Rövidre vágva #12 - Könyves vegyes

Alice Hoffman: Gyönyörű titkok múzeuma

Mostanában elég könnyen nosztalgikus hangulatba lehet engem hozni – pláne, ha a blogról van szó. Vagy az olvasásról. Vagy arról, régen mennyivel többet, könnyedebben, lazábban olvastam. Vagy hogy mennyi mindenre figyeltem fel a többi bloggernek köszönhetően. Öregszünk, na, én is meg a blog is. Emlékszem, jó hét-nyolc éve, amikor még friss blogger voltam és tapogatózva ismerkedtem a többiekkel, mennyire elvarázsolt amit Alice Hoffman regényeiről írtak. Akkoriban nagyon-nagyon szerettem volna olvasni tőle, csak valahogy mindig kimaradt. Láttam persze az Átkozott boszorkákat, szerettem is, de a film mégsem ugyanaz.

Aztán úgy két éve végre elolvastam az első Hoffman regényem, és bár közel sem varázsolt el úgy, ahogy vártam, eléggé tetszett – nem volt hát kérdés, hogy az ismerkedést folytatni kell. Csak épp nem a frissiben kiadott Gyönyörű titkok múzeumával kellett volna. Mert ez után őszintén nem is értem, hogy ragadhatta magával ez a nőszemély az általam annyira kedvelt bloggerek jó részét… Bosszantó, klisés, felszínes. Misztikus köntösbe bújtatott tucat-YA elnyomott, bajba került lánnyal, nehéz sorsú rosszfiúval, erőszakos, jellemtelen, arctalan gonosszal, a riasztó felszín alatt érző szívet rejtő mellékalakokkal. A lány arra vár, hogy a fiú megmentse, a fiú arra vár, hogy a lány megváltsa. Mi meg arra, hogy égjen már porig az a nyamvadt múzeum.

Az egyetlen, ami menti az összképet, az 1900-as évek elejének New York-ja. Mondjuk ahhoz már aztán különös tehetség kéne, hogy valaki egy ilyen környezetet is el tudjon rontani. A város maga a csoda, a technikai fejlődésre való rácsodálkozás, a tudomány és a misztikum elválaszthatatlannak tűnő párosa minden oldalt átitat – kéz a kézben a kor társadalmi változásainak szolidabb és a kor embere furcsaságok iránti szenvedélyének kevésbé szolid érzékeltetésével. Az atmoszféra mindent visz, nem véletlen, hogy azok a részek tetszettek legjobban, amelyekben hableányunk nem szerepelt, szerelmetes fiúcskánk pedig fotósként dokumentált, nem hősszerelmeskedett.

A Galambok őrizői legalább jó könyv volt, még ha teljesen mást is adott, mint amit Hoffmantól vártam. Ez varázslatot se ad és nem is jó. Azt hiszem, nem erőltetem én tovább ezt az ismerkedést…

Shirley Jackson: Sóbálvány

Aztakurva.

Shirley Jackson elérte nálam, hogy egy tizenpár oldalas novella (A sorsolás) után ne nagyon tudjak aludni, jó időre félretegyem a könyvet és elveszítsem a maradék picinyke hitemet is az emberiségben. Félelmetes.

Ridegek ezek a novellák, szinte minimalisták, igazi olvasóriasztó se eleje - se vége életképek, melyek hangyányi misztikummal és hegynyi rettegéssel, értetlenséggel, közönnyel, embertelenséggel vannak fűszerezve. A legtöbbször mire rájössz, mit olvasol, már vége is, és csak tátogsz mint a partra vetett hal, miközben a tarkódon szaladgáló hangyák jelzik, hogy valami nagyon nem stimmel ebben a történetben.

Valami nagyon nem stimmel velünk, emberekkel. Hétköznapi őrületek, kegyetlenkedések, előítéletek, megcsontosodott rutinok, álmok, melyeket rég magunk mögött hagytunk, de holtunkig kísértenek. Elszalasztott lehetőségek, elillanó majdnem-kapcsolatok, kötődés-hiányok, kommunikációképtelenség, megszokások. Megbánás, amiért nem léptünk, nem csináltuk másként, nem álltunk mellé, nem védtük, nem mertük. Megvetés, amiért a másik lépett, másként csinálta, meg merte tenni. Elveszettség, fájdalom, valóságból való kiszakadás. Értetlenség. Hogy lehet, hogy az imént még te dobtad el a követ, most meg feléd repül?

