J. R. R. Tolkien: Elveszett mesék könyve I-II.

Nekem igen régóta megvan az eszképista elbúj-világom, és megint elég sokat laktam benne, jó pár napon át ízlelhettem újra ennek a sajátságos mitológiának a születéstörténetét, amíg az Elveszett mesék könyvének oldalain figyeltem a történetben és kommentárokban az általam messze legtöbbre becsült szelíd álmodozó, J.R.R. Tolkien fantáziáját (Modern eszképizmusokról ezt a cikket ajánlanám a figyelmetekbe...). Persze ennél jóval több, és komolyabb igénnyel készült ez a mesterségből, nyelvek szeretetéből és hiányérzetből életre provokált mítoszgyűjtemény. Pontosabb lenne, ha így fogalmaznék: már igen régóta megleltem azt a mítoszt, amelyben maradék nélkül otthon érezhetem magam. Még akkor is, ha csak úgy, mint Zsákos Bilbó: kicsiként csodálva az egykori Nagyok legendákba, versekbe és mesékbe font tetteit. Vagy még annyira sem, mint Bilbó, avagy örököse: Frodó, a mesehős kicsik - hiszen legfeljebb olvasóként fonom az elképzelt ősök kalandjaiba a kíváncsiságom.

Ennek a sokfelé ágazó, egy teljes élet munkájával is befejezhetetlen, tudatos mítoszalkotásnak az Elveszett mesék könyve volt az első hajtása. Mélyen gyökeres az angol tájban, elsősorban a normannok előtti angolszász idők emberfeletti meséinek (alkotója által meghallott) gyűjteménye kívánt volna lenni. Egy elveszett hagyomány hallomása. Tolkient mélységesen zavarta a normannokkal Angliába származott különböző legendák (köztük az Arthur-mondakör) kimódolt, kései volta (erről a Szörnyek és ítészek kapcsán megemlékeztem), s a tény, hogy a beözönlés után ehhez a (voltaképp tájidegen) hanghoz igazítottak a lejegyzői minden korábbról megőrzött mesét és mondatöredéket. Tolkien ifjúkorában, 1914 körül három szívbéli barátjával azért alapítja meg a T.C.B.S. kört, hogy ezen változtasson. Ekkoriban ismerte meg a Kalevalát, a finnek úgymond nemzeti eposzát, amely nagy mértékig erősítette azt az ambícióját, hogy barátaival megalkossák az "angol mitológiát". Négy lelkes fiatalember egykor arról álmodott, hogy hazája kultúráját méltó mítoszkörrel ajándékozza, a normann hatást tükröző mondakörök helyett, mintegy újraálmodva mindazt, amit elmosott az idő. Elkésett ambíció – gondolhatnánk… ők egy pillanatig sem érezték annak - írtam a Befejezetlen regék... kapcsán. Az első világháborúban elesett barátok emléke valóban kötelezvény, teher és ösztönzés lehetett egyszerre - hiszen Tolkien az élete végéig nem mondott le arról, hogy mítoszát olvasható formába hozza.

Miközben az eredeti szándék azért jelentősen módosult a telő idővel - és ennek semmi nem állít szebb emlékművet, mint az Elveszett mesék könyve. Hiszen ez a legelső változatok meglehetősen ágas-bogas gyűjteménye. Jelentős része jegyzetlapokon ránk maradt, pontosan nem is datált töredékekből áll, amit Christopher Tolkien állított össze; komoly filológusi elszántsággal és alapossággal - de igen nehezen olvashatóra. A kései, szikárabb gyűjteményhez, A szilmarilokhoz képest jelentősen meseibb hanggal, kerettörténettel, amelynek hőse Eriol (a későbbi változatban Aelfwine), az ember, aki hallatlan nehézségek árán eljut Tol Eresseába, a tündék szigetére, Halhatatlanfölde küszöbére. A töredékesség egyszerűen a professzor sajátos alkotói módszerének köszönhető. A leggyakrabban ceruzával, igen kapkodó írással lejegyzett ötleteit tollal véglegesítette (ugyanarra a lapra, hol kiradírozva a ceruzaírást, hol nem) noteszekbe és irkafüzetekbe, de menet közben ezt a változatot is rendre módosítani kezdte, hozzá illesztett, ragasztott, befűzött lapokon - majd tisztázatot készített, hol gépírással, hol kézzel, amit közben szintén ellátott javításokkal.

Egyfelől ezzel valamilyen hihetetlen módon maga valósította meg, egy személyben (és írásban), ahogy a mítosz a szájhagyomány közben (valahol mindig a jelen történéseihez igazított tanulságokkal) változik. A mítosznak nincs kánonja, a mesélők önkényének kitett, a szájhagyományban folyamatosan változó műfaj. Márpedig Eriol lejegyzett történeteit az élő beszéd gesztusai hatják át, az elveszett mesék a Tűnt Játék Kis Házának mesetüze mellett hangzanak el, a szemtanúk mesélik bennük az egykori hősi és kevésbé hősi tetteket. Másfelől viszont ezek az átírások a menet közben megváltozó koncepció követelte módosítások. A keret változik folyamatosan - így kerül egyre távolabb Tol Eressea (a mitikus idők Angliája) az ember által megismerhető partoktól. Hiszen az évek magát az alapkoncepciót érintették a legmélyebben: a "nemzeti eposzok" gondolatától a professzor egyre inkább az egyetemes mítosz megalkotásának vágya felé mozdul el - valami nemzetek feletti (inkább talán: előtti) állapot sajátos irodalmi tükrének vágyott megalkotása felé.

