Ingo Schulze: Mobil

Tizenhárom történet régi modorban – olvasható a könyv alcímében, és valóban, a kötet novellái a lehető legegyszerűbb, leghagyományosabb elbeszélések. Hétköznapi történetek, mindenféle írói trükk nélkül – manapság, amikor a szépirodalomban mindenki posztmodernkedni akar, a szórakoztató műfaj iparosai pedig Hollywoodtól tanulják a suspense-re kihegyezett történetmesélést, az a legritkább, hogy valaki csak leüljön, és elmeséljen egy történetet. Ingo Schulze ezt csinálja, és eddigi köteteinek sikere őt igazolja.

Persze ahhoz, hogy valaki szenzációhajhászás és irodalmi attrakciók nélkül is élvezhetőt alkosson, kell, hogy legyen mondanivalója – a „régi modor” innen is értelmezhető, Schulze történeteinek van eleje, közepe, vége, és túlnyomórészt értelme is. De fellelhető ez a „régi modor” az egykor élt történetmesélőktől átvett folyamatos írói jelenlétben és kiszólásokban is – szinte minden novellában elhangzik legalább egyszer az „elmesélem, hogy volt” jellegű fordulat, az író itt nem a háttérből szövi a szálakat, hanem elmeséli a történetet, úgy ahogy azt átélte, hallotta, olvasta.

A főszereplő szinte minden esetben az írói alteregó, akinek a neve olykor változik, miként a családi állapota, a foglalkozása, a lakhelye is – többnyire mégis van valami köze a szerzőhöz. Legtöbbször író, amikor meg nem, akkor úgy érezheti az olvasó, hogy Schulze annak a valakinek a történeteit írja, akivé lehetett volna, ha élete egy pontján másképp dönt. Ez a stílus, a mesélő stílusa eleinte idegenné és hangyányit unalmassá teszi a könyvet, ám ha ráhangolódunk – mondhatnám úgy is: „hozzálassulunk” – akkor már élvezzük, miként a régi vágású történetmesélők írásait; s rájöhetünk, hogy bár a forma idejét múltnak hat elsőre, a téma és a mondanivaló egyáltalán nem az.

Schulze nálunk a német újraegyesítés írójaként híresült el, köszönhetően főleg az Új életek és az Adam és Evelyn című regényeinek, s dacára annak, hogy a rendszerváltás óta eltelt húsz év, még mindig egyik központi témája a nyolcvanas évek végének politikai változásai, és azok hatása a mai német hétköznapokra. Jó adag nosztalgia van az írásaiban, és cseppet sem titkolt elveszettség-érzet – leginkább az Adam és Evelyn férfi főszereplőjére volt ez jellemző, és jelen kötet novelláiban is vissza-visszatér a harmincas-negyvenes férfi alakja, aki nem tud mit kezdeni a hirtelen társadalmi változásokkal. Ha az írásai alapján kéne képet alkotnom Schulzéról, azt gondolnám, ízig-vérig a megszokásokhoz ragaszkodó, régimódi ember, aki nehezen békél meg bármilyen változással.

Ami már csak azért is meglepő, mert a novellák hőse állandóan mozgásban van – munkájából adódóan folyton utazik. Minden történet máshol játszódik, meglátogatjuk Berlint, Egyiptomot, New Yorkot, Észtországot, Budapestet, Bécset – az író járja a világot, történetek után, majd ugyanezen történeteket népszerűsítve. S mintha ugyanez az író lenne az, aki nem tudja feldolgozni azt, hogy „kinyílt a világ” – akárhová utazik, történik vele valami drámai, utazásai során szakítanak vele, megtámadják, kétes üzletemberekkel kerül kapcsolatba, belekeveredik egy gyilkosságba, és a rég várt Budapest-Bécs vonatút végén is kudarc éri: egykori szerelme, akinek meg akarja mutatni a kapcsolatukról írt elbeszélését, láthatóan már túllépett rajta.

