2009. január 25., vasárnap

Vicky Cristina Barcelona

Két huszonéves amerikai lány, Vicky és Cristina Barcelonába érkeznek, hogy ott töltsék a nyarat. Vicky határozott, komoly, épp férjhez készül menni, a katalán identitásból írja a diplomamunkáját, és Gaúdi munkáit jött tanulmányozni. Cristina ezzel szemben laza, csapongó, határozatlan. Keresi önmagát, keresi a tehetségét és leginkább a katalán férfiakat szeretné tanulmányozni. Egy kiállításmegnyitón megismerkednek Juan Antonioval, a bánatos képű festővel, aki rövid és eléggé lényegretörő rábeszélés után elviszi őket egy hétvégi kiruccanásra Oviedóba.

Cristina mondhatni már azelőtt beadja a derekát, hogy a kérdés felmerülne, de a kényszerűségből együtt töltött hétvégén a festői táj, a spanyol borok, és a gitármuzsika hatására a fagyos Vicky is felenged. Mire visszatérnek Barcelonába, mindkét lányt rendesen felkavarja a szexi spanyol. Aztán megérkezik Vicky vőlegénye, aki romantikusnak szánt gesztussal Barcelonába helyezi az esküvőjüket, hogy legyen miről mesélni otthon, Cristina pedig összeköltözik Juan Antonioval. Mindenki boldog, Vicky férjhez ment ahhoz, akit szeret, és boldog, kényelmes, tökéletes élet vár rá, Cristina pedig megtalálta azt a férfit, akit keresett, magára talált a bohém művészvilágban.

Mígnem színre lép Juan Antonio exfelesége, az ön- és közveszélyes Maria Elena. Öngyilkossági kísérlete után a volt férj kénytelen befogadni őt, Cristina előtt pedig feltárul két olyan ember kapcsolata, akik megvalósították azt, amiről ő csak álmodozik. Megtalálták önmagukat, felfedezték tehetségüket, feloldódtak a művészetben, mindent alárendeltek a szenvedélynek, az önkifejezésnek, még egymást és önmagukat is. Épp ezért nem képesek együtt maradni. Pusztító, szenvedélyes, ordítozásokkal, verekedésekkel tarkított szerelmük nem működhet a hétköznapokban, hacsak nincs mellettük egy horgony, ami a normalitáshoz köti őket. Cristina lesz az ő horgonyuk, akit elbűvöl Maria Elena és Juan Antonio tehetsége, szabadsága, mellettük igazán kibontakozik, ők pedig mellette nyugalmat lelnek.

A film három nőről szól, három végletekig sarkított nőtípusról, akik mind keresnek valamit, de tán maguk sem tudják, mit. Vicky a racionális, a konvencióknak behódoló, tökéletes feleség típus, aki férjhez megy a tökéletes vőlegényhez, aki természetesen nagyon jó parti, kényelmes, nyugodt, rendezett élet vár rá, szeretetben, viharok és szenvedélyek nélkül. Nem mer kilépni ebből a saját maga számára álmodott boldogságból, mert fél, nem is attól, hogy elvesztené ezt az álmot, hanem attól, hogy elvesztené azt az önmagát, akit ismer. Számára a választás nem a boldogság és a kényelmes látszatélet közti választásként merül fel, hanem úgy, hogy szakítani mer-e az önmagáról kialakított képpel.

Cristina látszólag Vicky tökéletes ellentéte, retteg a konvencióktól, a társadalmi meghatározottságoktól, elvárásoktól. Mindenekelőtt szabad akar lenni, és a szabadságot úgy képzeli, hogy mindig újabb és újabb impulzusokat keres, mindig újabb kapcsolatokba menekül, újabb területeken próbálja ki magát. Ahogy Vicky, ő is menekül, ő is hazugságban él, látszólag önmagát keresi, valójában ő is már rég kialakított magáról egy képet, az önmagát kereső művészlélek képét, és ennek akar megfelelni. Ő épp attól fél, hogy kikössön valahol valaki mellett, mert fél, hogy örökké le kéne mondania valamiről, így viszont csak felületes életet hagy élni magának. Felületesek a kapcsolatai, felületesek a munkái, mindenbe belekóstol, mindenhez van egy kis tehetsége, de fél bárminek vagy bárkinek száz százalékig odaadni magát.