Hiszen a hősei valóban mítoszi alapfigurák és a történések, amik megesnek velük, valóban mitologémák. A teremtés történetein, az istenek, a valák dolgain át a tündék "kivonulásáig" az istenek gyámsága alól - és istenek, tündék Melkor hatalmával való véget nem érő hadakozásáig. A fő történetek: Beren és Lúthien regéje, Túrin és sors-ütötte családjának históriája, Gondolin bukása, vagy a Nauglamir körüli mese, de Earendel utazása is gyakorlatilag csak hangsúlyaikban változnak - már az Elveszett mesék könyvében is ott ülnek a később annyiféle apró változtatással és formában megjelentetett mesék. Érdekes, hogy valójában mindegyik "hagyjanak minket békén" történet (még a valák teogóniája és teomachiája is!) - valójában egyfajta kisemberi igény hatja át a hatalmas tünde urak rejtett városainak alapítás- és pusztulástörténetét. A tündék azért vonulnak ki az isteneik fennhatósága alól a világba, hogy ne legyenek a valák és a lázadó vala: Melko (a későbbi Melkor) közötti hadakozás eszközei. Rejtekbirodalmaikban nem akarnak egyebet, mint őrizni a világ szépséges mivoltát - de ahogy egy helyütt Galdor, az erdőtünde mondja Frodónak: ...bezárkózni lehet, de a világot örökre kizárni, azt már nem. Amire Frodó csak ennyit felel: Tudom... és mégis mindig olyan meghitt, biztonságos otthonnak éreztem - egy hobbit erre nem is mondhatna mást. Galdor szavában, A Gyűrűk Ura lapjain ott van népe keservesen megszerzett bölcsessége. A tündék történetei egytől egyig az elzárkózás hiábavalóságáról, a vele járó szükségszerű vereségről szólnak.

Egy elbúj-világ, ami az elbújás hiábavalóságát meséli... Egy tanú, egy ember tollával. A legelső változatban Tol Eressea hasonló mintára történő pusztulása előtt - ahol a bálnák által partokhoz közel vontatott sziget maga Anglia. Később egy angol ember tollával, akit a tündék partjaiig űzött halhatatlan szeretete a szépek népének legendái iránt. Amit ebben az első változatban annyira szerettem: a mesélők kiszólásait, Kisszív, a tünde méltóságát, a Tűnt Játék Kis Házának gondolatát, ahova az álom ösvényén még eljuthatnak az embergyerekek, ősi széphistóriákat hallgatni, elmosta a koncepció nagyobbra tágulása. Ahol mindez egy hobbit által Piros Könyvekbe jegyzett fordítás (így szűkül), de már nem egy nemzet otthonának fatörzsek által suttogott regéje, hanem egyetemes és határtalan (így tágul). Egy ember: J.R.R Tolkien tollából, aki szerette volna visszaállítani a mesék méltóságát. Szerette volna a mitológia valódi rangját megmutatni - a fellelhető töredékek helyett valamiféle egészet. Töredékben maradt - úgy látszik, erre nem elég egy ember élete. Christopher Tolkien, a hagyaték gondozója úgy döntött, hogy ennek a hatalmas, jegyzetanyaggal bőven hintett töredéknek minden lapját közreadja. Ezt hívjuk Középfölde históriájának - s az Elveszett mesék könyve ennek a tizenkét kötetes vállalkozásnak az első két kötete. Talán most végigmegy a sorozat - az biztos (hiszen megjelent), hogy legközelebb Beleriand dalairól mesélek majd...

Nehezen olvasható csoda az Elveszett mesék könyve. Ha érdekel Tolkien világa, akkor kötelező - de senkinek nem ajánlanám, hogy ezzel kezdje az ismerkedést. Annak ellenére, hogy szerelmes vagyok a szavaiba...

Kiadó: Cartaphilus (jelenleg a Helikon viszi a sorozatot)

Fordította: Tandori Dezső, Ürmössy Zsuzsanna

Cheryl Strayed: Vadon

„Ez így nem volt rendben. Annyira kegyetlenül iszonyú volt, hogy […] elvették tőlem. Még csak gyűlölni sem tudtam rendesen. Nem adatott meg, hogy felnőjek és eltávolodjak tőle, hogy barátaimmal kritizáljuk, hogy szembesítsem olyan dolgokkal, amelyeket szerintem másképpen kellett volna intéznie, s hogy aztán idősebbé váljak, és megértsem, hogy mindig megtette a legtöbbet, ami csak tőle telt. […] A halála ezt a lehetőséget eltörölte. Engem is eltörölt. Ifjúkori pökhendiségem csúcsán állított le. Arra kényszerített, hogy azonnal felnőjek és megbocsássam minden […] hibáját, ugyanakkor örökre megtartott gyermeki sorban – életem azon a túlságosan korai ponton ért véget és kezdődött meg, ahol elszakadtunk egymástól. […] A foglya voltam, de közben ijesztően magányos is. Örökre megmaradt annak az üres edénynek, amit senki nem tud megtölteni. Nekem magamnak kellett újra meg újra meg újra megtöltenem.”

