Nemes Nagy Ágnes: Két semmi közt (Kötetben nem közölt és hátrahagyott írások)

Kötetben nem közölt és hátrahagyott írások – ezzel kész a leltár, kint van minden, de tényleg minden, ami valaha is köthető volt a huszadik század számomra legfontosabb szerzői közt számon tartott alkotóhoz. Érdekes ez – egyfelől nagyon vártam, hogy kézbe vehessem ezt a könyvet, másfelől kicsit tartottam is tőle. Mert a legszigorúbban válogató költők közé számíthatjuk a szerzőt, s mert amikor kötetbe foglalta (jórészt magát szerkesztve) az esszéit, s egyéb prózai írásait, voltaképp ezeket is ugyanilyen engesztelhetetlen szigorral válogatta. Amit most kézbe vehettünk ebben a fontos, életművet lezáró kötetben, azt nem szánta igazából az utókora kezébe. Akkor sem, ha némelyik anno az újság aktualitásában megjelent. Ott és akkor lehet, hogy helye volt. De nem akarta berakni a számára fontos esszék mellé ezeket; pont a vitás kérdések, irodalmi zavarok, szóvá tett ez-meg-azok pillanatnyi aktualitása okán. Elejtette ezeket, ha nem csillant bennük az általa valójában művelni kívánt egyetemes. A pillanat játékait nincs miért őrizgetni annak, akit önmagában nem nyűgöz a saját leírt szó fétises kötelme.

 
Ráadásul e szövegek jókora részt egy olyan korban születtek, amikor megtörtént Nemes Nagy Ágnessel kapcsolatban is egyfajta rehabilitáció, de elemi reflex maradt, hogy nem beszélünk akármiről, akárhogyan. Van ezek közt az írások közt nem is egy, amely a kása kerülgetésének hűlt mementója, olyan mellé-beszéd, ami nem a Kimondhatatlant kerülgeti, csak az aktuálisan épp nem kimondhatót. A pálya derekán, az újra megnyílt lehetőségek világa a kettős beszéd kora volt, a mögöttes tartalmak és áthallások kora - amit jó pár szerzőnk csúcsra járatott, gyönyörű, ingerlő iróniával. De ez mintha kifejezetten fárasztotta volna az egyenes gerincű és meglehetősen egyenes természetű irodalmárt, akivé Nemes Nagy a hallgatás éveiben érett. Nagyon visszafogottan, hogy ne mondjam kényszeredetten élt csak ezzel a módszerrel. S ha ez az alkotói kényszeredettség (mert miközben minden megszólalásában formált és míves, tényleg egyenes volt, olykor a sértésig akár) érzése szerint nyomot hagyott a szövegen, akkor is kihagyta, ha konkrét helye lett volna az irodalom gyönyörű belügyei okán, formai kérdések, irodalomelméleti mélyrétegek okán a többi esszé között.
 

Sokat merengtem ezen, miért e szigor. Alkat is, nyilván és neveltetés, az erdélyi református ősök meghúzta kulturális alapvonal, ami alapjában nem sokat módosult a család átköltözésével – s költőnk hiába itt született már, rá is formáló erővel hatott. A Baár-Madas, és a nevelődés lányiskolai szemérmessége szintén tényező, mert nem e tekintetben nevelt dacot és lázadást. Ez a fegyelmezettség nem szereti az exhibiciót (megírta egy töredékben), ritkán enged spontán hangot a maga mély megéléseinek, nem bizalmaskodik, rühelli, ha valaki indiszkrét – magáról alig beszél azon túl, ahogy minden versében ott szikrázik a megéltségek kovaköve. Nem ágyaz pletykával, belügyek teregetésével, leleplezéssel és lelepleződéssel teret semmiféle botrányos tűznek. Persze, hogy e kötet leginkább megkapó pillanatai azok a jegyzetlapok, ahol mindebből mégis kitüremkedik egy kevés. Ahol engedi megfogalmazódni a szimpátiáit és ellenszenveit. De itt sem felejti azt a kontrollált alapállást, ami szerintem tényleg a lényéből fakadt. Iskolapélda, ahogy az esszé fegyelmezett szerelmeseként kiszól Hamvas Bélára, kócos-prófétai (de főleg érzése szerint homályos) hangját nehezményezve – és iskolapélda, ahogy a következő esszében rászól magára: a rációt angyal-érzettel felütő lénye talán nem is alkalmas, hogy megítélje: a másik konkrét alkat mit mivel vegyít.
 
Szóval egyfelől megerősített ez a kötet benne, hogy tényleg tartsam tiszteletben a szerzők életmű-formáló szándékait (pláne, ha tényleg alkalmuk és lehetőségük van mintegy kiformálni a hagyatékot), másfelől a teljes alkat kirajzolódása kedvéért becsüljem meg, ha elhívatott szerkesztők mégis turkálnak az írói-költői műhely felejtésre ítélt forgácsai, s a kidobásra szánt farigcsák közt. Között tart ez a kettősség, és ez a Nemes Nagy Ágneshez leginkább illő státusz. Most, hogy lapozgatom ezt a kötetet, két semmi közt megint az a nehezen megfogalmazható valami-érzet fog el, ami a számomra legfontosabb irodalmi hatások közt igen előkelő helyen, mondhatni: piedesztálon tartott szerző legerősebb fegyvere – az el nem mesélt, de megéreztetett titok íze, aminek semmi köze nincs az összekacsintó bizalmaskodáshoz, a kaján, porba rántó pletykához, a rejtve maradt feltárásának szenzációjához, bálványok fosztásához. Sokkal jobban tudom e szövegek által, miben nem értünk egyet – ez igaz. De még inkább ragyog mindaz, ami a legmélyebben érint ebből az életműből, amely irodalmunk egyik legszebb kísérlete arra, hogy a szerzője önmagánál valami sokkal nagyobbat mondjon ki. Azt a sokkal nagyobbat, amit olykor mindannyian érzünk – de pokoli nehéz pátosz, fanatizmus, meggyőződések mondandó köré fabrikált ketrece nélkül beszélni róla. Ahogy érzésem szerint Nemes Nagy Ágnesnek sikerült.

Saját (?) szoba - Katona József Színház

Néhány hete egy exkollégákból álló baráti társasággal a Börzsönyben kirándultam, ahol is a szállásra érkezve (a festői Feketevölgyben) rémülten tapasztaltuk, hogy bizony itt az erdő közepén semmi térerő nincs. Adok egy percet, hogy mindenki maga elé képzelhesse, ahogy 14 felnőtt ember (átlagéletkor valahol 40 körül) magasba tartott mobillal rohangál a panzió kertjében legalább egy pici pötty térerő után kutatva. Spoiler: nem találtunk. Az első döbbenet után az egyik legjobb közös hétvégénk lett, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy végigbeszélgettünk két estét úgy, hogy senki sem pörgette az értesítéseit, nap közben pedig csak a minket körülvevő természet csodáira figyeltünk.
 
Hogy hogyan kapcsolódik ez az élmény Virginia Woolf Saját szobájához és az esszéből készült színielőadáshoz, a poszt végére, remélem, kiderül.

Képek forrása: Katona József Színház 

 
Első ránézésre nem adja magát, hogy Woolf 1929-es esszékötetét, mely két korábbi egyetemi előadása alapján íródott, s melynek kiinduló témája „A nők és a regény” viszonya, színpadra állítsák. Annál nagyobb a meglepetés, hogy az előadás, ami egyfajta irodalmi performansz, mennyire jól működik – és mennyire jól illeszkedik Woolf munkásságához és a saját korában kifejezetten arcpirítónak számító hangvételű (mai szemmel nézve egyébként meglepően humoros, már-már pajkos, csevegő) esszéjéhez.
 
A performansz elkövetője S. Judit, a 29 éves művész (Tóth Zsófia egyszerre esetlen, dacos, hisztis, érzékeny, gyermeteg és koravén alakításában) aki láthatóan alkotói válságban szenved, és akinek személyes életére, alkotásaira, művészi hitvallására a legnagyobb hatást Woolf gyakorolta. Saját elmondása szerint 16 éves kora óta rajongója, őt tartja a legfőbb tudatformálójának és nem kizárt, hogy az előző kapcsolata arra ment rá, hogy a barátnőjének minden helyzetre tudott egy Woolf-idézettel válaszolni. S. Judit imádja Woolfot, szeretné a legjobb barátjának tudni, ugyanakkor dühös, nagyon dühös. Mert nő, mert alkotó, mert fiatal és mert pénztelen, a korszellemnek megfelelően az egész világra dühös, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, arra is, akit a legfőbb inspirációjának, barátjának, az őt egyedül értő orákulumnak tart. Dühös Woolfra, mert félrevezette. Mert azt ígérte, hogy ha még száz évig élünk, és meglesz az évi ötszáz fontunk meg a saját szobánk, akkor szokásunkká válik a szabadság és a bátorság, hogy azt írjuk, amit gondolunk. És most itt vagyunk, 2026 tavaszán, és S. Judit nem érzi, hogy lenne szabadsága, bátorsága, ahogy nincs évi 500 fontja sem, saját szobája meg egy lepukkant albérlet, ahol akkora a kupi, hogy az ember még akkor is képtelen lenne megtalálni a saját gondolatait, ha a folyamatosan beszűrődő valós és virtuális zaj engedné, hogy gondolkodjon. De nem engedi, mert a figyelmünket magáénak követeli száz algoritmus, mert egyszerre több tucat összefüggéstelen szó pörög a fejünkben, amik nem állnak össze egésszé, mert annyi felé esünk szét, hogy képtelenek vagyunk követni. Mert ha elfáradunk, pihenésképp görgetünk egy kicsit. Amikor elhangzik a kérdés: „Ma hány órát pörgettél Reels videókat írás helyett?” nem csak mi szisszenünk fel a közönség soraiban.
 
