Joker - film

Úgy voltam vele, hogy nem írok erről a filmről, amíg ennyire fel vagyok kavarodva tőle - de azt hiszem, várhatnék még jó darabig, mire... vagy nem is tudom, van-e egyáltalán esélye, hogy leülepedjen. Ijesztő volt, minden értelemben, főleg mert ismerek (ismertem?) olyan személyt, aki közel állt (közel áll?) egy hasonló metamorfózishoz. Egy szóval nem mesélném, látni kell. Hagyni kell, hogy felkavarjon. Ritkán láttam ennyire zsigeri, teljes mozit. Joaquin Phoenix zseniális a szerepében, valahol azt hiszem ezt a mélységes kiszolgáltatottságból kinövő pszichopatát neki találták ki (és ezt az emberi, szelíd A nő című filmje, vagy A nyughatatlan odatettsége fényében érdemes főleg végiggondolni). Az elképzelt képregényes gonosz elképzelt eredettörténete is hibátlan - akkor is, ha nekem nagyon sokat jelent még mindig Heath Ledger Jokere, pont azért, mert Nolan filmjében az a három (hitellel előadott) hamis eredettörténet (ahogy felerősítve oltják ki egymást) továbbra is zseniális, a figurához méltó ötlet.

Mondják, hogy ez a film finom komplementere a Taxisofőr metamorfózisának, és van is ebben valami. Komoly szereposztó húzás ennek fényében, hogy a tenyérbe mászó showman ebben a filmben Robert De Niro - mondhatni, eljátszhatta a másik végét is az egykori attitűdnek, ráadásul nagyon jól csinálja, rég láttam ennyire jónak. Amúgy mindenkit nagyon szerettem benne, de körülbelül úgy, ahogy a magas lázzal járó betegség tüneteit. Mert itt senkinek nem volt egy pillanatig sem meseíze - holott mindez egy képregényes alapokról növő, alapjában egyszerűsítő és hamis világkép kereteit valódivá tágító mese. Hiszen ezek a szereplők egytől egyig kitalált személyek, Batman álomvilágának kitalált helyszínén, de a film kizárólag életszerű, pontos, pszichológiailag félelmetesen megalapozott jeleneteket tartalmaz. Eszembe kellett jusson (ha már komplementer) a Volt egyszer egy... Hollywood, hiszen ott egy valóságos borzalom adta a mese keretét, amit teljesen álomgyári módon talált ki QT és csavart filmre az alkotógárda, míg itt egy mesekeretet sikerült csurdig tölteni valódi élettel. Bár ne lenne ilyen valódi...

Hiszen tényleg a "kinek mennyije van, annyit is ér" világát éljük. Hiszen valóban szűnnek a szolidáris gesztusok, a kiszolgáltatottság egyre inkább magára marad, utcára lettek szórva a mentális betegek és egyre többen nem tudják hol felíratni maguknak a valóságukat élhetővé szedáló gyógyszert. Hiszen a film máris teremtett egy valóságos gesztusrendszert, valóban megjelentek a Joker arcát viselő tüntetők - ez nagyon morbid, hiszen a figura a filmben pontosan jelzi: amit csinál, az nem alapja semmilyen mozgalomnak, nem is lehet alapja. Kilátástalanságban (mégis) hozzányúlnak ehhez a jelképhez. Hiszen jelkép - egyszerre a belső káosz vállalásáé, és az eltakaró társadalmi hazugságok felszámolásáé. Dacreakció - ha már bohócság tiltakozni, legyen az ember bohóccá. Pedig a filmben az is pontosan benne van: ez tényleg nem út, ez kizárólag a rombolásé. Úgy is, hogy a filmidő alatt (ki ahogy, a közepéig, a végéig...) nem úszod meg: a pszichopatának szurkolsz...

A rendező-író Todd Phillips (és az írótárs Scott Silver) egy jelenettel győzött meg végképp, hogy ebben az elszabadult moziban valami olyasmi történt, ami visszaadhatná a hitem a mesélés álomgyári módja iránt (amit egyébként Tarantino vett el, teljesen jogosan, a maga filmjével). Amikor Arthur Fleck (nevezzük így, pedig ugye...) kőmerev ábrázattal kifordul abból a lakásból, a lányanya lakásából, aki legalább a képzeletében emberszámba vette. Mert nem tudjuk, mi történt abban a lakásban, ahol a bohóc a maga mélységében újra eljátszotta a lány felelőtlen, akár gúnynak is értékelhető mozdulatát. Nem tudjuk, megismétlődött-e a kegyelem gesztusa, amit a nyomorult egy másik nyomorulton egyszer már gyakorolt, vagy a gátlásait hullató gyógyíthatatlan mutatta meg, valójában hogy néz ki az a halántékhoz tartott beteg mozdulat. Ebben a belülről elmesélt borzalomban ott maradt egy kis "nem tudható". És ennyi pont elég... Nem beszélve róla, hogy tükörbe nézet: rólad mesél, melyik történést érzed hihetőbbnek, vagy valódinak.

Ha eredettörténetet kell csinálni egy gonosz mesehősnek, akkor tessék legalább így. Mert az igazi mese ízével terhes: emberségre kötelezne. Egyszerűen a fenyegetéssel, egyszerűen azzal, hogy érdekedben áll(na) emberszámba venni azt is, aki ennyire a maga embersége szélén imbolyog. Ami most, félelmek keltésének és gyűlölet-vetemények nyílásának idején főleg alapvető lenne, és főleg: rohadtul nehéz.

Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk

Jusson majd eszedbe, amit mondok: az embernek két dologra van szüksége ahhoz, hogy szilárdan álljon, kiegyenesedve járjon, és hogy megőrizze a szeme csillogását, a szíve fürgeségét és a vére zenéjét: egyenes gerincre és könnyekre.

Egyre jobban szeretem ezt a fickót. Jó volt látni és hallgatni a Margón, jó érzés, hogy benne van a könyveimben az aláírása. Tény, elfogult vagyok, szeretem a költői prózát, azt a határterületét a regénynek, ahol már majdnem vers. Pont azt szeretem benne, amit a néhány kritikusabb hang kárhoztat - hogy meri a cselekmény helyett a benyomások sajátos szerkezetére bízni a könyveit. A sejtelmekre. A regényében így fogalmazza meg: ...ami ugyanis kimondatlanul marad, az mindig könnyebben férkőzik a szívünkbe és ott azonnal elkezd változásokat előidézni, míg a kimondott vagy leírt szavaknak könnyebb ellenállni és könnyebb elhallgattatni őket. A szavakat el tudjuk hallgattatni, a sejtelmeket viszont nem.

Mert valóban, annyi sejtelem környékezi ezt az egy elmesélt napot, amihez fel kell idézni három nemzedék múltjából azokat a formáló tényezőket, amik elvezethettek idáig. Kimódolt, időben ugráló szerkezetben, szem előtt tartva a keltett hatást, az utolsó, hatást keltő csavarig, amivel megint könnyet csalt a szemembe. Mert tényleg ijesztő, mennyire nem ismerjük a saját történetünket, mennyire másképp meséljük magunknak mindazt, ami megtörtént velünk, amit formálónak, fontosnak érzünk. Mennyire másképp ahhoz képest, ahogy a többi élte meg (velünk együtt, egy időben, ugyanazon a helyen) azt a bizonyos pillanatot, amikor eldőlt, milyen irányt vesz az életünk.

Családtörténet tehát, egyetlen napra fókuszált kuszált múlt - és csalástörténet, hiszen regény. Irodalom. Szerkezete van. Jón Kalman Stefánssonnal nem ez történt és nem így, nyilván, még akkor is, ha a könyve minden leírt momentumában, az egyes szám első személy használatával is kiáll a konkrét jelenlét érzetének keltése mellett. Ezt is szeretem benne, hogy a tudatában van: irodalmat művel, amikor ír, nem életet, hanem történetet teremt. És azt is szeretem, hogy amit leír, annak van tanulsága - sejtelmes egy tanulság, szerintem mindenki másképp fogalmazza magának, ugyanúgy, ahogy a sorsfordító pillanatot is mindenki másképp. A jelen adott pillanatában, amikor végre tényleg megbillenhet a rólunk gondolt. Amikor a családon belüli elhallgatásokat felszakítja egy levél, egy morbid helyzet a vámon, ahogy a történetben rejlő történetek kibomlanak a szemünk láttára. Ez a szikár, bölcs, szelídségében is hajlíthatatlan izlandi pali tud valamit, amit csak a legnagyobbak: igazat hazudni.

Valahol nagyon rokon érzetű volt a múlt Izlandjának könyvbéli íze, persze több réteggel teremtve otthonosságot az olvasónak (ez esetben nekem) a különböző megidézett korokban. A nagyapák idejének számomra a trilógiájával nyitott belélegezhető távlatokat - egyáltalán nem bánom, hogy a magyarul megjelent könyveit nem a megjelenés sorrendjében olvastam. Az a lélegzet a partvidéki halászok, szegény emberek élethelyzeteinek (ott is) hihetetlenül plasztikus ábrázolásától volt tengerillatú (itt is). Valahogy a Menny és Pokol trilógia távolibb múltja megágyazott ennek a közelibbnek, és az a költői stílus, amivel amúgy olykor borzalmas élethelyzeteket hozott testközelbe tényleg gyökeresen ugyanaz a (balladai, vagy hogy pontos legyek: sagába illő) hang.

Hogy aztán a főszereplők ifjúkora, ami egyfajta apátlanságban telik, teljesen másért legyen hasonlóan gazdag ízű. Az ország legsötétebb helye, a kíméletlen szigorral rajzolt Keflavík (amúgy az író szűkebb pátriája) az amerikai katonai jelenléttel, a zónájukkal, a repülőgépeik zajával valahogy zsigerig rokon élményeket hívott elő belőlem, dunaújvárosi élményeket, az ott gyermekkoromban bőszen üzemelő orosz laktanyával. Mi persze nem fosztogattunk ellátmányt (luxuscikket) szállító teherautókat, az oroszoknak nem volt ilyesmijük, de rettenetesen könnyű volt csencselni velük, pálinkáért bármit be lehetett szerezni tőlük, brutálisan tartós övet, szimatszatyrot, gázolajat, benzint kannaszám. Valahol a könyvben ugyanaz a kis nemzeteket gyakran sújtó átok, a megszállók jelenlétének mindenre rányomódó bélyege érzett nekem, teljesen más előjellel, de erősen ugyanazzal a jelleggel, amit ismertem. És nemcsak ezt. A zenéket. A kamaszkínokat. A kényszerű távozást, miután kifogyott a környéken a munka. Könnyű otthon lenni valamiben, amiben laktál...

