Paolo Bacigalupi: Hajóbontók

Poalo Bacigalupi az első általam olvasott regényével jött, látott és meggyőzött, még úgy is, hogy A kételygyár hamisítatlan YA – nem is tudtam megállni, hogy gyorsan kézbe vegyem a másik rövid, könnyed ifjúsági művét, a Hajóbontókat. Nagyjából ugyanarra az élményre számítottam, pepitában, ehhez képest meglepett, hogy mennyire mást és jobbat kaptam: ha ott azt írtam, Bacigalupi nagyon tud írni, hát itt aztán bebizonyította, hogy de mennyire… Most már tényleg nincs más hátra mint A felhúzhatós lány, és ha minden jól megy, idén érkezik egy újabb felnőtt sci-fi regénye, a The Water Knife is. Alig várjuk!

Mindig érdekes, ha egy ifjúsági regény fülszövegében olyasmit olvasok hogy „húsbavágóan kegyetlen kaland” – mert hát valljuk be, a zsáner az utóbbi években azért erősen kilúgozódott, a kegyetlen az esetek többségében kap némi cukormázat, a húsbavágó meg némi romantikus színezetet, oszt’ kész is a kegyetlen tinirománc… Bacigalupi regénye a kivétel, ami erősítheti a szabályt (persze ne legyünk már ennyire gonoszak). Ez itt valóban húsbavágóan kegyetlen világ, mocskos, cseppet sem trendi, nem romantikus, nem csillogó – ez a nyomor, a napról napra való túlélés, a gyerekeket (is) gátlástalanul felfaló rozsdás olajtanker-roncsok világa, ahol az élet értéke aprópénzben mérhető, a sors és a babonák irányítanak a sötétbe burkolódzó alagutakban, a tisztesség, a lojalitás, a család, a szeretet már rég jelentésüket vesztett fogalmak.

Ebben a világban próbál boldogulni Vézna, a tizenéves suhanc, aki kis termetének és fürgeségének köszönhetően játszi könnyedséggel járkál ki-be a partra sodródott olajszállító hajók gyomrában, eladható fémekre vadászva, melyek aztán újabb pár nappal elodázzák az éhenhalást. Egészen addig, amíg túl nagyra nem nő és drogosként, szervdonorként vagy ketrecharcosként nem végzi, mint az apja. Hogy hány éves Vézna, nem tudjuk – e világban senkit nem érdekel. Valahol a part menti bungalók ezrei között él, papírok, nyilvántartások, iskolázás, gyógyszerek, valamirevaló társadalom nélkül. Csak a brigádja van és az apja, aki bár ne lenne… No meg az álmai a vízen karcsú testtel repülő klipperekről, melyek olykor átszelik az öblön túli vizeket.

Aztán egy nap, egy gigantikus városromboló vihar után zátonyra futott klipperre lel egyetlen kvázi-barátjával… A hajón látott mesés gazdagság egy életre megválthatná őket, ám akad egy bökkenő: egy még épp élet és halál határán lebegő lány. Aki megfoszthatja őket talált kincsüktől – vagy épp egy jobb jövő felé vezetheti őket. Ha megölnék, minden gondjuk megoldódna – leszámítva persze azt az egyet, hogy hogyan rejtenék el felfedezésüket a part hiénái elől. De vajon képesek rá? Vagy a tisztesség és a becsület még mindig jelentenek valamit, akkor is, ha az ember állatként él, a világ által elfeledve, egy valaha volt metropolisz utolsó utáni romjai mellett, az olajtól fuldokló tenger partján, és még a saját apja is gondolkodás nélkül eladná egy üveg piáért?

Nem tudunk meg sokat arról, hogyan jutottunk idáig – de amit felvázol Bacigalupi, az épp elég. Városromboló viharok, melyek romba döntötték New Orleanst, majd az utódját, majd az utód utódját; partra vetett hajók tömkelege, melyekből még évtizedek múltán is szivárog az olaj a tengerbe; kutya-tigris-ember génekből összemixelt zsoldosok, akik a fényévente a szegénynegyedbe tévedő gyárosokat védik; elképesztő gazdagság és luxus a puccosok klipperein, miközben milliók tengődnek partra vetett halként a zavarosban – fájdalmasan könnyű elképzelni, hogyan is juthatunk idáig. Ebben rendkívül erős az író, úgy vázol fel néhány ecsetvonással társadalmi- és klimatikus katasztrófákat, hogy egy percre sem jut eszünkbe megkérdőjelezni a világát.