Maria Elena az a nő, akihez Cristina szeretne hasonlítani, de nem látja, hogy ahhoz mindenekfelett át kéne adnia magát a szenvedélynek. Ő a hisztérikus, életképtelen, féltékeny nőstényördög, aki ugyanakkor szikrázóan tehetséges, szenvedélyes, elbűvölő, imádnivaló. Ezer fokon ég, és nem fél attól, hogy akár magát, akár a körülötte élőket megégeti. Ő már nem keresi, megtalálta önmagát, a célját, az életét, a szerelmét, a férfit, aki ugyanolyan, mint ő, akivel egymásnak teremtette őket az ég. Mégsem tudnak együtt élni, épp azért, mert túl egyformák, mindketten túl nagy lángon égnek, és kioltják egymást. Maria Elena tragédiája, hogy nem tud tovább lépni, mert egyszer már megtalálta a tökéletest, és nem éri be kevesebbel.

A három nő között pedig ott van a férfi, Juan Antonio. Ő az, aki látszólag tökéletes magabiztossággal áll a nők kereszttüzében, Cristinát könnyedén elcsábítja, Vicky-t kihívásként kezeli és meghódítja, Maria Elenát szenvedélyesen szereti. Vajon ő kit vagy mit keres? Mire vágyik? Könnyű, kalandokkal és kötetlenséggel teli kapcsolatra Cristinával? Folytatni a macska-egér harcot Maria Elenával? Vagy valami gyökeresen újat kipróbálni Vicky-vel? Valójában a látszólag magabiztos, tökéletes alfahímnek sincs bátorsága ahhoz, hogy mindent félredobva belevágjon a legnehezebb, legnagyobb kihívást jelentő kapcsolatba.

Négy főhős, négy fantasztikus karakter, négy szomorú sors. Mert a film végén nincs happy end, tulajdonképpen nincs semmi, a film ugyanúgy ér véget, ahogy elkezdődött. Két önmagát kereső lány érkezett Barcelonába, és egy szerelmes nyár után két lány utazik haza, akik még mindig nem találták meg önmagukat. Amit közte látunk, az egy keserédes, néhol romantikus, néhol humoros film nőkről, férfiakról, és a szerelem nevű játékról. Mindez zseniális párbeszédekkel tarkítva, mindenféle édelgés és rózsaszín köd nélkül, néhol maró iróniával, szarkasztikus humorral, a Woody Allentől megszokott intellektualizáló verbális párbajokkal.

Nagyon-nagyon jó film, szórakoztató, jó nézni, nemegyszer hangosan kacagott az egész terem rajta, és mégis elgondolkodtató és hihetetlenül intelligens. Bárkinek szívesen ajánlom. 

Út a vadonba

Jon Krakauerre a Viharzóna című könyve miatt figyeltem fel. Az Andrea Gail halászhajó utolsó napjairól úgy írni könyvet (mégpedig a riporteri tisztesség maradéktalan megőrzésével), hogy voltaképp semmit nem tudunk ezekről az utolsó napokról, nem elhanyagolható írói teljesítmény. Aprólékos gonddal keresett utána a halászok életmódjának, a hajón szolgáló legénységről rokonok, barátok által tudhatónak, számtalan viharokat és szerencsétlenségeket túlélt halásszal beszélt, hogy a halászhajó utolsó útját a végzetes viharba a legpontosabban „képzelhesse el”. Az elbeszélés folyamán mindvégig érezhető az objektivitás mellett a tisztelet a hősei iránt. Talán ez a hozzáállás volt a legszimpatikusabb az Út a vadonba olvastakor is.
  
