Dan Simmons: Káli dala

„A Sudder úton egy szajha megölte a szeretőjét, és mohón felfalta a testét a szerelem nevében.
Káli kora most vette kezdetét.

A modern korunkban lemészárolt milliók halott gyomrából sikolyok törnek fel; a századunkat trágyázó tömegsírokból dühödt kórus harsog.

Káli énekét zengik mindenütt.

A játszó gyerekek körvonalai örökre ráégtek egy leomlott falra, amikor a bomba villanása egy pillanat alatt feketére pörkölte a betont.

Káli kora most vette kezdetét.

Az apa türelmesen megvárta, hogy négy lánya közül az utolsó is hazaérjen az iskolából. Szelíden a lány halántékához illesztette a revolvert, kétszer lőtt, majd az anyja és testvérei holtteste mellé fektette a meleg testet. Amikor a rendőrök rátaláltak, egy altatódalt dúdolt halkan a néma tetemeknek.
Káli énekét zengik mindenütt.”

Dan Simmons sajnálatos körülmények okán került a könyves diskurzus középpontjába a napokban – furcsa véletlen, hogy pont akkor vettem végre kézbe a szerző korai horrorját, amikor kiderült: a minőségi magyar Simmons-kiadásoknak jó eséllyel búcsút inthetünk (ne legyen így…). Ilyenkor kicsit mindig megörülük, amiért nem habzsoltam be az eddig megjelenteket és lesz, ami lesz, vár még rám pár felfedezni való remekmű. A Káli dalát például évek óta kerülgettem. Többször leírtam már ezen az oldalon, hogy tőlem nagyon-nagyon távol áll az írott horror: most már biztos vagyok benne, hogy rossz szerzőivel, rossz alzsánereivel próbálkoztam eddig, mert Simmons rövid idő alatt másodszor cáfol rá erre (és mennyire jólesik leírni, hogy van még valaki, akit mellé sorolhatok [legalábbis horrortéren] egy fiatal magyar szerző: Veres Attila).

A Káli dala megjelenésekor elnyerte a World Fantasy-díjat, szerzőjét elindította a világhír felé vezető úton, a modern horror klasszikusának számít: de azért legyünk őszinték, a Hyperion-ciklus és az Ílion-Olümposz duológia után az olvasót bizony érhetik meglepetések. Így, a történelemmel-filozófiával-lételmélettel-intertextualitással bőven telepakolt sci-fi féltéglák után könnyen lehet egyfajta „miből lesz a cserebogár” érzetünk olvasáskor. Bizony, Simmons is volt kezdő író (és tudott hatszáz oldal alatt gondolkodni…). A Káli dalában persze már ott van jó pár a később kibontott központi témák közül, és naná, hogy már ekkor mindenről Yeats és a betlehemi szörnyeteg jutott szerzőnk eszébe, de ez még egy jóval egyenes vonalúbb, hagyományosabb regény.

Egy horror-regény, irodalomról, hitről, erőszakról, vérben fürdő istenekről, mélyen átitatva humanizmussal. Na, méghogy egyszerű… Robert Luczak költő és irodalomkritikus a Harper’s Bazaar felkérésére utazik Kalkuttába, hogy felkutasson egy rég halottnak hitt indiai költőt, akitől új versek bukkantak fel itt-ott, s megszerezze a versek kiadási jogát. Luczak indiai származású feleségével és csecsemő lánygyermekével kel útnak a mesés India képére minden pillanatban rácáfoló, tapasztalt utazók szerint leginkább a világ végbele tájékán elhelyezkedő Kalkutta felé, hogy ott Káli kultuszának imádói mellett sok éve meghalt és újra meg újra rituálisan feltámasztott, majd újra meggyilkolt költőkbe, gyerekrablókba, furcsa játékokat űző egyetemistákba, életre kelt istennőkbe botoljon. S közben megelevenedik egy szörnyű költemény, mely az erőszak, a félelem, a halál korát jövendöli.

Káli dala a borzalom dala. Nagyon nem az az India ez, amelyről annyira szeretünk olvasni, mi, kényelmes kuckónkból ki-kipillantó európai olvasók: nem a Travel Channel egzotikus útifilmjeinek világa, még csak nem is a valósághűbb képet festő, de alapvetően a nyugati szemnek is szánt, reményt is adó szépirodalmi regényeké (mint az India, India vagy a Sántárám). Ez maga a megtestesült pokol. Az utcákon hömpölyög a nyomor, a koldusseregek agyonnyomják a véletlenül arra tévedt utazót, a gazdátlan holttesteket épphogycsak elföldelik a parkokban hogy aztán girhes kóbor dögök kaparják ki az oszló testrészeket, miközben köztük félpucér gyerekek játszanak a koldusmaffiára várva, mely megcsonkítva dobja újra utcára őket. És közben mindenki imádja az erőszak és a halál istennőjét. Káli kultuszának központja ez, a város, melyet olyan mélyen átitat a borzalom, hogy akadnak, akik szerint az se lenne elég, ha sóval hintenék be a nyomát, mint Karthágóét – egyszerűen ki kéne törölni a létezésből. Érdekes, hogy Kalkutta létező városának leírása egy nem is olyan rég olvasott fantasy-várost juttatott eszembe: Robert Jackson Bennett Vúrtyavasztánját. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a Lépcsők városa trilógia szerzőjére inspirálólag hatott a Káli dala.

Kalkutta elnyel. Nincs menekvés előle. Luczak is mélyre merül, túl mélyre – olyan mélyre, ahonnan már úgy néz ki, nincs visszaút. Az indiai költő utáni vadászat az elképzelhető legnagyobb borzalomba torkollik. És itt most nem a hús-vér testet öltő Káli szoborral lezajló horrorpornóra gondolok, ami legalább annyira tipikus kamaszfantázia, amennyire jellegzetesen amerikai tökösfickó-paródia a „Megyek és megölöm a kurvát!” felkiáltás amellyel hősünk elindul leszámolni az istennővel. Simmons nem rest kiszolgálni az olvasói igényeket, miközben azért nyilvánvalóvá teszi, hogy a kép, melyet a tehénszarban heverő holttestek felett taposó isteneket imádó Indiáról fest, a hely kultúrájáról, hiedelemvilágáról, történelméről mit sem tudó amerikai utazó által elénk festett kép. Többszörösen önmagába csavart, illuzórikus kép ez, a borzalom viszont valós: Luczakkal valóban megtörténik a legrosszabb, ami történhet. Ami után bármelyikünk beállna Káli kórusába. Simmons nem kertel és nem kegyes a hőseivel, humanizmusa most sem abban nyilvánul meg, hogy bárkit megóvna a tragédiától (hogy elfedné, hogy létezik a tragédia a világban), hanem abban hogy kimondja: bármi történik, miénk a döntés hogy átengedjük-e a gyeplőt az erőszak kultuszának. A könyv megjelenése óta eltelt időben Káli dala csak egyre hangosabb lett. Lehet, nincs remény a megfékezésére. Kórusa egyre csak nő, nő, nő. Ám más hangokat is lehet hallani. Más dalokat is lehet énekelni.

Kiadó: Delta Vision

Fordító: Békési József

Dan Simmons: Olümposz

"Haragot, istennő, zengd Péleidész Akhilleuszét, vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak, mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette, míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak és a kutyáknak dobta. Betelt vele Zeusz akaratja, attól kezdve, hogy egyszer szétváltak civakodva Átreidész, seregek fejedelme s a fényes Akhilleusz..." Így ér véget az Olümposz, az Ílion szerves folytatása - mondhatnám: szinte pontosan úgy, ahogyan egykor elkezdődött. Mondhatnám, csak rögvest hozzá kéne tennem, óriási ajándék a történetben, ha valami olykor úgy ér véget, csaknem úgy, ahogy kezdődött: a nyitva hagyott lehetőségek tovább gondolható boldogságában...

