A Hobbit - Az öt sereg csatája

Amikor erre a filmre vártunk, és jöttek az első hírek, akkor egy adaptáció hűtlenségi faktorát rettegtem bennük előre – hogy mit művelnek a kedvenc történetfolyamom mesés elejével. Szoktattam magam a hűtlenséghez – avagy ahhoz a fura helyzethez, hogy A Gyűrűk Ura filmek (egyszer már elcsavart) „hűségéhez” igazított felnőtt-mesét látok majd, ahol talán néhány momentum tiszteleg a könyv szellemisége előtt – a többi pedig tovább szélesíti a lefektetett alapokat. Mikor az első filmről írtam, ennek szellemében tettem, s kértem számon a klisésedést. A második filmnél tudomásul vettem, hogy a jelenlegi tömegfilm nyelvét „ölti rám” a rendező, tudomásul vettem a hiteles motivációk közérthetőre cserélését, a kényszeres és szájba rágott jellemfejlődést, a kötelező szerelmi háromszöget, az ütemesen ránk ömlő akció-látványorgiát. De még mindig úgy tekintettünk a párommal erre a mozira, hogy alapjában adaptáció – egy komplex saját világ kedvéért a fogyaszthatóság jelenlegi lepleibe csavarva a szeretett szöveget.

Ha ezen az ösvényen maradnék, most kellene ezt a lepelbe csavart hullát valahova gyorsan elsüllyeszteni. Mielőtt még szaga lesz. Lennének így is idegesítően eltalált momentumai, amitől mégse utálhatja teljes szívvel a rajongó. Rögvest az eleje, a sárkányhalál, a várospusztítás urastul; épp mert meglepően visszafogott volt az elcsavarása párviadalba. Lehetett volna olyan adaptációt is csinálni, ahol ennek a jelenetnek pont nem örülök, ahol ezt temetem és nem dicsérem – de az összességhez képest jól komponált volt az alkalmi nyílvetővel és gyerekváll-célzókával együtt. Ebben a párviadalban mogyorónyi nyomokban ott vigyorgott a dráma, ami a három „adaptáció” messze legerősebb pillanatait: Bilbó és Gollam közösét is áthatotta.  Apropó, Bilbó. Martin Freeman még mindig, itt is a szívemnek kedves választás, minden gesztusa egy hobbité, a pillanatai kiragyognak a filmi környezetből. Thorin agybajának legszebb kijózanodásait ő provokálja, imádtam azt a párbeszédet a makkültetésről…

bájos pofi

Ha ezen az ösvényen maradnék, és adaptációnak tekinteném ezt a filmet, akkor azt mondanám Thorin esze veszésére, hogy ügyes. A Törpkirály az aranytükörben. Új drogos fogalmat alkotva: Arken-megvonás. Richard Armitage a hobbittal közös jeleneteiben megmutatja, méltó a szerepre – még ha a teljes motivációs hálója értelempotyogtató lyukait a helyén való játéka se foltozza be. Mert ügyes ez az eszeveszés, de nem hibátlan… Megint a végtelen könnyen megjegyezhető alaptételek, a népek Tolkien által meglehetős következetességgel lefektetett jellemzői kapnak itt megalázó orrfricskát: mert a törp lojalitása Tolkiennál olyan alap, mint emlősben a gerinc. Thorin pont hogy nem ígér a tóvárosiaknak semmit a könyvben (csak hallgat, nem cáfolva a pletykált vágyakat); ha tette volna, akkor a fogát szíva, de adakozik a kincséből – mert még őrületében se szegné a szavát. Persze az előző film Barddal közös jelenetei után csak ez maradt…

Ha ezen az ösvényen maradnék, a harci disznaján belovagló Dáin jeleneténél állnék fel, és mennék ki a moziból. Jackson tökéletesen félreérti a törpöket – mondanám, de tudom, még csak nem is erről van szó. Egyszerűen tipizál és egyszerűsít, a végletekig, s ennek e filmben a legmélyebben Vaslábú Dáin issza meg a levét – aki miután kölyökkorában (az eredeti mese szerint) lefejezte Azogot a móriai csatában (igen, a filmben járkáló fehér óriás valódi neve „Filmírói Önkény”), a legmegfontoltabb törpként örökölte meg a Hegymély Királyságát, bőkezűen segítve a suhatagi embernép újratelepülését, és kárpótolva a tóvárosiakat. Dáin szemrebbenés nélkül adja a tündeuraknak a csillagragyogású ékköveket, amire vágynak – s aki végül az emberek városa, Suhatag kapuját védve esik el, a Gyűrű Háborújában (miközben hőseink épp Gondort védik.) Az ő – és rajta keresztül a törpök – méltóságából szemernyi se maradt…

egy lébe verve

Ha ezen az ösvényen maradnék, a fogam szíva szeretném a szuperhősfilm-jelenetet, amikor Sauront kiűzik Dol Goldurból – két szamuráj, a mágus, meg a féltünde, és a tündecsaj, aki hihetetlen, de Hulk. Nem érteném maradéktalanul, Gandalfot miért kellett kinyírni megint (egy jókora lovaglás, meg egy csata előtt, amit végigverekszik – ugye milyen hiteles?), a tökös és töketlen ötösből kapásból kivonva a játékból kettőt (hiszen Radagastnak is csak annyi szerep jut, hogy fusson a zúzott Gandalffal, mint a nyuszijai). De ezt ellensúlyozná az a „szívmelengetően ismerős” átalakulás, ami Galadrielre vár, és a kezében űzést fókuszáló üvegcse, amit „majd” Frodónak adományoz. Az ügyes átkötés a másik mesébe – a pillanat, amikor kedvenc hobbitalkatú rendezőm formában van. Ugyanilyen ügyes momentum a vége, az árveréstől egészen a Gyűrű elővételébe csomagolt átalakulás „öreg Bilbóvá” zárójelenetéig, és ettől a lezárástól az egész film-ív kap egy lágyító, engesztelő hangulat-árnyalatot - bár azt megint nem értettem miért kell az erdő napfényes búcsújában Bilbónak lehazudni az égről a csillagokat is…

