Joanne Harris: Mint pók a kulcslyukon

„Sosem rajongtam a szappanoperákért. Talán azért, mert a St. Oswald maga is egy végtelenbe nyúló dráma kicsi, de heves közösségünkkel, jövés-menésünkkel, konfliktusainkkal, haláleseteinkkel. Ismertem Mestereket, akik néha évekig nem voltak hajlandók szóba állni egymással olyan viszonylag jelentéktelen ügy miatt, hogy egy kolléga engedély nélkül elvitte a terméből a lábtörlőt.”
 
Hát ez is elérkezett. Joanne Harris tényleg addig nyújtotta a St. Oswald rejtélyeinek sorát, hogy az utolsó részre sikerült majdnem annyira irritálóvá válnia, mint egy szappanopera sokadik évadának. Vagy csak én öregedtem ki belőle. Amikor láttam, hogy újabb kötet jelenik meg az írónő iskolai krimijei sorában, volt bennem némi kétely: vajon kell-e ez nekem, tudom-e még ugyanazzal a lelkesedéssel olvasni, mint anno az Urak és játékosokat, van-e még ebben a sztoriban elég muníció, egyáltalán, Harris és én kompatibilisek vagyunk-e még? Az igazi rajongásom az írónő művei iránt tíz-tizenöt évvel ezelőttre tehető, s azóta annyit változott az olvasói ízlésem is…
 
Nos, ez az eset, amikor a bizonytalanságom jogos volt, és bár nem mondhatnám, hogy megbántam, hogy elolvastam, mert jól szórakoztam, és bizonyos pontjain eléggé beszippantott, de nem kerül az újraolvasandók közé. Abban is kételkedem, hogy fél év múlva emlékezni fogok a nagy rejtélyre. Sajnos.
 
Mert persze ezúttal is egy rejtéllyel indítunk: az előző tanév felfordulása után nem csekély mértékben megváltozott St. Oswald Akadémia (már nem Fiúiskola) új melléképületének építési területén néhány diák egy gyanúsan holttestre emlékeztető kupacot vél felfedezni – mit ad isten, ők épp Roy Straitley kedvenc diákjai, akik sietnek is az öreg latinprof tudtára adni, hogy itt bizony új, talán minden eddiginél nagyobb kaland ígérete sejlik fel a láthatáron. Mert mi más lenne egy építkezési gödörben talált több évtizedes holttest egy rakás kamaszgyereknek, mint kaland, rejtély, izgalom? Az egyre öregebb, az előző évi kalandoktól már éppen eléggé megviselt és újabb, szeretett iskolája múltjának sebeit feltépő rejtélyt a háta közepére sem kívánó Straitley kötelességtudóan tájékoztatja az új igazgatónőt – kinek dicsőséges uralmát mi sem veszélyeztethetné jobban, mint egy ilyen, nyomozást, botrányt, az építkezés leállását, a támogatások elveszítését eredményező felfedezés.
 
Így hát La Buckfast, a St. Oswald első női igazgatója, aki puszta létével megtestesít mindent, amit eme ősi szentély őrzői megvetnek, ahelyett, hogy rögvest értesítené a hatóságokat, mesélni kezd. Mesét egy kislányról, akinek a bátyja rejtélyes körülmények közt tűnt el a rivális iskola, a King Henry termeiből. Mesét egy fiatal nőről, akinek meg kellett küzdenie a szülei hideg gyászával, a külvilág értetlenségével, a férfi kollégák lenézésével, a rendszerrel, amely egy fiatal, egyedülálló anyának sosem szavazna bizalmat; hogy hányszor kellett megalkudnia, hátsó ajtókon beosonnia, bekúsznia mint pók a kulcslyukon, mire katedrát, elismerést, tudományos karriert, hatalmat kaphatott. Mesét egy csalóról, aki gátlástalanul kihasznál öregeket, lelki sérülteket, aki képes magát az eltűnt fiúnak kiadni és megfosztani a szülőket minden pénzüktől. Mesét egy véletlenül lett gyilkosról, aki maga sem tudja, hogy úszott meg mindent.
 
Seherezádé mesél itt az életéért – bár túlzó a párhuzam, annyit sulykolja belénk az írónő, hogy mi sem tudjuk másként tekinteni, mint egy életre-halálra szóló játszmát. La Buckfast, Rebecca, Becky tudja, hogy minden apró morzsával csak jobban felkelti Straitley érdeklődését – Straitley meg tudja, hogy minél tovább hagyja mesélni, annál jobban belegabalyodik a történetbe, annál tovább hever felfedezetlenül a holttest az építkezésen, annál nagyobb valószínűséggel temetik betonba, mire ő leleplezhetne bármit. Vagy bárkit.
 
Mi meg olvassuk a kettejük csipkelődésébe illesztett visszaemlékezéseket – két, egyaránt megbízhatatlan elbeszélő, egyik a kor és a betegség miatt emlékszik hiányosan, másikuk annyi titkot őriz, hogy már maga sem tudja, mi az igazság. Rejtély bontakozik itt, sötét, súlyos, amit a gyermeki képzelet csak még rémisztőbbé, már-már túlvilágivá fest – valójában papírvékony, ostoba balesetek sorozata. Két nagy baj van a regénnyel. Az egyik, hogy a csavar félúton oly könnyedén kitalálható, hogy az már szinte bántó – és még csak súlyt sem sikerül neki adni, csak vállat vonunk, hogy hát ja, van ilyen, balesetek történnek, a gyermeki képzelet meg olyan, amilyen, egyébként meg kis görény mind, szóval úgy kell nekik. A másik, hogy Straitley és Becky esti szeánszai, a mese kibontakozása annyira túlírt, hogy az már művészet az amúgy nem olyan vaskos négyszáz oldalon. Ráadásul mindkét szereplő unalmas. Straitley az első kötetben szerethető vén bútordarab volt, aki a megszokott rutinokhoz, a szúette bútoraihoz és a St. Oswald hagyományaihoz való mulatságos ragaszkodása ellenére élénk, szellemes, csodálatra méltó tanár és mentor tudott lenni. Mostanra csak egy zsémbelődő, gyengélkedő, a múltbeli dicsőségen merengő vénember lett. Becky pedig, akit megtört az élet, aki annyi mindenen ment keresztül, aki valójában csillogó és erős is lehetne, annyira belevész a saját Seherezádé-szerepébe, hogy teljesen elszürkül a meséje mellett. Szürke. Az egész történet az, piszkos, unalmas szürke, mint egy építkezés felásott gödreiben gyűlő esővíz, benne egy halom hordalékkal, mit vagy a föld mélye rejtett, vagy a szél fútta ide, vagy felelőtlen diákok dobálták bele. Némelyik rejthetne egy igazi kalandot, rejtélyt, izgalmat. De legtöbbje simán csak szemét.
 
Abból a szempontból persze igazságtalan vagyok, hogy Harris még mindig képes elragadni az olvasót, olvasmányos, szórakoztató, két kánikulai délután alatt könnyen fogyasztható kis krimi. Csak az előzmények ismeretében ez így édeskevés. Arra viszont jó volt, hogy meggyőzzön: újra kell olvasnom az előző két könyvet. Egyrészt, jó lenne a három kötetet egyben látva összefűzni a szálakat; másrészt, kíváncsi vagyok, hogy az Urak és játékosok így tizennégy évvel az első olvasás után milyen hatással lesz rám. Derüljön ki, hogy valóban miről van szó: Harris fáradt ki, vagy én öregedtem ki a regényeiből.
 
Kiadó: Libri

Fordító: Szűr-Szabó Katalin

Hilary Mantel: Tükör és fény

„Morust mostanában mártírként emlegetik, nem pedig olyan személyként, aki rosszul becsülte fel az esélyeit. Azt hitte, képes lesz befolyásolni Henriket, mondta Cromwell Chapuysnek, és talán igaza is volt; de aztán olyasvalamivel találta magát szemben, amire nem számított: Boleyn Annával. Mi, tanácsosok, jövőbe látó, bölcs embernek hisszük magunkat, komoly ábrázattal vázoljuk a pozíciónkat, előteregetjük terveinket, az éjszakába nyúlóan érvelünk álláspontunk mellett. Aztán beront egy kislány, felborítja a gyertyát, és lángra lobbantja ruhánk ujját, hogy a bőrünket mentve, őrjöngve csapkodjuk magunkat. Meggyötör, hogy egy alamuszi tolvaj, mint Riche, felülkerekedjen rajtam; hogy egy bolond, mint Pole, meglékelje a hajómat; hogy egy idióta, mint Lisle, vízbe fojtson. Talán lesznek, akik azt állítják, hogy az evangéliumért haltam meg, ahogy Morus a pápáért. A legtöbben azonban nem fognak mártírnak tekinteni, legfeljebb olyan személynek, aki feláldozta magát az életben való előrelépés nagy ügyéért.”
 