Ugyan némi romantikus vonzalom itt is befigyel (tuti hogy Bacugalupi lúzer gimisként szerelmes volt egy menő csajba vagy valami hasonló, annyira fetisizálja ezt a csóró gyerek – gazdag lány kombót), szerencsére sokkal-sokkal visszafogottabban, mint A kételygyár esetében; ráadásul itt sikerült távol tartania magát a divatmárkák és a Starbucks túltengésétől (mondjuk ebbe a világba azért nehéz is lett volna beilleszteni őket): a Hajóbontók világa pont annyira mocskos, rozsdás, fojtogató, amit ez a történet megkövetel (a gazdag csajszi meg csak alkalmazkodjon és belezzen angolnát térdig dzsuvában). Baromi erős az atmoszféra, kárpótol is a sztori vakvágányaiért (szerencsére nincs sok) és a szokásos „néhány tini minden felnőtt segítség nélkül szembeszáll a legrosszabb rosszfiúkkal” felállásért. És muszáj megemlítenem, hogy a borító ezzel az engem egy éhes tátott szájra emlékeztető hajóronccsal zseniálisan támogatja ezt a hangulatot.

Szóval Bacigalupi még mindig elég jó. Nekem pedig most már tényleg nincs választásom, következzék A felhúzhatós lány…

Kiadó: Ad Astra

Fordító: Horváth Norbert

Paolo Bacigalupi: A kételygyár

Mindig megfogadom, hogy én aztán YA-t soha többé, erre tessék, hát nem itt találom megint magam egy YA-val a kezemben…? Az úgy volt, hogy Paolo Bacigalupival azóta szemezek, hogy megjelent A felhúzhatós lány – ami természetesen A hajóbontókkal egyetemben itt várja a polcon, hogy végre olvassam, sőt, még az idei várólista-csökkentésbe is bekerültek (egyelőre úgy tűnik, hiába…). Hogy aztán mégis a szerző frissen megjelent „YA thrillere” lett az első, ami kézbe ugrott, az leginkább a Bonita Avenue konkrét sokkjának köszönhető – azután nagyjából annyira voltam megroggyanva lélekben, hogy már majdnem lekaptam egy vöripötyit a polcról; tiszta szerencse, hogy helyette megakadt a szemem A kételygyáron. Hogy végül nem bántam meg, sőt, kimondottan tetszett (bár messze nem hibátlan) az viszont már kizárólag Bacigalupi érdeme.

Aki jó, nagyon jó! Még egy ilyen klisékkel azért jócskán telepakolt sztorit is úgy tud kanyarítani ide-oda, hogy utána azt érezzem: akkor most már tényleg ide nekem a többi könyvét is! Pedig félúton még azt hittem, áldozatul esik a műfaj khmmm… követelményeinek. Szerencsére jobb író annál.

Miről is van szó? A fehér, felső-középosztálybeli Alix éli a gazdag amerikai tinik gondtalan mindennapjait: jónevű középiskolába jár, egyenes úton halad a Borostyánliga felé, szerető családja, mérsékelten kiborító öccse, gyönyörű otthona és temérdek márkás cuccal kitömött gardróbja van – legnagyobb gondja, hogy kibírja valahogy a tanítási napokat, amíg be nem ülhet hasonlóan kivételezett barátnőivel a Starbucksba pletykálni. Halál idegesítő kis liba, valljuk be. Aztán egy napon történik valami VÁRATLAN ami Alix egész életét felborítja… Na, azért nem kell olyan nagy tragédiára gondolni, csak egy látványosan nem a környékre illő fekete srác leüti az igazgatót az iskolaudvaron. Apró kedélyborzolás, semmi több. Igenám, de másnap az egész suli esik festékpisztolyokkal és laboratóriumi patkányokkal elkövetett „terrortámadás” áldozatául – Alix pedig szembetalálja magát a látványosan nem a környékre illő fekete sráccal, aki mintha az egész felhajtást a lány miatt csinálná. Óh, minő romantika!

Az a baj, hogy tényleg az. A felütés azért követel némi kitartást az olvasótól – jelesül, hogy ne dobjuk a sarokba, amikor körvonalazódik hogy elkényeztetett kis libánk bizony az első pillantás után úgy belepistul a nagyon rossz fiúba, hogy azt még Bella Swan is megirigyelhetné. Persze kár lenne – egyrészt, mert a klisé sajnos nem csak a YA irodalom (de még csak nem is az irodalom) sajátja, sokkal inkább reflexió valós működésünkre; másrészt, mert a kötet harmadának partizós-elrablós-Stockholm-szindrómás mélypontja után olyan szépet csavarodik a történet, hogy kénytelen vagyok megemelni képzeletbeli kalapom.

Bacigalupi ügyesen használja és forgatja ki a kliséket – regénye ettől bőven fogyaszthatóvá válik a célcsoport és a kicsit idősebbek és olvasottabbak számára is, miközben maradéktalanul betölti azt a többletfunkciót, amit a „slágerkönyvek” nagy többsége nem mer. Úgy irányítja rá a figyelmet a világunk minden szegmensét átszövő médiamanipuláció jelenségére, hogy sikerrel megőrzi az egyensúlyt az „okoskodás” és az izgalmas történetszövés között. Vállaltan szemellenzős - vagy csak burokban nevelt, nézőpont kérdése - főszereplőjének ráébredése az előle addig titkolt „igazságra” apja munkájáról egyszerre hiteles és úgy gondolom, mélyen átélhető a célkorosztály számára. Mert míg a felsorolt példák, botrányok, perek az átlagosan tájékozott felnőtt olvasó számára túl sok újdonságot nem jelenthetnek, Alix kortársainak igenis rányithatják a szemét arra, hogy baj van a világban.

Innentől kezdve pedig hajlamos vagyok megbocsátó lenni a történet esetlenségeivel, a tinikből verbuválódott aktivista csoport nagymenőket lazán hülyére vevő menőzéseivel, a bosszantó (bár tegyük hozzá, a műfaj átlagához képest még így is egészen visszafogott) szerelmi szállal szemben. Mert ha csak egy fiatal olvasó elgondolkozik mindazon, amit Alix kutatásai közben feltárt, ha veszi a fáradságot, hogy utánanézzen maga, ha kézbe veszi a szerző biopunk regényeit, ha továbbmegy ezen a vonalon és eljut egyszer mondjuk Atwoodig, már megérte…

Kiadó: Gabo

Fordító: Horváth Norbert

Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány

Egy biztos: Paolo Bacigalupi nem talál bennünk túl sok szeretnivalót, ha ilyennek ábrázol. Hogy szinte egyetlen szereplőnek jut csak akkora lélek és szív a történetben, amit nem ír felül egy ponton túl a puszta érdek; s pont ezt az egyet nem szülte anya. Egyéb bajom nincs is a könyvvel – sőt. Nehezen hiszem el, hogy első könyv (pedig az), nehezen hiszem el, hogy a nagy kiadók elengedték (pedig el); és értem miért halmozták el díjakkal, Hugotól Nebulán át Locusig. Merthogy a mesterség finom, stabil birtoklásának adja többszörösen is tanújelét e művében a szerző. Tanúságtételét annak: képes ijesztően pontos víziót álmodni a ma bizonyos tendenciáiból, a Monsanto nagyipari génmanipulációinak, az ug99 gabonaüszög megjelenésének, a steril magvak létrehozásának híréből – úgy továbbgondolva mindezt, hogy felfoghatóvá legyen a könyvét átható kalóriaéhség. S képes ezt a víziót eldugni az egzotikumba, olyan stabil kézzel, hogy elfelejtsem: ő maga is a farang, ő maga is megvetett fehér, aki legfeljebb turistaként tölthetett alig pár hetet Bangkok utcáin.

Nehezen hiszem el, hogy első könyv, mert Bacigalupi profin adagolja az információt, úgy a világáról, ahogy a benne játszódó történetről. Ez a világ túl van az energiaválságon, lendkerekes hajtású eszközeikhez hatalmas elefánt-klónokkal: megodontokkal húzzák fel a lendrugót, az irodákban tekerős számítógépek, az utcákon a bicikli az úr, léghajók és klipperek próbálják visszahozni az Összehúzódás bezárkózó kora után újfent az egykori Terjeszkedésre jellemző világkereskedelmet. Élelmiszerválság van, a számtalan génrippelés következtében kialakuló világjárványok, a cibiszkózis, a hólyagüszög kinyírták a biodiverzitást. Vigyáznom kell, mennyit fecsegek: minden további elcsöppentett infóval a könyv erejéből veszek el, mert valóban mesteri, ahogyan feltárul maga a vízió, ahogyan ez a sokszereplős, ügyes történet kibontakozik. Amit nem is érintenék bővebben. Olyan, mint valami bonyolult viktoriánus csoport-tánc – tucatnyi alaposan kitalált, előítéleteiben, motivációiban, esendőségeiben teljesen (olykor túlságosan is) emberire alkotott szereplő mozog a lapokon, több ügyesen egymásba gabalyított szál mentén.

Nehezen hiszem el, hogy a nagy kiadók elengedték, pedig nem kéne csodálkoznom rajta, hogy kockázatosnak véltek egy kevésbé ismert kultúra (egy nem elsődleges egzotikus amcsi turista-célpont) jövőjébe álmodott fantasztikus regényt, ahol a fehér ember szerepe minimum kétes – de semmiképp sem misszionáriusi, tanítói, vagy megmentői. Hogy ennek ellenére komoly siker lett, az egyrészt okot ad némi reményre a világ vezető hatalma lakosainak szellemi állapotával kapcsolatban, másrészt nyilvánvalóan a díjaknak köszönhető. Bacigalupi megteszi a magáét: múltat és álmodott jövőt rendkívül ügyesen vegyít, a tradíció és a vízió nála egyensúlyban van. Szinte érzem az algatartályok, a csatornák, a khlongok bódhi pontyok lakta bűzét, a vér és a félelem fémes szagát, a szentélyekben meggyújtott füstölők nehéz illatát, a piacok gyümölcsárusai körül legyeket felhőbe vonó érett illatokat, a kertek virágait. A korrupció mindent átható verejtékszagát. A tradícióra épülő vízió ügyesen varázsol álomország Bangkokjából jól olvasható jelent, amelynek „emberisége” megérett a végső járványra.

Ügyesen gondolja tovább a szerző az evolúciót – ha már annyi mindenbe nyúlkálunk a koszos kezünkkel, ózonlyuktól a globális felmelegedésig, miért ne lehetnénk hatással a természetes kiválasztódásra? Miért ne, ha már annyi természetiből csináltunk a magunk machinációival természetellenest? Miért ne lehetnénk istenévé önmagunknak? Sok apró történet – és néhány nagyobb: van Vogt Slanja például – eszembe jut, ahol már játszottak írók ezzel a tabuval, nem is szellemtelenül; ámde most először éreztem a vízión a lehetségesség keserű súlyát. S ez akkor is nagy dolog, ha felmérhető a különböző szálak mintaadó története szinte kivétel nélkül, a Taipantól a Szigorúan piszkos ügyekig. Egyáltalán nem baj, ha valaki mintát követ, amíg így teszi – amíg így rá tudja pakolni a valóságesélyt egy elképzelt jövőbe álmodott történetre. Amely történet továbbgondolásra csábít. A felhúzhatós lány nyitott befejezése nem követeli a folytatást; helyette olyan elegáns, nem tolakodó megoldással él a szerzője, amely nem is zárja ki. A történet mellesleg köszöni szépen, jól van, így, magában is. Íróiskolákban kötelezővé tenném: sorsokat fordító emberiség-fordulópontokról minimum ilyen színvonalon tessék álmodozni!

Kiadó: Ad Astra

Fordította: Horváth Norbert