Ha ezen az ösvényen maradnék. De nem megy. Ez nem adaptáció. Jobb, ha nem tekintem annak – nekem legalábbis mindenképpen az. Ez egy maradéktalanul klisés, Conan-a-barbáros akció-fantasy. S míg a trilógiának a sajátos, végigvitt „valóságba ágyazás – alternatív múltérzet” adta az erejét, itt visszaér a parabolapálya a műfajba, amelyből A Gyűrűk Ura anno kiszakadt. Viszont még fantasynak is gagyi olykor – és ennek a korlátját vesztett, kritikát immár nem tűrő, a saját pénzcsináló tévedhetetlenségében hívő rendezés az oka. Mondjuk ki: Peter Jackson. Aki (úgy tűnik) sokkal inkább ork, mint hobbit (ha már helyezgetjük ebben a mitológiában). A pénztárak őt igazolták, ő a jelen moziverzum Napóleonja, sikerei csúcsán – csatákat veszítve ugyan (lásd King Kong és Komfortos mennyország), de még a Téli hadjárat és Waterloo előtt. Ezt írom, pedig én is neki szurkoltam…

s elhulltanak...

Hiszen ugyanez a rendező vezérli le azokat a végtelenül pontos, hiteles momentumokat, amelyek miatt mégsem mondhatom, hogy utálom ezt a filmet. Amiket valószínűleg Walsh és Boyens találtak ki, s a színpadon edzett angolszász színész-krém épít a játékával mélységekkel bíró jelenetekké. Mindhárom filmbe jut ilyen, bár ebbe a legkevesebb… Ami ide jut, az egyfelől kézbe kaparintható konzol nélküli monstre videojáték, másfelől B-filmes túlzások és logikátlanságok légiója. Kezdjem el sorolni? Ott a teljes kirohanás-szcéna állatorvosi lónak. Avagy kecskének… ezek bizonyára csak úgy kipattannak a sziklából, teljes páncélzatban, mikor szükség van rájuk… mint ahogy az aranyharang is szükség esetén önerőből mászik a kötélre, hogy kiüsse a falat – ahonnan előronthatnak hőseink teljes páncélmentességben, túraruciban, vaze. Az addig legyőzhetetlen törpzúzó óriások meglátva őket csak eldőlnek, látványosan haldokolva (valószínűleg a röhögéstől…).

Soroljam még? Katasztrofálisak a Tauriel-Legolas-Thranduil lelkizések – tiszta hajtépés, szerencsére mindháromnak van mit tépni. Thranduil „tudom, hova hajazó” dilemmái, a hazamegyünk csata közben… az orkok meg majd csak úgy hagyják, nyilván; udvariasan (bár talán kevésbé gépiesen, mint az aranysisakosok) félreállnak: menjetek. Jó kis stratéga a tündék ura, minimum vállon veregetném, amiért a törppajzsfalon át (a legjobb védekezés…) halálba ugrabugráltatta a katonáit (támadáás!). Mégis, a legszebb, amint a tünde-úr csavargatja a szavakat és jellem-fejlődik a szemünk láttára, néhány ezer év megcsontosodása után egyszer csak… Legolasról, meg a szupermáriós légsziklamászásról már inkább hadd ne ejtsek itt szót.

Ha/Ver

Mint ahogy nem szívesen térnék ki hosszabban Alfridra, mint humorforrásra se. Az új típusú trollokra és óriásokra, az infantilis nagyfiúkra a homokozóban. Jackson. Ez az ő humora, az ő filmes látásmódja, amikor senki nem mondja (nem mondhatja) neki, hogy ácsi. A filmnek lett egy súlyos mellékíze, ami szinte a Taranino-Rodriguez páros exploitation-tisztelgésének szopogatható cumijáról csöppent a törp-kondérba. Másfelől: született egy újabb Baljós árnyak. A vászonra ömlő tesztoszteron-űberorkság, amihez képest egy Uruk ártatlan kis utcai bandatag… az agyonnyújtott párbajok, miközben a háttérben SE csatázik öt (hét?) sereg; a harci denevérek és a Dűnéből importált metrófúró férgek… az egész színes, szélesvásznú, nagyobb, hosszabb, vágatlan hozzáállás ugyanúgy nem volt képes előzményfilmbe visszafogni a látványt, mint ahogy anno a Csillagok háborúját megerőszakoló filmek esetében. Csak egy példa: hogyan gyaksz le egy trollt. Anno Aragorn, Boromir, Gandalf, Legolas és mindenki kente mindennel, amit csak hozzá lehetett vágni; most elég volt Bard egymaga, kézikocsi-dodzsemmel és egy szál karddal…

Látjátok: már nem az a bajom, hogy a jelen filmes környezet kényszerei alatt született egy akció- és látványfilm a kedvenc gyerekmesémből. Hanem az, hogy ostoba megoldásoktól és logikátlanságoktól hemzsegő, B filmes gagyi született az apropóján. Elgurult a gyógyszerem… Persze megvesszük – a gyűjteménybe – a filmeket, megnézzük az extrákat, ez amolyan rítussá lett a számunkra. De legyen vége! Tényleg ez legyen az utolsó. Ez a fantasy, amely hátulról seggbegyalázta a belefeccölt rengeteg energiát és visszamenőleg az előzményeit. Lehet, hogy a végén még megszeretem – de azt hiszem, kell még butulnom hozzá kicsit…

Eddig PJ! Ne tovább...

