2017. szeptember 18., hétfő

Veres Attila: Odakint sötétebb

1983-ban egyik napról a másikra csápos idegen lények jelennek meg egy erdőben, valahol Kelet-Magyarországon – honnan jöttek, mik (vagy kik) ők, senki nem tudja, ahogy azt sem, hova lettek a baglyok és mi a magyarázat a jelenséget övező furcsaságokra. Egy magyar erdő a nagy földönkívüli invázió centrumában – ez is lehetne a kezdet, ha ez egy különösen rossz tucat sci-fi lenne. Szerencsére nem az, így a kezdeti idegenkedést az épp a mi erdeinket ellepő idegenektől és a gondozójukul szegődő, közepesen irritálóan önsajnáló Gábortól hamar felváltja az ámulat: ez egy piszok jó regény. Nem hibátlan, de piszok jó.

Kihagyom a „kötelező” köröket arról, mennyire üdítő ilyen jól sikerült magyar SF debütálást olvasni – egyrészt mert nem olvasok annyi hazai spekulatív fikciót, hogy komolyan megalapozott véleményem legyen, másrészt meg úgyis mindenki leírta helyettem. Amúgy sem annyira szeretem ezt a köldöknézős jaj a hazai SF így meg úgy nyafogást. Valahogy úgy vagyok vele, hogy vannak jó könyvek meg vannak rosszak. Tök mindegy, milyen nemzetiségű a szerző. Itthon éppúgy lehet jót írni, mint odaát rosszat. Lapozzunk.

Szóval csápos idegen lények és Gábor, aki világnagy szerelmi csalódása után odahagy várost, albérletet, nemtörődöm anyát és a rég lelépett apa emlékét és vonatra száll, hogy a cellofoidák közt felejtsen. Persze van itt determináció, hogyne lenne: egy balul sikerült osztálykirándulás, gyerekkori rémálmok és az állatok választása együtt eredményezik, hogy Gábor a csápos kiskedvencek etetése és ganézása mellett a világ megmentésének (avagy mégsem…) terhét is magára veszi. Trükkös a fülszöveg (végre!) és trükkös a felvezetés – sokáig, nagyon sokáig azt hisszük, a cellofoidákon van a hangsúly, aztán kiderül, hogy… Nyilván nem árulom el. Mindenesetre leszámítva azt az apróságot, hogy nem szeretem, ha ekkorára nyitják a konfliktust - talán egy picivel kisebb apokalipszis is elég néha - igazán meglepett és picit le is nyűgözött az az elegancia, ahogy a könnyed horror-sci-fiből átcsusszantunk valami másba. Valami sokkal kifinomultabb és misztikusabb történetbe.

Nem szeretem a horrort és nem is olvasom – ezt sem tudom teljes bizonyossággal elhelyezni a horror / sci-fi skálán, nekem misztikus sci-fi, de ahogy olvasom a reakciókat, ez simán horror. Hát akkor lehet, van olyan horror, ami bejön. A „vandermeeri szürreália” emlegetése a fülszövegben viszont nagyon helyén van – sokszor idézte fel az X Térség hangulatát, ami több mint jó. Ez a fajta weird fiction az összes elhallgatásával, megmagyarázhatatlanságával, atmoszférateremtésével, az olvasót partnernek tekintő hozzáállásával tán az, amit én a leginkább keresek a zsánerirodalomban. És ezt Veres Attila nagyon jól érzi – nem rág a szánkba mindent, hagy sötét foltokat, belehúz a rejtélyeibe és aztán hagyja, hadd főjünk a saját levünkben, és úgy teremt atmoszférát, hogy itt érezzük magunk körül csápos lényeit – nem mint groteszk rémálmot, hanem mint szürke valóságunk természetes velejáróit.