Olvassatok Shirley Jacksont. Tíz oldalon többet mond a bennünk élő állatról, mint a legtöbb felkapott sikerregény.

Jon Krakauer: Ég és jég

Ahhoz képest, hogy az elmúlt sok-sok évben mennyire kerültem a non-fiction kategóriát, idén eléggé rápörögtem – viszont mindig bajban vagyok azzal, írjak-e az ilyen olvasmányokról vagy sem, érdemes-e vagy sem. Valahogy úgy érzem, non-fictionről annak kell írnia, aki amúgy ért az adott témához, aki meg csak kibicel, az olvasgasson tovább. Ami persze hülyeség, elvégre az irodalomhoz sem „értünk” mégis gátlás nélkül írunk róla… Az mégis más.

Na, ilyen előzmények után elárulom, hogy az Ég és jég témájához aztán finoman szólva közöm nincs. Életemben nem túráztam a Gellért-hegynél magasabbra és jó eséllyel nem is fogok. Ráadásul Zoli elég alaposan kivesézte ezt a könyvet, a „másik” könyvet és a filmet is anno. Akkor meg minek koptatom itt a billentyűket? Hát, leginkább mert annyira elkapott a film tavaly, amennyire hollywoodi látványfilm már régen és azóta sem tudok szabadulni néhány képétől. Pedig messze nem egy filmművészeti mérföldkő, mégis… Annyit gondolkodtam rajta, hogy muszáj volt olvasnom róla és most már a könyv is túl sokszor eszembe jut. Pedig ez meg aztán pláne nem egy irodalmi mérföldkő. De veszettül érdekes és tanulságos – amellett, hogy bosszantó, részrehajló, idegesítően populáris stílusban íródott és simán lehetne fele ilyen hosszú. De legalább olvasmányos. Krakauer tud írni.

Ami leginkább bennem marad a tragikus sztoriból és az utólagos botrányok által azért kissé túlságosan megtépázott könyvből, az ennek az egész fizetett Everest-túrázásnak a laikusként megdöbbentő és kiborító jelensége. Én tényleg tökre nem értek ehhez és nagyon keveset tudtam az egészről, de mindig afféle modernkori hősökként tekintettem azokra, akik józan paraszti ésszel felfoghatatlan magasságokba másznak, kockára téve mindent. Csodálattal adóztam emberfeletti teljesítményüknek. Ehhez képest eléggé pofán vágós élmény látni, hogy mekkora rohadt iparág épül erre (is), és hogy ha elég pénzed van, közepes mászótapasztalattal megvásárolhatod magadnak az Everestet (is). Akkor is, ha az mások életébe kerülhet. Hát, így dőlnek romba a mítoszaink…

John Krakauer: Ég és jég

Először is a tények a témát nem ismerők számára. Az 1996-os évad a „világ tetején”, az Everesten látványosan tragikusra alakult. Május 10-én, mikor a csúcsot egyszerre több kalauzos és nemzeti expedíció kísérelte meg elérni (túravezetők és fizető vendégmászóik illetve nemzetek elsőnek csúcsra felérni vágyó fiai), a csúcskupola környékén feltorlódó mászókra durva vihar csapott le. Nem akarnám részletesebben ismertetni az eseményeket – de a továbbiakban valószínűleg úgyis túl sok részlet kiderül… aki kíváncsi Jon Krakauer könyvére, avagy Bukrejev és DeWalt Hegyi őrületére, netalán megnézné az Everest című filmet – amelynek cselekménye csaknem teljesen e tragikus év eseményein alapul – és szeret izgulni a hősökért, az ne olvassa tovább… mert ha a könyvek és a film tükrözte képet össze akarom hasonlítani, kénytelen vagyok valamilyen szinten felidézni azokat a napokat.