Haragot zengj, Múzsa, Dan Simmons haragját - mert teljesen érthető okokból és miértünk haragszik. Csak mivel büszke rá (szokta volt mondani), hogy bármit képes megírni, a haragját is többszörös attrakcióba csomagolta, ahol a csomagolás legalább akkora érték, mint a belegöngyölt ajándék harag. Ajándék harag olvasni tudó, érdeklődő embereknek, akik (ha nem ismerik) legalább utánaolvasnak a rövidített verzióknak a neten, az Íliásznak, az Odüsszeának, Shakespeare hőseinek - olyanoknak ajándék ez a duológia, akik az első értetlenség sokkja után (ki a 'tosz például az a Prosperó) legalább beütik a nevét a keresőbe. Mert azoknak ezen a sajátságos kerülőúton, filozofikus-irodalmi űroperán át nyikorogva kitárul a kultúra könyvtárának olajozatlan ajtaja is. Szeretném hinni, hogy ez a kötet vírus lehet, hogy terjesztheti a harag másik, szintén értetlenség szülte testvérke-arcát: a puszta kíváncsiságot.

Mert ez a könyv egy csavaros, ezer szinten a már elmesélt kincseink testén Setebos módjára élősködő harag-attrakció - a felejtés ellen. Dan Simmons szerintem felmérte, ebben a rémületes sebességű száguldásban immár egyre több morzsolódik le belőlünk; az ember felismeréseiből egyre több pazarul megfogalmazott vízió fakul elmosódott, egy pillantásnál többet nem is érdemlő óriásplakáttá az információs sztráda mentén. Ugyan hány diáknak van ereje és ideje tényleg hozzálassulni egy olyan, maga tempóját olvasóra követelő eposzhoz, mint az Íliász? Vagy hánynak van türelme és kíváncsisága egy olyan sokrétű, figyelmet feszítő drámát a virtuális jelenlét, mobilozás nélkül végigülni, mint A vihar? Nekem egyértelmű, hogy ezek az erős utaláshálók, amiket az író szinte az életműve egészében (kevésbé nyilvánvalóan a Hyperion történeteiben, de valamilyen szinten még a Terrorban is) aláfeszít a mindig akció- és feszültségdús cselekménynek, ezek az olykor drótkötél-vastagságú megidézések oda irányítanák a figyelmed: a forráshoz. Hogy megállj mellette, kortyolj és gazdagodj. S hogy lásd minél több kísérletünket válságok megoldására - hogy valójában kisebb legyen benned a világ-száguldás adrenalin-lökete keltette harag...

Az Ílion végén hagyott hősök, az akháj Akhilleusz és a trósz Hektór abban a megbolygatott mesében - a bránkapuval összefércelt kicserélt Mars és ősrégi Föld határán vívott (az eposztól immár alaposan elszakadt) mesében - épp háborút vív a halhatatlan olümposzi Istenekkel; az űrből érkezett félig robot, félig szerves moravec seregek segedelmével végre némi esély birtokában. A poszthumánok fénylő gyűrűivel övezett "valós" (számunkra posztapokaliptikus jövő-idejű) Földön az ódivatú emberek a világuk összeomlásával szembesülnek - semmi nem működik, a szervitorok bedöglöttek s az eddig engedelmes robot-védelmezők, a vojnixok háborút indítanak a működő faxkapuk híján egymástól elzárt közösségeik ellen. Még jó, hogy a valahogy emberek közé csöppent Odüsszeusz (avagy ahogy magát hívja: Senkise) némileg felkészítette az embereket az elkerülhetetlen harcra... amit viszont hőseinknek, Harmannak és Adának, Hannahnak és Daemannak - s a többi ódivatúnak kell megvívnia. A moravecek egy válogatott csapata (Mahnmut és Orphu is, naná) a Földhöz közeledik, hogy felszámolja a kozmikus katasztrófával fenyegető kvantum-események forrását. Ráadásul megjelenik egy hatalmas, kezek és csápok ezrein mászkáló, isteni hatalmú agy-lény, Setebos is a földön, hogy elhintve rajta tojásait, felfalja a bolygó elmúlt lelkekből önkéntelen szövődő kollektív emlékezetét.

Ennyi szándék és ennyi nagyformátumú szarkavaró jelenlétében egyik helyszínen se lehet panasz a cselekményre, ez a kötet talán még inkább hullámvasút, mint az előző. Az irónia, a szemtelenség, a szókimondás, ha lehet, csak fokozódik - az irodalmi múlt pedig eszelősen ügyesen kovácsolt (Heavy-)metál páncélok és pajzsok védelmében keresi a foglyul ejtett fekete lyukak, kvantumteleportáció és faxkapuk jövőjében a maga kapaszkodóit. Végre teljesen világosan érteni, a poszthumánokat mi vette rá, hogy görög isteneket játsszanak - milyen háború elől, s kinek a segítségével menekültek a mítoszi Trója falai alá; értelmet kap az ódivatúak sajátos, kényelmes és korlátozott sorsa ugyanúgy, mint az őket immár akár beáldozó félisteni-poszthumán játékosok bornírt közönye. Azért az nem akármilyen pillanat, amikor Hockenberry professzor (esemény-katalizátor, esetlen összeesküvő, s még esetlenebb harcos - de alkalmasint Szép Helené szeretője...), az egykori szkholiaszta ráébred a maga pontos szerepére, pont akkor, amikor persze mégse úgy alakul az a szerep, ahogy az őt bábként mozgató erő azt elképzelte... s nem akármilyen pillanat, amikor ráébredsz, mit keresett a Prospero által Prométheusznak becézett Harman az Atlanti-törésvonalban, a rég elfeledett tengeralattjáró roncsa mellett...

A cselekmény tehát megint (bősz űroperai receptek mentén) világmegmentés (sőt, világok csoportos megmentése, egy pakkban...). Akár haragudhatnék érte, de ezzel a csomagolással ez az ajándék harag egyszerűen helyén való. Főleg ha felismered: ez a mese erről a világról, amiben született, menthetetlennek ítélve azt, egyszerűen lemond. Ez a történet hallatlanul pesszimista alapállásból épít fel egy másféle, élhető haragot, mint ami a jelenlegi létünkből következne. Úgy, hogy hitet tesz a megőrzés mellett, az éltetés mellett, a kincseink még ebben az olykor szinte kiszipolyozott formában is ragyognak általa. Dan Simmons alapállása józan és realista, sajnos; és hogy így, egy science fiction mű kapcsán hozhatom szóba a realizmust, talán pontosan jelzi, ez a történet megint mennyire nem rabja a saját műfaja határainak.

Az elmesélt utaknak ereje van. El kell mesélnünk egymásnak az útjainkat, s az egykorok útjait sem felejthetjük el, mert minden elfelejtett ösvény a gyengeségünk növeli. A kiszolgáltatottságunk azoknak az erőknek, akik (bármelyik múltban, vagy jövőben) egyszerű, lecserélhető, jelentéktelen bábként mozgatnának bennünket - mintha laboratóriumi fehér egerek volnánk Minótaurusz professzor labirintusában. Vagy mintha egy-egy program volnánk csak egy bolygó méretű kvantumszámítógépben, a szabad döntés illúziójával vert, törölhető és újratelepíthető programok. Amíg emlékszünk a kincseinkre, s tovább adjuk őket, a puszta létünkkel nem törlődik az emberség is. Haragot zengj, Múzsa, ha annak van az ideje. De még ez a harag se felejtsen el emlékezni. 

Dan Simmons: Terror

„Az élet magányos, nehéz, brutális és rövid.

Ezt racionális ember nem tagadhatja. És Francis Crozier az álmai, a fejfájásai és bizarr, új keletű vágya ellenére, hogy higgyen, racionális ember maradt.

Ha a londoni házában, kandallótűz mellett ülő szalonkabátos férfi is megérti, hogy az élet magányos, nehéz, brutális és rövid, hogyan tagadhatná ezt egy megfagyott hússal és szőrmékkel megrakott szánt húzó ember egy névtelen szigeten, az eszelős sarkköri égbolt alatt, aki minden civilizált helytől ezer mérföldre lévő befagyott tenger felé tart?

És egy elképzelhetetlenül rémisztő sors felé.”

