Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita

Húsvét táján mindig eszembe jut – talán mert valahol az én evangéliumom is, nekem is írta a lelkiismeret-furdalásba betegségig, halálig józanodó orosz. Nagy szavak? Csak azt tudom, hogy ez a történet úgy mozgatna néha, mintha a bábuja lennék. Úgy is mozgat – ahogyan egy gyomorszájon rúgás és fejtetőre gyengéden kiosztott barack egyszerre, meg egy simogatás, belülről, melltájékon, amitől sírni kell, nem is tudom, bánatomban-e, vagy örömömben. Volt, hogy elnéztem a húsvét környéki telihold napjaiban támadt felhőszakadást, kapualjba húzódva a biciklivel, ázott csuromvizesen – s futott át rajtam a vággyal kevert gyanú: hogy hátha most Budapesten! Hátha pont itt üli meg a Sátán és kompániája a Tavaszi Telihold Bálját, az éjt, mikor a kárhozottak szabadságra mennek a kárhozatból. Holott tudom, jobb nekem, ha nem tudok erről, ha a környékét se járja az agyam a gondolatnak; ha nem botlok bele a jelekbe és ómenekbe, a kompánia kópé tagjaiba főleg – jobb nekem, ha ünnepükre vakon inkább készülök a magaméra. Az éjen, amikor a kárhozottak szabadságra mennek, arra emlékszünk, hogy Jézus épp halott. Azon az éjen a bűnt már elkövettük. S még nem jött el a megváltás. Ez tényleg az ördög ideje.

Sokat töprengtem erről az evangéliumról – regényes tanúságtétele a személyes jelenlét hiányával és ajándékával egyszerre teljes. Van olyan eretnek nézet, miszerint európai világunk négy leákolt-skribált tartóköve is csak ennyire személyes és jelenléttel terhes – Jézus tanítványai talán tényleg írástudatlan halászok és földművesek lehettek, egy-két kivételtől eltekintve, mint a kiugrott vámszedő, aki – talán – le tudta írni a saját nevét. S amit a hit tanúságnak tekint, talán szintén a sűrűjéről lemaradt írástudók utólagos kapkodása. Nem tudom, de nem is érdekel. Nem azzal akarom hitelesíteni ezt, hogy kétségbe vonom a másik négy (vagy az azóta született akárhány) hitelét. Egyszerűen hitelesnek érzem. Nem a leírt szóról-szóra eseményt, hanem az ízeit. A valóság-ízét a betétmesének. A levegőt, Jerusalaim szagait, a palotakert porát, az égető napfényt, a fecske fénybe cikkanását. A kimondott szavakat. Ha-Nocri és Pilátus szavait. És igen. Zsigerből, sajátomul Pilátus gyávaságát.

Miközben e mese körül ott lobog az a legalább annyira fontos másik. Az író története, aki megírja az evangéliumot. Megírja Pilátust. Ott lobognak a szereplők és szerepek – a helyszínek válogatottan is kort és állapotokat jellemző terepén ez a kiterjedt statisztéria. Ahol ha valaki nálam jobban ismeri az időszakot, ki tudja következtetni, ki kicsoda: milyen néven szerepel a regény lapjain a húszas évek szovjet irodalma, Furmanov, Fagyajev, Pilnyak, Babel, Majakovszkij, Alekszej Tolsztoj. Hogy nevesül az irodalompolitika, például Ivan Gronszkij, a majdani írószövetség szervezőtitkára, a párt egyik irodalmi komisszárja, vagy Valerij Kirpotyin – a szépirodalmi szektor vezetője az Össz-Szovjet Kommunista (bolsevik) Párt központi bizottságában, a későbbi ismert irodalomtörténész. Vagy Scserbakov, a „szovjet irodalmi élet megújítója” – én nem vagyok a téma szakértője, de nyilván könnyen kikövetkeztethető, ki az, aki „olyan papos” Margarita szemében.

