Walter M. Miller: Hozsánna néked, Leibowitz!

Meséltem róla, milyen éretlenül és korán kaptam egy alaposan felrázó pofont Voneguttól - persze hogy belevetettem magam a fantasztikus irodalomba, és ez belém akadt könyvek hosszú sorát jelentette aztán. Egész könyvtárt, a maga rémületes vonatkozásaival. Bradburyt, meg Asimovot, a Sztrugackij fivéreket, van Vogt szuper- és Wells előembereit, Dick akkor elérhető egyetlen és Clarke minden elérhető könyvét, Douglas Adamst, meg közvetlenül utána Wyndhamot - tényleg  egy időben gátlás nélkül vettem a kezembe a memorábiliákat, ha azt láttam a borító tetejére írva: Galaktika Fantasztikus Könyvek. Kótyagosan szedtem magamba az egymást annyi kéjjel kizáró, olykor meglehetősen takaratlanul a másik álmodó tévedésére mutogató jövővíziókat, egészen a csömörig. Walter M. Miller egészen egyedi módon felkavaró kis mifenéjét már egy sokkal gyanakvóbb állapot ajándékozta, egy gyökeresen másféle kíváncsiság, ami akkor már elsősorban nem a jövőket firtatta, hanem a kulturális alapokat jelentő múltakat.

Három, önállóan is lábon megálló kisregény. Ebben a disztópikus jövőben a Leibowitz-rend apátságában a Memorábiliákat gyűjtik, a Tűzözön előttről fennmaradt, becses töredékeket. Olyan írott szövegeket, rajzokat, megperzselt köteteket, amelyek túlélték a Tüzözön utáni, új-középkori könyvégetéseket, amikor a tűzért felelőssé tett tudomány ellen fordult a maradék túlélők mutációkkal, torzszületésekkel sújtott, babonás népsége. A hit e talajon újra virágzik - s lám, a hit egyik erődjében a szerzetesek az egykor tudásának maradékát gyűjtik egy könyvtárba, Leibowitz tanítása szerint, akinek szentté avatása küszöbön áll... Aztán persze hogy nyílik a világ erre a kincsre, persze hogy újra keresi az eszközt az érdek - az egymás elleni mind kifinomultabb fegyvert keresi megint. A második kisregény időugrásában immár a felébredő, szerveződő tudomány nyitná-tárná az apátság összehordott memorábiliáinak kapuját az őt szponzoráló hatalom érdekei szerint. Ne felejtsük el: a technikai fejlődés elsődleges motorja mindig a vágy volt, hogy az "ellenség" lőtávolságán kívülről legyünk képesek őket elpusztítani.

A harmadik kisregényben mindez legendás múlt, a kolostor az új autópálya mentén relikviák múzeumi tára - relikviákká lett, múzeumi eszmékkel és aggodalmakkal, lelkiismeret-furdalással elegy tehetetlenségben, az új hatalmak új Tűzözönének küszöbén. Könnyen elképzelhető ív, enyhén tanmesei volna, ha nem volna minden porcikájában annyira hitelesen emberi. Ha a három korkeret (az új-középkor, az ismételt felvilágosodás és az új atomkor) nem volna élő, lélegző, esendőségeikben mélyen azonosulható szereplőkkel töltve, mint Francis testvér a maga szelíd esetlenségeivel, Dom Paulo, a gyomorbántalmakkal viaskodó apát, vagy a Költő, az üvegszemével és pokoli modorával - s Dom Zerchi, az utolsó apát. Ez egy tanmese ívén rajzolódó, mélyen emberi történet. Nem árulok el titkot azzal, hogy szerepel benne egy utolsó apát.

Tanmesei íven rajzolódik, de pontos kritikákat fogalmaz meg. Hogy például szövegkörnyezet nélkül nincs szatíra - ha nincs mihez viszonyítani, a viccet is komoly és releváns információnak tekinthetjük. Hogy elvek útjai mögött jobbára nyers (olykor kifejezetten dögszagú) titkok laknak: az érdek mocskos kis titkai - hallatlanul romlandó okai szoktak lenni az okozatul születő, örök időkre szóló birodalmaknak; s talán ezért tartanak általában annyira rövid ideig. A tanmese mentén ott vándorol a bolygó zsidó: a minden tanúja. Talán Leibowicz maga - az ember, aki áttételesen ezért a világ-ciklus szerű megismétlődésért felelős. Enyhén misztikus kis írómóka a figurája: a távlatot jelentő kivétel. A csoda jelenléte - még akkor is, ha büntetésnek tűnik. Tanmesei íven rajzolódik, és a végén csak a csoda oldja fel - valaki (mondjuk ki: az ismeretlen), aki nem kér a régi világok áldásaiból. Sem a lapokon megőrzött titkokra, a memorábiliákra, sem a szokássá satnyult rituáléra: a babonává sorvadt hitre nincsen szüksége.