Dan Simmonst olvasni nekem terápia. Eddig kétszer fordult elő, hogy egy-egy brutális féltéglájával kirángatott hosszabb-rövidebb olvasási válságaimból (Hyperion és Ílion – mindkettő röpült is a kedvencek listájára); és bár ez most nem sikerült ennyire egyértelműen (tartok tőle, hogy a tartós kimerültségen és a krónikus idő- és energiahiányon semmilyen könyv nem segít), tény: idén ennek az olvasását élveztem legjobban és ettől kaptam meg leginkább a belefeledkezve-olvasásnak azt a semmihez sem hasonlítható élményét, ami annyira hiányzott az elmúlt fél évben.

Namármost ez egy picit groteszk, hisz ez egy cseppet sem élvezetes könyv. Inkább nehéz, brutális és hosszú. A szerző iránti rajongásom mértékét jól jelzi, hogy bár utálom az írott horrort (pontosabban: nem olvastam még olyan horrornak aposztrofált művet, amin kicsit is féltem volna, ellenben olyat, amit röhejesnek tartottam, jópárat, undorítót meg még többet – de számomra a trash nem horror…), mégsem gondolkodtam egy percet sem, olvassam-e a Terrort. Ami egyébként szerintem szintén nem horror – vagy legalábbis nem olyan horror, amit én eddig horrorként olvastam. Lehet, hogy ilyen (kéne legyen) az „igazi” horror? Fogalmam sincs… A Terror számomra leginkább történelmi regény, némi misztikummal és rengeteg lélekboncolással. Kategorizálja be, aki akarja. (Simmons egyébként is eléggé bekategorizálhatatlan szerző: a minden irodalmi skatulyát játszi könnyedséggel áthágó és még jól szembe is köpő Íliont egyszerűen sci-fiként aposztrofálni meglehetősen semmitmondó, még ha igen, tudományos is meg fantasztikum is… Nem is beszélve a Hyperionról ami hatszáz oldalnyi filozófia.)

Szóval nehéz, brutális és hosszú… Éppúgy, mint Sir John Franklin expedíciójának jégbe fagyott évei valahol a sarkkörön túl, Észak-Kanada jeges partvidékén. A Franklin-expedíció tragédiája nagyjából annyira ismert, mint VIII. Henrik hat feleségének szappanoperája, szóval spoilerezni nehéz a könyvvel kapcsolatban – persze kézbe véve ezt a hétszáz oldalas monstrumot és elolvasva az első fejezetet, felmerül az emberben: most komolyan hétszáz oldalon keresztül arról olvasunk, hogy ez a százegynéhány skorbutos szerencsétlen hogyan haldoklik a jégmezőn? A végét úgyis ismerjük (gondoljuk mi…). Szerencsére Simmons újra meg újra felülmúlja a várakozásokat: az idősíkok és elbeszélők váltakozásával, pompás lélekrajzaival, a két hajó közti megosztott fókusszal, az időről időre bekúszó társadalomkritikával és filozófiával, az orvos alakjával (!) és a rejtélyes szörnyeteg valósághatáron billegtetésével olyan feszültséget tart fenn és úgy behúz a meséjébe, hogy a végén simán olvasnánk még hétszáz oldalon át. Jégpokol ide vagy oda.

Roppant érdekes élmény huszonegyedik századi városlakóként olvasni e tizenkilencedik századi felfedezők történetét: elképzelni sem tudjuk, hogy hogyan motiválhatta bármi, de tényleg, bármi arra ezen férfiakat (meg még sokezret), hogy öngyilkos küldetésekre induljanak az ismeretlenbe. Dicsőség? Pénz? Kalandvágy? Szökés? Láthatunk példát mindre és ezek legkülönbözőbb kombinációira is, és akad szereplő, akinek a háttértörténetét tényleg remekül dolgozta ki a szerző, ezzel együtt sem értem, hogy a többéves fagyhalál szélén táncolás, a betegségek, a kannibalizmus és a kudarc esélye hogy nem kergeti haza a kikötőből ezeket a fiúkat-férfiakat anyuci meleg szoknyája mellé? Mi a jó istenért mennek önként, dalolva a majdnem biztos halálba? Persze nyilván nem tudjuk megítélni mi, akiknek karnyújtásnyira a világ (meg a világháló, rajta pl a Franklin-expedíció története), de… De! Mindig egy marha nagy DE! Jó kérdés persze, hogy ha nem lett volna ez a sok mai szemmel nézve őrült, vajon mennyit ismernénk ma világunkból – végülis az északnyugati átjáró felfedezésében épp a Franklin-expedíció nyomába eredő kutatóhajóknak volt a legnagyobb szerepük, úgyhogy halálukban világhírűek lettek a srácok, tök jó.

Ami még az eredendő ostobaságnál is jobban fáj ebben a sztoriban, az a társadalmilag kódolt ostobaság: jelesül, hogy Franklin kapitány vissza ugyan nem fordul, mert hát egyszer már kudarcot vallott, ha megint úgy kullog haza, tuti kicsapják az Admiralitásból, inkább feláldozza százegynéhány emberét; de addig is jókat melegszik úri kabinjában, míg a matrózok halálra fagynak, és/vagy elájulnak a fáradtságtól kihallgatás közben, mert matróz nem ülhet le a tisztek előtt. Ahhh, apróságok ezek, de nemegyszer istenesen pofán tudtam volna csapni ezt a Franklint, pláne, amikor arra tette fel társai (hopp, pardon, nem társai: alárendeltjei) életét, hogy majd az asszony hajókat küld a megmentésükre (a híresen agilis Lady Jane Franklin amúgy tényleg szervezett pár mentőexpedíciót, csak hát az a pár év, ami eltelt közben, nem kellett volna). Remekül ábrázolja a regény nem csak az öngyilkos küldetések lélektanát és metódusait, hanem a viktoriánus Anglia társadalmi berendezkedésének visszásságait is. Nagyjából három kulcsszereplő tanúsít számottevő talpraesettséget és tisztán látást a sok közül: Crozier, a Terror kapitánya, aki Franklin halála után átveszi a parancsnokságot – kár, hogy csak egy felkapaszkodott ír söpredék, akit sosem fogad be teljesen az Admiralitás, egy jó házból való úrilánynak meg pláne rangon aluli parti; Goodsir, a seborvos, akit a tisztek mindig is másodvonalbelinek tartottak, hisz nem „igazi” doktor, csak nyiszál; illetve Bridgens, az öreg inas, aki meg… hát csak inas, szóval leginkább hallgass a neve.

S hogy hol a misztikum? Bennünk és körülöttünk, a szereplőkben, az olvasókban, a jégvidékben, az északi fényben, a tenger mélyén, a halottak szemében és az eszkimók ősi tudásában. Simmons jóízűen játszadozik velünk úgy hatszáznegyven oldalon át; mint ágy alól leselkedő szörnyeket figyelő kisgyermekeket dobál minket erre-arra: hol elhisszük, hogy egy emberfeletti méretű jeges szörny tizedeli a legénységet, hol biztosak vagyunk benne, az emberek őrületének játéka az egész. Aztán megcsavarintja a történetet és elénk pakol egy egész más világból érkező kisregényt, amiben már nem az a kérdés, létezik-e szörny vagy sem, hanem hogy mit teszünk mi, emberek a világunkkal, hogy képesek vagyunk-e élni azzal, amit ránk bíztak, hogy át tudjuk-e adni magunkat az ismeretlennek, a természetfelettinek, a másik embernek. Át tudjuk-e adni magunkat annak az embernek, akivé válni akarunk. Hogy tudunk-e hinni. Hogy Tuunbaq-ban vagy Memo Moira prédikációiban, az mindegy is.