Sokáig (nagyon-nagyon sokáig) egyáltalán nem érdekelt ez a könyv. Sőt, kifejezetten taszított. Mérhetetlen mód irritálnak a „megyek bele a messzeségbe, hogy megtaláljam önmagam” jellegű történetek – függetlenül attól, hogy ezoterikus szósszal borítják-e nyakon őket vagy csupán felülnek egy divathullámra. Szar a házasságod? Menj világgá és jó lesz. Unod a munkád? Menj el a Caminora és találd ki magad. Nem tudsz mit kezdeni magaddal most, hogy kirepültek a gyerekek? Irány a legközelebbi túraösvény, majd az megmutatja az utat. Ahhh… Túl azon, hogy ezek jó része a szememben szimplán magamutogatás, az elmúlt évek tapasztalata pont azt mutatta meg, hogy az út sosem kint van a nagyvilágban, azt kizárólag belül találhatod meg, saját magadban. (Vegyük ki a képből a vallásos töltetű zarándokutakat – egy lapon sem illik említeni azzal a divathullámmal, amiről én beszélek.)

Hogy akkor mégis miért kísértem el Cherylt 1500 mérföldes túrájára a Pacifikus Túraösvényen? Hát persze hogy a gyászfeldolgozás miatt. Már megint (és még mindig). Amadea odapakolta a könyvet képzeletbeli polcán a Pia és a H, mint héja mellé – törvényszerű volt hát, hogy előbb-utóbb a kezembe ugrik ez is. És bár nem egy Héja (és nem is egy A mágikus gondolatok éve, ha már a gyászkönyveknél tartunk…) de nem is csalódás. Maximum egy egész picit.

Cheryl Strayed, a reménybeli írópalánta 22 éves, amikor elveszíti édesanyját – váratlanul, fájóan ismerős gyors lefolyású tüdőrákban. Noha kapcsolatuk nem volt felhőtlen, a megörökített gyerekkor a maga apátlanságával, átmeneti szállásokon tengődéseivel, hippi nevelőapjával és szétszórtságával fényévekre van az ideálistól, Cheryl élete a sértettségek és düh ellenére is kettétörik. Vagy épp azért. Olyan kiszámíthatatlan és kívülről soha, soha meg nem fejthető, miért reagálunk épp úgy szeretteink halálára, ahogy. Miért, hogy egy rendezett életű, boldog, támogató kapcsolatban élő nő, aki tizenéve önszántából vetette ki életéből az apját, egyszerűen kettétörik a halálhírétől és hosszú évek óta nem tud megbocsátani magának az elszalasztott évekért? Miért, hogy a friss házasságban élő Cheryl, aki előtt ott az egész élet, lecsúszott heroinistává válik és egyéjszakás kalandokkal űzi el magától a férfit, aki szeretné, miután meghal az anyja? Sosem tudjuk meg. Sosem láthatunk be a másik fejébe. Szívből irigylem azokat, akik két lábbal a földön, józanul túl tudnak lépni bármilyen veszteségen – és szívből gyűlölöm őket, amikor kioktatnak, hogy nekem is túl kéne. Nincs ilyen, hogy túl kéne. A gyásza mindenkinek a sajátja – és hiába hiszed, hogy te jobban tudod, nekem hogy kéne, nem tudod.

Szóval itt van ez a Cheryl, aki anyja halála után módszeresen teszi tönkre az életét. Nem fejezi be a főiskolát, fűvel-fával csalja férjét, aminek a vége előrelátható szakítás, alkalmi munkákból tengődik államról államra és heroinfüggővé lesz egy újabb „nagy szerelemnek” hála. És amikor már épp alig tudja kirángatni magát a gödörből a saját hajánál fogva, egy hirtelen sugallatnak köszönhetőn, nulla felkészültséggel, edzetlen és függőségtől gyötört testtel, felelőtlenül nekivág egy 1500 mérföldes túrának. Hát gratulálok.

Szerencsénkre Cheryl közepesen őszinte szerző – nem rejti véka alá szánalmas amatőrségét és rossz döntéseit. Egy határig. Mert arról például igen-igen keveset beszél, hogy milyen hatással volt a szervezetére a heroin – arról sem, hogy mivel járt, hogy két nappal a túra előtt még belőtte magát. Hangyányit hiteltelennek éreztem, hogy nem elvonási tünetek tömkelegével küzdött a túra első napjaiban. Sajnos hajlok arra, hogy ez nem valós szemérem - hisz amúgy elég nyíltan ír szexuális kicsapongásokról, testiségről, a túra mindenféle egészségügyi vetületeiről - hanem a popularitás oltárán feláldozott szál: ahhoz, hogy regénye megmaradhasson kissé kilúgozott és nagyon amerikai bestsellernek egy amatőr ám szívós túrázó útkereséséről, egyszerűen nem fért bele a drogért remegve tántorgás. És itt bicsaklik nekem egy kissé a történet: sajnos kiérződik, hogy Cheryl mennyire igyekszik őszintének, jófejnek, veledismegtörténhet-típusú szomszédlánynak mutatni magát. Kicsivel kevesebb tanfolyamon oktatott kreatív írás jót tett volna a végeredménynek.