Erre a megélésre épül a szemináriumi előadásként keretezett performansz, ami ott kap szellemes csavart, hogy a közönség soraiból a színpadra sétál Virginia Woolf (Hay Anna a görnyesztett testtartásától a citromsárga harisnyájáig annyira tökéletesen idézi Woolf alakját, hogy most egy darabig nem fogom tudni függetleníteni tőle a fejemben élő Woolf-képet), és kéri, sőt, felszólítja S. Juditot, hogy tessék, pöröljön vele. Győzze meg a saját igazáról, mesélje el, miért nem tud írni, ha egyszer Woolf szemszögéből nézve akkora szabadság birtokában van, mint nőtársai soha előtte a modern történelem során. Miközben S. Judit ráönti dühét, hogy az agyatlan munkája, amiből épp meg tud élni, így; a zajos albérlete, ahol nem lehet gondolkodni, úgy; a minket körülvevő világ hangzavara, hergeltsége, felfokozott állapota, amiben nem lehet lenyugodni, amúgy; aközben Woolf szépen végigvezeti őt (és minket) az esszé központi gondolatán. Vagyis hogy az elmúlt évszázadokban a nőknek milyen lehetőségei voltak az alkotásra. Shakespeare elképzelt Judith nevű húgától (S. Judit!), Aphra Behn-en és Mary Carmichaelen át eljutunk Jane Austenig és a Bronte nővérekig. Woolf mesél, nőkről, akik nem írhattak, akiknek csak pörköltfőzés és zoknistoppolás jutott; nőkről, akiket a férfiak annyira tartottak, mint a Man-szigeteki farkatlan macskákat (érdekes, de valójában haszontalan állatfaj); nőkről, akik belehaltak az igyekezetbe, hogy bebizonyítsák, mások, mint a férfiak által róluk kialakított kép – s miközben mesél, S. Judit testén megelevenedik a felsorakoztatott irodalmi szereplők sora. Direkt a megfogalmazás, a szereplő saját dühe és időnkénti kitörő hisztije épp annyira fogja vissza az átlényegülést, hogy teret adjon a részben a kivetítőre, részben a testére vetített képeknek – így válik a performansz teljessé, és lényegül át S. Judit alakja egyszerre a saját előadása anyagává, Woolf előadásának szereplőjévé és az elképzelt Shakespeare Judittá vagy az őt elveszejtő színházigazgatóvá. Valós elődeink, tudatformáló olvasmányaink, magunkévá tett eszméink, képzeletbeli hőseink és saját dühünk, hiányaink, tragédiáink így formálnak minket egy egésszé.
 

Mire eljutunk Woolf koráig és irodalmi alakjáig (aki egyáltalán nem biztos, hogy azonos a színpadra lépő írónővel – hisz Woolf mint „irodalmi alak” is magában hordozza azt, amit a kortársai és az utókor ráaggattak) addigra S. Judit dühe mintha csillapodna, de messze még a józanság. Amikor felteszi a kérdést: „Te hogy tudtál nem dühös lenni?” akkor megrezzen a léc, hisz tudjuk, mind tudjuk, mi volt az ára annak, hogy Woolf tudott nem dühös lenni. A művész, aki mindent feláldozott a fehér izzásért, hogy ne vörösen izzó haraggal írjon, ahogy Charlotte Bronte - „Mindig dühödten fog írni, mikor pedig higgadtan kellene írnia. Esztelenül fog írni, mikor pedig bölcsen kellene írnia. Magáról fog írni, mikor pedig a hőseiről kellene írnia.” -, ez a művész belehalt a dühe megzabolázásába. Képes volt elnyomni a haragot, csapóajtó mögé száműzni a démonait – ideig-óráig, egy-egy remekmű megszüléséig, hogy aztán újult erővel csapjanak le rá. Ez volt az ár. És így nyomta el az érzéseit is, köztük a legszebbeket, az életét végigkísérő nagy szerelem, Vita Sackville-West iránt érzetteket. S. Judit és Woolf immáron egyenrangú baráti beszélgetéséből kiviláglik: a fehér izzás megkövetelte józanság és zabolázottság munka, iszonyú nagy belső munka, amit nem helyettesíthet sem a saját szoba, sem az évi 500 font, sem a társadalmi „engedély” hogy már írhatunk. Olyan munka, ami bizony jár járulékos károkkal is.
 
Ez a belső munka megspórolhatalan abban is, hogy levetkőzzük jelen korunk állandó nyomását, a társadalmi elvárásokat (mikor szülsz, miért nem szülsz, mikor léptetnek elő, miért vagy ilyen karrierista, mikor veszel nagyobb lakást, minek neked nagyobb lakás, miért nem veszed fel a telefont, miért pörgeted állandóan a telefont); a ránk zúduló zaj-, kép-, információáradatot; a mesterségesen generált indulatokat (háborús pszichózistól „nőügyeken” át, melyekkel nem foglalkozunk, megélhetési válságig és értelmetlen munkákig); hogy gátat szabjunk a mindenhonnan ránk ömlő ingerek árjának. És itt kanyarodnék vissza a nyitóképig, az erdő közepén egzaltáltan térerőt kereső és nem találó kirándulócsapatig. Mert amikor Virginia Woolf egy kvázi vezetett meditáció keretében arra szólított fel minket a darab végén, hogy hunyjuk be a szemünket és képzeljük magunk elé azt a „saját szobát” és környezetét, ami minket, egyénileg segítene az alkotásban, én odaképzeltem magam az erdő közepén lévő panzióba. Ahova bármikor áttelepíteném a saját kis szeretett dolgozószobámat, és nem lenne más, csak én, a laptopom, az erdő zúgása és a madarak csicsergése. Mert nem a körülmények és nem az engedélyek hiányoznak ahhoz, hogy alkossunk – hanem a figyelem és a nyugalom. Ezt pedig, tetszik vagy sem, magunknak kell megteremtenünk, és főleg magunkban. A „saját szobáját” mindenkinek magában kell megtalálnia.

Ígéretek, garanciák pedig nincsenek. Munka van, fáradhatatlan. Ahogy egyébként Woolf eredeti szövegében is szerepel… Mert bizony nem ígért ő semmit. Így nincs is miért pörölni vele.
 
„Mert meggyőződésem, hogy ha még száz évig élünk – és most közös életünkről beszélek, a valóságos életről, nem arról, amit külön-külön élünk végig, mint egyedek –, és meglesz az évi ötszáz fontunk meg a saját szobánk; ha szokásunkká válik a szabadság és a bátorság, hogy azt írjuk, amit gondolunk; ha sikerül egy kicsit elszakadnunk a közös nappalitól, és nemcsak azt vesszük észre, hogy az emberek milyen kapcsolatban vannak egymással, hanem azt is, hogy milyen viszonyban vannak a valósággal; és ha önmagában nézzük az eget is, a fákat és minden mást; ha magunk mögött hagyjuk Milton kísértő úriemberét, mert egyetlen ember sem zárhatja el a szabad kilátást; ha szembe merünk nézni azzal a ténnyel, mert tény, hogy nincsenek oltalmazó karok, amelyekbe belekapaszkodhatunk, hanem egyedül megyünk, és hogy nemcsak a férfiak és nők világához van közünk, hanem a valóság világához is – akkor eljön az alkalom, hogy a halott költő, Shakespeare húga újra felöltse testét, melyet már annyiszor le kellett vetnie. Ő, aki éppúgy névtelenektől nyer életet, mint a bátyja, azoktól, akik az elődei voltak, meg fog születni. Mert előkészület nélkül, a mi erőfeszítéseink nélkül, eltökéltségünk nélkül, hogy meg kell születnie, nem remélhetjük, hogy meg is születik, így lehetetlen. De fenntartom, hogy el fog jönni, ha munkálkodunk érte, és az ilyen munkának szegényen és névtelenül is van értelme.”
 

Weiner Sennyey Tibor: Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve

Érdekes viszonyom volt Weiner Sennyey Tibor Hamvassal kapcsolatos írásaihoz, jó sokáig csak az elém sodródó töredékek jelentették, csak azokat a kéretlen tartalmakat engedtem be, akik az olvasásaim során maguktól rám nyitottak - mert a saját olvasataim kialakulása közben nem akartam magamra engedni az általa láttatott kvázi összképet. Érdekes ez, mert például Darabos Pál nagymonográfiája (amiről adós vagyok egy írással ide) nem akasztott így meg – valahol sztratoszférikus távlatokban érintett csak: a maga sokkal felszínesebb módján elsuhant a formálódó rétegződések felett, azok befolyásolása nélkül. Érdekes, és fontos: sokkal közelebb áll a nézethelyemhez az, ahonnan Weiner Sennyey Tibor látja a számomra is legfontosabb huszadik századi magyar gondolat-formálót (több, mint író - kevesebb, mint filozófus); így jó párszor észrevehettem, eliminálja a saját magam érlelte optika képét, s onnantól alig konstatált kényelmetlenség-érzettel az ő szemüvegén keresztül néztem és értékeltem.
 
