Lionel Shriver: Ennyit erről

„Megint csak valamiféle protokoll után sóvárgott. Fogalma sem volt, mi haszna egy olyan civilizációnak, amelyben arra nézve létezik etikett, hogy decemberben üdvözlőlapokat kell küldözgetni, meg hogy a villát a tányér bal oldalára kell helyezni, ám a tekintetben, hogy mi a teendő, ha az ember feleségét felnyiszálják, mindenkit magára hagy.
Ám aztán a Washington Heightson elfogyasztott egyetlen café con leche árán mégiscsak kiderült, hogy létezik ilyen protokoll. Méghozzá áldásosan konkrét, és olyan kőbe vésett, hogy akár még az alkotmányba is bele lehetne csempészni: Amerikában, ha valakinek olyan állása van, amellyel akár csak a legnyomorúságosabb egészségbiztosítás is jár, a felesége pedig nagyon beteg. Ha valaki gyakran kimarad erről a munkahelyéről, és minden bizonnyal még több napot fog hiányozni. Ha a munkaadója egy faszfej. Akkor midőn a felesége kés alá fekszik, és egyáltalán, minden egyéb alkalommal is, mit csinál?
Elmegy dolgozni.”
 
Kétségkívül van abban némi elmebaj önsorsrontás hogy pont akkor vettem le a polcról ezt a könyvet, amikor az életem nagyobb részét az teszi ki, hogy vizsgálatokról vizsgálatokra járok és puffogok a hazai egészségügyi ellátórendszer siralmas volta miatt. Évekig kerülgettem, mert tartottam tőle hogy túlságosan fájdalmas emlékeket ébreszt, erre tessék – ahogy állítólag horrort is azért nézünk (már aki, én nem), hogy valós félelmeket fikcióba csatornázzunk, úgy lehet, nekem is azért kellett most Shriver vádirata az amerikai egészségügyi ellátórendszer ellen (ami, bár elsőre nehéz elképzelni, lehet, hogy még a hazainál is siralmasabb), hogy a saját nyomorom helyett (azaz: minek is fizetek ki havonta hatszámjegyű összeget tb járulék címen, ha utána magamnak kell finanszíroznom a vizsgálatokat ha esetleg még folyó évben szeretnék túl lenni rajtuk?) valaki másén dühöngjek.
 
Persze Shriver nem áll meg ott, hogy vádiratot fogalmaz meg - bár ez is elég fincsi kis téma - a történet középpontjában most is az ember és annak hol esendő, hol ostoba, hol gyerekes, hol önző, hol gonosz, hol önsebző reakciói mindazon kiszámíthatatlan borzalmakra, amikkel az élet előbb-utóbb mindannyiunkat megkínál. Amikre úgymond nincs protokoll. Mert hogy is kell reagálni, amikor az ember társáról kiderül, hogy gyógyíthatatlan beteg? Hogy kell (hogy illik) megélni egy halálos kórt? Hogy kell (hogy lehet egyáltalán) megőrizni a józan eszünket, miközben tizensok éven át ápolunk egy súlyosan fogyatékos gyereket, akinek feltett szándéka kiszállni, amint nagykorú lesz és szabadon dönthet? Hogy kéne (lehet egyáltalán – meggyőződésem, hogy nem) gyerekként kezelni azt, hogy a testvéred mindig több figyelmet kap, mert súlyosan fogyatékos, anélkül, hogy pszichés problémákat generálnál magadnak, csak hogy felhívd magadra a figyelmet?
 