Kiadó: Agave

Fordító: Farkas Veronika

Rövidre vágva #11 – Kis könyves vegyes

Legnagyobb fájdalmamra megint ott találtam magam, hogy itt tornyosul jó pár elolvasott könyv és az istennek sincs kedvem írni róluk – semmi különös, csak a szokásos lemez: munka, itthoni teendők, stressz, feszültség, nyafi. Mivel nem is olyan rég fejtettem ki azon véleményemet, hogy mekkora öngól arról nyígni a blogon hogy nincs kedvünk blogolni, ezt hagyjuk is ennyiben :) Persze írni meg kell – mert csak. Ilyenkor vesszük elő a rövidre vágva rovatot, ezúttal ismét csak könyvekkel: van köztük várólista-csökkentős, non-fiction, hosszú, rövid, tetszős és tetszős. Szerencsére bár blogolni annyira nincs mostanában kedvem, az olvasással nincs gondom – nagyon csúsznak a könyvek és nagyrészt tetszenek is. Bár mindig így lenne…

Dan Simmons: Hyperion bukása

Kezdjük is rögtön egy kedvenccel. Tavaly hosszú-hosszú évek várakozása után olvastam el végre Dan Simmons Hyperionját és alig bírtam megállni, hogy ne vessem rá magam azonnal a folytatásokra. Idén nagy taktikusan feltettem mindhárom részt a várólista-csökkentő játék listájára, hátha… A Hyperion bukása egy olyan pillanatban kapott el, amikor épp tanácstalanul álltam az otthonunkat ellepő mintegy kétezer kötet előtt, tökéletesen beleélve magam a „nincs egy olvasnivaló könyvem se” érzésébe. Most már tudom, hogy ha a jövőben bármikor – BÁRMIKOR – meglegyint az olvasási válság legenyhébb szellője is, Simmonshoz kell fordulnom.

A Hyperion bukása tökéletes folytatás – úgy bontja tovább az előző kötet által felvázolt világot és mélyíti el a szereplők történetét, hogy legszívesebben újra meg újra olvasnám mindkettőt, rétegről rétegre, fejezetről fejezetre boncolva. Egy fokkal tán kevésbé lubickoltam benne, mint az első részben – ott nagyon sokat tett hozzá Simmons eleve zseniális történetéhez a zarándokok különböző elbeszélői stílusa. Itt az elbeszélés már nem markánsan megkülönböztethető „sajátmesékre” bomlik, egyfelől jóval sokrétűbb, másfelől jóval hagyományosabb. Ellenben a történet, a megbomlott idősíkok, a megválaszolatlan kérdések és az etikai dilemmák sokkal inkább elterelik a figyelmünket a stílus finomságairól. A Hyperion egy bölcsészálom, a Hyperion bukása sokkal inkább agymunka – itt már nehezebb elkamuzni, ha az ember semmit nem konyít a sci-fi zsánerhez és elsőre a torkán akadnak az Időkripták :)

Jöhetnek a folytatások!

Muriel Spark: Célszerű lődörgés

Jó pár éve már, hogy egy amúgy nagyon nem-cukiskodós online ismerős azt mondta nekem erre a könyvre, hogy cuki bölcsészregény – ami elég is volt ahhoz, hogy elvesszek. És tényleg az. Szellemes, okos, vicces kisregény, századközepi angol (nagyvárosi, értelmiségi) miliő; néhány ecsetvonással markánsan felrajzolt szereplők; már-már vérre menő bonyodalom egy kézirat (!) körül és az egésznek a közepén egy imádnivaló, talpraesett, ugyanakkor nem kissé pimasz írónő.

Fleur Talbot éli a kezdő írók tipikus életét – könyvekkel telizsúfolt albérleti szobájában (a háziúr szerint a könyvek mennyiségét tekintve minimum kétszobás bérleményt kéne fizetnie…) írja naphosszat első, nagyratörő regényét, a még kiadó nélkül álló Warrender Chase-t, miközben barátok, nős szeretők, nős szeretők feleségei, írótársak adják egymásnak a kilincsét. Fleur ha nem ír, akkor mások és saját kéziratát vitatja meg hasonszőrű társaival. Igenám, de még a méreten aluli bérleményt is fizetni kell valamiből, így kénytelen-kelletlen elszegődik az Önéletírók Társasága vezetője mellé afféle mindenes titkárnőnek. Ahol, hogy-hogy nem, a mindennapi feladatokon túl hamar azon kapja magát, hogy a Társaság tagjainak mérsékelten érdekes, ámde irodalmilag tökéletesen értéktelen önéletírásait javítgatja fel. Egészen addig, amíg az önéletírások és a készülő regény összeérnek – no nem a legkézenfekvőbb módon. Aztán mintha a valóság is elkezdené másolni a készülő regényt. De vajon mi történhetett? A fikció befolyásolja a valóságot vagy a valóság befolyásolja a fikciót? A Warrender Chase regényalakjai léptek le vajon a lapokról? Vagy pusztán valaki egy ellopott kézirat nyomán próbál nyerészkedni a neki kiszolgáltatottakon? És mit tehet egy írónő, ha ilyesfajta összeesküvésbe csöppen és lassan már abban sem biztos, hogy a regényalakjai nem akarják-e elvenni a józan eszét?

Nehéz lenne tagadni, hogy minden sorát imádtam. Frappáns, okos, de nem okoskodó, ironikus, nagyon angol regényke. Szerencsére lapul még elfeledett Muriel Spark-regény a polcomon.

Amanda Palmer: A kérés művészete

Amanda Palmer énekesnő, zenész, feminista ikon, a közösségi finanszírozás úttörője, Neil Gaiman felesége, TED-előadó. Namármost, nekem a zenéje nem tetszik, a feminizmusát sosem tanulmányoztam behatóbban, abszolút nem érdekel, milyen Neil Gaimannel szexelni (de aki esetleg ezért venné kézbe, azt megnyugtathatom: megtudja), viszont mint közepesen tudatos kultúrafogyasztót nagyon is érdekel, mit mondhat nekem a közösségi finanszírozásról - és úgy általában, a megváltozott 21. századi viszonyok közepette művészet és finanszírozás viszonyáról - eme műfaj koronázatlan királynője.

Palmer TED-előadásába véletlenül futottam bele, és amikor elhatároztam, hogy nekem ez a könyv KELL, még azt hittem pusztán ennyit kapok. Aztán sokkal több lett belőle. A könyv részben önéletrajz; részben elmélkedés a fent említett finanszírozási kérdésekről egy olyan művész tollából, aki túlzás nélkül minden platformot megjárt – az utcától a nagy kiadókig; részben pszichologizálás a segítségkérés és -elfogadás témakörében. Amivel betalált. Nagyon. Nem fogom részletezni miféle megvilágosodásaim támadtak a könyv kapcsán – túl személyesek. Mindenesetre segített abban, hogy tisztábban lássak ezt-azt, ami önmagában nagy szó. (Ne értsetek félre. Én is utálom, ha valaki azt állítja, hogy önsegítő könyvekkel találta meg önmagát és nem, nem lesz eztán Amanda a gurum, nem fogom hallgatni a zenéjét, mert nem tetszik és nem fogom támogatni a következő Kickstarter-kampányát, mert nem érdekel. Viszont azt hiszem, hosszú ideig hálás leszek neki azért, amire ráébresztett.)

Maga a könyv egyébként vibráló, eleven, akárcsak a szerzője. Szókimondó, vagány, olykor túlságosan kitárulkozó – ugyanakkor esendő, emberi, döccenőkkel teli. Igazából üdítően esetleges benyomást tesz jó néhány helyen – azt hiszem, Amanda szélsőségesen spontán és csapongó személyiségét igen komoly szerkesztői teljesítmény lehetett akár csak ennyire keretek közé tuszkolni.

Nyilván teljesen kiszámíthatatlan, hogy kinek ad valamit ez a könyv és kit hagy teljesen hidegen – én azt mondom, hagyjátok meglepni magatokat, érdemes.