Walter M. Miller (akárcsak Joseph Heller) bombákat szórt ifjúkorában a lángoló Európára - egy halálok ezreit a gyomrában hordozó repülőgép személyzetének tagjaként. A novellákon kívül ez az egy regénye van... viaskodott a folytatással, amit aztán mások fejeztek be helyette. Talán mert a csodát, azt az idegent, amely túlnőtt a mi mókuskerékként pörgetett dilemmáinkon (könyvtárról, tudásról, alkalmazásáról és belőle fakadó hatalomról) tényleg lehetetlen ebből az "apátságból" látni. Talán mert nem bírta el a maga hordozta történetek súlyát, a vele járó lelkiismeret-furdalást. Az egyetlen bizonyosságba menekült a kételyből - hogy vajon eljöhet-e az a remélt csoda: a gyökeresen másféle viszony. Az író áldatlanul maradt - de itt hagyta nekünk a könyvét. Hogy okuljunk belőle, betűk és lehetőségek, memorábiliák és elképzelések gyermekei - olvassátok. És emlékezzetek.

Kiadó: Móra (Galaktika Fantasztikus Könyvek)
Fordította: Békés András

Michael Ende: Momo

Momo kicsi, sovány, talán nyolc, talán tizenkét éves - egy ősidőkből itt maradt romos amfiteátrumban lakik a város szélén, a szegény emberek egykori színházában, a ma is szegény környéken - ahol szegény emberek élnek, akik ismerik az életet. Momo ki tudja, honnan jött, ki fia borja (talán: migráns!), dugták már be otthonba, de megszökött a rácsok közül, az igazságtalanságból - talán ezen a szegény környéken megtapadhat. Hiszen az emberek itt ismerik az életet, maguk is peremre szorított, egyszerre sehova se tartozó és nagyon sokkal tartozó (eladósodott) nyomorultak. Momó kicsi, sovány, talán nyolc, talán tizenkét éves - és lássuk be: igazi lúzer; lássuk be: irgalmatlanul nagy vesztes.

De Momónak van egy különös képessége. Amikor beköltözött az amfiteátrumba, ahova addig csak a gyerekek jártak játszani, a kecskéket hajtották oda legelni, és a sötétben olykor itt bújt össze néhány egymásra éhes szerelmes - szóval az amfiteátrumban, amely egykor a mesék, a másik valóság elmesélésének színtere volt, kiderült, hogy senki nem tudja a másik embert úgy meghallgatni, ahogyan Momo. Úgy tudta a másikat hallgatni, hogy ostoba embereknek egyszeriben okos gondolatuk támadt. Nem mintha bármit szólt vagy kérdezett volna, ami a másikból előcsalogatta az okos választ, dehogy, ő csupán ült és hallgatott, teljes figyelemmel és odaadással. Az emberben rejtőzőt előcsaló figyelem, a hiányérzetre, a bizonytalanságra választ (a választás képességét) előcsaló gyógyszer volt Momo odaadása - s a környékbeliek hamar rájöttek, mennyire hiányozna nekik a gyermek. Sőt, amikor látták, hogy valaki tanácstalan, bizonytalan, vagy haragos, sokszor mondták neki: eredj csak Momóhoz... a környéken mondássá lett ez, viták és vigasztalanságok élét elvevő mondássá: eredj csak Momóhoz... S a gyerekekkel sem volt ez másképp, előtte is sokat jártak a romok közé rosszalkodni, de amióta Momo ott lakott, imádtak az amfiteátrumban játszani - valahogy varázslatosan valódivá tette a fantázia játékait a kislány odaadó figyelme.

a szerző illusztációi

Momo figyelt - de persze az ő figyelme is kedvelt és jobban kedvelt. Voltak barátai: a hallgatag, öreg Utcaseprő Beppo, látszatra együgyű, valójában tán túlságosan is megfontolt, a valóság mániása - s a fecsegő, felelőtlen Gigi, kitalált történetek árusa, látszatra költő, valójában álmodozó, a fantázia mániása. Így éldegéltek - ahogy éldegélni szokás, mígnem egy nap a környékre árnyék vetült: megjelentek a szürke urak, szürke autóikon, örökké égő szürke szivarkával a szájukban, kis noteszükkel, amibe gyakran bejegyeztek valamit. Megtapadtak a városban, az Időtakarék ügynökei - a megtakarított idő urai. Az élet elpazarlása bűnének felfedezői, akiknek ha időben hallgattál volna a tanácsára, mára egész más ember volnál. Minden vesztes álma, nem? Nem kell hozzá sok: csak figyelj oda, mire szánsz időt. Gazdálkodj vele. Oszd be. És takarékoskodj vele. Ne szánj olyan felesleges dolgokra belőle, mint a nevetgélés ősidőkből rád maradt barátokkal, a kártyaparti, vagy egy krilgli sör. Mi lesz úgy belőled, ha pazarlod az időt? Megjelentek a szürke urak - megjelentek a reklámok. A megtakarított idő kétszeres idő! Az idő kincs, ne vesztegesd! Az idő: pénz, takarékoskodj! És eljött a nap, amikor Momót is meglátogatták az urak - a gyermeket, akinek igazán tenger az ideje.