A jelen pillanatai... ez más kérdés, de éltem annyit, hogy értékeljem a nézőpontok pontos megragadását. Mert tényleg ijesztő, mennyire nem ismerjük a saját történetünket. Olyannyira nem, hogy akár meg is kérdőjeleződhet az emberben: van-e az életünknek fogható, tényleg elhihető, felismerhető s főleg elmesélhető története. Mi hogyan él másképp bennünk, s a megtartott barátban, közeli rokonban arról a pillanatról, ahol valamerre fordult. Könnyű lett volna a lírai sebvakarás helyett történetszerűen felépíteni ezt - könnyű és hatásvadász. Persze, megértem, ha valakinek borsódzik a háta ennyi önmarcangolástól, a tisztán kirajzolódó cselekmény helyett. De ha valaki szerette például Alessandro Baricco szószerény és mégis fűszeres (mediterrán?) költőiségét, ezt a még szikárabb, de sziklák és szél hangján mélyebben zengő prózaköltészetet, Jón Kalman Stefánsson nyelvét is élvezni fogja. Mert én nem a skandináv krimihez hasonlítanám, hanem ahhoz a borszavú olaszhoz, az ő könyveihez rakom közel a polcon. Van egy új kedvencem. Elfogult vagyok. Ne hallgassatok rám. Olvassátok el!

Kiadó: Typotex

Fordította: Patat Bence

Margareta Magnusson: Végső rendrakás svéd módra

Se szeri, se száma manapság a skandináv életmódkönyveknek – a Hyggével kezdődő divathullám máig nem akar lecsengeni, ami tán nem is baj: ugyan vallom, hogy egy Hyggétől senki nem lesz sem kiegyensúlyozottabb, sem boldogabb, sem skandinávabb a skandinávoknál, bármit sugalljon a marketing; abban is biztos vagyok, hogy bőven lenne mit tanulnunk északi felebarátaink hozzáállásából. Persze továbbra is lehet mutogatni az életszínvonalra, a szociális hálóra, az alapjövedelemre, meg amire még akarunk, mindettől független a tény: ugyan rohadt sok vodkával, de mégiscsak képesek megőrizni az életkedvüket akkor is, amikor a napsütéses órák száma alulról sem közelíti a szükséges minimumot. Nekünk ez napsütéssel és pálinkával se megy, szóval nyugodtan szánhatunk rá pár órát, hogy megnézzük, hogy csinálják.

Fent említett divathullám legújabb darabja a saját bevallása szerint „nyolcvan és a halál közt” járó svéd festőművész, Margareta Magnusson Végső rendrakás svéd módra című kötete. Magnusson nem író, csupán egy műkedvelő nagymama, ami meg is látszik – könyve jórészt sztorizgatás és praktikus tanácsok gyűjteménye. Ugyan alig száznegyven szellős oldal, mégis ráfért volna még egy kis húzás – mondjuk akkor már bajosan lehetett volna könyvként eladni, egyébként meg ne gonoszkodjunk: teljesen élvezetesen ír a hölgy és akkor is jól szórakoztam rajta, ha olykor ismételte önmagát. A címről egyébként könnyen asszociálhatunk Marie Kondo szintén divatteremtő opuszaira – nos, minden hozzám hasonló anti-minimalistát megnyugtatok, köze nincs hozzá.

Magnusson könyve nem elsősorban magáról a rendrakásról szól, pláne nem arról, hogy mondvacsinált számok és mutatók mentén hajigáljuk ki mindazt, amit valami épp aktuális divatirányzat feleslegesnek vél – sokkal inkább a halálra való készülésről, az emlékekről és azok méltó helyen kezeléséről, szeretteink fájdalmas kötelességeinek megkönnyítéséről (mondjuk szerintem ez ilyen formán lehetetlen) és arról, hogy gondolkozzunk el azon, mit is akarunk tárgyak szintjén magunk mögött hagyni. Mert hát akármekkora közhely, sajnos igaz: mind meghalunk. Ami azt is jelenti, hogy halálunk után valakinek el kell takarítani utánunk a szemetet. Igen, szemetet – mert bármennyire ragaszkodunk szeretett tárgyainkhoz, könyveinkhez, emlékeinkhez, sokkal nagyobb esélye van annak, hogy ezek bárki más szemében feleslegesek, mint az ellenkezőjének. Aki szembesült már azzal, milyen embert próbáló munka egy elhunyt szerettünk után eltakarítani mindazt, ami körülvette, tudja. Aki nem, egyszer majd úgyis megtudja.

No de miért is foglalkozzunk mi a halállal? Az nem olyasmi, ami mindig csak mással esik meg? Hát, nem. Joggal merülhet fel a kérdés, minek olvasom én (vagy olvassa bárki) harmincasként e könyvet, amit szerzője is idősebb, a halál közelségével szembenéző olvasóknak írt. Miért is? Tán mert az elmúlt pár évben ért pár pofon, ami átformálta a halálról való gondolkodásom. Hozzám túl közel állókat vesztettem el túlságosan váratlanul és szembesültem azzal, hogy aki a legfontosabb sem sérthetetlen. Gondolkodom az elmúláson, készülök arra, hogy bármelyikünket bármikor érheti bármi és azzal aztán kezdeni kell valamit annak, aki itt marad. Furcsa? Itthon mindenképpen. Valahogy furcsa és ellentmondásos viszony fűz minket e tájékon a halálhoz: míg a temetkezésre félretett pénz és a sírhely jó előre történő megváltása kötelesség és presztízs például falusi közösségekben, a halálról való őszinte beszéd mikro- és makrotársadalmi szinten is tabu. Mind úgy teszünk, mintha örökké élnénk, aztán roppant mód meglepődünk, amikor a kilencven éves rokon eltávozik. Nem beszélünk sem arról, félünk-e a haláltól, sem arról, mit hagyunk magunk után, mi a szándékunk a tárgyainkkal, milyen temetést szeretnénk – aztán a hátramaradottak vívnak vérre menő csatát egy merőkanál felett, ami így is, úgy is a szemétben végzi majd. Méltatlanul állunk az elmúlásunkhoz, amivel nem csak saját magunkat alázzuk meg, hanem a szeretteinket is kellemetlen helyzetbe sodorjuk.

