Cornwall – az elveszett Éden nyomában

Következzék egy súlytalan, csacsogós körbeposzt, mert meleg van, mert dolgoznom kéne, de nincs kedvem, és mert a Knausgard-család önéletírásai okozta poszttraumás sokkot pillanatnyilag Atwood-újraolvasásokkal gyógyítom, úgyhogy új könyvélményről most egy darabig nem tudok írni. Bevallom, amikor Zenka először felvetette, hogy az áprilisi újraélesztési kísérlet után mi lenne, ha megint rendszeresen írnánk közös témázásokról, húztam a szám, mondván, pont az ilyesfajta „kötelezők” vették el a kedvem anno a blogolástól. Viszont pont mert a már említett áprilisi poszt hozta meg újra a kedvem az íráshoz - mondhatjuk, hogy a blogunkra is újraélesztő hatással bírt - miért ne adnék neki még egy esélyt? Szóval csacsogjunk a blogger kollégákkal – a téma ezúttal: utazás és a könyvek, szabadon értelmezve. Van olyan táj, ahova a könyvek vittek el? Vagy ahova egy könyv miatt vágysz? Netán ami egy olvasmány miatt emblematikus jelentéssel bír számodra?
 

Érdekes téma, főleg nekem, aki finoman szólva nem vagyok egy utazgatós alkat… Ami persze nem jelenti azt, hogy ne vágynék ezer helyre, ne szeretnék megcsodálni ezer látványt saját szemmel, de valahogy eddig mindig másképp alakult az élet. De hogy könyvek vigyenek el bárhová – no, ez fogas kérdés. Szerintem én sosem szerettem a kifejezetten utazós könyveket. Emlékszem, a huszas éveim elején, amikor könyvesboltban dolgoztam egyetem mellett, mindent elborítottak a Napsütötte Toszkána, Egy év Provance-ban, Ízek, imák, szerelmek és hasonló románcok, melyeknek mindnek ugyanaz volt a lényege: főhősünk életválságban van, amelyből kizárólag valami (jellemzően mediterrán) távoli táj tudja kihúzni. Akkortájt évekig mindenki az aktuális romantikus utazós könyv helyszínére vágyott. Engem ez már akkor sem kapott el. Valahogy a tájleírások alapból nem tudnak elkapni – nekem a természet, egy hely hangulata sokkal inkább kép, mint szöveg. Egy kép ez esetben tényleg többet mond ezer szónál. Egy kivételt tudok felidézni, azt is nagyon régről: én még abba a generációba tartozom, amelynek a kiskamaszkorában nem hogy google streetview és insta nem volt, de utazós műsorokat se nagyon láttunk a királyi tévén – nyilván ennek is köszönhető hogy Jókai Vaskapu-leírása nekem is kamaszkori alapélmény. De azért valljuk be, kevés utazós könyv üti meg Jókai színvonalát.
 

St. Mawes vára és fehér házai - a város, melynek unalma elől Leda Strike elmenekült,
és ahova aztán időrőlidőre lepasszolta gyerekeit

Szóval nem annyira hatnak rám a soksok karakterrel lefestett tájak, és nem is nagyon tudok felidézni olyat, ami annyira megragadott volna, hogy azonnal csomagolnék, és mennék. Egy kivétellel – ami nem más, mint Cornwall. Érdekes, mert legkevésbé a táj, vagy a tájleírások, sokkal inkább az ott élő, onnan elmenekülő és oda folyvást visszavágyó valós és fiktív karakterek miatt. Aki követ, annak nem meglepetés, hogy az elmúlt éveim a Cormoran Strike sorozat bűvkörében teltek: számos nehéz helyzetben szolgáltak kabátkönyvként a sorozat kötetei. Meg se merném számolni, hányszor olvastam újra a kedvenceim. Az ötödik kötet egyik újraolvasásakor kaptam azon magam (ez tán még a covidos bezárkózás idején volt) hogy a google streetview-n követem Strike nyomát St. Mawes utcáin és képes vagyok órákig barangolni a tengerparti városka házai közt. Aztán felfedeztem, hogy…
 

Talland House, St. Ives - Virginia Woolf gyerekkori nyarainak helyszíne, az elveszett Éden. 
Az ablaktáblák közül szinte hallom a később esszébe foglalt éjjeli lepke vergődését.

…egy Strike-nál sokkal fontosabb élmény is odaköt, hisz életem elsőszámú irodalmi tudatformálójának is erős kötődése van Cronwallhoz. Mit kötődése… A világirodalom egyik legcsodálatosabb könyve, A világítótorony nem más, mint szerelmeslevél az elveszett gyerekkori idillhez, a St. Ives-ben töltött nyarakhoz. „Visszagondolva semmi sem volt olyan meghatározó, olyan fontos számunkra gyerekkorunkban, mint a cornwalli nyarunk” – írja Virginia Woolf 1940-ben, én meg csak fogom a fejem, hogy ez a kapcsolódás hogyan nem tűnt fel előbb? Woolf születésétől egészen anyja haláláig (ekkor Virginia tizenkét éves volt) minden nyarat a Talland House-ban töltött a család, a gyereksereglet és számos, a kulturális és tudományos életből érkező vendég. Ahogy az apa, Sir Leslie Stephen írta, a Talland House egy falatnyi paradicsom, minden sarkában homokkal és elhagyott gyerekjátékokkal. Virginia sehol nem volt olyan boldog, mint Cronwallban, nem véletlen, hogy a gyerekkori nyarak és a ház számos művébe beszűrődött. Miért vagyok ennyire hihetetlenül és gyógyíthatatlanul romantikus Cornwall iránt? – teszi fel a kérdést 1921-ben, s a válasz maga A világítótorony. A regény, melyben nem csak anyjának állított csodálatos emléket, hanem a legközelebb jutott ahhoz, hogy megragadja életműve esszenciáját, a pillanatot, mikor visszamennének a világítótoronyhoz, sok év múltán, de rá kell jönniük: ami elmúlt, nem hozható vissza soha. Az a pillanat megragadhatatlan – amikor az egyik percben még valóra lehetett volna váltani az álmokat, a másikban pedig már örökre elvesztek. Amikor a gyermekből, aki azt hitte, övé lehet a mindenség, felnőtt lesz, aki élethosszig vonszolja maga után elveszett illúziói árnyékát.
 

A világítótorony, a vágyakozás, a gyerekkori remények, a tökéletesség szimbóluma - 
 melyet ha elérünk, tán visszafordíthatjuk az időt, és visszakaphatjuk azt, mi elveszett. 
A cél, mely után jobb vágyakozni, mint elérni s szembesülni a keserű igazsággal: 
ami elveszett, soha nem hozható vissza.
  

A maga módján rettentő komikus, hogy két ennyire különböző olvasmányélmény vitt közel Cornwallhoz – de mivel mindkettő a maga módján kedves a szívemnek, szeretem a gondolatot, hogy e tájon mégis összeérnek. Ha egyszer rám mosolyog a szerencse, nekiindulok, hogy bejárjam Strike nyomában St. Mawes utcáit és legurítsak egy pintet a Victory-ban; majd áthajózzak Falmouthba, beköszönjek a penzance-i kalózoknak, és útba ejtsem a „világ végét”, mielőtt megpihenek St. Ives tengerpartján. Ahol aztán csak bámulnám a világítótornyot, odaképzelve egy csónakban a kis James Ramsay-t (és a kis Virginia Stephent), azokban a boldog időkben, amikor még azt hitték, ha eljutnak a világítótoronyhoz, minden álmuk valóra válik.

