Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei

„A valóságnak lehet metaforikus tartalma is, de attól nem lesz kevésbé valóságos. Megszületett ezeregy gyermek; ezeregy lehetőség, amely együtt, egy helyen soha nem volt, ezeregy zsákutca. Sok mindent képviselhetnek az éjfél gyermekei, nézőpont kérdése csupán: láthatjuk bennük mítosz sújtotta nemzetünk utolsó nekirugaszkodását, amellyel kiadott magából mindent, ami ósdi és visszahúzó, és ehhez csak tapsolni lehet a huszadik századi modernizálódó gazdaság kontextusában; de tarthatjuk őket a szabadság igaz reményének is, a szabadságénak, amelynek mindörökre befellegzett; tarthatjuk bárminek, csak egy bomlott-bizarr elme beteg szüleményének nem.”

Az éjfél gyermekei várólistám legrégebbi darabjai közé tartozik, nem is tudom már, hány várólista-csökkentő listát járt meg, évek óta mindig ott mocorog a szemem sarkában, ahányszor új olvasmány után kapok – mégis mindig elkerültem. Tartottam tőle – Rushdie-t megelőzi a híre. Sátáni versek, Booker-díj, „mindenki azt hiszi már megkapta, azért nem adnak neki” Nobel, fatva, világhír, médiaszereplések hada (még a Bridget Jones naplója filmváltozatának egyik legviccesebb pillanata is hozzá köthető – ráadásul amióta „bevállalta” hogy ő Elena Ferrante, a világháló egyik legnagyobb író-trolljának számít). Világsztár író – abból a fajtából, akinek a híre és rajongói száma jó eséllyel nagyobb, mint ahányan ténylegesen olvasták műveit. Az ájult rajongás persze lehet elrettentő hatású is: nyilván nem véletlen, hogy eddig magam is tudatosan a kisebb jelentőségű művekből válogattam, ha Rushdie-t akartam olvasni.

Az első, ami meglep Az éjfél gyermekei kapcsán, hogy Rushdie mennyire könnyű kezű szerző. Mágikus realista szépirodalom ez a javából – de olyan könnyen olvasható, szerethető, szórakoztató formában, mint egy hömpölygő meseáradat. Végletekig konstruált forma helyett szabadon szárnyaló képzeletet, játékos, olykor egymásnak is ellentmondó történet- és történelem-variációkat, gátlástalanul füllentő elbeszélőt, elejtett majd semmiből újra felbukkanó szálakat kapunk. Mesélőnk Szalím Szinai, aki India függetlenné válásának órájában született – ezer társával együtt ők az éjfél gyermekei. Mind különleges képességek birtokosai, kiknek sorsa élethosszig összefonódik India sorsával. Akad köztük boszorkány, alakváltó, időutazó, gondolatolvasó.

Az éjféli gyermekek legfontosabbika persze Szalím. Ő az, aki épp éjfélkor látta meg a napvilágot, akit újságcímlapokon ünnepeltek, aki magától a miniszterelnöktől kapott születésnapi üdvözletet. Aki úgymond hivatalos megerősítést kapott arra, hogy életében tükröződik majd hazája sorsa. Szalím, az álmodó, gondolatokban olvasó Szalím komolyan veszi a hivatalnoki próféciát: meggyőződése lesz, hogy nem csupán hazája sorsa hat őrá, de ő is hat hazájára. Ez egyfelől oda vezet, hogy saját jelentőségének teljes tudatában megpróbál olyan életet élni, ami méltó egy történelemformálóhoz (sikertelenül); másfelől oda, hogy sikerrel győzi meg magát: a függetlenné válást követő évtizedek összes tragédiájáért kizárólag ő a felelős. A miniszterelnök meggyilkolása, háború Pakisztánnal, az ország szétszakadása, Indira Gandhi népességszabályozó programja – így vagy úgy mind Szalímunk műve.

