a terhet ránk aggathatják, de hogy mit teszünk vele, az nagyrészt rajtunk áll. Hogy hagyjuk-e magunkat megbéklyózni a gyermekkor terheivel, hogy küzdünk-e ellenük, vagy méltósággal viseljük, hogy másra aggatnánk-e vagy belátjuk: hozzánk tartoznak. Hogy felismerjük-e a pontot, amikor letehetjük. Amikor le kell tennünk.

Atlasz leteszi terhét – Winterson átírja a mítoszt és ezzel megmutatja: mindig lehet másképp. A szerző, aki olyan fájdalmasan írt depresszióról, évtizedes sérelmekről, élethosszig hurcolt fájdalmakról, a múlt pofon csapó erejéről önéletrajzában, hogy máig elszorul a torkom, ha rágondolok, elénk tárja azt is: le lehet tenni. A terheket, a sérelmeket, a pofonokat, amelyeket az élet adott. Sokszor nem is kell hozzá semmi, csupán a felismerés. Vagy egy apró inger. Mint a semmiben kerengő apró lény, kinek magányossága csak Atlaszéhoz fogható. A legapróbbak is képesek változtatni a világ alakulásán – hogy egy egész más mítoszkört idézzek. A humor, amely megcsillan a befejezésben, jól mutatja, mi lehet a kulcs a megküzdéshez, a teher elfogadásához és a teher letételéhez is: tudnunk kell humorral tekinteni saját életünkre (is) és meg kell tanulnunk észrevenni és megragadni a legkisebb ingert is, ami kizökkenthet megszokott köreinkből. Mert ott vannak. Csak rajtunk áll, mit kezdünk velük.

Kiadó: Palatinus

Fordító: Lengyel Tamás

Jeanette Winterson: A szenvedély

„Mesélek neked. Hidd el, így történt.”

Winterson mesél. Erővel, szenvedéllyel, izzó lánggal mesél. Sodor magával, mint a lagúnák vize, mint az orosz télben menetelő hadsereg, mint a szerencsejátékosok végeérhetetlen egymásra licitálása. Levegőt venni is elfelejtesz, úgy sodor. Mi ez az erő, ami hajt minket, mindig előre, mindig újabb kihívások, új kalandok, új szerelmek, új élmények felé? Mi ez a szenvedély, amit hajtva újra meg újra kockára tesszük magunkat? „Az ember játszik, nyer, játszik, veszít. Játszik. A játszás maga vonz bennünket ellenállhatatlanul. Hogy mit teszünk kockára, felfedi, mi értékes nekünk.”

Henri tizenéves parasztgyerek Napóleon seregében – a mezőt kéne járnia, álmodoznia a felhőket bambulva egy fárasztó aratási nap után, lábát lógatnia a folyó vizébe és kajtatni a szomszéd lány után; de egy ember szenvedélye többszázezer sorstársával együtt máshova sodorta. Dobos akar lenni a seregben – felszolgáló lesz a császár mellett. Elbűvöli a nagyság rögeszméje, a soha el nem apadó vakhit, a megszállottság, mely tömegeket küld a halálba önnön felmagasztosulásának álmáért. Csodálja a császárt, éppúgy, mint körülötte mindenki. Sodorja magával a szenvedélye, éppúgy, mint mindenkit. És csalódik – keservesen, fagyosan, megtörten. Éppúgy, mint mindenki, aki látta, mily eszetlen pokolba is lökhet minket a szabadon eresztett őrület.

Villanelle velencei csónakos lánya, ki örökölte apjától azt, amit csak a csónakosok fiai örökölhetnének: a vízen járás képességét. Villanelle, a francia nevű, vörös hajú démon, aki lábujjai közt hártyával született, egy kaszinóban teszi kockára a szívét éjről éjre. Játszik, nyer, játszik, veszít. Olykor fiúnak öltözik, olykor lánynak; olykor a szerencséjét árulja, olykor saját magát; olykor lop, olykor ajándékot ad. Keresi a játék értelmét, a célt, melyért megéri kockára tenni mindent. Lát embereket tétnek tenni saját életüket – látja, meddig megy el az ember, hogy azt érezze, él.

Henri és Villanelle a történelem hullámai közt sodródnak egymás mellé, egymás ellentétei és tökéletes kiegészítői ők: egyikük egy nagy ember szenvedélyének árnyékában ábrándult ki minden lángolásból; másikuk a saját szívét kockázta el a szerelem oltárán, mégis fáradhatatlanul űzi tovább. Villanelle szenvedélye sodorja magával Henri-t Velencébe, sodorja újabb kalandba, újabb bűnbe, újabb bűnhődésbe. De meddig? A szenvedély túloldalán ott az őrület – ami fájdalom, bűnhődés, börtön, de menekvés is. Mert vannak bűnök, vannak rögeszmék, vannak lángok, melyek elől nem lehet hova bújni, melyeket nem lehet elfelejteni. Csak ha saját elménk börtönébe zárkózunk és nem engedjük be őket.