Mostanra ért odáig a magam olvasástörténete, hogy kiformálódott (otthonosságérzetekkel telt) a saját nézethelyem lassú sétaösvénye annyira, hogy tényleg éledhessenek a személyességeink hitelesítő apró különbségek. Mostantól minden zavar nélkül tanulhatok belőle, mit és hogyan lát másképp a szerző. Az első benyomásaim így összegeztem: ...nagyon tisztességes, nagy önuralommal megírt szöveg, svájci módra semleges az értelmezési erővonalak mentén tektonikai szinten hasadt, egymást többszörös frontvonalak árkaiból méregető tanítványságok szemszögéből nézve - ez ebben a beszélgetésből azonnal acsargásba forduló korban komoly erény, szerintem. Időközben jöttem rá: egy ennyire kiterjedt és a maga nézőpontjait tekintve bitang sokat alakult életmű értékelésekor talán nem is feltétlenül érdemes álláspontokhoz ragaszkodni – jobb, ha hagyod, hogy az olvasott mozgásban tartson, a gondolatok sokat alakuló áramai mentén – nekem ezért sétaösvény Hamvast olvasni.
 
Persze időlegesen óhatatlanul kikötünk aztán (minden olvasó) valahol, ebben a folyamatban, főleg ha az egyszeri kíváncsinak az olvasásokkal befejezett viszonya lesz – ha becsukta, szusszan, és némi ülepítés után nyúl egy másik világ-olvasatért, Mircea Eliadétól Stephen Hawkingig, David Attenborough-tól Juval Harari-ig szörfölve tovább a gondolat óceánján. Mindegy a név, bárki állhatna itt, helyettesítsd be. Én is kikötöttem nézethelyeken, de mindegyiknél egyfajta ideiglenességben – nekem Hamvas Bélával befejezetlen olvasói viszonyom van; szoktam azzal mókázni: tanítványi viszony. Ráadásul Havasnak számos olyan olvasata van, mintha az itt felsorolt szerzők eszme-távolságait külön-külön behelyettesítenénk az egyetlen név mögé. Ennek fényében óriási erény, hogy Tibor nem áll a lövészárokásók közé: láttatja az egyfelőlt és a másfelőlt is, a saját nézetpontját, leszúrt jelzőkaróit csak olyan kivételes pontokon bázisként jelölve, mint az Egy meg nem tartott előadás, vagy a legvégén összegző Világválság, avagy őrület vagy normalitás? esszéje. S egyfelől itt is azzal a tiszteletteljes távolságtartással tesz le garast, ami a többi olvasatot nem tekinti automatikusan félreértésnek; másfelől nemcsak itt érzik a személyes jelenléte az olvasott mögött, hanem az egész esszégyűjteményben.
 
Esszégyűjtemény – ami szinte tisztelgés Hamvas, az esszéíró munkássága előtt. Nyilván kényszer is, hogy így alakult ki a kötetszerkezet. A megtartott, jól tematizált előadások szinte kínálják magukat az ilyen fűzésre. A magam részéről inkább gondolatmeneteket fűzök a hasonlóan több alkalommal született kisesszékből, de azok ritkán fókuszálnak ennyire egy-egy feltehető kérdésre Hamvas életművével kapcsolatban. Hamvas és hazája, Hamvas és a nők, Hamvas és a bor – a viszony Weöres Sándorral, Kerényi Károly körével, Várkonyival, mesterséggel és tanítványsággal, a viszony háborúval és a zsidósággal, s a korformáló hangadókkal, például Lukács Györggyel. Mindvégig nagyon megtisztelve a forrást, filológusi szemmel indulva ki műből, életműből, levelezésből – nagyon ritkán és értékét jelezve vonja bele az egy-egy kérdésre adott válaszba az ellenőrizhetetlent: a feleség, a barát, a tanítvány, a kortárs (valamilyen szinten mindig önmentő-önfényező) emlékezéseit, és szinte sose a szóbeszédet, a pletykát.
 
Így az esszé-fragmentumokból kialakuló összkép az olvasóé lehet, az olvasattal születik – nem kellett volna tartanom tőle úgy, ahogy az elején megfogalmaztam. Az olvasás semmit nem zár le, sőt; egy halom megrögzöttséget újra kérdéssé nyit. Hiszen amúgy a kvázi összegzés kényszerében is leginkább kíváncsiságot keltene. Van, ahol az általa megfogalmazott válasz bennem továbbra is kérdés maradt, de ez a Hamvas Bélával való nyílt, személyes olvasói viszonyomnak köszönhető. És ritkán, de van, ahol a feltárt személyes érintettség a sajátommal kifejezetten ütközik. Ahogy nem tudok mit kezdeni azzal, ahogy Weiner Sennyey Tibor egyik (mondjuk így) mentora (és ami kérdés nélkül mellette szól: mikor még kockázatos volt, Hamvas egyik legelső propagátora) Szőcs Géza szerepel a helyén ebben a kötetben. Erről a személyes érintettségről majd szintén írnom kell, másutt és máshogyan, Szőcs Géza A sirálybőr cipő című kötetét dédelgetve közben – ide csak ennyi tartozik. Tény, a viszony tálalása legalább annyira elegáns, kedvemre való, mint ahogy például Mácsai Pál emlékszik Kerényi Imrére az Élet, meg minden podcast-interjúban. Helyénvaló a maga módján. Én nem vagyok ebben a viszolygásban a helyemen – de erről ez a borzalmasan árokásó kor is tehet. Weiner Sennyey Tibor a maga tisztességével a senkiföldjén olykor célpontja bármelyik dedikált oldal felkentjeinek. Ez a kényszerű pozíció is egyfajta érték a szememben.
 
A legfontosabbat elérte – amint letettem, elkezdtem (az ezer másik nyitva hagyott olvasásom mellett) újraolvasni Hamvas Béla Karnevál című regényét. A legfontosabbat szerintem eléri úgy is, ha nincs ilyen nyitva maradt olvasói viszonyod, ahol besündöröghet a huzattal egy ilyen kényszer. Biztos, hogy kíváncsiságot ébreszt az életmű iránt, remekül ajánl, ízelít – a megfelelő műveket emlegetve, ahol ez a gigantikus életmű tényleg kínálhatja az ösvényeket. Ha van benned nyitottság az ilyesmire – teszem hozzá. Mert készre formált, elemien téves, sommás ítéletekkel Hamvasról tele van a padlás, mindegyik értékelői irányból. És azokat, akik ezekből tettek bármit magukévá, ha az angyalok nyelvén szólalsz is, akkor sem teszed az életmű olvasójává. Pedig a huszadik század valódi, s immár nem is rejtett kincse. Előkerült a fiókból, figyelmet kaphat - és ez az életmű körül bábáskodó sokakon túl, bőven nem utolsó sorban Weiner Sennyey Tibornak is köszönhető.

A szerző könyvei elérhetők az Irók Boltjában.

Karl Ove Knausgård: Harcok

„Aztán vonatra szállunk, visszajövünk ide Malmőbe, majd kocsiba ülünk, hazamegyünk a házunkba, és egész úton élvezem a gondolatot, igazán élvezem, hogy nem vagyok író többé.”
 
2011. szeptember 2-án a fenti utolsó mondattal Karl Ove Knausgård pontot tett monumentális önboncolás-sorozata végére. Az utolsó kötet (pontosabban annak harmadik, záró felvonása) olvasta után értjük és érezzük, miért az írói szándék: eddig és ne tovább. Épp eleget ártottam már az írásaimmal. Ha ennél is messzebb mennék, az már elviselhetetlen lenne nekem és a szeretteimnek is. Persze az azóta eltelt tizennégy év idézőjelbe teszi e befejezést, hisz tudjuk: Knausgård nem számolt le az írással. Sőt, a kritika szerint az autofikció elengedésével és a fikciós irodalom felé fordulással jobb író is lett (saját tapasztalatom erről még nincs, de ami késik, nem múlik).  Vagyis csak megvalósította az ötödik kötet egyetemista Karl Ovéjának álmát: meghódította az irodalmi világot. De vajon meg tudta tenni anélkül, hogy tovább gyalulja a kapcsolatait? Ha egyszer elment a falig, ahogy interjúkban fogalmaz, ha elérte a határt, ameddig a kitárulkozás egyáltalán fizikailag lehetséges, anélkül, hogy valami visszafordíthatatlanba vezessen, onnan van-e még visszaút?  Át lehet fordítani ezt a romboló nyelvet, ezt a minden szavával újabb és újabb sebeket ejtő kitárulkozást teremtő irodalomba? Lehet ezek után úgy írni, hogy akit szeretsz, ne érezze azt, pusztán az írás gesztusával is újra meg újra elárulod?
 
A Harcok kötetet kézbe fogva ez még a jövő zenéje – a mából visszanézve Linda Börnstrom Knausgård sorozatos idegösszeomlásai és a házasság felbomlása megadja a választ. És el is érkezünk a hatodik kötet legnagyobb dilemmájáig, ami persze olvasói szemmel az egész sorozaton végigfut, de a szerző most szembesül vele, amikor az élet az arcába csapja: hogy meddig mehet el a szerettei, a családja, a barátai legbensőbb élményeinek, érzéseinek, titkainak világ elé tárásában. Meddig mentség az irodalom? Meddig mentség hogy az írás terápia? Meddig mentség, hogy valójában saját magánál nagyobb fájdalmat senkinek nem okoz(hat)? Meddig terjed az író felelőssége azok iránt, akiknek a bőrét vásárra viszi?
 