Nagyra becsültem Jon Krakauert a Viharzóna után – hiszen az Andrea Gail halászhajó legénységének lehetséges utolsó napjait ihletetten, empátiával és nagy tisztelettel képzelte el. Nem csökkent a szememben, amikor elolvastam az Út a vadonba, című könyvét – pedig az empátiát ott nem egyszer váltotta fel némi részrehajló szimpátia; mégis, továbbra is egyfajta tényregényként épült előttünk a világba csavargó álmodozó tragikus története (még ha szódával és jéggel elegyült is olykor a regénybe a tény). Az Ég és jég természeténél fogva nem lehetett ilyen. Személyes beszámoló, sokszor önmarcangoló, fájdalmas szöveg – ahol a riporteri tisztesség megőrzéséért Krakauer a legtöbbet láthatóan saját magával hadakozott.

 

Valójában ez a kötelezvény – hogy nem tarthat a riporter a leírhatóhoz távolságot – Krakauert a saját szakmai útján hátrálni kényszeríti. Amit az első lapoktól látunk, nem tényregényírói, hanem tipikusan újságírói építkezés. A tényregényíró az összes ellentmondással együtt látja az embert mint tényt és így láttat, regényesít, képzel bele, személyesít meg. Az újságíró viszont áldozatot lát és elkövetőt – és a szereplőit is így építi fel. Az újságíróé egyszerűbb világkép – a hír árnyalása az esetek túlnyomó többségében nem lép túl a kimért, elérendő hatás keretein (amely ráadásul jobbára csak ennyi: a cikket lehetőleg minél többen olvassák). Áldozat van, elkövető, szemtanúk és számonkérés. Három konkrét példával illusztrálnám, mire is gondolok.

A legkézenfekvőbb: Anatolij Bukrejev megítélése. Érdemes lassan átlapozva a könyvet, felfedezni, hogyan „vezeti be” a személyét Krakauer – pontosan úgy, ahogy az újságíró a „rosszfiút” építi fel. A felelősség hangsúlyozása mellett enyhítő körülményként kezelve és bemutatva bármi egyebet. Ennek fényében Bukrejev sértettsége teljesen jogos: azzal együtt, hogy valójában tényleg nem viselkedett felelős hegyivezető módjára, amikor engedve a csúcs csábításának (és a saját fennhangon hirdetett mászó-etika, a „tiszta eszközökkel való mászás” kényszerítő követelményének) – oxigénpalack és az ügyfelek segítségét lehetővé tevő, tartalékkal, kötéllel, tartalék levegővel megtömött hátizsák nélkül indult a csúcsnak. Oxigén nélkül az ember hét-nyolcezer méteren nem várakozik, nem vár senkire; ezt Reinhold Messner példája is ékesen bizonyítja, amikor a világon első, „tiszta”, oxigénpalack nélküli Everest-mászása alkalmával gondolkodás nélkül hátrahagyta a lassabban ereszkedő mászótársat, Peter Habelert… Bukrejev nem a dolgát tette, amiért odament – mondanám, holott valójában a „dolgát” tette, a maga dolgát: tiszta eszközökkel szerette volna megmászni a világ 14 nyolcezresét…

Az Adventure Consultants csapata az alaptáborban

Teljesen jogos annak az embernek a sértettsége, aki egyetlenként kísérelte meg a viharban táboron kívül rekedt mászók megkeresését. Ez tényleg ne legyen a felróható bűnök enyhítő körülménye! Bukrejev nélkül a Déli nyereg rossz oldalán kuporgó mászók, Sandy Pittman, Charlotte Fox és Tim Madsen még órákig nem kaptak volna semmiféle segítséget. Így is volt, akinek későn érkezett… Az orosz mászó másnap megkísérelte elérni a Déli nyereg fölött négyszáz méterrel fekvő Scott Fischert – de ez meghaladta az erejét. Lehet, hogy gyenge angoltudásával, magának való természetével, az egykori Szovjetunió expedíciós szemléletével (amely nem válogatott a csapatba gyengéket) bíró mászó tényleg nem volt hegyivezetőnek való. Súlyos hibát vétett, amikor a pozíciójában az ügyfelek érdekei elé helyezte a maga céljait. De mindezt együtt látva nehéz tudomásul venni azt a – nem is túl finom – építkezést, ahogy Krakauer minden említéssel Bukrejev egyfajta felelősségre vonhatóságát építi, a könyv legelejétől a legvégéig.