Ha azt hinnéd, hogy ez így nyilvánvaló túlzás, és veled úgyse történik meg, hát, megnyugtatlak, Shep Knacker se hitte, hogy vele megtörténhet. Shep épp arra készül, hogy learassa jól végzett munkája gyümölcsét, és mindabból, amit az évtizedek során összekuporgatott, plusz egykori cége eladásából származó jövedelmével fogja magát és elhúzzon a Másvilágra. No nem a kisbetűsre, nem meghalni akar ő, hanem megvalósítani majd’ három évtizede dédelgetett tervét: csapot-papot otthagyva egy afrikai szigetre költözni, ahol az élet alig napi néhány dollárból kijön, nincsenek hitelkártyatársaságok, se autópályadíjak vagy jövedelemadó, se civilizációs betegségek. Mondjuk Shep legalább tucatszor indult volna már neki a Másvilágnak, aztán mindig kicsomagolt és maradt, nem kis derültséget okozva kollégáinak és barátainak. Ezúttal viszont megkérdőjelezhetetlen oka is van rá. Glynis, a feleség ugyanis egyszer csak közli: ritka, potenciálisan gyógyíthatatlan rákfajtát diagnosztizáltak nála, a kezeléshez pedig szükség van Shep egészségbiztosítására (s mint kiderül, nem csak arra).
 
Hogy a Másvilágra szánt majd’ egymillió dollár hogyan válik köddé a kórházi számlák, specialisták, kísérleti gyógyszerek viharában, az elég kiszámítható – ebből még nem lesz jó regény. Ám Shriver fel meri tenni a kérdést, amit sose teszünk fel magunknak: hogy megéri-e? Mert persze, amikor a diagnózis megérkezik, Shep mindent félredob, és egy emberként mondja mindannyiunkkal: bármit megér, hogy csak egy kicsi esélyt is adjunk a gyógyulásnak. Persze ilyenkor sose látjuk a végét. Ha látnánk, hogy mindössze három hónapot vettünk pluszban milliókért, akkor is belevágnánk? S ha tudnánk, hogy az a megvásárolt pár hónap békés elmúlás helyett egy évnyi kemoterápia gyötrelmeivel jár? Mennyi szenvedés az elég, ami után besokallunk, és azt mondjuk: eddig és ne tovább? Kimondanánk bármikor? S ha elfogy a pénz? Hány jelzáloghitel ér meg még egy kísérleti gyógyszert, amivel talán, de csak talán kihúzza még pár hónapig? Na erre nincs protokoll. Pláne egy olyan rendszerben, ahol az orvosok - szigorúan a beteg érdekében - soha nem mondják ki, hogy már nem érdemes küzdeni. Újabb és újabb gyógyszereket javasolnak - a beteg érdekében - amivel újabb és újabb százezrekkel hizlalják a gyógyszergyárakat.
 
Persze a pénz csak pénz. Shep is ezt mondogatja úgy tízoldalanként. Hogy nem számít. De azért amikor ki kell fizetni az apád nyugdíjasotthonának éves számláját, hogy mégse valami állami elfekvőben haljon meg, akkor nem árt, ha van. Vagy amikor az élhetetlen húgod nem tudja kifizetni az általa elbitorolt családi otthon számláit. Vagy amikor a lányod képtelen a saját lábára állni és támogatnod kell. Szóval a pénz nem számít, de ha elfogy, eléggé tud hiányozni. A rák meg még mindig ott van.
 
És akkor még szó sem esett magáról az emberről. Mert van itt egy betegünk, Glynis, aki rák előtt is egy kiállhatatlan picsa volt, a halálos betegség meg a legrosszabbat hozta ki belőle. És van egy altruista balek férj, aki ha már évtizedekig tűrte a felesége zsarnokoskodását és azt, hogy őt hibáztatja saját élhetetlenségéért és művészi kudarcáért (aszondjahogy: túlságos kényelemben élt úgy, hogy a férj eltartotta és mindent alá rakott, így hiányzott a leküzdendő nehézség, ami a művészi alkotás úgymond alapeleme), ahelyett hogy bevallaná magának, szimplán középszerű volt és ezért hagyott fel az alkotással; akkor nyilván nem fogja otthagyni a legnehezebb időkben. Így aztán Glynis még zsarnokibb lesz, most már a rákért is a férjét hibáztatja, Shep meg még jobban megalázkodik, mert ez a dolga. Mást el se tud képzelni. Nem is tudom, mikor olvastam utoljára ennyire káros, mindkét félre nézve toxikus kapcsolati dinamikáról, amelyben olykor a legváratlanabb pillanatokban csillan meg az intimitás és a valahavolt szeretet. Sosem tudhatjuk, valójában mi játszódik le két ember közt egy kapcsolatban, és fokozottan igaz ez a nehézségekre: sosem tudhatjuk, kiből mit hoz ki, ha szembesül a saját vagy a társa gyengeségével, sebezhetőségével – testi és lelki értelemben egyaránt. Mert a rák, a kemo okozta leépülés nagyon is testi folyamat. És Shriver nem tagadja el ezt. Ahogy azt sem, mennyire álszent módon áll hozzá a halált, betegséget, születést gondosan kórházba száműző társadalmunk mindehhez.
 