(Itt ülök e bejegyzés felett, január elseje van, s mint annyi évben eddig, elsején - ma is e világba transzponáltuk magunkat, a második film bővített kiadásának bőséges extrái közt szemezgetve. Haragszom rád, Peter; szerettem volna szeretni ezt a filmet, főleg most szeretném szeretni, hogy elámulhattam rajta, mennyi ember odaadása árán született meg az a jelenet a legnagyobb és legkisebb között - hányan kellett mélységes alázattal odategyék maguk, hogy elhihető párbeszédet folytasson Hordólovas Bilbó és Smaug, Minden Csapások Legnagyobbika. Milyen összetett, átgondolt, sok lépcsős és sok szereplős folyamat árán került a képek alá a zene. Meghatódtam rajta, hogy mennyire sokan adtak a ráfordított időnél sokkalta többet ebbe a közösbe. Most itt ülök e bejegyzés felett - és látod, minden mérgem ellenére még mindig azt remélem: valamit kisimít ebből a nyomorult összképből a bővített verzió...

Haragszom rád, és Franra, meg Phipre is, hogy nem fogtak vissza eléggé - hogy rád hagyták a csatát... Itt ülök, a Professzor születésnapja pár nap múlva jön, és nem nyújthatom neki át ezt az írást, gondolatban; a tisztelgést a tisztelgésről - mert sem ez, sem az nem tiszteleg... Rohadtul haragszom rád. De sokszor érzem úgy, a mai filmes világ botladozásait figyelve, így is sokszor (főleg ha egyben látom a hat filmet fejben), hogy szerencsés vagyok amiért megnézhettem az általad készített rajongói víziót. Ennek jegyében kívánok boldog és sikerekben gazdag új évet neked, és a produkció minden résztvevőjének! Zoli)

A Hobbit - Smaug pusztasága

Egy általam igen sokra becsült filmes blog felületén bocsátkoztam e szavakkal egy egészen bájos beszélgetésbe A Hobbit – Smaug pusztasága kapcsán: 

Hardcore rajongó vagyok. Ez azt jelenti, hogy 83-ban olvastam a könyvek könyvét, és azóta számtalanszor. Mindegyiket.

Már A Gyűrűk Ura-filmeket is csak egy elviselhető kompromisszumnak láttam, a mai filmnyelvi divat és kötelező filmes klisék által hígított gyönge koktélnak - ha PJ-t és csapatát becsülöm, akkor azért, mert meglepően sokat mentett át a könyv szellemiségéből, és a várakozásaimhoz képest meglepően keveset erőszakolt rajta. Megszerettem idővel őket - de ezzel a bele fektetett irtózatos mennyiségű melót tisztelem meg, nem a végeredményt. 

A Hobbit esetében arra voltam kíváncsi, mennyire sikerül a lefektetett filmes alapokat adaptálni a gyerekmesére, milyen eszközökkel komolyítja a csapat a történetet a már kialakított miliőbe. Ez hellyel-közzel sikerült. Úgyhogy ugyanazzal a keserű szájízzel, de sokadik nézés után meg fogom ezeket is szeretni. Idővel.

S amit nem kérek számon, mert a jelenlegi mainstream filmes feldolgozások összességének betegsége: a hiteles motivációk közérthetőre cserélését, a kényszeres és szájba rágott jellemfejlődést, a kötelező szerelmi háromszöget, az ütemesen ránk ömlő akció-látványorgia „értelmét”. Lehet másképp mozit csinálni ma is, csak nem adnak rá ennyi pénzt. Úgyhogy vagy ez, vagy a fapad. 

Igen, tényleg nem ezeket akarom számon kérni. Elgondolkodnék itt, előttetek egy filmen, amit voltaképp élveztem – még ha olykor azzal a klinikai érdeklődéssel is, mint Karinthy az agyműtétjét. Nem leszek tekintettel azokra, aki nem ismerik a sztorit, mivel amit mondanék, az számukra amúgy is érthetetlen lesz. Ne mondjátok, hogy nem szóltam…

Mert a film valójában tényleg tetszett – főleg mivel az első rész annyira alacsonyra tolta a mércét a maga ambivalensen, idegesítően szerethető módján (puffogtam róla…), hogy azért ezt nem volt olimpiai teljesítmény megugrani. Ugyanazt az arányt megtartották a filmesek az ihletett, a Professzor világába rántó, elkapott pillanatok és a mélységesen elidétlenkedett és/vagy felháborítóan ostobára butított hosszú percek közt – még a végén elfogadom Radagastot is olyannak, amilyen…