Mert el lehet játszani azzal is, mennyire diktálják személyes sérelmek a Mester történetének adott fordulatait – amelyet Mihail Bulgakov a saját meg nem jelentethető könyve elképzelt recepciója kapcsán megálmodik, vagy amit nem egy, megjelenést nem látott munkájának vegzálása közben megtapasztalt. Kancsal szerkesztőségi titkárnők, vonalas darabok súlya alatt ingó varieté-színpadok komisszárjai, a könnyű műfajok és látványosságok szórakoztatóan elénk tárt bizottságai karmaiban maga is. El lehet játszani vele, az író sajátosan beteg kapcsolata a generalisszimusszal mennyire-hogyan jelenik meg e kegyetlenül őszinte könyvben. Hogy valójában mennyire azonos Bulgakov és a Mester… Mennyiben saját tükör és bocsánatkérés ez a sokféleképpen becsomagolt Pilátus-történet? Nézzük meg, hogyan kacsint ki ránk az író a Gribojedov kertjéből: Nem, nincsen semmi, nem is volt soha! Csak ez a nyápic hársfa van, meg a kovácsoltvas rács, s azon túl a bulvár... Jégdarabok úszkálnak a hűtővödörben, a szomszéd asztalnál bikafejű egyén ül, szeme vérben forog, minden szörnyű, rettenetes... Istenek, isteneim, mérget nekem, mérget! – beszél nekünk Pilátus hangján maga az író.

Igazat mondani könnyű és kellemes? Annyira közel a tűzhöz sem egyik, sem másik. Hosszan írtam már erről Bulgakov egy darabja kapcsán: „…nem csoda, hogy Mihail Bulgakov szenvedélye volt a szatírák francia mestere – Moliére úr élete címmel 1932-ben életrajzi dokumentumregényt ír róla, személyéhez folyvást visszatér. A diktátor kedvence az egykori kedvenc sorsában látta a maga sorsa tükrét. Mert amit nem tanítanak hangsúlyán az iskolában, pedig a képhez tartozik, és csak mélyül tőle A Mester és Margarita szövegében lüktető dráma – hogy Bulgakov a kortársai számára elsősorban divatos humoreszkek írója, aki megnevetteti a generalisszimuszt: Sztálint magát. Mellesleg valóban nagy dicsőség, hogy valaki egy ennyire sótlan, humortalan, önmagát betegesen komolyan vevő figurát valaha is nevetésre bírt, de az „udvari bohóc” szerep keserítő, fájdalmas, önpusztító. A hatalom közelében élesebb az áldozatok vérének fémes szaga. S még nyilvánvalóbb az alkotót megkötő – soha nem teljesen világosan lefektetett – tabuk és tilalmak hálója.” Sztálin és Bulgakov viszonyának ismerete nélkül kevesebb rétege tárul elénk a mesének.

De átélhető ma ebből bármi is? Egy más-összefüggésű világ, egy körülöttes belső hálózata? Nem tudom, mire jutnak ezzel a maiak, de a magam rendszerváltozás-környéki bűzölgő ifjúsága megkínált néhány konkrét kapaszkodóval. A TÖMEGÍR. A Gribojedov-ház, és szerkezete. Ahol olyan ügyesen van elrendezve minden, s ami mintát adott, a csatlósoknak is – olyannyira, hogy mikor először tévedtem be a magyar írószövetség Bajza utcai épületébe, már a kerthelyiség láttán felröhögött bennem: ez a Gribojedov! Nőzni, enni, inni, élni, néha írni – még épp láthattam az enervált kivételezettek utólagosan ellenállóra hangolt végvergődéseit egy térben, amely olyan volt, minden momentumában, mint a Bulgakov által mesélt. Ahogyan a Szadovaja utcai társbérlet élet-vitelének nyílt előttem tükre egy barátnál héderezve kilencvenkettő tavaszán-nyarán, aki a Bakáts tér egy polgárházának megosztott tereiben kínált nekem, egy társbérletben külön bejáratú szobát. Más ízeket pakol a szájba így a könyv, mint akinek mindezt el kell magyarázni – de higgyétek el, szívesen tartoznék inkább abba a körbe, akinek mindezt magyarázzák…