Ez a könyv szerelmesített bele végképp Michael Endébe - mert varázslat, ahogy hallatlanul szűkszavúan és korosztálytól függetlenül tökéletesen érthető szavakkal alapvető tényeinkről mesél. A Soha utca, Hora Mester és az órabirodalma, a nyíló Idővirágok segedelmével, a mese jól meglátott, szimbolikus alakjainak segítségével, és a jól meglátott és láttatott valóságok segítségével, amilyen az ajándékba adott és a másoktól megtakarított idő közti különbség. A felnőtt élet taposómalmának számos praktikus hazugságát leplezi le a szürke urak által, a pengevékony mosolyuk által - a mesefiguráival valahol úgy világítva meg az általunk untig ismerni véltet, hogy újra gyermekmód csodálkozhatunk rá, mi, felnőttek is. Gyermekkönyvtáros-korom egyik Jokere volt ez a könyv, minden kölcsönzője csillogó szemekkel hozta vissza, újabb mesét követelve. Bizony mondom, a kicsi, sovány és nagyobbacska duckó nyolc-tizenkét évesek számára ezt a könyvecskét tenném kötelező olvasmánynak - mert érzékenyít, mert tanít, s mindezt úgy, hogy egy pillanatig sem titkolja ezt sem: hogy érzékenyíteni, tanítani szeretne. Nincs benne hazugság - csak jól megragadott, valódi, mai mitológia. Michael Ende megtanult várni, amíg a szavak megnőttek benne, amíg termőre fordultak benne...

Momo veszít. Az ilyen hatalom ellenében csak veszíteni lehet. De az ilyen vereségnek, ha jól csinálják, óriási az ereje. A kis csavargó lúzer vesztes, és a társadalmi rabigába hajtott barátai is mind veszítenek - csak a csoda segíthet rajtuk. Viszont azt, hogy a csoda miképp, milyen tündéri logikával érkezik, azt nem mesélem el. Olvasd el! Igazán rövid. Alig kell időt szánni rá. Nem kell túl sok időt összekuporgatni érte - elolvasod amíg megfő a húsleves, amíg átutazol a városon munkából-munkába, amíg a következő lottósorsolásra vársz. Hogy hogyan érkezik a csoda, azt nem mesélem el - olvasd el és csodálkozz. Mert a csoda csodálkozásból áll, s bizony mondom, az ilyen isten kegyelméből látni képes író is csodálkozásból áll: rácsodálkozásból, amit szavakba képes önteni. Olvasd el, s csodálkozz. Hidd el, olykor ennyi elég a boldogsághoz - én könyvtől többet így nemigen kaptam. A csoda csodálkozásból áll. Olvasd el és csodálkozz.

Kiadó: Móra Ferenc Könyvkiadó

Fordította: Kalász Márton

RePoszt könyvek - Petőfi Sándor, Arany János, József Attila versei

Adja magát. Valójában adja magát, hogy a legfrissebb, erősen társadalomkritikus attitűdjeit büszkén hurcoló irodalmi műfaj képviselői, a slammerek segítségével szólítsák meg az ifjú olvasót a klasszikusaink. Olyan fiatal alkotók válogassanak az egykori hangadásból, akik maguk is  hangadók, akiket elég sokan hallgatnak fellépések, felkérések, versenyek színpadain. Elméláztam rajta, és nem vagyok boldog tőle, hogy leírom: mostanra tényleg elkél a leírt szavaknak ez a fajta körítés. Az azonnaliság korában, amikor immár nemzedékek kapják az elektronikus jelenlétet, a zsebben hordható világ élményét, azt a kábítóan sok frisset, ami tényleg csak egy kattintásra van, tényleg közelebb kell hozni ezt a múltat – hogy kiderülhessen, valójában nem avult. A furcsa szóhasználat, a tapintható, ma naivitásnak tűnő hitek és elképzelések, a múltba ágyazottság alatt valójában ugyanazok a forró helyértékek ülnek a szavakban, mint egy mai slam-szövegben. Nem túlzás kijelenteni, hogy Petőfi ma slammelne, hogy rávenné Aranyt – s nem túlzás elhinni: ez a szubkultúra a maga ezer színével könnyedén a bűvkörébe vonná az ifjú József Attilát. A maguk korának mindhárman az irodalmi vagabundjai voltak – még a higgadtabbnak tűnő Arany is; vezér-tudattal avagy állandó önmarcangolásban, de egyként az adott kor irodalmát progresszíven alakítani akarásban. Helyén való, hogy azt, ami a maga korában útkeresésnek számított, a mai útkeresők propagálják.

