Hilary Mantel: Tükör és fény

„Morust mostanában mártírként emlegetik, nem pedig olyan személyként, aki rosszul becsülte fel az esélyeit. Azt hitte, képes lesz befolyásolni Henriket, mondta Cromwell Chapuysnek, és talán igaza is volt; de aztán olyasvalamivel találta magát szemben, amire nem számított: Boleyn Annával. Mi, tanácsosok, jövőbe látó, bölcs embernek hisszük magunkat, komoly ábrázattal vázoljuk a pozíciónkat, előteregetjük terveinket, az éjszakába nyúlóan érvelünk álláspontunk mellett. Aztán beront egy kislány, felborítja a gyertyát, és lángra lobbantja ruhánk ujját, hogy a bőrünket mentve, őrjöngve csapkodjuk magunkat. Meggyötör, hogy egy alamuszi tolvaj, mint Riche, felülkerekedjen rajtam; hogy egy bolond, mint Pole, meglékelje a hajómat; hogy egy idióta, mint Lisle, vízbe fojtson. Talán lesznek, akik azt állítják, hogy az evangéliumért haltam meg, ahogy Morus a pápáért. A legtöbben azonban nem fognak mártírnak tekinteni, legfeljebb olyan személynek, aki feláldozta magát az életben való előrelépés nagy ügyéért.”
 
Tizenegy évvel és majd’ háromezer oldallal azután, hogy a Farkasbőrben lapjain megismerkedtünk az egykori konyhalegénnyel, az iszákos apja mellől a legkülönbözőbb európai hadseregekbe menekülő, Firenzét és Antwerpent végigkémkedő, onnan Angliába visszatérve a kor legnagyobb formátumú politikusává és VIII. Henrik államminiszterévé érő Thomas Cromwellel, Hilary Mantel gigantikus Tudor-trilógiája elért a végére. A maga nemében páratlan irodalmi vállalkozásnak már az első két kötete is többszörösen nehezített pályát jelentett az olvasó számára: Cromwell szemszögéből nézve, a bőrébe bújva, olykor csapongó gondolatfolyamait, máskor hidegfejű racionalitását, megint máskor embertelen kegyetlenségét belülről - mintegy belső monológként - hallgatva Henrik vérgőzbe burkolt Angliája még a történelemkönyvekből ismertnél is rémületesebb helynek tetszik. Nem egyszer olyan érzésem volt, mintha valami pokolbéli bűzös mocsáron gázolnék át, fejemben a környező poklot tervező démon gondolataival. Közel egy hónapig tartó, itt-ott küzdelmes olvasás volt, olykor meg kellett szakítanom valami könnyed kis semmiséggel, annyira lehúzott – miközben egyébként sokszor roppant szórakoztató szöveg, és tagadhatatlanul sodornak magukkal végeérhetetlen intrikái.
 
„Amint a királyné feje elválik a testétől, Cromwell már indul is.”
 
Azt hiszem, e felütés méltán kerül be a legjobb első mondatok közé. Mantel szokásához híven pontosan ott folytatja, ahol az előző rész végén abbahagyta: Boleyn Anna nyakára épp lesújtott a francia hóhér kardja, Cromwell pedig siet a királyhoz jelenteni, immáron minden akadály elhárult a Jane Seymourral kötendő frigy elől. Henrik boldog, Cromwell boldog: a szelíd, halkszavú, kedves, bárminemű ambíciótól mentes Jane épp az ellentéte Annának, aki a királyi nászágy mellett az egész birodalom feletti irányítást is magáénak akarta. Mindenki megnyugodhat, hamarosan megszületik a várva várt trónörökös, béke van. Ám ez nem az a sorozat. Királydráma helyett tizenhatodik századi Kártyavár, amit kapunk: a vallási reform ugyan végigsöpört Anglián, Cromwell terveinek megfelelően szépen csorog az államkincstárba (s a baráti főurak főkönyveibe) a felszámolt apátságok, elkobzott egyházi vagyonok jövedelme, ugyanakkor a skót határvidék lázong, a Rómához hű főurak szervezkednek, a Boleynek bukása ellenére pozícióban maradt Howard-pereputty pedig mindent megtenne, hogy kigolyózzák a Boleyn Annát felemelő, majd elveszejtő Cromwellt a hatalomból.
 
Mindemellé a franciák és a spanyolok hol megújuló, hol megrekedő szövetsége folyvást veszélyezteti Henrik trónját, Róma az apja által fattyúnak bélyegzett Mária hercegnőt támogatja, a németalföldi fejedelmek Luther tanai miatt nem szimpatizálnak a legfőbb egyházi hatalmat magához ragadó, ám nagyrészt a római katolikus dogmákat követő Henrikkel. Királyunk, aki egy kislány libbenő ruhaujja miatt szembement a fél világgal, hirtelen ott találja magát, hogy mindenhonnan ellenségek veszik körül, saját országát pedig szétszaggatják az acsarkodó nemesek. Akik, miközben friss kiscsibéikkel próbálják felkelteni Henrik érdeklődését (mert Anna példája megmutatta: a király kegyeibe az ágyékán keresztül vezet a legbiztosabb út), egy dologban egyetértenek: mind gyűlölik Cromwellt. A kötet ezer oldalát végig belengi a minden oldalról való fenyegetettség érzése – Cromwell oly magasra emelkedett, amit már nem tűrhetnek ezek a családfáikba szédült bárók és grófok. Nem elég, hogy lényegében az összes fontos politikai pozíció az övé, hogy vagyona vetekszik a királyéval, még ráadásul nemesi rangot is kap.
 
Cromwell a legjobb tudása szerint (no persze a számára legnagyobb politikai hasznot hajtó módon) próbálja megőrizni a békét, pávatáncot jár a külföldi követek között, királynőket végeztet ki és újabb házasságokat szervez, megbékíti Henriket a lányával, Máriával (s ezzel megóvja attól, hogy Angliát lerohanja a spanyol armada a hercegnő esetleges kivégzése miatt) – mindeközben nem veszi észre (valóban nem?), hogy ellenfelei minden lépését módszeresen ki fogják játszani ellene. Ha fegyvereseket gyűjt maga mellé, hogy mint minden nemes, kiállíthasson egy sereget az északi lázadók ellen – Henriket akarja támadni. Ha a franciákkal, a spanyolokkal, a német fejedelmekkel tárgyal – saját pártjára akarja állítani őket. Ha Mária érdekeit védi – el akarja venni a hercegnőt, hogy Henrik után ő uralkodhasson felesége jogán. A főurak szemében Cromwell maga az Antikrisztus – Mantel legnagyobb erőssége épp az, hogy az olvasó tarkóját is bizsergeti az érzés: nem lehetséges-e, hogy tényleg az?
 
Cromwell mindig mások előtt jár egy lépéssel. Már azelőtt készült Anna bukására, hogy Henrikben felmerült bárminemű gyanú – ne feledjük, ő vezette a Wolf Hallba, a Seymourok otthonába a királyt azon a végzetes nyáron. Hidegvérrel állított fel és állított félre sakkbábukat – kezében mindenki csupán eszköz saját céljai elérése érdekében. Ugyan miért is ne feltételeznénk, hogy a beteges, magányos, mindenki által elárult Máriához sem csupán a szánalom vezeti? Miért hinnénk el, hogy a király érdekeit tartja szem előtt, amikor megbékélést sürget elsőszülött lányával? A Putney-i patkolókovács fiáról, aki miniszterré és főpecsétőrré emelkedett, s grófi rangig vitte, miért is ne tudnánk elképzelni, hogy Henrik koronájára pályázik? El tudjuk. Ez a legszebb ebben a könyvben – hogy Cromwellről mindent és mindennek az ellenkezőjét is el tudjuk képzelni. Háromezer oldalt töltünk ennek a zseniális szörnyetegnek a fejében, és a végén semmivel sem vagyunk közelebb ahhoz, hogy ismerjük. Adott egyfelől egy pragmatista manipulátor, aki Macchiavellit tekinti példaképnek; aki ha kifogy a kincstár a tartalékból, kidolgozza a Rómától való elszakadást, hogy rátegye kezét az egyházi vagyonra; aki laza kézzel állít félre királynékat, hercegeket, püspököket; aki minden Henriknek szerzett font után magának is félretesz egyet. Másfelől egy szerető apa, aki bármit megtenne, hogy fiát minél magasabbra tolja (el is veteti vele Jane Seymour testvérét); a lehető legkisebb rosszra törekvő államférfi, aki próbálja visszafogni az ekkorra már az elmebetegség jeleit mutató király vérengzését; diplomáciai zsonglőr, aki a békét tartja szem előtt.
 
Hogy mibe bukik bele? Épp abba, ami felemelte: a király szerelmi szeszélyeibe. Amikor a német fejedelmekkel kötendő szövetséget megpecsételendő megszervezi a király házasságát Cleves-i Annával, mellélő. Henriknek nem tetszik az ara. Ugyanekkor meglebbenti a ruhaujját egy újabb kislány, Howard Katalin, aki ugyan sem észben, sem ambícióban nem mérhető egykori unokanővéréhez, az idősödő, kéjvágyó királynak épp elég: egy újabb házasság, amit meg kell semmisíteni, egy újabb bűnbak, akit fel kell áldozni, egy újabb hatalmi vákuum, amit be kell tölteni. Az addig vádmorzsákat gyűjtögető főuraknak pedig más se kell: Cromwell lesz a bűnbak, aki a kudarcos házasságszerzés mellett lassan minden balszerencséért felel, ami Henrik udvarát meglegyintette. Mantel mestere a keretes szerkezeteknek. Egy kivégzéssel s a vele egy napon megtartott királyi esküvővel indítunk, s egy kivégzéssel és a vele egy napon megtartott királyi esküvővel búcsúzunk. Cromwellnek éppúgy egy „gyertyát feldöntő kislány” lesz a végzete, mint Morus Tamásnak. S ugyanúgy végzi, mint a nő, akit bár felemelt, majd szemrebbenés nélkül megbuktatott, titkon mindig is csodált: „Anna egyetlen célt tűzött ki maga elé az evilági életben: megszerezni Henriket és megtartani. Most elvesztette (…) és nem létezik bíróság, amely keményebben ítélné meg őt, mint saját maga teszi. Amióta csak Henrik tegnap ellovagolt tőle, ő, Anna, nem egyéb imposztornál, csalónál, gyermeknél vagy egy udvari bolondnál, aki beöltözött egy királyné ruháiba, s akit egy királyné termeiben szállásoltak el. Anna tudja, hogy a házasságtörés vétek, felségsértés és bűn, de ezeknél jóval nagyobb hiba, hogy vereséget szenvedett”. Hilary Mantel Cromwellje számára sem a hóhér bárdja a legnagyobb csapás. Hanem a kudarc. Hogy hiába emelkedett elképzelhetetlenül magasra, nála sokkal ostobábbak győzték le. Hogy nem királyként, nem is fűúrként, nem Britannia legnagyobb politikusaként halt meg, hanem senkiként. Ahogy született. Sovány vigasz: a történelemkönyvek szerint Henrik később semmit sem bánt meg annyira, mint Cromwell kivégzését. Sajnos, hogy ehhez mit szólt volna, már nem tudhatjuk meg.