Nézzük, a többiek hova utaznának (netán már utaztak is?) a könyvek lapjain:

PuPilla

Dóri

Zakkant

Eszti

Mandi

Zenka

Jé, te még blogolsz?

Nosztalgiázós helyzetjelentés blogolásról, könyvekről, munkáról, az elmúlt pár év önismereti útjáról, rólam – még nem tudom, hova fut ki, lehet, félúton elsírom magam, lehet, jókat fogok röhögni a régi posztjaimon. Köszönjétek Zenkának, aki felvetette az egykori „Témázós” csapatban, hogy mi lenne, ha, így évekkel a sorozat lezárta után, amikor már alig páran blogolunk több-kevesebb rendszerességgel (aztán, legnagyobb megelepetésünkre kiderült, hogy valójában többen tartottuk „nyitva” a blogot, mint hittük); szóval mi lenne ha felvennénk az egykoron leejtett szálat és írnánk arról, hogy írunk-e még egyáltalán, és mégis: mi történt velünk az elmúlt pár év során, amióta (látszólag) nem.
 
Visszanézve az első Témázós posztot egyébként tök vicces, hogy már akkor is úgy indultunk, hogy valami egykorvolt jóságot akartunk felidézni – ennyire öregszünk, hogy már másodszor hozzuk vissza ugyanazt? No de miről is szólt ez anno? Bár ezt akkoriban nem írtuk le ennyire expliciten, de volt egy kis dac-jellege. Jó tíz éve számosságot tekintve épp a könyves blogok csúcsidőszakát éltük – minőséget tekintve meg épp megkezdődött a mélyrepülés. Annyira sokan írtak jellemzően ugyanazokról a divatkönyvekről (mert azokat szórták a kiadók), jellemzően nagyon hasonló posztokat, hogy hamar fellobbant a vita: vajon gáz-e ha mindenki egy kaptafára húzza a posztokat. Miután akadtak, akik azzal érveltek, hogy ’de hát izé, ugyanarról a könyvről hogy lehetne teljesen mást írni; amin mások (köztük én is) kissé felhúzták magukat, mert hát hogyne lehetne bármiről a világon egyedit írni; jött a világmegváltó ötlet: mutassuk meg, hogy lehet azonos témáról más-más posztot írni, ha az ember beleteszi az idejét, energiáját, egyéniségét. Megmutattuk. Nyilván semmi hatása nem volt senkire, de mi rohadt jól szórakoztunk menet közben 😃
 

Hogy miért nyújtottam ennyire hosszúra a bevezetőt az egykori Témázás történetéről, annak oka van – mert már ez az egész jelenség se létezik. Blogolni ma már nem menő. Alig valaki olvas tweetnél hosszabb posztokat. A közönségünk annyira marginális, hogy csak nagyítóval látható, épp ezért a megélhetési tartalomgyártók sem a blogok felé fordulnak ma már, hanem vlogolnak, tiktokolnak, insta sztoriban osztják meg mit olvasnak épp, és valószínűleg van még pár platform, amiről még csak nem is hallottam. A blog ma már kifejezetten retró cucc – mondjuk mivel mindig visszajön a divatba a retró, ki tudja, lehet egyszer még menő lesz hosszabb szövegeket olvasni (és meg is érteni).
 
Szeretünk úgy csinálni, mi, bloggerek, mintha ezen az egészen felül állnánk, de ennyire azért nem leszek álszent – nyilván bennem is felmerült párszor az évek során, hogy ha senki nem olvassa, akkor mi a fenének strapáljam magam. A választ rendre meghozta egy-egy kiemelkedő könyvélmény, ami nem hagyott nyugodni, amíg ki nem írtam magamból az érzéseim: nem strapa. Ha az, akkor tényleg nincs értelme csinálni. Ha csak másoknak írsz, az elismerésért, a lájkokért, a vállveregetésért, az ingyenkönyvért (de rég hallottam azt a szót, hogy reciii 😂) akkor nincs értelme. De ha még képes vagy azt érezni egy igazán nagy hatású alkotás után (mindegy, hogy könyv, film, zene, koncert, színház, festmény) hogy ez most annyira mélyen megmozgatott bennem valamit, hogy le kell ülnöm és kiírnom magamból, akkor van értelme. Úgy is, ha a világon senki nem olvassa és a tiktokoló tizenkét évesek szénné röhögik magukat rajtad.
 

Bennem leginkább ez változott. Már csak akkor és arról írok, amiről úgy érzem, létszükséglet írnom. Nyilván ehhez el kellett engedni a bérblogolást (ilyen szó nincs, most kicsit önkényesen ide sorolok mindent, ami formailag blogposzt és az ingyenkönyvön kívül nem jár más ellentételezéssel – legyen az kiadói reci ide, vagy más nonprofit oldalra írt vendégposzt), a kiadói kapcsolatokat, az elérésszámot, az illúziót, hogy számít a véleményem. Voltak évek, amikor ez vezérelt, és volt, hogy nagyon komolyan csináltam, egy rövid ideig azt is hittem, hogy nekem való, mint életpálya – aztán rájöttem, hogy pont abból veszi el a legtöbbet, ami nekem a legfontosabb. Az élmény megéléséből. Ha már olvasás közben azt keresed, melyik idézetek fognak a leginkább ütni egy posztban; ha koncert közben már a megírandót fogalmazod, ahelyett, hogy átélnéd a zenét; ha tudod, hogy x napod van átrohanni egy könyvön, mert le kell adni a cikket – akkor sérül az a fajta mély átélés, amit én igazán fontosnak tartok a művészet befogadásakor. Aki azt mondja, nem sérül, hazudik. Sajnálom. (Persze ettől még lehet professzionális szinten űzni a kritikusi létet, de ez nem az én utam.)
 

Akkor és arról, és úgy, ahogy érzem, hogy ki kell jönnie. Nem maszkolok. Már. Szeretünk úgy csinálni, mi bloggerek, kritikusok, újságírók, akárkik, mintha soha nem szépítenénk semmin udvariassági / üzleti / politikai szempontból, de higgyétek el: maroknyian vannak, akik tényleg, igazán, soha nem szépítettek. Páran, akik őszintén leszarnak mindent és mindenkit és nem érdekelte őket soha a fogadtatás; és páran, akiknek a saját nevük a márkájuk, és már megtehetik. Egyik csoport sem annyira népes ezen a kis piacon. A legtöbben a középső sávon csúszkálunk ide-oda és keressük a helyünket. Most gondolhatjátok, hogy egy marginális elérésű blog esetében ez nem szempont, de valójában simán lehet. Mert a skála nagyon széles onnan, hogy bloggerként azt gondolod, „jajjj, olyan jó fej volt a szerző / kiadó / fordító / sajtós a könyvfeszten, picit enyhítem itt ezt a puffogást”; azon át, hogy „mégse írhatom, hogy egy kalap szar, mert legközelebb nem ad recit”; odáig, hogy piaci alapon működtetsz egy oldalt és rád ír a sajtós hogy csak pozitív kritikát jelentethetsz meg, különben a jövőben bojkottálni fog az egész kiadói csoport. Az önkorlátozás is korlátozás, és ezt is munka elengedni. Sőt, a cukiskodás is korlátozás, hiába építesz magadnak létfilozófiát abból, hogy „mindenben meg lehet találni az értéket”.
 