„Mesélek neked. Hidd el, így lesz.”

Winterson gondolatfolyama mágikus realizmus a javából, játék a szavakkal, játék a nyelvvel, játék az olvasóval – vajon észreveszed apró kis fricskáit? Csodálatos mese történelemről, csatákról, álarcokról, szerelemről és Velencéről – ugyanakkor mély és igaz, torokszorítóan igaz vallomás a szívről, a szenvedélyről, az emberi lélek égető ellentmondásairól. Mintha Henri és Villanelle egyaránt mi lennénk – az egyik felünk örök játékos, aki kockára teszi szívét és sosem adja fel a reményt, hogy ha el is veszti, megtalálja, hogy újra és újra lehetősége lesz ismét elkockázni („Ismét felteszem tétnek? Igen.”); a másik már rég kiábrándult a világ borzalmaiból és tudja: „a szívnek nincs zálogháza. A szívet nem bugyolálhatod tiszta ruhába, hogy őrizzék neked, míg jobb idők jönnek, s ismét kiválthatod”.

Szerelem, szenvedély, szenvedés adják egymásnak a stafétát a lapokon – akárcsak az életünkben. Játszunk, szeretünk, szenvedünk, felejtünk, majd újra játszunk. Hogy tudjuk elviselni egyáltalán ezt a szenvedélyt? Hogy tudjuk újra kockára tenni szívünket, lelkünket, egész valónkat még a legmélyebb csalódás után is? Hogy tudunk felállni, továbbmenni, álarcot húzni és játszani, bármily mély sebeket kaptunk? Tudunk. Játszunk. Senki sem tudja, hogyan. Én sem tudom. Winterson sem tudja. De megyünk előre, játszunk, kockázunk, szeretünk és szenvedünk, mert ez az élet, ez a gigantikus körforgás.

„Valahol fagyás és olvadás közt. Valahol szerelem és kétségbeesés közt. Valahol félelem és nemiség közt, ott a szenvedély.” Lehet szavakba önteni az élet végtelen sodrását? Lehet papírra vésni mindazt a csodát és borzalmat, ami maga az ember? Lehet. Jeanette Wintersonnak sikerült.


Kiadó: Park

Fordító: Lengyel Éva

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

„Ha a vers mentőkötél, a könyv tutaj. Legingatagabb állapotomban egy-egy könyvön egyensúlyoztam, és miután bőrig áztam, összetörtem az áradatban, a könyvek átsiklottak velem az érzelmek vadvizén.” 

Idézet még ilyen pontosan nem írta le az aktuális olvasmányhoz való viszonyomat, mint ez. Nézzétek el nekem, de a szokásosnál kicsit személyesebben kell kezdenem Jeanette Winterson amúgy is roppant személyes könyvének ajánlóját. Én ezt a könyvet sokáig nem akartam. Számtalanszor a látóterembe került, nézegettem, beleolvasgattam, aztán mindig félredobtam azzal, hogy nem olvastam még semmit a szerzőtől, azt se tudom, ki ez, minek olvassam az önéletrajzát, és egyébként is, hogy lehet ilyen címet adni egy regénynek, olyan, mint egy önsegítő könyv, az ijesztő (nem tudom eldönteni, hogy nevet vagy mindjárt sírva fakad) kislányról a borítón nem is beszélve. Szóval mindig továbblapoztam, más olvasnivalók után kutatva. Aztán Amadea úgy írt róla, és pont olyan húrokat pendített meg, hogy egy csapásra „musthave” könyv lett belőle – mire hozzám jutott, már a falat tudtam volna kaparni érte. Utólag nyilvánvaló, mindez nem volt véletlen – épp Winterson világában kóboroltam, mikor olyan tragédiák történtek az életemben, melyek minden (többé-kevésbé) egészséges lelkületű embert megtörnének, és túlzás vagy sem, hatásvadász vagy sem, leírom: nekem ez a regény segített megőrizni a józan eszem azokban a napokban. Mindig nevetünk azon, ha valaki azt írja, az olvasás életet menthet, gyógyíthat, csodát tehet – pedig van benne igazság. Vannak olyan helyzetek, amikor egy megfelelő könyv valóban mentőkötél lehet – akár azzal, hogy reflektál a saját helyzetünkre, és utat mutat, akár azzal, hogy segít kiszakadni a valóságból. Winterson könyve ilyen volt nekem, és ezért azt hiszem, örökre hálás leszek neki - és Amadeának is.

Eme hosszúra nyúlt bevezető után térjünk vissza a könyvre. Ami önéletrajznak szokatlan, regénynek még inkább. Töredékes, csapongó, szertelen – akár a szerzője, aki tíz regénnyel (köztük a magyarul is olvasható Teher, Szenvedély és Gubancrom címűekkel), számtalan publikációval és egy Cannes-ban díjazott forgatókönyvvel a háta mögött egy súlyos depresszió és a múltjába tett utazás közben-után írta meg önéletírását. Vagy tán pontosabb lenne azt mondani, identitáskeresésének krónikáját. Mert végső soron az egész kiszámíthatatlan, egyszerre sziporkázó és mélységesen szomorú történet az egyetlen és legfontosabb kérdés utáni kutatásról szól: „Ki vagyok én?”.