Valami lehet a Krakauerben, amivel ráveszi a tanúkat, hogy meséljenek. Amitől a család hozzájárult, hogy kiteregetődjön a szennyese, hogy feltáruljanak az okok, amiért egy szépreményű, eminens diák „hátrahagyva a társadalmat” nekivágott Amerikának. Kevés adat maradt Chris McCandlessről, néhány képeslap, néhány levél, amit Wayne Westerbergnek írt a börtönbe, néhány szemtanú, akit sikerült felkutatni, aki látta „Supertrampot” vándorlásai közben. A fiú naplója, amiből inkább egyfajta kanosszajárás, semmint a Kaland bontakozik ki. A szerző megint kellően aprólékos, és legalább megkísérel „távolságot tartani” hősétől, ha mindvégig érezzük is a szimpátiát. Ilyen értelemben Capote-i indíttatású tényregényt olvasunk, még akkor is, ha irodalmi értékeit tekintve úgy viszonyulnak egymáshoz, mint házivajhoz a margarin, ami fogyasztható, de ipari (ez esetben riportkönyv-ipari) termék lévén korántsem annyira finom. Az írói „egyenetlenségekért” viszont valóban bőven kárpótol az az alaposság, amivel Krakauer a témához nyúl. Ezt a könyvet kezébe adnám minden kamasz ismerősömnek, aki épp a „társadalomból való kivonulás” ötletével játszik, mert minden hibája ellenére van benne valami elemi hitelesség.
 
Sean Penn tehát egy „kicsit több mint riportkönyvet”, egy „dokumentum-regényt” adaptált játékfilmmé. Tőle teljesen természetes választás a téma, hiszen színészi pályája elejétől fogva vonzzák a nonkonform figurák, a hiteltelen társadalomban kényszerből társadalmon-kívülivé válók hiteles megformálását láttuk tőle nem egyszer. Rendezőként igazából jól vizsgázik. A film egészen sikeresen egyensúlyoz a hatás és hatásvadászat keskeny mezsgyéjén. Az utolsó, valóban a vadonban, a „varázsbuszban” töltött hetek feltárása közben láthatjuk flashback-ekben a múltat, az „odavezető utat”. A fejezetek felosztása (gyermekkor, ifjúkor, férfikor…), és a kalandok tartalma viszont azt jelzi, a rendező nem tudott olyan „elemien hiteles” maradni, mint az író. Hőse „kis messiásként” váltja meg azokat, akikkel csak találkozik, alig két epizódnyi képi pofont kapunk csak a csavargó-lét olyan „természetes velejáróiból”, mint a „tisztes polgároktól” elszenvedett testi erőszak, vagy a hajléktalan-szállók légköre. Valami hallatlanul pozitív szerep jut lázadó hősünknek, miközben utazik és ismerkedik.
 
Alapvető amerikai mítosz a kivonulásé, hiszen kivándorlók népesítették be a kontinenst – tekintsünk el most a ténytől, hogy az bíz akkor már „be volt népesülve”. E kivándorlók az akkori európai társadalomból menekültek, valami sokkal szabadabb, ezáltal viszont sokkal veszélyesebb világba társzekereiken, a kor „vadonába”. Persze óhatatlanul „vitték magukkal” a civilizációt, mint ahogy kései paródiáik, a vidámra festett Winnebago-s hippik is vitték a maguk kolóniáiba, az a kivonulás legalább annyira hiábavaló kísérlet volt, mint a virággyerekeké – és legalább annyira ambivalensen „igazi”. A filmbeli elöregedett, megavult hippikolónia a maga „belső rendjével”, társadalomalkotó mítoszaival (a „lehet így is” angyali makacsságával) lenyűgözően hiábavaló. Nem véletlen, hogy a kolóniák fiataljai „fellázadnak” ellene, és visszasimulnak a társadalomba. Nem állhat meg tehát Chris itt sem, az ő lázadása nem válhat a múlt lázadásának részévé. Holott itt megkísérti a szerelem is, a legerősebb kényszer, ami az embert a társadalom részévé teheti.
 
Enyhén kimódolt e rendezői hozzáállás: mindvégig érezzük (főleg a mellékszereplők játékán át) azt a baljós, igazi sorstragédia-jelleget, hősünk számtalanszor (még a hippi-kolónián is, és épp a szerelem okán) „tisztességgel” megállhatna a tiszta élet keresésében, attól a sorstragédia, hogy mégsem teszi. És Chris tovább-lépéseit a filmben mintegy a „vadon” gyönyörűen fényképezett mítosz-arca igazolja. Hogy mégsem lesz propagandisztikus mindez: a mítosz-arc mellett a hősünk kudarca által festett igazi vadon is megjelenik. Számomra a film legerősebb pillanatai, a leromlás, a betegség, e kudarccal való szembesülés képsorai. Mert természetjárást tényleg nem lehet könyvből tanulni. Nem a tonnás jávorszarvason kell gyakorolni a zsigerelést, főleg nem bugyliméretű bicsakkal. Hősünk nyáron halt éhen a vadonban, amely „magába zárta”, ismeretei hézagos voltából fakadó rossz döntéseinek sora miatt, és ez ugyanúgy megkapja a maga súlyát a filmben, mint a könyvben.
 