  

Mindhárom slammer vállaltan a saját szája íze szerint válogat és kommentál - ez is remek ötlet -, a tanult összképeket szinte mindhárom kötetben tudatosan újrarajzolva. Pion István Petőfije a belénk égetett népköltő-képhez mérve szinte urbánus – Pisti válogatása erősebben fókuszál azokra a szemünk elé ritkábban kerülő verses reflexiókra, amiket a költő megélt hétköznapi létében, Pest-Budán élve olyan bő kézzel szórt. A vártnál jóval kevesebb embléma-vers mellé, amit a válogató kedves közvetlenséggel, bátran lát el szubjektív széljegyzeteivel (Pl.: „Ilyen az, amikor a költő lódít…”) jó pár ismeretlenebb, de ütős Petőfi-strófa kerül. Valahol az ízükben ezek egytől egyig a Pilvaxban felolvasott (vagy felolvasható) művek… Az összkép valahol úgy viszonyul a Petőfi-tananyaghoz, ahogy az idealizált ábrázolásokhoz az egy szem ismert, költőt ábrázoló dagerrotípia. Karcosabb, elmosódottabb – de hiteles. 

Ahogyan sokkal karcosabb Kemény Zsófi Arany-összképe. A mindennek fonákját is szívesen látó, lassúbb léptű poéta dilemmáiból Zsófi a szokottnál sokkal többet tár fel azzal, ahogy a kötetbe emeli ezeket a verseket. A kétellyel átitatott, tudatos költőt keresi és könnyedén megtalálja – s milyen érdekes: a Poétai recept vagy az Alkalmi vers fényében a mesteri módon felépített balladák is teljesen másképp szólnak. Komoly többletértéket ad a jól ismert sorokhoz is, ha tudod, mennyi minden kell az elragadáshoz – s hogy a költő milyen mélységig volt tisztában ezzel; milyen mélységig ismerte (s hányszor figurázta ki) a saját elragadtatásait is. A háromból messze ez a legironikusabb válogatás – s az összeállító nem fojtja vissza ez irányú hajlamait a hozzáfűzései tekintetében sem…

Bár még így is gyöngédebb Aranyhoz, mint Gábor Tamás Indiana József Attilához. A jól tapintható szeretet okán  és jogán… de az utolsó pontig. Indi olyan kicsit néha ezekben a (talán leginkább facebook-kompatibilis) hozzáfűzésekben, mint egy igazán kíméletlen terapeuta – mert soha ennyire nem éreztem még József Attila sajátos igazságkeresései mögött az elhatalmasodó betegséget, mint itt. A válogatás a szokottnál is kíméletlenebb – bátran megmutatja az Ady-epigon fiatalt, a saját hangra lelés útját, hogy hányféle saját kudarc és keserűség fordíthat a világ felé, s hogy hogyan fordul mindez végül teljesen befelé: az önpusztításba. Pontos és kegyetlen – jobban hasonlít a fényképek közül arra a durcás fiúarcra, mint a leghíresebb, bajszos fájdalomfejre: nincs ami eltakarja a folyamatát, ahogy a fénylő tehetségű fiatal befordul egy mélyen csillagtalan sötétségbe.

Valójában szerettem ezeket a köteteket és szívesen látnék folytatást – volna még kit felfejteni, így, szubjektíven és kommentálva. Jó látni, hogy milyen egyszerűen életre kelhet a tananyag – milyen kevés kell hozzá. Még az olykor vitára ingerlő momentumok se zavartak – pont mert élővé vált ezáltal az olvasás. Köszönöm, hölgyem, uraim. 

Ellentmondásos múltunk: Fekete István

Bizonyos látószögből a legellentmondásosabb. Holott hordozta a világképhez, a megtanult, megélt értékrendhez való makacs ragaszkodás erőt sugárzó gesztusait. Belekódolta a műveibe is, a politikai szelek ide-oda fújása sem íratta vele másként – hiszen valójában soha nem „politizált”, miközben makacsul ragaszkodott egy magáénak érzett, a közbeszéd szintjénél mélyebben húzódó értékrendhez. Mégis ellentmondásos, hiszen kegyetlen, a szertefújt szavak tekintetében egymást teljességgel kizáró idők szelében ugyanúgy publikált, s még ha nem is mondható, hogy megjelentetett szavaival tolt volna bármiféle szekeret, kerékkötőjévé sem vált soha. Annak a nagy, közös vonszolódásnak se, amely kiverte a szemét, elette a gyerekeit, s ha díjjal is jutalmazta – végül megette az életét.