Tizenegy évvel és majd’ háromezer oldallal azután, hogy a Farkasbőrben lapjain megismerkedtünk az egykori konyhalegénnyel, az iszákos apja mellől a legkülönbözőbb európai hadseregekbe menekülő, Firenzét és Antwerpent végigkémkedő, onnan Angliába visszatérve a kor legnagyobb formátumú politikusává és VIII. Henrik államminiszterévé érő Thomas Cromwellel, Hilary Mantel gigantikus Tudor-trilógiája elért a végére. A maga nemében páratlan irodalmi vállalkozásnak már az első két kötete is többszörösen nehezített pályát jelentett az olvasó számára: Cromwell szemszögéből nézve, a bőrébe bújva, olykor csapongó gondolatfolyamait, máskor hidegfejű racionalitását, megint máskor embertelen kegyetlenségét belülről - mintegy belső monológként - hallgatva Henrik vérgőzbe burkolt Angliája még a történelemkönyvekből ismertnél is rémületesebb helynek tetszik. Nem egyszer olyan érzésem volt, mintha valami pokolbéli bűzös mocsáron gázolnék át, fejemben a környező poklot tervező démon gondolataival. Közel egy hónapig tartó, itt-ott küzdelmes olvasás volt, olykor meg kellett szakítanom valami könnyed kis semmiséggel, annyira lehúzott – miközben egyébként sokszor roppant szórakoztató szöveg, és tagadhatatlanul sodornak magukkal végeérhetetlen intrikái.
 
„Amint a királyné feje elválik a testétől, Cromwell már indul is.”
 
Azt hiszem, e felütés méltán kerül be a legjobb első mondatok közé. Mantel szokásához híven pontosan ott folytatja, ahol az előző rész végén abbahagyta: Boleyn Anna nyakára épp lesújtott a francia hóhér kardja, Cromwell pedig siet a királyhoz jelenteni, immáron minden akadály elhárult a Jane Seymourral kötendő frigy elől. Henrik boldog, Cromwell boldog: a szelíd, halkszavú, kedves, bárminemű ambíciótól mentes Jane épp az ellentéte Annának, aki a királyi nászágy mellett az egész birodalom feletti irányítást is magáénak akarta. Mindenki megnyugodhat, hamarosan megszületik a várva várt trónörökös, béke van. Ám ez nem az a sorozat. Királydráma helyett tizenhatodik századi Kártyavár, amit kapunk: a vallási reform ugyan végigsöpört Anglián, Cromwell terveinek megfelelően szépen csorog az államkincstárba (s a baráti főurak főkönyveibe) a felszámolt apátságok, elkobzott egyházi vagyonok jövedelme, ugyanakkor a skót határvidék lázong, a Rómához hű főurak szervezkednek, a Boleynek bukása ellenére pozícióban maradt Howard-pereputty pedig mindent megtenne, hogy kigolyózzák a Boleyn Annát felemelő, majd elveszejtő Cromwellt a hatalomból.
 
Mindemellé a franciák és a spanyolok hol megújuló, hol megrekedő szövetsége folyvást veszélyezteti Henrik trónját, Róma az apja által fattyúnak bélyegzett Mária hercegnőt támogatja, a németalföldi fejedelmek Luther tanai miatt nem szimpatizálnak a legfőbb egyházi hatalmat magához ragadó, ám nagyrészt a római katolikus dogmákat követő Henrikkel. Királyunk, aki egy kislány libbenő ruhaujja miatt szembement a fél világgal, hirtelen ott találja magát, hogy mindenhonnan ellenségek veszik körül, saját országát pedig szétszaggatják az acsarkodó nemesek. Akik, miközben friss kiscsibéikkel próbálják felkelteni Henrik érdeklődését (mert Anna példája megmutatta: a király kegyeibe az ágyékán keresztül vezet a legbiztosabb út), egy dologban egyetértenek: mind gyűlölik Cromwellt. A kötet ezer oldalát végig belengi a minden oldalról való fenyegetettség érzése – Cromwell oly magasra emelkedett, amit már nem tűrhetnek ezek a családfáikba szédült bárók és grófok. Nem elég, hogy lényegében az összes fontos politikai pozíció az övé, hogy vagyona vetekszik a királyéval, még ráadásul nemesi rangot is kap.
 
Cromwell a legjobb tudása szerint (no persze a számára legnagyobb politikai hasznot hajtó módon) próbálja megőrizni a békét, pávatáncot jár a külföldi követek között, királynőket végeztet ki és újabb házasságokat szervez, megbékíti Henriket a lányával, Máriával (s ezzel megóvja attól, hogy Angliát lerohanja a spanyol armada a hercegnő esetleges kivégzése miatt) – mindeközben nem veszi észre (valóban nem?), hogy ellenfelei minden lépését módszeresen ki fogják játszani ellene. Ha fegyvereseket gyűjt maga mellé, hogy mint minden nemes, kiállíthasson egy sereget az északi lázadók ellen – Henriket akarja támadni. Ha a franciákkal, a spanyolokkal, a német fejedelmekkel tárgyal – saját pártjára akarja állítani őket. Ha Mária érdekeit védi – el akarja venni a hercegnőt, hogy Henrik után ő uralkodhasson felesége jogán. A főurak szemében Cromwell maga az Antikrisztus – Mantel legnagyobb erőssége épp az, hogy az olvasó tarkóját is bizsergeti az érzés: nem lehetséges-e, hogy tényleg az?
 
Cromwell mindig mások előtt jár egy lépéssel. Már azelőtt készült Anna bukására, hogy Henrikben felmerült bárminemű gyanú – ne feledjük, ő vezette a Wolf Hallba, a Seymourok otthonába a királyt azon a végzetes nyáron. Hidegvérrel állított fel és állított félre sakkbábukat – kezében mindenki csupán eszköz saját céljai elérése érdekében. Ugyan miért is ne feltételeznénk, hogy a beteges, magányos, mindenki által elárult Máriához sem csupán a szánalom vezeti? Miért hinnénk el, hogy a király érdekeit tartja szem előtt, amikor megbékélést sürget elsőszülött lányával? A Putney-i patkolókovács fiáról, aki miniszterré és főpecsétőrré emelkedett, s grófi rangig vitte, miért is ne tudnánk elképzelni, hogy Henrik koronájára pályázik? El tudjuk. Ez a legszebb ebben a könyvben – hogy Cromwellről mindent és mindennek az ellenkezőjét is el tudjuk képzelni. Háromezer oldalt töltünk ennek a zseniális szörnyetegnek a fejében, és a végén semmivel sem vagyunk közelebb ahhoz, hogy ismerjük. Adott egyfelől egy pragmatista manipulátor, aki Macchiavellit tekinti példaképnek; aki ha kifogy a kincstár a tartalékból, kidolgozza a Rómától való elszakadást, hogy rátegye kezét az egyházi vagyonra; aki laza kézzel állít félre királynékat, hercegeket, püspököket; aki minden Henriknek szerzett font után magának is félretesz egyet. Másfelől egy szerető apa, aki bármit megtenne, hogy fiát minél magasabbra tolja (el is veteti vele Jane Seymour testvérét); a lehető legkisebb rosszra törekvő államférfi, aki próbálja visszafogni az ekkorra már az elmebetegség jeleit mutató király vérengzését; diplomáciai zsonglőr, aki a békét tartja szem előtt.
 
Hogy mibe bukik bele? Épp abba, ami felemelte: a király szerelmi szeszélyeibe. Amikor a német fejedelmekkel kötendő szövetséget megpecsételendő megszervezi a király házasságát Cleves-i Annával, mellélő. Henriknek nem tetszik az ara. Ugyanekkor meglebbenti a ruhaujját egy újabb kislány, Howard Katalin, aki ugyan sem észben, sem ambícióban nem mérhető egykori unokanővéréhez, az idősödő, kéjvágyó királynak épp elég: egy újabb házasság, amit meg kell semmisíteni, egy újabb bűnbak, akit fel kell áldozni, egy újabb hatalmi vákuum, amit be kell tölteni. Az addig vádmorzsákat gyűjtögető főuraknak pedig más se kell: Cromwell lesz a bűnbak, aki a kudarcos házasságszerzés mellett lassan minden balszerencséért felel, ami Henrik udvarát meglegyintette. Mantel mestere a keretes szerkezeteknek. Egy kivégzéssel s a vele egy napon megtartott királyi esküvővel indítunk, s egy kivégzéssel és a vele egy napon megtartott királyi esküvővel búcsúzunk. Cromwellnek éppúgy egy „gyertyát feldöntő kislány” lesz a végzete, mint Morus Tamásnak. S ugyanúgy végzi, mint a nő, akit bár felemelt, majd szemrebbenés nélkül megbuktatott, titkon mindig is csodált: „Anna egyetlen célt tűzött ki maga elé az evilági életben: megszerezni Henriket és megtartani. Most elvesztette (…) és nem létezik bíróság, amely keményebben ítélné meg őt, mint saját maga teszi. Amióta csak Henrik tegnap ellovagolt tőle, ő, Anna, nem egyéb imposztornál, csalónál, gyermeknél vagy egy udvari bolondnál, aki beöltözött egy királyné ruháiba, s akit egy királyné termeiben szállásoltak el. Anna tudja, hogy a házasságtörés vétek, felségsértés és bűn, de ezeknél jóval nagyobb hiba, hogy vereséget szenvedett”. Hilary Mantel Cromwellje számára sem a hóhér bárdja a legnagyobb csapás. Hanem a kudarc. Hogy hiába emelkedett elképzelhetetlenül magasra, nála sokkal ostobábbak győzték le. Hogy nem királyként, nem is fűúrként, nem Britannia legnagyobb politikusaként halt meg, hanem senkiként. Ahogy született. Sovány vigasz: a történelemkönyvek szerint Henrik később semmit sem bánt meg annyira, mint Cromwell kivégzését. Sajnos, hogy ehhez mit szólt volna, már nem tudhatjuk meg.