Sean Penn e történeten, színészei játékán keresztül valahol a maga lázadásának kudarcáról is mesél. Érzik a filmen, hogy nem csak egy neki tetsző könyv – voltaképp kellően árnyalt - adaptációja, hanem saját, személyes ügy, olyasmi, amin keresztül önmagáról, a világhoz való viszonyáról mesélhet. Az adaptációban bújkáló „szerzőiség” szerintem nem ment a film rovására, ettől még az egy „heroikus kudarc” története marad. A kivonulás romantikája mellett annak csődjéről szól. És az emberi kapcsolatok erejéről. Nekem a film legszebb képsora, mikor a már leromlott Chris „beleír” Thoreau Waldenjébe: nem ér semmit a teljes élet, a megszerzett tisztaság, ha nem oszthatod meg másokkal.  
  
U.i: Lehet, hogy egyszer sort kerítek még Krakauer Ég és jég című könyvére is – bár ezt csak akkor van értelme, ha Bukrejev Hegyi őrületéről is szót ejtek. Arról a könyvről, ami a szerző kudarcáról szól, az 1996-os tragikus Everest expedícióról. Ahol nem lehetett objektív, mivel részese volt – vagy felelőse – a tragédiának. Ahol sokkal kevésbé a „riporter”, sokkal inkább az ember tárulkozik fel (azóta írtam róluk... kattintsatok érte). 


Korábbi kommentek:

 

Agatha Christie: Öt kismalac

Egy féltékeny feleség megmérgezi férjét, az őt sorozatosan megcsaló, és legújabb szeretője miatt válni készülő híres festőművészt. Minden bizonyíték ellene szól, a tanúk, a védőügyvéd, az esküdtek egyaránt bűnösnek tartják, az ügy egyszerű, a vádlott sem tesz semmit ártatlansága bizonyítására, az ítélet hamar megszületik. Egy évvel később az elítélt a börtönben meghal.  
 
Tizenhat évvel az események után Poirot-t felkeresi egy fiatal nő, a festő, Amyas Crale lánya, aki meg van győződve édesanyja ártatlanságáról, és ki akarja deríteni, mi történt azon a réges-régi, tragikus napon. Poirot, elsősorban tán hiúságból, és mert meghatja a lány, elvállalja az ügyet, és alámerül a múltba. A kötelező körök – az ügyészek, védőügyvédek, rendőrök – meghallgatása után ő is meg van győződve arról, hogy a feleség volt a gyilkos, ám hátravan még az akkor a házban tartózkodó öt szemtanú.
 
Az „öt kismalac” elbeszéléséből bontakozik ki előttünk a tizenhat évvel korábbi események sorozata, de nem csak az. Megismerjük az élvhajhász, művészetéért bármit és bárkit feláldozni kész festőt, Amyas Crale-t, feleségét, a férjét rajongásig szerető, csendben tűrő Caroline-t és magukat a tanúkat. Az elítélt gyilkos bűnösségét senki nem vonja kétségbe, épp ezért Poirot nem is az események felelevenítésére koncentrál, sokkal inkább a főszereplők személyiségének feltárására. Pszichológiai módszerességgel kérdez, majd írásos beszámolót kér a tanúktól. Elbeszélésükből, elhallgatásaikból, egymásról alkotott véleményükből, a látszólag jelentéktelen részletekből alkot képet az öt szemtanúról.
 
Innen már csak egy aprócska lépés kideríteni, hogy vajon ki volt a gyilkos. Az áldozat legjobb barátja, aki a felszínen gyűlölte Caroline-t, valójában azonban régóta szenvedélyesen szerelmes volt belé? A szomszéd, aki csendes rajongással vette körül az asszonyt, és felháborította, hogy férje el akarja hagyni? A gyönyörű, életvidám, szenvedélyes szerető? A feminista nevelőnő, aki nem tudja megbocsátani a festőnek, hogy rosszul bánik feleségével, és amúgy is értéktelen művészetéért feláldozza a családi békét? Vagy Caroline húga, aki állandó, félig gyerekes, félig komoly harcban áll sógorával?
 