Épp ezért fejeztem be a bérblogolást jó öt éve, és azóta sokkal nyugodtabb az életem. Pedig sokáig szerettem csinálni, olyan lehetőségeket kaptam általa, amikről álmodni sem mertem volna korábban, és sokat is tanultam a „kezembe nyomott” könyvekről írva – tulajdonképpen bármiről össze tudok irkálni bármennyit, bármikor, aminek bármily furcsa, manapság a munkámban is sok hasznát veszem. Mégis, eljött a pont, amikor a legkisebb beavatkozást abba, hogy mit és milyen formában írjak le, visszautasítottam. Eléggé lekorlátoz az élet sok területen, ez a terep, ami őszinte szenvedély, ami az egyik legfontosabb megtartó élményforrás, nem tűr korlátozást.
 
Azzal párhuzamosan, hogy ledobtam a korlátozó és önkorlátozó gesztusokat, elengedtem a láthatóság igényét, és visszahúzódtam a csigaházamba, elmélyült az, ami már korábban is fel-felbukkant, de igazán nem engedtem ki, épp a fentiek miatt: hogy nekem az írás terápia. Manapság, amikor már csak arról írok, ami igazán megérint, azt és úgy, ahogy ki akar szakadni, és búcsút intettem minden elvárásnak, néha magam is meglepem vele, hova fut ki egy-egy poszt. Ha kíváncsi vagy a mostani, 2025-ös Timire, és viszonyára az íráshoz, olvasd végig Karl Ove Knausgard Harcom sorozatáról írt eddigi posztjaimat. Ezeket így, ebben a formában nem engedhettem volna meg magamnak, ha valaki másnak írok, vagy ha elérésszámra hajtok – közük nincs egy elvárt könyvajánlóhoz / kritikához. Ez egy terápiás folyamat, aminek a vége még nagyon messze. De nekem ezért éri meg (ezért zsigeri kényszer) még mindig csinálni.
 

Persze ennek a másik oldala, hogy már csak akkor ragadok billentyűzetet, ha zsigeri kényszer. Ma is sokat olvasok (bár annyit nem, mint tíz éve, azért a munka sokat kivesz belőlem), de jó, ha minden tizedik olvasmányomról írok. Nem érzem, hogy létfontosságú lenne, hogy a blog x időnként rendszeresen frissüljön, ahogy azt sem, hogy rám szakad a mennyezet, ha nem írok minden könyvről, amit olvastam. Ami igazán ki akar jönni, előbb-utóbb úgyis kijön. Változtak az olvasási szokásaim is, manapság az olvasmányaim csaknem fele újraolvasás, azt meg aztán végképp nagyon kevés könyv provokálja ki, hogy újra meg újra írjak róla (Woolf, na ő igen – az életmű újraolvasásának összefoglalását nem ússzátok meg).
 
Az is megérne egy posztot hogy miért is ennyi újrázás – nyilván öregszem én is, és ahogy egyre zűrösebb az élet (munka, család, egészség, a világ körülöttünk, ragozhatnám a végtelenségig…) egyre inkább a megszokott, ismerős, otthonos dolgok vonzanak. Persze időnként kell, hogy beszakítsa az asztalt a könyv, de míg tíz éve ezeket faltam sorban, most egy Knausgard után kell három-négy lélekmelengető újrázás. Ahogy a bulizós esték után is kéne már három-négy teázós, pokrócba burkolózós este itthon…
 
Azt hiszem, nagyjából eddig írta magát a poszt. Volt a fejemben még ez meg az, új hobbikról, fényképezésről és csillagászatról; arról, mennyit fordult velem a munkám az elmúlt években és ez hogy hat a kis bölcsész énemre; változó ízlésről és a hazai könyvkiadás változó helyzetéről – de valójában a lényeg már itt van. Nem a külső körülmények miatt változott meg az, hogyan, mennyit, miről, hanem miattam. Mert azzal, hogy megszabadultam a kötöttségektől, el is engedtem a mindenről írás kényszerét. Hogy mi lesz a blog jövője? A leghalványabb fogalmam sincs. Szerencsénkre ez egy kétszemélyes blog, és eddig mindig sikerült többé-kevésbé egyensúlyban tartanunk – amikor egyikünk egyáltalán nem akart feléje se nézni hónapokig, akkor a másik írt, és vica versa. Valahogy mindig visszatérünk. Ahogy írtam: ami ki akar szakadni belőlünk, az úgyis kiszakad. A többiért meg lehet, hogy nem is kár.

Saját képek - a könyvek mellett a legfontosabb szenvedély mostanság a természetfotózás

Ők is nosztalgiáztak:
PuPilla

Nima

Zakkant

Zenka

Dóri

Eszti

Andi

Heloise

Nita

Olvasd! Olvassam?

Ajánlások nyomában

Van abban némi pikantéria, hogy könyves bloggerként írunk a könyvajánlásokról – hisz nem épp ezt tesszük minden alkalommal, amikor posztot írunk egy könyvről? Nos, igen is, meg nem is. Valaha számos vitát lefolytattam egy társaságban arról, vajon a könyves cikkeknek okvetlenül ajánlóknak kell-e lenni vagy sem, és máig úgy gondolom, én aztán nem ajánlok senkinek semmit (mellékszál, de sose jutottunk dűlőre…). Számomra a blog elsősorban a véleménynyilvánítás terepe: leírom a saját benyomásaim, érzéseim, gondolataim adott művel kapcsolatban, el lehet olvasni, meg lehet fontolni és az alapján el tudod dönteni, te, kedves olvasó, hogy kell-e neked a cucc vagy sem. Én aztán nem fogom megmondani. Ki is ráz  a hideg azon blogoktól amelyek zászlajukra tűzték a „megmondjuk mit olvass és mit ne!” törekvését. Bízzunk már annyira az olvasóinkban hogy el tudják ők dönteni maguk.

Persze ez korántsem csak a blogokról szól. Emlékszem, amikor könyvesbolti eladóként dolgoztam egyetem mellett, mennyire meg tudtam fagyni, amikor valaki úgy jött hozzám, hogy ajánljak könyvet. Ha a kérdezőnek magának, az a kisebb baj, eggyel kellemetlenebb, ha az a feladat, hogy „ajánljak könyvet ennyi meg ennyi idős rokonnak / barátnak / ismerősnek”. WTF? Nyilván rávezető kérdésekkel közelebb lehet jutni ahhoz, hogy az ajándékozni kívánt illető mit olvas, milyen az ízlése, esetlegesen mi tetszhet neki, de mivel a leendő ajándékozó ritkán jár komplett listával a másik könyvtáráról, legtöbb esetben úgyis a kurrens újdonságok maradtak a kalapban. Nem voltam az eladók gyöngye, na :) (Nem úgy Zoli. Ő például szívesen és jó érzékkel ajánlott – nem véletlen, hogy amikor egyik könyvesboltból a másikba igazolt, volt vevő, aki „utánament”. Na, például az ilyenek miatt fájdalmas hogy a szakeladó mint olyan manapság már a kereskedelem legtöbb területén nem létezik, mert nincs rá igény.)