A sorozat korábbi kötetei: 

Farkasbőrben

Holtaknak menete 

Kiadó: Libri

Fordító: Gázsity Mila 
 

Hilary Mantel: Margaret Thatcher meggyilkolása és más történetek

A kétszeres Booker-díjas Hilary Mantel „Tudor-trilógiájának” első két részét, a Farkasbőrbent és a Holtaknak menetét anno nagyon szerettem – frissek voltak, egészen újszerűen mutatták be a Tudor-kori politikát és társasági életet, valamint sikerrel fosztották meg VIII. Henrik és számos felesége történetét az évtizedek során rárakódott vadromantikus máztól. Máig várom a trilógia befejező részét – ha csak fele olyan remek jellemábrázolással és szellemmel sikerül bemutatni Thomas Cromwell bukását, mint Boleyn Annáét, már nyert ügye van.

Addig is itt egy novelláskötet – elsőre meglepő tömörségű, nyers, magányos, határterületeken játszódó írásokkal. A fülszöveg becsapós is meg nem is: a hétköznapok jelentéktelenségébe fulladó karakterek életét megváltoztató történeteket ígér, örök problémákat, kiszámíthatatlanságot, tükörbe nézést. Ám valahol pont ezek maradnak el. Hétköznapi történetek, hétköznapi alakok, semmikülönös életek. Semmikülönös novellák. Ha ez volt a cél, akkor a forma tökéletesen szolgálja a tartalmat. De sajnos ahhoz kevés, hogy jobbnál jobb olvasmányok tengerében hosszan emlékezzünk rá. Pláne úgy, hogy nem is olyan régen olvastam szintén hétköznapi életekben vájkáló, magányt, szegénységet, kilátástalanságot, az emberi kapcsolatok reménytelenségét, összetettségét és gyönyörűségét elementáris erővel ábrázoló novellákat a zseniális Lucia Berlin kötetében. Ott azt éreztem: a szerző vérét adta minden egyes novelláért. Ezzel szemben Mantel mintha ujjgyakorlatnak szánta volna ezeket az írásokat, mintha a sokszáz oldalas nagyregények után ő maga is pusztán kíváncsi lett volna rá, tud-e ilyet is. Az egyetlen darab, amiben csillan valami szikra, az a kötetzáró-címadó „Margaret Thatcher meggyilkolása” – nem tudom véletlennek tekinteni, hogy ez a leghosszabb mű. Mantel egyszerűen nem működik szűkre szabott történetekben.

Ami ennél fájóbb, hogy míg a szerző történelmi regényei épp kiváló jellemábrázolásukkal tűntek ki, e novellák írásakor mintha épp a szereplői nem érdekelték volna eléggé. Erős a koncepció, mely szerint a magány, különösen a társas magány jelenségére fűzi fel eme életképeket, mégis, joggal érezhetjük: a magány itt csupán személytelen társadalmi tünet, nem élő, lélegző emberek magánya. Főként mert nem állít hatásos ellenpontot, illetve nem hagyja hatni az (egyébként olykor még hatásvadásznak is mondható) ellenpontjait: a „Téli vakáció” végén bevitt gyomros, a címadó novellában konyhánkba toppanó gyilkos vagy a „Váratlanul leáll a szív” hosszú szenvedéstörténete bőven alkalmas lenne arra, hogy kirángassa szereplőit fásultságukból. Mégsem történik semmi. Mintha valójában már semmi nem hathatna ránk. Mintha valójában már a szerző sem akarna hatni ránk. Kevés nyomasztóbb korlenyomatot olvastam mostanság, ugyanakkor csak felmerül a kérdés: valóban jó ötlet úgy ráirányítani a figyelmet saját érdektelenségbe fulladó mindennapjainkra, hogy magát a művészeti alkotást is érdektelenségbe fullasztjuk?

Kiadó: Libri

Fordító: Borbás Mária, Falvay Dóra, Todero Anna

Rövidre vágva # 23 – Könyves vegyes

Rég volt ilyen, tán egy éve is már… Egész évben küzdöttem az idő- és figyelemhiánnyal, szerintem az elmúlt tíz évben nem olvastam ilyen keveset, mint idén – sok összetevője van ennek, és tartok tőle, a tendencia megfordulni már nem fog. Ennek hátulütője, hogy amikor meg van egy kis időm, hajlamos vagyok válogatás nélkül kapdosni könyvek után és olyanokat is elolvasni, amiket a szokott formámban nem vennék le a polcról. Szóval most ilyen vegyesfelvágott következik, jobb-rosszabb darabokkal, akad köztük olyan, amit nyugodtan ki lehetett volna hagyni; meg olyan is, ami az év legjobbjai közé tartozik, de nincs kedvem hosszabban fejtegetni (meg amúgy is van már poszt az oldalon róla); meg olyan is, ami jó-jó, de hosszabban írni róla egyszerűen felesleges. Nézegessétek, aztán majd hozok rendes posztot is…

Marente de Moor: A holland szűz

Meg nem mondom már, miért érdekelt engem ez a könyv, tán egyszer még Katacitánál olvastam róla posztot (amikor még blogolt), aztán valami nagyon akciósan a kosárba pottyant, tavaly év végén meg a várólista-csökkentő játék listájára. Tipikusan az a könyv, amit tíz évvel ezelőtt sokkal jobban szerettem volna – most már jobbára untam és a konfliktusai kilencven százalékát bosszantóan mondvacsináltnak és hatásvadásznak éreztem. A két világháború közti Hollandiában egy fiatal lány nagyon szeretne vívni, hát apja egykori bajtársához, egy legendás hírű német vívómester grófhoz küldi tanulni. Isten háta mögötti vidéki kastély, morc várúr, arcán visszataszító sebbel, lelke mélyén tragikus titkokkal, évtizedes sérelmek, titkos viszonyok, egy fiatal lány, aki előtt hirtelen kinyílik a világ, bimbózó szerelmek… A háttérben meg csak gyűlnek a fellegek, amelyek aztán sötétségbe borítják az egész világot. Kicsit olyan kamaszos háborúra készülős regény ez – avagy ahogy egy fülig szerelmes kamaszlány elképzeli. Nem mondom, hogy rossz, de tizenéves kor fölött azért óvatosan!

J. K. Rowling: Az élet dolgai

Elszánt Rowling-rajongóként nyilván mindent megveszünk, amire rányomják az írónő nevét és nagyjából könyv formája van, de azért… Vannak esetek, amikor minden jóindulat kevés ahhoz, hogy az ember felülemelkedjen azon, mit akarnak vele könyvként megetetni. Rowling 2008-ban a Harvard végzőseinek diplomaosztóján tartott beszédet – hatalmas megtiszteltetés ez annak is, akit felkérnek, és nyilván a párszáz friss diplomásnak is, hogy valóban világformáló szerző „bocsátja útjára” az egyetem padjaiból. A gesztus szép, a beszéd szórakoztató – de hát ez mégiscsak egy rövid beszéd. Egy beszédecske. Lehet vagy négy oldal legépelve. Ezt könyvvé duzzasztani több mint érdekes. A magyar kiadás javára kell írni, hogy a kivitele szép, az illusztrációk klasszak (még ha sok közük nincs is a beszédhez), a keményborítós kötés igényes – csak hát minek? Lehet, eggyel szimpatikusabb lenne a vállalkozás, ha gyengébb kivitelben és feleennyiért adták volna ki, vagy ha hozzácsapnak még egy-két beszédet, interjút, akármit. Így azért hagy maga után némi keserű szájízt – szerencsére Rowling humora ezt nagyrészt feledteti. Elvégre azzal kezdeni egy diplomaosztó beszédet, hogy ő ugyan egy szóra sem emlékszik a sajátjából, eleve szimpatikus.

Krivarics Ditta: Régi házból új otthon

Azt hiszem ezeken az oldalakon még nem nagyon írtam arról, hogy mekkora szenvedéllyel viseltetek a lakberendezés iránt. Kamaszkorom óta gyűjtöm a lakberendezési magazinokat (bár újabban nyilván ez is a netre költözött), zarándokolok időről időre bútoráruházakba és tervezem fáradhatatlanul hogyan lehetne tökéletesíteni az otthonunkat (ami mostanra igazából felöltötte azt az alakot amit elterveztem beköltözéskor, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lehetne ide egy új huzat, oda egy új polc, amoda egy kiegészítő…). Egyik legkedvesebb olvasnivalóm a témában Ditta blogja, az Otthonkommandó, ahol online tanfolyamok, hallgatói otthonok, tematikus posztok mellett végigkövethettük saját házuk felújításának munkálatait is. Ebből született meg a könyv, ami a vidéki kúria megvételétől a teljes szétbombázáson át a berendezkedésig mutatja be az utat, amit végigjártak – sok képpel, sok tanáccsal, rengeteg dilemmával. Mert egy ekkora vállalkozás mindig teli van buktatókkal, tuti recept pedig még a profi lakberendezőknek sincs a birtokában. Akit kicsit is érdekel a lakberendezés, vagy csak szeretne elmerülni az otthonteremtés művészetében (ami azért jóval több mint hogy kifestünk és bevásárolunk az IKEAban), annak mindenképpen ajánlom! De egyébként a Hygge és társai fémjelezte életmód-könyvek divatjához is remekül illeszkedik – hiszen egy kicsit tudatosabb, az életünk minőségére jobban odafigyelő otthonteremtésre hív.