Amúgy a könyv egyáltalán nem rossz, sőt – kifejezetten olvastatja magát, felváltva vált ki meghatódást és szörnyülködést, van néhány rendkívül jól eltalált eszmefuttatása és közben egyszerre szórakoztató és elrettentő képet nyújt a Pacifikus Túraösvényről. Tájleírásai gyönyörűek; a természetbe kicsapott városi lány rácsodálkozása és szenvedése a szabadban éléssel három hónapon át, esőben, hóban, sivatagi hőségben és magas hegyekben félelmetesen érzékletes; a csörgőkígyókkal, békákkal, hangyákkal, medvékkel és bikákkal átélt kalandok pedig kacagtatóan viccesek. Ahogy az útjába akadó túrázók többsége is. Jó olvasni, hogy miféle szolidáris kis közösségek alakulnak ki a túra különböző pontjain egymásba botló magányosok között, bár azt kissé túlságosan amerikainak éreztem (már megint) hogy ennek a lánynak tényleg szinte mindenki segíteni akart és rosszindulattal vagy a többi ember jelentette konkrét veszéllyel mindössze kétszer találkozott három hónap alatt.

A H, mint héja hatását jól illusztrálja, hogy az olvasása óta megveszek a ragadozó madarakért – abban biztos vagyok, hogy a Vadon után nem fogok megveszni a hosszútávtúrázásért. Mert bár tényleg rendkívül szórakoztató és érdekes, pont annyira filmszerű, hogy nagy részében azt éreztem, felülről nézem Cheryl túráját – ahelyett, hogy ott lennék vele a vadonban és a hátamon érezném Szörnyeteg súlyát. Távol maradt. Ami abból a szempontból jó, hogy így legalább megnézem a filmet. Ha igazán a bőröm alá mászott volna a könyv, biztos kihagynám.

Kiadó: Cartaphilus

Fordító: Gázsity Mila

J. R. R. Tolkien: Karácsonyi levelek

A tavalyi karácsonyi szezon egyik legkellemesebb meglepetése volt, hogy megjelent magyarul rajongásunk örök alanya, J. R. R. Tolkien gyermekeihez írt levelezés-gyűjteménye, a Karácsonyi levelek. Tolkien 1920 és 1943 között, több mint két évtizeden át írt fiktív leveleket az egyre gyarapodó gyerekseregletnek (először még csak John, aztán szépen sorban Michael, Christopher és Priscilla is megkapta a maga levelét) az angolszászok Télapója, Father Christmas (Karácsony apó) nevében. Ezekben a játékos levélkékben részint a gyerekek hozzá írt leveleire válaszol és kommentálja a zoknikba tömött ajándékokat, részint beszámol saját eseménydús életéről fent, a távoli Északi-sarkon.

Mely élet a legkevésbé sem nyugalmas, ahogy egy majd’ kétezer éves öreg Karácsony apó megérdemelné, köszönhetően elsősorban Jegesmedvének, sokáig egyetlen segítőjének, aki minden évben okoz valami mókás galibát – hol eláztatja az ajándékraktárat, hol kettétöri az északi sarkot jelző oszlopot, mely hogy-hogynem épp Karácsony apó házára zuhan, hol lábát töri, hol mást tör össze. Kétbalkezes medvénknek persze hamar elege lesz abból, hogy a levelekben állandóan pellengérre van állítva, így hamarosan ő is hozzáfűzi a maga észrevételeit Karácsony apó viselt dolgairól és a karácsonyi készülődésről. Az évek során hozzájuk csatlakozik Jegesmedve két unokaöccse, akik eleinte csupán viháncolnak és elcsenik az ajándékokat, később kiveszik részüket a munkából is, és egy manósereglet, élén Ilbereth-tel, aki Karácsony apó titkáraként az utolsó években befejezi helyette a leveleket.

Szeretnivaló kép rajzolódik elénk e levelekből: egy már-már idilli, ártatlan gyerekkor képe, egy egész más, lassabb, mesésebb, könnyebben varázsolódó világé. Nehéz nem irigyelni a Tolkien gyerekeket e levelekért, még ha lehántjuk róluk a szerző legendáját, akkor is. Persze önmagukban a levelek csupán felét teszik ki e kötetnek: az igazi varázslat a melléjük csatolt rajzokon kel életre. Majd’ minden (önmagában is művészi kivitelű, gyönyörűen kalligrafált) levél megkapja a maga illusztrációját, hol Karácsony apó, hol Jegesmedve keze által – rajzaikon megelevenedik a ház az Északi-sarkon, a manósereglet, az északi fény, a szánt húzó hét pár rénszarvas és a karácsonyi örömtűz. No meg a játékokat pusztító, gonosz koboldok hada…

 

Mert az élet bizony az Északi-sarkon sem fenékig tejfel, a történelem pedig még Karácsony apó leveleibe is belepiszkít. A harmincas években koboldok dúlják az Északi-sarkot, akiket csak a jegesmedvék és a manók egyesült seregei képesek úgy-amennyire visszaszorítani, de mindig visszatérnek, kifosztják a raktárakat, megkeserítik a gyerekek ünnepét. A nélkülözés éveiben bizony Karácsony apó is szabadkozik, amiért nem töltheti meg a zoknikat a szokott bőséggel. Az idillbe bekúszik a felnőtt világ borzalma – és a lassú elmúlás. Hisz a gyerekek felnőnek, Karácsony apó pedig látja ezt, és búcsúzik. Az utolsó levelek olvastán legszívesebben megállítanánk az időt, ott, amikor még hittünk a mesékben, a csodában, amikor tiszta szívvel vártuk hogy mi pottyan le a rénszarvasok húzta szánról.