E tekintetben érdekes igazán Magnusson könyve: mert persze az, hogy a tárgyainktól való méltó búcsú lelki megtisztulást hoz, nem újdonság (minden gardróbselejtezéskor átélhetjük), ahogy az emlékek felidézésének varázsára sem kell külön felhívni a figyelmet (bár hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla – mikor is nézegettünk utoljára régi fényképeket?). Ami viszont új és hasznos, az a svédek hozzáállása a halálhoz és a halálra való készüléshez. Persze erre is van szavuk: döstädning – a dö annyit tesz, halál, a städning pedig takarítás. A svéd kifejezés azt jelenti, hogy a felesleges dolgokat kidobjuk, a házunkat pedig szépen rendbe tesszük, amikor úgy érezzük, hamarosan elhagyjuk a földi létet. A végső takarítás folyamata akár évekig eltarthat – lesz fázisa, amin átszáguldunk és lesz, amivel hosszú hónapokig szüttyögünk. De elkezdeni el kell valahol.

S hogy mégis mit ad nekem, aki bár gondolkodom rajta és próbálok egyfajta tudatosságot kialakítani az elmúlással kapcsolatban, azért nem készülök még a halálra? Egy gyökeresen más nézőpontot, mint amit belénk neveltek és amit folyamatosan erőltetnek ránk a médiában, a közbeszédben, a környezetünkben. Azt, hogy ha már egyszer pontosan tudjuk, hogy nem vagyunk örökéletűek (mert hát tudjuk, ugye?), akkor ne is viselkedjünk úgy. Hogy ha eljön az ideje, igenis el kell gondolkodni azon, mi legyen a cuccainkkal, amiket oly nagy szeretettel halmozunk (annál inkább, mert nekünk nincs és nem is lesz gyerekünk – óhatatlan hát elgondolkodni azon is, vajon ki és hogyan takarít utánunk). Hogy azt a töméntelen mennyiségű felesleges izét, amit őrzünk, akár más még hasznosíthatná is – itt befigyel némi szintén trendi ökotudatos vonal is, de ezt ne rójuk fel a szerzőnek, attól, hogy mostanság kezd túlságosan trend lenni, még nem olyan nagy baj, ha valaki figyelembe vesz öko-szempontokat is. Ennek fényében mondjuk vicces, hogy ezt pont egy könyv propagálja, ami olvasás után felkerül egy polcra kétezeregynéhány társa mellé újabb porfogónak (mondjuk ezt már Marie Kondonál se értettem: ha a cél a minimalizmus, mi a fenéért ad ki könyvet, aminek aztán a kidobására szólít fel?) – de ismét csak: ne gonoszkodjunk. Szerethető és érdekes darab ez, percig sem bánom, hogy elolvastam – de nem fogom kincsként őrizni a könyvespolcon. Inkább, Magnusson szellemében, azt hiszem, tovább ajándékozom.

Kiadó: Park

Fordító: Dedinszky Zsófia

Margeret Atwood: A Szolgálólány meséje (2019)

„…fáj, hogy újra el kell mondanom. Bőven elég volt egyszer is átélni. De nem adom fel, folytatom ezt a szomorú, vágyódással és aljassággal teli vontatott és csonka történetet, mert azt akarom, hogy halljátok, ahogy én is hallom majd a tiéteket, ha valaha találkozunk, akár menekülés közben, a jövőben, vagy a mennyben, vagy börtönben, vagy a föld alatt; valahol máshol. Mert ezekben az a közös, hogy nem itt vannak. Azzal, hogy felfedek bármit is, tudatom veletek, hogy hiszek bennetek, hiszem, hogy ott vagytok, hiszem, hogy léteztek. Azért mesélek el mindent, mert azt akarom, hogy valóságosak legyetek. Elmondom, tehát vagytok.”

