Mariam Petroszjan: Abban a házban

„Hát tessék, ez a Ház. A maga teljes szépségében. Az ember ül, bámulja a falat vagy a mennyezetet. Közben hallgatja a zenét, vagy nem hallgatja. Meghal az unalomtól, és szakadatlanul cigarettázik, hogy valamivel elfoglalja magát. Eközben ott keringenek körülötte pikkelyt növesztő falkavezérek, a Ház ráüti, vagy nem üti rá a bélyegét, az egyetlen látszólag normális nevelőről kiderül, hogy ütődött, a levegőben a tudomány számára ismeretlen betegség vírusa kering, és minderről kiderülhet a végén, hogy az egész a Sakál kitalációja, aki imádja riogatni az embereket a rémtörténeteivel.”

Az évzáró posztban már említettem, hogy Mariam Petroszjan nagyon régóta tologatott nagyregénye kiérdemelte a 2018-as év legnagyobb könyves csalódása büszke címet – ami annak fényében, hogy egyébként egy valóban elég jó könyv, némiképp magyarázatra szorul. (Főképp saját magamnak, mert ízléseket és tetszéseket másnak nem magyarázunk… - ugye?) Hét éve már, hogy ez a regény megjelent magyarul, és én pontosan azóta tologatom magam előtt. Jó pár olvasó, akinek adok a véleményére, imádta – ennek következtében (meg mert amúgy is eléggé kedvelem a különleges fiatalok zárt közösségében a felnőtté válás nehézségeiről / lehetetlenségéről elmélkedő sokszáz oldalas, beszippantó darabokat) hatalmas várakozás alakult ki bennem. (Aminek jó eséllyel egy könyv sem tud megfelelni.) Az sem segítette a befogadást, hogy egy roppant fárasztó időszak végén, közepesen agyhalott állapotban kezdtem bele, amikor leginkább valami karácsonyi limonádét kellett volna olvasnom – vagy semmit. Ennél jobban szoktam időzíteni, most a törekvés, hogy végre „kipipáljam” a várólista-csökkentő játék keretein belül, erősebb volt, mint a józan eszem (el is buktam vele a játékot, ez van). Ehhez a könyvhöz nyári szünet kell, vagy még jobb a betegállomány – amikor az ember úgyse tud mást csinálni, mint ágyban fekve olvasni és amúgy is fogékony a szürreális, álom és valóság határán lebegő, betegségtől, őrülettől és menekülésvágytól bűzlő fantáziavilágokra.

Az sem lett volna hátrány, ha a fülszöveg nem akarna átverni – jó eséllyel kézbe se vettem volna, ha tudom, hogy az „egymás zárt közösségében élő különleges fiatalok” eufemizmusa egy sérült gyerekeket nevelő internátust takar. Tudom, manapság nagyon nem trendi ezt bevallani, de egyike ez azon témáknak, amikről baromira nem szívesen olvasok. Érzékenyítés és esélyegyenlőség természetesen, és a mindennapokban támogatok én minden hasonló törekvést, de a szabadidőmben, a saját szórakozásomra nem szeretnék sérült, rokkant, gyengeelméjű fiatalok mindennapi küzdelmeiről olvasni. Nagyjából az ötvenedik oldal táján el is gondolkodtam, hogy akarom-e én ezt még hétszázötven oldalon keresztül…

De végigolvastam. És megérte. Mert baromi jól van megírva, mert Petroszjan valóban elkapott valamit abból a kilátástalan, szürreális ürességből, amit akkor érzünk, amikor megfoszta(ná)nak minket az összes biztos igazodási pontunktól és kilök(né)nek egy másik világba. Mert nagyon jól érzi a zárt közösségek / társadalmak működését és azt az értetlenséget, ami a „kintről” befelé tekintőkben él ezek kapcsán. És nem kevésbé azt a daccal / lenézéssel / kivételezettségtudattal teli értetlenséget, ami a „bentről” kifelé tekintőkben él a külvilág kapcsán. Azt olvastam, a szerző az asztalfióknak írta regényét a kommunizmus bukása utáni üresség és nihil feldolgozására – nem csoda hát, hogy a „kibocsátástól” való félelem és viszolygás ily erősen lüktet minden sorában.

