Ted Chiang: Kilégzés és más novellák

Aki kicsit jobban ismer, az tudja: imádok lelkesedni. Talán mert a szóban ott van az a természetesen mélyen tudománytalan többlet (mondjuk ki: hiedelem? mítosz? semmiképpen sem valami racionális...), amit nemigen írhatunk le képletekkel, még akkor sem, ha a kipiruló arc hőfok-változása, a csillogó szemekbe toluló többletvér, vagy az elme felfokozott elektromos aktivitása mérhető. Ha most valaki rákötne a megfelelő műszerekre, szerintem biztosan látná azt számokban, ami persze nem az, nem a személyes érintettség kizárólag személyesen átélhető bizonyítéka: a lelkesedésem. A legutóbbi könyvénél a Múzsát hívtam (volna) segítségül, magyarázza már el, hogy lehet valaki egyszerre ennyire idegesítően pontos, hidegfejű, kiszámolt és végiggondolt, szavakból szinte mérnöki szerkezeteket felhúzó logikus és közben mégis az érzelmek néhány szóval való felkavarására képes lélek. A legutóbbi kötet címadó történetét olyannyira imádtam, hogy kijelentettem: eztán Ted Chiangtól mindent ehhez a teljességhez mérek - aztán kézbe vettem a Kilégzést és már az első történetnél teljesen elfelejtettem bármit bármihez méricskélni.

Pedig ez a nyitó történet igen távol áll Ted Chiang alaphangjától (körülbelül zárójelbe is helyezi, hogy van-e neki olyanja), bár a szigorúan kiegyensúlyozott, végiggondolt, általában logikusan egy-egy fontos tényünk vagy hiedelmünk köré épített világok nagyon kevés szóval pontosan elkapott érzékeltetése továbbra is a szerző legfontosabb védjegye. Gyakorlatilag irtózatosan takarékosan létrehozza ugyanazt, amit Gibson például A perifériában. Csak a sokkal több, alapvetően magyarázat nélkül használt új fogalom, lehetőségeinkből következő remekül elnevezett alternatíva helyett (amik aztán a történetben értelmeződnek) megelégszik egy-két új technikai eszközzel, vagy körülménnyel, amit nagyon takarékosan, s mégis megjelenítően ír körül. Szóval ha bor volna, azt mondanám rá: száraz. Pedig ezekben a történetekben tapinthatóan több az empátia, és az értünk érzett aggodalom, mint a korábbi kötetben.

Hiszen a kihalófélben lévő papagájok bölcsessége A Nagy Csendben a miértünk való aggodalom - az aggodalom az értelmes fajért, amelyik a csillagokba hallgatózik, de közben megeszi a bolygóját. Az életörömre nevelő, egy faj kihalására csodálkozó intelligens gépmeséjében, a címadó Kilégzésben is valójában értünk-nekünk szól a fémbe karcoló tű. Mélyen emberi az élet céltalanságával szembesülő Omphalosz hőseinek minden gesztusa - nem beszélve róla, hogy végre teljesen felszabadította bennem az előző kötet leginkább vakarózni késztető meséje, A Pokol, mint Isten hiánya teremte görcsöket. Valamilyen értelemben egymás komplementerei amúgy is - jó látni, hogyan látja Ted Chiang a pontosan megteremtett kétely teremtette bizonyosságot, főleg úgy, hogy ennek illusztrációjául a mese erejéig realitásként kezeli a geocentrikus világképet. Szép és pontos gesztus ez egy olyan írótól, akinek a fantasztikuma amúgy tényleg tudományos.