Elárulom, ez volt az első olyan Agatha Christie könyvem, amit olvasva nagyon korán rájöttem, ki volt a gyilkos. Ennek ellenére sem untam, sőt, azt kell mondjam, eddig ez tetszett a legjobban, épp azért, mert az elkövető kilétének kiderítése helyett a szereplők személyiségének felderítésére helyezte a hangsúlyt. Így, ha túl nagy izgalmakat nem is okozott, de nagyon érdekes volt.
 

2009. január 22., csütörtök

Neil Gaiman: Tükör és füst

Neil Gaiman könyveiről e blogon több alkalommal volt már szó. A magam részéről nagyon szeretem őket, és mindig igen kíváncsian nyúlok az írásaihoz, pont azért, mert soha nem azt kapom, amit várok. Nagy örömömre Timi megajándékozott a Tükör és füst novelláskötetével, amit aztán igen hamar átlapoztam. Mégis, hónapok teltek el, míg eljutottam odáig, hogy írni akarjak róla.

Most először szembesültem ugyanis a ténnyel, hogy bizony az élvezet rovására mehet, hogy Gaiman BBC sorozatot, filmet, és főleg képregényt egyaránt csinál. Megértem, hogy az írói „megélhetési bűnözés” korunkban teljesen normális jelenség – jó pár író adja ki különböző formátumokban a műveit, és most nemcsak a kényszeres megfilmesítésekre gondolok. Mondhatnánk, semmi baj sincs azzal, ha valaki többfelé dolgozik egyszerre, de Gaiman nem egy története ugyanúgy megjelent novellaként, mint képregény és/vagy rádiójáték formájában is. A különböző formáknak nyilván hordozniuk kell valamiféle „többletet”, ami megszületésüket indokolja, de az sem árt, ha az adaptáció nem „homályosítja el” az eredetit.

Mégis, a „többször lehúzott rókabőr” érzete fogott el nem egyszer azoknál a novelláknál, amiket volt szerencsém képregényként is olvasni. S van ahol a képregényes forma egyértelműen erősebb. A Baglyoknak leánya, az Egy élet korai Moorcock-stílusban, a Megint világvége, a Babahús mint novella nyilván teljesen másképp hatott volna rám, ha nem látom őket először erős képi világgal megtámogatva. Például a Megint világvége P. Craig Russell átdolgozásában, Troy Nixell karcos-karikaturisztikus rajzaival sokkal teljesebb élmény, mint nélküle. Ugyanez mondható el a Troll című elbeszélésről is. Érdekes viszont, hogy a szintén Russell által jegyzett A gyilkosság misztériuma – holott rajzban szintén igen erős – novellaként tetszett jobban. Talán mert magában véve is jobb írás, mint a fentiek – vagy épp azért, mert a novella adta, a szöveg-forma adta előny itt valóban kihasználódik. Árnyaltabb, teltebb képet kapunk ugyanarról a történetről, a nagyobb terjedelem ugyanúgy elősegíti ezt, mint az elhallgatások és kétértelműségek a képregényhez mérten kevésbé „direkt” alkalmazása. Ugyanígy, teljesen külön élményként működött az Ajándék című novella is, pedig Michael Zulli finom pasztelljei példaszerűen képviselik a történethez rendelt megfelelő rajzstílust, mégsem zavart a hiányuk a novella olvasása közben.

A kötetben nagyon sokféle novella-forma és több vers is szerepel. Értelemszerű hát, hogy nem igazán alkot egységes egészet, van egyfajta „összehánytság-jellege”. Viszont nem mondható, hogy ez vagy az a forma tetszett, a másik nem. Az „egypercesek” közül a „kevés szó több” remek példája a Miklós, vagy az Álomseprő. A terjedelmesebb írások közül a már említettek mellett a Küldetés, A keresem a lányt, Az aranyhalas medence…, a Leszállítjuk nagykeráron, vagy a Hó, tükör, almák képviselik a kötetben azt amit Gaimanban a legjobban szeretek, ahogyan az ismert mítoszokkal szabadon, de azok belső törvényszerűségeit mélységesen tiszteletben tartva eljátszik. Persze ott az Idegen részek, a Ne kérdezd a Krampuszt, a Változások, az Egér, amelyekben az a Gaiman mesél, aki viszont nem áll hozzám közel – időnként egy főleg szexuális értelemben frusztrált kamasz gondolati mélységeivel. Pedig tud a témáról „borzalmasan remeket” is írni: ott a Kóstolók, például. Vegyes tehát a kép, bár igazán nehezemre nem esett elolvasni egyik történetet sem. A tisztán „rémvonal” – mint a Talbot sztorik prózában-versben – azt hozza, amit elvárunk tőle, ha többet nem is.