Miközben a maga felelősségével korántsem néz szembe ilyen mélységig. Ez a második példám. Nem elsősorban az Andy Harrist illető tévedésére gondolok – sőt nem is a tényre, hogy Beck Weathersről (a többi mászóval egyetemben) két alkalommal is lemond. (Nézőpont kérdése a felelőssége – bár Krakauer Rob Hall csapatának erősebb képességű mászói közé tartozott, valójában fel sem merült, hogy mentésben vegyen részt. Elsősorban ügyfél volt, örültek, hogy a vihar alatt ott van, ahol: a sátrában. S örültek, hogy másnap képes volt a maga lábán leereszkedni a hegyről…) De a kötet folyamán számtalan módon enyhítené a tényt, hogy újságíróként a jelenléte legalábbis katalizálta az eseményeket. Túlhangsúlyozza Jane Bromet szerepét (nem egyszer nevezve Fischer „propagandistájának”), komolyan kezeli Sandy Pittmann internetes sajtójelenlétét, holott 1996-ban az internetes média még csak egy igen szűk kisebbséghez jutott el – a kilencvenes évek még bőven a nyomtatott sajtó időszaka volt, ahol az Outside magazin (Krakauer munkaadója) megengedhette magának, hogy ne foglalkozzon a tőle független Outside Online névhasználatával például. Ma már nehéz elképzelni ezt: mennyire hallatlanul súlytalan (és mennyire amatőr) volt a korabeli internetes média egy országos terjesztésű magazinhoz képest…

Ráadásul a pénz döntötte el, hogy végül Krakauer az Adventure Consultants és nem a Scott Fischer vezette Mountain Madness ügyfele lett. Robb Hall ajánlotta a nagyobb kedvezményt, a cége számára óriási jelentőségű reklámért cserébe. E tény jelentősen befolyásolta a csúcs közelében meghozott döntéseiket aznap – mindkét expedíciós vezető durván felrúgta az egyik legfontosabb mászó-szabály, a visszafordulásra kitűzött idő szigorú betartását. Egyik vezető sem akart a másik éles csúcstámadása alatt visszafordítani ügyfelet Krakauer szeme láttára. S ez (sajnos, többek közt) mindkettejük életébe került. Nehéz felfogni, de ilyen magasságban egy másik, adott esetben szinte mozgásképtelen emberen csak jól szervezett, több személyes party segíthet (ha egyáltalán…). Viharban pedig az sem. Fischer túl sokat mászott fel-le az ügyfelei miatt, túlságosan kimerülten ért a csúcsra; Hall és Harris túl hosszan és sajnos hiába próbálta lejuttatni a hegyről a hullafáradt Doug Hansent. A hegyen rekedtek, s ilyen magasságban a sátor és kiegészítő oxigén nélkül szabadban eltöltött éjszaka a legtöbb esetben végzetes. Elfagyott végtagokkal nem lehet biztosítókötélen ereszkedni…

Krakauer fotója a Déli Nyereg tetejéről

Szerintem (s ez egyben a harmadik példa…) a valódi felelős valójában nem a rosszul döntő hegyivezető, sem a csúcs alól visszafordulni képtelen ügyfél. Még csak nem is a vihar. A halálzóna valóban olyan, mint a neve – több mint hatvan áldozatot szedett komoly, tapasztalt mászókból 1996-ig. A valódi felelősség az expedíciós díjakból egyre vaskosabb bevételt követelő államoké, amelyek mára mindenféle értelemben szennyező iparággá tették a Himalája nyolcezreseinek, de főleg a „világ tetejének” megmászását. A valódi felelősség a tényé, hogy viszonylag kevés mászótapasztalattal és vastag pénztárcával ma gyakorlatilag bárki jelentkezhet ilyen vezetett expedícióba – hogy feljusson oda, ahol adott esetben a legjobb szándék, felkészültség, a legügyesebb vezető se segíthet. Az 1996-os tragédia a máig tartó időszak hajnalán esett meg. Krakauer ezzel nem foglalkozhat a könyvében a maga súlya szerint – lévén ő is ügyfél, aki ilyen vezetett túra alkalmával, a munkaadója pénzén érte el a világ tetejét. Az évben, amely számomra az Everest-mászások „Titanicja” – messze nem a legtöbb életet követelő, de a számos mászó- és egyéb celeb jelenléte által a legnagyobb publicitást kapó tragédia. (Hiszen a Titanic elsüllyedése sem a legtöbb áldozattal járó tengeri baleset volt – hanem amely a legnagyobb publicitást kapta…)