A hatodik kötet az első megjelenése előtt indul, amikor Knausgård kiadója szétküldi a könyvben szereplő rokonoknak a kéziratot. És robban a bomba. Az apa testvére, a könyvben Gunnarként szereplő nagybácsi valóságos hadjáratot indít az író és kiadója ellen, perrel fenyeget, még megjelenés előtt lejáratja a könyvet a sajtóban, Karl Ove bátyját és anyját is támadja, meg akarja tiltani, hogy a szerző a Knausgård nevet használja, még a könyv betiltatását is fejébe veszi. És míg a jogászok jogászkodnak, a legjobb barát, Geir pedig azzal vigasztalja írónkat, hogy a sajtóérdeklődés legalább megdobja a számokat és kőgazdag lesz, Karl Ove elbizonytalanodik. Megkérdőjelezi emlékeit, apjához fűződő viszonyát, érzéseit, írói tehetségét, jogát arra, hogy írjon bármit bárkiről. Ez a bizonytalanság, az azt követő önmarcangolás, majd a dac vezérelte csakazértis megcsinálom vezet el a hatodik kötet legmélyebb felismeréseiig – és nem mellesleg egy négyszáz oldalas esszéig, ami azzal együtt, hogy óriási irodalmi trollkodásnak is felfogható, Knausgård egyik legnagyobb vállalása. De erről később.
 
„Az ezt követő években szívesen meséltem Apáról és Apa lezülléséről mindenkinek, akit érdekelt, különlegessé és talán érdekessé is tett, olyan emberré, aki már sok mindent megélt, egyfajta őrült és mély aurát kölcsönzött nekem, amire törekedtem is, mindig is égtem a vágytól, hogy legyek valaki, és a felemelkedés lehetősége az írásban is motivált. Miután ilyen módon közszemlére tettem az apámat és a végzetét, mindig keserű íz maradt a számban, mivel ezzel a saját javamra fordítottam és hasznot húztam a tragédiájából. De csak egy kicsit. A regény mindezt felfújta, és egészen felnagyította. Kihasználtam őt, a holttestén kapaszkodtam felfelé. Már azzal is, hogy írtam róla. Ugyanakkor ez volt életem legfontosabb története. Ha nem lett volna igaz, akkor azért túloztam volna, hogy Apa sorsa a lehető legnagyobb hatást keltse, és ez némi vadságot és pusztító erőt kölcsönözzön nekem, hogy igazi íróvá váljak, ne csak olyanná, aki megjátssza magát. Akkor nemcsak őt, hanem saját magamat is becsaptam volna. Gunnar levele erre irányult, keményen, mint az ökölcsapás: hazudtam. Nem voltak üvegek a nappaliba vezető lépcsőn. Apa nem lakott ott két évig. Nem dobták ki a bejárónőt.
Ha elfogadnám ezt a perspektívát, akkor viszont magamat radíroznám ki. Egyetlenegyszer sem gondoltam, hogy a házban történtek leírásakor túloztam volna, és egyetlenegyszer sem gondoltam úgy, hogy kihasználnám apát és Nagyit, ahhoz a leírt események túlságosan döbbenetesek voltak, és túl fontos volt nekem, ami felé haladtam.”
 
Valójában persze dehogynem gondolta, hogy túlzott, dehogynem bizonytalanodott el, dehogynem kérdőjeleződött meg benne is az egész vállalkozás létjogosultsága… Olykor még hajlik is arra, hogy engedjen Gunnarnak (akinek a nevét ugyebár megváltoztatta). Olykor a saját bátyja, Yngve emlékeit hívja elő, hogy megerősítsék, valóban ott voltak azok az üvegek a lépcsőn. Olykor az őrület határáig feszegeti annak jelentőségét, ki mikor mennyit ivott valójában. Mintha számítana. Mintha az évtizedes traumatizáltság, erőszak, rettegés, elcseszett gyerekkor fényében az üvegek száma a lépcsőn számítana. Gunnar, a bátyja és anyja jóhírét óvni akaró tisztes kisember utolsó menedéke ez: a tényekhez való mindenáron való ragaszkodás. Mintha ezzel el lehetne törölni mindent. Mintha azzal, hogy ragaszkodik bátyja nevének „tisztaságához”, megmásíthatná a történetet. Knausgård erre az egyre nem hajlandó: nem másítja meg az apja nevét. Akkor már nem lenne ugyanaz. Az ő apja, az ő életének legfontosabb pontja, az ő traumáinak elsődleges forrása. Nem egy irodalmi alak. Hogy kifogja a szelet Gunnar vitorlájából, nem írja le egyszer sem az apja teljes nevét – egészen a hatodik kötet végéig. És ezzel jutunk el a név, a névhez való jog jelentőségéhez, a nyelv kultúrateremtő erejéhez és az identitásképzéshez. Az esszéhez. A név és a szám.
 

A legtöbbször csak „Hitler-esszéként” emlegetett több mint négyszáz oldal valójában egy csapongó, de ezer szinten összefüggő, folyvást egymásba hurkolódó elmélkedés-folyam a Mein Kampfról, ami „az irodalomban létező egyetlen abszolút tabu”; Hitler fiatalkoráról és bécsi éveiről; a nácizmus felemelkedéséről és a náci nyelv hatásáról a kultúrára és a szociális kapcsolatokra; az első világháború hatásáról az identitásra; arról, hogyan vezethet a névtől való megfosztás az „emberi”-től való megfosztásig – és mindemellett Paul Celan verseiről; Leonardo da Vinci anatómiai vizsgálódásairól; az Ulyssesről; no és számos bibliai történet értelmezéséről, melyekben (mint irodalmi szövegben) Knausgård alaposan elmélyült, tekintve, hogy nem sokkal előtte a legújabb norvég Biblia-kiadás egyik szerkesztője volt.
 
Nyilván nem atomfizika összerakni, hogy kapcsolódik A név és a szám az apához, akit épp meg akar fosztatni a nevétől a bátyja – csak színezi a képet, hogy az apa halála utáni romeltakarítás során Karl Ove egy Mein Kampf példányt és egy náci kitűzőt is talál a holmija közt. Amúgy semmi nem utal arra, hogy az apának bármi köze lett volna a nácikhoz, de az évtizedes titkok és kibeszéletlenségek sorába tökéletesen illik a huszadik századi Európa egyik oldalról leginkább túlbeszélt (túlírt, túlfilmezett), másfelől leginkább feldolgozatlanul maradt (mert feldolgozhatatlan) témája. Sokan írták, hogy rettenetes megpróbáltatás volt átvergődni magukat ezen az esszén – nekem semennyire nem okozott gondot. Egyfelől, Knausgård itt is roppant élvezetesen ír, csapongó, gondolatfolyam-jellegű írásmódja emlékeztet szeretett angol esszéistáim stílusára; másfelől meg azt kell mondjam, bármit ír Hitlerről és a Mein Kampfról, nem tud vele annyira sokkolni, mint az apjával való szembenézéssel. Előbbitől tudok távolságot tartani, mert megtanultuk, mert a kultúránk, a történelemóráink, a sok hollywoodi giccsbe csomagolt sokkolás megtanított rá – és mert ha napra nap közel engednénk magunkhoz a történtek valódi mélységét, hogy hatmillió embertársunkat hideg fejjel a vágóhídra hajtották, miközben az egész civilizált világ asszisztált hozzá, abba belehalnánk. Utóbbitól viszont nincs távolság.

Az apa tragédiája a bőröm alá mászik – ott van két éve, amióta az első kötetet olvastam, ott van valójában tizenéve, amikor a saját apámat elgyászoltam, ott van amióta csak az eszemet tudom. Ezért tud ennyire közel kerülni Knausgård, ezért a világsiker és a díjeső: mert mindannyiunk mindennapi traumáiról ír. Egy átlagos kisember kis harcai az ő harcai, ahogy írja egy helyütt. Leginkább ez különbözteti meg attól a másik harcostól, akinek harcai világokat döntöttek romba.
 
Knausgård nem dönti romba a világot, de romba dönthet életeket. Ahogy az övét is romba dönthette az apja – valójában csak ő tudja, mennyire sikerült felépítenie magát újra e terápiás írás hatására. A sorozat legfájóbb felismerése, amikor a hatodik rész írása közben (melyet végigkövetünk e metaregényben), Linda idegösszeomlása közepette Karl Ove rájön, hogy épp úgy képes ő is ártani a hozzá közel állóknak, ahogy az apja ártott neki. Ez egy kurva fontos felismerés, a legfontosabb tán, amit az életben tehetünk, hogy nem mi vagyunk a világon az egyetlen áldozat, hogy másoknak is vannak traumáik, és bizony, nem egyet mi okozunk. Hogy miközben ő gigászi harcát vívja apával, Hitlerrel, szöveggel, kiadóval, nagybácsival, közben Linda is vívja a saját harcát a saját démonaival. És ő nincs ott, hogy segítsen, sőt, a második kötet kéziratával csak még mélyebbre taszítja. A te kibaszott harcod – írta a báty, Yngve az első kézirat kapcsán, utólag kibeszélt iróniával. Ide csatolunk vissza – nem csak te vívsz harcot. Linda is harcot vív, Yngve is megvívta a sajátját az apátokkal, sőt, az apádnak is megvoltak a maga harcai. Ahogy a gyerekeidnek is meglesznek, veled.
 
Ezek a ráébredések, az ezeket követő önmarcangolás, a hozzá legközelebb állóknak okozott mérhetetlen kár felismerése vezeti el oda, hogy az utolsó pont után felhagy(na) az írással. De ezt a sorozatot akkor már nem lehet elengedni. Ez a túléléshez kell. Feltettem korábban a kérdést, vajon ez egy blöff vagy terápia – Knausgård maga adja meg a választ. Terápia. Háromezerötszáz oldalon keresztül mást se csinál, csak próbálja feldolgozni az apja halálát és megbocsátani az általa okozott károkat. Hogy sikerült-e? Nem mernék fogadni rá. De abban biztos vagyok, hogy a kortárs világirodalom szegényebb lenne, ha nem próbálja meg. És bár nem volt egyszerű menet, jó párszor halálra idegelt, nem egyszer akartam sarokba dobni, és nem keveset bőgtem rajta, egy percet sem bánok, amit rászántam. Találkozunk még.
 