Ez egy különleges Ház. Kívülről jellegtelen szürke kúria, félig összeomlóban, egy szögesdróttal körülvett kietlen udvaron. A környékbeli gyerekeket óva intik tőle, a lakók messziről kerülik, a társadalom inkább tudomást sem vesz róla. Gyermekei nem léteznek, kiestek az idő szövetéből. Belülről elvarázsolt kastély: falai csak a bent lakók számára érthető mesék rajzait hordozzák, eleven mesékét, évtizedes legendákét, ékkőszemű sárkányokról, ajándékokat osztó öregemberekről, mágikus képességekkel rendelkező lakókról. A falkákba tömörült kamaszok a falakon, lépcsőkön, osztálytermekben vívják élethalálharcukat – nem tudván eldönteni, hogy a falakról lelépő mesék vajon hallucinációk-e? Avagy a valóság még sokkal kegyetlenebb, mint a mesék? Vajon Tabaki tudatmódosítók által előhívott, éjszakákon át tartó rémmeséi vezetik a falkavezérek kezét, amikor egymást gyilkolják a Ház feletti uralomért? Vagy a Ház akarata diadalmaskodik? Ő akarja, hogy falait rendre vérrel fessék meg vagy a benne lakók velük született kegyetlensége formálta világukat ilyenné?

Bizony, ez nem egy varázslatos bentlakásos iskola (komolyan megkérdezném attól, aki a fülszövegben Harry Pottert emlegeti, vajon olvasta-e mindkét művet…), ez itt bizonyos nézőpontból maga a pokol. Lehet persze szépíteni. Lehet csodálni ezeket a fiatalokat, amiért önként segítik egymást, amiért kialakítják sérült társaságukban a praktikus munkamegosztáson alapuló működő modellt, ahol vak, kéz nélküli, járásképtelen és gyengeelméjű együtt képes minden akadályon felülemelkedni. El lehet felejteni a kínzásokat, amiknek alávetik egymást közben. El lehet felejteni a nyakba fúródó kést. Lehet úgy tenni, mintha valóban lenne másik út, és aki akar, képes rá, hajlandó meghozni a szükséges áldozatokat, az visszaugorhat az időben és a Ház lakója maradhat. Akár örökre.

El lehet menekülni a mesékbe. A Ház körüli elvarázsolt erdőbe, ami patkányfogók után szökő gyermekekről, eltemetett titkokról, elrejtett nevelőkről mesél. Tán jobb is így. Jobban járnak, akik mesékbe menekülnek, hisz a Ház egy valamire biztosan nem készít fel: a külvilágra. Ahol nincsenek sem falkavezérek, akik megvédenek mindenki mástól, sem segítő kezek, sem mesés erdők. Ahol csak Te vagy, szemben az egészségesek világával. Ahol el kell fogadnod magad olyannak, amilyen vagy – varázslat, falra festett totemek, nevelők és álnevek nélkül. Vajon Tabaki, a Vak vagy a Szfinx választása a bátrabb, igazabb, szebb? Netán a Bagósé, aki mindig egyfajta távolságtartással szemlélte a Házbeliek játékait? Vagy az alvóké, akik felmérték (ha egyáltalán felmérhették) hogy mindkét út megalkuvás? Vagy ez az egész tényleg játék – még ha halálos kimenetelű is?

Furcsa, sűrű, zavarba ejtő és nagyon érdekes könyv ez. Ha beeléled magad, ha átadod magad neki, ha hajlandó vagy kapcsolódni a szereplőihez, ha a sok szerethetetlen kamasz közt kedvencre lelsz, nagyon sokat tanulhatsz saját magadról is. Sajnálom, hogy rosszkor találtunk egymásra – de nem gondolom, hogy bármikor adnék neki még egy esélyt. Azt meg, hogy nekem ki volt az egyetlen hiteles szereplő ebben a mesebeli, álnevektől, szerepektől, álruhás játékoktól hemzsegő tragikomédiában, megtartom magamnak. Viszont nagyon szeretném, ha jó sokan elolvasnák és elmesélnék róla a véleményüket – tegyen csak titeket is próbára!

Kiadó: Magvető

Fordító: Soproni András

Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei

„A valóságnak lehet metaforikus tartalma is, de attól nem lesz kevésbé valóságos. Megszületett ezeregy gyermek; ezeregy lehetőség, amely együtt, egy helyen soha nem volt, ezeregy zsákutca. Sok mindent képviselhetnek az éjfél gyermekei, nézőpont kérdése csupán: láthatjuk bennük mítosz sújtotta nemzetünk utolsó nekirugaszkodását, amellyel kiadott magából mindent, ami ósdi és visszahúzó, és ehhez csak tapsolni lehet a huszadik századi modernizálódó gazdaság kontextusában; de tarthatjuk őket a szabadság igaz reményének is, a szabadságénak, amelynek mindörökre befellegzett; tarthatjuk bárminek, csak egy bomlott-bizarr elme beteg szüleményének nem.”