A sorozat korábbi kötetei: 

Farkasbőrben

Holtaknak menete 

Kiadó: Libri

Fordító: Gázsity Mila 
 

The Crown – A Korona – 4. évad

Az idei év tán legjobban várt streaming bemutatója A Korona negyedik évadáé volt – világszerte milliók várták tűkön ülve, hogy folytatódik II. Erzsébet és családja története a botrányos nyolcvanas években. Már az első három évad kapcsán is írtam, hogy most érkeztünk el a legizgalmasabb és a készítők szempontjából legkockázatosabb évekhez – nagy kérdés volt hát, sikerül-e megugrani a lécet. Nos, első nézésre azt tudom mondani, a negyedik évad simán hozza az előzőek színvonalát, bizonyos részek a sorozat legjobbjai közé tartoznak, az új idők, új tematikák, új főszereplők beemelése a történetbe parádés. Hiányérzet igazából nincs, ami jobban feszítheti most a nézőt, az a következő szezon borús ígérete. Mert ha tetszik, ha nem, a szereplőt, akire az évadot felépítették, akit a királyi családot övező összes változás indikátoraként nagyon szépen bemutattak, ki kell nyírni. És ezt baromi nehéz lesz úgy képernyőre vinni, hogy ne sérüljön az eddigi koncepció.
 
De hagyjuk egyelőre Diana feltehetően az ötödik évad végén bekövetkező halálát – nézzük a felbukkanását. Az évad egyik nagy kérdése volt, hogyan sikerül bemutatni a szívek hercegnőjét, és az már az első résztől nyilvánvaló, hogy a készítők is erre fektették a legnagyobb hangsúlyt. Az akkor még kamasz grófkisasszony felbukkanása pont olyan üde és bájos, amilyennek a tündérmese modernkori megtestesítőjét látni szerették volna a nyolcvanas években. Egy éteri lény, egy naiv, rajongó kislány, aki mániásan próbálja magára vonni a hercege figyelmét. Simán elérték, hogy már ettől az első felbukkanástól másra se tudjunk gondolni, mint hogy ezt a kislányt mint egy áldozati bárányt véreztette ki a család, az intézmény, a média, a közvélemény… Brutálisan ügyesen sikerült táblára helyezni az új játékost. És ügyesen, bár kissé szájbarágósan sikerült érzékeltetni, mekkora játékos lesz ez az egyelőre naiv tündérke a későbbiekben – bár egészen elképesztően pofátlannak tartom a showrunner Peter Morgantől hogy önmagát parafrazeálja a szarvas-hasonlattal (A királynőben anno a halálba hajszolt Dianát állította párhuzamba a Balmoral szomszédságában elejtett királyi szarvassal), a királyi családot lázba hozó sebesült szarvas és az azzal való humorizálás, vajon kerül-e Balmoral ebédlőjébe végre egy méltó „ellenfél” a már a falról letekintő korábbi trófeával szembe, jól érzékelteti, hogy a sorozat abszolút főszereplőjének, a Koronás főnek egyedül Diana volt méltó ellenpárja, egyedül ő volt képes arra, amire sem politikusok, sem egyéb családtagok botrányai, sem gazdasági sokkhatások nem: hogy alapjaiban ingassa meg a Korona és a Koronás fő tekintélyét.
 
Pedig nem indult ő nagy játékosnak – ahogy a korábbiak kapcsán is írtam, szokatlanul bátran nyúltak a készítők a walesi hercegi pár házasságához és annak előzményeihez: a harmadik évadban megalapozták a család által szétszakított Károly - Kamilla kapcsolattal és tulajdonképpen szépen tartották is az irányt. A sorozatbéli walesi herceg egy percig sem tagadja, hogy olyan nagyon nem óhajtja megszakítani a kapcsolatát ifjúkori szerelmével, sőt – ezzel együtt leendő királyként persze teszi a kötelességét, elvesz egy, a család által alkalmasnak ítélt nőt, kis trónörökösökről gondoskodik, játssza a szerepét. Ahogy előtte a szülei, nagyszülei és az ő felmenőik. Nem is lett volna baj, ha mindehhez talál egy, a szüleihez hasonlóan pragmatista feleséget, aki érzelemmentesen játssza a szerepet és hercegnőként, majd királynéként félrenézve, biztosítja a Korona integritását. Csakhogy egy naiv, szerelmes, minden élettapasztalatot nélkülöző tizenkilenc éves lány erre a legkevésbé sem volt alkalmas. És itt válik szét, ki lesz a tündérmese hősnője és ki a már-már mesei gonosz… Károly egészen addig szánalomra méltó áldozata szülei ridegségének, a ráerőszakolt családi kötelmeknek, az érzelmeket minden körülmények közt a kötelességnek és a Koronának alárendelő nevelésnek, amíg nem kényszeríti rá ő maga is ezt az ocsmány játékot valakire, aki nincs tisztában a játékszabályokkal és aki éveken át hiába esdekel a szeretetéért és a figyelméért.

 

Persze ez a sorozat készítőinek narratívája – sosem tudjuk meg, mi zajlott valójában a Kensington palota fali közt. Mindenesetre az ábrázolás brutális, és bár még így is árnyaltabb, mint bármely eddigi interpretálása e tragédiába forduló tündérmesének, érezhetően ez is amellett teszi le voksát, hogy ebben a kapcsolatban Diana volt a kizárólagos áldozat. Azt, hogy bármi történik is, a világ szemében ez megkérdőjelezhetetlen tény lesz, a sorozatban épp Kamilla ismeri fel – ő mondja ki, hogy egy esetleges válás esetén az egész világ által imádott hercegnő mellett másnak esélye sincs szimpátiát kivívni. A történelem őt igazolta. Érdekes egyébként, hogy mennyire megfoghatatlan ez az imádat, ami a hercegnőt körülvette. Igazából a sorozat sem tud mit kezdeni vele, csak bemutatja, de nem tudja feltárni az okokat – miért is imádta ezt a jelentéktelen fiatal nőt megannyi ember? Hogy lehet, hogy első hivatalos körútján, alig huszonkét évesen akkora népszerűségre tett szert, hogy könnyedén lemosta nem csak férjét, de az egész királyi családot? Mi volt a titka? Ez egyelőre rejtve marad – a következő évadra vár az öntudatra ébredő, a médiát a család ellen fordító, szó szerint az egész világot (immáron tudatosan) maga mellé állító nő bemutatása.

 
Nem véletlenül írtam ennyit a tündérmese hercegnőjéről – hiába van három korszakos jelentőségű nő a plakáton, a főszereplő ezúttal ő. Persze nem mehetünk el szó nélkül a másik kettő mellett sem. A változás tradíciót ostromol – szól az évad szlogenje, s ez tán még a walesi hercegnőnél is hangsúlyosabban jelenik meg az első női miniszterelnök, Margaret Thatcher alakjában. Thatcher politikája ma is több mint vitatott, de az tény: áttörte az üvegplafont. Nem csak neme, de származása és neveltetése okán is. Hivatalba lépésekor minden afelé mutathatott, hogy a királynővel országos cimborák lesznek – két egykorú, konzervatív felfogású, munka- és kötelességmániás asszony Britannia élén. Mégis: nem is lehetnének különbözőbbek. Di mellett az évad fő csapása a királynő és a miniszterelnök sorozatos konfliktusa – az első évad óta hangsúlyos az uralkodó kapcsolata a mindenkori kormányfővel, de tán senki, még Churchill sem kapott akkora jelentőséget a királynőre mért hatás szempontjából, mint Thatcher. A Vaslady és az ő sok szempontból elhibázott politikája szembesítette az uralkodót valójában azzal, hogy a brit birodalom, melyet örökölt, mennyit veszített az évek alatt jelentőségéből és hogy vajon mit érdemes beáldozni azért, hogy ezt a jelentőséget, a valaha volt nagyság árnyképét visszaépítsék.
 

A walesi herceg házasságának ábrázolása és Diana piedesztálra emelése mellett az évad sarkalatos pontja volt, hogy mit kezd a széria Thatcher politikájának megítélésével – durván fogalmazva, hogy elkezd-e végre nyíltan politizálni, vagy sem. Sokan kétségbe vonták, hogy megtehető-e, hogy a közelmúlt oly élénken bennünk élő eseményeit is azzal a kierőszakolt semlegességgel és távolságtartással ábrázolja, mint a régmúlt eseményeit. Érdekes kérdés. Mert első ránézésre érzéketlen struccpolitikának tűnik az északír konfliktust leredukálni Lord Mountbatten meggyilkolására vagy a Falkland-háborút díszletnek használni Thatcher magándrámájához. De! A Korona sosem volt a szó szoros értelmében történelmi sorozat – sosem törekedett a történelmileg hiteles és főleg nem kimerítő ábrázolásra. Ez egy színes-szagos, kosztümös családi dráma. Középpontjában a Koronával és a Koronás fővel. II. Erzsébet királynő életének és uralkodásának története. Mely történetben minden eseménynek, minden szereplőnek, minden körülménynek csak annyiban van szerepe, amennyiben a királynőre hatnak. Mindennek a Koronára mért hatása adja meg a súlyát. S tudjuk, hisz erre lett felhúzva az egész első évad: a Koronára nem tud hatni semmi. Nem ismer emberi drámákat, nem hatják meg háborúk, szenvedések, éhínség, munkanélküliség. Személytelen, érzelemtelen, emberségétől megfosztott konstrukció, ami maga alá gyűri az embert, akinek fejére teszik a Westminster apátságban. Épp ezért érthető és konzekvens a sorozat egésze szempontjából az, hogy a forrongó nyolcvanas éveket csak annyiban láttatják, amennyiben az érinti a királynőt. Egy családtag halála, egy politikus összeomlása az audiencián, egy botcsinálta betörő a palotában.
 