Szóval blogtól függetlenül sem szeretek ajánlani. Egy kezemen meg tudom számolni hány embernek vagyok hajlandó egyáltalán könyvet venni / vinni / kölcsönadni anélkül, hogy előre megbeszélnénk, mi lesz az áldozat. Kicsit úgy is vagyok vele egyébként, hogy ott a blog, én megtettem, amit megkövetelt a haza internet, tessenek már elolvasni oszt dönteni, mi kell. (Aki meg nem olvassa a blogom, pláne ne kérjen tőlem könyvet, értitek…)

No és vajon én hogy viselem az ajánlásokat? Egyáltalán, hallgatok rájuk? Mi befolyásol a leendő olvasmányok kiválasztásában? Túl a szokásos dolgokon, amelyeket bármennyire tudatosnak, ínyencnek, kiforrottnak, akárminek tituláljuk magunkat, úgysem tudunk kikerülni, mint reklám, sikerlisták, kiadói kiajánlók, nyilván odafigyelek néhány blogra. Egyre kevesebbre. Sajnos. Amadeánál nosztalgiáztunk kicsit nemrég a hőskorról, amikor 8-10 éve elindultunk, az akkori blogokról, az akkori figyeltjeinkről. Akik közül egyre kevesebben írnak rendszeresen, írnak könyvekről, írnak egyáltalán. Azt is egy kezemen meg tudnám számolni, hány blogger véleményére adok igazán. Olyan, akinek a posztja után legszívesebben azonnal rohannék a könyvesboltba, konkrétan egy van. És igen, az ő figyelmembe ajánlásai általában bejönnek. De azon a korszakon már réges-régen túl vagyok, amikor a mindenki által olvasott, hirtelenjében minden blogon felbukkanó sikerkönyvekre cuppantam. Meg azon is, hogy egy-egy cuki poszt miatt rohanjak olvasni olyasmit, amihez tudom, hogy igazából semmi közöm. Öregszem, na.

S hogy vannak-e emlékezetes „ajánlásaim”? Hogy a viharba ne lennének. Tán nem lepek meg senkit azzal, hogy nekem a legtöbb könyvet Zoli ajánlotta az elmúlt 15 évben, megszámlálhatatlan remek olvasmányt köszönhetek neki (sok egyéb mellett), de amire mindig emlékezni fogok, hogy ismerkedésünk hajnalán nyomta a kezembe a Tengeróceánt és jó ideig csak tátogtam, hogy tejóisten, ez a pasi ilyeneket olvas… (Azóta persze közös kedvenc Baricco is.) De azt sem felejtem el egykönnyen, hogy egy kedves ismerős, akinek SF téren adok a véleményére, figyelmeztetett, hogy a 2312 azért elég komolyan sci-fi és nem biztos, hogy le fog csúszni – ehhez képest Robinson mekkora szerelem lett. Olykor pont ugyanúgy bejöhetnek a nem ajánlottak is, mint az ajánlottak ;)

Konklúzió? Vonjátok le magatoknak. Amíg van kedvem, a véleményem úgyis idevésem az olvasmányaimról. De ajánlani senkinek nem fogok semmit. Az írásaim úgyis magukért beszélnek :)

Többiek az ajánlások témájában:

PuPilla

Mandi
Nima
Zenka
Lily

Hullámvasút?

Sokat gondolkodtam a napokban a legújabb Témázós poszton – márpedig ha én sokat töprengek ezeken a csacsogós posztokon, az mindig rossz jel, ezért már épp írni akartam a szervezői feladatokat lelkesen ellátó PuPilla kollégának, hogy ezt inkább én mégse, mert nincs ihlet, kötelező jelleggel meg utálok csacsogni, amikor bevillant, hogy mekkora hülyeség már ez a kötelező jelleg… Ami végülis épp (majdnem) témába vág :)

Ami valami olyasmi lenne egyébiránt, hogy „Az olvasás mint hullámvasút – mitől unjuk meg a könyveket?”

De tényleg, mitől? Fogalmam sincs. És annyira nagyon nem is érdekel (jó, tudom, azt mondtam az elején, hogy ez egy bitang jó téma, most meg mégse érdekel, kiszámíthatatlan nőszemély vagyok, sorry…). Az sokkal érdekesebb hogy miért érezzük akkora problémának, ha megunjuk a könyveket? Legyen az akár egy bizonyos könyv (mert nem tetszik, unalmas, épp nem köt le, épp szívesebben olvasnánk valami egészen más műfajt…) vagy az olvasás maga (mert épp szívesebben csinálnánk valami teljesen mást…). A napokban egy ismerős a facebookon szomorú emotikonok kíséretében kiposztolta hogy idén még csak x könyvet olvasott el – amit aztán jó kis polémia követett, hogy mennyit kéne, mennyi a normális adott körülmények közt (munka, család, kiskutya, akármi…), mennyi az a mennyiség ami már elkeseredésre ad okot. WTF???

Komolyan mondom, művészet hogy mi, emberek micsoda tehetséggel vagyunk képesek megnehezíteni a saját életünket (én is, de még mennyire, simán doktorálhatnék a témából) – mintha nem lenne elég aggódnivalónk úgy egyébként. (Olvasási válság há’ bazmeg – a válság erőst máshol kezdődik, nem a könyveknél…) Persze lehet hogy akad, akinek nincs – oké, ők csak problémázzanak a könyvek vagy az utazások vagy a képkeretek/körömlakkok/tűsarkúk miatt. De most tényleg?! Hahó! Nem teljesen és tökéletesen mindegy hogy mennyit, mikor, milyen ütemben és miért? Ez egy hobbi (szenvedély, mánia, kedvenc időtöltés, nevezheted akárhogy) nem pedig munka. Ha nincs kedvem megcsinálni a munkámat az baj, mert nincs választásom, kurvára muszáj. Ha nincs kedvem olvasni, akkor nem olvasok, kész. Senki nem kéri számon. Senki nem néz rám ferdén, ha nincs „kész” időben. Senkit nem érdekel, ha egyáltalán nem olvasom el az adott könyvet.

Nem kezdek most mélyenszántó kiselőadásba arról, mennyire károsak ebből a szempontból (is) a közösségi oldalak, mert én is használom őket bizonyos dolgokra, kedvelem őket bizonyos keretek közt – de tény, amióta van facebook, meg moly, meg goodreads, azóta fokozottan nő a megfelelési kényszer az olvasókban is. Mert x meg y látja hogy mennyit olvastam idén, ebben a hónapban, ebben az évben. Mert mindenki látja, hogy már egy hónapja bejelöltem a könyvet olvasásra és még mindig nem fejeztem be. Mert együtt kezdtük, és ő már kiolvasta, sőt, már posztolt is róla, én meg csak tologatom… Na és??? Persze megérnek egy külön misét a bloggerek is :) Bloggerként időről időre mindenkit elkap a gépszíj, hogy kell poszt x időnként. Kell is, mert a neten ami nem frissül, az mintha nem is lenne, de egészen addig, amíg nem fűz anyagi érdek a blog pörgéséhez, kvázi tök mindegy. Ha eltűnök egy-két hétre, pár rajongón kívül senkinek nem tűnik fel, csak az önérzetemnek, mert hátrébb sorol a keresőmotor. Világvége 2.0

Szóval kedveskéim, légyszi-légyszi, ne kovácsoljatok magatoknak csinos, cirádás, trendi ketrecet a legkedvesebb hobbitokból! F.E.L.E.S.L.E.G.E.S.