Persze miért is ne? Hisz minden gyermek azt hiszi, ő a világ középpontja. Egy jó házból való, elkényeztetett ficsúr, akinek maga a miniszterelnök küldött születésnapi üdvözletet, pláne. A Németországban tanult orvos nagyapa és a csupán egy lepedőbe vágott lukon át megszeretett nagymama regényes története; a szülők egymásra találása (forradalmak, gyilkosságok, pincében bújtatott, méltatlannak bizonyuló titkos férjek, felültetett nővérek közepette); a családi kúria megszerzése a rejtélyes angoltól, kinek népnevelő hatása nagyobb, mint hinnénk – mindez egyenes úton vezet az Éjféli Gyermekek Konferenciájához, a mitikus ellenség (a „másik” pontban éjfélkor született árnyalak) megalkotásáig, a történelemformáló képesség felfedezéséig és az annak kimetszésére irányuló politikai terv megszületéséig.

Ahogy Szalím mesél, nem mesél úgy senki. Betegen, dicsőségétől fosztva, egy konzervgyár fűszerőreként meséli életét a rajongó-gondoskodó-ápoló Padmának, a folyvást történetet, haladást, értelmet követelő romantikus trágyaistennőnek – úgy, hogy a végére cseppet sem tűnik valószínűtlennek, hogy egy fél országot sterilizáltattak csak azért, hogy az éjféli gyermekeket megfosszák különleges képességeiktől. „Vajon egy tévedés érvényteleníti-e a teljes szövedéket? Oly messzire mentem-e kétségbeesett jelentőségkeresésemben, hogy kész vagyok mindent eltorzítani – kész vagyok-e átírni korom teljes történetét csak azért, hogy a gyújtópontba helyezhessem magam? Ez az, amit ma, zavarodottságom közepette, nem tudok megítélni. Másokra kell ezt hagynom. Számomra nincsen visszaút; véghez kell vinnem, amibe belekezdtem, még ha a késztermék óhatatlanul más lesz is, mint aminek szántam…”

Rushdie gátlástalan mesélő – egy saját jelentőségébe fulladt mániás hazudozó szájába adva mesél Indiáról, múltjáról, jelenéről, jövőjéről. Hagyományokról, álmokról, Kasmír kék egéről, a háború őrületéről, hitről, csodákról, a mese megtartó erejéről. Szalím az életéért mesél – hogy legyen mire emlékeznie, hogy legyen mit örökül hagynia. A múltjától, történelmétől, „ósdi és visszahúzó” hagyományaitól fosztott, politikai szélsőségek szaggatta, számunkra elképzelhetetlen nyomor és erőszak közepette fuldokló Indiában (a mű eredetileg 1981-ben, a Gandhi-éra közepén íródott) a mese jelenti az egyetlen kapaszkodót az életbe. Bár Szalím jó családból való úrifiú, Rushdie plasztikusan ábrázolja az Indiát fullasztó nyomort és kilátástalanságot – ahogy a hátrahagyott angol befolyás alatt-felett-mellett burjánzó indiai hitvilágot is. Gyönyörűen szövi meséjébe a hindu panteont – isteni párokkal ajándékozva a mágikus gyermekek sorát. Ezeregyéjszaka meséi a nyomornegyedek mocskában – egyszerre groteszk és mesés műfaj- és stíluskavalkád ez a regény. Az egyéni sors és a történelem elválaszthatatlanságáról, a valahová tartozás fontosságáról (legyen az család, nemzet, hitközösség – vagy egy társ, ki meghallgatja mesénk), a csodáról, melyet észre kell vennünk magunk körül. Ha nem is különleges képességekben, de az ég kékjében, a fűszerek bódító illatában, az utcazenészek muzsikájában, a szél zúgásában, a szerelmesünk tekintetében. A mese utáni elragadtatott csöndben.

Kiadó: Helikon (most épp, korábban Ulpius, még korábban Európa - csak örülhetünk annak, hogy végre méltó életműkiadást kapott a szerző)

Fordító: Falvay Mihály