És nem egy újraolvasáskor gondoltam úgy, pont elég, amennyit a könyv maga közöl. Erős világai vannak, a szatíra és a legenda szinte csak ebben azonos: mindkettő erős világ, ha színezi is a tükör-mivolt ismerete, ha ad is hozzá, alapvetően egyiket sem értelmezi át. Jelent értelmezés-többletet, ha tudod, az első pár oldal istenkáromlás-rítusai kísérteties pontossággal idéznek meg pravoszláv népi babonákat és rítusokat? Hogy annak a receptnek a könyvbe varázslódását olvasod, ahogyan a falra kell festeni az ördögöt? Hogy a megjelenés és a felkínált véráldozat összefügg, s egy másik, jellegében „szabadkőműves” rítus álcáit ölti magára? S hogy a szentségtelen áldozat beteljesülése maga a metamorfózis – s hogy a metamorfózis egyben a rituálé legvége?  Hogy a „mindenkinek hite szerint adatik” és a „szolgáló Sátán” gondolatai teológiai mélységekig pontos, hitellel rajzolt összefüggések mentén alakulnak? Kell ismerni a varázslat alkotóelemeit az élvezetéhez?

Fő vonalak mentén mégis a „mellékesek”, a féknek használt, időnként apróbb középfordulat gyanánt használt epizódok által tágul a mese „világgá” – s így épül ki a miliő mindkét történetben. A mellékszereplők légiója szatirikus betéttörténetek egész sorát indukálja, a Sátán látogatóitól Korovjov és Behemót legutolsó bolondozásaiig. Érdemes végigkövetni ezeket a mellékszálakat és fékeket külön, figyelve a nézőpontváltásokra, ahogyan a kiválasztottra vetülő fókusz minden esetben tovább színezi az összképet. Nem csak arról van szó, hogy az isten kegyelméből való szatíraíró végre kiszórakozhatja magát – de arról is. Sok szereplő, sok sors, sok játék, sok szín: de egyetlen világ. A diktatúra jámborra hangolt, de apró – mondhatni Azazelló-i – gesztusokkal mégis élesre foncsorozott tükre.

Mindig szórakoztatott, amikor a keret és betétmese szereplői és szerepeik megfeleltetése kerül szóba – a „ki kicsoda másképp”: a két történet tükrében. Mert ellene vagyok, hogy zsigerből azonosítsunk. Persze, a Mester Pilátus. Meg Sztravinszkij professzor is, a diliház ura: "Olyan, mint Ponczius Pilátus" - gondolta Ivan. Igen, kétségkívül ő volt a fejes.” Sőt, józanná őrülése után Ivanuska is elkezdi hordozni magán a pilátusit. Ezek itt létünk vegyelemei. Kiben mennyi van Pilátusból (úgy képzelem, Latunszkijban például rengeteg, máskülönben nem lenne ennyire ingerült…), vagy akár Afraniusból… s nemcsak Margaritában van Niszából sok, a görög kereskedő csalfa feleségéből – s nyilván van ott más is, abban a léleklevesben, hogy ő méltó lehet a bálkirálynői szerepre. Mert igaz, hogy az áldozat hozatala egyben feloldozás, hogy a szerelmére boszorkánnyá lett asszony hűsége elég ok, de ez a hűség akár arra a szentségtelen gondolatra csábíthat, hogy Margarita lényének egy része Banga kutya lényének örököse – a szeretet ereje akár így is rajzolhatja az együtt-szenvedésre ítéltek sorsait.