Na de távolodjunk el Glynis és Shep házasságától. Mert a rák nem csak kettejük ügye. Mert ha valaki megbetegszik, méghozzá súlyosan, ahhoz hirtelen mindenkinek köze van – vérszagra gyűl az éji vad, ugyebár. A betegágy mellett felsorakozik a rokonok, barátok, ismerősök hada, és ki-ki a maga legrosszabb módján reagál – no, Glynis is. De vajon mi a „jó mód”? Erre mi a protokoll? Ha a tizeniksz éve nem látott egykori jó barát a halálos ágyunk mellé siet mintha mi sem történt volna? Ha az anyánk csak a saját fájdalmával van elfoglalva és azt szajkózza, mennyire rossz most neki? Ha a húgunk a betegségünket is arra használná ki, hogy végre megtérítsen minket? Meddig kell (kell egyáltalán?) a betegnek azzal törődnie, hogy hálás legyen a törődésért és megkönnyítse a megrendült hozzátartozók dolgát? És meddig kell a hozzátartozónak erőlködnie és tűrnie a beteg gonoszságát, csak mert beteg? Miért is ne mondhatnánk ki, hogy nem érdekel? Nem érdekel, ha haldokolsz, ettől még nem lesz megbocsátva az elmúlt sok év, nem borul fátyol a múltra, te se leszel se jobb, se kedvesebb, és én se. Miért nem mondhatunk le erről a mindkét felet lealacsonyító színjátékról?
 
És miért válik hirtelen minden más - mindenki más baja - sokkal kisebbé, ad absurdum teljesen jelentéktelenné a rák tükrében? Noha Glynis és az ő betegsége, valamint Shep és az ő számlája állnak a regény középpontjában, van itt egy mellékszál, ami azt kell mondjam, nekem sok ponton még jobban is tetszett: Shep legjobb barátja, az örök lázadó, rendszerkritikus monológjaival mindenkit halálra fárasztó Jackson és családja. Jackson és felesége, az örökké józan, gyakorlatias Carol egy rendkívül ritka, halmozott fogyatékosságot okozó kórtól szenvedő kamaszlányt ápolnak, amire nem csak a házasságuk, a személyiségük, a barátságaik mennek rá, hanem kis híján a kisebbik lányuk mentális egészsége is. Az ő drámájukon keresztül az tárul elénk, hogy a hirtelen a világot a sarkaiból kiforgató rákkal szemben milyen az, amikor egy családot szép lassan emésztenek fel a betegség által meghatározott hétköznapok. És hogy ezt mennyire nem veszi észre a környezet, mennyire természetesnek vesszük, hisz már beleolvadt a hétköznapokba, hogy ők bármilyen nehézséggel megküzdenek – azaz, ha már tizenéve ilyen ügyesen küzdenek vele, az nem is akkora nehézség, ugye? Megtanultak együtt élni vele – és ha megtanulunk valamivel együtt élni, az már nem is számít, ugye? Hogy mi történhet, amikor valaki mégsem bírja tovább. Hogy a folyamatos megfeszítettség és öngerjesztő elégedetlenség által kiváltott kétségbeesett, ostoba, gyerekes tettek hogyan vezetnek tragédiákhoz. Hogy milyen mély fájdalom, kétségbeesés, mellőzöttségérzés lapulhat azokban, akik sosem beszélnek róla, ezért mind azt hisszük, minden rendben. Hogy néha a saját nyomorunk közepette is oda kéne fordulni a másikhoz és megkérdezni: te hogy bírod?
 