Búcsúzóul átadom a szót Karl Ovénak, mondja el ő, miért kudarc a regényfolyam, és miért mégsem az…
 

„…mennyit ér a közöny? A szocialitás az, amilyennek a világnak lennie kellene. Mindazt, ami nem olyan, amilyennek lennie kellene, elrejtjük. Apám halálra itta magát, ennek nem így kellene lennie, ezért el kell rejteni. A szívem másra vágyott, mint akire kellett volna, ennek sem így kellett volna lennie, el kell rejteni. Pedig az én apám volt, és az én szívem. Erről nem kellene írnom, mivel a következményei nemcsak rám, hanem másokra is kihathatnak. De ettől még igaz. Ahhoz, hogy megírjuk, szabadnak kell lennünk, ahhoz pedig, hogy szabadok legyünk, közönyösöknek kell lennünk. Ez egy megoldhatalan egyenlet. Az igazság = szabadság = közöny áll az egyén oldalán, az odafigyelés és a titok pedig a szocialitás oldalán, de csak absztrakcióként, csak az „én” belső dimenziójaként, mivel a valóságban nem létezik olyan, hogy szocialitás, csak különálló emberek. Tonje nem „szereplő”. Ő Tonje. Linda nem szereplő. Ő Linda. Geir Angell nem szereplő. Ő Geir Angell. Vanja, Heidi és John is létezik, ebben a percben tőlem néhány tízkilométerre alszanak. Valóságosak. Ha pedig olyannak akarjuk leírni a valóságot, amilyen, akkor ezt a valóságot kell leírnunk. És ez csak a társadalmi normák megsértésével lehetséges. Ha olyannak akarjuk megragadni a valóságot, amilyen az az egyén számára – márpedig másfajta valóság nem létezik -, ha valóban el akarunk jutni hozzá, akkor nem lehetünk tekintettel senkire. Ez pedig fáj. Fáj, ha nincsenek tekintettel az emberre, és fáj, ha nem vagyunk tekintettel másokra. Ez a regény minden hozzám közel állónak fájdalmat okozott, ahogy nekem is, és néhány év múlva, amikor már elég nagyok lesznek, hogy elolvassák, a gyerekeimnek is fájdalmat fog okozni. Ha még fájdalmasabbra írtam volna, még igazabb lenne.
Kísérlet volt, és kudarcot vallott, mivel soha még csak a közelében sem jártam annak, hogy elmondjam, amit valóban gondolok, és leírjam, amit valóban láttam, de nem volt értéktelen, legalábbis nem teljesen, mert ha egy egyén valóságának lehető legőszintébb ábrázolását erkölcstelennek nevezik, és botrányt okoz, akkor a szocialitás ereje mutatkozik meg, és az, hogy ez miként szabályozza és ellenőrzi az egyént. Ez irtózatos erő, mivel kizárólag hétköznapi történésekről írtam, semmi rendkívüli nem volt benne, mindennap, folyamatosan történik ilyesmi, és mindenki tud róla: alkoholizmus, hűtlenség, pszichés betegség és maszturbálás, hogy csak néhányat említsek, ami eljutott a regényből az újságok címlapjaira. Egyedül az volt a szokatlan, hogy a hétköznapiságot egy regényben valós nevekhez társítottam, és konkrétumként, meghatározott emberekhez kapcsolva jelenítettem meg.”

Kiadó: Magvető

Fordító: Patat Bence

Ajánlott olvasmányként ideteszem a fordító kétrészes műhelynaplóját a Harcok kötet fordításáról, hatalmas munka lehetett, köszönet érte:

Küzdelmeim 1.

Küzdelmeim 2. 

A sorozat előző köteteiről: 

Halál

Szerelem

Játék

Élet

Álmok 

Nemes Nagy Ágnes: Egy pályaudvar átalakítása - vers

Amikor először olvastam egyben az életművet (lassú, de ütemes figyelemben, mint egy regényt), kétszer is kénytelen voltam hosszabb lélegzetet venni, megtörve a ritmust. Az első ilyen lélegzetvételt a Paradicsomkert követelte ki, a Szárazvillám kötet amúgy is erős anyagából kifénylő ráismerés, ami akkor megszülte a magamét: ez a költemény szinte dedikált párverse Pilinszky János Apokrifjának. Pilinszky ítélet-verséhez Nemes Nagy Ágnes megírta a bűnbeesés-verset. Armageddonhoz a Genezist. Pontos távolítással, ugyanabba az időtlen, múltjövőt is jelentő pillanatba. A két vers jelenideje pontosan ugyanaz.
 
Viszont a finoman egymásra rezonáló tartalmak kerete, a (nem is biztosan tudatosan) párverset író költő hangja itt még nagyon sokat (érzem olykor úgy, túl sokat) köszönhet Jónás imájának. Babits utolsó, irodalmi fátylaktól legmentesebb intonációja is ott visszhangzik benne, figyeljétek benne az elszakadt sövényt jelzőkarókat gátakat... Figyeljétek a rímelésben, a dallamban: ahogy a nyárfasor a fény csücskét még egyszer földbe szúrja. A saját költői tapasztalat a mesterség jegyében itt kiteljesedik – de hangban nem képzi ugyanúgy azt a csúcspontot, mint a pályatárs költeménye.
 

Az egykori Déli madártávlatból (az indulási oldal a Krisztina krt. felől)

Nos, pont ezért voltam kénytelen szünetet tartani a Napforduló kötetének versei után is. Írtam már, hogy szerintem ebben a kötetben lép túl a mester gyönyörű terhet is jelentő kötelmein, engedi el a megszületett saját ízű szigora okán Babits maradvány-hatásait. Itt születik meg, és egyből teljes fegyverzetben, Pallas Athéné-módra „kiugorva” a költőfejből az addigi szándék teljese. Az objektív korrelatív líra valójában (Nemes Nagy Ágnes saját szavaival) egyszerre megélt konkrétumokhoz tapadás és elvontsághoz húzó hajlam. A nagyon konkrét tárgyakhoz kötött, azokat mozdító képszegény, de voltaképp elidegenítés-mentes gesztus megszüli a „tárgy-élmény” sűrített fokát – és vele (vagy belőle) az egyetemes élmény ízét. A személyes, a gyónás, (a költő szavával) az exhibició nagyon könnyen hamisuló gesztusai helyett a torzíthatatlant. A gondolat legszebb illusztrációja, ha elolvassátok a Látkép gesztenyefával (Kabdebó Lóránt interjúja) első néhány bekezdését, és „hallgatjátok” a költőt. Vagy engeditek, hogy egyszerűen hasson a kép: Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak. / Az én szívemben boldogok a tárgyak. Vagy bármelyik kép. A vállon ülő madár. A szárítókötélről szökve lobogó vászon katona-teste. Vagy Ekhnáton. A vitte önmagát.
 

Túlfutásos baleset a mozdonyforgató dobnál.

Meg kellett állnom utána, és valahol a tovább-olvasás lehetetlenségének érzése környékezett – akár Pilinszky Apokrifja után, anno, mikor először olvastam. Nem gyakran éreztem ezt a torokszorító nekem-szólást, a magamra vétel ennyire elemi kényszerét – és ilyenkor mindig elfog az érzés, mennyire pokol lehet ez a pálya adott pontján (mondjuk ki: korán) érkező kiteljesedés a költőnek. Mennyire ijesztő lehet, hogy a vágyott, az elképzelt teljesség-érzetet, amiért munkálkodott magán s a szavain, megvalósította. Pilinszky tovább-lépéséről, a kései életműről hosszan gondolkodtam, mire érteni véltem, hogyan-miért született. Nemes Nagy Ágnes esetében mindez valójában nem tartott ennyi ideig. A költői műhely padlójáról felszedett szálkáktól a gyerektekintetig hátrálás megértése a megbocsátás jegyében állt – a költőtárs esetében viszont csak hagynom kellett, hogy a faragványokat végsőkig csiszoló fegyelem helyett a lovak közé dobott gyeplő jegyében, az elengedés jegyében megszülető új hang engem is elragadjon.
 
Ideje elolvasnunk a verset:

 
 
Egy pályaudvar átalakítása
 
   Valószínűtlen,
hogy mégis föld van itt alul, holott ős-zárvány képződésű volt itt az útburkoló kiskockakő. De úgy látszik, a kő alatt, a kábel alatt, a kényes nyirokérrendszerek alatt (e pulzáló berendezések) mégiscsak föld van itt alul, mindenek ellenére föld.
 
   Most éppen kráter. Vagy nagyműtét. Egy állatkerti, ritka nagyvadé, kábítással, nagyműszerekkel. Állatbelsők tornyai. Mert lebenyenként szedik szét ezt a testet. Különrakják a májat és vesét. Durván-pontos mozdulatok a mészárlás s a gyógyítás között.
 
   A seb környéke érzékeny. Elkínzott házak, hámlásuk, mint egy másodlagos kórtünet, bágyadt villamosok bukdosása az elkötött erekben, az összefércelt csatlakozások, a süppedékes kőhiány, azok a duzzadt vágány-varratok. És a növények, a végképp védtelenek, akiknek szárát szemétvödörbe-dobáskor eltörik, mint Jézus lábát (szinte) keresztről-levétel után, a növények poros rémületükben.
 