Jacksonnak erős belső látomásokban zuhoghat a rengeteg kép az agyára, másodpercenként legalább 48 - gondolom, mivel balettbe oltott akcióorgiáinak minden poénját általában csak a DVD-n, sokadik nézéskor veszem észre -; még jó, hogy ezek közt vagy ezeken túl is akad néhány felejthetetlen beállítás. Mint például: Thorin profilból, a nagyapja szobra előtt, amint épp (teljesen indokolatlanul) úgy viselkedik, mint a nagyapja. Lenn a bányában egy sárkány épp erőteljes zajjal jár, ezek szerint a betörő viszont nem járt szerencsével. Thorin hideg szívvel szól Balinhoz, aki (naná, hiszen ez a „szerepe”, ő az „empatikus törp”) menne segíteni. Mintha már nála volna a Smaug szerint agyat bódító, vagyoni helyzetet maximális értékké transzponáló, mindent és mindenki mást értékétől fosztó Arken-kő. Amely ezek szerint nem a „Hegy Szíve”, hanem a kapzsiságé és a megrontásé. Amolyan helyi jelentőségű Gyűrű. Ez az ötlet egyszerre zseniális, és katasztrófa. Legelőször ezen keresztül mutatnám meg, mit becsülök PJ filmes agyán, az ihletett változtatásokon – miközben voltaképp ugyanakkor ugyanettől megyek a falnak.

Mert ugye: kell egy ikonikus gonosz. Ide is. Amely nagyjából ötszavas mondatban elmesélhető motivációkat generál, amit a néző a képek áradása közben – talán, jó eséllyel – még felfog. Az ötlet zsenialitása: Bilbót a törpök így az Arken-kőért küldik egykori otthonuk sárkánybűzös termeibe. A tolvajnak elfogadható méretű feladata van, nem egy egész törp nemzetség összeharácsolt összvagyonát kellene csupronként kihordania, mint a könyvben. S a Kő egyben a törp-nemzetségek újraegyesítésének kulcsa, a teljhatalom és a sárkány ellen való hadba hívás záloga is – akinél az Arken, annak ugranak a szavára a klánok. Csakhogy a törpök nem tudják: a Kő az átok is, amelyik megbolondította Thrórt és Thráint (s nem a Szaurontól kapott és egyetlenként még megőrzött Gyűrű a Hétből. A Gyűrű-versre tessék gondolni: Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kő…; s a függelékre, ahol elmagyarázódik Durin örököseinek, a legősibb törp-klánnak a sajátos viszonya az aranyhoz, a megőrzött „ajándék” árnyékában).

Bilbónk viszont a határozottan bőbeszédű sárkánytól (ez a Smaug egy fecsegő vénasszony, én mondom!) értesül e tényről, amit aztán megerősít Thorin nem kicsit elvonási tünetekről árulkodó találkozása vele a termekben, ahova (talán jó Balinunk élesztő szavára) mégis csak besurrant a tolvaja után. Hobbitunk nyilván nem adja a követ a cimbi kezébe, majd pont ő lesz a tönkretételének eszközévé… merthogy arra fogadnék: már nála van. Jó fej a mi Bilbónk, nem adja a mérget a drogosnak. Nos, így építkezik Jackson, amikor formában van, A Gyűrűk Urában a legmeredekebb mutatványt ilyetén mód Faramirral követte el – s csak a bővített változat ismeretében került az egész úgy-amennyire a helyére. Hiszen ez konkrétan zseniális: párszavas mondatokra szűkített motivációk összefüggő, szellemes hálója.

Viszont így mire véljük majd, amikor Bilbó cserealapnak felajánlja az Arken-követ, a „jó” tündekirálynak, és Bardnak, aki addigra Smaug, a rettenetes gyilkosa? Mintegy a saját tizenharmadrésze helyett, hogy lehetőleg békésen oldhassa meg a konfliktust? Avagy nem ajánlja fel, hanem úgy veszik el tőle, a kicsit baljósra hangolt Thranduil, vagy a nagyon szabadságharcosra rajzolt Bard? Nagyon kíváncsi vagyok, hogy oldja fel ezt a csapdát a rendező, de azt gondolom, hogy a történet lehetőségeinek ismeretében a szellemiség sérelme nélkül ez nem fog menni. A könyv varázslatát jelentő momentumok jókora része megy így a levesbe. Ihletett változtatás – amitől úgy egyébként falnak verem a fejem…

Ugyane nyomvonalon: a kötelező szerelmi háromszög fajközivé nyitása a legnagyobb pofon, amit a Professzor életműve eddig kaphatott. Nem ér fel vele az életkorok fogyasztóbarát variálása, komplett szálak kihagyása, avagy devalválása; az együgyűségig csupaszított Ent agyak, a madárturhás hajú mágus. Holott az ötlet a maga pofátlan Jacksoniságában abszolút szellemes. Vegyünk egy pór erdei tünde csajt, akibe Legolas szerelmes. Hozzuk rács által biztonságosra hangolt in flagranti helyzetbe a legcsinosabb törpkölyökkel, Legolas szeme láttára. Egyfelől némileg árnyalódik a kép, lám, akad tünde (s ráadásul nő az illető!), aki túllát a sztereotípiákon, és a szíve a fajhatáron. Másfelől Legolas heves törp-undora is megalapozódik visszamenőleg – naná, ha szívileg maradt alul; ő, a két és fél fejjel magasabb, akinek tökéig ér a másik hódító… ráadásul ezek a megtévedt szerelmesek a tolerancia jegyében nyilván majd szépen egymás karjába halnak a harmadik filmben, némi ork segédlettel – úgyhogy ez a nem létezhető filmes kötelező nem hagy a történeten túl maradandó nyomot, mondjuk egy felsíró csöpp tünde-törp félvért…