De hogy visszatérjek picit az eredeti témához is :) Miért ununk rá adott könyvre? Nem tudom. Ez aztán mindennél kiszámíthatatlanabb – és azt hiszem, az a jó, ha kiszámíthatatlan. Mert addig érhet meglepetés. Ha pontosan tudom, hogy mi az, amire soha nem fogok ráunni, és nem is veszek kézbe mást, onnantól erősen leredukálódik az engem érő ingerek száma. Inkább unjam meg néha az olvasmányom, legfeljebb félredobom (na jó, nem, mert én nem hagyok félbe) és olvasok mást. Vagy nem olvasok. Mert van, hogy az, hogy mindenbe beleunok, épp azt jelzi, hogy valami mást kéne csinálni. Zenét hallgatni, virágot ültetni, ülni az erkélyen/teraszon/kertben és nézni a felettem száguldozó felhőket (vagy csak megpróbálni túlélni a szél okozta fejfájást), palacsintát sütni vagy körmöt lakkozni. Legfeljebb siránkozhatunk kicsit a következő év végi összegzésben is, amiért megint kevesebbet olvastunk, mint tavaly.

(Zárójeles megjegyzés a végére, mielőtt valaki bekommenteli, hogy „de mi van ha reci, és azt muszáj végigolvasni”… Tudjátok, mi a legeslegrosszabb, ami történhet veletek, ha nem olvastok végig egy recikönyvet? Az, hogy nem kaptok másikat az adott kiadótól [bár ez se jellemző…]. Azért lássuk be, ez sem a világvége… Tessék már a helyükön kezelni a dolgokat!)

És most elmegyek palacsintát tölteni…


Többiek a hullámvasút témájában:
PuPilla
Miamona
Nima
Zakkant
Bea

Olvasói rigolyák – komolyan vehetetlen poszt az olvasás élményét befolyásoló (vagy nem) apróságokról…

Sok mindent el lehet mondani rólunk, könyvmolyokról, nem véletlen hogy nagyjából hetente meg is jelenik egy cikk valamelyik kattvadász oldalon könyvmoly-jellemzőkről, könyvmoly-sztereotípiákról, vagy épp arról, mivel lehet az őrületbe kergetni egy könyvmolyt. Egyvalami azonban vitathatatlan: mi, könyvmolyok eléggé hisztis népség vagyunk. A létező legkülönfélébb okok miatt tudunk hisztizni: ha egy könyv nem jelenik meg, vagy ha megjelenik, de nem akkor, nem ott, nem úgy, nem olyan szép borítóval, nem annyiért; ha valaki szereti a kedvenc könyvünk, mert az a miénk és senki másé, vagy ha valaki nem szereti a kedvenc könyvünk, mert hogy merészeli…; ha valaki e-könyvet olvas, ha valaki nem olvas e-könyvet; ha valaki spoilerez; ha egy kiadó besértődik a negatív kritikán; ha megkérdik, mi a kedvenc könyvünk, ha nem kérdeznek semmit, csak lemondóan legyintenek ha meghallják hogy az olvasás a kedvenc időtöltésünk; ha sok a könyvünk, és nem férünk el, ha kevés a könyvünk, mert kéne még… Meg még nagyjából ezer komoly és kevésbé komoly ok miatt – mert hát az olvasás és a könyvek bizony kimeríthetetlen tárházát adják a hisztinek. És persze akkor még ott vannak a kiadók, a bloggerek, a kritikusok, a könyváruházak, a… Na de hagyjuk is. Annyit hisztiztünk már (ezeken az oldalakon is), néha komolyan úgy érzem, mindenkinek jobb lenne, ha inkább olvasnánk. Mondjuk legközelebb.

Mert most itt egy újabb TÉMÁZÁS kör és megszavaztatott a „Könyvrigolyák” versenycímen futó téma, ami nem szól másról, mint – nos, mint hisztiről. Ám ezúttal vállaltan komolytalanra vesszük a figurát és azokra a bosszantó apróságokra térünk ki, amelyek így vagy úgy, de befolyásolják az olvasás élményét. Már ha hagyjuk. Már ha a könyv hagyja.

Én például garantáltan ki tudok borulni attól, ha:

- túl hosszú a könyv (nem mintha nem szeretném a hosszú könyveket, de táskában cipelni őket rémálom)

- túl rövid a könyv (annyira, hogy ne tartson ki egy nap összes utazására mert akkor két könyvet kéne magammal cipelni)

- túl apró betűvel van szedve (az új kiadású Téli mese például konkrétan emberkínzás)

- túl nagy betűvel van szedve és nem gyerek/ifjúsági könyv

- puhakötésű és szétesik

- puhakötésű és a sarkai elválnak, behajlanak, rongyolódnak, brrr…

- olyan szoros a kötése hogy ki kell törni ahhoz hogy olvasni lehessen és még akkor is félő hogy előbb törik el a csuklóm is mint hogy a végére érjek

- puhakötésű és füles (amit nagyon bírok) és valaki a fület behajtva jelzi hol tart (jajjj!)

- keménykötésű, védőborítóval és valaki nem veszi le a védőborítót az olvasáshoz (köztudomású, hogy a védőborító azért van hogy megvédjük az olvasás közben és aztán vissza lehessen rakni a könyvre makulátlan állapotban…)

- a védőborítónak és az alatta lévőnek semmi köze egymáshoz

- pláne ha a könyvnek és a borítónak semmi köze egymáshoz

- fénykép van a borítón – nem mondom, hogy nem lehet jó fotós borítót csinálni, épp itt van mellettem egy kiemelkedően jó példa, de számomra mindig „olcsóbb megoldás” jellege van az igényes grafikus borítókkal szemben (meg amúgy is, támogassuk a jó borítótervezőket)

- lekopik a csillogó-villogó festés a borítóról olvasás közben – na ezzel a világból ki lehet kergetni…

- a könyvnek az utolsó oldalon van vége (utálom-utálom-utálom és nem érdekel, mennyi plusz költség, tosszatok oda még legalább egy üres lapot a kötés és az utolsó fejezet közé, köszönöm!)

- sok oldalnyi felesleges reklám vagy részlet zárja le a könyvet

- nincsenek fejezetek/tördelés/akármi (nagyon kevés az olyan könyv, aminek megbocsátom ha összefüggő szövegfolyam [Woolf kivétel!] – mivel jellemzően töredezetten, apró részletekben olvasok, mániám a tagolás)

- novelláskötetekben nincs tartalomjegyzék

- túl sok az ömlengő dicséret (pláne ha mindig ugyanaz a két ember írja)

- túl hosszú és érdektelen a köszönetnyilvánítás (mindig elolvasom, általában előre, azt hiszem, jó köszönetnyilvánítást is művészet írni)

- színesek a lapélek (atyavilág, ezt be kéne tiltani!)