Rövidre vágva # 9 – Könyves vegyes

Magam is meglepem vele, hogy ilyen hamar folytatódik a rövidre vágva rovat, de folytatódik – hogy lássátok, azért nem csak filmeket és sorozatokat nézek, olvasok én (még ha kevesebbet is) csak a már említett idő/energia/satöbbi hiány akadályozza a posztömlést… Viszont eszembe jutott, hogy mindjárt itt az évvége, lesz éves összegzés, meg várólista-csökkentés összegzés, meg még a jóégtudjamilyen összegzés és ha nem írok az olvasmányokról még röviden sem, nem lesz milyen linket bepakolni, anélkül meg köztudomású, hogy nem összegzés az összegzés. Szóval következzen néhány könyv, röviden – főleg a várólistás játék versenyzői, de azért akad kivétel is. Többnyire tetszettek, sőt, elspoilerezem jól, hogy még egy új kedvencet is avattam :)

Dan Simmons: Hyperion

Kezdjük is ez utóbbival. Simmons Hyperion ciklusa öt éve várja, hogy levegyem a polcról, és nem is csak az utóbbi két év sci-fi nyitása kapcsán, hanem már sokkal korábban is hallottam sokfelől, hogy ezt nekem K.Ö.T.E.L.E.Z.Ő és Zoli is olyan gyönyörűen írt róla, hogy ma már ha keresztre feszítenek, se tudnám megmondani, hogy miért NEM olvastam. Feltehetően picit nyomasztott a „kötelezően tetszenie kell” jelleg – bár ez azért többnyire nem zavar, pont letojom, hogy megfelelek-e az elvárásoknak, ha már tetszésről vagy nemtetszésről van szó. Ami már inkább riaszthatott, azok a méretek – ez a négy kötet azért nem adja könnyen magát. Ez annyiban reális félelem is volt, hogy konkrétan úgy kellett lefognom a kezem, hogy ne nyúljak azonnal a második részhez, miután befejeztem az elsőt, de akkor már el kellett volna olvasni a többit is, és az a párezer oldal már nem fért volna bele az éves tervbe…

Ebből tán látszik, hogy imádtam! Tényleg, ez az én könyvem: sziporkázóan okos, ezer réteggel, utaláshalmazzal, irodalmi játékok tömkelegével és olyan narratív trükkökkel, amitől minden valamire való posztmodern-rajongó is megnyalhatja mind a tíz ujját, miközben hamisítatlan sci-fi marad – és mindeme játékai egy percre sem válnak öncélúvá. Félelmetes, zseniális, egyszerűen nincs annyi szuperlatívusz, amivel Simmons könyvét le tudnám írni! Azt hiszem, Kim Stanley Robinson után újabb sci-fi kedvencet avattam és őszintén nem tudom hova tenni, hogy ha a sci-fi ilyen is tud lenni akkor miért van az, hogy a műfaji toplistákat A marsi-féle majomkodások vezetik. (Jó, persze, hogyne tudnám…) Vár még rám néhány „kötelező kör” az újévben, de azt hiszem, nagyon hamar belevetem magam a sorozat többi részébe és nem tudok elég hálás lenni a sorsnak hogy már itt van az Ílion is! (Na, ebből a szempontból jó hogy eddig vártam az olvasással – legalább nem kell izgulnom hogy jönnek-e és mikor jönnek a folytatások...)

PhilipK. Dick: Egy megcsúszott lélek vallomásai

Amikor beválogattam a várólistás játékba az Egy megcsúszott lélek vallomásait, még nem sejtettem, hogy mire elolvasom, már lecsúszik Az ember a fellegvárban – ezt szántam első Dick-olvasmányomnak, rém tudatosan, hisz Zoli szerint ez a könyve a leginkább „nem-fantasztikus” jellegű, és úgy gondoltam, az amerikai ötvenes évek egymást marcangoló családtagjainak szétcsúszás-prózája jobb bevezetés egy még csak bizonytalan léptekkel topogó kezdő számára Dick világába mint valamelyik súlyos sci-fi delírium. Na, ebből semmi nem lett – egy könyv után ennek gyakorlatilag úgy álltam neki, hogy már elfogult voltam a szerző iránt.

Elsőre borzasztó meglepő volt, hogy Az ember a fellegvárban után mennyire más tud lenni Dick – miközben hangsúlyosan ugyanaz. Hisz e könyv hősei sem keresnek mást, mint saját, rég elvesztett realitásukat, még ha ezúttal látszólag mélyen realitásba is vannak ágyazva. Mert hát mennyivel „valóságosabb” ez a változatos öncsalásokkal, játszmákkal, őrületekkel, manipulációkkal, kizsigerelésekkel tarkított boldog családi szétesés, mint egy alternatív történelem, melyben egy alternatív történelmet író remete után folyik a hajsza? Igazából semmivel – Dick szereplői mind elsősorban önmagukat keresik, helyüket a történetben, helyüket a világban, a társadalom által rájuk kényszerített keretben. Pont mint mi, mindannyian – azt hiszem, nekem Dick elsősorban ezért a keresésért lesz szerelem. Nagyon sokat szeretnék még tőle!

Joyce Carol Oates: Napforduló

Évekkel ezelőtt olvastam Oates-tól és úgy maradt meg bennem, hogy valami iszonyú falhozvágós könyveket ír – valószínűleg ezért is nem olvastam sokáig. Aztán amikor belekezdtem a Napfordulóba, az első döbbenet az volt, hogy mennyire jóleső próza ez. Igazi, egyszerű, sallangmentes, nem pozőrködő, hogynemondjam, „hagyományos” szépirodalom. A mai könyvpiacot ellepő „különleges” mindig valami újabb truvájt felmutatni akaró könyvek tengerében komolyan felüdülés volt ez a semmikülönös, egyszerűen szép irodalom.

Ami aztán jól szét is cincál a végére – ha nem is annyira, mint ahogy emlékeztem (mit lehet tenni, öregedtem pár évet, történt ez-az ami a valóságban is megcincált, tán nehezebb már a könyvek dolga…). Monica és Sheila, a balul sikerült házassága romjaiból menekülő kisvárosi tanárnő és az öntörvényű festőnő örökké valami kimondatlan határon billegő barátsága minden pusztító kapcsolat anatómiája – mindemellett az önmagunkban, mélyen eltemetve létező különböző (női) személyiségeinkkel való szembenézés is egyben. Mert miközben borzadunk, értetlenkedünk, harcolnánk, jólmegmondanánk, feladnánk, majd újra lázadnánk ahogy Sheila szép lassan tökéletesen a befolyása alá vonja a gyenge, frusztrált, bántalmazott, megalázott Monicát, egészen addig míg „megmentőként” átveheti az uralmat az élete felett; aközben valójában Monicával együtt szembesülünk a kérdéssel, hogy melyik „énünket” hagyjuk a másik felé kerekedni: a megalkuvó, önmagát alacsonyabb rendűként meghatározó, elnyomottként tetszelgőt, vagy a zabolátlan, független, erőt sugárzó és másokat bűvkörébe vonó természetet. Oates persze sosem egyszerűsíthető ennyire: az ellentétpár lefordítható az éjszakába nyúlóan dolgozatokat javító, minden unalmas tantestületi eseményen mosolygó, az igazgató felesége által bemutatott „jópartival” randevúzó jókislány és a soha senkinek megfelelni nem akaró (és nem is tudó, épp ezzel csodálattal elegy távolságtartást kiváltó) botrányosan szabados művész „én” ütköztetésére. Nyilván bármely olvasatot választjuk, az ideális az arany közép lenne – Oates azonban egy percig sem hagy kétséget afelől hogy ezt biza kurva nehéz megtalálni.

Halász Margit: Gyöngyhomok

Hát mégiscsak igazak a mesék. Vannak mondatok, amikért nagyon szeretem Halász Margitot, ám sajnos akad jó néhány olyan is, amiért meg nagyon nem. Az Éneklő folyó fiaskója után nem hagyott nyugodni, hogy mégis miért övezi egyöntetű rajongás, így ha már listás, jöjjön a Gyöngyhomok is – úgyis kellemesen rövid, gyorsan meglesz, aztán eldönthetem, hogy széna vagy szalma. Hát, ha egy könyvről a legpozitívabb gondolatom, hogy „legalább rövid” akkor az a könyv nem nekem való. Hozzáteszem, a történet maga jobban tetszett, mint az Éneklő folyó: Ördög Rozál és Négyökrű Mihály mesés találkozása és megannyi gyermekének mesés-mesétlen kutakodása az elveszett-elásott-elátkozott-elvarázsolt kincs után a maga nemében elég szórakoztató és számos elbájoló részlettel tarkított, de (és ez egy igen nagy DE!) olyannyira se füle-se farka egyfelől, és annyira helyiértékű másfelől, hogy nem tudtam nem furán pislogni rá.