Nobel-díj ide vagy oda (megint nem ő…), az idei vitathatatlanul Margaret Atwood éve lesz nálam. Tavasszal végre teljessé vált a MaddAddam-trilógia magyar kiadása, ami felejthetetlen élményt adott, ősszel pedig megjelenik (illetve már meg is jelent, a magyar kiadásra kell még várni picit) a világ egyik leghíres(-hírhedt)ebb sorozatának alapanyagot adó A Szolgálólány meséje folytatása, a Testamentumok. Ennek örömére kerek tíz év után rászántam magam, hogy újraolvassam, hol is kezdődött Fredé világhódító története – hisz a folytatást úgyse hagyom ki, s akkor már lássuk, mit is ad az eredeti ennyi idő elteltével. Roppant érdekes a viszonyom ezzel a történettel. Amikor először olvastam, nagyon érzékeny időszakomban talált meg, és talán (bár a tíz évvel ezelőtti énem nyilván zokon venné, hogy most ezt írom) éretlen voltam hozzá. Bár lehet, hogy nem – egyszerűen minden életszakaszban mást ad (ám mindig ad valamit – ahogy az igazán nagy könyvek általában). Akkortájt életem egyik központi kérdése a gyerekvállalás / nem vállalás volt, friss élmény volt a szociológia szak és az ismerkedés a huszadik század eleji feministákkal, épp halálosan szerelmes voltam Simone de Beauvoir életművébe – nem meglepő, hogy leginkább az önrendelkezésüktől megfosztott nők „szolgálólány” státuszba kényszerítése és a női test szülőgéppé silányítása fogott meg és háborított fel. De annyira, hogy utána évekig nemhogy a könyvet, a róla írott posztom sem tudtam elolvasni – úgy maradt meg bennem Atwood és Fredé meséje, mint valami mérgező gázokkal és nukleáris hulladékkal teli mocsár, amibe ha egyszer beledugom az ujjam hegyét, csak húz-húz lefelé, és soha nem szabadulok. Az emlékétől is fuldokolni kezdtem. Nem véletlen, hogy a sorozattól is tudatosan távol tartottam magam – a gondolatát sem bírtam elviselni, hogy én ezt vásznon lássam.

Az igazán érdekes az, hogy maga az elbeszélés is úgy élt emlékeimben, mint egy roppant nehéz és bonyolult, olvasópróbáló teljesítménytúra – ami már csak azért is érdekes, mert az azóta kedvenccé vált Atwood legtöbb regénye esetében épp az okozott meglepetést, hogy súlyos témái és posztmodern elbeszéléstechnikája ellenére is mennyire olvasóbarát módon ír, mennyire könnyen olvasható, a szépirodalomban szokatlan mód szórakoztató a prózája. E tekintetben az újraolvasás valóban tanulságos volt – mocsárnak és teljesítménytúrának nyoma sincs, csak úgy száguldottam át Fredé történetén, ami ezúttal, minden borzalma ellenére éppoly szórakoztatónak és olvasmányosnak bizonyult, mint társai. Újrafordításról tudtommal nincs szó, tehát igen, azt kell mondjam, ennyit számít az a plusz tíz év és az a néhány száz plusz olvasmány.

De vajon ugyanazt jelentette-e nekem most Fredé meséje? Visszaolvasva a posztom, egy dolog tűnik fel újra meg újra: kényszer. Bizonyos szempontból Fredét és társait persze valóban belekényszerítették a vörös csuhába – de! És ez itt egy elég nagy DE! Mind dönthettek volna másképp. Választhatták volna a biztos halált, lehettek volna háztartási alkalmazottak egy ideig, vagy akár kurvák az erre szakosodott intézményben – mindenki által megvetve, de tán egy fokkal szabadabban. Szolgálólánynak lenni undorító, mocskos, megalázó, identitást lebontó szerep – mégis: jó páran választják ezt a szerepet. Gyávaságból? Pillanatnyi biztonságérzetért? A jövőbe vetett hitért? Az előnyért, ami egy sikeres szülés után kijár? Ki tudhatja…

Ami ezúttal a legmélyebben belém mart, az Fredé folyamatos próbálkozása önmaga újradefiniálására, arra, hogy megtalálja a helyét, a szerepét, saját identitását ebben az új világrendben – ahogy a személyiségfosztásra való állandó törekvések ellenére megpróbál önmaga maradni. Valamiféle önmaga – ami köszönő viszonyban sincs egykori önmagával, mégis: a legfontosabb. Hogy meg tudja őrizni az önmagába, mint önálló személyiségbe vetett hitet. Hisz mindannyiunknak erre van a legnagyobb szükségünk – hogy el tudjuk helyezni magunkat valahol a kis világunkban, hogy tudjuk, kik vagyunk mi, függetlenül mindenféle külső tényezőtől, társadalom által ránk ütött hasznossági pecséttől, anyagi és egyéb javaktól. Hogy ha lenne tükrünk, tudjuk, ki néz szembe velünk.

Persze Fredé meséje csak mese – utólag elmesélt, megbízhatatlan történet. Atwood különösen vonzódik a megbízhatatlan narrátorokhoz – ahogy Grace Marks, az Alias Grace hírhedett gyilkosnője, vagy Iris Chase, A vak bérgyilkos idős narrátor-írónője, vagy a Guvatkáknak teremtéstörténetet mesélő Hóember, úgy Fredé is mesél, ahogy kedve tartja. Hisz nincs történet, nincs abszolút igazság, nincsenek kordokumentumok – csak a személyes emlékezet van. Ami csalfa, részrehajló, szépítő és vádaskodó. Értelmet pedig legtöbbször csak utólag nyer…

„Amikor az ember egy történet közepén jár, az még nem is történet, hanem csak zűrzavar, sötét morajlás, vakság, törött üveg és széthasadt fa roncsa – akár egy ház a forgószélben, vagy egy jéghegyek közt összetört, zúgókon sodródó hajó, amit a fedélzeten senkinek nincs hatalma megállítani. Csak később lesz belőle valami történethez hasonlatos. Amikor az ember elmeséli, saját magának vagy valaki másnak” – írja Atwood az Alias Grace-ben. Véletlennél sokkal többnek tekintem, hogy a nemrégiben itt vesézett Apáim története című dokumentumfilm mottójául épp ezt az idézete választotta a rendező Sarah Polley – így érnek össze kulturális élmények. Nyilván az sem véletlen, hogy most épp Fredé identitáskeresése, önigazolása, az általunk választott és a külvilág által ránk kényszerített szerepek (és a kettő közötti különbség) rétege érint meg A Szolgálólány meséjéből – no meg az, hogyan meséljük történeteinket a körülöttünk élőknek és hogyan mesélnénk az utánunk következőknek. Egyáltalán, miféle hit kell ahhoz, hogy úgy gondoljuk, lesznek még utánunk következők, akiknek érdemes mesélni?