- színesek a betűk (ezt pláne!)

- funkciótalan formai truvájokkal akarnak érdekessé tenni valamit

- minden oldalon ott virít a szerző meg a cím – komolyan, azt hiszik, elfelejtem menet közben, mit olvasok?

Hiszti-hiszti-hiszti...

Valószínűleg ha nagyon akarnám, a végtelenségig tudnám folytatni, de ennyiből is simán megállapítható, hogy ezen hisztik jó része azon nyomban érvényét veszti, amint egy könyvről kiderül hogy úgy egyébként kurva jó és elvisz magával. Mert bár egy halom dolog miatt tudok durcizni, végső soron a forma csak forma. A lényeg az írott szó. Ha egy könyv jó, az összes bosszantó apróság elbújhat a sarokba sírni. Ha meg rossz, akkor nem azért rossz, mert aranyszínűek az élei és még kopnak is.

Szóval légyszi, adjatok a kezembe jó könyveket, és ígérem, nem fogok annyit hisztizni :)

Nézzük, vajon a többiek mennyire rigolyásak:

- PuPilla

- Nima

- FFG

- Bea

- tigi

Csatlakozók:
- Bubu

Sokkoló kötelezők, melyek zsepiért kiáltanak

Némi szünet után újra parttalan csacsogás következik, akinek nem kenyere az ilyesmi, inkább lapozzon – avagy a TÉMÁZUNK rovat visszaköltözik a Könyvvizsgálókra is. Rögtön egy különleges kiadással – volt néhány témánk, melyek időtlen idők óta vártak a sorukra, de valahogy egyszer sem sikerült megszavazni őket, s mivel egy idő után mindenki megunja az ilyesmit, PuPilla és Nima kollegina összeállított ezekből egy zanzásított kérdéssort. Három téma, három kérdéscsoport, afféle témázós book tag. Továbbvinni természetesen ér, csak linkeljetek minket és jelezzétek valakinél hogy csatlakoztatok :)

Sokkoló posztok - amiktől a székről menten a mélybe vetjük magunkat:

- Mik azok a „motívumok”, jellegzetességek, amik azonnal kiverik a biztosítékot mások posztjainál, legyen az akár szerkesztésbeli, akár tartalmi elem?

Hűűű… Ez a sokkoló posztos téma volt az egyik, ami kapcsán egyrészt vérre menő vitákat folytattunk, másrészt időről időre volt valaki aki épp jól felhúzta magát egy olvasott kritikán aluli poszt miatt és tűzön-vízen át kardoskodott érte. Aztán valahogy mégis kimaradt, pedig… Na de írni kéne a motívumokról, melyek kiverik a biztosítékot. Hol is kezdjem?

Először is, ne akard megmondani nekem, mit olvassak… Kitűzte már eme csodás jelmondatot profi oldal és mezei blogger is, egyiknek sem nézem el. Majd én eldöntöm, mit olvassak, te meg elmondhatod a véleményed, én meg vagy figyelembe veszem, vagy nem. Kösz. Van ez a hozzáállás, hogy manapság mindenki megmondja a tutit. Nem ritkán érzem azt, hogy a fenenagy melldöngetéstől hogy „nekem van véleményem és nem félek kimondani” átestünk a ló túloldalára. A vélemény és a megmondás nem ugyanaz, ha nem érted a különbséget, inkább ne írj. Semmit. Bevásárlólistát se.

Persze ma már mindenki ír, aki megtalálja a billentyűzetet. Ha meg a ctrl c + crtl v is megy, kész a sikeres blog receptje. A helyzet reménytelen, és nem is próbálok úgy tenni, mintha hinnék abban, hogy jobb lesz. Amíg az élet minden területén (a kultúra területén pláne) általános színvonalesés tapasztalható, addig ne csodálkozzunk, hogy sikeres és kiadók által támogatott könyves blogot vezethetnek kvázi írástudatlan nyerészkedők akik nem olvasnak végig semmit, akik csak fülszöveget másolnak és ha nagyon megerőltetik magukat, néhány iskolás szintű tőmondatban értékelnek.

- Mi az, amit nem olvasol el soha mások blogján (amit egyébként követsz)?

Egy kezemen meg tudom számolni, hány blogot követek rendszeresen, úgy, hogy minden posztot elolvasok – mindenki mást alkalomszerűen. Hogy kinél mit olvasok, elég esetleges – amit viszont most már senkinél nem bírok végigolvasni azok a „jaj nincs kedvem blogolni, abbahagyom a fenébe”, „jajj de elegem van a recikből, határidőkből, kiadókból”, „jajjj vissza akarom kapni a spontán olvasás gyönyörét” jellegű vekengések. Senki nem kényszerít senkit arra, hogy recizzen, határidőre olvasson, blogoljon, akármi. Ha nincs kedved, ne csináld. De arról írni, hogy mennyire nincs kedved írni – hát, adtál a szarnak egy pofont…

- Mit vált ki belőled, ha olyasmit látsz egy blogon, ami nem jön be? Kommentelsz, kibeszéled, vagy megtartod magadnak a véleményed, és nyomsz egy piros ikszet inkább?

Ahogy öregszem, egyre kevésbé megyek bele parttalan vitákba. Az internet meg elég nagy, mindig akad más olvasnivaló (túl sok is).

Kötelező olvasmányok - lerágott csont, avagy sarkalatos pont?

- Szerinted cserére szorulnak a kötelezők? Mit cserélnél, mit hagynál meg?

Jöhetnek a kövek :) én vagyok az, aki szerint ez az egész kötelező téma erősen túl van lihegve. Nem állítom egy percig sem, hogy nincs amit ne kéne kivenni a kötelezők közül, de nem kicsit bosszant, hogy minden áldott szeptemberben minden kultúrportál, hírportál, könyves blogger, női magazin szükségét érzi, hogy mélyenszántó cikkekbe fogjon arról, hogy „szegény gyerekek soha nem válnak olvasó felnőtté ha ezeket az ósdi, unalmas könyveket kell olvasniuk”. Egyrészt, már elnézést, de mi is ezeket olvastuk és mégis megszerettük az olvasást – korántsem csak ezen múlik. Rég rossz az a hozzáállás szerintem, hogy a kötelezőknek kell olvasásszeretetre nevelni a gyerekeket – sokkal többet ér a családból ellesett példa, vagy egy, a kötelezők mellé jó érzékkel ajánlottakat társító, tárgyát megszerettetni képes tanár (ha már itt tartunk, érdemesebb lenne az irodalomtanítás módszeréről vitázni mint a könyvekről). Én sem szerettem minden kötelezőt, sőt, volt amit utáltam, mégsem rettentett el a könyvektől, tán mert láttam otthon is könyveket…

Másrészt bocs gyerekek, de igenis van ami az alapműveltség része, és akkor sem árt ismerni, ha nem tetszik – higgyétek el, elolvasni egy kötelezőt még mindig sokkal kisebb szívás, mint amikor a főnök lőcsöl rád valami értelmetlen feladatot amit muszáj elvégezned. Az élet nem habostorta :)

- Volt olyan kötelező, amit nem olvastál el soha? Vagy amiért igazán rugdosni kellett a szülőknek, naponta beosztani az oldalakat például?