Tán ez a legnagyobb gondom az írónővel, ez a helyiérték: elhiszem én készséggel, hogy a kunsági homok húzását a zsigereikben érzőknek ez sokat ad hozzá, viszont ha nem képes megszólítani azt, akinek nincs saját tapasztalata a helyről, a legendákról, az életérzésről, a kunsági levegőről, akkor az a könyv nem jó. A történet aranyos, az „egyszerre mitizáló és mítoszromboló” meseiség néhol nagyon eltalált, egynémely mondatát aranyba kéne foglalni, összességében mégis csak ismételni tudom önmagam: fájóan távol marad.

Susan Cain: Csend

Kakukktojás, egyrészt, mert nem várólista-csökkentős, másrészt, mert nem szoktam a blogon non-fiction olvasmányokról írni (általában „túl mélyre” mennek) – Susan Cain könyvéről mégis idevések pár sort. Egyrészt, mert az év egyik legkellemesebb élménye volt a könyv forgatása (nem egyhuzamban olvastam) másrészt mert épp hogy nem ment túl mélyre. Az első dolog, amit tisztáznunk kell a Csend kapcsán, hogy ez nem egy tudományos mű. Ez pop-pszichológia – nagyon amerikai, nagyon pozitivista, nagyon sikerorientált és nem kicsit leegyszerűsített. Ennek következtében rém olvasmányos és ha introvertált vagy rengeteg jóleső de épp nem fájó „aha-élménnyel” ajándékozhat. Többet várni tőle meg kár...

Ami igazán érdekes, hogy vajon kiknek íródott? Nyilván hozzám hasonlóan introvertáltak fogják nagyrészt olvasni, akiknek jól fog esni, magukra ismernek, talán találnak néhány előremutató példát, megnő kicsit az önbizalmuk és magabiztosabban veszik fel a kesztyűt a mindennapjaikat megkeserítő extrovertáltakkal és az általuk generált elvárásokkal. Igenám… De aki valaha eltöltött éveket egy szélsőséges extrovertálttal egy irodába zárva mondjuk, aki napi nyolc órán keresztül csak beszélt és beszélt és tolta előtérbe saját személyiségét mindenki más rovására az pontosan tudja: ezt a könyvet elsősorban velük kéne elolvastatni. Nem nekünk, introvertáltaknak van szükségünk arra, hogy masszírozgassák kicsit a lelkünket (bár na, azért néha jólesik) és meggyőzzenek minket a hallgatás erejéről, hanem nekik, harsányaknak lenne szükségük arra, hogy jól pofánvágják őket ezzel a könyvvel (mert illúzióink ne legyenek: elolvasni úgysem fogják…). Amíg ez nem történik meg, addig marad az áthatolhatatlan szakadék a két személyiségtípus között – annak kapcsán meg aztán pláne ne legyenek illúzióink, hogy a világ nem nekünk kedvez. Fel is rakom a műmosolyom és elmegyek brainstormingolni kicsit mert az olyan hasznos…

Dan Simmons: Ílion

Haragot, istennő zengd Hockenberry haragját. Thomas Hockenberryét, az egykori ókorkutatóét, kinek csak dokumentálnia kéne a dalhoz képest olykor feltűnő eltéréseket. Ő a szkholiaszták, a kommentátorok egyike, kiket a szeszélyes Istenek (élükön a dal idejébe egyedül belepillantani képes Zeusszal) újfent életre hívtak, ebbe a rejtélyes jövőbe? múltba? ki tudja hova, de Trója alá. Akinek csak annyi volna a dolga, hogy jelentéktelen harcosok bőrébe bújva figyelje a hősök kicsinyes torzsalkodásait, Péleidész Akhilleuszét a többi akháj vezérrel, s este jelentést tegyen szigorú tekintetű Múzsájának. Csak valahogy épp addigra fogy el belőle a tudós, és születik meg valaki más, amikor végre az ostrom kilencedik esztendejében megkezdődne a Homérosz megénekelte időszak: az Iliász ideje…

Zengd Múzsa az egykori Föld maradék ódivatú embereinek here létét. A szervitorok szolgáltatta kényelem és a vojnixok szolgáltatta biztonság élvezkedőiét. Akik ha gondolnak egyet elfaxolják magukat a soron következő buliba, a párizsi krátertől az Ardis Hallba, ahol jó a konyha, és kívánatos a háziasszony; bár az erdő veszélyes körülötte: ragadozó dinoszauruszok járják. Nem mintha a véget jelentené a velük való találkozás – az áldozatot felfaxolják az Ispotályba, a Föld körül jól látható, két (poszthumánok által épített) gyűrű egyikére, az ekvatoriálisra, vagy a polárisra, ki tudja… ahova az ötödik húszasa után mindenki felkerül e földi létből… Zengd Múzsa az egyetlent, aki ennél kíváncsibb; hogy mit rejtenek a poszthumánok gyűrűi, tudni szeretné, tenni is hajlandó érte, hogy feljusson a néma gyűrűkre - s csodák csodája, még útitársakra is talál…

Zengd a Jupiter holdjain élő, az Európé mély tengereiben búvárhajózó, az Ió aszteroidamezejében lebegő felig robot, félig élő-szövet teremtmények, a moravecek bölcsességét – akik az egykori feladat mellé tudatuk fejlesztésére megkapták a teljes emberi kultúra adatbázisát… Zengd Mahnmut kíváncsiságát, amivel Shakespeare szonettjeit kutatja, miközben hajója, a Fekete Hölgy a jéggel borított hold sötét mélységeiben kószál, zengd az iói Orphu bölcsességét, akivel olykor az avoni Bárd különös, ciklusba fonódó szerelmes verseiről vitatkozik, miközben moravec vezetőik már készítik elő nekik a küldetést, a Marsra; amit valakik nagy erőkkel terraformáltak; a bolygóra, ahol veszélyes szintre nőtt a kvantumeltolódások szintje – lassan a naprendszer egyensúlyát veszélyeztetve…

E három alapszólam keveredik egy hallatlanul ironikus, szemtelen, szókimondó közegbe a könyv lapjain, amely időt és tereket megint úgy hajlít a meséhez, ahogyan rajta kívül senki. Nem tudom, mit szívott a Múzsa, amikor homlokon csókolta Dan Simmonst, de nem akármilyen nektár avagy ambrózia lehetett! Képzeld el ezt a háromfelől is kultúra-alapanyaggal vastagon átitatott, irodalmakat pofátlanul rock & roll módon kezelő, nyelvben egy pillanatig sem zavaróan fennkölt, trágár, vér-iszamós és lószarszagú szöveget! Ami gátlás nélkül használja, követi, cifrázza, minősíti az irodalmakat; ha megidéz, akkor szellemes, ha megtestesít, akkor életszagú, ha idéz akkor tűpontos – de az idézetet mindig ellenpontozza az irónia, az akasztófahumor; a megtestesült hősök pályája a saját mesében is koherens; a megidézett szellem nagyjai pedig, Homérosz, Shakespeare, Proust, s a többiek mind egymás vállát csapkodhatják az örömtől, hogy valaki így, ennyire érti-érzi őket, ennyire pátosz nélkül tisztelegve!

Ne riadj, kedves olvasó az irodalmak jelenlététől! Ha semmi fogalmad róluk, hát ez a könyv úgy is maradéktalanul érthető, nagyon szórakoztató, izgalmas, és meglepetésekkel teli. Még az is lehet, hogy kíváncsivá tesz – hiszen például az Iliász valójában egy igen bőbeszédűen és a mai fülnek némileg szokatlan formában előadott, de alapjában baromira jó mese; és ez kiderül ebből a hallatlanul furcsa, annyi mindent egybegyúró történetből. Amely valójában minden sorával értünk, a lehetőségeinkért aggódik, felelőtlenségeink féli, úgy lát bennünket, ahogyan a legmagasabb irodalmaink. Nem példa nélküli, amit Simmons művel – Zelazny annak idején hasonlóan tág svunggal játszott el a hindu pantheonnal – de hogy irodalom, az garantált. Úgyhogy kedves olvasó, aki számára azonnal nyílik a mese csikorduló ajtaja, ha meghallja a nevet: Caliban, te sem fogsz csalódni. Kellemesen meglepődsz majd, mennyire sok minden szőhető az ismert szövetbe pusztán azáltal, hogy valaki annak eredeti mintázatát mélységesen tiszteletben tartva fejti fel és szövi újra. Mert valójában e történet a gondolataink, a történeteink erejét fogalmazza mesévé. Azt az erőt, amelyet a mese szerint Prospero is birtokolt…

Tudod mit, Múzsa? Vedd rá azt a here, ódivatú könyvek közt turkáló ember lányát-fiát, hogy nyissa ki az első oldalon ezt a könyvet, és kezdje el olvasni… szerintem a többiről a kíváncsisága úgyis gondoskodik.