   Középen pedig a működés. Az exkavátorok, a fixplatósok. A gépkezelő odafent, mint egy függőben maradt pilóta. Citromsárga gumiruhában gödrökbe mászó űrhajósok. A lárma tűrhetetlen torlaszai közt katasztrófák nyugalma, fejvesztett közöny. Egy drótcsomón plasztikszatyor. (Az ételcsomagok a világon. Papír, műanyag, egy-egy kendervászon-darab. A textúrák, a bogok és kötések. Bizony, feleim, emitt, amott.) És milyen különös sapkák! Talán bálnavadászok fejfedői, egy szertartás álarcai. S az óriási munkakesztyűk, e kézutánzó, absztrahált kezek.
 
   Itt lesz a központi létesítmény. Itt lesz a csarnok. Itt aszparágusz, információk. Itt lesz a… látod? Fent, ahol még üresek most a légköbméterek, fent, fent a nem-levő. Még átlátszó, még elvitatható. Túlságosan sok szél fúj rajta át. De egy jó lencse már rögzítené. A kellő fényerőnél. Hiszen oly keskeny réteg zárja el, oly keskeny réteg attól, hogy legyen. Így már-már látni éleit fent, a biztos és a kétes közti térben, így már-már elbeszélhető, amint beúszik a képbe e visszájára fordult csökkenés (homályos, nagy hajótest), lételőtti, beláthatatlan emeleteivel.
 
   Te emlékszel még, ugye, a mozdonyforgató dobra? Terméskő-ellipszisben végződött akkor a pályaudvar, az ellipszis fejében ott volt az acéldob. A mozdony ráállt és megfordult vele, mint egy táncoló elefánt. Még ott a régi, sárga állomásépület, avult, de működő nosztalgiákkal. A gőzbodor mögötti lámpák, esőben a hajnal. És a sínek meg a talpfák éjszaka (ezt fentről nézd, a hídról), ezek a derengő, mennyei lajtorják a vízszintes végtelenbe.
 
   De fordulj vissza. Nézd meg mégegyszer az építési területet. (Úgy értem: a történés táblái közt próbálj meg visszatalálni arra, amely jelenlétnek nevezhető.) Aztán tekintsd meg a Vérmezőt. És fölötte a Várat. A gyakorlott sebesültek nyugalmát. Figyeld meg őket (visszamenőleges viszonylataikban is), azután – még világosabban – vedd szemügyre azt a hajlatot, ahogyan a földtani teknő a domb tövében elhelyezkedik. Így. Most éles a kép.
 
   Ugye, emlékszel, amikor befejezték? Te ott voltál, amikor véget ért? Te ott voltál a megnyitáson is még? Tágas lett. Versenyképes. A mozgólépcső-torkolatok ugyan nem egészen… de mindegy. Vágányvezérlés. Épületegyüttes. Csomópont.
 
   Ugye, emlékszel a citromsárga gumiruhára? Az ételcsomagokra a világon? A kétes és a biztos közti térre? Ugye, emlékszel a Vérmezőre? A földtani teknőre a domb alatt? A visszamenőleges viszonylatokra? Az átalakításra? Az épületegyüttesre? És az átalakításra? A légikikötőre? Emlékszel-e arra a városra?
 
   Te ott voltál a megnyitáson?
 
 

Az átadás után.

Aztán később beérett bennem... az avantgarde-kezdemény fogalmaz a költő egy interjúban. ...az élményeink, amiken átmentünk, már-már nem is antropomorf nagyságrendű élmények voltak. Elmeséli, hogyan segítette József Attila, az ő nagyon fájó végletei ennek megragadását – de ezt (a megragadás sikerülését) láttuk a Napfordulóban. Az itt olvasott „átalakítás” többlete tényleg a szavaknak adott szabadság. A fegyelem másba vetkezése. Nemes Nagy Ágnes pontosan látta, hogy a Szárazvillám-kötettől úgymond nem bigát, hanem kvadrigát, nem kettős fogatot, hanem négyes fogatot hajt, többféle szólamot, versalkotó erőt kell összefognia, mint annak előtte (ez bizonyos tekintetben erősen emlékeztet T. S. Eliot érett költészetének versképző módszertanára); s hogy az újabb két pár Pegazusának a kihagyásokkal, egyfajta elliptikus írásmóddal hagy helyet. Hogy a vers akarata szerint tényleg kilógjon a megfogalmazás kereteiből. Épp a fegyelem szigorodása kezdte tördösni a formát. A kiterjesztett értelmű szimbolizmus helyett, ami szerinte a Nyugat harmadik nemzedékét általánosan jellemezte, 1948-tól így formálta ki a maga formailag töredezett fegyelmű, avantgard ihletésű, de az egykori előörs áramlatához képest plasztikus, kőszikla-kemény faragvány-költeményeit.
 

A bővítés után.

S itt, a sziklaszálakon túl, az Egy pályaudvar átalakítása kötetben hagyja ezt a kegyetlen korok formálta „négyes fogatot” a maga tetszése szerint repülni. Az elengedés jegyében megszülető új hang csak a formai követelményeket engedi el, a tartalmi szelek, a versbe lobbanó tárgyak feszítő követeléseit mindvégig érvényesülni engedi. Írtam már: „az önmagát beszélni hagyó költő, a lovak közé dobott gyeplő ez esetben a lovaiba helyezett bizalom”. Ez a legszebb kíváncsiság, a fegyelem szoborfaragó évei után, amikor a költő maga is kíváncsi, merre kószál majd a megragadható téma tájain a „négyes fogat”.
 
A pályaudvar apropó. Állatkerti, ritka nagyvad, nagyműtét alatt. Hiszen a háború elsodorta az épületegyüttes bő felét. Az indulási oldal épületei megkopva, úgy-amennyire helyrehozva álltak; viszont az egykori fogadóoldal, az Alkotás út felőli helyén ideiglenesség jegyében odakent épület csúfolkodott; az egykori (a Nyugati-pályaudvaréhoz hasonló, csak nem üvegezett) vasszerkezetes sátortető sehol. A technika fejlődése a valahai csarnokon túl, a kereszteződés felett helyet foglaló mozdonyfordító dobot feleslegessé tette. Itt lesz a központi létesítmény. Bár még túlságosan sok szél fúj rajta át. Apropó egy korban, amely az átalakítás jegyében létezett, a „holnapra megforgatjuk az egész világot” jegyében. A „fejéről a talpára állítjuk” jegyében. A költő a háború rombolásai után megélhette a romeltakarítást és az újjáépítés későbbi „helycsináló” korszakait is. Ez egy permanensen rombolás-kori költemény, épülésnek álcázva.
 

A Déli fénykora.

Azt a sajátságos ízt, amit a szocializmus „mindent átértékelése” jelentett, nehéz, szinte lehetetlen felidézni azoknak, aki nem ízlelték. A működő nosztalgiákból például a házmester-kor besúgó-légköre, a visszamenőleges viszonylatokból a nem gyógyuló sebesülések megmaradtak – tovább is, sajnos, mint amíg éltek a tanúk. Azóta új sebek takarják az egykorit, de itt ezt a folytonosságot kellene észrevegyétek; értsétek-érezzétek: az „átalakítás” ezen a tájon evidens és folyamatos. Például a gyakorlott sebesült Budai Várat épp most álmodja vissza betonból csilli-villinek, „épnek” (valójában delírium-ország újjá-sebzettjének) a kortárs hagymáz. Ez is a „pályaudvar átalakítása”. Ebben az értelemben, ebben a versben, és a kötetbe foglalt testvéreiben (csak Az utca arányait keressétek meg) benne fáj az egész gyógyíthatatlanság, a folytonos elszakadás a valóságtól, ahol a tágas, versenyképes jövők mozgólépcső-torkolatai soha nem egészen... Nem egészen olyanok, mint az angyal emlékezetében.
 

Közelmúlt, pótlóbuszok sorával.

Fejtegettem már. A nagy, az „egyetlen vers” megírása után Pilinszky a Pupilla feltáró tekintetét egy cél nélkül világra csodálkozó gyermekarcba helyezi. A maga hívő hitetlenségének feltárulása után visszahátrál egyfajta gyermeki hitbe. Nemes Nagy Ágnes viszont az objektív korrelatív líra útján a maga hitetlen hitét szavakba csomagolva, a figyelem fókuszát máshová helyezve (s immár azzal is, hogy hajtott „versképző ménjei” közé ejti a gyeplőt) az egyetemes személytelen látáspontját keresi és találja meg. Ez a bukott angyal tekintet-pontja. Ami Pilinszkynél a ki beszél, az Nemes Nagynál a kihez beszélsz kérdése. A megszólított: az angyal. Ki más volt ott a még meg sem tartott megnyitáson? Az egyetlennel, az egyetlenhez beszél, aki ugyan iszonyú, de nincs benne korok generálta hamisság, kényszer, kompromisszum; akinek érdekek nélküli, őszinte a hallgatása. Aki olyan, mint a táj részvéte: csendje nem süket, kitapinthatóan jelen van. És megszólítható. Akár a Paradicsomkertben, akár a következő „átalakításkor”. Hiszen most épp eltüntetni készülünk az egykor átadott, többször átalakított pályaudvart. Az átalakítás körülöttünk ugyanúgy szüntelen. A vers érvényes. Bár ne volna az.
 
Köszönöm, ha elkísértél idáig, olvasó.