Az év egyik legtanulságosabb olvasmányélménye lett ez a mostani újraolvasás – nem is annyira Atwoodot és A Szolgálólány meséjét, hanem saját magamat illetően. Ritka, hogy ennyire jól rímel egy olvasás arra, ami a mindennapokban foglalkoztat, és még ritkább, hogy két ennyire különböző életszakaszban sikerül így elkapnia (az meg pláne ritka, hogy ennyire szorosan követik egymást azok az élmények, amik ily módon rezonálnak bennem). Kíváncsi vagyok, újabb tíz év múlva mit váltana ki, mire világítana rá – ha jelenkori világunk létezik még akkor, s lesznek benne könyvek, elolvasom; s ha lesz még internet, és rajta nekem blogom, megírom. Most pedig jöjjön a sorozat – bár még mindig tartok kissé az élménytől, az Atwood által írt folytatás előtt mindenképpen meg akarom nézni, milyen irányba vitték el a történetet a filmesek: már csak azért is, hogy összevethessem az írónő által megálmodott utótörténettel és lássam, Atwood mennyiben reflektál és mennyiben mutat fricskát a másik médiumnak. Nagyjából biztos vagyok benne, hogy roppant érdekes popkulturális jelenséggel állunk szemben – már csak a két különböző folytatás befogadása és a „melyik az igazi” kérdésköre miatt is. De erre visszatérünk még, hamarosan…

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Mohácsi Enikő

Vörös Eirík története

Képzeljük el, hogy a magunk törvénye szerint akarunk élni. Nem adózva semmilyen felső hatalomnak. Kiszakítani a természetből azt (dús legelőt a hegyek alján a háziállatoknak, halat a tengerből, meg amit még a gazdagsága elénk szór), ami az élethez, apáink életmódjához kell. Izland így települt be, sajátos társadalma sokáig őrizte ezt a szabadparaszti szemléletet. De mindig vannak későn érkezők, akiknek már nem jut legelő, csak a silányabbja, akik a megmerevedő viszonyokból újra kiszakítanák a maguk szabadságát. Vörös Eirík is ilyen ember. Erőszakos természetű és éhes, bizonyos elkövetett bűnök elől menekül Izlandra, de nem sok babér terem a számára a földön, ahol már minden élhető helyen laknak. Felpakolja hát az állatait, és néhány hű emberével tovább hajózik nyugatra, új hazát alapítani. Így talál rá Grönlandra - ő nevezi el: a korabeli propaganda szép példájaként zöldebbre festve a valóságot, mint amilyen. Otthonalapító és tekintélyes gazda, szabad ember az új földjén. Nem mellesleg egy sagába illő kaland névadó hőse - hiszen a történetét persze hogy elmesélik, s (tulajdonképpen igen hamar) le is jegyzik aztán, amikor megszületik az izlandi anyanyelvi írásbeliség.

Ez a csokor mese legalább annyira (ha nem jobban) hiteles történetileg, mint a Brennu-Njáls saga, az egykor éltek nem lettek legendává benne, hősi múlttá, ahogy Egil sagájában a címadó hős (nem is beszélve a Völsungok isteni beavatkozásokkal is terhes sárkányöléséről...). Ezt szinte a kortársak jegyzik le, kevésbé, de azért valamennyire nyilván érvényesül benne, ahogy a szájhagyomány ferdít és tipizál. Hiszen óhatatlanul ki vagyunk szolgáltatva a mesélőknek (a hősöknek, vagy általában szófukarok lévén a környezetükből valaki szószátyárabbnak), akiknek érdeke, hogy a hősök tetteit a lehető legjobb színben tüntessék fel - de persze az akkori kor értékrendje szerint, amely rengeteg elemében különbözött a maitól, és a fentebb említett legendai és ősmúlt-idő erkölcseinek egyenes ági leszármazottja.

Bernáth István e kötetben bőven túllép a fordítói szerepen - de milyen jól teszi! Összefésülve, amit csak lehet, sagákat és rövidebb történeteket, hogy folyamatában álljon előttünk ennek a kalandnak minden ismerhető részlete. Hiszen ez egy néhány száz évre szóló sikeres államalapítás - az észak-európai ember így vitte az életmódját, ahova csak lehetett, azt alig adaptálva a helyi viszonyokhoz, inkább megkeresve a helyet, ahol a szokott módon élhette. Nem volna jogtalan szerzőként tekinteni a sagák magyar szerelmesére - a magyarázó jegyzetek (amelyekbe hallatlanul olvasmányosan beleépíti a tudomány mai állása szerinti helyrajzi, régészeti és kultúrtörténeti eredményeket) legalább annyira érdekesek, mint a két lefordított saga, s az a néhány rövidebb novella-szerű thauhtür, amik tartalmazzák a grönlandi telep rövidke tündöklését, és a vikingek kalandjait Amerika északi partjain. Bernáth elhivatottságának gyönyörű példája, hogy a sagák a kötetben az eredeti formájukban is szerepelnek (Vörös Eirík története, A grönlandiak története) - a szerkesztő nem szorította háttérbe a szakmájára igényes, az eredetit anyanyelvén megtisztelő fordítót. Milyen érdekes - az összefűzött mese ismeretében valahogy másképp olvasod még egyszer a csaknem ugyanazt...