És ezért lesz a sorozat igazi próbája is az egyetlen alkalom, amikor a Koronát rákényszerítette a közhangulat, hogy dobja le a személytelenség palástját és mutasson emberséget. Vajon hogyan építik le azt a rideg istennőt, amivé Windsor Erzsébet lett és hogy lesz belőle újra ember, aki aztán közel ötven év uralkodás után sikerrel fogalmazza újra (akarata ellenére is) az intézményt?
 
Órákig mesélnék még a sorozatról, az időközben felnövő királyi gyermekek magándrámáiról, Margit hercegnő sorozatos összeomlásairól, melyek ugyan önismétlőek, de remekül illusztrálják, hogy a család a saját tagjaival sem bánik kesztyűs kézzel, a váratlan helyeken megcsillanó humorról, az okosan végigvitt szimbólumokról, a kiváló színészekről (Emma Corrin bájos Diana, Gillian Anderson megdöbbentően jó Thatcher, Olivia Colman, Tobias Menzias, Helena Bonham-Carter kisujjból hozzák a figurát, de az igazi aduász az évadban az egyszerre durván eszelős és végtelenül szerencsétlen Josh O’Connor Károly szerepében); de már így is hosszúra nyúltam. Nézzétek! Én biztos, hogy újrázni fogom hamarosan és reménykedem benne, hogy egy másik korona tombolása nem késlelteti sokáig a következő évad forgatását (ahhh, minő ócska poén, de nem lehet kihagyni…). Tényleg nézzétek!

Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan optimisták klubja

„Az írókat végül két csoportba osztottam: azokra, akiktől szép nyugodtan beérek a suliba, és azokra, akik miatt elkések. Az orosz írók miatt például csomószor ülhettem tanítás után az üres tanteremben. Ha eleredt az eső, behúzódtam egy kapu alá, hogy nyugodtan olvashassak tovább. A Tolsztoj-korszak sötét hónap volt. A borogyinói csata miatt három órára zártak be. Amikor néhány nappal később elmagyaráztam az ügyeletes tanárnak, aki egyébként éppen a doktoriján dolgozott, hogy Anna Karenina öngyilkossága miatt késtem, azt hitte, hülyének nézem. A helyzetemet csak súlyosbította, hogy bevallottam: nem értem, miért végzett magával, így aztán kénytelen voltam visszalapozni, hátha lemaradtam a magyarázatról.”

Michel Marini tizenéves kiskamasz a hatvanas évek Párizsában. Félig francia, félig olasz származású, a vegyes család minden áldásával és átkával, két eltérő habitus, két gyökeresen különböző hagyomány, két összeegyeztethetetlen életstílus ütközési pontján. Családi élete több mint zavaros, mindene az irodalom – no meg a csocsó. Míg Anna Karenina miatt csupán néhány óra iskolai büntetést szed össze (sebaj, addig is olvashat), a csocsónak köszönhetően rálel Párizs jó eséllyel legfurább klubjára, a Balto étterem hátsó szobájában működő Javíthatatlan Optimisták Klubjára. Michel tizenkét éves, mindaz, amit forradalomról, kommunizmusról, ideológiákról tud, leginkább bátyja és annak legjobb barátja algériai háborúról szőtt meséiből és a korai lázadó diákok amerikai rocklemezeinek szövegeiből ragadt rá. Nem csoda hát, hogy magával ragadja a klub tagjainak, a kommunizmus elől szökött kelet-európaiaknak története.

Túlélők, szökevények, disszidensek – egytől egyig egykori kommunisták, sokan közülük továbbra is hithűek, csupán a rendszer aktuális működtetőiben csalódtak. Leonyid, a pilóta, a Szovjetunió hőse, aki a szerelem miatt dobbantott a mesés Nyugatra; Igor, a leningrádi orvos, aki a zsidó orvosok elleni koncepciós perek elől menekült; Imre, a filmproducer, akit színész kedvesével, Tiborral a szerelmüket lehetetlenné tevő szelek fújtak Nyugatra; Pavel, a csehszlovák kommunista párt egykori alapító tagja; Vlagyimir, a könyvelő – no és Werner, a kakukktojás, akiről idővel kiderül: már akkor Párizsban kémkedett a nácik ellen, amikor a többiek még a messzi Keleten ették a kiváltságosok kenyerét. Hozzájuk csatlakozik olykor Lapátfül, a besúgó, Daniel Mahaut, a jóságos rendőr, valamint Sartre vagy Kessel – épp melyikük a soros a menekültek számláinak kifizetésében. No és a titokzatos Szása, akit senki sem lát szívesen a Klubban – hogy miért, gondosan titkolják a kis Michel elől.

Aki, miközben hallgatja a klubtagok történeteit háborúról, üldöztetésről, szerelmekről, eszmékről, hitekről, rossz és még rosszabb döntésekről, megvívja a saját kamaszos küzdelmeit – családdal, válófélben lévő szülőkkel, az algériai háború elől hazamenekült irritáló nagybácsival, dezertőr (háborúból, családból, országból…) bátyjával, a háborús hős jóbarát emlékével, a báty barátnője iránt érzett első plátói szerelemmel és az első valóságos románccal. S közben megtanul sakkozni. No meg fényképezni, amiben nem kisebb mestere lesz, mint egy egykori szovjet propagandaminisztérium-beli retusőr. De ez már az a történet, ami nem mesélhető el.

Mert míg Michel felnő, s átvészeli a felnőtté válás minden kisebb-nagyobb tragédiáját, csalódásokkal, matekdolgozatokkal, titokzatos módon eltűnő barátokkal (kik magával viszik a legféltettebb lemezét), pumpolható anyával, kit a saját lelkiismeret-furdalása hajt és jóízűen gyűlölhető apával, ki mindent odadobott, hogy mentse saját fia életét (s mi az az elsikkasztott ötmillió a családi vállalkozásból, ha megmenthetjük gyermekünket a hadbíróságtól?) – eközben kibontakozik előttünk mindaz, amit a hatvanas évek Párizsában élő fiatal idealista nem tudhatott arról, mi is van a vasfüggönyön túl. Váratlanul feltörő visszaemlékezésekből rajzolódik ki a megannyi politikai menekült tragédiája: családok szétesése, koncepciós perek, megtagadott fiúk, atyák, fivérek; menekülés gyalog, mérföldeken át, az éj leple alatt; bűnök, melyeket képtelenség bevallani, feldolgozni, megbocsátani; elárult barátok, elvesztegetett lehetőségek. Tragédiák, melyeket gondosan átszínez a romantikára hajlamos Michel objektívje.

Mert azért ez elsősorban egy párizsi kiskamasz felnövés-története. Pont olyan nagyívű, rejtélyes, izgalmas, amilyen felnövés-történetet mind szeretnénk magunknak, a valódi dráma, a valódi vér, a valódi árulás kockázata nélkül. Kalandregény, sok izgalommal, még több tanulsággal, némi titokkal, egy-két végzet asszonyával, sok bölcs baráttal. Amint beletrappol az elbeszélés jelenidejébe a kézzelfogható erőszak, Michel álomvilága szertefoszlik, a klubról lehull a romantika leple, az étterem bezárja kapuit, a kamaszkor átadja helyét a mocskos realitásnak. Vannak árulások, melyeket nem lehet szépiaszínre komponálni.

Guenassia regénye a nagy romantikusokat idézően sodró lendületű, érzelemdús, magával ragadó mese – olykor túlzásokba esik, olykor kiszámítható, olykor bosszantóan hatásvadász. Joggal érezhetjük, hogy túl sokat - mindent - bele akart írni a hatvanas évek politikai, társadalmi, irodalmi életéről, hogy nem létezik, hogy egy párizsi „kispöcs” életébe egyszerre trappolt bele az algériai háború annak minden velejárójával, a fél keleti blokk a maga disszidenseivel, Sartre, Kessel, Nurejev és a francia titkosszolgálat… Mégis: egy elvarázsolt művészetrajongó kissráchoz, aki Tolsztoj vagy Dosztojevszkij miatt órákat ül büntetésben, aki szabadidejét művészmozikban tölti és akit olasz nagyapja minden látogatásakor a Louvre-ba cipel, hogy a művész és művészete megítélésének különbségeiről tartson neki kiselőadást, aki első szerelmébe szó szerint belebotlik, amint mindketten az utcán olvasva lefejelik egymást, valójában pont ezek a túlzások illenek… S naná, hogy tizenpár év múlva az egykori duzzogó kiskamasz épp Sartre temetésén talál rá az egykori klub túlélőjére – Guenassia meséjének legnagyobb erénye az irónia, amivel sikerrel menti túlzásait. Strandolvasmánynak tökéletes – remekül el lehet veszni benne, s elhinni, hogy az élet végső soron mégis szép, az emberi ostobaság minden nyilvánvaló bizonyítéka ellenére is. A mesék pedig mindig kikerekednek.

