Nem tudom másként kifejezni. Felkelt a nap az életemben. Először csak valamiféle derengés a horizonton, mintha azt akarná mondani, hogy ide nézz! Azután megjelentek az első sugarak, egyre tisztább, könnyebb és élőbb lett minden, én pedig egyre boldogabb, aztán végül ott állt életem egének közepén, és ragyogott, ragyogott, ragyogott.”
Ha már Karl Ove Knausgård gigászi önéletrajzi filozofálása második kötetének címe Szerelem, hát nyissunk egy igazán romantikus idézettel. Több úgyse lesz belőle. Érdekes élmény volt a nyitókötet, a Halál után olvasni a szerelemről – amennyire nem ragadott el elsőre az autofikció aktuális félistene, pont annyira elbűvölt másodszorra, még úgy is, hogy a körülmények egyáltalán nem voltak ideálisak százoldalas gondolatfolyamok és többszörösen egymásba hurkolódó mesék olvasásához. (Egy jó tanács: soha ne olvassatok Knausgårdot strandon, totál alkalmatlan a félóránkénti megszakításra. Az első kötetet műtét utáni lábadozás alatt olvastam, amikor a betegágyban simán csúsztak a százoldalak, lévén mást se tudtam csinálni. Mondjuk, lehet erre meg nem a Halál kötet volt a legideálisabb választás, de hát, mindenkinek a saját perverziói ugyebár…) De mégis mivel vett le a lábamról most, ami nem klappolt az első kötetben? Mert hát, hogy visszanézzek az előző írásomhoz, azt kell mondjam, Karl Ovénk továbbra is pozőr. Sőt, díszfasz. Most mondjuk ki is mondja magáról, még ha nem is ezekkel a szavakkal. Még mindig terápia-pótléknak használja az írást, hogy kirángassa saját magát állandósult egzisztencialista nyomorából. És még mindig mintha nem lenne képes összefüggéseiben vizsgálni az életet, továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy az író, a filosz, a művész(kedő) művészetkedvelő, a szerelmes, az apa, a fiú, a barát egymástól független szerepek. Hogy ha elbújik az irodája magányában és felveszi az író szerepet, akkor levetheti az apáét. Hogy a hétköznapokban közepesen életképtelen pár miközben anyát és apát játszik, levetheti a művész szerepet. Hogy a szeretet és az a művészi felfogás, ami nem enged teret semmiféle korlátozó érzelemnek, mint a szeretet, képes egymás mellett létezni, csak jó időbeosztás kérdése az egész. Hogy aztán többezer oldalon boncolgatja mégis saját leghétköznapibb érzéseit és cselekedeteit (meg a hozzá közel állókét persze, erről később), ezzel mintegy új szintre emelve a művészi önéletírás fogalmát, némiképp ellentmond eme elhatározásnak. És épp ez az ellentmondás, ennek felismerése és belső megküzdése az, ami határozottan jobbá teszi e kötetet az elsőnél.
Karl Ove felnőtt. Már nem a görbe farka miatt siránkozó kamasz és nem is a szeretve gyűlölt apját gyászoló, még az apa halála után is neki alárendelődő fiú. Második feleségével él Svédországban, a kötet szerteágazó történetei során három gyereket vállalva (később érkezik egy negyedik is), két sikeres könyv után, egyszerre kajtatva ihlet és pelenkabeszerzés után. Felnőtt, akit bedaráltak a hétköznapok, azok minden gyönyörével és poklával.
„A mindennapi élet, a maga kötelességeivel és rutinjaival, olyasvalami volt, amit elviseltem, de semmi olyasmi, ami örömöt okozott volna, ami értelemmel bírt számomra, vagy boldoggá tett volna. Nem arról volt szó, hogy nem volt kedvem felmosni a padlót vagy pelenkát cserélni, hanem valami sokkal alapvetőbbről, hogy nem tapasztaltam meg a szűkebb élet értékét, hanem folyton elvágytam belőle, ahogy mindig is tettem. Így az élet, amit éltem, nem a sajátom volt. Próbáltam a sajátomévá tenni, ez volt a harc, amit vívtam, de egyszerűen nem ment, a valami utáni vágy teljesen aláásta mindazt, amit csináltam.”
Knausgård valószínűleg a világ legindiszkrétebb írója. Nem véletlen, hogy a sorozat megjelenése után egyes családtagjai perrel fenyegették, mások idegösszeomlást kaptak. Ahogy nem kíméli saját magát és a lehető legnyersebben tárja elénk mindazon érzéseit, vágyait, sérelmeit, amelyeket a jóízlés elhallgattatna, ugyanúgy tárja elénk e kötetben a felesége, Linda depresszióját és a házasságuk mindennapi játszmáit. Bizonyos pontokon undorító, ahogy minden kisszerűségüket, sérülékenységüket, egymás fejéhez vágott féligazságaikat kiteregeti – máskor meg gyönyörű, mennyire látja, érzi, képes éreztetni velünk is a poklot, amin Linda keresztül ment. Sok szempontból mondható, hogy az ég egymásnak teremtette e két depresszív művészlelket, akik ezer szállal kapcsolódnak, és ezer szinten érzik-értik egymás rezdüléseit; ugyanakkor épp ezért robbanásveszélyes és a mindennapokban életképtelen ez a szövetség. Nem egyszer eszembe jutott, hogy miért kellett gyereke(ke)t vállalniuk – Linda depressziója és Karl Ove művészi elhivatása egyaránt pokolian megnehezíti a családi életet. Mintha csak a dac vinné előre őket, hogy márpedig jobban fogják csinálni, mint a szüleik, jobbak lesznek, mint az apa, aki ellen mindketten lázadnak (Linda Boström Knausgård is írt egy regényt egy tragédiába forduló apa-lánya kapcsolatról, minő meglepetés – persze várólistás az is); majd ők megmutatják, hogyan lehet ideális családot menedzselni. Csak hát közben képtelenek szívvel-lélekkel és ami fontosabb, szellemileg átadni magukat e törekvésnek. Ezért csak marják, marják, marják egymást, miközben Karl Ove százoldalakat tölt meg arról való filozofálással, miként is kéne másképp élni.
Ez így egész banálisan hangzik, de épp e hétköznapi banalitás az, ami folyamatosan mozgásban tartja a kötetet. Mert itt még annyi hagyományosan vett történet sincs, mint az előző kötet két felvonásában. Töredékeket kapunk, gócpontokat a kis család életéből, töréspontokat, melyek aztán végeérhetetlen gondolatfolyamokat indikálnak leginkább arról, miért is érzi magát Karl Ove folyamatosan kívülállónak a saját életében, honnan ered állandó szorongása, boldogtalansága; mi ez a megállíthatatlan sodródás, elidegenedés, ami oly nagyon jellemzi ezt a globalizált, nagyvárosi, jóléti társadalmat, amelyben élünk, hogy miért nem vagyunk képesek megállni és csak élvezni az élet hétköznapi ajándékait, hogy miért hajszolunk mindig valami mást, mint ami van. Parttalan filozofálgatásával aztán észrevétlenül jut el oda, hogy felrajzolja a talajvesztett, huszonegyedik századi nyugati értelmiségi prototípusát, és az erre az életmódra leselkedő veszélyek hadát (no meg azt, neki hogyan nem sikerült megküzdenie velük).
„Alig olvastam már könyveket; ha volt egy újság a kezem ügyében, inkább azt böngésztem. És egyre alacsonyabbra került a léc. Ami hülyeség volt, mert ez a fajta élet nem nyújtott semmit az embernek, csak az időt segített elütni. Amikor láttunk egy jó filmet, az valamit felkavart bennünk, mozgásba lendítette a dolgokat, mert így megy ez, a világ mindig ugyanaz, ami változik, az a mód, ahogyan szemléljük. Az a hétköznap, amely időnként ránk tiport, éppoly könnyen felemelhetett bennünket valami örömteli eseményhez. Minden a szemtől függött. Ha például a szem a vizet nézte volna, ami mindenütt jelen volt Tarkovszkij filmjeiben, és a világukat egyfajta terráriummá változtatta, amelyben minden csörgedezett és folyt, úszott és sodródott, ahol megesett, hogy az összes szereplő elhagyta a képet, és csak egy asztal maradt, rajta kávéscsészékkel, amelyek lassan megteltek esőcseppekkel, harsogó, szinte fenyegetően zöld növényzettel a háttérben, igen, akkor a szem azt is látta volna, ahogy ugyanaz a vad, egzisztenciális szakadék megnyílik a mindennapokban. Mert hús és vér voltunk, csont és inak, körülöttünk növények és fák nőttek, rovarok zümmögtek, madarak röpködtek, felhők úsztak, eső esett. A pillantás, amely értelemmel ajándékozta meg a világot, állandó lehetőség volt, mi azonban szinte mindig mást választottunk.”
És így érünk el mindennek a leglényegéig, a művészet szentségéhez. Ami mindig a végső menekülés, az egyetlen, ami felé érdemes haladni, még akkor is, ha depresszió, koszos pelenkák, házastársi játszmák, perrel fenyegető rokonok és egzisztenciális nehézségek szegélyezik utunkat. Ami a valódi szerelem. Mert végső soron nincs semmi, nem marad belőlünk semmi, csak az a pár sor, amit papírra vetünk. Így jutunk el odáig, hogy a regénybeli Karl Ove belekezd a Harcom sorozatába. A többi meg már irodalomtörténet. Következzék a harmadik kötet, a Játék (amelynek a címe minden alkalommal Játszmaként ugrik be – majd meglátjuk, okkal-e).
„A fiktívnek nincs értéke, a dokumentaristának nincs értéke. Az egyetlen, amiben értéket láttam, aminek továbbra is volt értelme, azok a naplók és esszék voltak, az irodalom azon része, amely nem a történetmesélésről szól, ami nem szól semmiről, csupán egy hangból áll, a saját személyiség hangjából, egy életé, egy arcé, egy pillantásé, amellyel találkozhat az ember. Mi egy műalkotás, ha nem egy másik ember pillantása? Nem felettünk, nem is alattunk, hanem a saját pillantásunkkal egy magasságban. A művészet nem élhető át kollektív módon, ahogyan semmi más sem, a művészet az, amivel egyedül van az ember. Egyedül találkozik a pillantással.”
Kiadó: Magvető
Fordító: Petrikovics Edit