Az utolsó novella sok szempontból kiemelkedő helyet foglal el a kötetben – egy évtizedes vágy megvalósulása, a tizenévesen az NDK-ból Budapestre látogató Ingo Schulze vágyáé, hogy felszálljon a Budapestről Bécsbe tartó vonatra. A Keleti Pályaudvar szinte misztikus jelentőségre tesz szert a Bécsről álmodó keletnémet diák fejében – immár felnőtt íróként pedig a Budapest-Bécs vonatút irodalmi tisztelgést is jelent két magyar író, Kertész Imre és Esterházy Péter előtt. Schulze, aki régóta tervezte, hogy Kertész és Esterházy nyomdokain lépkedve ír egy történetet, amiben Budapestről Bécsbe utazik vonaton, egy íróról ír, aki Budapestről Bécsbe utazik, hogy volt szerelmével találkozzon. Ám sem a vonatút, sem a találkozás nem azt hozza, amit az utazó várt.

Legyen szó akár utazásról, akár politikai változásokról, akár párkapcsolatokról, akár a kommunikációs vívmányok térhódításáról, Schulze valójában mindig ugyanarról mesél – arról, hogy a változások, a kinyíló világ, a mobilkor, ami látszólag közelebb hoz minket egymáshoz, valójában egyre inkább eltávolítja az embereket egymástól. S hogy újra meg kell találnunk az utat egymás felé – ehhez talán jó út, ha őseink nyomdokaiba lépünk, és történeteket mesélünk egymásnak, régi modorban.

Kiadó: Európa

Fordította: Nádori Lídia

 

Ingo Schulze: Adam és Evelyn

1989 augusztusában a Kelet-Berlinben élő Adam sokezer honfitársához hasonlóan autóba ül és Magyarország felé veszi az irányt, hogy aztán a Balatonon megpihenve várják a bizonytalant, a határnyitást, és vele az új élet eljövetelét, vagy épp a kudarcot. Ingo Schulze új regénye sajátos emléket állít annak a nyárnak, annak a hangulatnak és annak a sokezer németnek, akik a totális bizonytalanságban útra kelve elindultak egy szebb, jobb, szabadabb élet felé. Aztán ott kaptak, amit kaptak. Igazság szerint egészen mást vártam ettől a könyvtől, Schulze előző könyvét, az Új életeket a német rendszerváltás nagyregényeként írták le, és ezt is úgy reklámozták, mint egy nagyon politikus, nagyon komoly könyvet. Pedig egyáltalán nem az. A politikai tartalom nagyon is visszafogott, Schulze nem foglal állást, annak nem is lenne helye ebben a könyvben. Egy egészen egyszerű, hétköznapi kis történetet kapunk, egy párkapcsolat kisebb-nagyobb drámáit, amik véletlenül épp olyan helyen és időben játszódnak, amik valahol sorsfordítónak számítanak.

Adam, a kelet-berlini női szabó tökéletesen elégedett a maga kis életével, aranykeze van, kuncsaftjai imádják, gyönyörű kreációival új testet ad a hozzá forduló nőknek, akik aztán ezt bőségesen meghálálják. Épp egy ilyen hálakitörés közepén bukkan fel élettársa, a jóval fiatalabb Evelyn, aki csalódásában összepakol és Adam helyett barátnőjével, Simone-val és a nyugatnémet Michaellel vág neki a Balaton felé vezető útnak. Adam szerelme után indul, ősöreg Wartburgjával, Heinrich-el és egy teknőssel, Elfriedével. Hol együtt, hol külön utaznak, itt-ott találkoznak, aztán szétválnak útjaik, Adam átcsempész a határon egy stopposlányt, aztán mindenki kiköt a Balatonnál, ahol addigra már több ezren sátoroznak a határnyitásra várva.

Miközben Adam vissza akarja szerezni szerelmét, Evelyn és Michael egymásra talál, a nyugatra készülő Simone pedig mérgében hazautazik, újra meg újra felmerül a határátkelés lehetősége. Adam annyira el van foglalva az Evelyn elvesztése felett érzett bánatával, hogy észre sem veszi, hogy a lány is nyugatra készül, olyan, mintha csukott szemmel és füllel mászkálna a Balatonon, és észre sem venné, mi folyik körülötte. Ha nagy ritkán szóba kerül, akkor sem érti, miért akar mindenki nyugatra menni, nincs ott semmi, ami számára jobb lenne mint keleten. Nem érti Evelynt sem, aki miután nem járhatott egyetemre, pincérnőként dolgozik, ám egy szabadabb, jobb életre vágyik, tanulásra, utazásra. Adam a saját kis behatárolt közegében érzi jól magát. Miközben az emberek ezrei lélegzetvisszafojtva várják a határnyitást, Adam a hazautat tervezi, műhelyéhez, kuncsaftjaihoz, Evelynnel. Ám amikor választania kell, a hazaút helyett Evelynt választja, és együtt kelnek át a határon, együtt indulnak nyugatra.

Azt írtam, egyszerű kis történet, de csak a felszínen az. Aki hajlamos szimbolikát keresni a könyvekben, az itt is megtalálja a magáét. Nem véletlen a bibiliai párhuzam, amit már a fülszöveg is emleget, Adam valóban egyfajta paradicsomból való kiűzetésként éli meg a nyugatra távozást. És nem politikai okokból, nem ragaszkodik ő az NDK-hoz, egyszerűen a saját kis jól bejáratott életéhez ragaszkodna, elutasít minden változást, nem véletlen, hogy nem is találja a helyét a nagybetűs „Nyugaton”. Tipikus keletről jött, életképtelen kisemberként látjuk őt nyugaton, aki nem talál munkát, nem érzi otthon magát, hiányoznak a megszokott gyökerei. Hozzá képest Evelyn a talpra esett, a szabadságból új erőt nyerő fiatalság megtestesítője, rögtön feltalálja magát, lakást kerít, egyetemre iratkozik, reménnyel, bizakodással tekint a jövőbe.

A párkapcsolati drámák, vonzások és választások közepette kibomló politikai események, az elválások és egymásra találások, a nyugatra szakadt keletiek útkeresése nagyon furcsa kis elegyet eredményeznek, amit élvezet olvasni. Schulze érdekes eszközt választott a könyvéhez (mást még nem olvastam tőle, nem tudom, máskor is így ír-e), szinte teljesen lecsupaszított párbeszédeket ír, olyan, mintha drámát vagy szövegkönyvet olvasnánk, alig vannak leírások, ráadásul a regény rendkívül rövid – két-három oldalas – fejezetekre, „jelenetekre” van felosztva. Ezzel alaposan el is távolít minket a szereplőitől, egyikük sem kerül közel hozzánk, kívülállóként szemléljük útkeresésüket.

Ami a könyv legnagyobb erénye, az a hangulata. Én nagyon gyerek voltam még a határnyitás idején, semmire nem emlékszem a politikai eseményekből, a közhangulatból, de nagyon is jól emlékszem a nyolcvanas évek végének és a kilencvenesek elejének balatoni nyaraira, arra a hangulatra, azokra az ízekre, hangokra, szagokra, az endékás trabik kipufogógőzére, a mustáros virslire, a termoszos kávék illatára a strandon, a kempingekből tömegével tóduló németekre. Ez mind-mind tapinthatóan benne van a könyvben, olvasás közben szinte ott érezzük magunkat ’89 nyarán, a Balaton partján.

Nagyon könnyen olvasható, egy este alatt simán kivégezhető kis könyv, aki vágyik egy kis múltidézésre, annak bátran ajánlom, élvezetes, könnyen emészthető történettel, a felszín alatt megbúvó komoly gondolatokkal, mondanivalóval. Amivel viszont csak akkor kell foglalkoznunk, ha akarunk. Ha nem, élvezhetjük egyszerűen egy utazás történeteként is.

Kiadó: Európa

Fordította: Nádori Lídia