Mint ahogyan szórakoztat, ha valaki rendet vágna az egymás mellett lakó azonos rangú értelmezések közt. E könyv lapjain a dolgok valóságának több-rétege egyszerre valóságesélyes. Margarita boszorkányként elrepül a lakótársa szeme láttára vagy a nemzetközi bűnbanda a szolgálójával együtt hipnózisban elrabolja – keserű, fáradt asszonyként szívrohamot kap a tükör előtt vagy Azazelló mérgezése után ellovagol a Sátán oldalán; a Mester elalszik végképp a diliházban, avagy kedvesével mérgezi a halál szabadságába a démon – a vagy ezekben a mondatokban teljesen felesleges. Nincs ellentmondás, mert számtalan szintje van a sorsnak, arcai, amelyek paradox „rendben” mindannyian „egyszerre történnek”. S ha egy túlvilági írószövetségi ülés szünetében a szerző majd felvilágosít, hogy „oh, dehogy, csak kidolgoztam az összes variációt, mert nem volt szívem választani köztük – a valóság nem ilyen, barátocskám…” nyilván nem sért majd e tévedés, főleg mivel (remélem) láthatom majd a valóság természetét. Ha nem, hát nem – de nekem ilyesmit adhatna a hitem.

Utánam olvasó! A legjobban mindig a második fele szórakoztat - csigáz fel, ráz fel - úgy helyezkedem újra, fészkelem magam a még figyelmesebb olvasásba, mint a csemegét kóstoló pákosztos kölyök. Amikor Margarita végre megjelenik. Lehet, hogy nem ez a könyv a szerelem legkívánatosabb tükre, talán nem így kell szeretni, ahogy a csalfa asszony teszi - az alkotót, az alkotást, a múzsaszerepet? - de azt érdemes figyelni, az első rész hangulata és alapvetései hogy színeződnek át a nő rájuk vetülő visszfényében. És érdemes figyelni, hogyan könnyű és kellemes igazat mondani a hatalmak előtt - hátha egyszer még hasznunkra lesz ez a tudás.

Akartam szólni a hatásról – de sokrétűsége elriaszt. Egy olvasó a molyról „szemtelenül korán elénk pakolt urban fantasyként” aposztrofálja a könyvet, amelynek bizonyos momentumai akár az Assasin Creed momentumait is előlegzik a számára – ilyen messzire nem jutottam, de nekem Horváth Péter Színház a magasban című munkája, vagy András László tüneményes medvekutatója sem elképzelhető nélküle – hogy csak két viszonylag friss kortárs regényt említsek. Nem túl rég a kedvesem révén a kezembe jutott a könyvből forgatott orosz sorozat – amelyet erősen tévéfilmes momentumai és egyenetlensége ellenére szívesen ajánlok a figyelmetekbe, mert kétségtelenül a legjobb képbe rakott kísérlet a könyv világának megidézésére.

A sorozatbéli Margarita és Azazello

Ritkán érzem ennyire egy könyv olvastán a kényszert, hogy tanuljak belőle. Néha csak ennyit: hogyan kell megbocsátani magamnak – vagy legalább tudomásul venni, hogy elkövettem a legnagyobbat: mikor azt árulom el, amit a legjobban szeretek. S ennek ellenére, látva, érezve az árulást, semmit el nem tagadva belőle – hogyan békélhetek meg magammal, magunkkal. Akár majd utolsó esély gyanánt, lélegzet fogytán. Hogyan érhet el, kegyelem gyanánt – még nem az üdvözülés, de talán vagy legalább – a nyugalom.

Kiadó: Európa

Fordító: Szőllősy Klára

Mihail Bulgakov: Képmutatók cselszövése - Szkéné, 2012. szeptember 15.

A Vádli Alkalmi Színházi Társulás, a FÜGE és a Szkéné bemutatta Bulgakov Képmutatók cselszövése című darabját. Független színházi produkció, a maga kőszínházi jellegtől alapjában különböző színi nyelvezetével, kamarai testközelségével, remekül használt csóró gesztusaival – ezt mindenkinek látni kellene, akit csak érdekel a színház, mert esszenciája a színjátszásnak, minden értelemben. Nekem látnom kellett – ha meghallom együtt, hogy Szkéné és Bulgakov, persze hogy eszembe jut a máig egyetlen valóban minőségi, minden hibájával is példaértékű A mester és Margarita előadás, az egykori párja-nincs élmény; s még ha tudom is, a két dolognak valójában egymáshoz sok köze nincs, tudom azt is: nemcsak a szerző, de a szellemiség, a színi dolgok megközelítésének módja, s a bátorság lesz zsigerig azonos.