„Ha a nyolcvanas években megjelenik egy halom lefényképezhetetlen csápos lény, amik egyébként nem zabálják fel a lakosságot, ugyanúgy elfogadtuk volna a tényt, ahogy elfogadunk minden mást azóta is” – fogalmaz a szerző egy interjúban és ez már messze túlmutat a zsáner keretein: annyira jól kapja el a nyolcvanas-kilencvenes évek Magyarországának hangulatát, ahogy kevesen. A fejezeteket kezdő fiktív vendégszövegek olyan tökéletes összképet adnak, hogy szépíróink jó része is a fél karját adná érte: kulturális reflexiók, dalszövegek, regényrészletek, tudományos eszmefuttatások, kabaréjelenetek és húsz évvel ezelőtti prominens politikusaink túlságosan is ismerős sárdobálásai keretezik Gábor útját. A cukin ijesztő cellofoidák (komolyan, kérek egy ilyet háziállatnak) és a kiváló misztikus sztori nélkül is, már ezért a földönkívüliek érkezését szokott ostobasággal és korlátoltsággal lereagáló fiktív (?) Magyarország-képért is érdemes lenne elolvasni.


Kiadó: Agave

2017. szeptember 14., csütörtök

Michael Cunningham: Mire leszáll az éj

Viszonylag ritka, hogy egy író azzal lesz világhírű, hogy tökéletes epigonja egy másik írónak és erre karriert tud építeni. Michael Cunninghamnek összejött, de még hogy! A Pulitzer-díjat hozó és Oscar-díjas filmet inspiráló Az órák után percig sem volt kérdés: nincs nála tökéletesebb kortárs megidézője Virginia Woolf munkásságának. Ezzel nyerte el a világhírt – de vajon csupán ezért? Vagy van más is a Cunningham-hatás mögött?

Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondolkodtam el ezen a Mire leszáll az éj nagyjából minden egyes lapját olvasván. Ez a mű sok szempontból egy tökéletes huszonegyedik századi Mrs. Dalloway parafrázis – hogy Mrs. Dalloway itt történetesen Mr., az a két szerző munkáit ismerve vajmi kevés jelentőséggel bír. Peter Harris, a középkorú, épp kezdődő életválsággal küzdő New York-i műkereskedő a regény által átfogott néhány napban átértékeli egész addigi életét, számot vet múltjával, jelenével, tán erre, tán arra kanyarodó lehetséges jövőivel, vonzalmaival és szorongásaival, elért eredményeivel és kicsinyes vágyaival. De vajon felrúgja-e, fel kell-e rúgnia egész addigi életét, vagy…? Vagy nem történik semmi, mert sosem történik semmi, megyünk tovább napra nap apró győzelmek és kudarcok által szegezett utunkon, miközben azt hisszük, minden tettünk valami egyetemes jónak vagy szépnek a szolgálatában áll, tart valahová, elvezet valamihez – pedig valójában csak parányi porszemek vagyunk, akik szeretnek, gyűlölnek, hibáznak, megbocsátanak és megbocsáttatnak, szakítanak vagy együtt maradnak, ütnek és csókolnak, képekben gyönyörködnek és irodalmat írnak. Ki tudja, tán mégis ez a mindenség.

Cunningham játszik. Játszik velünk, olvasókkal és hősével, Peterrel. Kinek tökéletes életébe a maga bántó közhelyszerűségével rondít bele a feleség (művészeti magazin szerkesztője, kifinomult, nem feltűnő szépség, tökéletes társ a tökéletes középosztálybeli férjnek és tökéletes anya az elvárható mértékben lázadozó húszéves egyetlen lánynak) majd’ húsz évvel fiatalabb, drogos múlttal büszkélkedő, félrecsúszott öccse. Ethan, aki túlságosan hasonlít a fiatal Rebeccára. Aki „valami művészettel” akar foglalkozni, de persze sem tehetsége, sem képzettsége, sem tapasztalata – adja hát magát, hogy a galériatulajdonos sógor mellett gondolja megtalálni az utat „valami” felé. Aki megvet mindent, ami középszerű, ami népszerű, ami társadalmilag elfogadott, ami a középosztálybeli New York-i értelmiség számára napi táplálék, ami „rendes fiút” csinálhatna belőle. Mondom, igazi közhelyparádé.