Ellentmondásos, hiszen íróként hallatlanul szelíd, konfliktuskerülő, könnyen elérzékenyülő ember hírében állt. Holott gazdászként kemény, szigorú kézzel irányított egy igen sikeres gazdaságot Ajkán, Nirnsee Ferenc birtokán. Hegyvidéken, savas, gyenge talajon nem a „tenni, amit lehet” keserű beosztását választotta. Előre menekült: tej és sajtüzemet, szeszfőzdét nyitott, merinói juhai díjakat nyertek az Állattenyésztési Kiállításon. Gabonát nemesített a szegény talaj igényeihez. Fellendítette a birtokot – nem csoda, ha gazdatisztként komolyan számon tartották. Szelíd, konfliktuskerülő ember létére vadászott, eredményesen ráadásul – lesből és hajtva, csapázva; szenvedélyes zsákmányejtő volt, de ezt is a maga teljességében, a felelősségével együtt szemlélve. Ha elolvasod a Hú című regényt, az ott megrajzolt emberi „főhős”  a gazdász „mérnök úr”, ő maga. Mint ahogy a vadászt, a gazdászt is számos szövegébe tükrözte bele. A saját hétköznap hallatlanul természetesen csatornázódik nála a szövegbe – talán ezért annyira valóságszagúak a történetei.

S talán ezért barátkozott vele olyan könnyen össze az úri magyar vadász-elit, főleg annak literatúrát is művelő, műveltebb fele. Csathó Kálmán, Széchenyi Zsigmond gróf, Vertse Albert, Wass Albert – de elsősorban Kittenberger Kálmán, aki a Nimródban az író első rövidebb-hosszabb írásait közli. Hírlik, a barátok először a szépreményű gazdászt, jó kezű vadászt, szelíd, de határozott cimborát becsülték benne – de A koppányi aga testamentuma és a Zsellérek után már az írót. Mindkét mű pályamunkából (az első a Gárdonyi Irodalmi társaság, a második a Királyi Egyetemi Nyomda irodalmi pályázatának nyertese) lett országos siker. Mire megírja a Dr. Kovács István forgatókönyvét, már nem fér el az egy bőrben a két, teljes embert követelő szerep – s mivel az írást választja, de megélni még nem tudna belőle, a barátok közbenjárására jut be a Földművelési Minisztériumba. Persze utálta: a tehetséges gazdászt nem egyszer gyötörte a maga ostoba bürokratizmusával a kenyéradó hivatal. De így Pesten lehetett, a kibontakozó irodalmi karrier bűvöletében.

Nemzeti szellemiségű író – bizony, az összes következménnyel, amit ez jelent. Az értékrend, amit sugall, konzervatív. De nem rendpárti, és nem kirekesztő. A Zsellérek széles körű sikere mutatja a legjobban: az a könyv azoknak is tetszett, akikről szólt. Ha nagyon szigorúan a korából nézem: sajátos irodalmi bukfenc ez, az ügyesen elhelyezett hangsúlyé; hiszen úgy véli, a berendezkedés adott, csak az dönthető el, mennyi emberséggel kell tölteni, hogy működjön is. Ha viszont a ma teljes megosztottságából, akkor az egyik legfontosabb példa: nem az számít, milyen értékháló mentén fűzöd fel a magad tabuit, hanem az, mennyire maradsz közben empátiára képes, a másikat ember voltából fakadóan tisztelő, józan ember.

’46 után pária-sors várta, fullasztó és kegyetlen. A „munka világában” az alkalmi munka (uszályrakodás, piacolás, trógerség) éhen-halasztása, meg a gumibot. Ötvenegy őszén engedték újra állásba: a kunszentmártoni Halászmester-képzőn taníthatott. A mutatóba meghagyott keresztény lapok, a Vigília, az Új ember  közölhették is a tárcáit. (Milyen érdekes – a hitét mindvégig vállaló író így járt hasonló „irodalmi cúgos cipőben” a teljesen más gyökérzet táplálta, de hite által szintén ide kényszerülő Pilinszkyvel.) Aztán megkeresi az Ifjúsági Könyvkiadó – így láthat nyomdafestéket a Lutra és a Kele. S ez a munkakapcsolat az író élete végéig megmarad. Holott politikai értelemben továbbra sem könnyű eset: időközben apácának állt édeslánya a rendjét követve Ausztriába, a fia ötvenhatos szerepvállalása okán Kanadába emigrál. Elképzelhetjük azt a kiadót (a szerkesztőségében Kormos Istvánnal) amely tartja érte a hátát – de szerintem izgalmasabb azt az írói lelkiállapotot elképzelni ezek alapján, amelyben a Tüskevár született… mert elképesztő távlatokat nyer így az 1957-ben megjelent regény.