Ted Chiang: Életed története

Annak idején nagyon megfogott az Érkezés film – már akkortájt el akartam olvasni a novelláskötetet, de valamiért elment mellettem. Idén Ken Liu novelláskötete kapcsán került megint a figyelem középpontjába, hát nem is vártam tovább vele – és milyen jól tettem! Jó eséllyel ott lesz az év legjobbjai közt. Jó pár éve ismerkedem a sci-fivel, és már nem tartom magam teljesen zöldfülűnek a zsánerben, jó néhány kedvencet is avattam, akik simán felveszik a kesztyűt istenített szépíróimmal – de azért még meg lehet lepni. Elég könnyen, igazából. Ted Chiangnak szinte minden novellájával sikerült. Valahol azt olvastam róla, hogy „visszaviszi a tudományt a tudományos fantasztikumba” – amiben lehet igazság. Témáiban, történetében és nyelvezetében is sokkal inkább tudományosak ezek a fantasztikumok, mint amit általában sci-fi néven olvasunk. Nem meglepő módon nem is olvasható olyan könnyen, mint a populáris sci-fi – a novellák mindegyike komoly munkát igényel. Mindemellett nagyon emberi, nagyon érzékeny és félelmetesen átgondolt mindegyik darab. Olvasás közben az lehet az érzésünk, évekig érleli minden novelláját – nem csoda, hogy viszonylag kevés mű került ki eddig a kezei közül. Az Életed története mellett (ami rám hangyányit egyébként kevésbé hatott, mint az adaptáció, de ez legkevésbé sem a novella hibája) a kötet abszolút csúcspontjai a Nullával való osztás (nem vagyok egy nagy matekos, de a hideg kirázott attól, ahogy egy tudományos felfedezés meg tudja kérdőjelezni az ember egész élet- és világképét, zseniális!) és a Szépségvakság: Dokumentumműsor, ami aktuálisabb nem is lehetne, és bizony igen komoly dilemmákat vet fel nem csak jelenünk szépségkultuszáról, hanem az életünk feletti irányítás önkéntes (?) átadásáról is. Remélem, olvashatunk még tőle!

Neil Gaiman: DEATH – Halál

Én borzasztóan szeretem és tisztelem Neil Gaimant – napjaink egyik legnagyobb fantáziájú, legváltozatosabb és legjátékosabb mesélőjének tartom, és mindig értetlenül állok az előtt, ha valaki nem értékeli a műveit. Nem hiszem, hogy ismerek nála sokoldalúbb szerzőt, olyat biztosan nem, aki több zsánerben is ennyire magas színvonalon alkotna. Érdekes, hogy míg itthon elsősorban az Amerikai istenek szerzőjeként ismerjük (esetleg novellistaként), addig Amerikában ő mindenek előtt képregényszerző, mégpedig a valaha írt egyik legsikeresebb graphic novel szerzője (Angliában meg mindig is elsősorban a Sosehol szerzője lesz – köszönhetően a BBC rádiójátéknak és az angolok BBC-rádiójáték-kultuszának). Én nem vagyok egy nagy képregényrajongó, de a Sandman kiadásának bedöntését máig a magyar könyvpiac egyik legnagyobb kudarcának érzem – nyilván majd’ kiugrottam a bőrömből, amikor megláttam, hogy a FUMAX kiadja Sandman „kistestvérének”, Halálnak a kalandjait. Méghozzá nem is akárhogy, hanem egy elképesztően nívós gyűjteményes kiadásban. Halál, a leginkább gót tinire hasonlító Végtelen, aki százévente egy napra megízleli az emberi lét csodáját és keserűségét, egyszerre riasztóan kegyetlen és bájos ábrázolása az elkerülhetetlennek. Gaiman úgy játszik a halállal és viszonyulásunkkal a halálhoz, hogy közben (megint) mindent elmond nekünk az életről és arról, hogy figyelhetnénk egy kicsit jobban arra, ami élhetővé teszi. Kedvem lett tőle folytatni a képregényekkel való ismerkedést, amíg várunk a Sandman folytatására…

Fa Nándor: Magad, uram

Aki régebb óta követ bennünket, az tudja, gyerekkorom idejében teljes szerelemmel csüngtem a tengerésztörténeteken - olyannyira, hogy hajózási szakközépiskolába írattattam magam, én, a duci könyvmoly. Ez egyszerre volt komoly hiba és óriási szerencse (így, utólag...); óriási vargabetűvel talált rám így az igazi szerelem: a betűk egymás mellé fűzésének öröme, de legalább arra a puha testbe csomagolt kamaszra rakódott némi élet. Nem hajóztam a kötelező nyári gyakorlatokon túl - de tény, egész életemben óriási nosztalgiával figyeltem mindent, ami hajózási vonatkozásban csak történt ebben az álomtalanul tengermentes kis hazában. Hogyne lettem volna szívből szerelmes az első kósza hírektől Fa Nándor, meg Gál József tervébe - az ötletükbe, hogy nekivágnak egy kis (világkerülésre éppen alkalmas) tökhéjjal, egy kilenc méteres balatoni túrahajóval az óceánoknak! Azóta is (amennyire csak időm engedte) követtem a történetüket...

Főleg Nándiét, s nemcsak azért, mert ő látszott jobban. Nekem életre szóló leckét adott A Szent Jupát 700 napja minden mondatával, a nyilatkozataival, a hozzáállásával - egyszerűen ráébredhettem, milyen szikár, pontos, olykor kíméletlen tettre készség kell egy ilyen kalandhoz. Mennyire fontos számítás, tanulás, érzék, kézügyesség - s mennyivel fontosabb, amire ezek ráülhetnek: a motiváltság, az eltökéltség, az önbizalom, a hit! Ezek együtt tűnhetnek önhittségnek, a hordozója lehet nehéz ember - számos példa van rá. Talán ezért nőtt az extrém tengeri kihívások hőse ennyire a szívemhez - mert ezzel az alkattal is megmaradt megszólítható, kíváncsi embernek, aki a maga tartását soha nem feszítette keresztként másokra. Annyira pontosan láttatja önmagát - vállalva a korlátait is, nem büszkén, nem szégyenkezve: úgy, ahogyan vannak -, hogy egy pillanatig nem zavar, ha adott esetben valamit másként látunk. Valahol süt belőle, hogy ami első pillanatra meztelen önmegvalósításnak tűnik - versenyezni a világ legextrémebb magányos földkerülő versenyén, például - az egyben a belátása: ő így tud legjobban a világhoz tenni. Ő így tudja a legtöbbet emberként a világhoz tenni. Példaként. Kimondom: Fa Nándor így tehette a legtöbbet ember mivoltunkhoz, hogy példaképpé vált.

A Szent Jupát - a kormánynál Gál Józseffel

Úgyhogy nagy örömmel vártam, hogy végre kézbe kaparintsam a könyvét, a Magad uram kötetét - valójában nem is igazán kíváncsian (valami újra, eddig titkolt részletre, bennfentességre éhesen), inkább hogy újra megmerüljek ebben a józan, hátsó szándékoktól mentes, kimért, de nem lélek nélküli hangban. Ami távol áll tőlem - de pontosan tudom amúgy, mekkora érték, hogy létezik. Értsétek meg: ez a cselekvő ember hangja, amikor kénytelen szavakba önteni, amit szíve szerint inkább egy hajó formájába, a veretek elhelyezésébe, árboc és vitorlák  megtervezésébe (vagy akár egy ügyibe valóbb kikötői műtárgy szerkesztésébe és kivitelezésébe) fektetne. Ez Kopp Sanyi műszerész (és ezermester) egykori cimborám és túratársam hangja, Vidákovich Pisti, a bicikliszerelő (és ezermester) szívbéli barátom hangja. Szükségem van ezekre a józan emberekre, ők a horgonyaim - mindig rácsodálkozom, alkalmanként mennyire pontos, praktikus nézetét kapom tőlük a világnak, amit én egyszerűen (mindent máshonnan nézve, mint ők) nélkülük észre se vennék.

Az Alba Regia

Persze rengeteg új, eddig szóba nem került részletre derül fény a pályarajzban, amit fejezetenként a legutóbbi (utolsó...) versenynapló részleteivel alapozva vezet elénk a szerző. Nagy szeretettel olvastam a gyermekkora eddig ismeretlen történeteit, mert számos íze az én gyermekkorom is megidézte. Az a köztünk lévő 15 év sokat számít - Nándi szüleinek rajzában én pázmándi nagyszüleimre ismertem, ugyanarra a puritán emberi tartásra... Gyerekkorom pázmándi nyarai sok szempontból alig különböztek a fehérvári libalegelőn elfocizott idők rajzától. Az ifjúkor, a sportra találás, a kamaszkor történetei közül is akad, amiről Nándi itt mesél először. De erős izgalommal onnan követtem igazán a könyvet, amikor 1988-tól elindul a hajótervező- és építő, s az óceáni szólóvitorlázó karrier.