Ez volt a talán legmerészebb viking kaland - vagy talán a sokból az egyik legjobban dokumentált. Miközben e kolonizációk tárgyi bizonyítékait illetően a tudományunk nem egy esetben tanácstalan. Az egykori grönlandi telepeket sikerült megtalálni és feltárni; a püspökség templomának romjait ugyanúgy, ahogy az egykor éltek tőzegkunyhóinak nyomait. De az a nagyobb telep, amit Új-Fundland partjain találtak a régészek, nemigen egyezik az Eirík fia Leif által ránk hagyott (vagy a szájhagyomány átadódása folyamán elsorvadt) leírással. Úgyhogy mind a mai napig vita tárgyát képezi, hol lehetett Vínland (fordítsuk így: Borfölde - még egy korabeli propagandisztikus névadás...), ahol néhány telet is eltöltöttek a letelepedni vágyók. Persze több hullámban érkezhettek ide hajók - és nem mindegyik utazásból lett azután mese. Többek között: ahhoz túl is kellett élni az utat. A tengert, a telet, a rossz döntéseket, a találkozásokat az őslakókkal, ami nem egyszer sült el véresen.

Ahogy megerősödött a norvég (később a dán) központosítás, a társadalom utánanyúlt a perifériának. A grönlandi telep későbbi történetei a püspökeik köré szerveződnek - ez is érdekes, és figyelemre méltó, ahogy a szabadságvágyban magunkkal cipeljük a kultúránk, ahogy a kitörési kísérletek vége mindig egyfajta megcsontosodás; olykor néhány generáció elég hozzá, és kiépülnek a viszonyok, ami elől futottak az őseink. Megjelenik (itt épp a vallás köntösében) az a szervezet, ami mindig több akar lenni, mint amennyi a szerepe volna, az adóival, az intézményesült csalásaival. Az első grönlandi püspök története jussok követeléséről, bosszúra ösztönzésről (egészen pontosan: gyilkosságra bujtogatásról), és vérontásokról szól, ahol már nem elég a régi módon kísérelt békéltetés. Ez is kaland - csak keserűbb szájízzel olvasol róla.

Aztán megjött a középkori Európát is sújtó kis jégkorszak - és elnéptelenednek a grönlandi telepek. Az apáik életmódja... Kifogyott alóluk az alkalmas föld, a fjordok kapuit elzárta a jég, szigorúbb viharok söpörték az egyre fagyosabb tengert. Teljes a mozgáskorlátozottság. És külhoni hajók sem bukkannak fel, nincs kivel érintkezni... Hacsak nem tudnak eszkimóként élni, ami viszont skandináv génekkel és keresztény dogmás életvitellel még akaratlagosan sem vállalható... A többi néma fagy... írja Bernáth István. Sajnos soha ekkora aktualitása nem volt a mese végének, mint manapság - bár a higany szála most épp az ellenkező irányba mozog. Az életrendünk minden fejlettségünket bizonygató tárgyunk birtokában is legalább ennyire sérülékeny. Pedig tudhatnánk (akár e kötet példáiból): a hősök végzetéről igen, a társadalmak végéről nem szólnak sagák. Azokat nincs kinek elmesélni...

Kiadó: Corvina

Fordította: Bernáth István

Apáim története (Stories We Tell) - film

Sarah Polley már rég nem „az a kislány a Váratlan utazásból”. Időközben felnőtt, megpróbálkozott a „komoly” színészkedéssel (egy felnőtt kori filmjét sem láttam, de állítólag feledhetően…), majd hagyta a csudába az egészet és inkább átigazolt a kamera túloldalára. És milyen jól tette! Megírt és megrendezett két remek filmet, az Egyre távolabbat, melynek forgatókönyvéért Oscarra is jelölték, és a szerintem konkrétan zseniális Volt egy táncot (erről is írni kéne, de nagyon).  Aztán olyasmibe fogott, amit csak a legnagyobb és legkegyetlenebb művészek szoktak – fogott egy saját traumát, amit nem tudott másképp feldolgozni, összetrombitálta családtagjait, akik így vagy úgy részt vettek benne, tanúi voltak, kárvallottjai és kárörvendői lettek, leültette őket, rájuk szegezte a kamerát és azt mondta: itt vagyunk, feszítsetek keresztre. Az eredmény egy roppant szórakoztató és nagyon megható dokumentumfilm.

Sarah tizenegy éves volt, amikor elveszítette édesanyját, a színésznő Diane Polley-t. Kései gyermek volt, két idősebb testvére már kirepült a családi fészekből, anyja korábbi házasságából származó két féltestvére meg sosem élt velük, így Sarah-t kiskamasz korától az apja nevelte. Igazi kis kakukkfióka volt: a családi ebédeken visszatérő poén volt, mennyire nem hasonlít apjára és testvéreire. Bátyjai előszeretettel trollkodtak azon, hogy anyjuk egy vélt kalandjából született. S mit ad isten, Diane Polley Sarah fogantatása idején valóban torontói családjától távol, Montrealban élt egy ideig, köszönhetően egy visszautasíthatatlan színházi felkérésnek. Ahogy telnek az évek, Sarah-ban egyre erősödik a gyanú, egyre több barát ejt el aprócska célozgatásokat egy montreali kalandra, előkerül három fotó a darabban játszó színészekről és az egyikben felismerni véli biológiai apját.