„Felséges uralkodónk dicsőséges, fárasztó és győzedelmes munkája után az lenne a helyes, ha mindenki, aki mestere a tollnak, azon tevékenykednék, hogy nevét dicsőítse, vagy őt szórakoztassa. Éppen ezt akarom tenni én is, és ez a prológus kísérlet arra, hogy a nagy győztest dicsőítse, a prológust követő komédiának pedig szórakoztatnia kellene az uralkodót nemes tettei után” – hízelkedik gátlástalanul Moliére ebben a soha el nem hangzott prológusban, a Képzelt beteg elé képzelt mély meghajlásban patrónusa felé – aki addigra elfordult tőle. Jean-Baptiste Moliére magára maradt – a művész és a Napkirály kegyúri, óvó fénye közé udvaroncok hada duzzasztotta viharfelleg tolakodott. A jól karcoló szatírák vélt avagy valós sebzettjei – jobbára befolyásos urak és hölgyek – elégtételt követeltek, s hiába ünnepelte megmondó-emberét a zsöllye, az uralkodó már nem használta tovább hivatalnokai és arisztokráciája pofozógépeként a szerzőt. Moliére a pályája folyamán hol a márkinői szalonok „preciőz”, édelgő irodalmának modorát figurázta ki, hol pedig az istentől való uralkodó óvó palástja alól a főnemesség etikettjének tartott görbe tükröt. Kiváltotta a párizsi filozófiai fakultás haragját, pályatársak és társulatok kaptak tőle olykor ordas-nagy pofont, nekiment az orvosi karnak, sőt, a papságnak is. Van egy pont, ahol a hatalom megelégeli a szatírát – vagy az íróját. A művész pedig addig él, amíg kimondhatja, ami a begyét nyomja – vagy amíg nem rúgja arcon a talp, amit addig nyalt.

Nem csoda, hogy Mihail Bulgakov szenvedélye volt a szatírák mestere – Moliére úr élete címmel 1932-ben életrajzi dokumentumregényt ír róla, személyéhez folyvást visszatér. A diktátor kedvence az egykori kedvenc sorsában látta a maga sorsa tükrét. Mert amit nem tanítanak hangsúlyán az iskolában, pedig a képhez tartozik, és csak mélyül tőle A mester és Margarita szövegében lüktető dráma – hogy Bulgakov a kortársai számára elsősorban divatos humoreszkek írója, aki megnevetteti a generalisszimuszt: Sztálint magát. Mellesleg valóban nagy dicsőség, hogy valaki egy ennyire sótlan, humortalan, önmagát betegesen komolyan vevő figurát valaha is nevetésre bírt, de az udvari bohóc szerep keserítő, fájdalmas, önpusztító. A hatalom közelében élesebb az áldozatok vérének fémes szaga. S még nyilvánvalóbb az alkotót megkötő – soha nem teljesen világosan lefektetett – tabuk és tilalmak hálója. E helyzetben a Képmutatók cselszövése rétegei közt bizony ott figyel az „alázatos kérelem” is, hogy a diktátor legalább legyen „jó király”. Játszani is engedje makrancos művész fiait. Mert olykor elég a hatalom gerjesztette félelem, hogy ne épülhessen e játék: a darab bemutatását a Művész Színház vezetése egyre csak halogatta – nem vállalván a diktátori harag vélt ódiumát. Maga Bulgakov a Színházi regényben írta meg a színrevitel viszontagságait, amely befejezetlen maradt – hírlik, a kiadásra esélytelen önirónia-koktél helyett a kiadás reménye nélkül elkezdett A mester és Margarita foglalkoztatta már –; de ez a befejezetlenség valójában a legpontosabb cezúra: ezek jobbára vége-nincs történetek.