Érdemes a történetek elolvasása után azonnal hátralapozni, a jegyzetekhez - ahol Neil Gaiman novellásköteteinek módjára (csak utólag) adalékolja az elhangzott mesét - mert képes elmélyíteni ezekkel a hozzáfűzésekkel a beléd ülő benyomásokat. Finom szkepszissel tárja fel az írói szándékot és mégse helyezi vele zárójelbe magát a hatást. Talán mert meghagyja a legtöbb történet keretét valóságosan elfogadható alternatívának, akkor is, ha pusztán gondolatkísérlet, amit olvasunk, mint a Mit várnak tőlünk? rövidkéjében. Ted Chiang tanmeseíró, de a lehető legjobb értelemben. Például a kisregény terjedelmű Szoftveres objektumok életciklusa ívét ha nézem. Tanmese a felelősségvállalásról, intelligens tamagocsikkal (lehet, hogy a fiatalabbak számára már magyarázatra szorul ez a szó? Ted digienteknek hívja őket), iszonyat ügyesen belejátszva egy teljesen valóságos ízű digitális jövőbe. Ami attól valóságos, hogy rásimul a tapasztalatainkra, hogy a vállalatok életciklusa, a platformok avulása, és a rajongás is tényleg ilyen (én ismerek olyanokat, akik egykor úttörő Atari játékokat pakolnak most lelkesedésből PCre). Viszont a történet maga ennél egy vaskos réteggel több: álmodozásról és szerelemről, halogatásról és a megragadható alkalmakról, s végül áldozathozatalról is szól; mégpedig az alaprétegével azonos szinten. Végül: valójában a szeretetről és a szülői felelősségről. Azért nem tudok túl sok olyan fantáziamesélőt, aki ilyen gátlástalanul szépírt ebben a zsánerben - tényleg Bradbury jut az eszembe, meg az ő emberszenvedélye...

Merthogy Ted Chiang szerintem ugyanúgy emberszenvedély-beteg, mint örök kedvencem, a Nagy Öreg. Általában szigorúbban szerkeszt, szinte ékszerész módjára végletekig csiszol. De ebben a kötetben megmutatta, tud ő hangokon játszani, ha úgy igényli a mese. Erről viszont már csak a részletekbe nyúlkálva beszélnék - eddig tartott az ajánló, innen a kibeszélő jön...

Érkezés - Film

Szeretném, ha elmennétek ti is a moziba. Mindegy, olvastátok-e a novellát, láttátok-e az előzetest, hallottatok-e róla ezt-azt, lelkendezéstől fanyalgásig. Mindegy, vártok-e tőle valamit, vagy csak beültök egy filmre, hogy teljen az idő. Szeretném, ha elmennétek ti is moziba. Ha esélyt adnátok ennek a filmnek. Hogy azt csináljon veletek, amit tud. Amit veletek csinálni lehet, amit hagytok, hogy csináljon veletek. Szeretném, ha elmennétek ti is moziba. Ezt nem adja majd vissza a kiskép, legfeljebb megidézi a nagyvásznat. Nem adja vissza, pedig nem igazán látványfilm. Hangulatfilm – de azt a hangulatot nem tudom, képes lesz-e felépíteni a televízió, vagy a monitor. Megidézheti… erre való. De magatokkal szúrtok ki, ha nem hagyjátok, hogy úgy találkozzon veletek, és ott, ahova komponálták. Szeretném, ha elmennétek emiatt a film miatt moziba. Akkor is azt szeretném, ha nem fogjátok érteni. Ha bosszankodni fogtok, ha felzaklat, üresen hagy helyeket, ha nem nyílik az értelme. Szerintem nem hagy hidegen. Ha mégis, soha többé ne hallgassatok rám. Eddig tartott az ajánló. Innentől gátlás nélkül megosztom veletek, bennem mit s hogyan markolt össze ez a film.

Számomra fontos, hogy ez egy adaptáció. Fontos, hogy a történet egy más médiumon át már befolyásolt. Mert először ilyenkor jobbára a különbségeket veszem számba. Mit vettek el belőle és mit tettek hozzá azért, hogy a film képekkel kiteljesülő, másképp költői, és (jelenleg főleg) másképp feszültséget, drámát építő nyelvén is megszólaljon a történet. Fontos, hogy a hatása alá vont, úgy is, hogy ismertem a magvát. Hogy napokkal a megnézése után gondolkodtam csak el ezeken a különbségeken. A kisregény terjedelmű novelláról néhány hete ezt írtam: Megjelennek az idegenek, és beszélni kéne velük. Nyelvészek fejtik vissza egyszerű, szóról szóra tanulás által a teljességgel idegen létforma beszédét – és tanulnák az írást. Amely viszont a szó szoros értelmében egyidejű… azaz nem jelcsoportok egymásutánja, hanem egyetlen, jelzés értékű elemekből komponálódó, egyetlen mozdulattal felkent összkép. Két remek gondolat ül a mélyén ennek a történetnek: ha tudsz egy nyelvet, akkor gondolkodni és álmodni is képessé válsz rajta – tehát feltárul számodra a nyelv gondolatokat kommunikációba szerkesztő teljessége: a gondolkodásmód. Másfelől ahogy létezik kötött szórendű nyelv (például az angol, ahol a szórend okán valamilyen szinten előre tudnod kell, a mondattal mit akarsz mondani…) és szabad szórendű (ahol elkezdhetsz egy mondatot anélkül, hogy tudnád annak a végét), miért ne létezhetne olyan nyelv, ahol mindez egyszerre, maximálisan és minimumában is jelen van (a rendezettség és a teljes szabadság) – miért ne létezhetne valóban maradéktalan kommunikáció? Létezhet – de csak akkor, ha egyszerre látja az idő teljességét, ha tudja, minden következményével együtt tudja, mit fog mondani. Persze azért ki kell mondania, meg kell cselekednie, hogy meg is valósuljon…