Még e játékos levelekben is kiütközik a Professzor szenvedélyes szeretete a nyelvek iránt – Jegesmedvével egész koboldábécét is farigcsáltat, hogy értelmezni tudják a koboldok alagútjaiban talált falfirkákat (mely alagutak egyébként erős hasonlóságot mutatnak A Hobbit koboldalagútjaival). Mindemellett a legszeretnivalóbb mégis Tolkien iróniája, hisz meg is kapja a magáét a kotnyeles segédtől – ahogy Karácsony apó írja a gyerekeknek: „Jegesmedve ma kapta meg édesapátok levelét, amely komoly fejtörést okozott neki. Megemlítettem, hogy úgy néz ki, mint valami egyetemi előadáshoz készített jegyzet. Jegesmedve azt felelte, bolond egy hely lehet az az Oxford, ha az emberek ilyen előadásokat tartanak, aztán hozzátette: ‘de feltételezem, nem hallgatja meg ezeket senki’.”

Bűbájos, gyönyörű kivitelű könyvecske ez, amely valóban képes visszaadni valamit a karácsony manapság egyre jobban megkoptatott varázsából. Hozzánk hasonló rajongóknak évszaktól függetlenül kötelező, kisebb-nagyobb gyerekeknek és gyermeklelkű felnőtteknek pedig érdemes már most elraktározni az ajándékötletet a következő karácsonyra…

Kate Morton: Távoli órák

Egy titkait őrző kastély, mely az angol vidék egy eldugott falva mellett áll büszkén, kövei suttogják a távoli órák dalait, ablakai leselkedő szemekként várják a kertjébe tévedő ismerősöket és ismeretleneket, mélyén három pártában maradt idős nővérrel, akik zsarnok apjuk által rájuk évtizedekkel korábban kiszabott végzetük szerint élnek napról napra, csak egymás társaságát élvezve, mint három idős pók egy gigantikus hálóba gabalyodva. Mígnem egy elveszett levél, mely ötven év után váratlanul felbukkan egy postás elfeledett zsákjából, felbolygatja nem csak a címzett látszólag nyugodalmas kis életét, de a kastély és a benne élők gondosan körülbástyázott mindennapjait is.

Edie Burchill álmában sem gondolta volna, hogy valaha köze lesz Milderhurst kastélyához – a kastélyhoz, melynek egykori ura, Raymond Blythe gyermekkori kedvenc könyvének, Az Iszapember igaz történetének szerzője. A kastélyhoz, mely a háború alatt otthont adott Londonból kitelepített édesanyjának – a kastélyhoz, mely így vagy úgy, de felelős a családjában jelen lévő évtizedes szakadékokért. Ám amikor az anyához, a lányával amúgy meglehetősen fagyos viszonyt ápoló Meredith-hez megérkezik az ötven éve útjára indított levél, a kíváncsi, könyvkiadásban dolgozó, egészséges nyomozói vénával rendelkező fiatal nő nem állja meg, hogy – ha már úgyis eltévedt a vidéki utakon, és épp oda vetette a sorsa – ne nézze meg magának a rejtélyes birtokot. Ami aztán annak rendje és módja szerint őt is magába szippantja.

Nem is csoda – a Milderhurst kastély és a három Blythe nővér története ugyan kit ne érintene meg? Egy poros, romos, ódon kastély, mely immáron csak árnyéka régi dicsőségének, melynek falai közt szellemek tanyáznak, kövei sóhajtoznak és alig várják, hogy kiadhassák titkaikat – és benne a három, évtizedek óta saját levében forrdogáló hölgy, a Blythe-nővérek. A faluban legendák, az irodalmárok szemében kutatnivaló csodabogarak, Edie szemében kulcsai anyja múltja egy darabjának, mely egész életében rejtve volt előtte. Ám annyiban is maradhatna az egész, ha egy kiadó nem tervezné újra kiadni Raymond Blythe legendás művét, és nem épp Edie-t kérné fel, hogy kutasson az Iszapember keletkezése után – hogy fejtse meg végre az évtizedes titkokat.

Így aztán Edie Milderhurst-ben találja magát, ahol olyasmire bukkan, ami legvadabb elképzeléseit is felülmúlja, és messzebb, sokkal messzebb vezet a regény keletkezésénél. Sok-sok éve eltitkolt szerelmek, halálesetek, gyilkosságok és árulások, kegyetlenségek kerülnek felszínre, hogy aztán Milderhurst falai megkönnyebbülten sóhajthassanak fel: lerakták terhüket. S közben Edie és anyja is közelebb kerül egymáshoz, felfejtik a családi ellentétek szálait, új, közös célokra lelnek, távol a múlt árnyaitól. Mások meg épp ellenkezőleg – végre megkapják az áhított nyugalmat, a „végső dátumot”.