Soha nem tudtam átrágni magam az Egri csillagokon :) Később már mintadiák voltam (öh, irodalomból meg töriből csak), én voltam aki minden kötelezőt és minden ajánlottat elolvasott a többiek helyett is.

- Melyik kötelezőt szeretted meg igazán, melyik maradt jó emlék?

Annyi könyvet szerettem meg, ez így egy fura kérdés… Amire konkrétan emlékszem, hogy kötelező jelleggel került először a kezembe és eleinte nem is nagyon szerettem, aztán meg teljesen elkapott, az Shakespeare. Később pedig Tolsztoj és Dosztojevszkij nagyregényei, amik persze csak ajánlottak voltak, mert a többség a rövidkékre szavazott. És persze a versek, magamtól nem tudom, olvastam volna-e verset fiatalon, de azért örökre hálás leszek, hogy utolsó évben nem gyenge kiképzést kaptunk a huszadik századi magyar költészetből.

Könnyfakasztó - százas zsepis emlékek:

- Milyen könyvélményen sírtál legutóbb?

Virginia Woolftól olvasom Az éveket, fejezetenként tudnék sírni egy kiadósat. Amúgy nem emlékszem, mikor volt utoljára igazán zsepiszaggató élményem.

- Volt valami, amin magad is meglepődtél, de meghatott?

Eléggé picsogós vagyok, de azt soha nem gondoltam volna, hogy a tavalyi év legmeghatóbb jelenetét egy sci-fi számlájára írhatom :(

- Változott-e az évek alatt, hogy elsírod-e magad valamin, avagy kérgesedünk-e? Van olyan jelenet, részlet a kedvenc könyveidből, amit ha ezredszer olvasol is, megríkat/meghat?

Idővel mindenki kérgesedik, sajnos. Ami nem feltétlenül jelenti hogy nem sírunk, vagy nem hatódunk meg, csak tán máson, mint egykor – tapasztalatok, olvasmányélmények és megélt traumák egyaránt alakítják ezt. Persze biztos lesz, aki erre azt írja, hogy ő sosem sír semmin, mert már kemény, mint az acél, de azt hiszem, én nem szeretném elveszíteni a megérintődés képességét.

Kedvenc sírós jelenetek – naná. Woolf regényei közül szerintem nincs is, amin ne sírnék újra meg újra – nem is azért, mert annyira ríkató, amit ír, hanem mert nem tudok száraz szemmel elmenni amellett, milyen gyönyörűségeket írt le ez a nő miközben egész életében az őrület szélén táncolt. De a Javításokra sem nagyon tudok úgy rágondolni (sem) hogy ne szaladjon tele a szemem könnyel.

- Keresed-e a megható élményeket, vagy inkább kerülöd? Szereted, ha megtépáznak a könyvek?

Nem annyira szeretem a „megható” jelzőt: általában szerelmesen összeborulós – kisállatokat ölelgetős – nagy családi egymásratalálásos képek ugranak be róla (hja, az áldott popkultúra…). Nem az elkoptatott „megható” élményt keresem, hanem valami igazit, felrázót, megérintőt, megtépázót. Kenjen a falhoz, tépje ki a szívem, rázzon fel, ríkasson meg, okozzon rémálmokat vagy kacagjak tőle hangosan miközben potyognak a könnyeim. Tökmindegy, csak érintsen meg.

Többiek a témában:

PuPilla

Nima

Zenka

Bea

tigi

Csatlakozók:
Zakkant
Bubu
Theodora
Katacita
Colourful Fantasy

Most komolyan, miért olvasod ezt a szart?

Ismét TÉMÁZUNK a megszokott kis csapattal, mert megérdemeljük. Meg ti is, hogy olvassátok magvas gondolatainkat (már ha olvassa ezeket a szösszeneteket bárki a témázós csapaton kívül…). Bajban vagyok az aktuális témánkkal, már amikor először felütötte a fejét a szavazásban (igen, mi bizony szavazni szoktunk arról, mi legyen a téma), akkor is zsigerből utáltam, aztán PuPilla adott egy ötletet itt kommentben, ami miatt úgy éreztem muszáj írnom, de igazából még mindig nem vagyok annyira kibékülve a témával magával, szóval lehet félúton letérek és egész másról fogok írni… Vagy nem. Tehát eredetileg valahogy így nézett ki a dolog:

JUNK READS - avagy belső kényszer a rosszra

Hátööö… Én nem igazán érzek semmiféle belső kényszert arra, hogy szart olvassak, köszönöm. Ennyi lett volna a téma egy mondatban.

Zoli közbevetése miután megtudta, hogy a mai téma a „Miért olvasunk szar könyveket?” lesz: „Mert recibe' kaptuk”… Hát én kérek elnézést :)

///Mindazonáltal… Felesleges tagadni, hogy mindenki aki valaha közelebbi viszonyba került a recizéssel, belefutott már olyanba, hogy el kellett olvasnia valami olyat, amit szíve szerint tűzre dobott volna. Meg kell tanulni válogatni.///

Na de komolyra fordítva a szót: mi is az a junk reads? Nálam ez a szó szoros értelmében vett szemét kategória. Amit még akkor se veszek kézbe, ha nincs más olvasnivaló a környéken, amit messzire kerülök még a könyvesboltban is, amitől feláll a szőr a hátamon és fújok mint egy macska. Nem, semmi belső kényszert nem érzek arra hogy olvassak:

- Fejős Éva könyveket. Egyszer tettem próbát, 50 oldal után röpült vissza a polcra és azóta sem vagyok hajlandó senkinek a kedvéért meggondolni magam. Elismerem én, hogy ennek a fajta trendi lájti romantikának is van egy rajongótábora, és ha ezt akarják olvasni, olvassák, de nekem ez nem irodalom. Punktum.

- Celebéletrajzokat. Komolyan, a hajam kihullik attól, hogy manapság már mindenki, aki szert tett arra a bizonyos tizenöt perc hírnévre, azonnal önéletrajzírásba kezd. Mintha lenne mit mesélniük... Kiestél a hatszázkilencvennyolcadik tehetségkutató első körében? Ne bánkódj, ha tévéműsort nem is kapsz, még kiadhatod a történeted könyvben. Közepesen tehetséges szellemíró, kis marketing itt-ott, cukira sminkelt borítófotó és máris ott áll a könyvpiramisod a szandiban. Hogy a rokonságon és a falubélieken kívül úgyse olvassa a kutya se, ne izgasson, elmondhatod magadról, hogy könyvet írtál az életedről.