Hogy a regény mégsem lesz az, egyrészt Cunningham gyönyörű stílusának köszönhető, másrészt a befejezésnek. Peter elbizonytalanodik, persze hogy elbizonytalanodik, bármelyikünk azt tenné, ha egész addigi életét, karrierjét, művészetfelfogását, életmódját egy tank erejével rohanná le a saját fiatal, lázadó, elnyomott énje. Mert nem történik más, mint hogy a társadalom által ránk kényszerített álarcok lehullnak, és feltör a bizonytalanság. Amit eladunk, vajon valóban művészet vagy csupán blöff? Tetszik nekünk vagy sem? Érdekel még egyáltalán, hogy tetszik-e vagy színtiszta profizmussal adjuk el, mert hozza a pénzt? Bevalljuk-e magunknak hogy nem érdekel, vagy megvezetjük magunk (is) azzal, hogy hiszünk a művészeinkben? Szeretjük még azt, aki mellettünk van, vagy csupán a megszokás vezet? Mikor gondolkodtunk el utoljára azon, valóban szeretjük-e még, vagy csak a szokottan jó szex és az ismerős manírok miatt vagyunk vele? És mikor gondolkodtunk el azon, vajon ő elgondolkodik-e néha, miért van velünk? Érdekel valójában, igazán, miért hidegült el tőlünk a lányunk, vagy már rég asztal alá söpörtük ezt is és belemerevedtünk a „rosszapa” szerepkörbe?

Merengünk Peterrel a művészet mibenlétén, a siker viszonylagosságán, a középszerűség bénító erején és a mindent felrúgás pusztító vágyán. Közben járjuk New York utcáit (éppúgy New York-regény ez, ahogy a Mrs. Dalloway London-regény), szobrászok műhelyébe lesünk be, a keleti part felső-középosztálybeli gyűjtőivel kacérkodunk, és nem vesszük észre, hogy míg mi merengünk, más is ott van velünk. Cunningham e tekintetben (is) tökéletes Woolf-epigon: hősei annyira el vannak foglalva saját érzéseikkel, hogy jószerén vakok bárki máséra. Nincs híd, mely képes lenne átívelni a két ember közti szakadékot. És mégis: ha létezik megváltás, akkor valahol ott kezdődik, amikor elkezdünk megnyílni a másiknak. Amikor beengedjük a legbensőbb félelmeinkbe. A legszánalmasabb szorongásainkba. És akkor talán, de csak talán van esélyünk arra, hogy átíveljük azt a szakadékot.


Kiadó: Jaffa
Fordító: Farkas Veronika

2017. szeptember 11., hétfő

Virginia Woolf: Éjre nap

Az elmúlt hetekben volt egy időszak, amikor lépten-nyomon Woolf jött velem szembe – facebookon, blogokon, csak úgy a neten böngészve. Aztán kezembe került Michael Cunningham új regénye (poszt hamarosan) és egyértelművé vált: e jelek csak egyfelé mutathatnak, újra olvasnom kell őt, a nekem legfontosabbat. Tavaly úgyis nagy lendülettel vágtam bele a „Woolf összes újra” projektembe – amiből most már látom, legalább három éves terv lesz, de sebaj, ha valakivel, vele pláne nem rohanok sehova.

Ismerem már annyira Woolf műveit és saját hangulataim, hogy tudjam, mikor melyik művét kell levennem a polcról – ezúttal mégis majdnem mellélőttem. Zaklatottabb vagyok annál, hogy be merjem vállalni valamelyik igazán lélektépő regényét, a Mrs. Dalloway és A világítótorony kifinomult élveboncolása most sok lenne, az Orlando intellektuális játékosságához pedig fáradt vagyok. Az esszék folyamatosan kézügyben, de most kellett egy regény. Legyen hát a legrégebben olvasott, tán legelhanyagoltabb korai regénye, erről még úgysincs poszt a blogon és úgyis mostanában csúsznak a hatszáz oldalas nagyregények. Azzal az eggyel nem számoltam, hogy az Éjre nap az érett Woolfra már egyáltalán nem jellemző lassúságával mennyire nem kompatibilis az én rohanó életmódommal. Mit szépítsem, még az is előfordult, hogy majdnem belealudtam.