Margaret Atwood: Égető kérdések

„Rövid távon csak annyit várhatunk el a művészektől, amit mindig is elvártunk. Ahogy az egykor szilárd bizonyosságok elporladnak, talán elég lesz a saját művészi kertünket megművelni – tenni, amit tudunk, amilyen jól csak tudjuk, és ameddig képesek vagyunk rá; hogy alternatív világokat teremtsünk, amelyek egyszerre jelentenek átmeneti menekülést és értő bepillantást; hogy ablakot nyissunk az adott világban, amely lehetővé teszi, hogy kilássunk.
A Trump-korszakban a művészek és az írók azok, akik emlékeztethetnek bennünket válság vagy pánik idején, hogy mindannyian többek vagyunk egyetlen szavazatnál, statisztikai adatnál. Az egyes ember életét deformálhatja a politika, de végső soron nem a politikusaink summája vagyunk. A történelem során ez nyújtott reményt a művészeti alkotásra, amely az adott korban és helyen erőteljesen és ékesszólóan fejezi ki, hogy mit jelent embernek lenni.”
 
Az idézet a 2017-es „Mi a művészet Trump alatt?” című esszéből származik – melynek puszta léte is bizonyítja, hogy Margaret Atwood, akit sokan látnoknak, mások boszorkánynak neveznek, amiért rendre évtizedekkel előre ráérez a korszellemre, még mindig, nyolcvan felé sem fogja be a száját. Hálistennek. Az Égető kérdések magyar nyelven az első esszékötete – mint a bevezetőből megtudjuk, hazájában immáron a harmadik. Borzasztóan örülnék, ha a korábbiak is megjelennének, függetlenül attól, hogy a hatvanas-nyolcvanas évek közéleti írásainak aktualitása szigorúan véve már a múlté – Atwood szövegei jellemzően nagyon jól öregszenek, és ha regényben már a nyolcvanas évek elején „előrejelezte” korunk legfájdalmasabb visszarendeződéseit, vajon milyen tanulságokat vonhatnánk le most a korai esszéiből? Belegondolni is félelmetes.
 
Már a róla szóló dokumentumfilm is kiemelte: Atwood olyan művész, aki soha nem fordítja el a fejét. Nem kerüli a kényes kérdéseket, nem törődik azzal, miről „illik” írnia, sem azokkal, akik elhallgattatnák. Metszően intelligens és széles érdeklődési körű megfigyelő – ahogy a gyerekkortól őt kísérő természetmegfigyelések során képes órákon át csendben, türelemmel, teljes áhítattal várni egy madárra és közben magába szívni a környező erdő minden apró neszét, úgy figyeli a társadalmi változásokat, az irodalmi tendenciákat, az alkotótársak működését, a kultúra helyzetét. Minden érzékszerv kiélezve, minden részlet elraktározva, minden összefüggés feltárva. Nála nincs felszínes megfigyelés, nincs jótékony vagy propagandisztikus csúsztatás. Talán az ösztönös érdeklődés és a kíméletlen fegyelem elegye az, ami ennyire ellenállhatatlanná teszi – csak az figyel ennyire arra, hogy minden szó a helyén legyen, aki tökéletesen tisztában van a szavak erejével.
 
S hogy mégis miről ír? Mindenről és bármiről, ami épp foglalkoztatja – közéletről, politikáról, környezetvédelemről, művészetről, pályatársakról, saját műveiről. Szigorúan véve az irodalomrajongóknak nyilván a legérdekesebbek utóbbiak lesznek: bevallom, bennem tán épp ezek hagyták a legkevesebb nyomot. Atwood van annyira magabiztos szerző, hogy minden, amit el akar mondani a művéről, az benne legyen a műben. Épp ezért, amikor saját magát „elemzi”, azt azzal a jóleső érzéssel olvasom: de hisz ez mind ott van benne. Kiolvasható. Ami a legkevésbé sem azt jelenti, hogy regényei egyszerűek vagy egyszerűen dekódolhatóak lennének – sokkal inkább azt, hogy elég tudatos ahhoz, hogy elgondolkodtatni akarjon, ne rejtélyeket bogoztatni az olvasóval. Jóval érdekesebb, amikor pályatársakról ír: ezek közt vannak bevezetők, méltatások és sajnos megemlékezések is. Alice Munro Nobel-díja után a fél világ megtudhatta, hogy Atwood mennyire értékeli a honfitársat: e válogatásba is bekerült két esszé a „másik” híres kanadai kortárs írónőről; de akad itt Dickensről, Ray Bradbury-ről, Doris Lessingről, Franz Kafkáról, Ursula le Guinről és Ryszard Kapuscinskiről is írás. Nem maradhat ki persze Shakespeare (és Atwood saját Vihar-parafrázisa), meglepő módon bekúszik a kötetbe Stephen King, és a korai hatások közt még egy kis Lucy M. Montgomery is. A legjobban tán azon szórakoztam, amikor leírta, hogy a hatvanas évek Párizsában diákoskodva mennyire rettegett attól, hogy találkozzon a rajongva tisztelt Simone de Beauvoirral – érthető, magam is félelmetes jelenségnek képzelem. Vajon gondolta volna a huszonéves Peggy, hogy egy nap egy polcra kerül vele?
 
Szerintem gondolta. Atwood írásaiból süt valami megkérdőjelezhetetlen magabiztosság – lehet, hogy sokak által csodált bátorsága, látnoki ereje, „boszorkánysága” mögött egyszerűen ez áll: hogy sosem kételkedett benne, hogy megteheti, leírhatja, kimondhatja. Vannak szerzők, akik minden leírt szóba belehalnak kissé, kiknek teljes életét végigkíséri a bizonytalanság, a depresszió, annak reménytelensége, hogy megfeleljenek saját elképzeléseiknek – iszonytatóan gyönyörű életműveket köszönhetünk nekik, és iszonyú halálokat. Atwood nem tűnik olyannak, aki bele akar halni az alkotásba. Jóízűen viccelődik azzal, hogy a hatvanas években rendre azt kérdezték tőle az olvasók: „maga mikor lesz öngyilkos” – hisz költőnő volt és akkoriban a költőnőktől az öngyilkosság elvárás volt. Na tessék, egy újabb elvárás, aminek nem volt hajlandó megfelelni. Szerencsénkre. Mintha csak azt akarná illusztrálni egész életművével, hozzáállásával, fékezhetetlen alkotókedvével és humorával, hogy nem muszáj belehalni a művészetbe. Úgy is alkothat az ember, ha megőrzi a józan eszét.
 
Persze ehhez nem elég a magabiztosság – kell egy társ, aki évtizedeken át támogat. Több, mint megható, ahogy elhunyt párjától, Graeme Gibsontól búcsúzik: ne legyenek kétségeink, abban, hogy Atwood ennyire sikeres lehetett, óriási szerepe volt a hátországnak. És kell egy olyan szilárd alap, mint amit a gyermekkora nyújtott: iszonyú érdekes, ahogy a környezetvédelemről, a környező világhoz való viszonyról, az ember természetbe kötöttségéről ír. Ahogy írja, már akkor környezetvédő volt, amikor még nem is létezett a fogalom, nemhogy trend lett belőle – egyszerűen azért, mert a természetben nőtt fel. Az entomológus apa munkája okán a fél évet a kanadai vadonban töltő családban felnőve hogy is szakadhatna el valaki a természettől? Hogy ne akarná megőrizni? Hogy ne lenne kihegyezve minden változására, minden káros hatásra? Vigyétek ki a gyerekeket az erdőbe, és felnőve mind természetvédő lesz – szólna nagyon leegyszerűsítve a tanítás. Nyilván ennél ez milliószor bonyolultabb, de el kéne gondolkodni azon, hogy nem izmusokra lenne szükségünk, hanem alapértékekre. Csak sajnos az útról, amin évtizedek óta járunk össztársadalmilag, nagyon nehéz visszafordulni. Legyen szó a környezet kizsákmányolásáról, a politikai szélsőségekről, az adataink kiárusításáról, a művészet elértéktelenedéséről, az emberi jogok megnyirbálásáról…
 
„Ki mondja meg, hogy te az vagy, aki vagy? Bárki, aki képes megváltoztatni az adataidat.
Bár a digitális technológiák szuperkényelmessé tették az életünket - elég egy érintés, és máris tiéd bármi - de talán itt az ideje, hogy visszaszerezzük a feladott területeinket. Ideje lehúzni a rolót, kizárni a szimatolókat, visszaszerezni a magánélet fogalmát. Offline élni.
Vannak önként vállalkozók? Értem. Gondoltam, hogy nem lesznek. Nem lesz könnyű.”
 
Írta ezt 2015-ben az az Atwood, aki 1984-ben megírta A Szolgálólány meséjét, mintegy előrevetítve a 2010-es évek antifeminista fordulatát és a Trump-korszak ámokfutását. Tavaly, 2022-ben az USA tagállamai elkezdték szigorítani az abortuszra vonatkozó szabályokat, mire nők tömegei kezdték letörölni telefonjaikról a menstruációs appokat, nehogy megfigyeljék „rendellenes” működésüket. „Ideje lehúzni a rolót, kizárni a szimatolókat, visszaszerezni a magánélet fogalmát. Offline élni.” Látnok? Boszorkány? Vagy csupán egy minden érzékszervét kiélező, átlagon felüli megfigyelője a már mélyben lappangó folyamatoknak? Őszintén szólva, tekintve hogy ő írta a MaddAddam-trilógiát is, baromira örülnék, ha nem derülne ki, hogy minden látomása valóra válik. Végezetül álljon itt két idézet, művészetről és annak értelméről. Valójában nagyjából húsz passzust bejelöltem, és legszívesebben mindet bemásolnám ide. Ennek a nőnek tényleg minden szava aranyat ér. Most felteszem a kötetet a polcra az életmű többi darabja mellé – de nem hiszem, hogy sokáig ott fog pihenni. Újra meg újra kézbe kell venni, olvasni, hagyni, hogy átmosson az a józanság, ami süt belőle és a remény, ami, bármily baljósak is megfigyelései, ott lapul a sorok között. Mert ahogy írja, „a remény beépített tulajdonságunk. És ragadós is: a remény újabb reményeket gerjeszt, mert ha az emberek reménykednek, összeszedik magukat. Ez az, amire a jövőben mindannyiunknak szüksége van.”
 