Kiadó: Park

Fordító: Szántó Judit, Lukács Laura

The Crown - A Korona – sorozat

CGI-szörnyek és könnyen fogyasztható sitcomok ide vagy oda, máig a Netflix egyik legsikeresebb saját gyártású sorozata egy kosztümös történelmi dráma, az idén immáron trónra lépésének hatvannyolcadik évfordulóját ünneplő II. Erzsébet angol királynő élettörténetét elmesélő The Crown – A Korona. A siker egyszerre tekinthető magától értetődőnek és roppant meglepőnek: magától értetődő, mert az angol királyi család minden megmozdulását évtizedek óta elképesztő, olykor tragédiákba, máskor médiatörténelembe fulladó érdeklődés övezi, pláne, amióta a „szívek királynőjének” kis hercegei borzolják a bulvársajtó idegeit; ugyanakkor meglepő, mert a showrunnerként Peter Morgan által jegyzett sorozat messze nem bulvárszínvonalon tárgyalja a királyi család életét – a monarchia újkori történetének legérzékenyebb időszakát megjelenítő A királynőt, valamint a remek Frost / Nixont és Az utolsó skót királyt is író Morgan egyszerre ábrázolja a „Koronát” történelmi hitellel, komoly politikai kérdéseket boncolgatva és döbbenetes pszichológiai erővel. Sokkal komolyabb-komorabb és sokkal érdekesebb sorozat ez, mint elsőre látszik.

Ami már csak azért is meglepő, mert az angol királyi családot és popkulturális ábrázolásukat jobbára még ma is jellemzi egyfajta groteszk kettősség: vagy idegborzoló szenzációhajhász hülyeségeket írnak, vagy az ájult tisztelet és távolságtartás hangján beszélnek róluk. Középút nem nagyon van. A monarchiaellenes politikai kirohanások meg egy külön kategória, amit ne nagyon passzírozzunk be a popkultúra fogalmába. A már említett A királynőn kívül nem láttam / olvastam még olyan művet, ami merte volna egyszerre emberien és objektíven ábrázolni a családot, az intézményt, lerántva róluk a hazug leplet, sőt: bemutatva e lepel felhelyezését és működési mechanizmusait; ugyanakkor érzéssel, nem elhazudva a traumákat, megpróbáltatásokat, évtizedes küzdelmeket, amelyekkel ezen intézmény fenntartása jár.

II. Erzsébet élete persze aranybánya egy jó forgatókönyvírónak: bár az én generációm már csak jóságos nagymamaként, gonosz anyósként, bélyegeken szereplő ikonként ismeri, gondoljunk csak bele, mennyi minden történhet bármelyikünkkel hatvannyolc év alatt – hát még mennyi minden történhet ezen intézménnyel. Hisz az első évad jószerivel másról sem szól, minthogy miként válik Windsor Erzsébetből, a fiatal feleségből, anyából, nővérből Erzsébet királynő. Hogyan hűl ki egy életvidám huszonéves nő és adja át magát a Koronának. Hogyan felejt el érezni, gondolkodni, lélegezni, élni. A Korona itt önálló entitás – és bár olykor jócskán túlhangsúlyozza a sorozat a súlyát, kell ez a súly, hogy érezzük: hogyan oldódik fel az ember a szerepben. Erzsébet nem született királynőnek. A monarchia huszadik századi története már jóval a Megxit előtt is dugig volt polgárpukkasztással: ha VIII. Edward nem mond le a trónról, hogy elvehesse az elvált Wallis Simpsont, Erzsébet apja sosem lett volna király – s jó eséllyel Erzsébet is leélhette volna az életét egy vidéki kastélyban, lovakat tenyésztve és gyerekeket terelgetve. Hogy Edward lemondása mekkora trauma volt öccsének, unokahúgának és az egész nemzetnek, köztudott – hogy valójában mi minden rejlett még e férfi történetében, aki saját bevallása szerint is örökké megmaradt „félkirálynak, királyság nélkül”, annak felfedése a második évad egyik legbátrabb húzása. Edward, a bukott király szerepeltetése a sorozat egyik nagy dobása – róla nem nagyon szokás beszélni. A monarchia érthetően kerüli a témát. Aki eldobta az intézményt, az nem létezik az intézmény számára. Mégis: hozzá köthető számos az első évad legerősebb jelenetei közül, és az évadzáróban egy gyönyörű monológban foglalja össze, mit is jelent magunk mögött hagyni Erzsébetet és királynővé válni: „A lelke meghasonult. Az egyik fele a nővér, a másik a királynő. Különös, hibrid teremtmény, akár egy szfinx. Félemberek vagyunk, kitépve egy bizarr mitológia könyvének lapjáról. Két énünk vív - az ember és a koronás fő - félelmetes, véget nem érő polgárháborút. Örökké megmételyezi minden cselekedetünket.”

És Erzsébet átadja magát a Koronának. A pillanat, amikor apja halála után, immáron királynőként Londonba érkezve rezzenéstelen arccal fogadja imádott nagyanyja, Mária királyné pukedlijét, előrevetíti: jó tanuló volt. A Korona szolgálata miatt megromlik a házassága, férjét, húgát, gyerekeit elidegeníti, megközelíthetetlen, örökké sótlan, érinthetetlen szoborrá válik. Claire Foy, az első két évad Erzsébete gyönyörűen adja át magát eme átalakulásnak – szinte ijesztő, ahogy ki tud hűlni, ahogy negédes mosollyal aláz meg bárkit, ha ez a Korona érdeke. Az első évad teljes egészében Foy jutalomjátéka. Ugyan John Lithgow Churchillje remek, ahogy Matt Smith is az első résztől kezdve brillírozik Fülöp herceg vásznon roppant hálás (az életben tán nem, bár ki tudja…) szerepében, Vanessa Kirby pedig szépen szenved a boldogságtól megfosztott Margit hercegnő csini kosztümjeiben, Foy mindent visz, és a végére méltán válik az ikonikus portrén szereplő Erzsébet Reginává.

A második évad már jóval nagyobb teret ad a többieknek, elsősorban Smith-nek – nem véletlenül, hisz az évad középpontjában a királyi pár házasságának alakulása áll. Az első évadról úgy hírlik, még a királynő is elégedetten nyilatkozott róla (persze nem hivatalosan, hisz a Korona hivatalosan nem kommentál…) – nos, nem hiszem, hogy a második is elnyerte volna a tetszését. Erzsébet és Fülöp házassága az utóbbi évtizedekben - főleg gyermekeik és unokáik botrányai közepette - maga volt a megtestesült stabilitás (végülis, csak kihúzták együtt hetvenhárom évig), ennek köszönhetően a korai évek is afféle „szent tehénnek” számítottak – ugyan Fülöp félrelépései akkoriban állítólag köztudottnak számítottak, ma már nem illik róluk beszélni. Ahogy arról sem, hogy a „királyi hitves” mennyit lázadozott a neki kijelölt hely és a tradíciók által rá szabott szerep miatt. Fülöp fiatal férfiként szembesült azzal, hogy egész életében csak dísz lesz a nő mellett, akit persze elvileg szeret – hogy neve, rangja, háza mit sem számít, hogy nem élhet ott, ahol szeretne, nem lehet sosem családfő, mindent alá kell rendelnie a Koronának. No persze, tudhatta, mire fizet be, amikor elvette Erzsébetet – mégis, megélni mindezt nyilván nem ugyanaz.

Nagyobb teret kap Margit hercegnő is, a balhés hugica, akinek élete tragédiája, hogy miközben szebb, eszesebb, élénkebb, humorosabb, izgalmasabb egyéniség, mint a nővére, belőle sosem lehetett királynő: Margit évadokon át bizonygatja, hogy ő termett a trónra kettőjük közül – épp ezzel téve nyilvánvalóvá, mennyire nem lenne neki való. Hisz a Korona csak azt tudja magáévá tenni, aki nem nyomja el egyéniségével. Margit kárpótlásul botrányokat halmoz, meghiúsult szerelmi házassága helyett partikba, drogokba és egy biszexuális fotós karjaiba menekül, aki csak azért veszi el, hogy rangban így gyűlölt mostohabátyja fölé kerekedjen.

Mire mindenki megtalálja a helyét ebben a kirakósban, és a családi béke úgy-ahogy helyreáll, beköszönt a harmadik évad a maga életközepi válságával és a felnövő gyermekek magándrámáival. Az átvezetés a két évad és a két királynő között az új postai bélyegek szemlélésének jelenetével remek – Claire Foyt Olivia Colman váltja a középkorú királynő szerepében. Colman rutinos uralkodó, A kedvencben Anna királynő szerepében egyszer már beszakította a vásznat – most nem kisebb feladatot kapott, mint hogy megcsillantson valami emberit abban a nőben, akit előtte nem kevésbé remek pályatársa két évadon keresztül gondosan próbált eltávolítani minden emberitől. Erzsébet küzd az öregedéssel, küzd a változó világgal, küzd azzal, hogy nem ért el semmit – húsz év uralkodás után az egykorvolt világbirodalom kölcsönökért kuncsorog, Wales lázadozik, a szakszervezetek mozgolódnak, uralkodása során először munkáspárti miniszterelnökkel kell kezet ráznia, az új idők tragédiái pedig új reakciókat várnak.

Amikor egy bányaszerencsétlenség után a közvélemény megköveteli, hogy a Korona mutasson érzelmeket, Erzsébet szembesül azzal: mindaz, amit felépített, amiért feláldozott házasságot, testvért, egyéniséget, már nem felel meg az alattvalóinak. Ez olyan intézmény változatlanságának oltárán áldozta fel önmagát, mely intézménytől immáron a változást várják. Gyönyörű az ív, amit Morgan húz a sorozatban és ha nem csalnak a megérzéseim, akkor oda fogja kifuttatni, ahol A királynőben abbahagyta: a koronás főnek ott, a Diana halála utáni napokban kellett végleg szakítani az évtizedekig ápolt megközelíthetetlen ikon szerepével és kellett megmutatnia azt, akit tán már maga is elfelejtett. Erzsébetet, az embert. A harmadik évad a folyamatos küzdelemé: a királynő amint megenged magának némi érzelmet, visszakézből kap pofont – amikor bevallja önmagának és legjobb barátjának, hogy legszívesebben hagyná a csudába az egészet és lovakat tenyésztene, készülő puccsról kap hívást; amikor nagyobb szerepet adna feladat híján vergődő húgának, férje józanítja ki Margit viselt dolgairól; amikor morzsányi bizalmat adna a palota egy dolgozójának, kiderül róla, hogy szovjet kém.