Woolf második regénye 1919-ben jelent meg, a Messzeség váratlan sikere után meglehetős érdeklődés közepette, viszonylagos kritikai sikert aratva – ugyanakkor támadásokat is hozva. A későbbi művek felől nézve érezhetően a saját hang megtalálása előtti mű még – de már ott vannak benne az érett művészre jellemző stílusjegyek, a gondolatfolyamok csapongása, a társadalmi színterek felforgatása és a tulajdonképpeni „történés” elvetésének törekvése, vagy még inkább a „történés” bensővé tételének igénye. Woolfnál ami a szereplőben zajlik, mindig jóval fontosabb annál, ami a szereplő körül zajlik – és ez jelent meg már itt, eme még túlságosan is Jane Austen-i és Dickens-i hatásokat tükröző késő-viktoriánus regény lapjain is. Átmeneti mű – a saját hangját kereső, erős, borzasztóan erős irodalmi hagyományokat hurcoló és azokat olykor erőszakkal levető írónő tulajdonképpen utolsó olyan regénye, melyben nem felrúgja, hanem szeretetteljes kritikával ugyan, de követi e hagyományokat.

„Nem várok második kiadást. De mégsem gondolhatok mást - lévén az angol regény olyan, amilyen - mint hogy eredetiség és őszinteség dolgában nem állok rosszul a modernek között. Leonard nagyon melankolikusnak tartja a filozófiáját… De ha többet foglalkozunk az emberekkel, és elmondjuk, amit gondolnak, hogyan lenne elkerülhető a melankólia? Mégsem ismerem el, hogy reménytelen lennék: csak az előadás oly különös ezúttal; mert ha a forgalomban lévő válaszok nem fogadhatók el, az embernek újat kell keresnie, és a folyamat, melynek során túladunk a régin, miközben egyáltalán nem vagyunk biztosak benne, hogy mi állítható a helyébe – bizony fájdalmas.”

A regény maga egyszerre klasszikus social comedy és annak finom kifigurázása – önéletrajzi elemekkel tarkítva; a jól ismert londoni irodalmi élet finom kritikájával; számos, később védjeggyé váló jelkép első megjelenésével. Hősnője, a tekintélyes irodalmi családból származó Katharine Hilbery egyszerre szabadulna a viktoriánus költőóriás nagyapa, az életét a nemzet költője emlékének ápolására áldozó anya és a családi házat s életet múzeummá változtató törekvést ironikus távolságtartással kezelő hivatalnok apa szorításából – és szentelné életét a konvencióknak. Katharine bizonytalan, óvná örökségét és felrúgná kötelmeit; kacérkodna a szüfrazsett mozgalommal, de meg is adná magát egy társadalmilag elfogadott házasságnak, ahogy a nagynénik viktoriánus kórusa szajkózza; az irodalom hithű szolgájaként vezeti körbe a látogatókat a nagy költő múzeumában és lelkesedik az elvárt mértékben a versekért, miközben estéit bonyolult matematikai számítások bűvöletében tölti.

Katharine jegyese a reménybeli költő és felső-középosztálybeli hivatalnok, William Rodney, aki azonban egy balul sikerült vidéki kiruccanás alatt beleszeret menyasszonya unokatestvérébe, egy lecsúszott nemescsalád fiatal, kissé egzaltált és bájosan szertelen lányába, Cassandrába. Miközben jegyese útját egyengetné szíve hölgye felé, Katharine közel kerül egy alsó-középosztálybeli kishivatalnokhoz, Ralph Denhamhez, akibe viszont fülig szerelmes mindannyiuk jó ismerőse, a szüfrazsett mozgalommal eljegyezkedett Mary Datchet. Így öten járják hol komikus, hol tragikus, hol rendkívül ironikus táncukat egymás - és saját érzésiek - körül. Még nagyon viktoriánus a téma: jó házasságoknak kell köttetniük, lehetőleg a társadalmi osztályhatárok átlépése nélkül, a fiatal lányoknak révbe kell érniük, a konvencióknak be kell tarttatniuk – de már modernbe hajlik a megvalósítás: Katharine és Ralph maguk mögött hagyják a rosszalló rokonokat és futnak bele a világba hogy megleljék saját érzelmeiket, William hagyja hogy tulajdon jegyese beszélje rá a színjátékra, Mary pedig büszkén vállalja, hogy hivatása mellett tette le a garast.