Irány Montreal, irány a feltételezett apa. Akiről hamar kiderül, hogy egészen más, mint akire gondolt – egyúttal, be kell vallani, anyjáról is kiderül, hogy egészen más, mint akinek ismerte. Következik a lassú ismerkedés: apa és lánya egyre gyakrabban kommunikálnak, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a DNS-teszt bizonyságot hoz és adja magát a kérdés: elmondja-e Sarah az igazságot imádott nevelőapjának és testvéreinek? Innentől könnyedén belecsúszhatnánk az „élet írta igaz mesék” giccses kliséibe, de közbeszól a huszonegyedik századi bulvár: mivel mind Sarah, mind szülei, mind az újonnan felfedezett apa kanadai színházi és filmes hírességnek számítanak, egy újságíró hamar megneszeli a potenciális sztorit, és kényszerhelyzetbe hozza a nem kissé zavarodott színésznőt. El kell mondania.

Az élet a legkegyetlenebb rendező, de Sarah Polley azért simán felveszi vele a versenyt – ahogy Michael Polley, a nevelőapa egy ponton megjegyzi. Mert mit tesz ez a zavarodott színész-rendezőnő, akinek egész addig ismert világa darabjaira hullik abban a pár hétben? Naná, hogy filmet csinál belőle. Sarah, a dokumentumfilmes, a vásznon látható, kamerával a kezében mindenkit kényelmetlen helyzetbe hozó Sarah persze egészen más – ő összeszedett, tudatos, szigorú rendezőként figyeli a filmjét narráló apját a hangfelvételen. Közben minden képkockán átsejlik Sarah, a helyét kereső kislány alakja. A dokumentumfilm gerincét a felfedezés és a belőle, apáiból, testvéreiből, szűk környezetükből kiváltott reakciók adják – ez még önmagában kevés az üdvösséghez. Ami igazán különlegessé teszi, az Diane Polley, az életvidám színésznő, csapodár feleség és lelkiismeretfurdalástól gyötört anya alakjának megelevenítése. Sarah színészek segítségével „játssza újra” az egykoron történteket, a néma képkockákat az apa narrálásával festve alá – simán elhitetve velünk, hogy korabeli felvételeket nézünk. Az elbeszélésekből és a képkockákon megelevenedő anya minimum ellentmondásos, de lenyűgöző figura: egy sikeres színésznő, aki fiatalon kötött házasságát és két gyermekét hagyta ott a nagy szerelemért, amiért alaposan megkövezte a korabeli sajtó – hogy aztán az új szerelem ellaposodásával épp ezért ne lépjen ki újra a kapcsolatból: soha nem hagyott volna el még két gyereket. Így lesz a Sarah születéséhez vezető kaland csupán kaland, mely összetört szívet hagy maga után és harmincegynéhány évvel később is képes fájdalmat okozni.

Hogy milyen reakciókat vált ki a dokumentumfilm ötlete a családból és a környezetből – végigkísérhetjük ezt is. Michael Polley, aki a legnagyobb és legfájóbb szerepet vállalta, aki narrál és aki a lánya kamerája előtt omlik össze, emberfeletti támogatásról tesz tanúbizonyságot. A testvérek zavarban vannak, és csupán Sarah hóbortjának tekintik az egészet, ami úgysem fog érdekelni senkit. A megtalált apa a legérdekesebb eset – Harry Gulkin, a Golden Globe-díjas producer saját szája íze szerint forgatná le a történetet. Ő a saját igazságát szeretné vásznon látni, a belé halálosan szerelmes, ám a család oltárán e szerelmet feláldozó Diane Polley történetét. A producernek igaza van, még ha saját hiúsága beszél is belőle – az egy jóval közönségbarátabb film lehetne. De nem Sarah Polley filmje.

Stories We Tell – történetek, melyeket mesélünk, mondja az angol cím. Sarah-t nem az „igazság” érdekelte, hisz tudja, ahol ennyi ember érzései és évtizedes emlékei játszanak szerepet (pláne ha a legfontosabb szereplő már nem él) ott az igazság képlékeny fogalom. Őt az érdekelte, hogyan meséljük el a történeteinket, hogyan emlékezünk a szeretteinkre, hogyan építjük fel a családi legendárium darabjait. Gyönyörűen mesél identitásképzésről, valóságértelmezésről, a múlt vétkeinek elkendőzéséről és a sebek feltépéséről. Arról, hogy mindez olykor elengedhetetlen ahhoz, hogy rátaláljunk a saját történetünkre. Hisz ki is valójában Sarah Polley? Hol van ő ebben a történetben? Megannyi megszólaló közül épp ő hiányzik – a lány, akinek a lába alól kihúzták a talajt, nem szólal meg, csupán néhány levele kerül beolvasásra. Helyette itt van nekünk ez a fiatal rendezőnő, aki saját traumája legmélyére nyúlt és ráöntötte azt a filmvászonra. Dokumentumfilm helyett kínvallatás – mondja az apa. Igaza van. De nem feledhetjük: minden egyes mondattal, amit szereplőiből kihúz, Sarah magából is kiszakít egy darabot. Azzal együtt, hogy a végeredmény roppant szórakoztató és végső soron kedves film lett, valójában az egyik legszebb és legkegyetlenebb terápiás alkotás, amit valaha láttam.