De nem csak a királynő küzd: Fülöp (új Fülöpünk Tobias Menzies, aki remek, komoly mélységet ad a középkorú herceg vívódásának, mégis elmarad Matt Smith mögött) a Holdra szállás közepette szembesül saját feleslegességével és azzal, nem ért el semmi jelentőset az életében – hogy aztán tragikus sorsú anyja halála és néhány kiégett pap billentse helyre. Margit válik, s fiatal fiúkákkal vigasztalódik. Lord Mountbatten, Fülöp herceg nagybátyja, India utolsó alkirálya (a pillanat, amikor az egyébként remek szereplőgárdában megjelenik Charles Dance, és egy arcrándulással elhomályosít mindenkit…) annyira nem tud mit kezdeni nyugdíjas éveivel, miután leváltják a Brit Királyi Hadsereg éléről, hogy belekeveredik egy meggondolatlan puccskísérletbe. Károly herceg, a trónörökös Walesi herceggé történő beiktatása előtt kénytelen hónapokat tölteni egy monarchiaellenes, a Koronát gyűlölő walesi egyetemi tanár szárnyai alatt – mindeközben az egykori VIII. Edward a Korona szemében káros befolyást gyakorol a trónörökösre. Mindaz a stabilitás, amelyért Erzsébet annyi mindent feláldozott, alapjaiban látszik megrendülni.

S közben a monarchia intézményét egyre több kritika éri. A sorozat bátran teszi nevetségessé az intézmény működtetőit, akik olyannyira feloldódtak már a szerepben, hogy teljesen elrugaszkodtak a valóságtól. Fülöp herceg imázsfilmet forgat a BBC-vel a Buckingham Palotában, hogy megmutassa az alattvalóknak, milyen kemény munkát végeznek a királyi család tagjai, s igazolja a megigényelt apanázs-növelést. Margit fél Amerikát végigpartizza az adófizetők pénzén, miközben országszerte nő az elégedetlenség. A hatvanas-hetvenes évek társadalmi forrongásai közepette egyre nyilvánvalóbbá válik: egy drága és kiüresedett intézmény fenntartása már több indulatot szül, mint amit kezelni lehet egy postai bélyegre nyomott ikonikus profillal. A Koronának meg kell találnia a helyét az új idők új elvárásai közepette.

Ezt ismeri fel idejekorán Károly herceg, aki huszonévesen kijelenti: az intézmény változhat, nem a Korona kell maga alá gyűrje viselőjét, hanem a viselőnek kell formálnia a Koronát. A sorozat remekül játszik rá a pikantériára, hogy Károlyt, aki már húszévesen úgy határozta meg magát, mint valakit, akinek az a rendeltetése, hogy várjon a Koronára, és amíg vár, ne legyen semmi, még jóval hetven felett sem koronázták meg (s ki tudja, valaha meg fogják-e…). S ha már elérkeztünk Erzsébet immáron felnőtt gyermekeihez: a készítők bátorságának legújabb bizonyítéka, hogy a szokott narratívától jócskán eltérően mutatják be Károly kapcsolatát Kamillával – nem elhazudva azt, milyen szerepe volt Lord Mountbattennek és az anyakirálynőnek abban, hogy elszakítsák őket egymástól és hogyan alapoztak meg annak az évtizedes szappanoperának, amit később ízekre szedhetett a bulvársajtó. Okos és árnyalt az ábrázolás – ezek után már tényleg csak arra vagyok kíváncsi, be merik-e vállalni, hogy kicsit legalább megkapirgálják Diana nimbuszát a folytatásban.

Mert efelé megyünk: jön a nyolcvanas évek, a negyedik évadban egy fiatal grófkisasszonnyal, akit királynénak szánnak, Margaret Thatcherrel, politikai viharokkal. Hogy meddig jutunk el, nem tudni – öt évadot szabott ki nekünk a Netflix, várhatóan a kétezres évek legújabb botrányai már nem férnek bele, én ráérzésre azt jósolnám, tényleg valahol az ezredforduló, Diana halála és a monarchia emberközelibbé válása körül fogják abbahagyni. Mondjuk én nézném, bármeddig tartana.

Margaret Mitchell: Elfújta a szél

„Minden megváltozott benne, csak a Tara iránti érzése maradt a régi. Ha fáradtan, elcsigázottan jött haza a földekről, és meglátta messziről a fehér házat, még mindig feldobogott a szíve az örömtől. És ha kinézett az ablakán, boldog önfeledtséggel gyönyörködött egy-egy pillanatra a zöld legelőkben, a vörös földhullámokban, a folyóparti bozót sűrűjében.

Tara összetaposott, szétdúlt földje volt mindaz, ami a számára megmaradt, most hogy az anyját és Ashleyt elvesztette, most, hogy az apja agya elborult, most, hogy pénz, rabszolga, biztonság, vagyon, minden eltűnt az életéből. És mintha valami más világban történt volna, emlékezett az apjával való beszélgetésre a földről. Csodálkozott, hogyan lehetett valaha olyan tudatlan, olyan gyermekes, hogy ne értse meg, amit az apja mondott.

- … akiben egy csöppnyi ír vér van, az úgy szereti a földet, amelyen él, mint az anyját, Ez az egyedüli, ami örökké tartó, amiért érdemes dolgozni, harcolni, meghalni.

Igen. Taráért érdemes harcolni. És egyszerűen, ellenvetés nélkül elfogadta és állta harcot. Senki el nem veszi tőle Tarát. Senki nem fogja rákényszeríteni, hogy ő és az övéi alamizsnán éljenek. Megtartja Tarát, még ha beletörik is mindnyájuk dereka.”

Mint minden második kamaszlány, én is úgy tizenkét-tizenhárom évesen olvastam először Margaret Mitchell romantikus fejlődésregénybe oltott történelmi tablóját, hogy aztán még jó sokszor elolvassam a következő pár évben, rongyosra nézzem a belőle készült hiperromantikus filmet, a széljárástól függően drukkoljak Scarlettnek hogy nyerje el végre Ashley vagy épp Rhett szerelmét, és idegesítsen halálra a sápítozó kis Melly Hamilton, aki miatt hősnőnk sosem találhatta meg a boldogságot. Tizenöt éve olvastam utoljára, már akkor is egy nosztalgiahullám hatására vittem el strandolvasmánynak oda, ahol anno emlékeim szerint először olvastam, és most, hogy ismét ott nyaraltunk, természetszerűen nyúltam utána. Meg egyébként is kíváncsi voltam rá, mit tud adni így, lassan háromszor annyi idősen, mint amikor először… (TE.JÓ.ÉG), ennyi kihagyás után, ennyi jelentős, tudatformáló olvasmányélmény birtokában.

Nehéz objektíven megítélni ezt a könyvet. Nem is csupán a saját kamaszkori emlékeim miatt, hanem mert a regény jelenkori befogadására igencsak rányomja bélyegét egyfelől a ma már ezer ponton lebutítottnak és túlságosan romantizáltnak tűnő adaptáció, másfelől az a polémia, ami Mitchell sok tekintetben hazug rabszolgaság-ábrázolását és hamis Dél-nosztalgiáját övezi. Valahol irigylem sok-sok évvel ezelőtti önmagam, aki még ezen háttérinformációk nélkül, korlátozott tudással az amerikai polgárháborúról (hisz tizenkettő voltam, ugyan mit tanítanak általános hatodikban a rabszolgaságról meg Észak-Dél háborújáról?), nyitott szívvel és csillogó szemmel olvasta. Ma már lehetetlen elvonatkoztatni a történelmi tényektől – ugyanakkor épp e tények ellentmondásossága miatt nem gondolom, hogy Mitchellt okvetlen keresztre kéne feszíteni. Mert az írónőre dobott kövek mögül általában épp azok az árnyalatok hiányoznak, melyeket rajta is számon kérnek. Mert a déli ültetvényesek rabszolgáikhoz való viszonyának hazug ábrázolását és a jenkik befeketítését számon kérők épp azt felejtik el rendre, hogy a háborút csak a mesékben vívták a rabszolgák felszabadításáért, valójában pusztán gazdasági érdekek álltak mögötte; hogy a jenkik épp úgy nem vették emberszámba a feketéket, mint déli kizsákmányolóik; hogy a perspektíva nélküli felszabadítás után milliók lettek magukra hagyva az út szélén és kényszerültek egyik rabságból a másikba. Baromi nehéz ügy ez, és olvasás közben sokszor vitáztam önmagammal azt illetően, lehet-e Mitchellt úgy olvasni, hogy elvonatkoztatunk a történelmi hazugságaitól / szépítéseitől, de végül úgy döntöttem, lehessen. Mert a regénynek számos olyan értéke van, amiért megéri.

Az például biztos, hogy tizenévesen semmit nem értettem Scarlett O’Hara, a Dél ünnepelt szépsége átalakulásából, ami ennek a majd’ ezerkétszáz oldalnak az igazi tartalmát adja. Történelmi tabló? Igen, a legszebb, legártatlanabb, legnosztalgikusabb fajtából. Romantikus regény? Igen, az a fajta, ahol a hős és a hősnő számos megpróbáltatás után végre egymás karjaiban köthetnének ki, de persze elszúrják, mert közben az egyik folyvást más után sápítozik, a másik meg túl büszke ahhoz, hogy bevallja érzéseit. Ez a felszín. Azonban ennél sokkal fontosabb - és Mitchell írói tehetségének valódi letéteménye - az az út, amin ez a végletekig kényeztetett, széltől is óvott fruska végigmegy, mire Észak-Georgia hercegnőjéből, kinek lábai előtt hever a fél állam összes férfiszíve, kemény, keserű, céltudatos, számos vihartól tépett felnőtt nő lesz.