Szóval a gond ott van, hogy Gimli rajongása Galadriel iránt, a feltétlen, és teljes mértékig lovagias hódolat a másik felé, aki a részvétével és az empátiájával fegyverezte le a zord törpöt, s mutatta meg neki a maga valódi – lélekből eredő – szépségét; szóval Gimli rajongása példa nélküli, egyedi, és megismételhetetlen. Galadrieltől olyan jutalmat kér, amely szimbolikus, jelentéktelen – azaz kb. a legtöbb, ami kérhető. A három hajszál, a „hegyek és erdők barátságának záloga” valójában a legmerészebb kérés, amit a törp csak kérhet. A tünde teste a varázslata része, a világban létezése teljes mértékig, az utolsó haja száláig hordja magában az esszenciáját. Amikor a legendák legnagyobb kovácsa, Feanor az ősidőkben a Szilmarilokat kovácsolta (mintegy mesterséges napokat az égre!) kért Galadrieltől három hajszálat, hogy kvázi belekovácsolhassa magát „galadrielt” a fényt sugárzó ékkövekbe – tündék közül számára a legszebbet erre kérte, s kérése megtagadtatott. Galadriel nem adott a valák ellen lázadó fénybe magából, akkor sem, ha aztán az elrabolt fény után ered maga is, Középföldére (és persze azért, mert a szíve valójában uralkodni vágyott…). Gimli kérését meghallva ezért súgnak össze a tünde urak. S még ha a törp maga nem tudja is ezt, pontosan érzi, e pillanatban a legtöbbet kéri, amit a másikból kaphat – s amit sérthetetlen kristályba foglal majd háza kincstárában, mintegy zálogként. Amit nem kapott meg a „fényt hozó” valaha volt tündeúr, azt megkapja az egyszerű törp, aki végre békére vágyik azzal, kinek a lelkébe látott.

S a legnagyobb ajándékot is ezért kaphatja meg, hogy haláláig láthatja a szemekben csillogó tisztaságot – hiszen Gimli elhajózhat Valinorba (Halhatatlanföldre) Legolassal. Óriási áldozatot hozva ezzel, hiszen éltető otthona marad a háta mögött, a „kő, amiből nőtt”. Galadriel ajándékát ezzel az áldozattal szenteli meg – ez kérem a legtisztább lovagregény, Trisztáni hőseposz a javából – és akkor most ne is kérjen senki, hogy viszonyba helyezzem e történet mélyeivel és magasával Tauriel és Kili szerelmét.  Amely egyébként szellemesen lett elővezetve, ügyesen csavargatva, kaptunk fénylő tündecsajt, meg athelast megint, de basszus. Haggyámá… Ezt azzal együtt jelentem ki, hogy nyilván az egymásba halásukat majd megkönnyezem. Ennek fényében van szerintetek PJ-nél irritálóbb rendező?

Két példát hoztam. Lehetne még: Beorn úgy am blokk, Gandalf fogságba esése, az ork-hordák gumírozott rajtaütései (a tóvárosi tetőkre biztos óriás bőregerek pottyantották őket…); egyáltalán, a vászonra ömlő tesztoszteron-űberorkság, amihez képest egy Uruk ártatlan kis utcai bandatag… Remélem, értitek, miért ennyire ambivalens a viszonyom a filmmel. Amely továbbra is egy vállalható kompromisszum – és nem utolsó sorban a jelen kommersz filmes gondolkodás talán legjobban lekövethető tükre. A jól sikerült akciófilmek mélyén műfajtól függetlenül ugyanezek az egyszerűsítő, s redukció közben számos ellentmondást szülő motivációs momentumok laknak. A kommersz film jelenleg ilyen: intelligensen buta. Egy háborús mozinak, rendőrsztorinak, túszdrámának, bűnfilmnek (akár igaz történet alapján) ugyanilyen metódusok alkotják a vázát. Bennünket bármilyen film alapján hülyének néznek. Úgyhogy ne csodálkozzatok rajta, ha aztán sokadik nézésre a kétségtelen részletszépségei okán ezt a hazug adaptációt is megszeretem…

A hobbit - váratlan utazás

I.

Aggodalommal vártam, mit kezdenek kedvenc új-zélandi filmeseim A hobbittal – leginkább talán a mesei, szinte narniai hangütés A Gyűrűk Ura-filmekhez való fazonírozása izgatott, hogy Peter Jackson és jobbára régi ismerősökből álló filmes csapata hogyan simítja ezt a könyvet a már lefektetett világ hangulatához. Nekem a népmeseit és balladait századfordulós vidéki angol életvitellel, kelta mitológiával, viking hangulatokkal keverő metódus – ahol mindvégig tetten érhető a minél realisztikusabb, történelmével, művészet- és életmódtörténetével együtt elénk tárt, szuverén világ megteremtésének vágya és a következetes fantasy-klisékerülés –, a megrajzolt miliő adta a Trilógia varázsát; leginkább arra voltam kíváncsi, mit kezdenek az alkotók A hobbit sokkal kevésbé emelkedettre formált keretével.

Aggódtam, nem is kicsit a „szabad kéz” keltette túlzások miatt. Nem kérdés, hogy A Gyűrűk Ura fogadtatása után (s főleg azután, hogy a  felmerülő vitákban a Jackson vezette filmkészítők és a producerek: a „pénz” közt a fogadtatás minden esetben az alkotókat igazolta; olyannyira, hogy A király visszatér „eljövetelére” már felrúghattak a csinálók olyan „Mammon-tabukat” is, mint az optimálisan értékesíthető maximális játékidő) a rendező szokatlanul könnyedén hárított bármilyen beavatkozást. Valahol a kontroll hiányától féltem, Jackson erősen sajátos humora és olykor igen meredek ötletei okán – azért ha végignézzük a filmográfiáját, látható, hogy ha lehet, szívesen szöszöl morbid, gusztushatárt feszegető momentumokkal. Én – ősrajongóként – korántsem tartom tökéletes adaptációnak a Trilógiát (még a bővített változatokat sem), hanem egy tisztességes, vállalható kompromisszumnak az eredeti Tolkien-i szellemiség és a jelen mainstream filmkészítés jellegzetes eszköztárával alkotható „konzum fogyasztási termék” között. Ahol a megjelenítésben a maratoni játékidő ellenére is kihagyni, sűríteni kell, ahol el kell felejteni a regény sajátos időkezelését, bátran elhagyni komplett szálakat, rajongói célcsoporthoz kell igazítani a szereplők korát, a hiteles motivációkat számtalanszor közérthetőre cserélni – szó szerint merényletek tucatjait kell elkövetni a könyv ellen, az adaptáció érdekében.

Meg kell mondjam, igen kevéssé izgatott (s nem is feltétlenül tekintem egyszerű pénzlehúzásnak), hogy három film készül ebből a vékonyka regényből is, pont azért, mivel úgy gondolom, a pár száz oldal „hiteles adaptációjának” játékideje valójában a mini sorozatokéval vetekszik (számomra a tökéleteshez ilyetén a BBC Büszkeség és balítélete közelít). Kivételes rendezői zseni, és rövid időtávot feszesen mesélő történet teremthet olyan másfél órás csodát, mint Az ötödik pecsét – de ez igen ritka. PJ pedig nem zseni, „csak” mester, akkor is, ha az újítások, a filmes innováció jelenleg legszimpatikusabb mániása is ő. És rajongó, akinek saját (az enyémnél földibb, tocsogóbb, realisztikusabb) víziója van az olvasottakról. Szoktam mondani azt is A Gyűrűk Uráról, hogy kevésbé adaptáció, mint amennyire szubjektív rajongói vízió – és ilyenkor voltaképp a rendezőt idézem, aki a „világ legdrágább rajongói házi mozijaként” hivatkozott nem egyszer a filmjeire.

Úgyhogy valójában nem A hobbit filmes adaptációját vártam, hanem a bátorságot, amely egy ennyire rövid történetből is kihagy, átszerkeszt ha kell, az egységes vízió kedvéért eltol hangsúlyokat – főleg a mesei hangsúlyokat valahova abba a „véres múlt-párhuzamosba”, kvázi-középkorba, ahol Zsákos Frodó kalandja is játszódik. Vártam, milyen trükkökkel illesztik be az alkotók a régi hősöket a múlt kalandjába, vártam, mit kezdenek a függelékből, befejezetlen regékből ide emelt, vagy saját kútfőből kiizzadt összekötő momentumokkal. Mit kezdenek a történettel, a nyilvánvalóan mesei fordulatok tömkelegével benne, a ténnyel, hogy ez egy gyerekkönyv (annak íródott) s csak szerzője fixációja okán került bele abba a saját mitológia-közegbe, amely a mesécske megírásakor már csaknem annyira kitalált és kidolgozott volt (másrészt pontosan annyira töredékes), mint amikor Tolkien halála után Szilmarilok néven kézbe vehettük. Mit kezdenek a szereplőkkel, a néhány kivételtől eltekintve minden egyediséget nélkülöző törpmasszával, Gandalf sajátos elmászkálásaival és megjelenéseivel, jó pár szcéna (legjellemzőbben a troll-epizód) apró, oda nem illő, lazán kezelt esetlenségeivel.

Komolyan mondom, olyan aggodalommal vártam nagyon ezt a bemutatót, mintha szeretettjeim nyilvános nagyzenekari vizsgaelőadására kaptam volna meghívót – ugyanakkora eséllyel felszabadító, aggodalmakat söprő; mint kínosan feszelgő és már menet közben mentségeket kereső élményre. Na. Azt hiszem, kicsit túldimenzionálom. 

II. 

Amikor aztán zúgó fejjel felálltam a film után, jobbára megkönnyebbülést éreztem, amiért nem baltázták el teljesen – egy nézhető, de korántsem hibátlan filmet akartam zsigerből egyből újranézni. Megkönnyebbülésembe csalódás vegyült: mert a filmek alapját képező egységes, következetes Középfölde-víziót a történetmesélés kedvéért az alkotók túlságosan sokszor köpték szemen. Tényleg annyira nehéz észben tartani azt a kátészerűen felépített rendszert, ahogy Tolkiennél a különböző népek különböző társadalmi létstratégiák mentén morálisan minden esetben megalapozott, mitológiával alátámogatott módon, folyamatos következetességgel mozognak? Tényleg érdemes egy-egy filmes poén kedvéért a történetfolyam tán legméltóbb tündeurát, Elrondot arra az udvariatlanságra kérni, hogy kapujában sértegesse a törpök csapatát? Azt a történeti korokon át húzódó, sok indokból hol barátságosabb, hol ellenségesebb, de mindenképpen ambivalens viszonyt, amely a törpök és tündék egymás mellett élését terheli tényleg ennyire direkt és ostoba módon kell kihegyezni: ahogy Thranduil áll a dombtetőn a seregével a sárkánydúlást bámulva és nem segít – mégpedig azért nem, mert (megint csak teljesen valószínűtlen, „Középföldétlen” körülmények közt) Thrór egyszer őt megalázta, meghajlásra késztette?