Milyen lenne ok-okozati viszonyokon túl egyszerűen látni az életet, ha megtanultál egy ilyen nyelvet; milyen lenne megtanulni az idegenek valódi üzenetét: csak akkor viselkedsz felelősen, ha a cselekvés és kimondás pillanatában is maradék nélkül átérzed minden tetted és szavad súlyát… Milyen lenne vállalni a felelősség maximumát és minimumát egyszerre? S megint mindezt egy érzékeny, fájdalom-teli, de gyönyörű embermesén át kapod, olvasó, ezt a dilemmát – hiszen ember vagy, aki megismert egy másféle gondolkodásmódot, ami nem írja felül, csak ellenpontozza a magadét: szabad akaratból bármikor dönthetsz úgy, hogy megtöröd a teljesség érzetét a pillanat kedvéért. Hogy ne fájjon annyira. Amikor el kell temetned méhed gyümölcsét… Nagyon megköszöntem, hogy mindebből, ami fájdalom-teli boldogsággal szíven markolt a novellában, a film alig vett el valamit. Denis Villeneuve és alkotótársai nagyon ihletetten alakították ezt a velejéig tudományos fantasztikus és maradéktalanul szépírói eszközökkel elénk varázsolt novellát tovább: egyfajta inváziós sci-fivé, kerítettek bele feszültség-pillanatokat, némi akciót, visszaszámlálódó órát robbanás előtt – egyáltalán: azt a robbanás előtti érzetet, ami a legerősebb az ilyen fenyegetettség-filmekben. Nagyon okosan rakták össze ebből a teljesen akciótlan történetből az akció-drámát. Nem sikerülhet az ilyesmi kielégítően azoknak, akik szeretik látni, ahogy porrá zúzódik New York – akik szereplőként feltűnnek ebben a filmben is, és védekezni akarnak: előre. Azoknak ez a film nem adhat sokat.

Nekem jóval többet adott, mint évek óta bármelyik adaptáció: nem vette el mindazt, amit a könyvben szerettem. Nem cserélte le a valódi indítékokat közérthetőre – csak a valódi mellé odaálmodott egy közérthetőt is: ha Louise Banks nem vállalja a heptapod nyelv teljes látomás-jövőjét, az egyidejűségben megélt jövőt egészében, akkor nem látja soha (egyszer, majd) Shang tábornok telefonszámát, nem hallja a jövőben (egyszer, majd) Shang tábornok szájából azokat a szavakat, amelyeket egy lopott telefonba hadarva (a jelenben) megakadályozhat egy világkatasztrófát. Mindezt az utolsó utáni pillanatban, feszült akciódrámában – azon a nyelven filmbe fogalmazva, amit a kortárs akciófilm kódolt belénk, és el is várjuk a kortárs filmtől… Világmegmentés, akció, a szokott rutin. Nem zavart, mert nem cserélte le a valódi indítékot közérthetőre. Nem tette lehetetlenné, hogy értsd: ez a film egy anyáról szól, aki egyszer el fogja temetni imádott lányát. És képes volt költői lenni, hangulatot teremteni, atmoszférát, ami nem enged – képes volt (ilyen bevett kompromisszumok alkalmazása mellett is) nagyon sok kockájával eszembe juttatni Andrej Tarkovszkijt.