Horn fok, dőlésszög... (K&H Matáv - ex Alba Regia)

Valahol sehol eddig nem vált ennyire világossá a számomra, mennyire lehetetlen szituációkba sodorta a hősöm a hazaszeretete. Nándi mindig is innen, itthonról akart óceáni szólóvitorlázó és élvonalbeli versenyző lenni (nincs ennél ékesebb bizonyíték, mint az utolsó hajónév-választása: Spirit of Hungary). A vitorlázás elitjébe szó szerint berobbant - nemigen hívhatjuk másként az Alba Regiával (az első saját maga által tervezett 60 lábas versenyhajóval) első óceánkerülő versenyként 1991-92-ben teljesített BOC Challenge után az 1992-93-as Vendée Globe-on elért ötödik helyezését... Hiszen az egész hajóját annyiból kellett kihoznia, mint amennyibe a versenytársain kb. az árboc került, és ezzel a szinte sufniban épített, de elképesztően innovatív hajóval futott egy durva tíznapos sebességrekordot a BOC Challenge-en, és ért célba ötödikként a legnehezebb, megállás nélküli, magányos hajósoknak kiírt versenyen, úgy, hogy folyamatosan szerelnie kellett... Itthonról, itthoni (olykor igen link) szponzorokkal és jóformán sajátkezűleg építve készült a Budapest is, a '96-97-es verseny hajója is... Az a szerencsétlenség-sorozat, ami a felkészülés során s a versenyen is kísérte Nándit, szerintem bárkinek elvette volna a teljes életkedvét - versenytárssal való vétlen ütközés a verseny előtt, a kidaruzás közben tőkesúlyra ejtés, s az utolsó rajt-kísérletkor (mikor már jelentős hátránnyal eredt volna a többiek után) egy sokezer tonnás, szabálytalanul hajózó kereskedelmi hajó által való, csaknem végzetes legázoltatás...

Spirit of Hungary (a startnál)

Nándi abbahagyta akkor. Én úgy érzem. És hazajött. Maradhatott volna Franciaországban, hajót tervezni, építeni - ő azt akarta, itthon nőjenek fel a gyerekei. Úgyhogy hazajött, a maga lábára állt, kikötői berendezéseket, kikötőműveket építő cég alapításába fogott, mert úgy látta, ebben vagyunk a leginkább elmaradva (másfelől: meglátta ebben a piaci rést... milyen korrekt józansággal beszél erről is...). Alapított egy új balatoni hajóosztályt, egyszemélyes Balaton-kerülő versenyt szervezett... Talán soha nem száll újra versenybe, ha nincs az amcsi jelzálogpiaci válság, s az azt követő pénzügyi összecsuklás világszerte. Erről sem olvastam ennyire szűkszavú, mégis pontos összefoglalót olyan túl sokat... Az elfogyó üzleti levegőben hozta meg a döntést: újra elindul. Kemény ügy ez. Hat éves folyamatos program vette kezdetét, a hajó megtervezésével és megépítésével, szponzorok felhajtásával, a hajó bevitorlázásával különböző versenyeken... hogy minden készen álljon 2016-ra. És megint vesszőfutássá lett az amúgy is feszített, s megint itthonról, megint pénzszűkében, számos okból ellenszélben levezényelt program...

A mezőny a déli Csendes-Óceánon (Nándié a világoskék hajócska)

Conrad Colman árboc-vesztés után,
a maga építette szükség-vitorlázattal

Ezt nem mesélem el, tessék elolvasni... Tessék utánaolvasni a versenytársaknak, például Conrad Colman befutójának, árbocvesztés után, szükségvitorlázattal... Ez a verseny eszi a hajót, az embert... Egy igen markáns, tényleg példaértékű pályára került fel 2017-ben, a befutóval a korona. Ebben a sajnos zsigeri gyűlöletekig megosztott közegben, ami jelenleg a hazánk, csoda lett volna, ha nem kezdik ki Fa Nándit bizonyos döntéseiért vitorlázó és egyéb körökben - s talán kevesebb reflektorfény is esett rá, mint amennyit megérdemelt volna. A verseny legidősebb résztvevőjeként, 64 évesen 93 nap alatt hazahozta a hajót, ötödször is megkerülve a világ legnehezebben hajózható szegletét, a Horn-fokot, a folyamatosan viharos Déli Óceánokon, a verseny útvonalán gyakorlatilag az Antarktisz körül hajózva végül befutott a nyolcadik helyre - úgy, hogy a versenytársak és hajóik kvalitásait ismerve legjobb esetben (ha mindenki beér, s úgy futhat, ahogy szeretné) a 14-18. helyre lett volna predesztinálva a hajójával... Olykor azért tisztelem leginkább, ahogy ezek után belátta: neki az óceánokon ennyi volt.

Nekem Fa Nándor az egyik hősöm. Lehet, nem mindent gondolok úgy, ahogy ő. De a magam szenvedélyeit az övére emlékeztető odaadással szeretném művelni. Mert abban egyetértek vele, hogy csak így érdemes.

Matthew Thomas: Nem vagyunk magunk

„A kanapét becipelő emberek visszaindultak a teherautóhoz, de Eileen megkérte őket, hogy várjanak egy pillanatot. Megálltak a lépcsőn és nézték. Várták, hogy mit mond. Próbálta rögzíteni a pillanatot. Tudta, hogy ezt egyszer majd fel akarja idézni. A jövő úgy gomolygott előtte, mint a köd, semmit sem lehetett látni belőle. Mindössze a házról és a benne élt életükről volt elképzelése. De a ház most még nem az, amit akart. Azzá lehet, amit szeretne, de idő meg pénz kell hozzá, és félt, hogy mindkettő gyorsan elfogy. Életük valósága ennek a dombnak a tövében, ennek a teherautónak a sötétjében várakozik. Ezek az emberek viszont tisztán látnak. Húzgálták átizzadt pólójukat, és a korlátnak támaszkodtak. Mondania kellene valamit; lennie kell valaminek, amit mondhat. Ha lenne még egy perce, előállhatna a tökéletes dologgal. Látta, hogy az emberek türelmetlenek. Csak annyit akarnak, hogy a holmiját egyik helyről a másikra tegyék. Fogalmuk sincs róla, hogy ha bármit letesznek egy megadott helyre, azzal Eileent egy lépéssel közelebb viszik a kiábránduláshoz.”

Mindig egy lépéssel közelebb a kiábránduláshoz… Matthew Thomas regénye az amerikai álom szeretetteli kritikája, emlékműve egy generációnak, amelyet egész életében a mindig eggyel többet-jobbat-szebbet kényszere vezetett, a háború utáni mitikus „előrejutásba” kapaszkodóknak, akik természetszerűen rokkantak bele - és rokkantották bele társadalmukat is - az örök elégedetlenségbe; és akiknek hibáit - ne legyenek illúzióink - azok ismeretében is dalolva ismételjük meg, napra nap.

Eileen Leary ennek a generációnak a gyermeke. Szülei a két háború közt vándoroltak Írországból az Egyesült Államokba, megannyi rokonnal, baráttal, falubélivel egyetemben – egy jobb élet reményében. Az álmok földjére, ahol a rémálmok is éppoly otthonosan mozognak, mint az ír vidék tündérmeséiben. Eileen gyermekkorát egyszerre határozza meg a büszkeség, az apa büszkesége, amiért frissen nyert állampolgárságával, ír gyökereivel és ésszel s ököllel kivívott megbecsültségével marginális kis közösségük vezető egyénisége lehet és a rettegés az anya depressziójától, alkoholizmusától, honvágyától, elveszettségétől. Az apa örökös előre nézése és az anya szüntelen múltba révedése ágyaz a tehetséges, ám körülményei miatt mindig háttérbe szoruló lányban élethosszig tartó ellentmondásoknak: törne előrébb, tanulna, fejlődne, mégis be kell érnie az ápolói főiskolával; kapaszkodna felfelé a társadalmi ranglétrán, mégis jóravaló ír származású férjet választ; gondoskodna a jövőről, mégis pillanatnyi örömöknek ajándékozza magát.

Hamar kiderül, hogy szépreményű kutató férje, Ed nem osztozik Eileen vágyaiban. Ed inkább évtizedeken át tartó meddő kutatást folytat a tudomány érdekében, minthogy eladja tehetségét a nagy gyógyszergyáraknak; inkább tanít hátrányos helyzetű fiatalokat egy olcsó főiskolán, minthogy elfogadja az elitegyetemek ajánlatát és inkább maradna bérlőként a megszokott lepukkanófélben lévő környék megszokott házacskájában, minthogy adósságokba verje magát egy jobb környék jobb házáért. A nagybetűs házért. Ami végre beteljesíti Eileen álmait és elátkozza valóságát. A házért, ami egy jobb, kifinomultabb, gazdagabb élet metaforája lesz. A házért, ami éppúgy haszontalan pótlékká válik, mint az éveken át áhított nercbunda márciusban.