Akármilyen furcsa, a mese: A hobbit és sokkal kompromisszum-mentesebb folytatása, A Gyűrűk Ura e tekintetben nem hordoz ellentmondást. A mitológiai gyökérzet szintjén, a beágyazottság szintjén – amely egy ennyire sorsvezérelt balladai közegben eldönti a hősök viselkedését – a két történet közt nincs ellentmondás. Cselekményi szinten van (csak az ismert Gyűrű-nyerés jelenetére ha utalok, amit Tolkiennek utólag, a folytatás fényében újra kellett írnia az előzménymesében…), a cselekmény tekintetében élhettek volna (olykor jól is éltek) az alkotók a keret és a rengeteg töredék birtokában nagyobb szabadsággal. De ahogy a gyenge lábakon álló, motiváció-indokló marhaságok kedvéért csavargatják az alapokat, az messze túlmutat, csaknem a botrányig mutat túl azon a visszafogottabb fokon, ahogyan a Trilógiában tették „közérthetőbbé” Aragorn indíttatásait, karakteresebbé a nőket, vagy ahogyan például „elvették” az Entek bölcsességét a hobbitok szerepének hangsúlyosabbá tétele érdekében.

Félre ne értsetek, a bődületes játékidőből rengeteg minden tetszett! Kevés momentumával is találó, ahogy minden törp külön arcot kap – még ha nem is tudnék mindenkit név szerint az arcához kötni. Martin Freeman a hobbit maga – nemcsak a kinézetében, de minden gesztusában telitalálat! Annyira szívesen néztem, ahogy belefonják Hobbitfalva „jelenébe” a múltat (korrekten bepakolva a történetbe Frodót) – egyáltalán, szívesen időzöm Hobbitfalván, szerintem nálam ez alkati kérdés. Ha némileg feszelegtem is a törpök burleszk-szerű első dala alatt (bár azt hiszem, azt a tányérakrobatikát párszor visszapörgetem majd) legalább annyira adtam át magam a másodiknak, a méltóságteljes küldetés-dalnak (így kell ezt – rokon érzés, mint Pippin dala Faramirék értelmetlen rohama alatt… borzongsz, és jobb is, ha nem érted, pontosan miért).

A látványi hangulatok, a megelevenedő Középfölde megint elvarázsolt – Jackson saját „folytonos vizualitása”, a teljesen filmes elmével fogalmazott mese persze hogy magával ragadott. Simán bekajáltam azt, amit (apró) túlzásnak érzek majd sokadikra: az erebori törptárna méretétől és összetettségétől (amihez képest Mória hatalmas csarnoka egy unalmas és jellegtelen piactér – mintha tényleg kapott volna a törp-építészet egy plusz dimenziót…) a kocsmai-bunyózó kőóriások térdén való időzésig (amely a Trilógia törplépcső-szcénájának hiperturbózott filmi párja…). Olyan csatajeleneteket kaptunk megint, hogy ihaj – filmről filmre képes a csapat magasabbra tenni a lécet, könnyedén megtalálva és tartva a tömegek mozgásának érzékeltetése, és a személyes párviadalok közti egyensúlyt. Még a koboldvárost leamortizáló fergeteges menekülés is működött a maga félig-paródia jellegével együtt; bár az a sziklák közt gyalulódó hídon leliftezés már végképp nem volt komolyan vehető, mintha A Karib-tenger kalózainak sokadik részéből pottyant volna ide (vagy a Vándorló Palota animéjének vége-jelenetéből) – de az addigiak fényében bepusziltam: desszertnek megtette a nagy rohanás után.

Furcsa módon az egyik legerősebb pillanat egy beillesztett jelenet volt, mégpedig a Fehér Tanácsé, ahol először felmerül, hogy kezdeni kéne valamit Dol Goldurral. Képre és hangulatra nem lehetett panasz – s az ilyen jelenetek biztosítják azt a távlatot, ami által némileg mégiscsak érzékelhető a fantáziavilág mélysége, túl az össznépi csihi-puhikon. A „többről van itt szó, mint elsőre tűnik” valósul meg itt megint, Fran Walsh és Philippa Boyens érzékenyebb, nem elsősorban akciófilmes szelleme lakik ilyenkor a vásznon. Tanítanivaló, ahogyan félmondatoktól, apró gesztusoktól távlatot kapnak a vásznon látható karakterek, jó látni: színészi játék vezénylésére is futja még, nemcsak a látványparádéra.