Ám amiben a regény igazi ereje rejlik, az a szereplők szüntelen önanalizálása. Épp az, amit Katherine Mansfield „intellektuális sznobizmusnak” nevezett lesújtó kritikájában (amivel egyébként Woolf nagyrészt egyet is értett). Korában szokatlan módon szereplői mondhatni megállás nélkül elmélkednek saját érzéseik mibenlétén – és úgy általában, az érzések, a hangulatok, a benyomások, az élet értelmének mibenlétén. Ez a korai egzisztencialista hatásokat mutató analitikus elbeszélés persze nem egyszer az élvezhetőség kárára megy – ugyanakkor rendkívül érdekes olvasni, honnan tisztult le ez a technika a Mrs. Dalloway vagy A világítótorony sűrűségéig. Érdekesség, hogy a regénnyel egy időben született A modern próza című esszéjében Woolf már a jövőbe tekint és az Éjre nap elbeszéléstechnikájával és valóságábrázolásával határozottan ellentétes nézeteket fektet le – nem példátlan egyébként, hogy esszéiben „előrébb jár” mint szépirodalmi műveiben, de tán itt a legkiugróbb a saját magában hordozott ellentét. Következő regénye, a Jacob szobája már határozott előrelépés a jellegzetes Woolf-i hang megtalálása felé, egyben átmenet az utolsó hagyományos és az első minden irodalmi hagyományt felrúgó regény között. Azt hiszem, ezzel folytatjuk hamarosan…


Kiadó: Európa
Fordító: Tandori Dezső

2017. szeptember 4., hétfő

Martin, Martin és... Martin

Nem nézem. De annyira érdekel, hogy elolvassam az összefoglalókat a Hogy Volt-on (vagy egyebütt). Úgyhogy ha nem is vagyok képben minden finomságot illetően, azért a fő vonalakat látom. Annak idején, amikor megtört bennem a kíváncsiság a könyveket illetően, s mint egy zátonyra futott hajót, lerakott a hordalékain ez a történet, írtam egy bejegyzést – amit sokan szerettek az olvasóink közül; úgy vélem, itt az ideje, hogy megszemléljem megint ezt a történetfolyamot, mert számos érdekes tanulsággal szolgál…


Az akkor jósolt pozitív előjelű hullasereget illetően tévedtem – úgy látszik, Martin mégsem rajongott a Magic & Gathering meséjéért annyira, mint hittem (vagy amennyire a maga meséjéből sokáig úgy tűnt). Bár a halálok valóban flexibilisek a világában, csak jelen kell legyen egy kívánatos vén banya (vagy valaki más, szintúgy tűz-közeli)… Így most van két Targaryen, meg két tűzokádó sárkány (meg egy zombisárkány, hogy el ne felejtsem…); kár hogy csak kettő, sokáig dédelgettem a gondolatot, hogy Tyrion sárkánylovassá avanzsál – de úgy látszik erre tényleg csak az a beteg valyriai vérvonal alkalmas. Mert az viszont számos pillanatban látszott az utolsó előtti évadban, hogy az a vérvonal beteg… Baelish-t is felzabálta a maga szarkavaró ördöge – amit különben hozzá kicsit méltatlannak érzek, jobb taktikusnak gondoltam annál, minthogy így figyelmen kívül hagyja a Háromszemű Holló jelenlétét (aki visszamenőleg is mindent lát…). Siratni nem fogom, éljen a megint megélt és kiszolgált olvasói bosszúvágy.

Mert erre viszont a leggonoszabbul rájátszik a sorozat – főleg Arya figuráján át. Aki miután kiválasztódott (volna), hogy egy bitangul beteg módon kifundált halálisten sújtó keze legyen, úgy döntött, hogy ő mégiscsak egy bosszúvágyó Stark. Vicces, hogy tömegek rajonganak a kicsi lányért, aki amúgy egy hideg fejű, szívtelen tömeggyilkos. Emlékszem, ezt először abban a bájos jelenetben láttam benne meg, amikor a harmadik évad vége felé a Véreb meg akarta enni a kocsmában azt a kurva csirkét – csak nem hagyták neki a Lannister-katonák, élükön azzal a kedves figurával, Polliverrel, aki még a második évad elején szúrja torkon a kiscsajtól elvett Tűvel a járóképtelen Lemmyt. Ahogy a csirkevacsorán Arya a visszaszerzett pengével és az egykor kiejtett szavakat megismételve nyakon szúrja Pollivert, megjelenik az arcán az egész szituáció maradéktalan élvezete.