Nade... elmentünk sziruposba. Azért mégse tagadjuk le, hisz a könyv se teszi, hogy mindenkinek a saját nyomora a legnagyobb. Hogy igenis mind lehetünk önzők, nemtörődömök, csak a saját bajunkkal törődők. Hogy ha a kapcsolatokról nem tudhatjuk előre, mit hoz ki belőlük egy krízis, azt is be kell látnunk, hogy az egyes emberről se tudhatjuk előre – legkevésbé saját magunkról. Shriver nem finomkodik, de az elmúlt évek krízisei azért adtak ebből kis ízelítőt mindannyiunknak: kurvára fogalmunk sincs, hogyan fogunk reagálni, ha itt kopogtat egy igazi tragédia. Mert még ha van is valamiféle protokollunk arra, hogyan kéne – az esetek többségében kitörölhetjük vele a seggünket.

Kiadó: Gabo

Fordító: Komló Zoltán

Lionel Shriver: A Mandible család

A leginkább szereplői - és rajtuk keresztül olvasói - lelkének gátlástalan boncolásával híres-hírhedtté vált Lionel Shriver megírta 2017 tán legjobb szépirodalmi köntösbe bujtatott science fiction regényét – és ezzel nem kisebb nagyság nyomába szegődött, mint Margaret Atwood. Nem nagyon jut eszembe más szerző, aki ilyen magabiztosan, okosan, minden elvárásnak és zsáner-követelménynek fricskát mutatva táncolt volna a határon, mint A szolgálólány meséje és a Guvat és Gazella szerzője. Shriverben pedig méltó követőre lelt. A Beszélnünk kell Kevinről, a Születésnap után és a Nagytestvér szerzője ezúttal egy gazdasági apokalipszisbe vezeti szereplőit – és bár elsőre a „közgazdasági sci-fi” kitétel nem hangzik túl biztatóan (bár pont tavaly olvashattunk egy másik remek darabot is eme alzsánerből, a látnoki Kim Stanley Robinson tollából – csúnya idők várhatnak ránk ha beválnak az irodalmi jóslatok…); Shriver az első oldaltól az utolsóig maradéktalanul képes megtartani az egyensúlyt a nagyívű vízió, a gazdasági összeomlás és a családi dráma között. Úgy, hogy egy percre sem lehet kétséges: bármily komplex és jól átgondolt sajátos apokalipszise, figyelmének fókuszában még a gazdasági világégés közepette is az ember áll. Aki, nem meglepő módon, minden adandó alkalmat kihasznál arra, hogy kifordulhasson önmagából. Alkalom meg adódik itt bőven.

Mert hát, ha kirántják az ember lába alól a pénzügyi talajt, az mindenképp szívás – van, akinél gyorsabban, van, akinél lassabban csapódik le, akad, akinek a megtakarításai kitartanak egy darabig, akad, aki megtarthatja a munkáját és akad, aki meg tudja termelni az élelmét: de hosszú távon mindenkinek szívás. Például ha az elnököd úgy dönt, sértődésében rávágja az ajtót a globális kereskedelemre és megtagadja a hitelvisszafizetést azoktól, akik leértékelték az ő mindenható dollárját, hogy egy fiktív új pénznemet állítsanak a helyébe. Oké, ha nem kell nektek az amerikai gazdaság, hát az amerikai gazdaságnak sem kelletek ti – a világ csendőréből hirtelen önmagába zárt külön világ lesz. Ami azonban fenn kell tartsa magát, így hát állampolgáraihoz fordul: ugyan adjatok már be a közösbe úgy nagyjából mindent. A megtakarításoknak annyi, a bankszámlák befagyasztva, a tőzsdei kereskedés felfüggesztve, az aranytartalékra beszolgáltatási kötelezettség lép életbe. Kerekedik a szép új világ, amelyből majd újjáépülünk – vagy nem.

Szóval ez a gazdasági apokalipszis mindenkinek szívás. De ha egy család elmúlt egynéhány évtizede szinte kizárólag a reménybeli örökség körüli tervezgetések-marakodások-helyezkedések mentén zajlott, akkor pszichésen bizony duplán szívás. A Mandible klánban a pénzügyi sértődöttség generációk óta alapállapot. A kilencvennyolc éves pátriárka, Douglas Mandible ugyanis - hát mit szépítsük - nem nagyon akar elpatkolni. És bár nagyvonalúan osztja a tandíjhozzájárulásokat az unokáknak-dédunokáknak és ha kell, itt-ott segít, azért eléggé ellentmondást nem tűrően trónol a korábbi generációk által ki tudja milyen úton-módon összehozott családi vagyonon. Amivel finoman szólva őrületbe kergeti egy szem fiát, Cartert, aki már évtizedekkel ezelőtt a jól megérdemelt montanai birtokon látta volna magát szívesen – és aki hetven felett sem rest azon marakodni gyermektelen nővérével, a Franciaországban élő, egykor sikeres író Nollie-val, hogy vajon az egyik oldalon meglévő három gyermek és számos unoka nem indokolná-e esetleg, hogy a reménybeli örökségből ne fele-fele arányban osztozzanak… És persze ott vannak Carter gyermekei, a kissé élhetetlen Jarred, aki épp az összeomlás előszobájában hozza meg élete tán első jó döntését, a háromgyerekes Avery, aki trendi pszichológiai praxist folytat, miközben közgazdászprofesszor férje révén éli a keleti parti felső-középosztály jó kipárnázott életét, és a szociális munkásként dolgozó, mexikói szerelmével és házasságon kívüli gyerekével napról napra tengődő Florence. Akik nyilván nem tudatosan, de újrajátsszák a szülők játszmáját: azaz vajon a még két egész generációra lévő örökségből egyformán részesedjen-e aki gazdag és aki szegény? A családban csak Égi Mannaként nevezett dédnagyapa meg közben röhög a markába luxus idősek otthonában.

Nem véletlen, hogy Shriver épp ezt a családot állítja az összeomlás középpontjába – hisz kell-e nagyobb kritika a materiális javak mindenhatóságába beleszédült huszonegyedik századi emberről, mint az, hogy még a hajléktalanság kapujában, amikor már mindenüket elvesztették, amikor nincs már se munka, se készpénz, se élelem, se gyógyszer is azon marakodnak, kinek és mennyi kellett volna jusson az elképzelt örökségből? Shriver apokalipszise jórészt vértelen, mégis képes megmutatni a bennünk rejtőző állatot. Ugyanazzal a hidegvérrel és szenvtelen éleslátással, ami olyan borzongatóvá tette a Születésnap utánt és szívszorítóvá a Nagytestvért.

Shriver igazi zsenije mindazonáltal abban rejlik, hogy bár a szereplőit a legkevésbé sem kedveli és elég gátlástalanul nyúzza le róluk az újabb és újabb bőrrétegeket, szembesít egy csomó borzasztó kellemetlen kérdéssel és sárba tiporja egy halom ideánkat, mégis: ez egy félelmetesen szórakoztató könyv. Még a legelvetemültebb közgazdasági fejtegetései is élvezetesek, van egy olyan könnyed bája, ami mintha idézőjelbe tenné az egész regényt: ugye, milyen jól szórakozol te is lehetséges (nagyon is valószínű) jövődön? Egyébként mindamellett, hogy okos és gonosz, Shriver trükkös szerző is: a valószínűtlenre hangolt (és egy egészen más jellegű, de nem kevésbé nyugtalanító kérdésfeltevés irányába elmozduló, potenciálisan egy új regény témájának is megágyazó) befejezést olyan szelíden csapja pofán egy odavetett félmondattal, hogy óhatatlanul elgondolkodunk… Hol is lettünk átverve? Mert hogy át lettünk verve, abban nagyjából biztos vagyok.

Kiadó: Gabo

Fordító: Komló Zoltán

Lionel Shriver: Nagytestvér

„A diétaipar az egyetlen olyan jövedelmező üzletág a világon, amely 98%-os hibagyakorisággal dolgozik.”

Te mit tennél meg a testvéredért? – szegezi nekünk a kérdést az emberi kapcsolatokat rendre savba mártogatott bonckéssel vizsgáló Lionel Shriver. Nyeljük csak vissza nyugodtan az automatikus válaszainkat és inkább olvassuk el a regényt, érdemes.