Az éjfél gyermekei várólistám legrégebbi darabjai közé tartozik, nem is tudom már, hány várólista-csökkentő listát járt meg, évek óta mindig ott mocorog a szemem sarkában, ahányszor új olvasmány után kapok – mégis mindig elkerültem. Tartottam tőle – Rushdie-t megelőzi a híre. Sátáni versek, Booker-díj, „mindenki azt hiszi már megkapta, azért nem adnak neki” Nobel, fatva, világhír, médiaszereplések hada (még a Bridget Jones naplója filmváltozatának egyik legviccesebb pillanata is hozzá köthető – ráadásul amióta „bevállalta” hogy ő Elena Ferrante, a világháló egyik legnagyobb író-trolljának számít). Világsztár író – abból a fajtából, akinek a híre és rajongói száma jó eséllyel nagyobb, mint ahányan ténylegesen olvasták műveit. Az ájult rajongás persze lehet elrettentő hatású is: nyilván nem véletlen, hogy eddig magam is tudatosan a kisebb jelentőségű művekből válogattam, ha Rushdie-t akartam olvasni.

Az első, ami meglep Az éjfél gyermekei kapcsán, hogy Rushdie mennyire könnyű kezű szerző. Mágikus realista szépirodalom ez a javából – de olyan könnyen olvasható, szerethető, szórakoztató formában, mint egy hömpölygő meseáradat. Végletekig konstruált forma helyett szabadon szárnyaló képzeletet, játékos, olykor egymásnak is ellentmondó történet- és történelem-variációkat, gátlástalanul füllentő elbeszélőt, elejtett majd semmiből újra felbukkanó szálakat kapunk. Mesélőnk Szalím Szinai, aki India függetlenné válásának órájában született – ezer társával együtt ők az éjfél gyermekei. Mind különleges képességek birtokosai, kiknek sorsa élethosszig összefonódik India sorsával. Akad köztük boszorkány, alakváltó, időutazó, gondolatolvasó.

Az éjféli gyermekek legfontosabbika persze Szalím. Ő az, aki épp éjfélkor látta meg a napvilágot, akit újságcímlapokon ünnepeltek, aki magától a miniszterelnöktől kapott születésnapi üdvözletet. Aki úgymond hivatalos megerősítést kapott arra, hogy életében tükröződik majd hazája sorsa. Szalím, az álmodó, gondolatokban olvasó Szalím komolyan veszi a hivatalnoki próféciát: meggyőződése lesz, hogy nem csupán hazája sorsa hat őrá, de ő is hat hazájára. Ez egyfelől oda vezet, hogy saját jelentőségének teljes tudatában megpróbál olyan életet élni, ami méltó egy történelemformálóhoz (sikertelenül); másfelől oda, hogy sikerrel győzi meg magát: a függetlenné válást követő évtizedek összes tragédiájáért kizárólag ő a felelős. A miniszterelnök meggyilkolása, háború Pakisztánnal, az ország szétszakadása, Indira Gandhi népességszabályozó programja – így vagy úgy mind Szalímunk műve.

Persze miért is ne? Hisz minden gyermek azt hiszi, ő a világ középpontja. Egy jó házból való, elkényeztetett ficsúr, akinek maga a miniszterelnök küldött születésnapi üdvözletet, pláne. A Németországban tanult orvos nagyapa és a csupán egy lepedőbe vágott lukon át megszeretett nagymama regényes története; a szülők egymásra találása (forradalmak, gyilkosságok, pincében bújtatott, méltatlannak bizonyuló titkos férjek, felültetett nővérek közepette); a családi kúria megszerzése a rejtélyes angoltól, kinek népnevelő hatása nagyobb, mint hinnénk – mindez egyenes úton vezet az Éjféli Gyermekek Konferenciájához, a mitikus ellenség (a „másik” pontban éjfélkor született árnyalak) megalkotásáig, a történelemformáló képesség felfedezéséig és az annak kimetszésére irányuló politikai terv megszületéséig.