Az a helyzet, hogy Kate Morton legújabb regényének legnagyobb ellensége épp Kate Morton előző két regénye, a Felszáll a köd és Az elfeledett kert. Ha nem olvastam volna őket, tán sokkal jobban hagyom magam megérinteni a Távoli órák által – így viszont e vaskos regény lapjait forgatva egyre csak az járt a fejemben: szép, szép, de én ezt már olvastam valahol. Kétszer is. Morton jól ír, félreértés ne essék – profin bonyolítja a cselekményt, ügyesen szövi a szálakat, ugrál az idősíkok között, váltogatja az elbeszélőt, remekül ágyazza a történetbe az irodalmi rejtélyt; de sajnos ismétli önmagát. Egy valaha volt dicsőségébe belekövült nagybirtok, szellemjárta kastély, idős arisztokraták, akik súlyos titkokat hurcolnak, tragikus szerelmek, csalódások, vágyak és derékba tört álmok, és egy modern, mai fiatal nő, akit rabul ejt a múlt és addig kutat, míg fel nem tépi a régmúlt sebeit, hogy aztán afféle igazságszolgáltató jótündérként beforrassza azokat – ugye hogy ismerős? Persze lehet variálni ezen összetevőket a végtelenségig, és szerencsére az írónő fantáziája elég termékeny ahhoz, hogy újabb és újabb rejtélyeket tálaljon fel nekünk, de a hangulatok, az ízek, a színek, a szereplők valahogy nem változnak. Mintha minden elhagyatott, elfeledett, ódon kastély épp ugyanazokkal a sötét titkokkal lenne terhes.

Mindazonáltal a Távoli órák egyáltalán nem kellemetlen olvasmány – aki szereti ezt a poros, ódivatú, szellemjárta hangulatot, rajong a gótikus nyomozásokért és bizsereg az ujja, ahányszor az irodalmi rejtély legkisebb jelére is felfigyel, valószínűleg élvezni fogja. Sőt, az is lehet, hogy beleszeret Milderhurst kastélyába (mely kastély azzal együtt, hogy igencsak borzongató, és nem szeretnék eltévedni benne lámpás nélkül, valójában a leginkább magával ragadó „szereplő”). Ugyanakkor aki olvasta Morton előző két regényét, jobban jár, ha sok újdonságot nem vár tőle.

Kiadó: Cartaphilus

Fordító: Borbás Mária

Marie Phillips: Csintalan istenek

A görög istenek köztünk járnak. Na jó, nem épp köztünk, itt Budapesten, kicsit arrébb – London egyik lepukkant külvárosában tengetik az időt egy, az összedőlés szélén álló házban, visszasírva saját egykoron volt nagyságukat és hajthatatlanul szívatva egymást. No meg a halandó embereket – akiket nagyjából annyira vesznek komolyan, mint a tetemes mennyiségű felhalmozott szemetükben turkáló patkányokat. Szóval bizonyos tekintetben épp olyanok, mint régen…

Hogy hogyan jutottak az Olümposz csúcsáról röpke kétezer év alatt idáig, arról persze az olvasónak nagyjából a könyv első ötven oldala után azért van némi elképzelése – ellenben önző (és mit tagadjuk, többnyire tökhülye) isteneink annyira el vannak foglalva önmaguk sajnáltatásával, hogy akkor sem jönnek rá, amikor szó szerint az orruk előtt van a megoldás. No persze, azért az önsajnálaton kívül is van mi kitöltse idejüket: Aphrodité szextelefon-vonalat üzemeltet, s ahogy az várható, ebben legalább profi; Héphaisztosz el van foglalva azzal, hogy asszonykája hálóját újra meg újra átépítse; Artemisz kutyasétáltatást vállal, s minden punnyadt ölebben keresi az óidők kutyáira emlékeztető vadállatot; Apollón meg épp készül befutni, mint kábeltévés jós – kevés sikerrel. Szánalmas, ugye?

A legelfoglaltabb még Arész, a hadisten, aki ugyan így is nyavalyog, hogy az emberek túl békések lettek, de azért elszórakoztatja magát olykor egy-egy kisebb távol-keleti háborúval; no meg Hermész, aki kétezer éve még nem gondolta volna, hogy egy olyan „mellékállás” mint a pénz istenéé, egyszer ennyire zűrös lesz. S persze ne feledkezzünk meg Dionüszoszról, akinek bora még mindig ütős, klubja pedig a legmenőbb Londonban – kár, hogy minden bevétele büntetésekre megy el; és Érószról, aki olyasmire vetemedett, amire görög isten még tuti soha: keresztény lett.