Hogy aztán erre a sokat dédelgetett hajlamra ráüljön a teljes kiképzés a Sokarcú Isten templomában… a vége: itt van nekünk egy kedves, szerethető tömeggyilkos. Valahol röhej, de Martin megmutatja általa, hogyan tudunk stílussal vert gyilkosoknak szurkolni könyvben és filmen, Leon a profitól Don Corleonén át Block bérgyilkosáig – felépíti az egész indokrendszert… Nem kellene elfelejteni, hogy ugyanezen az alapon rajonghatnánk a Balkán összes ikonikus halálosztójáért, ott például bizonyos helyeken évszázadokra visszamenő, gyönyörű tradíciója van a vérbosszúnak…

Ilyen játékokat többet is játszik - nem mennék bele mélyebben, de a „nagyság ára a gátlástalanság”, a „demagóg valláspondróság a legnépszerűbb”, a „szerelem érdek, vagy megszívtad” témaköröket (s még jó párat) is kimaxolta, úgyhogy bizonyos szempontból ez a sorozat egészen széles körű populáris médiatükör. Mindazonáltal (ahogy Timi felhívta rá a figyelmem) az utóbbi évadban nem vesztettünk igazán lényeges karaktert Baelish-en kívül, a Stark gyerekek, a Lannister-tesók, a Sárkányok Anyja és környezete nem hullajtott hőst – de én arra számítok, hogy az utolsó évadban majd közöttük is arat a kaszás. Martinnál még mindig nem teljesen egyértelmű, hogy milyen hátsó szándékkal dédelgeti bizonyos szereplőit – kinek jut epizódot és kinek finálét záró véres vég.

Egy kedves barátommal merengtünk el a minap azon a kvázi középkori realizmuson, amit Martin ebben az időbe fagyott világban művel. Tény, az egykori testmegszüntető metódusok karóba húzástól élve égetésig ebben a sorozatban egytől egyig megjelennek, mit megjelennek: fajsúlyos szerepet kapnak ennek a soha-kornak a felfestésekor. Ennyiben is tabut tör – mert az fixa ideám még mindig, hogy ez a sorozat egy kerülőutakon (könyvkiadáson át) megejtett bosszú az egykori kivágott jelenetekért, a megnyirbált történetszálakért, a betartatott tabukért és filmes szabályokért, amivel a sorozatíró Martint gyötörték a producerek és rendezők, a „négy öltönyös fickó”, akik biztonsági játékot vártak el, a szent nézettség oltárára helyezett tutira befutó, kidekázott sikert – ami azért még legyen innovatív és bátor, bizonyos határok között. Az Alkonyzónával annak idején e műfajban is komoly nevet szerző író tíz éven át sorozatötleteket írt – de sorozat egyikből se lett. Tartom: ez egy gigantikusra hizlalt elégtétel és fricska a pénzemberek felé, akik jó ideig nem finanszírozták Martin ötleteit…

Itt aztán kitombolhatja magát. Eleget téve persze néhány komoly szabálynak, hogy megszeghesse az összes többit. Karakterfejlődés például dosztig van itt – elég, ha csak a Stark gyerekeket nézem… Visszahozott hősök is fullban nyomják – ez is egy jópofa, zárt kisvilág, ahol előbb vagy utóbb aki érdekes volt öt pillanatig, az előkerül. Az más kérdés, hogy olykor csak azért: ne egy érzelmileg nulla értékű „hős” haljon tévéhalált a szemünk láttára. Szerintem még jó pár izgalmas meglepetés lehet a tarsolyában – nem lepődnék meg rajta, ha például a zombi-Hegyről kiderülne, hogy Tywin fia, hogy ne az egyre jobban épülő várakozás valósuljon Cersei végzetének jó régen megjósolt beteljesedésekor – amikor hátba szúrja a (vajon melyik) testvére. Ironikus lenne – hiszen pont az ő parancsára bűvölték vissza a mozgásképességbe, és kedvesen megmagyarázná azt is, mit evett Tywin a Clegane família kezelhetetlen kölkein... Mindazonáltal nagyon kíváncsi vagyok, meg meri-e lépni a legnagyobbat – kinyírja e a végén a Másokkal együtt a sárkányokat, a sárkányok anyját és (újdonsült) apját, a Stark lányokat és fiakat, az összes kisebb és nagyobb trónkövetelőt, és tényleg a trónra ülteti-e a favoritom, az aranykezű ikertesóbaszó Jamie Lannistert…
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...