Ahogy Szalím mesél, nem mesél úgy senki. Betegen, dicsőségétől fosztva, egy konzervgyár fűszerőreként meséli életét a rajongó-gondoskodó-ápoló Padmának, a folyvást történetet, haladást, értelmet követelő romantikus trágyaistennőnek – úgy, hogy a végére cseppet sem tűnik valószínűtlennek, hogy egy fél országot sterilizáltattak csak azért, hogy az éjféli gyermekeket megfosszák különleges képességeiktől. „Vajon egy tévedés érvényteleníti-e a teljes szövedéket? Oly messzire mentem-e kétségbeesett jelentőségkeresésemben, hogy kész vagyok mindent eltorzítani – kész vagyok-e átírni korom teljes történetét csak azért, hogy a gyújtópontba helyezhessem magam? Ez az, amit ma, zavarodottságom közepette, nem tudok megítélni. Másokra kell ezt hagynom. Számomra nincsen visszaút; véghez kell vinnem, amibe belekezdtem, még ha a késztermék óhatatlanul más lesz is, mint aminek szántam…”

Rushdie gátlástalan mesélő – egy saját jelentőségébe fulladt mániás hazudozó szájába adva mesél Indiáról, múltjáról, jelenéről, jövőjéről. Hagyományokról, álmokról, Kasmír kék egéről, a háború őrületéről, hitről, csodákról, a mese megtartó erejéről. Szalím az életéért mesél – hogy legyen mire emlékeznie, hogy legyen mit örökül hagynia. A múltjától, történelmétől, „ósdi és visszahúzó” hagyományaitól fosztott, politikai szélsőségek szaggatta, számunkra elképzelhetetlen nyomor és erőszak közepette fuldokló Indiában (a mű eredetileg 1981-ben, a Gandhi-éra közepén íródott) a mese jelenti az egyetlen kapaszkodót az életbe. Bár Szalím jó családból való úrifiú, Rushdie plasztikusan ábrázolja az Indiát fullasztó nyomort és kilátástalanságot – ahogy a hátrahagyott angol befolyás alatt-felett-mellett burjánzó indiai hitvilágot is. Gyönyörűen szövi meséjébe a hindu panteont – isteni párokkal ajándékozva a mágikus gyermekek sorát. Ezeregyéjszaka meséi a nyomornegyedek mocskában – egyszerre groteszk és mesés műfaj- és stíluskavalkád ez a regény. Az egyéni sors és a történelem elválaszthatatlanságáról, a valahová tartozás fontosságáról (legyen az család, nemzet, hitközösség – vagy egy társ, ki meghallgatja mesénk), a csodáról, melyet észre kell vennünk magunk körül. Ha nem is különleges képességekben, de az ég kékjében, a fűszerek bódító illatában, az utcazenészek muzsikájában, a szél zúgásában, a szerelmesünk tekintetében. A mese utáni elragadtatott csöndben.

Kiadó: Helikon (most épp, korábban Ulpius, még korábban Európa - csak örülhetünk annak, hogy végre méltó életműkiadást kapott a szerző)

Fordító: Falvay Mihály

Mark Helprin: Téli mese

Nehezen találtunk egymásra, Mark Helprin gyönyörű „szerelmes meséje” és én – és most nehezen engedem el. Lassan két hónapja figyel türelmesen az asztalom szélén és várja, hogy kiírásra kerüljön – mert valahol a mélyen megérintő könyvekkel így van, hogy a posztírással, az élmény megörökítésének gesztusával „engedem el” őket. Helprint nehéz. Nem csak azért, mert dolgozik bennem, fel-felvillannak képei, nem tudok szabadulni hangulataitól, hanem mert annyira összetett, szépséges, titokzatos, érinthetetlen (és kissé érthetetlen tán) hogy nem tudom lezárni jóízűen az olvasást. Nyilván elő fogom venni újra – olyan könyv ez, amit nem lehet egyszer „kiolvasni”. Ízlelni kell, érezni, hagyni, hogy hasson ránk, akár részletekben, és mindenképp ráérősen. Nem lesz egyszerű (ez sem) – már pusztán időt találni még egyszer egy ilyen monstrumra, nemhogy megnyílni neki.

Nehezen találtunk egymásra – évek óta kerülgettem, részben mert volt róla egy vadromantikus elképzelésem, hogy én majd a várost ellepő ropogós hóban fogom olvasni és mennyire átjár az atmoszférája (ugye mondanom sem kell, hogy x éve nem volt tartós, a várost ellepő ropogós hó errefelé); másrészt mert riasztottak a kultusz (no meg a balul sikerült adaptáció) okozta elvárások. Tavaly végül sikerült megtalálni a tökéletes időt és hangulatot hozzá: ugyan a hó hiányzott, a karácsonyi ünnepek csendes elmélyülése és meghitt otthonosság-érzete tökéletes kiegészítő volt ehhez a szivárványszerűen fel- és eltűnő, megfoghatatlan, egyszerre angyali és ördögi szerelmes meséhez.