Kiadó: Agave
Fordító: Huszár András

Dan Simmons: Endymion felemelkedése

A körülmények: szívünk próbakövei. Hogy mi a szerepük? Hogy szívünk megmérettessék. Hogy miért mérettetik meg? Hát azért, hogy megedződjék vagy megváltozzék. Ez a változás: az emberi lélek… írja John Keats, fivérének címzett levelében. A költő, aki ebben a gyönyörű kiterjedésű fantáziavilágban, újraformált személyiségében maga a „megmért szív”. Az élő kísérlet, hogy egy parazita faj szert tehessen az empátiára. Az ő lánya Aenea – az empátia lánya. Az élő beleérzés. Aki a Régi Földön élt pár békés év érése után e negyedik könyvben elindul, hogy betöltse a sorsát.

Empátia. Mi kell ahhoz, hogy valaki a börtönébe zárva megírhassa mindazt, aminek a tanúja volt? Hogyan válik erre képessé Raul Endymion, a tanulatlan hyperioni, akinek nagyanyján kívül csak kevéske élettapasztalata vert a fejébe ezt-azt? Akinek bele kell élnie magát, szégyentelen mélységekig a múltba, amit felidézne? Amikor megismerte és megszerette az „ember és az intelligencia” gyermekét, Aeneát, és elkísérte a legnehezebb útra is. Hisz beleszeretett az egyetlenbe, aki képes volt felfogni minden átkozott társadalmi kísérletünk örök kísértése: a „nagyobb jó” valódi természetét… Az empátia szemszögéből nézve: a nagyobb jó valójában kérdés és választás. Magad áldozod-e, avagy a tőled (akár szolgálattal) távolított eszmévé lett választás érdekében bárki mást… 

Dan Simmons alkotó ember. És gátlástalan mítosz-tolvaj. És a maga korlátoltságait is bátran meglátó és vállaló, a műveltségbe hallatlan mélységig beleszédült olvasó. Mélységesen túlpakolta (immár kimondható) mind a négy kötetét kultúránk keserves dilemmáival. Nem sikerült maradéktalanul rendszerbe rakni őket – de látja ezt, olykor még ironikusan ki is szól ebből a „nemsikerülésből”. Mintha látná: a látomása szeretett volna az egyetlen lenni, a teljes, ami feleslegessé teszi a többit – de ez nem sikerült. Csak egy lett, amibe beleélhetjük magunkat. És ez így van jól: akkor is, ha valójában az utolsó oldalig nem „jól kérdezni” akar, hanem végre helyesen válaszolni. Mert ha beleéljük magunkat, a helyes válasz maga az empátia.

A főhős, Raul Endymion elbeszélésében magát az „evangéliumot” olvassuk. Az előző kötet kapcsán írtam: „…ha ez talán nem is fogalmazódik így meg az olvasóban, a kimondatlan várakozásokat ezek után kultúránk gyökérzetének belénk kódolt „megtartásai” sugallják: (a negyedik kötetben) várjuk a tanítás, az árulás, az áldozat s persze a feltámadás szövegbe jövetelét.” Meg is érkezik mind – ezzel azt hiszem, nem árulok el titkot. Még ha másképp is, mint ahogyan vártuk. Furcsát mondok: az jár jól, aki ezt a könyvet tényleg úgy olvassa, mint egy evangéliumot – vagy enyhébben szólva, mint egy mítoszt: áhítattal. Aki pusztán a kalandregény folytatását várta, az valamilyen szinten csalódni fog. Mert ez a réteg a negyedik kötetre elszíntelenedik. Nem unalmas, ó, dehogy is az! Csak valamilyen szinten kiszámítható. De hát mit vársz, kedves olvasó, milyen sorsot élhet majd a kiválasztott? Ha rúgkapál, ha nem, úgyis az történik vele, amire kiválasztották… s amit jobbára maga is előre lát. És hogy értsétek, én mit értek Simmons iróniáján: ennek fényében lesz igazán izgalmas Aenea jelmondata: Válassz újra.

Igen, nyugodt lélekkel hibának róhatnám fel a mesélő-nézőponthoz való ragaszkodást: Raul kiválasztását. A Schrödinger-dobozban írt visszaemlékezés önmagában izgalmatlanít – és tényleg zavaró, amennyire nehéz felfogású hősünk nem látja azt, ami az orra előtt van, s amit mindenki lát rajta kívül. Az összes szereplő – de én, az olvasó is. A látószög „naivitása” egy idő után annyira zavart, hogy legszívesebben Raulhoz vágtam volna a róla szóló könyvet… Hogy mást is mondjak: kalandi értelemben igen szép feszültségforrás lehetett volna, ha Aenea „vírus-jellegének” természete valóban kétesélyes. Ha legalább akkora eséllyel antikrisztusi, mint amennyire krisztusi. Elmerengtem rajta, mi kellett volna ehhez… de ez a könyv hallatlan erejű kritikája minden fanatizmusnak. A vallási fanatizmusnak, amit a farizeus hideg szív gerjeszt és fenntart. És ebben a szférában nem ismer árnyalatokat. Holott például a milliárdos kereskedő ugyanakkor nem a korrupció és az erkölcsi pusztítás „lovagja”. És a hittel vert tömeggyilkosok vezeklése is hiteles rajzot kap – nem feloldozást kapnak, hanem a bűntudatot…

Felróhatnám hibának ezeket, de nem rovom. Egyrészt evangélium, ugye. Másrészt a világ, s benne a Mag frenetikusan eltalált, finoman kidolgozott, és – gyönyörű hitelesítő gesztusként – a miénkből látszik hozzá az út. Csak ha az utazásra gondolok – hiszen valóban így áldásunk és átkunk. Utazva ismerjük fel a legkönnyebben világ tükröződésében önmagunk. De útjaink szennyes-nyálas csíkjai lassan az óceánok fenekét is szemétteleppé változtatják. A világkereskedelem és a turizmus egyfelől hallatlan lehetőség, másfelől a bolygót jelenleg talán a legjobban megnyomorító ökológiai katasztrófa. Így nézve érthető lesz, miért ad az előző három könyv bevallottan a mások fantáziájában is turkálva ennyire teljes űrutazás-katalógust. Hiszen bárhogy is képzeljük az űrbe való kirajzásunk technikáját, az megterheli majd a környezetet – egyszerűen ez a technológia természete, s mivel a mi termékünk, kimondható: az ember természete ilyen. Az író gyönyörű megoldást ötöl ki erre a dilemmára – bár adaptálható lenne valahogy a korunkra…

Adaptálódás vagy környezetalakítás – az előzővel szorosan összefüggő, szintén hallatlan mélységig kifejtett kérdéskör. Valóban „vírus-faj” vagyunk? Az író által elképzelt Mag parazitizmusa valójában az alkotók megjelenése az alkotásban? Alapvető emberi tulajdonság? Hiszen jelenleg is a világot formálnánk a szájunk íze szerint – hogy mást ne mondjak, már addig csökevényesedett a világlátásunk e formálás közben, hogy az éltető eső ideje számunkra a „rossz idő”… egyfajta középkorból attól tartok, valóban ideje volna kikászálódnunk. De nem a világ hozzánk idomításának további hiperszintjeire. Bár Simmons egyébként a Számkivetettek alkalmazkodását is technológiának képzeli – de ez a technológia egyfajta felgyorsított evolúcióként, a változás lehetőségével élő, azt mindvégig tisztelő folyamat részeként funkcionál. A folyamat kulcsszava megint csak az empátia. A megvalósult megváltástörténet, amely visszailleszt a „kegyelembe” – durván szólva: egy megváltás-projekt, ami sikerül.