Amikor Pandora, a „véletlenül sikeres” negyvenes üzletasszony kimegy a reptérre egykor menő jazz zongorista bátyja elé, még csak azt hiszi, kissé kínos két hónapnak néz elébe azzal, hogy a lecsúszófélben lévő, épphogynem hajléktalan, egykori nagyratörő reményei siralmas maradványain tengődő testvérét rászabadítja kényszeres férjére és két, épp problémás kamaszkorát élő nevelt gyermekére. Azonban amikor meglátja a saját karikatúrájává hízott Edisont, amint kerekesszékben tolják ki a váróterembe, hogy ne tartsa fel az indokoltnál jobban a reptéri forgalmat, már tudja, hogy élete tán legnehezebb két hónapja vár rá. Ha nem több.

Edison elhízott. Nem a hétköznapi értelemben, nem kis hájikákkal küzd itt-ott a TV előtti nasitól meg az ülőmunkától, hanem groteszk mód, kórosan elhízott, majd’ 200 kiló. Mozogni alig tud, összetöri a bútorokat, az étteremben külön széket kell neki keríteni és lehetetlenné teszi a közlekedést a konyhában. Útját lépten-nyomon pizzásdobozhalmok, literes tejszínesflakonok, gigászi éttermi számlák és kiürült cigisdobozok szegélyezik. Mintha puszta létével akarna fricskát mutatni Pandora ételfasiszta, egészségmániás, testét válogatott kínzásokkal gyötrő férjének, Fletchernek. És még a súlya a legkisebb baj vele. Mert Edison saját egykori zsenijének teljes tudatában osztja az észt mindenről és oszt ki mindenkit; rávezeti Pandora lázadó kamaszfiát arra, hogy a főiskola felesleges időpocsékolás; összetöri Fletcher legszebb saját készítésű bútorát és nyíltan vállalja, hogy halálra akarja enni magát. Míg ki nem derül, hogy a belengetett turné is csak egy jól festő hazugság és a két hónapos pokol nemigen ér véget, hacsak…

Hacsak Pandora rá nem szánja magát, hogy csapot-papot otthagyva segítsen bátyjának kimenekülni a saját magára szabott poklából és lefogyni. Persze semmi sem ilyen egyszerű. Pláne nem olyan ellendrukkerekkel, mint a sértődött férj, aki túl azon a - tán jogos - megbántottságon hogy felesége látszólag a testvérét választotta a saját családja helyett, életfilozófiájából adódóan is ott töri le a friss elhatározásokat, ahol csak tudja. Mert aki egyszer hibázott, nem tehet jót sosem. Aki egyszer bedobta a lovak közé a gyeplőt, sosem találja már meg. Aki egyszer kórosan elhízott, az már nem lesz tartósan vékony, csak teher mindenkinek, a testvérének, a társadalomnak, az egészségügynek – hovatovább, megérdemli, hogy halálra zabálja magát, lehetőleg minél hamarabb. Csak jó messze a mi otthonunktól, mondjuk egy barlangban, hogy ne legyen gondunk vele.

Shriver zsenijét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy miközben töviről hegyire elénk tárja az elhízásnak, e valóban össztársadalmi problémának (nem csak az USA-ban, nálunk is) megannyi vetületét, Fletcher alakján keresztül görbe tükröt állít a „másik oldal” elé is: az örök önsanyargatók, az örömtelenségüket, frusztrációjukat, kontrollmániájukat, saját testükkel szembeni bizonytalanságaikat az egészséges életmód álcája mögé bújtatók elé (amely csoport még véletlenül sincs köszönő viszonyban sem a valóban egészséges életmódot követőkkel). Shriver gonosz, mert ugyan szívünkből szánjuk, de meg is vetjük Edisont (mutasson bármennyit a saját mérlegünk nyelve), közben tiszta szívből utáljuk Fletchert, aki a felesége iránt érzett szakmai irigységet úgy kompenzálja, hogy kisajátítja az egészséges étkezést és a testedzést mint olyan valamit, ami a családban csak neki mehet jól – frusztrációt és végső soron dafke egészségtelen étkezést váltva ki a saját feleségéből és gyerekeiből. Így lehet, hogy bár személy szerint óriási marhaságnak tartom, hogy valaki otthagyja a családját és kétszemélyes szigorú diétatáborba kezdjen a testvérével, azon kapom magam, hogy szurkolok Pandorának. Nem is azért, hogy Edison lefogyjon, hanem hogy bemutassanak Fletcher testkultusz-terrorjának.