Tüskevár

Fekete István minden regénye időutazás. Nem a klasszikus értelemben – de például ebbe az agyonelemzett, mindenki által ismert (ismerni vélt), kötelező-voltával megutáltatott könyvbe is úgy csatornázódik, olyan természetesen a harmincas évek, beszédmódban és gesztusokban, egymás közti viszonyokban…  Ladó Gyula Lajos vezéri ősökre-büszkeségétől a legjobb barát, Bütyök félárvaságának létformáló tényeiig, a pesti értelmiségi szülők és István bácsi, a gazdász „vidéki rokon” viszonyrendszeréig az egész cselekményháló az író ifjúkorának társadalmi érintkezés-rendjére épül. Csak ezt alig is venni észre. Mert ez az időutazás valóban az író gyermek és ifjúkorába tart elsősorban. A szinte filmi élességgel megőrzött emlékek elképesztően tágas vidékére.  Ha valaki olvasta a Ballagó időt, tudja, miről beszélek – hisz ott az író a feltárás gesztusában mutatja a maga kincseit: alig hallgatva el bármit is; nem rendelve alá semmiféle történetnek az élete történéseit.

Mert a Tüskevár is „öntükör”. Tutajos az író kalandjait éli át, az első horgászat izgalmától a csónakázáson át egészen a vadászatig. Az író kalandjait, a személyiséget formáló találkozásokat. Elsősorban Matulával: aki nagybácsikból és kedves alkalmazott parádés kocsisból, egykori nyugalmazott katonatiszt-felnőtt barátból és valaha valóban élt, Kis-Balatont valóban gondozó pákászból gyúródott számunkra elhihető személlyé – pedig toposz inkább: a tanítómesteré, aki elsősorban attitűdöt, hozzáállást mutat; nem pusztán elismételhető fogásokat. A Tüskevár öntükör, de úgy, hogy István bácsi is maga az író – a sikeres, minisztériumi tisztviselőkkel az igazáért veszekedő, karakán gazdász. Mondhatni az idősebb, a „megérett” Tutajos: szintén Matula-nevelés, aki megfogadta a tanítást. Aki valóban éli az élhetőt…

Időutazás, öntükör – az értelmezés különböző szintjein. De pont az átéltségtől: egyetemes is. A benne sugallt értékrend egy adott kor nyelvén kerül elénk, egy másik korba álmodva, és korok mixtúrájának valóságszagú kalandjaival hitelesítve. Gyönyörű magyarsággal, olykor pátosszal, de soha nem lobogó zászlók és jelszavak bűvöletében. Bűn, hogy kötelező – hiszen a mai gyereknek már annyi élményi alapja sincs az azonosuláshoz, mint amennyi anno nekem. Mert szerintem ez kellene legyen a kötelezők kiválasztásának egyetlen kritériuma: kínál-e az élet a gyerekolvasónak olyan élményalapot, amire ráfekhet a könyv, hogy aztán mint a trambulinról, nagyot ugorhasson a gyereklélekkel együtt? Ahogy én tapasztaltam, a mai tizenévesnek a Tüskevár már egzotikum. Később kéne felkínálni, hiszen egyébként a maga nemében remekmű. Hallgassátok:

Aztán szótlanul leültek, és Bütyök csak később szólalt meg.

– Tutajos, neked kell elmondani…

Ladó Gyula Lajos hallgatott. Hogyan lehet ezt a nyarat elmondani? Egészen sehogy sem lehet elmondani, s amint kinézett a kora őszi verőfénybe, gyűrűzni kezdett előtte a víz, a kis szárcsák úsztak a sás mellett, lobbant a puska döreje, zuhant a madár, berregett az orsó, sikoltott a vihar, őrjöngött a jégeső, Bütyök alatt megnyílt a föld, Nancsi néni liliomolaja érzett, lobogott a tűz, felszárnyalt a hajnal, s a derengés ragyogásában ott állt a csónakban Matula és mellette Kati, kis kezét magasra emelve, mintha a szívét tartotta volna benne.

De mögöttük mintha már hullott volna a hó, és szél zengett volna az ágak között, elhordva a füstöt valamerre a tavasz felé.

„Majd elmondom” – gondolta, de amint barátjára nézett, arra gondolt, hogy az idő múlhat, a szépség és jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszakokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság, s ezekből annyit kap mindenki, amennyit

megérdemel.

Téli berek

Nagyon szeretem a Tüskevárt (remélem az eddigiekből ez kiderül…), s először rettegtem elolvasni a folytatását. Féltem, hogy nem rak hozzá, hanem elvesz. Nem kellett volna… Mert Fekete István meg meri lépni benne a legnagyobbat: a hősei valóságosak maradnak. Nem a megírt regény kialakított figurái, a tovább fejlődés folytatás-kényszerében – hanem valóságos emberek, akik a tanítással valójában nem tudnak mit kezdeni. Azaz: magát a tanítást nem rakja a befogadás gesztusa életbe bennük – a téli berek szigora kell, hogy el is végezzék ezt a munkát. Tutajos indulatos kamaszsága legalább annyira valódi, mint amennyire a csetlés-botlása az volt, sőt, nekem még valódibb volt talán, hiszen pont a legjobbkor olvastam. A fiú deheroizált hős – miközben komoly téttel bíró kalandok sorát is megéli, a legnagyobb küzdelmet önmagával folytatja le. S tudomásul veszi a végén: ez egy olyan meló, amit az élete végéig nem fejez be az ember.

