2011. augusztus 24., szerda

Trónok harca - kicsit másképp...

Kis blogunk történetében most fordul elő először, hogy ketten is írunk egy könyvről, de mivel a Trónok harcát beválogattam a Várólistacsökkentő játékba (amivel milyen jól haladok…), ha már elolvastam, írnom is illik róla valamit. Ráadásul ez a sorozat a maga módján tényleg elképesztő, úgyhogy megérdemli, hogy még egy kicsit többet foglalkozzunk vele, mint eddig – azzal együtt, hogy én nem lettem annyira megveszekedett rajongója, mint Zoli, és bár nagy részével egyetértek annak, amit írt, azért vannak kritikáim.

Évek óta nézegettem ezt a sorozatot, először akkor keltette fel az érdeklődésemet, amikor állandóan a tolkien.hu fórumain töltöttem az időmet, és A Gyűrűk Ura rajongói ajánlgatták. Mivel utóbbi iránti elkötelezettségünk nem is kérdés, úgy voltam vele, hogy amit a Tolkien-rajongók szeretnek, az csak jó lehet. Aztán csak tologattam magam előtt, de a rengeteg olvasnivaló közepette sosem volt annyi időm, hogy jó szívvel belevágjak egy alsó hangon is (eddig) négyezer oldalas szériába. Két évvel ezelőtt Zoli elolvasta az első kötetet, el is kezdett vadul rajongani, én szépen elmeséltettem magamnak a történetet, és jól elvoltam – pár együtt töltött év után óhatatlanul kialakul, hogy úgy tekintünk az egyikünk által olvasott könyvekre, hogy „olvastuk”, a közös blog meg csak tovább súlyosbítja ezt, úgyhogy én szépen le is mondtam arról, hogy elolvassam.

És akkor jött a sorozat, benne Sean Beannel, amit muszáj volt megnézni! Tudom, az igazi rajongók, akik már akkor az ötödik rész megjelenéséig hátralévő napokat számolták, amikor nálunk még senki nem hallott Martinról, mélységes megvetéssel kezelnek mindenkit, aki csak a sorozat és a felhajtás miatt lett SoF&I-olvasó, de ez van, vállalom… Azért úgy terveztem, hogy előbb elolvasom az első részt, de nem jött össze, a fránya HBO túl korán elkezdte a szériát :)

Így alakult, hogy előbb láttam a sorozatot, és utána olvastam a könyveket. Ez a fordított sorrend általában nekem sincs ínyemre, de most nem érzem azt, hogy nagy mértékben befolyásolt volna. Voltak dolgok, amik tetszettek a filmben, és nem tetszettek a könyvben, és fordítva is. Voltak szereplők, akiket utáltam a filmben, és szerettem a könyvben, de akadt példa az ellenkezőjére is. És persze voltak olyan dolgok, amiket mindkét verzióban imádtam – meg olyanok is, amiket utáltam. Az első két könyvön vagyok túl, egyelőre kicsit sok volt így egyhuzamban (nem olvastam mást mellette, és azért a rétestészta módjára nyúló cselekmény egy idő után megfekszi az ember gyomrát), de némi szünet után biztosan folytatom – bár legszívesebben én is várnék, amíg az egész sorozat el nem készül, mert azért így félbehagyni dolgokat elég disznó dolog Martintól…

Ami maradéktalanul tetszett, az Martin aprólékosan kidolgozott világa, amit valóban csak Tolkienéhez lehet hasonlítani. Ahogy Zoli, én is A Gyűrűk Ura miatt kezdtem egyáltalán fantasy-t olvasni, és azóta is minden olyan könyvben, ami a kezembe került ebből a műfajból, ezt a kidolgozottságot, mélységet keresem, azt az érzést hogy ha megkérdezném a szerzőt, hogy X szereplő nagyanyjának a sógorának ki volt a legjobb barátja és kivel verekedett először, kapásból rávágja a választ, és felvázoljon nekem húszoldalas családfákat és kronológiákat egy perc alatt. Persze ez egy ostoba sarkított példa, de le merném fogadni, hogy Martin tudna rá válaszolni. De megvan ez a kidolgozottság a komolyabb dimenziókban is – Martinra egyáltalán nem jellemző az, ami engem a leginkább elrettent a klisés fantasy-történetektől, hogy innen-onnan jött emberek mindenféle motivációk nélkül harcolnak csak úgy, meg nem határozott célokért, vagy egy láda aranyért. Itt gyönyörűen körülrajzolt, századokon átívelő ellenszenvek és rokonszenvek vannak, hatalomért versengő családok, jól követhető motivációs hálók, (a zsáner keretein túlmutatóan) hiteles politikai csatározások, intrikák. Ez az, ami a szememben elemeli Martin sorozatát a kardos-gyilkolászós áltörténelmi kalandregénytől, aminek sokan tartják.