Persze Shrivernél semmi sem az, aminek látszik, a gyanúsan örömteli fordulatok pedig magukban hordozzák a tragédia előszelét. Tragédia? Vagy pusztán fájóan hétköznapi? Mulasztás? Vétek? Ostobaság? A könyv ezúttal több akar lenni (és persze több is) annál, amit nekem adni tudott. Az elhízásról, a diétaiparról, a korunkat mélyen átitató testkultuszról írott groteszk látleletként olvastam, és mint ilyen, csodásan elszórakoztatott; ám van egy mélyebb rétege is. Arról, mit vagyunk hajlandóak megtenni a szeretteinkért. Mit áldozunk fel, meddig megyünk el, hogy megmentsük azt, akinek rajtunk kívül nincs senkije, aki megmentené? Mit teszünk, ha kiderül, ő maga tán nem is akarja, hogy bárki megmentse? Felérhetne egy óriási pofonnal. Ha vagy olyan szerencsés, hogy még nem késő, felnyithatja a szemed. Ám ha a saját életed megkínált már a legnagyobb, jóvátehetetlen tragédiával, amit a szeretteink elhanyagolása hozhat, akkor azt kell mondanod: szép próbálkozás volt, kedves Lionel, de sajnos késő. Marad a szórakoztató, groteszk látlelet. Abból viszont kétségkívül a legjobb!

Kiadó: Gabo

Fordító: Komló Zoltán

Lionel Shriver: Születésnap után

Melyikünk ne gondolkodna el azon néhanap, hogy „ha akkor másképp döntök, most minden más lenne” – legyen az egy kapcsolat felbontása avagy útnak indítása, egy munkahelyváltás, egy „X” az egyetemi jelentkezési lapon, vagy akár egy teljesen hétköznapi apróság. Szeretjük azt hinni, hogy sorsfordító pillanatokon múlik minden, és néha ez bizony így is van – ám hogy pontosan mi is múlik ezen pillanatokon és hogy vajon minden másképp lesz-e, ha adott döntéshelyzetben a másik utat választjuk, az már egy sokkal összetettebb és érdekesebb kérdés. Mely kérdést Lionel Shriver rettentően ügyesen, már-már zavarba ejtő alapossággal és olykor zavaró életszerűséggel járja körbe...

Irina McGovern orosz származású amerikai mesekönyv-illusztrátor, aki Londonban él terrorizmus-szakértő majdnem-férjével, Lawrence-szel. Ha őt kérdeznénk, valószínűleg azt mondaná, „minden rendben van” az életében – munkájában (amit amúgy csekély lelkesedéssel, de mégiscsak lelkesedéssel végez) mérsékelten sikeres, anyagi helyzete nagyjából-egészében jó, kapcsolata megszokott, biztonságos, a takaréklángra csavart szenvedély ellenére is kielégítő. Mit akarhatna még? Mondjuk egy kis élet nem ártana a mindennapi rutin, a vacsora előtti pattogatott kukorica, a minden este ugyanolyan tévéműsorok és az évek óta kínos egyformasággal végzett ágybeli gyakorlatok mellé – valami váratlan, valami spontán, valami, amire nem lehet ráütni a „de hát így szoktuk” plecsnit.

Megcsókolni egy másik férfit egy túlfűtött vacsora után – mely vacsora igazából kizárólag az épp valami távoli konferencián okoskodó Lawrence erőltetésére alakult úgy, ahogy, jelesül, hogy Irina és a „közös barát” (valójában Lawrence-barát) snookerjátékos, Ramsey kettecskén maradjon – kétségkívül ilyen váratlan. Nem is csoda, hogy Irinánk bizony habozik – addig-addig, amíg el sem tudja dönteni, mit csináljon, s a könyv szépen kettéágazik. Így lehet, hogy az első (még „hagyományos”) fejezetet követően a többit már úgymond „duplán” kapjuk: az egyik szálon a csók elcsattan, a másikon nem. Az egyik szálon tépelődés, elhagyás, szenvedélyes viszony és csupa „váratlan”; a másikon a megszokott biztonság és az örök „mi lett volna, ha”.