Nem tudok haragudni Krakauerre. Ezzel együtt. Minden kritikám ellenére. Talán mert érzem benne a lelkiismeret-furdalást. Olyasmit érzek benne, ami G. Weston DeWalt és Anatolij Bukrejev közös könyvéből több helyütt hiányzik. De erről legközelebb szólnék bővebben… s majd csak utána a filmről.


Kiadó: Park
Fordító: Komáromy Rudolf
Szaklektor: Rácz Zsolt

Út a vadonba

Jon Krakauerre a Viharzóna című könyve miatt figyeltem fel. Az Andrea Gail halászhajó utolsó napjairól úgy írni könyvet (mégpedig a riporteri tisztesség maradéktalan megőrzésével), hogy voltaképp semmit nem tudunk ezekről az utolsó napokról, nem elhanyagolható írói teljesítmény. Aprólékos gonddal keresett utána a halászok életmódjának, a hajón szolgáló legénységről rokonok, barátok által tudhatónak, számtalan viharokat és szerencsétlenségeket túlélt halásszal beszélt, hogy a halászhajó utolsó útját a végzetes viharba a legpontosabban „képzelhesse el”. Az elbeszélés folyamán mindvégig érezhető az objektivitás mellett a tisztelet a hősei iránt. Talán ez a hozzáállás volt a legszimpatikusabb az Út a vadonba olvastakor is.

  

Valami lehet a Krakauerben, amivel ráveszi a tanúkat, hogy meséljenek. Amitől a család hozzájárult, hogy kiteregetődjön a szennyese, hogy feltáruljanak az okok, amiért egy szépreményű, eminens diák „hátrahagyva a társadalmat” nekivágott Amerikának. Kevés adat maradt Chris McCandlessről, néhány képeslap, néhány levél, amit Wayne Westerbergnek írt a börtönbe, néhány szemtanú, akit sikerült felkutatni, aki látta „Supertrampot” vándorlásai közben. A fiú naplója, amiből inkább egyfajta kanosszajárás, semmint a Kaland bontakozik ki. A szerző megint kellően aprólékos, és legalább megkísérel „távolságot tartani” hősétől, ha mindvégig érezzük is a szimpátiát. Ilyen értelemben Capote-i indíttatású tényregényt olvasunk, még akkor is, ha irodalmi értékeit tekintve úgy viszonyulnak egymáshoz, mint házivajhoz a margarin, ami fogyasztható, de ipari (ez esetben riportkönyv-ipari) termék lévén korántsem annyira finom. Az írói „egyenetlenségekért” viszont valóban bőven kárpótol az az alaposság, amivel Krakauer a témához nyúl. Ezt a könyvet kezébe adnám minden kamasz ismerősömnek, aki épp a „társadalomból való kivonulás” ötletével játszik, mert minden hibája ellenére van benne valami elemi hitelesség.

 

Sean Penn tehát egy „kicsit több mint riportkönyvet”, egy „dokumentum-regényt” adaptált játékfilmmé. Tőle teljesen természetes választás a téma, hiszen színészi pályája elejétől fogva vonzzák a nonkonform figurák, a hiteltelen társadalomban kényszerből társadalmon-kívülivé válók hiteles megformálását láttuk tőle nem egyszer. Rendezőként igazából jól vizsgázik. A film egészen sikeresen egyensúlyoz a hatás és hatásvadászat keskeny mezsgyéjén. Az utolsó, valóban a vadonban, a „varázsbuszban” töltött hetek feltárása közben láthatjuk flashback-ekben a múltat, az „odavezető utat”. A fejezetek felosztása (gyermekkor, ifjúkor, férfikor…), és a kalandok tartalma viszont azt jelzi, a rendező nem tudott olyan „elemien hiteles” maradni, mint az író. Hőse „kis messiásként” váltja meg azokat, akikkel csak találkozik, alig két epizódnyi képi pofont kapunk csak a csavargó-lét olyan „természetes velejáróiból”, mint a „tisztes polgároktól” elszenvedett testi erőszak, vagy a hajléktalan-szállók légköre. Valami hallatlanul pozitív szerep jut lázadó hősünknek, miközben utazik és ismerkedik.