Ebbe a csipetcsapatba csöppen bele a gátlásos, dundi, csetlő-botló Alice, akibe Apollón – Aphrodité és Érósz cseppet sem istenhez méltó közreműködésének köszönhetően – amúgy istenesen belehabarodik; és jön vele az ő cseppet sem kevésbé gátlásos, csetlő-botló, kissé patkányképű udvarlója, Neil. Akiben, bár soha nem gondolná (s valószínűleg a fülig szerelmes Alice-on kívül senki más sem), egy igazi hérosz veszett el. Akire szükség is lesz, ugyanis a visszautasítást nehezen viselő Apollón olyan kalamajkát indít el, ami nem csupán újabb viszályokat szít az istenek között – minek eredménye egy újabb háború valahol Közép-Ázsiában – hanem egyenesen lehozza a napot az égről. Magától értetődő, hogy a béna istenek helyett a két halandóra vár a feladat, hogy megmentsék az olümposziak hátsóját és mellesleg az egész világot.

Marie Phillips regénye könnyed és humoros olvasmány, ami nem akar többnek látszani, mint ami. Nem egy korszakalkotó remekmű, de nekem nagyon jólesett a sok nyomasztó szépirodalom után. Helyenként igazán kacagtató, helyenként megható, helyenként elgondolkodtató mű, ami tökéletesen alkalmas arra is, hogy életre keltsük régóta szunnyadó ismereteinket a görög mitológiáról. Javíthatatlan romantikusok pedig még egy kis pluszt is kapnak a végére: hisz végső soron még a világot is az igaz szerelem menti meg. Kell ennél több?

Kiadó: Cartaphilus

Fordító: Vizi Katalin

 

Hilary Mantel: Holtaknak menete

„E könyv középpontjában természetesen nem Boleyn Anna vagy VIII. Henrik áll, hanem Thomas Cromwell életútja, amelyről egy teljes és mérvadó biográfia még várat magára. A titkár úr eközben épp olyan óriási, olyan ígéretes, és szinte elérhetetlen marad, mint a legkívánatosabb szilva a karácsonyi édességben; a kibányászására tett erőfeszítésekkel azonban nem hagyok fel.” E szavakkal búcsúzik olvasóitól a szerző Thomas Cromwell életútját bemutató regénysorozata második részének Köszönetnyilvánításában – s az ő hőséről írt szavai tökéletesen rímelnek arra, amit az olvasó a regénnyel kapcsolatban érezhet: óriási, ígéretes, ínycsiklandozó, ám „kibányászhatatlan”, szinte megfoghatatlan remekmű. Aminek a megértésére, felfejtésére tett erőfeszítésekkel mi sem hagyhatunk fel.

Hilary Mantel ott folytatja történetét, ahol a nyitány, a Farkasbőrben utolsó oldalán abbahagyta – 1535 őszén, a király szokásos országjáró körútján, a Wolf Hallba érkezés estéjén. VIII. Henrik immáron Boleyn Anna férje, a királyné azonban eddig „csupán” egy lánygyermekkel ajándékozta meg – a várt trónörökös csak nem akar megérkezni. A hataloméhes Anna úgy játszadozik férjével, mint egy ölebbel, miközben az egész országot saját irányítása alá vonná, és minden ellenfelét kivégeztetné – ha meglennének rá a jogi kiskapuk, meg is tenné. Henrik azonban kezd ráunni a farokcsóváló kiskutya szerepére – még nem érett meg az elhatározás, hogy új feleség után nézzen, ám már ott lapul benne a kétely magva.

Egy apró magocska, mely csak arra vár, hogy szárba szökkenhessen: s ha akad, aki türelmesen locsolja, bizony meg is teszi. Az előző rész „királynécsinálója”, Thomas Cromwell pedig mindenkinél előbb veszi észre, hogy ez a kis magonc feltűnt a színen – vagy tán épp ő ültette el? Cromwell Henrik legbefolyásosabb embere, aki megszabadította urát első feleségétől, elszakította Angliát a katolikus egyháztól, és királynévá koronáztatta Annát. És ő az, aki már az első kötet végén, amikor a királyné hatalma csúcsán áll, Wolf Hallba vezeti a királyt – a Seymourok birtokára. Ő az, aki ráirányítja királya figyelmét egy jelentéktelen, szürke kis egérkére, a fiatal, vallásos, csendes Jane Seymourra. A többit ismerjük a történelemkönyvekből.

Szemben az első kötet majd egy évtizedet felölelő cselekményével, a Holtaknak menete mindössze kilenc hónap történéseit öleli fel: Henrik vágyainak feléledésétől Anna kivégzéséig. Kilenc hónapnyi ármánykodás, politikai intrika, szemfényvesztés és zsarolás – minden oldalról. A regény nagy része Anna és Cromwell párharcát tárja fel, amely odáig vezet, hogy a királyné egy ellene folytatott koncepciós per kellős közepén találja magát. Mindeközben meghal Aragóniai Katalin, így megnyílik az út a spanyolokkal és franciákkal való diplomáciai kapcsolatok megújítása előtt – mint ahogy az előtt is, hogy Henrik egy mindenki által elismert új házasságot kössön, ha megszabadul az „ágyastól”. Háborús előkészületek, diplomáciai manőverek, kémkedés, örökösödési viták színesítik a regény lapjait, mindez azonban teljesen jelentéktelen amellett, hogy Anna hajlandó-e önszántából távozni, vagy Cromwell kénytelen kivégeztetni.