El is lehetne intézni ennyivel – az egyik lehetőség a mindent felemésztő szenvedélyé, a másik a punnyadt hétköznapoké, ki-ki döntse el, melyik a szimpatikusabb. Még jó, hogy Shriver ennél sokkal-sokkal jobb író, aki vállalja a kockázatot és szembemegy az örök „miért nem a Hufnágel Pistihez mentem hozzá?” dilemmával. (Azért nem, kedves Paula, mert mellette jó eséllyel tök ugyanilyen hisztis családanya lennél.) Mert ugyan adott pillanatban valóban mindent megváltoztathat egy döntés, de hosszú távon – pláne egy élet távlatában – értelmetlen jó és rossz döntésről beszélni. Bármelyik úton indulunk el, ugyanúgy várhatnak ránk buktatók, csalódások, kudarcok, hisztik – ahogy sikerek és boldog pillanatok is. Nagyjából egy dolog biztos: az életünk maga a kiszámíthatatlanság.

Irina „két élete” bővelkedik sikerben és kudarcban egyaránt – az a bizonyos döntés ugyan kihat az élete minden területére – a családjával, barátaival való viszonyára, a karrierjére, az anyagi helyzetére, az önbecsülésére – ám az már ízlés kérdése, hogy ki melyik „irányt” tekinti jobbnak, boldogabbnak. S noha Shriver okos szerző, aki elképesztő következetességgel, szigorúan, technikásan pakolgatja egymás mögé az egyes fejezetpárokat, látszólag hideg fejjel és abszolút kiegyensúlyozottan, ő sem tudja megállni, hogy – bármily szolidan is, de – állást foglaljon az egyik döntés mellett. (Szerencsére ezzel együtt maximálisan meghagyja nekünk a saját állásfoglalás lehetőségét, tehát ez jelen esetben a legkevésbé sem kritika, csupán azt bizonyítja, hogy a szerzőnek is van lelke – nem csak esze.) 

Ami nem is árt, mert bizony olvasás közben könnyen kialakulhat egy olyan kép, hogy ez egy túlságosan is agyas könyv, ahhoz képest, hogy érzelmekről, érzelmek diktálta választásokról szólna – Shriver analitikus éleslátással boncolgatja szereplőit, nagyjából annyi együttérzéssel, mintha azok a boncasztalon élve kifeszített békák lennének. Gondolom, az írónő korábbi művei ismerőinek ez nem meglepetés, de gyakran – azt hiszem, túlságosan is gyakran – éreztem azt, hogy pont annyival hatoltunk mélyebbre Irina önanalizálásába (önmarcangolásába), hogy az már kényelmetlen legyen. Kényelmetlen, mert olvasás közben óhatatlanul az olvasó is boncasztalra kerül – és még aki olyan szerencsés, hogy nincs meg a maga Hufnegál Pistije, az sem érezheti biztonságban magát.

Shriver szembesít minket egy halom elő- és értékítéletünkkel, önáltatásainkkal, megalkuvásainkkal, megszokásainkkal – és ez nagyon nem esik ám jól. És bár tálcán kínálja magát a leegyszerűsítés a „mi a fontosabb, a perzselő szenvedély vagy a nyugodt, biztonságos, kiszámítható kapcsolat” kérdéskörre, de azért nem árt, ha látjuk: ez a könyv ennél sokkal-sokkal többről szól. Például arról, hogy vannak helyzetek, amikor nem lehet olyan döntést hozni, amit életünk valamely pillanatában ne bánnánk piszkosul – épp ezért az egyik legnagyobb feladatunk megtanulni felvállalni a saját döntéseink. Ha ezt megtanultuk, utána már nyugodt szívvel és emelt fővel nézhetünk vissza és mondhatjuk azt akár a faképnél hagyott lehetőség szemébe is, hogy „minden rendben van”.

Kiadó: Gabo

Fordító: Komló Zoltán