Amelyben ugyan van szerelem, mégis – mennyivel több ennél az ostobán elkoptatott jelzőnél. Ha szerelem, akkor sokkal inkább egy város, egy álom, egy illúzió iránt érzett szerelem, mintsem bármi, amit egy másik ember iránt érezhetünk. Szerelem, amivel tápláljuk hitünket a csodákban, az igazságosságban, a fejlődésben, az otthonban, ahova tartozhatunk, az életben, amit érdemes élni. És amiért érdemes meghalni. Csodák követik egymást a lapokon, mi pedig nem győzzük kapkodni a fejünket – ez a nagyon amerikai mágikus realizmus egy percig sem érzi szükségét, hogy megmagyarázza, miként és miért élnek szereplők évszázadokat és kik is ők, akik a lapokon csodáról csodára bukdácsolva görgetik a város kerekét. Nincs szükség magyarázatokra. Érzések, hangulatok, benyomások, fények övezik a titkot – melyet úgysem fejthetünk meg soha (és melyet bűn leegyszerűsíteni angyalok és démonok harcára, ahogy a film teszi). Vajon van cél, ami felé haladunk? Létezik a fejlődés, szépség, igazság felé vezető út? Elérjük-e valaha az áldott állapotot, ahol a béke, a fény, a szeretet uralkodik? Vagy örökre arra vagyunk kárhoztatva, hogy saját démonainkkal küzdjünk homályos célokért és belefullasszuk egymást a város fojtogató mocsarába?

A városéba, amely egyszerre gyilkos, kegyetlen, veszélyes szörnyeteg, mely felfal, meggyaláz, eléget; és lüktető, inspiráló, szerethető otthon, mely bármikor menedéket ad, lelkesít, tisztára mos. Szerelmeslevél New Yorkhoz – az örök városhoz, mely évszázadokon átívelve sem adja fel a reményt hogy egyszer elérheti a tökéletességet. Az 1900-as évekbe csöppenünk bele, és az ezredfordulón hagyjuk magára, hadd vívja tovább harcát a benne élőkkel és a benne élőkért.

Amilyen Peter Lake, a rokonszenves csavargó, aki a múlt század fordulóján fülig belepistul egy halálos beteg nőbe, akit egy betörés során véletlenül otthon talál – és aki tűzön-vízen át keresi a módot, hogy megmentse egyetlen szerelmét, miközben nem tudja: valójában a nő mentette meg őt. Peter Lake küldetése más, így lehet, hogy a csodálatos képességekkel megáldott örök társa, Athansor, a fehér ló oldalán az ezredfordulóra érkezik halálos ugrásából, hogy megmentsen egy másik lányt, egy másik életet, egy másik világot. S miközben Peter évtizedeket ugrik az időben, mi megismerjük a huszadik század megannyi, halálra ítélt hétköznapi csodáját: egy eldugott kisközösséget a Coherees-tó partján, mely csak azokat engedi közelébe, akik kiérdemlik azt; egy milliárdos két fiának történetét; egy anya kétségbeesett menekülését gyermekével az egyik csodából a másikba; egy aranytálat; egy gépesítésbe őrült pap és egy megátalkodott hídépítő munkáját; New York két legnagyobb napilapjának szerkesztőségét; a politikai intrikákat és a választói ostobaságot.

Tragédiák, szerelmek, mesés túlélések és nevetséges halálok, ősöreg gépek, legendákból elénk pattant állatok, az eltűnt lépvidék őslakói, kiknek tíz dalát sosem ismerjük már meg – mind egyfelé mutatnak: az élet apró, mindent körülölelő, mégis legtöbbször észrevétlen csodáira. A szivárványhidat, mely egy szebb, fényesebb jövendő felé mutat, nem mániás hídépítők kezére kell bízni, hanem nekünk kell megépítenünk, magunkban – legyünk bár csavargók, gyermekek, gyárosok, álmodozók, betegek, szerelmesek. A csoda bennünk van. Nekem ez a Téli mese.