A versek jobbára elbeszélő költemények szabadvers stílusban. Nos, ezt pokoli nehéz megítélni, itt rombolhat – de akár javíthat - a legtöbbet a fordítás, így, magyarul olvasva nehezen dönthető el, megvalósul-e akár az „egyetlen felesleges szóval sem több mint kell” ítészi minimuma. Az elbeszélő móddal versben nekem semmi bajom, de az itt megjelent szövegek alapján nem derül ki, alapvetően milyen kényszer alapján lesz vers és nem novella egy témából. Számomra az egyetlen kivétel tán A fehér út című, az maradék nélkül tetszett.

A szerző a Bevezetőben feltárja a novellák keletkezésének történetét – voltaképp nem feleslegesen. Engem egy pillanatig nem zavar, hogy a történetek többsége felkérésre íródott; „a legjobb múzsa a határidő” mondta egykor Karinthy, és mivel az a benyomásom, hogy a lusta emberek hajlamosak leginkább többször eladni ugyanazt, legalább van valami, ami Gaimant munkára készteti. Mert nem lett belőle „elegem” e kötet olvasta után, ha nem is tűnik a kötet alapján olyan megkerülhetetlen fantázia-novellistának, mint egyfelől Beagle, másfelől Bradbury. De mint ahogy az utószóban írja a mítoszokról, az ő saját történeteinek is „ereje van”. 


Kiadó: Beholder

Szex és New York

Nem tartozom a célközönséghez, lévén, hogy egyetlen részt sem láttam a Szex és New York sorozatból. Persze, tudom, hogy mi ez, miről szól, kik játszanak benne, a pletykalapoknak és az internetnek hála ismerem a főszereplőket és az őket játszó színészeket, nem is beszélve a divatteremtő ruhákról. De valahogy mindig azt éreztem, ez engem totál hidegen hagy. Hogy négy szingli csajszi folyamatos nyűglődését hallgassam a ruháikról, meg a pasijaikról, kösz, nem. Sok ismerősöm van, akik keményvonalas Szex és New York rajongók, de eddig ők se tudtak meggyőzni.

Most, kíváncsiságtól hajtva, elővettem a filmet, és egy betegen itthon töltött délelőtt megnéztem. Nyilván a körülmények is közrejátszottak, eléggé le voltam amortizálva ahhoz, hogy csak bambuljak ki a fejemből, és ne kelljen más, mint hogy szórakoztassanak. Ezt végül is megkaptam. Nagyon szerettem volna jóízűen szidni ezt a filmet, de meg kell mondjam, minden hibája ellenére jól szórakoztam. Töredelmesen bevallom, nőből vagyok, néha igenis el lehet csábítani némi agymunkát nem igénylő, tátott szájjal bámulandó divatbemutatóra. Hogy ezt a Fashion TV-n is megnézhetném, az más kérdés.

Mert túl azon, hogy nagyon szép, nagyon látványos, vannak benne klassz ruhák, látványos díszletek, a Szex és New York, mint film, egyáltalán nem működik. Ahhoz először is kellett volna egy jó forgatókönyv. Ez a kétórás film szakasztott olyan, mintha négy félórás epizódot összevágtak volna egy sorozatból. Van egy alibicselekmény, de túl sok a befejezés, túl sok a drámai csúcspont, túl sok a „folyt. köv.” jelenet. És ha már dramaturgia, könyörgöm, ha egy egész filmet arra hegyezek ki, hogy itt bizony nem lesz boldog vég, mert az élet szar, a pasi meg szemét, mert az elején faképnél hagyja a nőt a puccos esküvőn, akkor ne legyen már az utsó öt percbe egy beleerőltetett cukormázas happy end. Ez a film valahogy nem erről szólt, azt a maradék ici-pici hitelességét is elvesztette a végén.