„Természetesen lesznek tiltakozó mozgalmak, a művészeket és írókat arra fogják biztatni, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Erkölcsi kötelességük lesz - vagy legalábbis ezt mondják majd nekik - hogy hallassák a hangjukat az ügy érdekében. (A művészeket mindig kioktatják az erkölcsi kötelességükről, ezt a sorsot más szakmák képviselői, például a fogorvosok, általában elkerülik.) De az alkotóknak nehéz megmondani, mit alkossanak, vagy megkövetelni tőlük, hogy a művészetüket egy mások által kitalált magasröptű cél szolgálatába állítsák. Azok, akik követik az ilyen intő jellegű utasításokat, valószínűleg csak propagandát vagy kétdimenziós allegóriát fognak gyártani – kínos prédikációkat, akárhogy is nézzük. A középszerűek galériái jó szándékkal vannak kitapétázva.”
 
„Mi, írók mindig téged szólítunk meg, ismeretlen egyediségedben.
Ó, Olvasó, élj örökké! (Te - az olvasó egyén - persze nem fogsz örökké élni, de vicces ezt mondani, és jól hangzik.)
Mi, írók, nem tudunk elképzelni téged; mégis muszáj megtennünk.
Mert nélküled az írói tevékenység bizonyosan értelmetlen és céltalan.
És emiatt természeténél fogva reményteli cselekedet, mivel az írás egy olyan jövőt feltételez, amelyben létezik az olvasás szabadsága.
Megidézünk téged, Titokzatos Olvasó; és ím: létezel! Létezésed bizonyítéka pedig az, hogy épp most olvastál a létezésedről, ezen a lapon.”

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes

 

Nemes Nagy Ágnes: Paradicsomkert - vers

Dzislaw Beksinski képeivel - szerintem illenek ide

Én csak a Paradicsomkertet szerettem volna elemezni. Mert a sokadik újraolvasással is úgy tűnt, egyfajta határköve ennek (az összefüggéseivel gyakran szinte tüntető) életműnek; ahonnan kezdve jött az a valami más, amit Lengyel Balázs objektív korrelatívnak hívott. De tüntetőleg követelőztek az összefüggések megint, muszáj volt visszalapoznom legalább a Szárazvillám kötet (ahol ezek a versek a kényszerű hallgatás évei után az olvasókra szabadultak) Tájképek ciklusához, hogy egyben lássam ezt a teljes koncepciót, aminek a Paradicsomkert a koronája. Úgyhogy előbb egy hosszabb bevezető jön, és csak utána a vers.

Mert a Paradicsomkertet uraló látásmód a Tájképek első ciklus-címadó versétől kezdve jelen van a kötetben. Már itt mindennek pontos árnya van, miközben a nyitó Kertváros mintha csak azért láttatna tájat, hogy hiteles keretet adjon a fájdalom és szenvedély szónak (mindkettő sorvégi leütés; itt szerepel amúgy a kötet-címadó szárazvillám is – itt csak egy szokatlan jelző). A pillanatképek, tájleírások beszédmódja más dimenzióban hiteles, mint ahol fénykép készülne róluk. Ez a tájköltészet a saját adekvát nyelvének határait keresi egy olyan korban, amely egy fogalmakat durván elhasználó, borzalmas időszak (elég betegre sikerült) feloldása. A háború megette a beszédmódot, amit Nemes Nagy Ágnes használt korábban; azt a hangot, amelynek rekvizitumai a kötet első, Jegyzetek a félelemről ciklusában kísértetként még visszajártak. Miközben az ötvenes évek kényszer-hallgatást övező szólam-tengere folyamatosan megkérdőjelezte az így megszólalás, az egész poeta doctus attitűd értelmét. Mit tegyen akkor a polgári költő – kérdezte egy miniszteri hivatali látogatáskor az Újholdasok képviseletében Nemes Nagy Ágnes, mire Illyés (szintén meghívott) így válaszolt: a polgári költő akassza fel magát! Más források szerint mindez Illyéséknél történt, s a kérdést Lengyel Balázs tette fel - a lényeg: elhangzott ez a mondat. Ez a polgári költő válaszul az önakasztás helyett az egész kötet nyitóverseként himnuszt írt a mesterséghez. A tájképek is innen látszanak, több tekintetben is túlélőszemszögből, de már olyan részletekkel, amelyek aztán ebben a költészetben később nagyot repülnek: S kint felejtve, odafenn a rácson / hófehéren borzong még a vászon, / s egymagában csattog és lobog.

Az egésznek van egy olyan íze, hogy mi érvényes azután, ami történt. Ezek a szinte viktoriánus módon avítt rémhangulatok kövér ecsettel festve mintha lakmuszpapírként szolgálnának – megmérnék a szólás érvényét. Így alapoznak az Októbernek, ahol az új hang először egyensúlyba kerül. Ez is mi érvényes vers, aprólékos kisrealizmus, de már vállaltan egy megfoghatatlan érzés keltésének céljával. Kisrealizmus látáspontossága, viszont egy látomáson, egy szürreális, négy-emeletnyi angyalok vállán felejtett felütésen ül. Mert egyszerre van? Van ez az angyali nézettöbblet (ami nélkül, látjuk majd, a Paradicsomkert látásmódjának sincsen értelme) és a kártyalap-illusztrációban is valóság-ízű kisszerűség? Egyszerre van, abszurd keretet adva a versbe hallatszó gajdolásnak, a részeg tántorgásnak? Ami e sajátos kettősség jelenlétéből is következik? Ez a vers és az utána következő, szinte külön elemzésért kiabáló Flotta (ahol ez az eszközkészlet végképp leveti a kísérleti jelleget) nem mellesleg úgy ötvenhatos versek, hogy nagyon kevés momentumukban megragadhatóan azok, mert az egyetemest ragadják meg az eseményből. Ha idéznék bármelyikből, akkor az egészet kéne. Hallatlanul bátor és hiteles (hitelesítő) dolgok, ízelítőül: ez a meglelt hang a Napfordulóban, a következő kötetben aztán alaposan kiteljesült.

Itt még csak epizód. A Krisztinában, a Város télen, a Balaton visszatér a nyitóvers egyensúlyt kereső játékaihoz. A mozdulatlan / mozdulatban rímpár kontextusba rakva – ezek a versek ugyanabban a tehetetlen kimondatlanságban lüktetnek, ahol a hétköznapi különös optikát kap mindattól, amit magában hordoz; hogy szavakból kőbe faragják. Visszatérő szerkezetek, szóhasználatok az éjszakát így ütik által / a megfagyott szökőkutak / mozdulatlan extázisával. Az egymásra rétegződő látványok felett vagy van, vagy nincs baljós történet-keret, de képek, képek vannak, dögivel. Elmében hurcolt, kitüremkedő képek, általában látens háborús tartalommal. A háború gyermekei, ifjai voltak. Ő is, Pilinszky is. Akik ha bármit távlatba raktak, a távlataikból soha nem felejtették ki az átélt felelősségét. A halottakat, roncsokat, repülőket – úgy, hogy Nemes Nagy Ágnes erről (az átéltről) konkrétan a versekben soha nem beszél. De ott van a látványaiban, ha máshogy nem, az abszurd által – hogy itt fekszem a mólón, élvezem a nyarat, ott, ahol vér és testek és roncsok – hogy ez a két dolog nekem így van egyszerre. Ki kellene, hogy zárják egymást: vagy egyik, vagy másik; csak akkor (mintha ezt sugallná a költő-magatartás) Auschwitz után tényleg nem lehetne hitellel verset írni. És lám, lehet. Talán így lehet. Hogy nyitva marad a hétköznapi történések alján a tudat – mint nyitva hagyott gázkamra ajtaja.

Most jutottunk odáig szerintem, hogy érdemes elolvasni a verset:

Paradicsomkert

I.

Egy szál kövér pipacs lobog,
hol az erdőig ér a rét,
egy szál pipacs, fél-szirmát lekonyítva,
akár a nyúl a fél-fülét.

Itt a határ. Itt reng a páfrány,
míg a karhossznyi sün kilép,
a völgybe innen hempereg le,
akár egy pohos barna-medve,
nem borzolódó, lágy tüskéivel
a homokot szelíden hersegetve.

Lejjebb vad bokrokban a szöllő,
hol törzsre érez, felszökik,
s óriás babérlevelek
közül csüggeszti kebleit.
Úgy ring a zöld, akár a víz,
tömör hullámmal csap a hegynek,
a szirtek lágy hússal remegnek,
csak itt-ott villan ki a lomb
alól a kő, a csont,
és foltos, szaggatott a táj:
kövér, kopár.

S ott lent, hol kitárul a völgy,
ahol fátyol-eres gomolyba
a hőben minden szerte-folyna,
egy sor feszes, mértani-rendü szálfa,
a táj szélén éles fekete szálka,
nem olvadozva-rengve, nem lazulva,
a fény csücskét mégegyszer földbe szúrja,
s állja a hőt, – közükben
a szeletekre szabdalt végtelennel:

a szálka-fák közt áttükröz a tenger.