Parádés ez a folyamatos kulisszák-mögöttiség! Az előadás első percétől kezdve, s nemcsak a színházi képekben – az udvar is „hátulról” látszik, akárcsak az Oltáriszentség Társaság – ez az informális alkuk nyilvánosságmentes közege, süllyesztőtől a zsinórpadlásig, udvartól a farizeusságig. Pontosan koreografált színtér-átrendeződések, átöltözések együttmozgása, a „színház hátulról a szemünk előtt” sokat követel a színészektől – de szívvel adják ezt a sokat. A legtöbben két szerepben: színész-önmaga és komplementere, a közönség: az udvar és a gúnyolt gyűlölők átvedlésében. És mindenki átlényegül – megint testközelből látható, mennyivel több az önátadás annál, mintha valaki csak „hozza a figurát”. Fodor Tamás sokrétegű Moliére: esendő kicsi-ember és sziporkázó, ihletett művész akár ugyanabban a jelenetben – az előadás körülötte köröz. Nagypál Gábor királya remek, főleg ha megnézzük, hogy „tükrözi” a kis szájhős komédiással, bár az átvedlések tükörjátékának Tóth József örökké csendre intett Bouton-ja és szókimondó udvari bolondja a legkézenfekvőbb példája. Szeretem, ahogy Sárközi-Nagy Ilona elcsábul. Ahogy Király Attila táncol a sokat ugratott „körmölő” La Grange, és a krakéler „Félszemű” testőrparancsnok közt – finoman mutatva fel a két aspektus egy-lényegét. Személyes kedvencem mégis a párizsi érsek korántsem „fél” szerepében Tamási Zoltán; lúdbőrözik az ember háta, ha látja a tekintetébe sűrített gyűlöletet a Tartuffe írója iránt.

A rendező, Szikszai Rémusz egy interjúban kifejti: pontatlan a meglátás, amely két nagy formátumú alak, a szuverén művész és műélvező patrónusa találkozásaként aposztrofálja e darabot – a király és a drámaíró egy pillanatra sincs egy súlycsoportban, a művész a mindenkori hatalmi játszma tábláján egy bábu csak, használhatósága ellenére bármikor feláldozható. Az már más kérdés, hogy a hatalom efféle „emberhasználata” valójában mennyire embertelen – s hogy a használt személyt minden életrutinja ellenére jobbára mekkora meglepetésként éri az efféle bukás. És persze rétegben a réteg – a maga közegének épp Moliére a kis diktátora, aki legalább ennyire mélységesen embertelen módon ejti az egykor szeretett nőt, az alkotótársat, s veti oda neki alamizsna gyanánt a „nyugdíjat”. Senki sem mentes a nagyok kicsiségeitől – a hatalom minden szintjén korrumpálja a játékosait. Apropó: Madeleine Béjart. Kerekes Éva betegsége okán a bemutatón Takács Kati beugrását láthattuk – az a kivételes színészi nagyság mesterjegye, hogy egy ennyire bitangul összerakott, sok együtt-mozgásos, „kulisszák mögötti” közös játékban (ahol a próbafolyamat alatt a szokásosnál sokkal több kell kódolódjon) a beugró tökéletesen illeszkedett a többiekhez, hogy maradéktalanul töltötte ki a többiek játéka által neki nyújtott teret.

Minden időkben aktuális dilemmák zakatolnak tehát a színpadon pengeélesre köszörült, parádés tálalásban. Hol húzódik a határ – meddig mehet el a szuverenitásban aki alkot. Nem feltétlenül az elvárt dicsőítések, a talpnyalás kényszere fáj – a mi szabadságunkban (?) főleg nem – hanem a szájíz eltalálásának kényszere. A ráhúzható helyzetek aknamezején való toporgás fáj, ami által – ahogy Szikszai Rémusz fogalmaz – valójában egyre kevesebb dolog szól „a kis szaros életünkről”. Ahogy álomország pátosza párával lepi a józanító tükröket. Mert a szólás szabadsága időnként együtt lakik az éhenhaláséval – akár csak szellemi értelemben, mikor elvétetik az éltető lehetőség, játéktér, amikor elfogy a levegő a művész körül, amikor nem az ember „hal éhen”, hanem az alkotó. Mert a legnagyobb mecénás jobbára a hatalom. És ritkán annyira bölcs, hogy eltűrje – hogy alkalmanként akár ne törje össze – a maga görbe tükreit.