 

Alapvető amerikai mítosz a kivonulásé, hiszen kivándorlók népesítették be a kontinenst – tekintsünk el most a ténytől, hogy az bíz akkor már „be volt népesülve”. E kivándorlók az akkori európai társadalomból menekültek, valami sokkal szabadabb, ezáltal viszont sokkal veszélyesebb világba társzekereiken, a kor „vadonába”. Persze óhatatlanul „vitték magukkal” a civilizációt, mint ahogy kései paródiáik, a vidámra festett Winnebago-s hippik is vitték a maguk kolóniáiba, az a kivonulás legalább annyira hiábavaló kísérlet volt, mint a virággyerekeké – és legalább annyira ambivalensen „igazi”. A filmbeli elöregedett, megavult hippikolónia a maga „belső rendjével”, társadalomalkotó mítoszaival (a „lehet így is” angyali makacsságával) lenyűgözően hiábavaló. Nem véletlen, hogy a kolóniák fiataljai „fellázadnak” ellene, és visszasimulnak a társadalomba. Nem állhat meg tehát Chris itt sem, az ő lázadása nem válhat a múlt lázadásának részévé. Holott itt megkísérti a szerelem is, a legerősebb kényszer, ami az embert a társadalom részévé teheti.

 

Enyhén kimódolt e rendezői hozzáállás: mindvégig érezzük (főleg a mellékszereplők játékán át) azt a baljós, igazi sorstragédia-jelleget, hősünk számtalanszor (még a hippi-kolónián is, és épp a szerelem okán) „tisztességgel” megállhatna a tiszta élet keresésében, attól a sorstragédia, hogy mégsem teszi. És Chris tovább-lépéseit a filmben mintegy a „vadon” gyönyörűen fényképezett mítosz-arca igazolja. Hogy mégsem lesz propagandisztikus mindez: a mítosz-arc mellett a hősünk kudarca által festett igazi vadon is megjelenik. Számomra a film legerősebb pillanatai, a leromlás, a betegség, e kudarccal való szembesülés képsorai. Mert természetjárást tényleg nem lehet könyvből tanulni. Nem a tonnás jávorszarvason kell gyakorolni a zsigerelést, főleg nem bugyliméretű bicsakkal. Hősünk nyáron halt éhen a vadonban, amely „magába zárta”, ismeretei hézagos voltából fakadó rossz döntéseinek sora miatt, és ez ugyanúgy megkapja a maga súlyát a filmben, mint a könyvben.

 

Sean Penn e történeten, színészei játékán keresztül valahol a maga lázadásának kudarcáról is mesél. Érzik a filmen, hogy nem csak egy neki tetsző könyv – voltaképp kellően árnyalt - adaptációja, hanem saját, személyes ügy, olyasmi, amin keresztül önmagáról, a világhoz való viszonyáról mesélhet. Az adaptációban bújkáló „szerzőiség” szerintem nem ment a film rovására, ettől még az egy „heroikus kudarc” története marad. A kivonulás romantikája mellett annak csődjéről szól. És az emberi kapcsolatok erejéről. Nekem a film legszebb képsora, mikor a már leromlott Chris „beleír” Thoreau Waldenjébe: nem ér semmit a teljes élet, a megszerzett tisztaság, ha nem oszthatod meg másokkal.  

  

U.i: Lehet, hogy egyszer sort kerítek még Krakauer Ég és jég című könyvére is – bár ezt csak akkor van értelme, ha Bukrejev Hegyi őrületéről is szót ejtek. Arról a könyvről, ami a szerző kudarcáról szól, az 1996-os tragikus Everest expedícióról. Ahol nem lehetett objektív, mivel részese volt – vagy felelőse – a tragédiának. Ahol sokkal kevésbé a „riporter”, sokkal inkább az ember tárulkozik fel (azóta írtam róluk... kattintsatok érte). 

Korábbi kommentek: