Ismét eltelt egy év - rendhagyó évösszegzés Ilweran módra

Változások éve volt 2017. Kint is, bent is. Soha felnőtt életem során nem változtam még ennyit – volt honnan hova, volt kiváltó ok és volt nehéz, küzdelmes, agyalós, önanalizálós átmenet. Jó párszor kérdeztem magamtól az év során, hogy „ki vagy te és mit csináltál Ilwerannal?”…  Ezek mindig kockázatos dolgok, de most szerencsére elmondhatom, hogy mindezen változások abszolút pozitívak voltak. Egyszer majd biztos megírom hosszabban, valamilyen formában, mi is történt bennem, de nem itt és nem így. Ezzel összefüggésben-is-meg-nem-is változtak a dolgok körülöttem is: hat év után kiléptem egy egyre méltatlanabbá váló munkahelyi szituációból, fejest ugrottam az ismeretlenbe – ami egyelőre jó döntésnek tűnik, de még a mézesheteket éljük az új hellyel, szóval ne vonjunk le messzemenő következtetéseket. Ennél nagyjából egymilliószor fontosabb, hogy shizoo-val immáron nem csak a blogunk, a lakásunk meg a könyvtárunk közös, hanem 15 év együttélés után hivatalosan is összekötöttük az életünket :) A késedelemért minden felelősség kizárólag engem terhel :)

Az, hogy ennyi minden változott bennem-körülöttem, nyilván meglátszott a kultúrafogyasztási és blogolási szokásaimon is. Borzasztó hullámzó volt ez az év (már megint) szegény blogunkon. A tavasz nagy részében alig olvastam valamit, ha nem épp azzal voltam elfoglalva, hogy a nekem legfontosabbat látogassam kórházban és/vagy üljek végig vele éjszakákat a sürgősségin (hogy ne csak hirtelenrózsaszín élmények kerüljenek ide), akkor többnyire az erkélyen ültem, boroztam, bambultam a naplementébe és azon gondolkoztam, mit is kezdjek ezzel az új énnel. Fárasztó és időigényes dolog ám az a sok önanalizálás (de hasznos). Nyáron - leszámítva egy-két szabadságos hetet - leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy túléljem a munkahelyen növekvő feszültséget és ki sem láttam a szorongásból – meg is látszik, az elmúlt hat évben nem fordult elő, hogy ennyire kevés poszt legyen a blogon, mint augusztus-szeptemberben… Szerencsére a mérleg helyrebillent az ősz második felében: volt két hónapom itthon, amikor semmi (de tényleg semmi) mást nem csináltam, csak olvastam, sorozatokat néztem, pihentem, próbáltam regenerálódni és behozni a lemaradásaim. Túl azon a kétségtelen pozitívumon, hogy végre kipihentem a felgyűlt feszültséget és az elmúlt két-három év megannyi sokkját, csodálatosan termékeny időszak is lett blogszempontból és ami a számoknál sokkal fontosabb: visszakaptam a blogolás örömét. Sokszor éreztem azt az elmúlt hónapokban, hogy már csak nyűg, hogy nem kell, hogy nem fér bele, hogy a mókuskerék és a csúnya nagybetűs felnőtt élet kiölte belőlem a lelkesedést – most bebizonyosodott, hogy nem. Ha időlegesen más is kerül fókuszba, ha el is vonja a figyelmet-energiát-időt sok más, még mindig újra meg újra visszakapom ezt az örömforrást és ugyanolyan lendülettel és kirobbanó lelkesedéssel tudom belevetni magam, mint régen. Nagy ajándék volt ez a tapasztalat, mert megerősített abban, hogy ha lesznek is ínséges idők (mert nyilván lesznek…) abbahagyni semmiképpen sem kell. Most egyébként e szempontból is újrarendeződés alatt állunk: még nem alakult ki a rutin az új helyen és még nem találtam meg a szükséges egyensúlyt a munka-magánélet-kultúra között, de majd eljön ez is.

És akkor térjünk rá a konkrétumokra. Olvasás terén nagyjából hoztam az elmúlt két év átlagát, ami nem rossz, az olvasásaim viszont eléggé szélsőségesen alakultak: egyfelől, újkeletű Shakespeare-mániám következtében hét drámát olvastam idén a Bárdtól, amik ugyebár száz oldal alatti kis szösszenetek; másfelől már megint túltengtek a monstrumok. Valamiért sokkal jobban kedvelem a féltéglákat, mint a három-négyszáz oldalas, átlagos regényeket, ez már biztos. Érdekességképp kigyűjtöttem nektek a hatszáz oldalnál vaskosabb darabokat (önkényesen én itt húzom meg a monstrum-határt):

Alexandriai négyes – 1060 oldal

India, India – 960 oldal

Az ég térképe – 850 oldal

Az Aranypinty – 790 oldal

Alias Grace – 760 oldal

Éjre nap – 650 oldal

New York 2140 – 650 oldal

A szobalány – 620 oldal

  

Persze a számok mindig kevésbé lényegesek... Sokkal fontosabb az élmény minősége, és hááát… ezen a téren bizony hagy némi kívánnivalót maga után 2017. Bajban is voltam a Top 10 összeállításával, egyszerűen azt éreztem, bár nyilván össze tudom szedni a tíz legjobb olvasmányom, nem biztos, hogy mind a tíz annyira jó, hogy rajta kéne legyen a legemlékezetesebbek listáján. Túl sok volt idén a középszerű könyv. Vagy a pusztán tökátlagos, semmikülönös. Nem tudom, hogy valóban ennyire kifogyott-e a lélek az olvasmányaiból, vagy én fogytam ki belőlük, vagy egyszerűen öregszem és már nehezebb meglepni, de nem tetszik ez a tendencia. Egyébként az is lehet, hogy egyszerűen annyira elkényeztetett a sok rendkívüli élmény az elmúlt években, hogy már nem szeretném beérni kevesebbel. Elnézegetve ezt a listát itt mellettem, feltűnik, hogy egy Joanne Harris például három-négy éve bérelt hellyel masírozott be a Top 10-be, most meg, bár marha jó az új könyve, nem érzem „elégnek” arra, hogy egy lapon emlegessem mondjuk Atwooddal vagy Donna Tarttal… (Lehet amúgy, hogy simán csak változik az ízlésem. Vagy csak hisztis vagyok.)

De nem szaporítom tovább a szót, lássuk a 2017-es év legjobb olvasmányélményeit, ezúttal a szokásos tízes lista mellőzésével.

A képzeletbeli dobogó legfelső fokán osztoznak:

- Donna Tartt: Az Aranypinty – Még januárban olvastam, de egészen novemberig semmi nem tudta megközelíteni. Tartt gyönyörű, filozofikus története a gyászfeldolgozás lehetetlenségéről és a művészet megtartó erejéről az egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam.

- Margaret Atwood: Alias Grace – Atwood nekem bármit írhat, én imádom. De azt nem gondoltam, hogy bármi felülírja A szolgálólány meséjét bennem – az Alias Grace-nek sikerült. Leheletfinom, érzékeny, fifikás pszichológiai látlelet egy feltételezett gyilkosról – és közben még mennyi minden másról…

- Helen McDonald: H, mint héja – Objektíven nézve nem annyira jó könyv, mint az előző kettő, de ez a regény jutott eszembe legtöbbször az idei olvasmányaim közül. Nem olvastam még ilyen fájdalmasan gyönyörű könyvet a gyászról. Pont ott tépett meg, ahol a legjobban fáj – de segített is begyógyítani a feltépett sebeket.

 

Ezüstérmes helyen egyedül terpeszkedik:

- Kim Stanley Robinson: New York 2140 – Idén nem olvastam Dan Simmonst, ami elég nagy hiba – de más komolyan vehető sci-fit se, KSR új regényén kívül. Ami bár nem egy Aurora, még kevésbé egy 2312, de a maga nemében ez is egyedülálló, zseniális látomás egy lehetséges jövőről. KSR nem nagyon tud hibázni.
(Ahogy visszaolvasom jut eszembe, hogy mennyire igazságtalan vagyok: olvastam én komolyan vehető sci-fit ezen kívül is, nem is egyet, mégpedig Jonathan Strahan éves novellaválogatásában. Az év legjobb science fiction és fantasynovellái két év után lassan kötelező olvasmánnyá válik: amíg a hazai kiadó kitart, kitartok én is. Nem egy darab volt benne, amit ha regényterjedelemben is ilyen minőségben olvashattam volna, felkerülne a legjobbak közé...)

A dobogó harmadik fokán megint csak hárman tolonganak:

- Rohinton Mistry: India, India – Gyönyörű és fájdalmas nagyregény a messziről egzotikus ködbe burkolózó India legnyomorúságosabb oldaláról. Jó lenne még olvasni a szerzőtől.

- Lawrence Durrell: Alexandriai négyes – Évtizedek óta halogattam ennek a hömpölygő, egzotikus kalandregény-folyamnak az olvasását, minek köszönhetően annyi elvárást halmoztam rá, aminek természetszerűen nem tudott megfelelni. Ki tudja, ha tudatlanabb fejjel és nyitottabb szívvel olvasom, lehet, előrébb végez.

- Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás – A friss Nobel-díjas Ishiguro feledés-regénye igazi gyöngyszem, allegorikus fantasy-mesébe burkolt középkori románc, tanmese, szembesítés önáltatásainkkal és történelemhamisításainkkal.

Voltak persze nagy meglepetések és nagy pofára esések is; előbbiek közé sorolom Cheryl Strayed Vadon című regényét, amitől nagyon keveset vártam, ehhez képest igazán jól szórakoztam és együtt merítkeztem meg Cheryllel a gyászában; utóbbiak közül a legfájóbb a Neked adom a napot, amit nagyon szerettem volna szeretni, ha nem alibiként használta volna a művészetet, hogy elfedje vele az ötlettelen tucat YA-t, ami valójában a lapok közt megbújik. Az év legjobb olvasmányélményei közé tartozik még a Cormoran Strike sorozat újraolvasása – most már egész biztosan kijelenthetem, hogy jobban szeretem Rowlingnak ezt az oldalát, mint a Harry Potterest (pedig azt is szeretem, most is épp az Azkabani fogoly illusztrált változatát olvasgatom…). 

  

Egyéb kultúrélmények terén idén túlsúlyban voltak a sorozatok – amennyire kerültem az utóbbi években a sorozatfüggést, annyira sikerült rákattanni nem egy darabra az itthon töltött időben (ez nem lesz tartós, az már most látszik – én sorozatot csak darálva tudok nézni, az meg munka mellett nem megy). Avattam kedvenceket és hoztam be nagy lemaradásokat, de ki is hagytam nem egyet az év „kihagyhatatlan” sorozatai közül: ezek közül A szolgálólány meséje hiányzik legjobban, de nem visz rá a lélek, még mindig annyira élénken él bennem a könyv emléke, meg persze az Amerikai istenek, amit legálbalek lévén és hazai forgalmazó híján nem sikerült megcsípni. Az év kétségkívül legnagyobb sorozatélménye a Twin Peaks – most először láttam az első két évadot is és hát mit mondjak, így, a harmadikkal együtt elég komoly kultúrsokk volt, de abszolút kedvenc lett. Mellette minden más eltörpül, de a Hatalmas kis hazugságok és Az ifjú pápa bármely más évben kiérdemelné a legjobb sorozat címét. Filmet kevesebbet láttam és kevés emlékezetes volt köztük, ami messze kiemelkedik az éves termésből az A régi város torokszorító nyomasztása (megint csak: a feldolgozás lehetetlenségéről) és a Jackie félelmetes portréja (a feldolgozás megerőszakolásáról). Koncertélményből idén mindenféle okokból kevesebb jutott, viszont végre eljutottam a Cirque du Soleil előadására, amit imádtam.

Fogalmam sincs, milyen év vár ránk, próbálok nyitottan állni az új élmények elébe. Fogadalmakat régóta nem teszek, kihívásokat nem nagyon vállalok (az egy szem várólista csökkentés kivételével), listákat nem írok (pedig… micsoda listamániás voltam sokáig). Jó lenne, ha hasonlóan jó évünk lenne, mint az előző. És bár utálom a változásokat, most azt mondom, jó lenne, ha nem állna meg itt az átalakulás(om).

Boldog új évet mindannyiunknak, olvassatok, blogoljatok, élményeljetek idén is sokat!