Matthew Thomas szeretetteli kritikát írt – sok eredeti nincs benne, felvonultatja az összes létező toposzt, ami az elmúlt évtizedek amerikai álom kritikáiban bérelt hellyel bírt, Updike-tól Amerikai szépségen át Franzenig. A „saját ház”, a „nézd meg mi mindened van”, az egykori lenézőkkel szembeni örök sértettség és a „jobb környék” varázsa éppúgy végigvonul a regényen, mint a makacs hit, hogy már csak egy lépés, és minden másképp lesz. Legyen az egy tárgy, egy ház, egy karácsonyi parti – mindig épp csak egy lépésre vagyunk a boldogságtól. És amikor az élet úgy istenesen képen töröl, akkor vesszük észre, hogy amit kerestünk, végig ott volt a kezünk között. Közhely? Ennél nagyobb nem is lehetne. De ettől még igaz, ahogy igaz volt az elmúlt évtizedek minden hasonszőrű kritikusánál is. Szerencsénkre Thomas van annyira jó író, hogy ad egy saját ízt a történetének, nem mással, mint a szereplők jellemzésével – bár az alaptéma közhelyességénél egy picit jobban zavar az életpályát kettétörő dráma direkt volta, de még ebből a bosszantóan használt fordulatból is sikerül úgy kikerülnie, hogy a karaktereit mélyíti vele. Thomas szereti a hőseit, ez különbözteti meg leginkább Franzentől – és bár én teljes szívemből szeretem a gátlástalan lélektépést, olykor jólesik a jószándék is. Más kérdés, hogy így kevésbé hat az elénk tartott tükör – vagyis tanító szándék ide vagy oda, ezzel nem fog megóvni minket attól, hogy elkövessük Eileen hibáit. Lehet persze vitatkozni arról, hogy feladata-e ez az irodalomnak vagy sem – mindenesetre ez így kijózanító gyomros helyett megmarad andalító családregénynek, nagyívű tragédiákkal és nagyívű álmokkal.

Kiadó: Libri

Fordító: Szécsi Noémi

Joanne Harris: A St. Oswald fiúiskola

„Kíváncsi vagyok, mit indítottam el. Roy Straitley, a felforgató elem. Hamarabb számít az ember arra, hogy a Kápolna tetején a vízköpők lázadni kezdjenek, mint hogy én kárt okozzak a St. Oswaldnak. De az új Igazgató egy élősködő. A Dicsőségtáblák, a régi szokások, kapcsolatunk a fiúkkal, minden, amit kiszivattyúznak, és amit koedukált osztályokkal helyettesítenek, az Öltönyök, a számítógépes asztalok, e-mailek, papírmentes irodák, Bántalmazási Guruk, minden, ami papíron jól mutat, de sosem érinti meg a hely szellemét, mert a St. Oswaldot nem papíron működtették soha, hanem vérrel, verítékkel, krétaporral, munkával és elsősorban lojalitással. A fiúk, az Iskola és főként egymás iránti lojalitással…”

Nyolc évvel az Urak és játékosok után visszatértem a St. Oswald fiúiskolába és veterán klasszika-filológia professzorához, Roy Straitley-hez. Ám a lapokon csak egy év telt el az előző kötet tragikus eseményei óta. Azon események óta, melyek alapjaiban rengették meg az évszázados hagyományaihoz mereven ragaszkodó iskolát – amit csak az ilyen berozsdásodott vén csontok nem hajlandóak tudomásul venni, mint Straitley. Hisz a St. Oswald annyi mindent túlélt már: botrányokat, haláleseteket, háborúkat, társadalmi változásokat. Ám ma már semmi sem olyan, mint régen. Felgyorsult a világ, a piac diktál, a diákok immáron fogyasztók, akiknek szülei minőségi szolgáltatást várnak a pénzükért – és ebbe nem fér bele egy beépült Tégla, egy diák erőszakos halála, egy régi botrány felszínre kerülése. Az előző év eseményei után itt bizony erőteljes szépészeti beavatkozások szükségesek, ha az iskola meg akarja tartani az ügyfeleit.

Plasztikai sebészünk az új Igazgató: valaki, aki sosem tanított, a poszthoz gazdasági szakemberként jutott, a krétapornál többre tartja a számítógépeket, a katedránál a trendi elnevezésű továbbképzéseket, a tanár-diák kapcsolatnál a traumatizált diákoknak lelki segélyt nyújtó bántalmazási szakembereket. Egy új seprű, aki régi árnyat vet az iskolára: egy több mint húsz évvel ezelőtti botrányét, egy meghurcolt tanárét, egy eltűnt diákét, egy borzalmas tárgyalásét, egy soha fel nem derített rejtélyét. Valaki, aki gyűlölte az iskolát diákkorában, és mindent megtesz, hogy megtörje és saját képére formálja a vén hajót igazgatóként – hogy kicsinyes bosszúvágytól hajtva, vagy csupán szenvtelen profizmusból, senki sem tudja.

Egy jó tanár nem tehetne különbséget a diákjai között. Tudja ezt persze Roy Straitley is, mégsem tagadja, hogy minden évfolyamból megvannak a maga kis kedvencei. Ahogy időnként vannak olyanok is, akiket ki nem állhat. Mint a sima modorú, fanatikus keresztény családdal vert, minden tanárt bepanaszoló, a tanagyaggal szemben erkölcsi kifogásokat emelő, áskálódó kis Johnny Harrington. Aki két jelentéktelen csatlósával ellehetetlenítette Straitley legkedvesebb tanártársát. Aki már tizenévesen gond nélkül juttatott börtönbe valakit, homályos indítékokkal. És aki igazgatóként visszatérve mintha célul tűzte volna ki, hogy ugyanennek teszi ki évtizedek óta gyűlölt egykori tanárát. Ám ahogy a hol bájosan vicces, hol öregesen szánalmas harc a régihez fanatikusan ragaszkodó, minden modernizációnak ellenálló, latin cinizmusával mindenkinek idegeire menő öreg professzor és az erőszakos újításba vetett hit fanatikusai, az igazgató és famulusai közt elfajul, úgy mosódik egybe a régi botrány az új tanév történéseivel. És hamarost kiderül, hogy néhány új számítógépnél és egypár koedukált óránál sokkal nagyobb veszedelemmel is szembe kell nézni…

Elmondhatatlanul örültem, hogy Joanne Harris műveit végre gondozásába vette egy új kiadó – remélem, a feltámasztás nem lesz egyszeri csoda, és szép sorban olvashatjuk az eddig magyarul kiadatlan műveket. Jó pár év eltelt már az utolsó Harris-olvasásom óta, de a szerző varázsa mit sem kopott. A St. Oswald fiúiskola jól illeszkedik az Urak és játékosok és a Kékszeműfiú mellé a sorba: trükkös narratívájával, több idősíkon játszódó történetével, az iskola mikrovilágával és az egymásra utalt, egymásról látszólag mindent tudó, ám egymást mégis folyamatosan átverő szereplőivel éppúgy képes magába húzni és megvezetni, mint az előzmény. A „ki kicsoda” és „ki kinek adja ki magát” játékban Harris érezhetően profi – ennek ellenére értelemszerű, hogy másodszor már nem tud olyan könnyen becsapni. Gondoltam én félúton. Aztán kapott egy újabb pofont az olvasói önérzetem. Bár ezúttal nem az eltitkolt identitások, hanem a mellékszereplők által szép csendben hordozott mocskos kis titkok miatt.

Mert minden kedélyes iskolássága és a bájosan irritáló harcot vívó Straitley mellett (tényleg, vajon az előző kötetben is ennyire idegesítően túlhajtotta Straitley az öreges ragaszkodást a hagyományokhoz és a hajthatatlan ellenállást bármi változással szemben?) valójában erről szól: a mocskos titkokról, melyek megnyomorítanak. És az álszent, bigottságot trendi pszichologizálással kedve szerint váltogató társadalomról, ami zászlajára tűzi a haladást, mégis üldözi a másságot; ami csupán a jelszavakat cseréli le időről időre, de mindig kiveti magából azokat, akikre nem illik az egyenruha; ami veszett vadként csap le a könnyű prédára, hogy ráhúzzon minden útjába kerülő bűnt, ahelyett, hogy szembenézne azzal, kik és hányan a valódi bűnösök. Súlyos témákat boncolgat Harris és nem ad feloldozást: hisz miféle elégtétel adható bárkinek huszonegynéhány év, egy börtönben leélt élet és magányosan, számkivetettként ért halál után? Milyen lojalitások mentén szolgáltassunk miféle igazságot ott, ahol mindenki bűnös és bántalmazott egyszerre?

Súlyos könyv, de roppant szórakoztató. Az iskola atmoszférája minden modernizációra való törekvés ellenére a régi, a diákok kellően idétlenek, a kisváros szeretnivaló, főhősünk meg zsémbes vénember létére még mindig képes őszinte aggodalmat kiváltani. Ráadásul Harris még egy sajtos pirítósról is úgy tud írni, hogy rögvest megéhezünk. Kedvet csinált újra az Urak és játékosokhoz, de ez várható volt – azt viszont csöppet zokon vettem, hogy a végére körvonalazódott bennem egy gyanú, egy lehetséges kapcsolódási pont a Kékszeműfiúval, amiben nem vagyok biztos, és mivel ezt utálom (már ha nem vagyok biztos egy olvasmánnyal kapcsolatos gyanúmban…) most azt is újra kell olvasnom.

Kiadó: Libri

Fordító: Szűr-Szabó Katalin

Jennifer Egan: Szafari

„Szerintem a nénik soha nem a madarakat figyelték.”