S hallatlanul sokat rak az egészhez, amikor meglátjuk – hősünkkel a kunyhó ablakán belesve – Matula, a „tanító” egyetlen „gyenge pillanatát” is. Higgyétek el, olyan tartalmak csordulnak itt papírra, amivel a legnagyobbjaink kísérleteznek. Azzal a mértéktartó, szelíd stílussal, ami nyitva hagyja az értelmezés határait, semmit rád nem erőszakol, ha teheti, kevesebbet mond, mint amennyit az írója valójában szeretne, de azért, hogy ne a „több”, hanem lehetőleg az „egész” értődjék bele. Nem veszélytelen vállalás, hiszen későbbi korok ezotérakrobatáinak hozzáállásához áll közel – hogy az író ne adagolja túl a pátoszt, fegyverül az iróniát csöpögteti a mondataiba… hallgassuk például Tutajost, amikor Bütyök beleegyezik, hogy az ünnepekre is a berekben maradjanak: …Jól van, Béla, nem felejtem el, és ha valami egyenesbe fogja téríteni az én rosszindulatú kitöréseimet, hát azt a te jóságodnak köszönhetem. És ha küzdök ellene, annak te vagy az oka… és ha végleg leszámolok vele, az a te érdemed… és most ne szólj semmit, mert olyan jónak érzem magam, hogy becs’szavamra sírni tudnék. A szemsarokba gyűlő meghatottságot szétmosolyogja az utolsó fél mondat – ezzel a számomra oly kedves eszközzel az író számos helyen operál…

Az egyetlen átka ennek a könyvnek, hogy valóban „folytatás” – önállóan a tartalmak töredékét sem viszik át a papírra nyomtatott betűk, tényleg a Tüskevár után illik és kell olvasni. Úgy viszont a két könyv szinte szerves egészként működik – egyetlen történetként, amely megmutatja, milyen lehetnél, kamasz ember, ha nem a sanszok és valószínűségek pragmatizmusa, hanem az emberség példája határozna benned… Mindkét könyv rávezethet a természet szeretetére – s aki nehezményezi, hogy nyúlra fogott puska dörren benne, az jól nézzen körül életünk világot kifosztó realitásaiban. Mérje fel, hogy a „természet” körülöttünk valójában kultúrtáj – az erdő is, hisz régóta nincs már európai lakott vidékeinken, csak telepített, „művelt” erdő. Hogy jelenleg az egyensúly részévé lett a vadászat, elengedhetetlen részévé – s mint a legtöbb emberi cselekedetnél, itt is a „hogyanja-mikéntje” dönt. Mi a kifosztó pozíciójából szeretjük a természetet – s Fekete István hozzáállása a témát illetően adott esetben bőven cizelláltabb, mint némelyik véres szájú állatvédőé.

Visszatérek még hozzá – ha nem bánjátok.

Japán regék és mondák

Európai szemmel olykor szinte felfoghatatlannak tűnik az a gazdagság, ami a japán rege- és mondakincset jellemzi – első látásra nehéz is eligazodni a sintó, a legősibb japán vallás számtalan istene, helyi istensége, démona, segítő és ártó szelleme; az állatszellemek és mágikus erővel bíró állatokról szóló történetek kavalkádjában, vagy a sintó mellett a japán kultúra gyökérzetét leginkább alkotó jó néhány buddhista irányzat, szekta mítoszi, legendai bőségében. Nehéz dolga van hát minden válogatásnak e bőségből, szinte csak a két véglet kínálja magát: vagy bőséges és alapos jegyzetanyaggal fonja körül a válogató a mítosz, a mese anyagát, vagy egyfajta tematikus rendben, de minden magyarázat nélkül tárja őket elénk – bízva a mese nemzetek és kultúrák feletti, kétségtelen varázslatában.

A Japán regék és mondák angol eredetijének szerkesztője sajnos köztes megoldást választ: az előszóban legalábbis megkísérli összegezni, - jelzem, nem is ügyetlenül - rendszerezni e történetek mítoszi alapjait; kár, hogy hangnemében nem egyszer lekezelő módon. A saját kultúrájából minősíti visszamaradottnak e távoli kultúra bizonyos alkotóelemeit – egy kulturális utazás „bédekkerében”  ez nem túl elegáns, előszóban még kevésbé: nem szeretem, ha úgymond „a szakács már a tálaláskor szabadkozik”. A Móra kiadó regék és mondák sorozatának szerkesztői saját előszót illesztettek az eredeti kiadás előszavához - Dr. Ferenczy László minden szempontból korrektebb szöveget fűz a gyűjtemény elé. Én szívesebben olvasok ilyesmit utólag, szeretem hagyni, hadd hassanak a mesék a maguk ízeivel, minden előzetes várakozás, előkép nélkül – de be kell látnom, ez esetben mindkét előszóra szükség van.