Kiadó: Libri

Fordító: Falvay Mihály

Halász Margit: Éneklő folyó

Tisza-parti Anna Karenina-történet – írja az alcím, nem sok kétséget hagyva arról, mire is számíthatunk, ha belevetjük magunkat e rövid könyvecskébe: szerelmi dráma ez a javából, nagy érzelmekkel, nagy csalódásokkal, tragikus véggel és combos tanulsággal. Nekem mégsem elsősorban ez, sokkal inkább Tisza-parti mágikus realizmus. A történet, minden szépségével együtt, örökérvényű szimbólumai és újrahasznosított mitikus elemei ellenére sem lépte át az ingerküszöbömet – nem úgy az a helyi legendákkal, évszázados mesékkel, a lapokról kikacsintó mesei szereplőkkel tarkított stílus, mely Halász Margit sajátja. Hasonlót sem olvastam még soha, és elbűvölt – úgy, ahogy csak a legnagyobbak tudnak. Beszippantott, rántott magával, sodort lefelé a folyón hogy aztán partra vessen a Bodza-kertben és én csak tátogjak mint a partra vetett hal, hogy mégis hova kerültem…

Mert ez a mese csodás, de nekem nagyon mese. Olvasva az értékeléseket egész mást ad annak, aki érzi is a „helyiértékét” nem csak értékeli – tőlem, aki gyerekkoromban láttam utoljára a Tisza-partot (arra sem emlékszem) és aki ha falura vetődöm, megmaradok ferde szemmel nézett „városi lyánynak”, borzasztó távol maradt. Mese, amire rácsodálkozom, mese, ami elringat esténként – de nincs semmi kapcsolatom vele. Valahol sajnálom – valahol viszont hiányolom, hisz (ha már idecitáltuk a mágikus realizmust) Marquez Macondo-ja úgy tudott bőröm alá kúszón ismerős lenni, hogy életemben nem jártam Dél-Amerika közelében sem.

Miért érdemes mégis elolvasni, ha a történet is távol maradt és a stílus sem volt igazán az enyém? Jó kérdés… Tán mert van benne egy olyasfajta íz, ami nagyon hiányzik a kortárs magyar szépirodalomból – és nem is csak az ízesség miatt, hanem mert az egész nagyon zsigeri. Attrakcióktól mentes, bátor, lecsupaszított – mint az első emberpár mintájára a Bodza-kertben berendezkedő szökevény szerelmespár. Nem divatos könyv és még csak nem is „divat ellen lázadósan” divatos. Olyan saját hang, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Amiben szépen-érzékenyen-érzékletesen elegyedik a kötést szétfeszítő szenvedély, ami a falusi tanárnőt a szépreményű cigány festőművész-világfi karjaiba veti; a Tiszából fel-felbukkanó, énekével szerelmeseket magához szólító mesebeli szörny alakja és a Rómeóról és Júliáról elnevezett kismalacok kálváriája a falu hentesének udvarában. Van itt minden, ami látszólag nem illik össze: bolondokházából kiebrudalt falubolondja aki rendre horgászversenyeket nyer és a National Geographicot nézi; évtizedekig a nagyvárosba vágyó tanárnő, aki házasságából kiugorva pezsgő kulturális élet helyett a szoláriumok és konditermek világában találja magát; útmenti csárdából örömlányt szöktető fafaragó és az ő végzet szekerét toló unokái.

Hogy mindez mégis összeáll és koherens egészet alkot, a kisregény egyik legnagyobb meglepetése – a másik a humora. Ami olykor ugyan bántóan szókimondó, máskor viszont finom és szuggesztív stíluseszköz – a telefonnal fejbekólintott harcsa mint az egyik legviccesebb szereplő például simán megállná a helyét dél-amerikai mágikus realista regények lapjain is. De életre kel itt minden, szentjánosbogártól anyajegyen át a Tiszavirágokig – és mesél nekünk. Ezek a kis mesék olykor közelebb férkőznek, mint a „nagy” mese. Ezekért tudok végtelenül hálás lenni. Igazából sokkal hálásabb, mint Vas Mari és Sztojka Renátó hatalmas szenvedélyéért.

Hogy olvasok-e még az írónőtől? Fogalmam sincs. Egy könyve még itthon figyel és vár, lehet, próbát teszek vele, hátha csak az idő nem volt tökéletes az egymásra hangolódáshoz… Meglátjuk.

„Egyedül a Tisza volt nyugodt. Nem háborgott, nem adott tanácsokat a baleset káoszában lökdösődőknek, csak hallgatott. Hallgatott és örült. A víziszörny boldog énekének örült, aki végre-valahára megtalálta párját lágyan hömpölygő szivárványos habjaiban.”

Kiadó: Geopen