Nem tudom, mennyiben különböznek a főszereplők a sorozatbeli karakterektől, de engem ez a négy csaj nagyon sokszor kiborított. Carrie, aki ugye a főszereplőnk, és ő lenne a nagyon vicces, tehetséges, humoros, trendi, mittudoménmégmilyen újságírónő, egy önző, sipítozó hárpia. Azt pedig abszolút nem értettem, mi olyan nagy szám ezen a Mr. Bigen, mert egy ilyen sótlan, unalmas, karót nyelt figurával engem a világból ki lehetne kergetni. Ráadásul Sarah Jessica Parker ilyen meg olyan nagy divatdiktátornak lett kikiáltva a sorozat után, hát nem tudom, a filmben neki voltak a legbénább ruhái. Bár azt azért meg kell hagyni, az esküvőiruha-fotózás a Vogue-nál azért nekem is bejönne…

Ami a többieket illeti: Miranda, akit én mindig okosnak és fanyarnak hittem, itt egy elkényelmesedett, frigid, unalmas háziasszony, Charlotte olyan, mint egy folyton mosolygó, tündérmeséből szalajtott királykisasszony, Samantha meg monogám életet él, amiről még azok is tudják, hogy mennyire nem az ő stílusa, akik hozzám hasonlóan nem látták a sorozatot. Ami ennél hatványozottan nagyobb gond, hogy ez a film tényleg semmi másról nem szólt, szereplői semmi másról nem beszéltek, csak pasikról, ruhákról meg ékszerekről. Azért a sorozat tán többről szólt ennél. A kultusza legalábbis. A filmben semmit nem találtam abból a híres Szex és New York humorból, iróniából, pikantériából, amit nők milliói szeretnek annyire világszrte. Ez csak egy színes-szagos, tipikus hollywoodi csajszis vígjáték.

Amit mégis a javára írok, bár ez sem a film készítőinek érdeme, az élet hozta így, hogy végre nem húszéves felpumpált kiscsajok rohangásztak a vásznon, hanem negyvenes nőcik, akik vállalják a korukat, a külsejüket, a ráncaikat, és mertek rondák lenni, a legelőnytelenebb arcukat mutatni. Az pedig kifejezetten jól sikerült rész volt, amikor a nagy esküvői faképnél hagyás után a barátnői elcipelték Carrie-t Mexikóba, hogy felrázzák. Na, ott valamit elkaptak a barátnőségből, ami jólesett.

Szórakoztam egy jót a filmen, de ettől nem leszek Szex és New York-rajongó, az biztos. Arra még várok, hátha valaki meggyőz, hogy a sorozat tényleg több és jobb, mint ez a film. 


Korábbi kommentek:

2009. január 21., szerda

Egy makulátlan elme örök ragyogása

Ki ne érezte volna már azt, hogy bárcsak kitörölhetne az emlékezetéből néhány félresikerült pillanatot? Megalázó helyzeteket, embereket, akik megbántották, netán egy félbetört kapcsolatot. Valahol mélyen belénk van kódolva, hogy szeretnénk elfelejteni bizonyos dolgokat. Néha egész jól sikerül, amíg aztán valami elő nem hívja őket mégis. Újra meg újra előbukkannak az emlékezet mélyéről, és felkavarnak. Néha jól jönne egy kis segítség, hogy felejtsünk.

Filmünkben a segítség egy egyszerű telefonhívás, némi agyfeltérképezés és néhány emléktárgy bemutatása után könnyedén elérhető. A delikvens hazamegy, bevesz valami bogyót, elalszik és másnap, új emberként, megszabadulva a felesleges terhektől folytathatja életét. Joel Barish, a zárkózott, szürke, gátlásos figura is ezt választja, miután megtudja, hogy szerelme, Clementine azért nem hajlandó felismerni őt, mert kitöröltette közös életüket az emlékezetéből. Pár nap szenvedés után dönt. Ő is kitörölteti a lányt. De tényleg ki lehet törölni két évnyi szerelmet, meghitt pillanatokat, együtt átélt kalandokat, mindazt, amit egy másik ember jelent?