Mert hogy kettejük párharcában csak Cromwell győzhet, az nyilvánvaló. A fél Anglia által rettegett (a másik fele által meg gyűlölt) királyi titkár bárkivel lepaktál, akit fel tud használni céljai elérése érdekében, miközben az ő feje felett is ott lebeg a kard: az egyházszakadásban való közreműködése miatt, ha a katolikus nemesség túl nagy befolyást szerez, őt is elérheti a bukás. Mégis, egyelőre kétségünk sincs, hogy nála van minden ütőkártya – és ki is használja őket. Ha szép szóval és zsarolással nem tudja eltávolítani a királynét, hát olyan pert indít ellene, amilyet még nem látott Anglia, és olyan bűnöket olvas rá, amilyeneket még a legmocskosabb fantáziájú ellenségei sem képzeltek volna. Hogy személyes bosszú vezeti-e vagy pusztán a király iránti hűsége – ki tudhatja…

Mantel elképesztő Cromwell-képet rajzol elénk: hőse kora legzseniálisabb politikusa, akinek előrelátása és cselszövései az olvasót is borzongásra késztetik – ugyanakkor a szerző ügyesen eljátszik azzal, hogy mindez tán nem is úgy volt. Boleyn Anna bukásáról és kivégzéséről töredékes információink vannak, rengeteg pletyka és ellentmondás színezi a történelmi tényeket, Cromwellről pedig az átlagolvasó alig is tud valamit. Ő a homályban rejtőzködő háttérmunkás, aki éppúgy lehetett a történelem folyását valóban megváltoztató szereplő, mint átlagos jelentőségű tisztviselő. A regényt belengi valami baljós köd: lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem – lehet, hogy ez csupán az a verzió, amit Cromwell láttatni akar.

Már az első rész kapcsán is felmerült bennem, hogy ez a Cromwell-kép épp olyan, amilyet a regénybeli Cromwell rajzolna magáról – ez most csak erősödött. Annál is inkább, mert mint karakter, továbbra is kicsúszik a kezünk közül. Pengeéles elméjű, könyörtelen politikus, aki szemrebbenés nélkül küld bárkit a vérpadra, miközben saját múltja kísérteteivel és családja iránt érzett szeretetével újra meg újra megküzd. Szeretni nehéz, de nem lehet nem csodálni. Míg körülötte mindenki kontúros és egészen pontosan elhelyezhető a képzeletbeli sakktáblán – amely nem fekete-fehér, hanem minimum öt színben pompázik – ő a tábla minden kockáját bejáró és egyszerre mindegyiken jelen lévő, „hagyományos” jellemzők mentén leírhatatlan antihős.

Ahogy hagyományos jellemzők mentén nehéz leírni azt is, miért is olyan zseniális ez a könyv. Műfajilag besorolhatatlan: történelmi regény, fiktív életrajz modern (már-már posztmodern) eszközökkel elbeszélve, huszadik századi hagyományokat követő politikai thriller tizenhatodik századi díszletek közé helyezve. Bármily fals is műfajilag ez az összehasonlítás, töredezett narratívájával, rétegzettségével, többértelműségével, a politikai „határmezsgyék” bejárásával engem John le Carré karakterközpontú kémthrillereire emlékeztetett.

Próbálom körbejárni a regényt, mégis úgy érzem, egy helyben toporgok – csak nem sikerült kicsalogatni a rejtekéből. Lehet, nem is baj. Lehet, hogy vannak olyan remekművek, amiknek egyszerűen át kell adni magunkat, hadd hassanak – Mantel műve is ilyen. S hogy Booker-díja tán az elmúlt év legnagyobb irodalmi szenzációját hozta, az már csak hab a tortán (a díj történetében ugyanis még soha nem fordult elő, hogy egy regény és a folytatása is nyerjen – ahogy az sem, hogy női író duplázzon).

Búcsúzóul álljon itt egy idézet illusztrálandó, mit gondol Cromwell a frissen megbuktatott Boleyn Annáról – ennek alapján alig várom, hogy ítéli meg a történet lezárásában Cromwell saját magát, a saját bukása árnyékában… 

„Cromwell hiszi, hogy érti Annát (…). Amikor a nő azt mondta, hogy a királyné lakosztálya neki túl jó, nem a bűnét szándékozott beismerni, hanem egyszerűen csak a következő igazságot állapította meg: nem vagyok méltó rá; és azért nem vagyok méltó rá, mert kudarcot vallottam. Anna egyetlen célt tűzött ki maga elé az evilági életben: megszerezni Henriket és megtartani. Most elvesztette (…) és nem létezik bíróság, amely keményebben ítélné meg őt, mint saját maga teszi. Amióta csak Henrik tegnap ellovagolt tőle, ő, Anna, nem egyéb imposztornál, csalónál, gyermeknél vagy egy udvari bolondnál, aki beöltözött egy királyné ruháiba, s akit egy királyné termeiben szállásoltak el. Anna tudja, hogy a házasságtörés vétek, felségsértés és bűn, de ezeknél jóval nagyobb hiba, hogy vereséget szenvedett.”

Kiadó: Cartaphilus

Fordító: Gázsity Mila