Négy évvel az első olvasás után Jennifer Egan remekműve, Az elszúrt idő nyomában továbbra sem ereszt. Az azóta eltelt időben évente egyszer legalább kézbe ugrott, olykor végigolvastam, olykor csak kiragadtam pár novellát – jó ég, hányszor elhatároztam, hogy írni fogok a kedvenceimről, aztán ezzel is úgy jártam, mint a „most már aztán tényleg kéne írni a blogra erről meg erről meg erről is” jellegű elhatározások legnagyobb részével: nem lett belőle semmi. Pedig e tizenhárom novellából jó néhány megérdemelné, hogy külön-külön is kivesézzük őket, ahogy azt tettem az abszolút kedvenc Az arany-kúrával. Érdekes egyébként, hogy ahogy újra meg újra olvasom, egyre erősödik bennem az érzés, hogy sokkal inkább novellafüzérről beszélhetünk, mintsem regényről – persze minden olvasással újabb kapcsolódási pontok fedeződnek fel, mégis: minden önálló történet egyre kompaktabbnak tűnik az újrázásokkal. Valahol itt rejlik Jennifer Egan zsenialitásának kulcsa: elképesztő, mennyi rétege van ennek a tizenhárom történetnek együtt és külön is. Kis túlzással írhatott volna belőle tizenhárom regényt is. (Fussuk le a kötelező köröket: fájdalom, hogy Egantól azóta sem olvashattunk mást magyarul. De sajnos nem lep meg, hogy nem aratott elég nagy közönségsikert hozzá.)

Ha már említettem Az arany-kúrát, érdemes összevetni másik nagy kedvencemmel, a Szafari című novellával. Érdekes, hogy míg Az arany-kúrának meglehetősen plasztikus középpontja és jól körülhatárolható mondanivalója volt, a Szafari úgymond „lebeg a levegőben”. Jóval kevésbé ragad torkon, mint a kötet írásainak nagy része, nem vádolható különösebb direkt mondanivalóval, nem üt szíven egyetlen váratlan leleplezéssel sem – inkább azon írások közé tartozik, melyek a regény összekötő elemeit adják. Nem lendít előre, csak van – életképet ad a szereplők egy részéről. És közben jóízűen játszik ezzel az életképpel, lásd madármegfigyelő nénik és az antropológus doktorandusz erőltetett strukturális megfigyelései. Mégis, látszólagos jelentéktelensége (persze tanuljuk meg: Egannál semmi, egy árva vessző sem jelentéktelen) ellenére hatással van rám.  

Van benne egy nagy adag ártatlanság: ez köszönhető részben a gyerekszereplők világra csodálkozásának, mely felfoghatatlan tragédiákat (is) vetít előre (hopp, mégiscsak van itt szívenütés); részben a klasszikus kalandregényes körítésnek. A saját megszokott világukból kiszakított, különböző státuszú, életstílusú, értékrendű amerikaiak egy turistakönyvekbe illő afrikai szafarin ismerkednek a „másik” világgal. Gátlástalanul játszadozik velünk Egan, novellája valójában épp az az antropológiai esettanulmány, amit Mindy írhatott volna – nyilván kevésbé tudományos köntösben. „Egy-egy reggeli során, a forró feketekávétól feltüzelve Mindy egyenesen azon gondolkodott, hogy az újonnan szerzett ismeretei a társadalmi osztályok és érzelmi reakciók relációjáról bőven elegendőek lehetnének, hogy újraértelmezze Lévi-Strausst egy kifinomultabb, modernebb közelítésben.” Persze nem értelmezi. Mindy, a huszonéves doktorandusz, aki a negyvenes Lou partnereként belekóstol a luxusélet és gondtalan utazgatások világába – naná, hogy nem megy vissza a koleszbe a szafari után. Inkább dédelgeti majd élethosszig strukturális kielégületlenségeit.

Lou, a másik novellából megismert Bernie mentora, több írás negatív hőse, a szánnivaló zenei producer, aki számos feleség és hat gyermek után magányosan hal meg; Mindy, a leendő sokadik feleség, aki éppúgy nem lesz az utolsó, mint előtte már jópáran; Rolph, a dédelgetett fiúgyermek, akinek tragédiája előre látható; Charlie, a nőiségére épp ráismerő kiskamasz, aki az apa szeretője iránt érzett gyűlöletbe csatornázza bele összes bizonytalanságát: mind megérnének egy posztot (posztötlet a jövőre nézve: végigkövetni egy-egy karakter sorsát a széttartó novellák során). Ám mindőjüknél érdekesebb a csoportdinamika, ami megelevenedik a lapokon. Ahogy a közösen átélt kaland, a közösen látott majdnem-tragédia közösségképző (egyeseknél: identitásképző) erővé válik. Aminek köszönhetően húsz év múltán is egymásra ismernek a facebookon, hisz egyszer együtt éltek át valami rendkívülit. A családi kapcsolatok, félrelépések, szülő-gyerek ellentétek, álarcok tengerében Egan tollhegyre tűzi a rendkívülit, ami mentén hajlamosak vagyunk meghatározni önmagunkat. Érdekes gondolatkísérlet, de nem alaptalan feltételezés: egy világban, ahol mindenki trendin bizonytalan, rossz döntést halmoz rossz döntésre, ahol annyi mesterségesen generált kép, elvárás, hagyomány vagy tabudöntés mentén kéne meghatároznunk önmagunkat, kapva kapunk az első alkalmon, amikor valami igazán rendkívüli történik velünk; mert igen, végre itt van egy abszolút biztos pont, egy megkérdőjelezhetetlen, valós történés, nem holmi trenddiktálók által generált képződmény, hanem egy igazi, hús-vér oroszlántámadás, amit átéltem. Ami mutatja: éltem. (Hogy maga a támadás nem velünk történt, hogy a turistacsoportból csak páran voltak ténylegesen jelen, hogy gyorsan véget ért és túl nagy tragédia nem történt, az esetünkben jelentéktelen.)

Végül csak oda lyukadunk ki újra, ahová Az arany-kúra végén (ami nekem, most, itt meglepő, mert szándékolatlan – az írás önmagát írta ide): Egan itt is az emberit keresi. Tisztaságmánia helyett vért, verejtéket, könnyeket, tankönyvi leírások helyett őszinte reakciókat, szerepek helyett valódi kapcsolatokat. Azokat a dolgokat, amik mentén az agyonfilterezett facebook-profilunk mögül kikandikál az ember.

(Tényleg nagyon jó lenne ám olvasni mást is tőle magyarul. Ha egy regénye [tizenhárom novellája, ha úgy tetszik] ennyi gondolkodnivalót ad, mit tudhat a többi?)

Jandy Nelson: Neked adom a napot

Akkor ezzel az ezévi rendes YA adagot is letudtuk… Lehetne akár ennyi is ez a poszt, mert Jandy Nelson könyve nem érdemel sokkal többet, de mégis… Az van, hogy ez egy hatalmas kihagyott lehetőség. Én meg öreg vagyok már a YA zsánerhez, de nagyon.

Kezdjük az elején, elvégre ha már írunk a könyvről, írjunk rendesen. Neked adom a napot – mondja Jude az öccsének, Noah-nak és megfejeli az ajánlatát holmi csillagokkal, fákkal, virágokkal: mindezt egyetlen rajzért. Egy sebtiben összedobott rajzért egy idegenről. Mely rajz aztán miszlikbe aprítva végzi egy zacskóban az ágy alatt, gondosan őrizgetve, hátha még egyszer össze lehet ragasztani, s eltakarni vele a múlt bűneit. Persze ez nem akármilyen rajz – Noah kivételes tehetség, aki az új Cézanne kellett volna legyen, aki tizenhárom évesen úgy rajzol, hogy attól táncra perdülnek a csillagok, aki képeket lát ott, ahol mások csak szürkeséget és színekkel álmodik.

Noah valójában egy bizonytalan, identitását kereső kissrác. Próbál kibékülni azzal, hogy meleg, próbál megfelelni elszállt művészlélek anyja és túlságosan is földhözragadt szörfös apja elvárásainak, de ideje legnagyobb részét azzal tölti, hogy próbál elbújni a világ szeme elől. És rajzol. És bujkál. És rajzol. Így kerül az áhított művészeti iskola hátsó kertjébe ahonnan épp belátni a műterembe és ahonnan stikában lerajzolhatja a modellt, akit aztán nővérének ajándékozhat. Napért, holdért, csillagokért cserébe. A művészeti iskolába kukucskálva, ahova be kellett volna jutnia. Mielőtt minden szétesett.

Jude tizenhat, amikor megismerjük. Három éve egy családi tragédia után elszakadt öccsétől és azóta sem rajz, sem nap, sem hold, sem csillagok nem képesek közelebb sodorni őket egymáshoz. Az egykori szörfös csinibaba fiúdiétán lévő, rejtőzködő, bűntudattól gyötört művészeti iskolás hallgató lett, aki egyfolytában nagyanyja szellemével társalog, míg öccse megvetett különcből körülrajongott sportoló és partiarc. De mi történt az ikrekkel, ami ennyire megváltoztatta mindkettőjüket? Mi ez a düh, ami munkál bennük? Miért Jude került be az iskolába és miért nem fog ceruzát többé a kezébe Noah? Ki vagy mi töri össze rendre Jude szobrait? És mi köze mindehhez a rejtőzködő kőszobrásznak, akihez a lány tanítványnak könyörgi magát? S vajon sikerül Jude-nak a kőből kiszabadítania a látomását, bocsánatkérését, vallomását mielőtt az is összetörik?