Miközben zajlik az emléktörlés, Joel és a néző is visszafelé látja az egész kapcsolatot. A kiábrándulás, a veszekedések, az elhidegülés után éljük át újra a boldog hétköznapokat, a kapcsolat kezdetét, a megismerkedést. És ahogy visszafelé megyünk az időben, Joel rájön, hogy a Clementine-nal töltött idő volt élete legteljesebb időszaka. Hogy minden egyes pillanat, amit a lánnyal töltött, még ha akkor nem is tudta, nemcsak egyszeri, megismételhetetlen, visszahozhatatlan, de mérhetetlenül „valódibb élet”, mint bármi előtte. És elkezd kapaszkodni az emlékeibe. Megpróbálja elrejteni Clementine emlékét az emléktörlők elől, egyre mélyebbre, az agya legeldugottabb zugaiba, olyan emlékekbe, amikben a lánynak semmi keresnivalója. De nem menekülnek, mert az emléktörlők elől látszólag nem lehet elbújni, ha már egyszer elhatározta, hogy kitörölteti a lányt az emlékezetéből, nincs visszaút, és csak a véletlenben, vagy valami furcsa tudatalattiban bízhat, néhány jelben, amit álom-maga és a lány emlék-képe közösen helyeznek el, hogy újra találkozhassanak.

Joel az emléktörlés közben rájön, hogy minden emlék, még a rosszak is, értékesek, hogy hozzánk tartoznak, hogy minden élmény, amit átéltünk, így vagy úgy, de alakít rajtunk, a személyiségünk része lesz. Mint ahogy minden ember is, akivel kapcsolatba kerültünk, de senki olyan erővel, mint akit szeretünk. A sci-fi vonulat: az emberi elmében való „irányított bolyongás” ellenére is ez a film végső soron „csak” egy szerelmesfilm. Gátlástalanul a szívünket célozza meg – a könnyzacskót viszont szerencsére nem. A maga mese-nyelvén kegyetlenül őszintén beszél, nem édeleg hollywoodi módon, hanem nagyon is hétköznapian szól két voltaképp „össze nem illő” ember szenvedélyes, problémákkal teli, veszekedésekkel és kibékülésekkel tarkított szerelméről. Arról, hogy megéri küzdeni érte; egymásért akkor is, ha elegünk van, és a pokolba kívánjuk a másikat. És arról, hogy akkor tanuljuk meg igazán értékelni azt, amink volt, ha elveszítjük. És talán arról, hogy ami igazi, ami valóban értékes, azt úgysem tudják elvenni, hogy hiába törlik ki az emlékét is, valami elemi igény tovább él bennünk iránta.

Charlie Kaufman forgatókönyve önmagában megér egy misét – nem is emlékszem, mikor láttam az idővel ilyen jóízűt játszani valakit. A később történtek teljesen átértelmezik a kezdő képsorokat, miközben meglepően eredeti vizuális megoldásokkal „kísérik el” Joelt a saját fejében tett emlék-utazásra. Miközben az emlékeit törlik, főhősünk álmodik, és a törlést ugyanúgy „álmodja”, ahogy hallja a beszűrődő hangokat, a lakásába behatoló két unottan bornírt emléktörlő beszélgetését. Szürreális kevercs jön létre így, ahol a törlődő emlékeket jelző képi megoldások, a „felébredésre”, az „emlék-térképről” való menekülésre tett kísérletek ábrázolása a kamera által számtalan emlékezetes képpel ajándékoznak meg bennünket. Közben ezt a „belső kameraállást” ellenpontozva a külvilág hangjainak beszűrődésekor „kikerülve Joel fejéből” frappáns epizódokat kapunk minderről kívülről is. Ráadásul ezzel párhuzamosan a két emléktörlő, Patrick és Stan, Stan barátnője és főnökük, Dr. Mierzwiak szövevényes kapcsolatain keresztül a „gépi felejtés” etikai problémáit is sikerül a jelenetekbe passzírozni.

Mégis, mindez egy pillanatra sem sok, és ez nagyban köszönhető a színészeknek. Kate Winslettől szinte elvárja az ember, hogy kiváló legyen, de az újra meg újra meglep, mennyire mélységesen remek színész valójában Jim „gumiarc” Carrey. A két emléktörlő szerepében Marc Ruffalo és Elijah Wood lubickolnak, különösen kedvenc hobbitunknak áll igen jól a folyton ökörködő etikátlan kis patkány, Patrick szerepe. 

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...