Merthogy Aenea küldetése (az evangéliumi minta ellenére) egyáltalán nem vallási. Bár tény, minden születő új vallás vírus a maga korában. És ezt a struktúrát (is) remekül idézi meg az író. Hiszen a kereszténység is így terjedt; „másolva magát” az éppen aktuális társadalmi algoritmusok mátrixában, azt egyre több funkciótól fosztva meg, míg az egész a régi formájában működésképtelenné nem vált... többet erről tényleg nem mondanék, hiszen ezzel a sok szóval is csak kedvet szeretnék csinálni ehhez a sok-sokezer szóhoz. A beleélés teljességét kívánom az olvasónak, hogy még annyiszor se rántsa ki a meséből semmi, ahányszor engem.

Ennyi elolvasott oldal után, négy kötet után jó úgy éreznem, hogy számos ajándékot kaptam. Gyönyörű szférák zenéje-víziót, gyönyörű és sokrétegű ökovíziókat. Az empátia himnuszát. És a nyitott jövő látomását. Amivel jelenleg – ha a könyv látványait magunkra vetítjük – mi korántsem biztos, hogy rendelkezünk. Csodálatos ajándék, hogy ez a mese olvasható úgy is (Martin Sileniussal szólva): mintha csak azért történt volna ennyi minden, hogy megszülethessen a Költemények Költeménye: A Hyperioni énekek… A legfontosabb számomra mégis a legelső ajándék. Az első könyv zarándoklatához, az ott életet mesélő halni készülőkhöz írtam: „mesélünk, ha fenyeget a halál – hogy legyen, aki emlékszik, kik is voltunk.” Számomra Simmons legszívmelengetőbb gondolata ez: az egész világ emlékszik ránk. Az üresség, az anyagcsomók közt terülő sivár világűr látszólagos. Valójában a szövete emlékekből, életből, vágyakozásból és szeretetből áll. Nem tudom, halálom után mi vár. De ez az egyik legszebb „hitetlen öröklét”, amit olvasó létem alatt valaha is megismertem.

Kiadó: Agave

Fordító: Huszár András

Dan Simmons: Endymion

De jó, hogy nem erre számítottam! Eltelt kétszázhetvennégy év a korábbi regény-idő, a távnyelőkapuk által összekötött Hegemónia szerteszabdalódása, a „birodalom” széthullása óta – és az író megteszi az olvasóinak azt a hallatlan szívességet, hogy történelmileg a leghitelesebb továbbgondolással él. A galaktikus látszat-egység szertehulltával a barbárság és a fanatizmus kora jön. A galaktikus pápaság kora – hiszen ennek is ágyaz megannyi rejtett momentum a Hyperion-kötetek lapjain. A túlburjánzó galaktikus „antikvitás” után (amit a „barbár” számkivetettség fenyegetett) a galaktikus „középkor”. A Számkivetettek másféle útjának, a sajátos evolúciós-hipertoleráns-alkalmazkodó sokszínűségnek értékelése és felismerése a keveseké maradt: a bukás tragikus, magára hagyott légkörében a határvidékről nem vezethetett az emberiség újraegyesüléséhez. Furcsa ez, de egybevág a történelmi tapasztalattal: mindig az egykori centrum közegéből várják az újra egységbe fonó erőt.

A két korábbi kötet alapvetéseiből, a nyitva hagyott rejtélyekből persze muszáj megmagyarázni jó párat így, a folytatásban, de szerencsére mintha eleve több kötetre szóló alapkoncepcióval állt volna az író a regényfolyamhoz. Könnyedén nyitja tovább, és logikus irányokba a maga világát. Jóval többet tudunk meg a háttérben szálakat rángató gigantikus erők, a mesterséges és végső intelligenciák, Az Űr, Ami Összeköt természetéről – az új mesében a mesélő jóval kevesebb rejtély-elemmel operál. Maga a mesélés módja is fejtörőgyilkos, hiszen egy „egyszerű hős” visszaemlékezéseit olvassuk, melyet aprócska börtönében jegyez le. Az elfogása és elítéltetése után. Reflexiókkal tűzdelt visszaemlékezéseket olvasunk hát, egy jövőtudatok által „kiválasztott” akárki, Raul Endymion tollából, akinek megadatott a szerencse, hogy szerethette és követhette a „messiást”. 

Brawne Lamia és a Keats-kibrid gyermeke, Aenea kísérőjeként Raul a kék bőrű robottal, A. Bettikkel együtt eszeveszett expedíción vett részt – a konzul egykori hajóján, tutajon, lábon, lidércfogakon és repülő szőnyegen menekülve a Pax tehetséges tisztje: De Soya kapitány atya, s még ki tudja, milyen hatalmak elől, amiket nem is ő képvisel – írnám, de a korábbi könyvek rejtély-burjánzásával szemben ez a könyv valóban folyamatosan leleplezi magát. Azaz pontosan tudjuk, miféle hatalmak elől menekülnek hőseink, a gyerekhős, a robot és a „mucsai kiválasztott” – a Gyáva Oroszlán, a Bádogember és a Madárijesztő. A szerző folyvást irodalmi mintáknak köszön; a sokat olvasó ember Simmons regényeiben aha-élmények tucatjaival, a bennfentesség folyamatos érzetével  gazdagodhat.

Mert folytatódik a stílus-játék is, az előző két könyvre jellemző összegző-móka. A Hyperion a zarándokok történeteiben annyi klasszikus fantasztikus szerző stílusát, modorát, figuráit idézte meg, ahány zarándok csak elregélhette a maga életét, s indokát a zarándoklatra. A Hyperion bukása továbblépett: fogalmi szintézist teremtett a számtalan fantáziavilág eszközeinek, életmódjának, helyváltoztatási és létfenntartási technikájának, a mások által megálmodott „jövőkereteknek” a történetbe vonásával, miközben kikerekítette a látszólag összefüggéstelen „világot”. A stílus-játék folytatódik, de most az igazán olcsó írói fogások átnemesítésével. A könyvet játékosan körüllengi a végenincs folytatások hangulata. Asimov kései alapítvány-nyúlványai, a mások által befejezett, alig is Herbert-i mélységű Dűne-mesék megidézése-paródiája is a történet középső részét teljesen eluraló, aprólékos részletességgel elmesélt utazás. Az olykor faék-egyszerűségű mese, a fékekkel, az információ-visszatartással teremtett látszat-feszültségekkel való játszadozás valójában szintén e sokszándékú szöveget szolgálja – hiszen nemcsak a mások munkáihoz, de az esetleges továbbgondoláshoz is kéjes örömmel rejti bele a szerző az utalásokat.

Miközben amit olvasunk, hamisítatlan megváltástörténet – annak minden legendai kellékével. Egy szem evangélikusunk ül a maga „Schrödinger macskája dobozában” és magának emlékezik, az ép elméje megőrzése céljából. De az első oldalaktól tudható: ha ő nem is, a szövege garantáltan „kijutott” – másként hogyan is olvashatnánk. Magyarán magát az „evangéliumot” olvassuk, s ha ez nem is fogalmazódik így meg az olvasóban, a kimondatlan várakozásokat ezek után kultúránk gyökérzetének belénk kódolt „megtartásai” sugallják: várjuk a tanítás, az árulás, az áldozat s persze a feltámadás szövegbe jövetelét. A szöveg kódoltsága szinte alig hagy rejtélyeket – gondolhatnánk, de szerintem nem ez lenne az első eset, hogy rosszul. Simmons eddig minden alkalommal könnyedén múlta felül a várakozásokat.

Miközben valójában összegez. Egyre inkább úgy látom, hogy történetfolyama az egykor stílust teremtő, nagy, összefüggő „rendszermeséktől” való ihletett búcsú. Hangulatában, nyelvezetében a klasszikusok felé megejtett tisztelgő gesztusok sora. De mindenek előtt izgalmas, önmagán messze túlmutató zsáner-mese, amelyik nem szégyelli a maga műfaji arcát. Alig várom a végét…

Kiadó: Agave

Fordító: Huszár András