Ha már színészi játék - a Gyűrű megtalálása, és Gollam színre lépése lett a kedvencem. Merthogy ez az epizód akciófilmes aggyal tényleg nehezen tölthető feszültséggel, a Gyűrű elejtését és megtalálását vezénylő véletlen (na, itt mutatja meg Jackson, milyen az, amikor az eredeti történethez valóban konstruktív módon nyúl hozzá), a találóskérdés-játék, a megmenekülés és kegyelemgyakorlás végig színészi parádé (hiába CGI az egyik karakter megint…), rendezői bravúr (a beszélgetésbe fűzött testmozgások keltette feszültség!), operatőri szakmateteje (a közelik és a baljós, pofátlanul pontos képkivágatok szakadatlan parádéja), zene és csend a megfelelő helyen – szóval a kétségtelen csúcspont. A pillanat, amikor Bilbó-Freeman megmutathatja, nemcsak hobbitul, de „érzelemül” is tud, képes az arcával egy szó nélkül monológokat mesélni – hiszen ez az általában vett színészi játék egyik csúcsa: a némafilmes „beszéd”. Az egész filmidő alatt nagyon finom lépésekkel alakul a szemünk láttára Bilbó jelleme. Valahol ebben meglelték a könyvi ritmust az alkotók, ha kicsit el is kapkodták a végét – ha előre is szaladtak benne. 

III. 

Merthogy az égőfás, wargos, Azogos, Thorin-a-fasza-gyerekes, elsőre Bilbó-aki-nem-habozik jelenetben ellövik azt a puskaport, amit jóval később, a pókok ellen kellett volna. Ilyen alapon a kardot Bilbó akár Thorinmentőnek vagy Varglovaslyukasztónak is elnevezhetné – az a tündebicsak azért lett Fullánk, mert a pókok nevezték először így, a bakacsinerdei pókok, akik aztán érezték is a potrohukon a csípését. Mert az volt az első tette a kardnak Bilbó kezében. S e felvetés: Bilbó túl korai harcossá érése csak a legkevésbé fontos kritikám e jelenet belső logikáját illetően. Minek szívatjuk szegény reménybeli Törpekirályt (ha hűek maradunk a könyvhöz) a végső vereség előtt (merthogy párviadalban a koboldvezért Thorin a végén se győzi le – persze Bolgot nem, hiszen akkorra Azognak haló pora sincs) még egy megalázó vereséggel? Tényleg azért, hátha valaki kóbor mozinéző halottnak hiszi, mint Aragornt A két torony legértelmezhetetlenebb jelenetében (amit csak az Arwenes-pacis ébresztő puszi rázott a helyére)? Vagy azért kell Azog e történetbe, hogy bukása előtt Thorin azért legalább a csatamezőn győzhessen egyet? Ja és! Én igen durván seggbe rúgnám harcos törpjeim, ha kardom és (tölgyfa)pajzsom ragadva mögöttem elsőnek és egy darabig egyetlennek egy kiképzetlen kis hobbit loholna csak a viadalba!

Hollywood befigyel, és nemcsak itt. Ez az egész személyes bosszú-szál idegesít. A kortárs akciómozikban ez a westernből örökölt (persze jóval korábbi, mondjuk homéroszi gyökerű) klasszikus motiváció rendre afféle legitimáló izéként funkcionál, hogy a jófiú végre minden skrupulusát félrerakva gyilkolászhasson a szemünk láttára. A mi erkölcsi- és vérszomjkielégítésünk érdekében, amolyan kettő-az-egyben akciós orgazmust okozva. Rommá közhelyesedett klisé, de nem tudnak leszokni róla, amolyan jollyjoker, a magyarázkodások kényszere helyett a kőegyszerű sablon. Emberek! Azog halott! Az akkor még kamasz Vaslábú Dáin megölte! Még a játékidő kezdete előtt! Nem kell minden filmbe egy nagyformátumú, ikonikus rosszfiú! Most má’ szabhatjuk – velünk lesz még két filmen át…

Mint ahogy nem kellett volna a Troll-burleszk. Turhával és értelmetlenséggel telipakolt jelenet; hősi, legyakhatatlan, ámde zsarolható törpökkel. Ez a jelenet legalább annyira kilóg a rendezői vízióból, mint amennyire a Trilógiából kilógott volna Bombadil. Vagy kihagyom, vagy annyira átfazonírozom, amennyire csak hagyja magát – nem állok meg egy ponton, ahol az egész hiteltelen marad a saját filmem szabályai szerint is. Bocsesz, de ha a megevésemről van szó, amit épp fegyverrel a kézben nehezményezek, hát szakadjon a hobbit, ha már hagyta elkapni magát. Hiszen „nem garantáltam a biztonságát”. Ez a kizsarolt fegyverletétel-sablon is egy visszaköszönő filmgyári klisé, nulla-valóságszagú (még a középföldei „valóság” mércéjével mérve is), álomország patetikus cselekményi kényszergyógykezelése.

A mélypontot hagytam a végére. Csak annyit mondok: Radagast. Meg a rhosgobeli nyulak. Ha ezzel akartak tisztelegni az alkotók az eredeti, mesei hangvétel előtt pár jelenet elejéig, mondjuk ki, ez nem sikerült. Helyette sikerült a filmet csaknem hazatoszni. Na, ide kellett volna némi józan, pénzféltő, produceri „álljlekomám”, avagy ha ők nem (ha pont ők akarták…), akkor némi rajongói netes közfelháborodás. Kontroll. Hogy ne akadjon fenn egy pillanatra az egész egy begombázott, madárturhás hajú idióta szerepeltetésén. Ezt fogom minden esetben áttekerni, és ideképzelni helyette valami Radagasthoz valóban méltót.

Természetesen alig várom a folytatást. Még jó, hogy nem lett vége a világnak...