Scarlett tizenhat éves, amikor először találkozunk vele, ahogy Tara verandáján üldögél imádóitól körülvéve, azokban a vészterhes napokban, amikor egész világa feje tetejére áll. A folytatás ismert: élete első csalódása, a nagy szerelem, Ashley visszautasítása, röpülő vázák és dacházasság, korai özvegység és a háborús Atlanta sürgés-forgása, ahol egy fiatal gyászoló özvegyet (kinek a kor szokásai szerint három év kellene, hogy rövidebbre vághassa fátylát) csak egy közismert szélhámos szabadíthat ki a társadalmi skatulyából. Az írónő hatalmas lendülettel és mély emberismerettel száguld velünk Scarlett első házasságától a háború poklába – a fiatal lány első elmerüléséig a valós kétségbeesésbe és az első próbáig, amiből megerősödve jön felszínre. A romantikus hacacáré mellett könnyen elvész (főleg ha a filmet tekintjük sorvezetőnknek) az ikonikus jelenet, amikor Scarlett Tarára hazaérve megesküszik, hogy őt ugyan meg nem törik, földjét el nem veszik, szeretteit nem éheztetik ki. Pedig minden, minden ott dől el. Azon az estén, amikor a naiv kislányból, akinek mindig akadt valaki, aki teljesítette szeszélyeit, felnőtt lesz, aki kénytelen maga gondoskodni a rá maradtakról. Aki az égő Atlantából menekül el egy haldoklóval és egy újszülöttel anyja szoknyája mellé, de mire odaér, csak egy ravatalt és egy őrült apát talál.

Könnyű utálni Scarlettet. Elkényeztetett liba, aki sosem tudott mit kezdeni az érzelmekkel, ideákkal, magasztos eszmékkel. Aki sosem akart jó lenni, hisz tudta: bármit tesz, így is, úgy is imádják. Akit egy kedélyes ír iszákos akart titkon fiúnak nevelni – csoda, hogy nem hódolt be anyja törekvéseinek, hogy finom úrinővé váljon? Miért kéne utálnunk egy tizenéves kislányt, akit pihepárnák és selyemcipellők közé szántak, majd bedobták egy gladiátorarénába, hogy boldoguljon, ahogy tud – és ő boldogult? Mit vessünk a szemére? Hogy nem olyan kifinomult, mint az életképtelen Melly, akit ő mentett meg? Hogy nem olyan finnyás, mint húgai, akik nélküle éhen haltak volna? Hogy nem olyan határozatlan, mint amit a kor megkívánt egy nőtől? Hogy nem fekszik le csendben meghalni a romokra, hanem feláll és kiabál, harcol? Hogy inkább gyilkol, mint hogy őt gyilkolják? Scarlett legnagyobb bűne sokak szemében az, amit második férje, Frank fogalmaz meg a regényben: hogy elvesztette a nőiességét. Hiába volt rózsaszín az arca most is, hiába lett gödrös az álla, ha nevetett, a beszéde, a viselkedése férfiasabb volt, mint az övé. Határozottan, kurtán megmondta a véleményét, és mindig pontosan tudta, mit akar. Nem olyan kerülő utakon érvényesítette az akaratát, mint ahogy a nők azt általában.

Ironikus módon mások épp azt vetik Mitchell szemére, hogy Scarlett kihasználja a nőiségét hogy lépre csalja a férfiakat, hogy nem  eléggé feminista hősnő – komolyan, mintha lenne bármi értelme huszonegyedik századi értékeket és gendertudatosságot számon kérni egy kilencven éves könyvön, ami a tizenkilencedik század derekán játszódik. Hogy képes lenne eladni magát hogy megmentse Tarát? Hogy aztán pénzért megy férjhez valakihez, akit nem szeret, ugyanezen okból? Hát mégis mi a fészkes fenét tehetett volna? Az ezenyolcszázhatvanas években vagyunk, amikor egy nőnek pénz nélkül valóban két választása lehetett: vagy egy rokon megszánja, vagy a testét bocsátja áruba. Eszemben sincs úgy csinálni, mintha Scarlett nem lenne egy buta liba, vagy korai feminista ikont faragni belőle, de tény: az adott körülmények közt, neveltetésével, hátterével, társadalmi közege ráerőszakolt korlátai közepette amit véghez visz, az a lehető legtöbb. Talpon marad. Túlnő a férjén. Újjáépíti önmagát a romokon. Ki is veti magából az úgynevezett jó társaság…

Hogy én mennyire utálom ezt a képmutató, nosztalgiába fulladó, életképtelen déli világot… Az összes nosztalgiájával, saját paródiájukká váló társadalmi előírásaival, kicsinyes játszmáival, hazug édelgéseivel. Miközben gyönyörű. Minden leírása, minden könnyfakasztó nosztalgikus elmélkedése, minden visszatekintés az aranyfényben fürdő tarai szép napokra pont azokat a húrokat pengeti, melyek velem is kézbe vétették újra ezt a giccstömeget. Még jó, hogy amikor már épp belefulladnánk a vattacukorba, jön Rhett Butler, és egy jól irányzott szarkasztikus megjegyzéssel megkeseríti a rózsaszín trutymót. Mitchell valójában pokolian ügyes: ennek a jócskán túlírt, giccses múltidézéstől háborús horroron át modern kapcsolati dinamikákat előrevetítő játszmázásig mindent magába olvasztó regénynek minden mondata patikamérlegen kimért hatáskeltés. Elképesztő mesterségbeli tudással megírt, a közönség minden igényét tökéletesen kiszolgáló bestseller. Lehet utálni, lehet megvetni, lehet kárhoztatni, de tény: még ma is hat. És bár olvastam az elmúlt tizenöt évben sok tucat jobb, fontosabb, okosabb könyvet, melyekkel sosem helyezném egy polcra, nem vagyok hajlandó megtagadni, mint egykori kedvencet, amin valójában most is elég jól tudok szórakozni.

S hogy ebben az újraolvasásban és ebben a posztban mennyi a cukormázba forgatott nosztalgia… hát, ezt mindenki próbálja megtippelni maga. Aki ismer, az úgyis tudja :)

Kiadó: Európa

Fordító: Kosáryné Réz Lola, Sulhóf József

Imogen Hermes Gowar: A hableány és Mrs. Hancock

„A mi lélegzetünk ritmusára dagad és apad a tenger egy koromsötét éjszakán, fodrain ringatva a holdfényt. Fehéren habzó tajték vagyunk, nekicsattanunk a szikláknak és szétoszlunk. Mi vagyunk a visszavonuló tenger hosszú, sós sziszegése. Jöttünkre fölugrálnak a kavicsok, átfordulnak a kövek. Mi vagyunk a lebegve burjánzó lilás hínár. Síkosan és fényesen elfekszünk. Húzzuk, húzzuk és lerántjuk a testeket. Végtelen, gyöngéd érintésünktől megpuhul a fa, lekerekednek az élek, s a legerősebb zárak is elrozsdállnak.”

1785, London. Egy középosztálybeli kereskedő ajtaján feldúlt hajóskapitány kopog, aki épp elcserélte a kereskedő legjobb hajóját egy, a távol-keleti vizekről származó hableányra. Egy ünnepelt kurtizán, arisztokrata pártfogója halála után visszatérni kényszerül a „társaságba”, hogy önállóan boldoguljon tovább. A legelőkelőbb nyilvánosház tulajdonosa szemet vet – hableányra, kurtizánra, minden élő és élettelen különlegességre, amivel házába csábíthatná a nagyérdeműt. A tömeg árad, hableányt nézni éppúgy, mint kerítőnőt lincselni. S közben életek fordulnak ki a megszokott kerékvágásukból, társadalmi osztályok, hitek, szerelmek kérdőjeleződnek meg, s szakadatlan cseng fülünkben a tenger rejtélyes muzsikája.

Imogen Hermes Gowar bemutatkozó regénye épp olyan, mint a középpontjában álló hableány: lehet ócska hamisítvány is, hal- és majomrészekből összetákolt szemfényvesztés (mint a valóban az 1700-as évek végéről származó „hableány”, kit a British Museum gyűjteményében őriznek, és a Távol-Keletről került egy hercegi család tulajdonába); de lehet valódi csoda is, mely megigéz, rontást hoz ránk, lehúz a mélybe. Vagy lehet lehetőség, mely közelebb visz álmaink, vágyaink, önmagunk megismeréséhez. Vagy lehet pusztán egy érdekes kísérlet, amin remekül szórakozunk. Hisz valljuk be: a legtöbben szívesen hisszük, hogy hableányok márpedig léteznek és nem egy összefércelt torzót lesünk tátott szájjal.

Persze ez a hableány sem egészen olyan, amilyennek vártuk. A túlcsordulóan romantikus borító alatt egy sokszor kegyetlen regény rejtőzik: az emberi hiszékenység és a misztikum iránti vágy mellett a fő csapásirány az emberi nyomorúság. A Jane Austen regényeiből ismert György-kori Anglia vidéki bája és szolid kisasszonyos trükkjei átadták helyüket a városi Anglia romlottságának és képmutatásának. Férjvadász virágszálak helyett itt csupa letépett virág játssza a főszerepet: azok a fiatal lányok-nők, akik apa, rokonság, férj nélkül kénytelenek boldogulni a nagyváros forgatagában. Akik előtt jószerivel két út áll: vagy cselédnek állnak, vagy a testüket bocsátják áruba. Akik, miként a misztikus hableányok, szabadságuktól fosztva, örökkön a tenger után sóvárogva lesznek játékszerek vagy kergetik őrületbe csodálójukat. A regény igazi főszereplője nem a hableány vagy nem „az” a hableány – a főszereplő a kurtizán, aki tengerre vágyik, szabadságra, függetlenségre, de meg kell békéljen sorsával. Hogy aztán uszonya szegetten beilleszkedik-e az „emberek” világába, vagy elsüllyed saját vágyai örvényén, maradjon a könyv titka.