Pár szót vesztegetek a visszhangjaira is. Írtam, számomra alapvetően mást jelent, ha egy adaptációt ismerek meg. Ennek fényében nem tudok mit kezdeni a fanyalgással, amely az eredeti történet bizonyos elemeit egyszerűen elvetné. Ennek fényében nem tudok mit kezdeni a fanyalgással, amelyik a történet végén nem szereti a „romantikát”. Egyrészt akiben így csapódik, „romantikaként”, nyálas happy endként a vége, az a film legfontosabb rétegét tényleg nem érti. Hogy a film végén nem egy romantikus egymásra lelést és fogantatást lát, hanem egy rendkívül tragikus történet kezdetét, amelynek a végén egy anya majd eltemetheti a gyerekét. Hogy az anya azért dönt így, (és most a valódi indítékot mesélem…) mert tudja, ebben a megélhető jövőben nemcsak a tragédia van, nemcsak a vége, de mindaz, ami az életbe belefér: az öröm, a rácsodálkozás, a az együtt lüktetés a mindenséggel. Az élet. És életet ad. Nemcsak a tragédiának, de az örömnek is – mind a kettőből láttunk elszórva a film játékidejében eleget. Az anya (és vele mi) úgy látunk, ahogy a leírt heptapod nyelv látni enged: egyidejűleg. E látott jövőidő egy bizonyos pontján a férje úgy véli, így döntött rosszul, (a férj ezért hidegül el tőle a jövő egy pontján: mert szerinte így döntött rosszul) akkor, amikor látni engedte neki a nyelv a jövőt és ő, az anya mégis ezt a tragikus jövőt éli meg. Annak tudatában, hogy nemcsak ez a tragédia van. Hogy aki szül, az a halálnak szül – mindig az a vége. S az élet minősége számít, nem az időtartama. Akkor is, ha valóban tragédiának érezzük – ha én is annak érzem mindazt, amit nem élhet meg az a korán eltemetett fiatal.

Ted Chiang néhány oldalon, a maga száraz, akciómentes stílusában úgy rajzolta fel a legalapvetőbb kérdéseink egyikét, hogy a maga részéről még válaszolni is mer rá: a legemberibb módon, a pillanat válaszában. Hiszen hősét, aki mindezt időben ugrándozva (a másféle összefüggés-rendben mesélve) elmeséli nekünk (azaz: elmeséli még meg sem született gyermekének), a fogantatás pillanata előtt egy perccel, az eseménysort megindító szavak előtt hagyjuk a történetében. Az időben: ami még előtte áll – amit még végig is kell élnie, folyamatosan ebben a kétségben létezve. Valóban megindító. Megajándékoz egy pontos, szűkszavú összképpel dilemmák szaggatta életünkről. Én ezt hívom zseniálisnak… Denis Villeneuve és munkatársai, a hibátlanul játszó színészek, Adams, Renner, Forest Whitaker képesek voltak hozzátenni ehhez. Úgy hogy végül ők is ott hagynak el a történetben, ahol egy kislány élete kezdődik, ahol Életed története kezdődik. Ahol minden pillanatával rajtad áll, anyu, hogyan éled végig. Beteljesítesz-e egy sorsot (s általa sorsokat), vagy választasz helyette-helyettük egy ponton mégis egy teljesen másikat. Ez a film ugyanazt teszi, mint a novella: a lehető legpontosabban felteszi a kérdést. Olykor tényleg ennyi, amit tisztességgel megtehetünk. 

Ted Chiang: Életed története és más novellák

Mesélj nekem, Múzsa, erről a pokolian igényes, idegesítően pontos amerikai srácról! Találjak valami fogást ezen az élményen, mert ennyire nincs kedvem kizökkenni! Te mesélj nekem, Múzsa, akiben ez a fiatalember: Ted Chiang valójában nem hisz – helyette kiszámol, kimér, végiggondol; száraz logikai várakat épít; mintegy mérnökien rajzolt irodalmi szerkezeteket tervez a betűkből felépülő szavakból kiadódó mondatok logikus terében. Te mesélj nekem, Múzsa – olyan meséljen, aki átlátja, hogy kerül mégis ebbe a tervezettségbe empátia, lélek; hogyan nyílik messze az „igazad van” belátásán túl mégis a leírt, odáig, hogy leírhassam ezt is: „igazad van… és gyönyörű”.