A történet jó. Családi tragédia, egymás ellen elkövetett (részint gyerekes, részint beláthatatlan következményekkel járó) bűnök, a szülők összetett kapcsolata, halál, megbocsátás, identitásválság és művészi önazonosság – egyenként is hálás témák, főleg egy fiataloknak szóló mű esetében, Jandy Nelson pedig igazán jól egyensúlyoz köztük, anélkül, hogy elbagatellizálná bármelyiket. Ráadásul igen érzékenyen és finoman ábrázolja, milyen felfoghatatlan és összetett a gyászfolyamat ilyen fiatalon. Remek érzékkel ír rajzokról, festményekről, szobrokról – annyira érzékletes, hogy látjuk magunk előtt Guillermo fájdalomból faragott szobrait és Noah szerelmes rajzait. Gyönyörűek a fiú látomásai és szinte sajnálom, hogy nem kaptuk meg illusztrációként a rajzokat.

De! Sajnos meg kellett állapítanom, hogy bármennyi művészeti hablattyal öntik is nyakon, nekem egy tizenhárom éves vekengése már nagyon, de nagyon idegen. Borzasztóan idegesített, semmi fogódzót nem találtam benne, semmi kapcsolódási pontot, egyszerűen egy nyafogó kis hülyegyerekként tekintettem rá, aki bár inkább rajzolt volna, mint hogy narráljon itt nekem. Nem tudom, vajon Nelson írásmódjában van-e a hiba vagy az én készülékemben, rég nem olvastam ennyire fiatal főhőssel ennyire fiataloknak íródott regényt, és jó ideig nem is áll szándékomban. A tizenhat éves Jude elbeszélése már fél fokkal elviselhetőbb volt, a lány bűntudata, érési folyamata, művészetére való rátalálása milliószor érdekesebb volt, mint a szomszéd srácba fülig szerelmes Noah sorai; de sajnos Jude szálát meg alaposan tönkrevágta a nagymama szelleme. Ez a fajta „misztikus is meg nem is”, „vicces is meg nem is” szósz nekem sosem szokott ízleni, a szellemek ijesztgetésre valók, azt meg nem szeretem, köszi; azt pedig már Fredrik Backman kapcsán is leírtam, hogy a kényszeresen „jófejnagymamák” az idegeimre mennek.

A váltott nézőpontú és idősíkú elbeszélés aranyos ötlet, nyilván egy tizenhárom éves, aki még nem olvasta csömörig magát posztmodernnel, agyát dobja tőle, azt viszont nagyon erőltetettnek tartottam, ahogy kihúzta a nagy ráismeréseket a legvégéig Nelson – hogy aztán bántóan egyszerűen elrendezzen minden konfliktust. Sokkal hitelesebb és számomra élvezhetőbb is lett volna, ha korábban összefűzi a szálakat, ezzel leleplezve, amit le kell (bár nem krimit olvasunk, szóval ez a titkolózás is…) és hosszabb időt hagy a valódi kibeszélésre, feldolgozásra, megbocsátásra. Ez a rétege kimondottan gyerekesen lett tálalva, ami viszont baromira nincs összhangban a felvetett problémákkal.

Nem mondom, hogy égetnivalóan rossz könyv, mert nem az. Mint a mellékelt ábra mutatja, akad benne kibeszélnivaló is. Ha lenne egy tizenhárom éves lányom, lehet, a kezébe is adnám. De nekem ennél több kell. (Amúgy az egészből legjobban az anya és a szobrász története érdekelt volna… Azt hiszem, ez jól jelzi, hogy köztem és a könyv között leginkább generációs konfliktus van…)

Kiadó: Libri

Fordító: Komáromy Rudolf

Mark Helprin: Téli mese

Nehezen találtunk egymásra, Mark Helprin gyönyörű „szerelmes meséje” és én – és most nehezen engedem el. Lassan két hónapja figyel türelmesen az asztalom szélén és várja, hogy kiírásra kerüljön – mert valahol a mélyen megérintő könyvekkel így van, hogy a posztírással, az élmény megörökítésének gesztusával „engedem el” őket. Helprint nehéz. Nem csak azért, mert dolgozik bennem, fel-felvillannak képei, nem tudok szabadulni hangulataitól, hanem mert annyira összetett, szépséges, titokzatos, érinthetetlen (és kissé érthetetlen tán) hogy nem tudom lezárni jóízűen az olvasást. Nyilván elő fogom venni újra – olyan könyv ez, amit nem lehet egyszer „kiolvasni”. Ízlelni kell, érezni, hagyni, hogy hasson ránk, akár részletekben, és mindenképp ráérősen. Nem lesz egyszerű (ez sem) – már pusztán időt találni még egyszer egy ilyen monstrumra, nemhogy megnyílni neki.

Nehezen találtunk egymásra – évek óta kerülgettem, részben mert volt róla egy vadromantikus elképzelésem, hogy én majd a várost ellepő ropogós hóban fogom olvasni és mennyire átjár az atmoszférája (ugye mondanom sem kell, hogy x éve nem volt tartós, a várost ellepő ropogós hó errefelé); másrészt mert riasztottak a kultusz (no meg a balul sikerült adaptáció) okozta elvárások. Tavaly végül sikerült megtalálni a tökéletes időt és hangulatot hozzá: ugyan a hó hiányzott, a karácsonyi ünnepek csendes elmélyülése és meghitt otthonosság-érzete tökéletes kiegészítő volt ehhez a szivárványszerűen fel- és eltűnő, megfoghatatlan, egyszerre angyali és ördögi szerelmes meséhez.

Amelyben ugyan van szerelem, mégis – mennyivel több ennél az ostobán elkoptatott jelzőnél. Ha szerelem, akkor sokkal inkább egy város, egy álom, egy illúzió iránt érzett szerelem, mintsem bármi, amit egy másik ember iránt érezhetünk. Szerelem, amivel tápláljuk hitünket a csodákban, az igazságosságban, a fejlődésben, az otthonban, ahova tartozhatunk, az életben, amit érdemes élni. És amiért érdemes meghalni. Csodák követik egymást a lapokon, mi pedig nem győzzük kapkodni a fejünket – ez a nagyon amerikai mágikus realizmus egy percig sem érzi szükségét, hogy megmagyarázza, miként és miért élnek szereplők évszázadokat és kik is ők, akik a lapokon csodáról csodára bukdácsolva görgetik a város kerekét. Nincs szükség magyarázatokra. Érzések, hangulatok, benyomások, fények övezik a titkot – melyet úgysem fejthetünk meg soha (és melyet bűn leegyszerűsíteni angyalok és démonok harcára, ahogy a film teszi). Vajon van cél, ami felé haladunk? Létezik a fejlődés, szépség, igazság felé vezető út? Elérjük-e valaha az áldott állapotot, ahol a béke, a fény, a szeretet uralkodik? Vagy örökre arra vagyunk kárhoztatva, hogy saját démonainkkal küzdjünk homályos célokért és belefullasszuk egymást a város fojtogató mocsarába?

A városéba, amely egyszerre gyilkos, kegyetlen, veszélyes szörnyeteg, mely felfal, meggyaláz, eléget; és lüktető, inspiráló, szerethető otthon, mely bármikor menedéket ad, lelkesít, tisztára mos. Szerelmeslevél New Yorkhoz – az örök városhoz, mely évszázadokon átívelve sem adja fel a reményt hogy egyszer elérheti a tökéletességet. Az 1900-as évekbe csöppenünk bele, és az ezredfordulón hagyjuk magára, hadd vívja tovább harcát a benne élőkkel és a benne élőkért.

Amilyen Peter Lake, a rokonszenves csavargó, aki a múlt század fordulóján fülig belepistul egy halálos beteg nőbe, akit egy betörés során véletlenül otthon talál – és aki tűzön-vízen át keresi a módot, hogy megmentse egyetlen szerelmét, miközben nem tudja: valójában a nő mentette meg őt. Peter Lake küldetése más, így lehet, hogy a csodálatos képességekkel megáldott örök társa, Athansor, a fehér ló oldalán az ezredfordulóra érkezik halálos ugrásából, hogy megmentsen egy másik lányt, egy másik életet, egy másik világot. S miközben Peter évtizedeket ugrik az időben, mi megismerjük a huszadik század megannyi, halálra ítélt hétköznapi csodáját: egy eldugott kisközösséget a Coherees-tó partján, mely csak azokat engedi közelébe, akik kiérdemlik azt; egy milliárdos két fiának történetét; egy anya kétségbeesett menekülését gyermekével az egyik csodából a másikba; egy aranytálat; egy gépesítésbe őrült pap és egy megátalkodott hídépítő munkáját; New York két legnagyobb napilapjának szerkesztőségét; a politikai intrikákat és a választói ostobaságot.

Tragédiák, szerelmek, mesés túlélések és nevetséges halálok, ősöreg gépek, legendákból elénk pattant állatok, az eltűnt lépvidék őslakói, kiknek tíz dalát sosem ismerjük már meg – mind egyfelé mutatnak: az élet apró, mindent körülölelő, mégis legtöbbször észrevétlen csodáira. A szivárványhidat, mely egy szebb, fényesebb jövendő felé mutat, nem mániás hídépítők kezére kell bízni, hanem nekünk kell megépítenünk, magunkban – legyünk bár csavargók, gyermekek, gyárosok, álmodozók, betegek, szerelmesek. A csoda bennünk van. Nekem ez a Téli mese.

Kiadó: Libri

Fordító: Falvay Mihály