Érdekesség: a British Museumban őrzött "hableány" valóban megszólalásig hasonlít
a regényben leírthoz. Plusz érdekesség a blog olvasói számára: ezzel a hableánnyal a nemrég
olvasott Harry Potter - A mágia története albumban találkoztam először. Így mutatnak az olvasott
könyvek egymásra - még a legkülönbözőbbek is :)

Furcsa, zavarba ejtő, de okos és sokrétű regény ez. Sokat és érdekesen beszél arról a történelemkönyvek lábjegyzeteibe sem férő világról, amire valójában kíváncsiak lennénk, ha eleink életéről beszélünk: hogyan éltek, kit és hogyan szerettek, miről álmodtak és mitől féltek az elmúlt századok lakói. Szabados, vad és zabolátlan – az olvasó a hirtelen jött szerencséjével kezdeni mit sem tudó kereskedővel együtt csodálkozik rá (vérmérséklettől függően több, avagy kevesebb zavarral) a felsőbb körök élvhajhász mulatságaira, ahol a kéjhölgyeket „különlegességük” szerint gyűjtik és ahol egy félvér vagy egy törpe kurtizán épp olyan trófea, mint a kiállított hableány. Alaposan szánkba rágódik a tanulság: ezek a lányok éppúgy tárgyak a birtoklóik és bérbe vevőik szemében, mint a tenger titokzatos lakója.

Okos és sokrétű regény, de valahogy a hableányok és kurtizánok sanyarú sorsának párhuzamba állítása és a tényleg remek korfestés közepette épp az emberi tényező vész el: szegény Mr. Hancock, kinek hajója hableányra lett cserélve, fájóan jellegtelen, érdektelen szereplő lett – mintha csak egyfajta fricska lenne a szerzőtől, hogy ezúttal a férfi a „mellékes” kiegészítő a nő és a hableány mellett. Angelica Neal, a kurtizán, kinek sorsa egy véletlen folytán fonódik össze elválaszthatatlanul a hableányéval, már érdekesebb – csak épp roppant bosszantó alak. Ostobasága alapján azon csodálkozunk, hogyhogy eddig még nem bukott el a londoni félvilág kicsinyes harcaiban. Mindazonáltal, a romantikára vágyók fellélegezhetnek: kikerekedik végül minden, és egyetlen bizonyítottan eredeti hableány sem marad szárazon. A többit illetően meg… Hagyjuk meg a történelemnek a maga titkait.

Kiadó: 21. Század 

Fordító: Borbély Judit Bernadett

Ken Liu: A papírsereglet és más történetek

A kínai származású, gyermekkora óta Amerikában élő Ken Liu napjaink egyik legkörülrajongottabb sci-fi és fantasy novellistája – számos írása nyerte el a Hugo- , Locus-, Nebula-díjakat, inspirációs forrásának tartja az első számú kínai-amerikai sci-fi szerzőt, Ted Chiangot és angolra fordította Cixin Liu A háromtest probléma című művét, amellyel a kínai sci-fi úgymond helyet követelt magának a világ fantasztikus irodalmában. Mindez leginkább azért érdekes, mert segít helyén kezelni Liu novelláinak roppant tudatos (olykor tán túlzásnak is ható) patriotizmusát és a kelet-ázsiai történelem búvópatakként való újra meg újra felbukkanását spekulatív írásaiban. Ken Liu amellett, hogy szárnyaló fantáziájú sci-fi és fantasy szerző, nem utolsó sorban a történelmi emlékezet egyik élharcosa, aki jól ismerte fel az alapvető tényt: vannak olyan eltitkolt fejezetei a múltnak, melyekről még ma sem beszélhetünk nyíltan. Ám fantáziába burkolva, elvetemült sci-fi írásokba csomagolva, írói lázálmokként tálalva nem csupán megtűrik a nyomdafestéket, de még tán az olvasókhoz is eljutnak.

Persze ez veszélyes terep. Könnyen besokallhat az olvasó, ahogy azt nem egy kritikában olvashatjuk is. Mert aki sci-fi novellákat vesz kézbe, nem biztos, hogy áldokumentumműsort vár, mely a harbini haláltáborok titkairól kívánja lerántani a leplet, vagy a tizenkilencedik századi Amerikába vándorolt kínaiak megpróbáltatásairól olvasna, még kevésbé kíváncsi a második világháború utáni Tajvanon tevékenykedő CIA-alakulatok kínzásaira. Bátor válogatás, mert ugyan több a szórakoztató, fantáziadús sci-fi és fantasy, mint a történelmi hazugságleleplezés és a (fiktív?) múltba kirándulás, mégis: utóbbiak maradnak meg inkább az olvasóban.

Bár egy novellaválogatás alapján kockázatos ilyet kijelenteni, Ken Liu már-már Neil Gaiman babérjaira tör, ami a változatos témákat, zsánereket és kifejezésmódokat illeti. Találunk itt - az előbb említettek mellett - szépirodalmi munkát, sorozatgyilkos utáni hajszát, steampunk novellát, melyben a mágia eltűnik, majd újra feltűnik, űroperát és a középkori kínai császárságban játszódó tanmesét. Liu minden zsánerhez megtalálja a megfelelő hangot – ugyanakkor hajlamos túlzásokba esni (ez egyébként már az első általam olvasott Liu-novella, a Jonathan Strahan-féle Az év legjobb sci-fi és fantasy novellái 2017-es válogatásában szereplő „Hét születésnap” kapcsán is feltűnt).

Zsánertől függetlenül három markáns témakör köré csoportosulnak a kötetben szereplő novellák: a már említett történelmi múlt feltárása és ezzel szoros kapcsolatban az identitás, a múltbeli bűnök felvállalása vagy épp megbocsátása; a szülő-gyermek kapcsolat lehetetlensége a társadalmi-politikai-vallási változások közepette, különösen az idegenbe szakadt családok esetében; valamint a hit és a mágia eltűnése, transzformálódása, túlélési lehetőségei folyamatosan változó világunkban. Persze ezek nem „tiszta” kategóriák, a legtöbb novella épp attól szép, hogy frappánsan mossa össze a fő témákat, a válogatásnak pedig külön pikantériát ad, hogy egyes szereplők, helyzetek novellafüzérként kapcsolódnak.

Az első csoportból a legemlékezetesebb a kötetzáró, akár kisregénynek is beillő „Aki lezárta a történelmet: dokumentumfilm”. Zseniális ötlete szerint (mely ötletet vállaltan Ted Chiang „Szépségvakság: dokumentumműsor” című novellájából merítette) dokumentumfilm formájában tárja elénk egy időutazás lehetőségét, mellyel visszatérhetnénk és magunk tapasztalhatnánk meg a múlt történéseit. Liu a történelemfeltárás eme módjára adott reakciókban kiválóan bemutatja a múlt feltárásának nehézségeit/lehetetlenségét, a médiavezérelt kor gyermekeinek szélsőséges válaszait a feltárt szörnyűségekre, a tagadás, hárítás, évszázados előítéletek szülte ostoba véleményeket – mindamellett, hogy az eljárás kérdésessége és a főszereplők személyes érintettsége okán abban is elmerül, vajon van-e valós igény bármelyikünkben a múlt teljes feltárására? Vajon el tudjuk-e viselni azt, ami kiderülhet? Túl tudunk-e lépni a saját céljainkra való felhasználáson? Akár egyéni, akár társadalmi szinten érettek vagyunk-e a szembenézésre? Gyomorforgató kegyetlenségén túl csak azért nem ez a darab a kötet legjobbja, mert ekkora terjedelemben kicsit sokat markol. Simán lehetett volna belőle regényt írni.

A második témakör legemlékezetesebb írása a címadó „A papírsereglet” – noha semmi különösebben eredeti ötlet nincs benne, ezerszer olvasott szülő-gyerek eltávolodás-, kulturális elszakadás-, identitásképzés-történet, noha tán kicsit túlságosan is szentimentális, mégis: olyan zsigeri hatást vált ki a megelevenedő origami-állatok által felelevenített mese, amit ritkán tapasztaltam. Tán mert a bennünk élő, örökkön álmodó, játékállatokat életre keltő, szavak helyett papírszívekkel szerelmet valló gyermekre hat. Miközben szembesít nagyon is felnőtt hibáink és mulasztásaink jóvátehetetlen következményeivel. De említhetném „A betűmágus” összetett és fájdalmas történetét is, mely több síkon játszik a szülő-gyerek konfliktussal, a történelmi emlékezettel és a hétköznapi mágia lehetőségével: a kislány, aki idegenbe szakadva akaratlanul katalizátora lesz legjobb barátai vesztének, vajon hogy békül meg hazatérve apja és saját tettei következményeivel? Létezik vajon megbocsátás ott, ahol az egyik oldalon egy naiv gyerek, a másik oldalon egy megvezetett, saját hitvallásából kiábrándult politikai funkcionárius áll?

Legközelebb hozzám mégis a harmadik csoport novellái állnak: a hitünk változásaival, mágiával, hétköznapi csodákkal foglalkozók. Közülük a legkiemelkedőbb a „Jó vadászatot” – ez a steampunkba oltott kínai bukástörténet egy rókadémon és egy falusi démonvadász kapcsolatáról egyszerre szép szerelmes mese (minden romantika nélkül) és a csoda örökkévalósága mellett tett hitvallás. Mert ugyan elvesztheti hatalmát a rókadémon és megélhetését a démonvadász, ha eljő a modernizáció és már senki nem hisz a gyerekmesék szörnyeiben – de az új idők hoznak magukkal új mágiát, és akiben mélyen ott szunnyad a valódi képesség a hitre, az erő, hogy felülkerekedjen a változásokon, az képes új csatornát találni saját erejének. A múlthoz való görcsös ragaszkodás helyett meg kell próbálnunk helyet találni a változások közepette – magunknak, hitünknek, eszméinknek, kapcsolatainknak. Halottvirrasztás helyett találjuk meg a módját, hogyan építhetjük be a múltat, hagyományokat, identitást a jövőnkbe – ésszel és szívvel. Erre kiváló példa ez a kötet is.

Kiadó: Agave

John Williams: Augustus

„Oly sok minden nincs kimondva. Már-már azt hiszem, nem találták még fel a formát, amellyel mindent kimondhatnék, amit kell.”

Stoner története után hosszú időnek kellett eltelnie, mire kézbe mertem venni Augustus életregényét – részben mert John Williams magányódája (túl) mély húrokat pendített és nem szívesen adtam át magam neki újra; részben mert az ókori Róma történelme sosem állt közel hozzám, egy sokadik életrajz a császárok császáráról a legkevésbé sem érdekel, azt pedig elképzelni sem tudtam, hogy képes lesz oly közel hozni az embert a császárgúnyában, amilyen közel a jelentéktelenségébe fulladó kisembert hozta. Hogy sikerült, az több mint szépírói bravúr. John Williams mély emberismerete jóval fontosabb tényező, mint zseniális szövegalkotása.

Van-e amit nem mondtak még el Ceasar Octaviusról, aki nagybátyja halála után, tizenkilenc évesen találta magát a hatalom középpontjában, hogy tapasztalatlan ifjoncként, csupán néhány barátjában (vagy még bennük sem) bízva véget vessen a pártoskodástól szabdalt Róma hanyatlásának, legyőzze a keleti világ legnagyobb uralkodónőjét és megszilárdítson egy addig jószerivel példátlan hatalmat? Regények és történelmi értekezések ezrei szóltak életéről és tetteiről az elmúlt kétezer év során. De vajon akad-e egy is, amely az igazságot rejti? Megismerhetjük-e Octaviust, az embert az Augustusról, a császárról szóló művekből? Felrajzolják-e a krónikák a magányt, a bizonytalanságot, az elhivatottság és érdektelenség közti hezitálást? Kőbe vésik-e a cselekedetek az apa kudarcát, aki egyetlen lánya boldogsága elé helyezte a kötelességét? Szólnak-e a történelemkönyvek az emberről, aki számos árulás leleplezése után már csak abban bízik: a neki legkedvesebb árulója tán maga sem tudja, mibe keveredett.

Williams levelekből, naplótöredékekből, katonai feljegyzésekből, versekből, visszaemlékezésekből összeálló képe a császárról a hozzá közel állók emlékeiből ragasztott tabló. E három felvonásra komponált műben előbb végig követhetjük a fiatal Ovtavius útját a hatalomig, a Julius Ceasar meggyilkolásától Antonius és Kleopátra legyőzéséig tartó időszakot, az éveket, amikor lerakták a legenda alapjait. A második részben, melyet az „egyik lánya”, Júlia naplótöredékei donimálnak, megismerjük a hatalom magányában vergődő császárt. Azt az Augustust, akinek képét kőbe vésheti az utókor: aki mindent feláldozott „másik lánya”, Róma érdekében – a hideg fejű manipulátort, aki barátai, lánya, felesége, nővére és saját boldogságát is könnyű kézzel vetette oda, hogy műve fennmaradjon.

Persze egyik kép sem teljes. A harmadik részben az addig némaságba burkolózó császár a halál küszöbén visszatekint és kimondja: minden mű, amit róla, életéről, uralkodásáról írtak, hazudik. Ha van is bennük ténybeli igazság, egyik sem tartalmazza a teljes igazságot az emberről a mű mögött. Williams szolid csavarral állít tükröt saját maga, az olvasó és a történetírás elé: valójában minden ember megismerhetetlen. Próbálkozhatunk az irodalom vagy a tudomány eszközeivel mindent kisajtolni a múltból, de hogy ki volt és kivé lett Octavius, sosem tudjuk meg. De vajon számít-e? Az utószó végső fricskája szerint: nem. A birodalom, melynek alapjait lerakta, túlélte az utána következő császárok kegyetlenségét, alkalmatlanságát, őrületét. A mából visszatekintve persze álom csupán az utókoráé is, mégis: egy olyan reményteli álom, amelyre a jelen kiábrándultságából csak irigykedve tekinthetünk vissza.

„Róma nem örök – nem számít. Róma el fog bukni – nem számít. A barbár diadalmaskodik – nem számít. Rómának volt egy pillanata, és az nem tűnik el nyomtalanul. A barbár az általa meghódított Rómává válik. A nyelv finomítani fog durva beszédén. Annak látománya, amit elpusztít, tovább csörgedezik az ereiben. És az időhöz mérve, amely végtelen, mint ez a sós tenger, amelyen oly törékenyen lebegek, semmi az ár, a semminél is kevesebb.”

Kiadó: Park

Fordító: Gy. Horváth László

Sarah Perry: Az essexi kígyó

Jajjj de nehéz erről a könyvről szenvelgés nélkül írni. Mondhatnám, hogy keserű csalódás volt, hogy majdnem sarokba hajítottam, hogy egy életre hátat fordítok a KULT sorozat ínycsiklandozó borítóinak, de… Nem lenne teljesen igaz. Ugyan valóban teljesen mást kaptam, mint amit vártam, de az olvasottak valójában tetszettek – csak nem úgy, ahogy arra számítottam. Valljuk be, hajlamosak vagyunk ordas előítéletekkel közelíteni könyvekhez. És még a legvájtfülűbb olvasót is megvezeti olykor a gyönyörű borító, a csúcsra járatott marketing, a gondosan építgetett brand. Az essexi kígyó tavaly év végén, amikor három társával elindította a 21. Század Kiadó „KULT Könyvek” sorozatát, egy csapásra közönségkedvenccé vált. Minden második ember a neten ezt olvasta és a legtöbben imádták. Ez óhatatlanul várakozásokat épít. Ráadásul tényleg olyan szép, hogy az ember képes idült mosollyal simizni a könyvesboltban a borítóját. Aztán jön a keserű csalódás, ha nem azt kapjuk, amit vártunk.

Persze közepesen értelmes olvasó az első néhánytíz oldal után el tudja dönteni, hogy akkor most hajlandó-e félretenni az előzetes várakozásokat és önmagában értékelni a könyvet vagy sem. Végigolvastam, szóval a válasz tán egyértelmű. És jól tettem, hogy hagytam magam vinni a történet és Perry bájosan fura hősei által. Az essexi kígyó nem rossz könyv, egyáltalán nem – ha a helyén kezeljük és elfogadjuk annak, ami: könnyed viktoriánus kalandregényfélének, hangyányi misztikummal, távolságtartó romantikával, udvarias, visszafogott társadalomkritikával, akkor baromi jól is szórakozhatunk.

Mert Cora Seaborne, a korán megözvegyült és özvegységét az utolsó cseppig kiélvező önjelölt Mary Anning-utód és a falusi tiszteletes, William Ransome egymásra találása a falusiakat rettegésben tartó rejtélyes essexi bestia keresése közben meglehetősen szórakoztató. Perry jó érzékkel rajzolja fel szereplőit: a posztjához képest meglepően nyitott gondolkodású tiszteletes, szerethető pletykafészek felesége, a boszorkánypraktikákat egyik napról a másikra  a tudomány  oltárán feláldozó kamaszlányuk éppolyan élő, kedvelhető, önálló személyiséggel rendelkező alakok, mint londoni vendégeik: az erőszakos férje elvesztését legkevésbé sem sirató, a rákényszerített kirakatfeleség szerepet levető, férfiruhákban, gubancos hajjal, sárosan a mezőt járó Cora, társalkodó- és házvezetőnője, a (nem is annyira) titokban belé szerelmes Martha, Cora másik rajongója, a magát ünnepelt sztársebészként vizionáló Luke és kebelbarátja, a Marthába szerelmes, dúsgazdag, vagyonát a szocialista mozgalommal kacérkodó imádottja elkápráztatása végett jótékony célokra fordító Spencer. Igazából mind megérdemelnének egy önálló történetet – ami egyszerre erény és hiba.

Perry egészen elképesztő módon úgy képes vontatott és sokszor bántóan lassú, részletekbe vesző cselekményt bonyolítani, hogy egyébként túl sok szereplője van, akiket megajándékozhatna nagyobb figyelemmel is. A cselekményből kifolyólag (amiben a fent csak nagy vonalakban vázolt, tévedések vígjátékára hajazó szerelmi gubancokon túl akad utcai merénylet [kettő is], szenzációszámba menő műtét, tragikus sérülés, öngyilkossági kísérlet, szökés, eltűnés, szánalmas vallomás és botrányos visszautasítás, miközben a titokzatos „bestia” is felbukkan időről időre…) sokkal inkább zsúfoltnak kéne hasson a regény – ám az elbeszélésmód épp az ellenkező irányba viszi. Mintha az essexi mocsaras partvidék húzna magába minket is, annyira, hogy már várjuk, mikor bukkan fel az a bestia, hogy élve felfalja az olvasót – legalább történne valami.

Közben persze szereplőink lelkében megtörténik minden. Felnőnek, ismét gyermekké válnak, felismeréseket tesznek, rájönnek, mi az igazán fontos az életben és mit engedtek ki a kezeik közül; felrúgják a konvenciókat, aztán ismét behódolnak nekik; világot váltanak, majd hazamennek a megszokott megalkuvások közé. És persze mindenki megleli a saját essexi bestiáját: amiről kiderül, hogy a legkevésbé sem emberevő szárnyas szörnyeteg, pusztán a félelmeink, vágyaink, elnyomott érzéseink, kollektív emlékezetünkben őrzött rémálmaink kivetülése. Mily meglepő.

Gonosz vagyok ezzel a könyvvel, pedig tényleg tök jól szórakoztam olvasás közben, csak valahogy úgy érzem, ez kevés. Vagy… Tán mégsem sikerült levetnem az előítéleteim és hagytam, hogy az előzetes várakozások rányomják a bélyegüket az olvasásra? Sokszor éreztem azt, mintha egy kortárs Jane Austen-epigont olvasnék, csak épp Austen legnagyobb erénye hiányzik belőle: az irónia. Egy napon ebből a könyvből még remek BBC-sorozat születik… - írja a kötet egyik ajánlása. Mi sem lehetne találóbb: kiváló alapanyag egy kedélyes, bájos, vasárnap délutáni kosztümös sorozathoz. Többet (na jó, kimondom: valóban kult könyvet) várni tőle viszont kár.

(Utóhangféleség: ősszel jelenik meg Sarah Perry új regénye, a Melmoth, ami első ránézésre több misztikummal és kevesebb romantikával operál - a fentiek ellenére el fogom olvasni. Kíváncsi vagyok, hogy ha lejjebb viszem a várakozásaim és egy más allappozícióból vágok bele a könyvbe, mit tud nyújtani a szerző.)

21. Század Kiadó

Fordító: Borbély Judit Bernadett