Azzal együtt, hogy az az erőszakmennyiség és naturalizmus, ami csak úgy ömlik a lapokról, olykor kiverte nálam a  biztosítékot. Már a sorozatot is majdnem otthagytam az első rész után, mert kiborított a végén látható jelenet – de annyira, hogy egy estén át veszekedtem Zolival, hogy ez milyen kegyetlen és én ilyet nem nézek, pláne nem olvasok. Nem a dolog maga borított ki (ami ott még csak nem is naturális), hanem az a hétköznapiság, ahogy ábrázolódik, és az a kaján vigyor, amivel megnyomorítanak egy gyereket. És ezt egész jól elkapta a film, mert a könyvre is ez jellemző: gyilkolni, rabolni, erőszakolni, másokat megcsonkítani pont olyan hétköznapi tevékenység Martinnál, mint enni vagy inni. Az élet mintha semmit sem érne, és nem csak háborúban, békében sem. Na, ez az, ami engem azért picit kiborít, és ezért nem lesz Martin világa sosem olyan kedves, mint Tolkiené. Rám lehet fogni, hogy menekülést keresek a valóság elől, de tény, a fantasy-ban én az emelkedettséget, a „tündérmesét” keresem, ha tetszik, azokat az értékeket, amik a való világunkból teljesen kivesztek. Szeretem a drámát, szeretem a valóságszagú történeteket, szeretem, ha megtépáz és szétmarcangol egy könyv, a kedvenceim nagy része is ezt teszi, de ha fantasy-t olvasok, akkor nem arra vágyom, hogy egy épp olyan mocskos, kiábrándult, undorító világba csöppenjek, mint a valóság.

Ugyanakkor értékelem Martin következetességét, mert ami például a szereplőit illeti, nagyon szépen tartja magát a saját maga által felállított játékszabályokhoz – itt senki sem hibátlan, senki sem hős, és senkit sem lehet kritika nélkül szeretni. Zoli szerintem nagyon jól megfogalmazta, hogy Ned Stark sorsa miért is olyan keserves – mert Martin egy igazi hősi fantasy-karaktert helyez bele egy velejéig intrikus közegbe, ahol a becsület, a tisztesség, az elvek semmit nem érnek. A legtöbben sikerrel alkalmazkodnak ehhez – csupa szarkavaró, élősködő, köpönyegforgató, trónbitorló, testvérgyilkos és még ki tudja, mi színesíti ezt a  világot. Persze van, aki másképp indult, csak a körülmények juttatták idáig, látunk magunk előtt ártatlan gyerekeket tragédiák által felnőni és gyilkossá válni, látunk ostoba fiatal lánykát hataloméhes önjelölt királynővé válni, és látjuk, hogyan lesz a becsületre hallgatva gyilkossá valaki.

Számtalan emlékezetes karaktert vonultat fel a könyv, és még nem is ismerek mindenkit – tudom, hogy a  harmadik részben még jó néhányan felkerülnek a táblára. Ami egy picit zavar, hogy néha érzem, Martinnak melyik szereplője áll közel a szívéhez, vannak, akiknek jóval érdekesebb cselekményszál jutott, másokén meg úgy kellett keresztülverekedni magam. És persze már most körvonalazódnak nagy túlélő karakterek, meg olyanok is, akiknek annyira, de annyira nagy esélyük van a győzelemre, hogy tuti elbuknak a legvégén. Van, akinek nagyon drukkolok, van, akinek nagyon a fejét venném, van, akinek nagyjából sejtem, mi lesz a sorsa, és van egy abszolút kedvenc, a legsötétebb ló, akivel kapcsolatban még csak halvány tippjeim sincsenek: Tirion. Valószínűleg a legokosabb szereplő a  történetben, és az egyetlen, aki valóban tudja, hogyan kell játszani a „hatalmasok játszmáját”, de hogy mi lesz vele, az a történet jelen pontján megjósolhatatlan – és ettől lesz számomra még érdekesebb.

Szerintem egyébként Martin leggonoszabb húzása, hogy folyamatosan gubancolja a szálakat, arra késztetve minket, hogy nyálcsorgatva olvassunk ezeroldalakon át a Vastrónért folytatott küzdelemről, miközben az első kötet végén kimondódik egy nagyon fontos mondat: „Amikor halottak portyáznak éjszakánként, azt hiszed, számít, ki ül a Vastrónon?”. Ha hasonló szellemben folytatja a sorozatot, még néhány ezer oldal múlva talán jól az orrunkra koppint, és közli, hogy gyerekek, ez az egész egy teljesen felesleges kötélhúzás volt, mert ami igazán számít, az a Falon túl van – és lerendezi mondjuk egy fél kötetben. Bár már ott tartanánk!

Zoli a sorozatról: 

Trónok harca - I. évad 

És a könyvekről: 

Trónok harca

Királyok csatája, Kardok vihara 

Varjak lakomája




Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...