Miért annyira nehéz tálalni ezeket az anekdotikus történeteket, amiket maga a szakma is „narratív szövegeknek” nevez, megkerülve a fogalmi besorolás kényszerét? Mert a japán kultúrában a saját történet-kincsünk népmese-mítosz-legenda jellegű besorolása alapjában értelmét veszti. A mi világunk hagyomány-képző vallási szövegei előtt-alatt létező mitológiák a leggyakrabban szintén teljes világ-képet alkotó rendszerek, a népi mesélés is meglehetősen jól elkülöníthető a „művelt szövegek” korai időktől alapvetően vallással átjárt világától, az egykori magas-kultúra elemeitől. Kimondható, hogy egyfelől Japánban nem tűnt fel olyan egész társadalmat érintő, rendszer-elvű vallási gondolat, amelyet kötelező érvénnyel hirdettek volna – még a legrendszerszerűbb ezoterikus Buddhista iskolák tanait sem tették soha „államvallássá”. A rengeteg megközelítés „a hiszem azt, amit nem értek” örök emberi dilemmájára a japán történeti múltban egymás mellett, olykor ellentmondásaival együtt is szervesen összefonódva létezett, a vallási gondolat soha nem vált oly mértékig élet-renddé, mint korokon át Európában.

Másfelől a japánok saját mítoszaikat az európainál jóval korábban gyűjtötték - az összegyűjtött történetekben, a setsuwa monogatarikban sem különítve el a kultúraalkotó elemeket hordozó történeteket egymástól. Ahogyan a rege mondja, amikor Minamoto no Takakuni császári főtanácsos visszavonult Udzsiba, „élvezte a hűvös levegőt, egy gyékényszőnyegen ülve és megkért minden arra járót, magas rangút és közrendűt, hogy mondjon el neki egy történetet, amelyet azonnal le is jegyzett egy nagy füzetbe, úgy, ahogyan a mesélő ajkát elhagyta.” A jelen kötet anyaga is jórészt az Udzsi súi monogatari, a Kondzsaku monogatari és néhány egyéb gyűjtemény történeteiből áll, egyfajta önkényes, tematikus rendben – de mint mondtam: voltaképp minden felénk szokásos rendszerezés önkényes volna itt.

Azért a legtöbb történetre alapvető hatással vannak a buddhizmus különböző ágainak tanai, de sajátosan japán felfogásban. Kannon, az egyik legnépszerűbb boddhiszatva, Amida Buddha legfőbb segítője például nőnemű, azaz hol az, hol nem az, de olykor elég, ha csak a nevét kántálod, és megsegít a démonok ellen. Mint ahogy gyógyító erővel bír például a Lótusz szútra kántálása, leveszi a rontást áldozatáról, melyet a kígyó pillantása okozott. De például kígyóként születik újjá a kéjbe szédült úrhölgy, aki aztán egy szerzetes álmában üzen: másolják le a szútrát és ajánlják neki, enyhüléseképp. Tenguk, csínytevő szellemek teremtenek buddhista paradicsomi illúziókat a szerzetesek megtévesztésére, akad olyan isten az „istenek földjén”, aki harcba száll Buddha követőivel, de akad olyan is, mint Kója no Mjódzsin, aki maga is a Tan követője lesz, s mindmáig áll őrző szentélye az egyik legnagyobb kolostor-együttes, a Kójaszan, a Kója-hegy tövében. Már azt egy kötetnyi tanulmányban lehetne csak összefoglalni, hányféleképpen keveredtek vallások, rituálék és hiedelmek az idők folyamán.

De nemcsak a fennköltség, az emelkedettség lakik e lapokon. Akadnak vaskos humorú, harsány mesék tréfás kedvű szolgálókkal vagy épp főhivatalnokokkal, balga avagy állhatatos szerzetesekkel, illetlen szerelmesekkel és fondorlatos csábítókkal; olyan mesék, amelyek leginkább a korabeli emberek félelmeiről és vágyairól mesélnek, feltárva egy elmúlt kor életvitelét, számunkra idegen, más határok közt korlátos erkölcs-hálóját. A bölcsesség és butaság számtalan változatban kap itt illusztrációt – egy távoli kultúra középkorának meséiben. Mindenképpen hiánypótló kötet került hát az olvasók kezébe a Japán regék és mondák 2005-ös magyar nyelvű kiadásakor, akkor is, ha leginkább csak ajtót nyit egy gyökeresen más szemléletű szellemi birodalomra. Az ajtón való bepillantást szívesen ajánlom bárkinek.

Kiadó: Móra

Fordította: Bazsó Dénes