Szeretem ezt az attitűdöt, már Bradburynél is ezt szerettem nagyon: hogy bármilyen mesébe azt a minél pontosabban megértett „saját magunkat” viszi, ami akármilyen jövőben és alternatívában ugyanaz a kaotikus, ellentmondásos „konstans”, ugyanaz a nevetséges „állandó”. Ami csak érzetre közvetíthető le (nincs axiómaszerű, megmarkolható megfogalmazása), amit így hívunk: ember, és amivel azért olyan pokolian nehéz számolni, mert kizárólag összességében teljes érték. Ted Chiang egy pillanatig sem szereti úgy az embert, ahogy Ray Bradbury minden szövegében – vagy mondom inkább úgy: nincs benne akkora bizalom. De a szavai alapján őt sem a szövegről szövegre mérnöki pontossággal teremtett alternatívái, a létezés mindig más bevett axiómáját precízen semmibe pöckölő víziók érdeklik (az emberiség lehetséges jövője úgymond), hanem a körülmények markában csücsülő, határait feszegető ember. Úgy érzem, ugyanúgy, ahogy a Nagy Öreg, az Ifjú Titán is leginkább ránk kíváncsi – minden külsődlegesség és tudományosság ellenére ezért nem tartom igazán Hard SF szerzőnek (miután sikerült elolvasnom élete 15 megírt novellájából a 8 szerinte is legerősebbet), mert úgy vélem, nem a lehetséges lehetetlen izgatja, hanem a világunkat folyamatosan zsigerelő tapasztalható tehetetlenség. Ezek a novellák fantáziatükrök, de nem a jövő látszik bennük, ha belenézünk, hanem saját magunkat bámuló önmagunk.

A keret mindig logikusan önkényes. Tényleg a „mi lenne ha” látszik alapnak, de ijesztő, mennyire pontosan építi fel az axióma-elvételekből és cserékből következő világok követelő kényszereit valóság-ízűre. Hiszen miért ne volna a maga módján belsőleg logikus a világ akkor is, ha a tapasztalat alapja egy ma hiedelemnek tekintett, eszközeinkkel mérhetetlen (és ez által mélyen tudománytalannak tekintett) babona úgymond… Avagy miért ne lehetne megmutatni így a különböző félelmeinket, a puszta következményeiken át, jobbára ijesztő pontossággal… Avagy miért ne tekinthetnénk valóban valóságszervező erőnek mindazt, amit ideig-óráig az ember tudománynak, igazságnak, ténynek tekintett… A kötetbe fűzött történetek közül a szokványosabban nyugtalanítóak azok, ahol „csak” ennyi történik. A Bábel tornya korabeli világképből következő moebius-végtelenje ilyen. Az Értsd meg! gyökeresen más korlátokat evidenciában tartó meta-tudatainak párbaja ilyen. A Nullával való osztás komplementer megrendülés-története is ilyen…

Miközben valójában ezek a történetek is két lábon álnak, s a másik lábuk a történetet megvilágító, jól elkapott részvéttel bemutatott személy. Aki átéli, vagy meséli őket. Az égboltba alagutat vájó bányász, a saját tudatának expanzióját eufóriával élvező „megértő”, a feleségéből kiszerető, lelkiismerettől gyötört férj hitelesíti az elképzelt szituációt. Mert magunkra ismerünk bennük, mert beleélhetjük magunkat a vágyukba, az eufóriájukba, a szégyenükbe. Mégis, ezek az egyszerűbb esetek, a Hetvenkét betű profán kabbalistájának perspektívátlan jövőmentő akciója, a kiválasztott értő tudós kevesekre is teljességgel ráboruló értetlenség Az emberi tudomány fejlődése történetének következő, logikus lépésében. A szerző a novellákhoz fűzött kicentizett, szűkszavú utószavában (Gaiman-i gesztus, bár ő ezekből jobbára hasonlóan cseles előszavakat gyárt) megemlíti Gibson híres mondatát: „A jövő már itt van, csak még nem egyenletesen oszlik el”. Nos, ezekben a kevéssé nyugtalanító történetekben a jövő (a múlt, az alternatív jelen) egyszerűen egyenletesen eloszlik – valódinak hat. Ezt nevezem mesterségnek. Még nem zseniális, de pofátlanság, hogy ilyen kevés leírt szóval a háta mögött a produktum már ennyire mesteri...

Remélem, elég ennyi, hogy kedvet kapjatok hozzá, hogy belássátok, érdemes szemmel követni az utóbbi évek talán legígéretesebb (fantasztikus) írói startját! Még három történetről mesélhetnék, amelyek túl vannak szerintem a mesterségen, és közelítik a zsenialitást, köztük a címadó történetről (a filmet biztosan megnézzük…) – de ezekben az olvasói élményfeltárásokban már nem akarom kerülgetni a forró kását. A továbbolvasással, kedves olvasó, feltárom azt is a számodra, hogyan és mit olvastam ki belőlük én…