Jeanette Winterson hathetes volt, amikor a lancashire-i Accringtonban élő Winterson házaspár örökbe fogadta – az asszony, Mrs. Winterson bigott vallásossággal megvert, a testiségtől mániásan undorodó, a házat bibliai idézetekkel kitapétázó megszállott, aki gyűlöli férjét, a műveletlen munkást, gyűlöli az életmódjukat (és Royal Albert porcelánokra költi a család minden pénzét, miközben lánya olykor éhezik, mert ebben látja a „társadalmi státusz” egyetlen számára elérhető megnyilvánulását), gyűlöli az életet, mely csupán valami, amit „ki kell bírni a halálig”, és gyűlöli Jeanette-et. Akit egy másik, kiszemelt kisbaba helyett vetett elébük a sors – vagy, az ő felfogásában, az ördög, aki „rossz kiságyhoz vezette őket”.

Ilyen légkörben nő fel az érzékeny Jeanette, akiből a gyermekkori megpróbáltatások után – melyek közt szenespincébe száműzés, küszöbön alvás, éheztetés, ördögűzés, szexuális zaklatás éppúgy szerepel, mint az, hogy amikor a házaspár nyaralni indult, nem adtak neki kulcsot saját otthonához, mondván, nem bíznak benne, és aludjon, ahol akar – csoda, hogy ilyen nő lett, amilyen. S nem is elsősorban a tehetségére, könyveire, sikereire gondolok, hanem arra, hogy meg tudta őrizni humorát, iróniáját, szertelen báját, és ha nem is szeretettel, de megbocsátással tudott visszagondolni a gyerekkorára. Ahogy írja egy helyütt, nem tudta elviselni, ha a vér szerinti anyja Mrs. Wintersont szidta – aki lehet, hogy maga volt az ördög, de az ő ördöge.

Mert persze mint a legtöbb örökbefogadás-történet, ez is a vér szerinti anya utáni keresésről szól. Addig azonban képet kapunk Jeanette kamaszkoráról, melyet a könyvek szeretete és a titokban olvasás lázas gyönyöre tarkít, ágyneműtartóban rejtegetett (később tragikus sorsra jutó) könyvekkel, és az angol irodalom módszeres végigolvasásával A-tól Z-ig; az oxfordi évekről (ahova már a felvétel is meglehetősen sajátos volt, hát még a beköltözés); az írónővé válásról, a sikerekről, és az írás, mint terápia felfoghatatlan jelentőségéről. És persze szerelmekről, kapcsolatokról, arról, hogyan tanulhat meg szeretni valaki, akit sosem szerettek (és akit nyiladozó értelmű kamaszként ördögűzésnek vetettek alá, amikor bevallotta anyjának, hogy leszbikus). Mindezen túl Winterson egészen megkapó őszinteséggel ír depressziójáról, öngyilkos gondolatairól, arról, hogyan építette újjá magát az alapoktól. 

„Tisztán láttam, hogy nem építhetem újra az életemet, nincs mód összerakni. Fogalmam sem volt, mi lehet a túloldalon. Csak azt tudtam, hogy a korábbi világnak örökre vége.

Kísértetháznak érzékeltem magam. Nem láttam előre, mikor sújt le rám a láthatatlan ököl – mikor nyúl a mellembe, gyomromba egy kéz, hogy belülről facsarjon. Ilyenkor olyan heves volt a kín, hogy hangosan kiabáltam.

Összegömbölyödtem a padlón, vagy térdelve kapaszkodtam egy bútorba.

Csak egy pillanatig tart… de mindjárt jön a másik…

Tarts ki, tarts ki, tarts ki.” 

Félelmetes intenzitással kopognak bennem ezek a szaggatott, széteső mondatok – ahogy az egész könyv. Winterson olyan húsba vágó erővel ír elveszett családról, elveszett gyerekkorról, elveszett identitásról, és a sokkról, amit akkor érzünk, mikor kiderül, „mégis van múlt, hiába írtam rá annyi réteget, hogy eltakarjam”, hogy az valami döbbenetes. Olykor azt érzem, minden szava fáj, belém mar, megtépáz – máskor meg elcsodálkozom azon, milyen gyönyörűen ír, mennyi életszeretet, élni akarás, alkotásvágy sugárzik a lapokról. Mintha csak látnám magam előtt Jeanette-et, aki – miután feljött a legmélyebb gödörből, összekapta magát, megigazította a kosztümjét és elolvasott néhány könyvet – megvonná a vállát, leülne az asztalához írni, és azt mondaná: ez van, ez a múltam, ezek a sebhelyeim, ezek a hibáim, ezzel kell kezdenem valamit. Megváltoztatni úgyse tudom. Na, ez az, amit jó lenne eltanulni tőle.

Kiadó: Park

Fordító: Lukács Laura