- Mamipornót. Lásd szürke és társai. Namármost, tényleg nem ítélek el senkit azért, amit olvas. Ha pornóra vágyik, olvasson pornót. Ha nyavalygásra vágyik, olvasson nyavalygást. De hogy egy pornóba oltott többszáz oldalas nyavalygást eladnak romantikus regénynek, az nemgyerebe. Vállaljuk már fel, mit írunk/adunk ki/olvasunk, könyörgöm! Persze na, ha a szürke a Harlekin füzetekben jelent volna meg, nem ömlöttek volna a dollármilliók és nem lett volna belőle film…

- A kilencszázhuszonötödik egykaptafára húzott vámpíros-vérfarkasos-szellemes-rémleopárdos, a jóégtudjamilyenes YA-fantasy-izét. Olvastam ilyeneket, akadt is, amit szerettem, és igen, még a Twilight is lecsúszott (az első rész egész fogyasztható is volt…), de árulja már el nekem valaki, hogy MIÉRT KELL UGYANAZT A SZART RÁGNI újra meg újra? Nem hiszem el, hogy senkinek nem jut eszébe semmi eredeti a témában… /Írom ezt kb két nappal azután, hogy megtudtam. Meyer kisaszony újraírja a Twilight-ot fordított felállásban. Hiánypótló vállalkozás!/

- Oraveczcoelho és társai féle „magvas gondolatoknak álcázott ordas nagy közhelyek hangoztatásával reményt/színt/megváltást viszek az életedbe” iparág termékeit. Mert ez egy iparág, értékelhetetlen fércművek seregével (vesd össze: random híres és fontos ember füveskönyve, brrr…). Nem tagadom, olvastam Coelhot, az első néhány regénye anno tetszett is – akkor még nem volt ennyire nyilvánvaló (mert még nem adtak ki tőle annyit, mert fiatalabb voltam, mert akkoriban nekem ez az újdonság erejével hatott), hogy a soványka történet tkp teljesen lényegtelen az olvasót tökéletesen hülyének néző álfilozófia mellett.

Na de lépjünk tovább, mert ha junk reads nem, akkor mégis minek nevezzem kirándulásaim a minimum megkérdőjelezhető irodalmi értékkel bíró, még csak nem is feltétlen tetsző, ámde a kezembe beleragadó könyvek földjére?

Mert persze vannak ilyenek. Ott volt nem is olyan régen szegény A marsi, amit szerintem nálam rondábban senki nem hordott el a neten, de hát mit tegyünk, utáltam… És számítottam is rá, hogy utálni fogom, mégis elolvastam. Miért? Kíváncsiságból. Meg mert jön a film, és azt tuti megnézem. Ugyanígy jártam tavaly a Holtodiglannal is – előre tudtam, hogy utálni fogjuk egymást, mégis annyira feszített már, hogy mi van ebben a könyvben, amitől mindenki erről beszél, hogy saját szememmel kellett látnom. És persze ott is motiváló tényező volt a film.

Érdemes itt megállni egy pillanatra, mert gyorsan körvonalazódott is a két legfontosabb motiváció: a bloggertársak írásai és a leendő filmadaptáció.

Nem vagyok már mai csirke, magam mögött hagytam azokat az időket, amikor minden agyonhájpolt könyvet azonnal olvasni akartam. Néha nosztalgiával emlékszem vissza azokra a korai blogos időkre, amikor egy-egy kiemelt megjelenés végigszáguldott a könyves blogokon, és előbb-utóbb tuti mindannyian elolvastuk. Na, így például simán bele lehet futni egy csomó szarba, mert tuti nem fog egyezni az ízlésed a többi bloggerével :) Ha meg igen, akkor ott súlyos problémák vannak az egyéniség terén (no para, akadnak klubok, ahol pont ezt keresik). Ma már jobbára csak akkor olvasok könyvet más bloggerek hatására, ha valaki, akinek tényleg adok a véleményére (egy kézen meg is számolható) a hatása alá került és megérint bennem valami mélyet (ilyenkor általában tetszik is, amit olvasok); vagy ha adott könyv felfokozott indulatokat vált ki (ilyenkor meg nem). Legutóbbi olvasmányom például egy jól sikerült negatív kedvcsináló cikk következménye volt (nem is tetszett) – és akkor mondja bárki, hogy a negatív reklám nem reklám. (Messzire vezetne, de egyszer érdemes lenne hosszabban erről is: sokkal-sokkal nagyobb eséllyel kelti fel az érdeklődést egy indulatokkal-érzelmekkel teli negatív poszt, amiből látom, hogy a könyv igenis hatással volt az olvasóra, mint valami közhelyes, kényszeredett pozi ajánlócska. Jó lenne, ha ezt végre bloggerek, szerkesztők, kiadók is felismernék…)

És akkor a filmekkel érünk el oda, amiért ezt az egész posztot elkezdtem (ehhez képest lassan elkopik a billentyűzetem, de sebaj, az a jó, ha a cikk önmagát írja). PuPilla kérdezte A marsi cikk kapcsán, hogy filmben kevésbé zavar-e a „hálivúdiság”, mint könyvben és ez szerintem egy baromi érdekes kérdés. Mert így van. Nem akarok olyan nagy szavakkal dobálózni, hogy a könyv az szent, az irodalom az valami sokkal emelkedettebb művészet, meg hasonlók – mert nem igaz, a könyvre szentségként tekinteni a legnagyobb hülyeség, ami megöli a szórakozást, és a filmművészet is pakolt már elénk számtalan valódi műalkotást. Mégis, szigorúan szubjektív alapon azt kell mondjam, ha én lazítani akarok, ha kikapcsolódás kell, guilty pleasure, tökmindegymi, csak bambulhassak ki a fejemből, előbb nézek meg egy szar filmet mint hogy elővegyek egy szar könyvet. Mostanában annyi értéktelen filmet néztem, hogy könyvben annyit az életben nem vállalnék be. Még a szürkét is megnéztem, na, erre varrjatok gombot :) (Mielőtt megkérdeznétek, miért: mert a zseniális Hajsza sorozat után kíváncsi voltam, mit kezdtek Jamie Dornannel. Hát, leginkább semmit.) Azt hiszem egyébként, a magyarázat arra, miért vagyok megengedőbb a filmmel mint a könyvvel, rém egyszerű: az olvasás mégis csak energiabefektetés, nem úgy van, hogy csak bámulsz ki a fejedből és a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy betalálj a popcornnal a szádba. Ha már energiát fektetek valamibe, az legyen jó. Meg aztán, egy rossz film rövidebb is – két óra az életemből még nem olyan vészes, míg egy átlag 300 oldalas könyvet azért tovább tart elolvasni (félbe meg ugye nem hagyok).

Bár nem láthatjátok, nagyon gondolkodom ám, miközben ezt írom, hogy mi lehetne az a könyves guilty pleasure, amivel megbotránkoztathatnám/megnyugtathatnám a társaságot, hogy néha bizony én is fogyasztok „gyorskönyvet” (ha már kölcsönvettük a gyorskaja csúfnevét…). Gondol-gondol-gondol. Anita Blake. Ha keresztre feszítenek, se tudnék egyetlen pozitívumot sem felhozni a könyv mellett, értéktelen szemét, vámpíros is, zombis is, idegesítő is, viszont az első néhány része borzasztó szórakoztató. Még az is lehet, hogy a közeljövőben újraolvasom őket :)

Nézzük a többiek bűnözéseit:

PuPilla

Nima

Zenka

Andi

Titti

Csatlakozók:

Bubu